Grecsó Krisztián

(Pénzt vagy éveket, Tv2)

A „18–49-ezésnek” nálunk az lett a következménye, hogy a nép legfontosabb szellemi tápláléka, a napi szappanopera odáig romlott, hogy azok, akik készítik és nézik, már nem játszhatnának benne. Egy-két demonstratívan megtűrt középkorú szereplőn kívül csak kamaszok és fiatal felnőttek látszanak a képernyőn. Taki bácsiról és Kutyáról nyilván szó sem eshetne, az öreg nyomdászok problémái meg a készítők rémálmaiban kerülnek elő. Miközben tudják, hallják, értik, és most már a kimutatások is visszaigazolják, hogy ezeket a sorozatokat azok nézik, akik Taki bácsin szocializálódtak.

Tovább

(A szolgálólány meséje, HBO)

Ez a tételmondata a HBO-n futó filmsorozatnak is, hogy „mindent meg lehet szokni”. A Szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) című disztópia Margaret Atwood azonos című regényére épül, félelmetes, izgalmas, függőséget okoz. Egyetlen nagy baja van, hogy a magyar nézőnek kedve támad pénzzé tenni mindenét, és azonnal elmenekülni Németh Szilárd országából. Talán az európai nézőkben, mondjuk a nálunk minden szempontból fejlettebb Szlovákiában, másfajta szorongásokat generál a széria. Egy ottani befogadónak nem kell azzal szembesülni, hogy az (anti) utópisztikus túlzások a hétköznapjaiból ismerősek, hogy benne él ebben a közeljövőben játszódó, totalitárius társadalomban. Ez a fiktív világ a kulturált Romániában sem lehet ilyen nyomasztó, bár ott a negyven feletti nézőknek ijesztően ismerős.

Tovább

(Mit keres maga még az araboknál?, Hír Tv, július 4.)

A Hír Tv – tradíciók szempontjából – hihetetlenül fontos, szinte aranykalászos hagyományőrző felvételén a nép első embere kiszáll a kisbuszból, hogy elvégezze protokolláris teendőit, de az élet jó forgatókönyvíró, „véletlenül” találkozik egy válogatott labdarúgóval. Az egész jelenet egyszerűen olyan, mintha a nép maga, egyenként csinálná. Hát nincs még egy ilyen ember, aki maga a cseppben a tenger. A teljes nemzeti mindenség, ahonnan nézve apáinkra gondolni öröm, évek mentek el a sznob, üres alakoskodással, és végre látszik, hogy lehet jóízű beszéddel, egyszerűen, örömmel csinálni az életet. Így kell, kérem, visszakiabálni a focistát a plázaajtóból.

Tovább

(N1TV, mai hírek, Kommentár nélkül, június 26.)

Talán harmadszorra szaggatom meg itt ingem hajtókáját, mert a fidelitasos vezetők reprezentációjából kiderül, hogy az anyapárt megújulóban van. A legrászorultabbakat is odaengedi a tűzhöz, jót akar azoknak, akiknek se az iskola, sem az otthon nem adott eleget, akiket megcsal ez a komisz magyar nyelv, a fránya tiszta gondolat. Soha ilyen liberális, nyíltszívű pillanatot nem értem meg: a tarjáni tájékoztató maga volt az esélyegyenlőség diadala. Nem kell ide, kérem, nyelv, tudás, képzettség, fölösleges ismeretek, nem igaz, hogy nem lehet szívvel, szeretettel áthidalni a nemzetközi tudásmétely okozta hátrányokat.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

(Te hogy mennél át?, MKKP, Youtube)

Tovább

(Egy este az M3-mal, Szomszédok, Vészhelyzet, Top Show, május 23.)

Nem tudom, hogy az öregedés fals romantikája mondatja-e ezt velem, de mintha a népbutítás szakemberei az átkosban sokkal komolyabb talentumok lettek volna. Korunk fő esztétája, Habony Árpád bizony a „kortárs békebeliség” vázrendszerét sem tudja felrakni, hiszen ahhoz, hogy az működni tudjon, új beszédmódokra lenne szükség. Ahhoz fel kellene építeni valamit, ami úgy működik a tévében, mint a kádári világ nyugalom-paradimája. Jó helyen vagy, jó időben, biztonságban. Ezt a mai elvtársak meg sem próbálják. Ehelyett mindent az archívumra és a régiek tehetségére bíznak. Az M3 lett a ringatás maga, az ellenpólus, amikor minden más egykori közszolgálati csatornán azt szajkózzák, hogy Soros, vagy ha nem, hát azt, hogy migráns, ott, a béke szigetén a negyven felettiek lelki balzsamozása folyik.

Tovább

(A saját születésnapi koncertjén halt meg a gitáros, Index, stenkblog.hu, május 2.)

Vajon itthon hogyan esett volna ez meg? Milyen kommentárral? Mert így, hogy a világ másik felén történt, egy nálunk kevéssé ismeretlen amerikai zenész halt meg élő adásban, a saját születésnapján, a színpadon, így sem kicsit volt ízléstelen a tálalás. De mi lett volna, ha hazai a pálya? Ha ebben a végletekig felhergelt, kizsigerelt, megalázott országban úgy zajlik ez le, hogy aki a színpadon van, arról gondolunk valamit. Gyűlöljük, vagy úgy szeretjük, hogy nagyon szeretnénk, ha magunkat szerethetnénk helyette.

Tovább

(Áder János a Trefortban, 24.hu, élő Facebook-közvetítés)

A sikeres, pénzéért megdolgozott Áder János kilép a Trefort épületéből, ahol előadott, válaszolt, tréfált is, hiszen ő is ember, volt diák, tudja, ha szól a csengő, vége az órának. Jön ki a nyolcadik kerület egyik átlagosan csinos utcájában, még messze nem a mélye, oda még egy valamirevaló helyettes államtitkár is bemerészkedik, napnyugta előtt. Az elnök urat a rendhagyó órája után várja ott abban a pici, kopott mellékutcában cirka félmilliárd forint értékű gépkocsi, és persze pereg az őrök, intézők, alispánok díja, percenként nyilván annyiba van egy öltönyös, mint egy pedagógus heti díja.

Tovább

(Nem az oktatásról szólt a tüntetés, Tv2, április10.)

A Tv2 szereti a személyességet, ezért a tüntetőket csak közelről mutatta, bizonyára csak az élő helyzet hozta ügyetlenség volt, hogy a nagyon közeli, gyakran alulról fotózott képeken a nép ott tartózkodó része valahogy gonosznak tűnt, nem voltak szimpatikusak a videón, de ez biztosan csak véletlen. Vonultak az emberek, akik mindig ügyetlenül táncoltak (nehéz lehetett ennyi táncolásra emlékeztető mozdulatot elkapni egy efféle helyen, én magam március idusán jutottam ki utoljára, de egyetlen effélét sem láttam). A képek magukért beszéltek, a Tv2-n egyfajta pride volt ez, és hát akkor meg tudjuk, hogy kik ezek, érdeklődésileg és fajilag egyaránt, és hogy mit akarnak a migránsokkal meg a hazával.

Tovább

(Egyenesen – Lefüggönyözve, Kálmán Olga műsora, Hír Tv, március 27.)

Gaskó István, a Vasúti Dolgozók Szakszervezetének volt vezetője Kálmán Olga új műsorában mondta el a maga igazságát. Az Egyenesen másik csatornán fut, egy jobb híján független és dacból demokratikus helyen, ahol a „G-nap” óta egyszerre minden átértelmezhető és nézhető a másik oldalról, ami azért, hiába múlik az idő, még mindig inkább a rendszer abszurditását mutatja meg (ad notam: „Mi, demokraták”, Borókai Gábor, Heti Válasz), mint szól bármiféle ellenzékiségről, de ami tény, az tény: a pikszisből való kikerülés óta minden valamihez képest van.

Tovább

(Majtényi László köztársaságielnök-jelölt beszéde, RTL Klub, március 13.)

De ha értjük Majtényi szavait, akkor nem kezdünk el megélhetési ellenzékről beszélni, mert a programadó, proaktív fellépés nekünk, „tanult embereknek”, is szólt, legyünk pedagógusok, újságírók, festőművészek és még sorolhatnánk, saját mondatainkba fásult, rémült értelmiségiek, mert Majtényi tizenöt perce, éppen a nevetséges korlátok között elért szabadsága és hatása miatt, nekünk is lehetett hidegzuhany. Megérthettük, bennünk mekkora kárt okozott ez a hét év, milyen botrányosan mélyen fogadtuk el, hogy így van, ahogy, nyugodtunk bele, hogy „ez ellen nincs mit tenni”, és mára jórészt egyetlen szórakozásunk maradt: egymást figyelni, ki mennyire sározza be magát, vagy kinek a produktív hozzáállását, tenni akarását lehet kollaborációnak minősíteni.

Tovább

(Mindenki, Duna TV, február 24.)

„Erika néni minden magyar iskola büszkesége lenne ma, és lesz ezután is, holnap és holnap után, mert ilyen a rendszer, erre épül, a hazugságra, kivagyiságra, az eliteskedésre. (…) Az Erika nénik országában mindig a lényeg sikkad el, hogy szeretni kell szavalni, énekelni, hogy ez a lélek gyönyöre. Felénk nincs derékhad, tömegsport, kórusélet, kicsit hamis tűzoltózenekar, nálunk elit van és nyomor, ezt szeretjük, ehhez értünk, és egy kicsit erről beszél a Mindenki. Nem nagyon, de ha akarja a néző, ezt is látja.”

Tovább

(Hír TV, Híradó, február 12.)

„Kósa Lajos retorikai értelemben művész, sajtótájékoztatóin csak művészi bizonyítékokat használ, érvrendszere leginkább „a nép köreiben” igyekszik mind több elképesztő örültséget elfogadottá tenni, ezt a területet tágítja, és az igazát általában az bizonyítja, hogy se az irodában, se a pártgyűlésen, de még a mélygarázsban sem mond ellent neki senki. Ha meg szeretnénk tehát érteni, mit mond Debrecen híres szülöttje valójában, fel szeretnénk fejteni a művészi jelek és érvek mögötti alig leplezett és nem túl bonyolultan kódolt, sugalmazott tartalmat, sajnos nekünk is érteni kell a módszereit.”

Tovább

(Kevin McCloud: Grand Designs, Spektrum Home)

A Grand Designs-t azért is érdemes nézni, mert legtöbbször átlagos, hétköznapinak mondott emberek állnak ki benne olyan álmokért, amelyeket itthon kiröhögni szokás. Legyen az újfajta fafelhasználás és védelem (lásd a japánfenyős skót ház epizódot), térkihasználás, zöldenergia és persze a vidék, a környezet, a látkép tisztelete: az épület eredeti funkciója, története, a környék szokásai, a nyelvhez, a múlthoz való viszony. A dizájn nem öncélú ügy, vonalak és formák, faragások és pénzköltés, hanem középosztálybeli vagy az alatti emberek elvárása önmagukkal szemben.

Tovább

(Reklámok a hazai tévézésben)

Ne kerteljünk, ez a mindössze félperces remeklés hibátlan. Benne van, miként látja az újgazdag, gátlástalan elit magát, miként gondol el minket, és az is, hogy nekünk hogyan kell rájuk néznünk, a mintákra, a példára, amit adnak. A nem is annyira új magyar elit üzent.

Tovább

Még soha senkinek sem kellett bemutatkoznia, nem is értette, hogy mire jó ez, idegennel nem volt szabad beszélni, aki meg nem idegen, azt ismeri. De most először tényleg hasznos volt, amit a papa mondott, nyújtotta a kezét, a néni sírt és nevetett, valamiért egyszerre a kettőt, nem lehetett eldönteni, melyiket inkább, ő meg az mondta.

„Kezit csókolom, Tátrai Vera vagyok.”

A néni össze-vissza csókolgatta a kezét, amiről nem szólt a papa, hogy ilyesmi a bemutatkozásnál várható, és nem is esett valami jól, kicsit undorító volt, de nem akarta megbántani a nénit, hogy elhúzza a kezét. A bácsi azt mondta, ismerte a nagyapját, és valamiért helyesbíteni akart, „vagyis”, mondta, megvakarta a szakállát, csak az állán volt szőr, ősz volt, taszítóan sercegett, „vagyis”, mondta megint, aztán elhallgatott, a néni segítette ki, hogy „persze, biztosan ő volt az”. Már, ha a Verácska, így nevezte őt, becézve, a Verácska apukája mérnök. Vera tiltakozott, hogy nem, az ő apukája katona, mire az öregek megkönnyebbülten nevettek, pedig ez nem is volt mulatságos, de ők hosszan kacagtak, hogy persze, úgy értik, hiszen az apja katonai kötelékben van, de attól még nem rombol, hanem épít, hidakat, gátakat, ilyesmit.

Tovább

Kunhalmi Ágnes szocialista politikus szilveszter előestéjén kiállt sajtótájékoztatót tartani a parlament folyosójára, azzal a szándékkal, hogy saját szerepét komolyan véve baromságokat beszél, mert ezt hívják manapság politikai kommunikációnak. Nem tudni, hogy mi történt, talán eltört benne valami, vagy elege lett, talán valamitől volt fáradt, többé-kevésbé lényegtelen. A „sikertelen” tájékoztató pillanatok alatt megkapta a „legendás” jelzőt. 

Tovább
Élet és Irodalom 2017