Fáy Miklós

(Webber–Rice: Evita – Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Nem akarok valami igényességgel tüntetni, de mégis a műfaj maga annyi lehetőséget hordoz, játszani kell, énekelni, táncolni, van történet, van zene, van látvány… Nehéz megérteni, hogy miért jön létre olyan előadás, amely ebből a sok lehetőségből egyet sem tud kihasználni.

Tovább

(The Gundula Janowitz Edition – Deutsche Grammophon, 2017)

Idén nyolcvanéves Gundula Janowitz, és a Deutsche Grammophon egy szép, kövér albummal emlékezik meg a napról (vagy évről). Elcsodálkozom ezen olykor, de élvezem: ahogy megy ki ez a zenehordozó a divatból, úgy lesznek egyre gyakoribbak ezek az albumok, mintha mentőcsomagokat készítenének, jön az árvíz, a zenei sivár, de lesznek őrzők, akiknél meglesz egy ilyen Janowitz-gyűjtemény, és majd jönnek, akik ebből rekonstruálják, hogyan éltünk, minek örültünk.

Tovább

(Mendelssohn: Symphonies 1–5 – Deutsche Grammophon, 2017)

Tovább

(The Schumann Album – Hungaroton, 2017)

Mindaz, amit a felvétel hibájának éreztem előszörre, másodszorra, egy idő után a lemez előnyére válik. (…) Mondanám, hogy mennyire földhöz ragadt az egész lemez, de ha elfogadjuk a zene minden egyéb művészetnél absztraktabb voltát, akkor ez nem a föld, amihez ragadva vagyunk, hanem az ég. És ezzel nem is nagyon mosdatnám a felvételt. Van jobb nála. Csak az mind arról szól, hogyan találkozott a zongorista Schumann-nal. Ez meg Schumannról szól, akivel ideje volna végre találkozni.

Tovább

(Billy Elliot – Erkel Színház, július 15.)

Ez csak egy musical, egy éve megy már, akkor azt mondták, azért társult az Opera is, mert hátha kedvet hoz a gyerekeknek a baletthoz. Bár, amennyire én látom, a lányoknak mindig van kedvük balettozni, a fiúknak meg soha, viszont őket feltehetően Billy történetére sem könnyű berángatni. Filmből lett musical, Elton John is kellett hozzá, aki profi munkát végzett, és néha már annyira nem rá jellemzőek a dalok, hogy bizonyos kételyek is fölmerülnek az emberben, nem mintha sokat számítana a végeredmény szempontjából. A musical egyébként is csapatmunka, és az itteni Billy Elliotnak is ez a legnagyobb erénye: húzzák a szekeret, és egy irányba.

Tovább

(My Italy – Uránia mozi, július 9.)

Alagna talán túl korán érkezett, Villazón időközben kidőlt, Cura nem vált be. És váratlanul megjelent Jonas Kaufmann, kedves és közvetlen, hétköznapi és jóképű, szorgalmas, szerény és tehetséges, és tessék: Pesten is tele van miatta a mozi. Kaufmann pedig az éneklést sem csinálja rosszul, hiába jut eszembe folyton Pavarotti a műsorát hallgatva, van egy pillanat, a Rondine al nido című dal, amelynek a hangszerelése sokkal komolyabb, mint ahogy Big P. énekelte, és a Kaufmann-változat mélyebb, finomabb, meghatóbb.

Tovább

(Verdi: Otello – a Covent Garden előadásának élő közvetítése a Pesti Vigadóban)

Kaufmann Otellójának élő közvetítésére legalább kétszer annyian voltak kíváncsiak a Vigadóban, mint a Covent Garden évadának többi előadására. Mindegy, hogy azért, mert végre megint van a világban egy előnyös külsejű operahős, vagy mert az Otello mégis különleges szerep, különleges igénybevételnek teszi ki a hangot. Ülünk, nézünk, ez a dolgunk. Van azért egy kis probléma. Nem jó az előadás.

Tovább

(Verdi: Traviata – Pécs, Expo Center, június 24.)

Domingo kategóriákon kívüli vagy kategóriák fölötti. Ha színpadra lép, még mindig minden őróla szól, és nem valamiféle sajnálkozós alapon, nem is az élő legendának kijáró rokonszenvvel, nem is azért, hogy elmondhassuk: én is láttam. Ez mind igaz, ahogy az is, hogy harminc év telt azóta, hogy magyarországi közönség teljes operában, jelmezben, felvonásokon át láthatta. Akkor álmodni sem mertünk volna ilyesmiről, már hogy röpke három évtized után ő még mindig kifesti a szemét, fölveszi a jelmezt, és indul a színpadra. És, ha már ott van, visz is mindent.

Tovább

(Wagner: Siegfried – Müpa, június 17.)

Gerhard Siegel fenomenális volt Mimeként, ott sántikált, settenkedett, kellemetlenkedett az idegeinken, Alberichhel közös jelenetében már érezhető és hallható volt a Salome négy zsidója, ahogy pörölnek, az ember rácsodálkozhatott: nahát ez a két Richard a zenében tényleg antiszemita volt, de hát nem tudhatták, hogy nem szabad. Iréne Theorin érezhetően azzal a szándékkal lépett színre, hogy mindnet vinnie kell a rendelkezésére álló utolsó fél órában, és vitt is mindent. Hangoskodott és meglepően halk is tudott lenni, nőies volt és páncélos is, végletes és emberfeletti, az volna a csoda, ha nem imádná őt a közönség. De ilyen csoda nincs.

Tovább

(Edita Gruberova és Michael Schade koncertje a Zeneakadémián, június 8.)

Amennyit lehet, segítünk a hangulaton, előttem négy lány ül, énekesnövendéknek tippelem őket, és ahogy belép Gruberova, ők hujjognak, örülnek, teljes hangerővel biztosítják az énekesnőt, hogy tisztában vannak, tisztában vagyunk a rangjával, tehetségével, tudásával, egyedülállóságával. De hát ezzel nem lehet tisztában lenni, vagy nem lehet megszokni, mert igazából nincs is ilyen, hogy valaki ekkora karrierrel a háta mögött a harmadháznyi, bevacsorázott (a koncert 9-kor kezdődött) hajókázó tiszteletére, vagy inkább tőlük függetlenül teljes odaadással, koncentrációval, folyton az újat keresve és folyton az újat megtalálva énekeljen. Olyan áriákat, amelyeket pályája során talán ezerszer elénekelt már, és most mégis más, mint ahogy szokta, ahogy más szokta, ahogy legutóbb volt, új díszítések, finom különbözések, rögtönzésszerű, apró eltérések.

Tovább

(Dvořák: Stabat mater – Decca, 2017)

Tovább

(Emmanuel Pahud és Eric Le Sage koncertje – Zeneakadémia, május 29.)

Koncertbeszámolói alapvetés manapság, hogy az ember a közönséget szidja, mintha nem tartozna ő is bele, most viszont hadd fordítsak a dolgon. Nem azért, mintha ezúttal az én mobiltelefonom szólalt volna meg (valakié megszólalt a második részben), hanem mert a hallgatóság valahogy rögtön vette a lapot. Míg én azon agyaltam, hogy ugyanez a páros lemezen mennyivel tisztább, pontosabb, mélyebb és sokszínűbb Schubertet játszott, a koncert egyetlen eredeti darabját, a Bevezetés és variációk az Elszáradt virágok című dal témájára, míg a szöveget keresgéltem fejben az élményhez, hogy a május megjött, és vége a télnek, a közönség alapvetően úgy szerette Pahudékat, ahogy voltak. És nagyon.

Tovább

(Bellini: A puritánok – Müpa, május 22.)

Nagyon is hálás vagyok, amiért így játsszák A puritánokat, hogy sikerül ezeket a darabra rakódó népi bölcsességeket lehámozni. Nem igaz, hogy túl hosszú, nem igaz, hogy csak nagyon kifinomult ízlésű operabolondoknak való. Még az sem igaz, hogy olyan borzasztó ostoba volna a történet. Igaz, hogy Elvira elméje hajlamos a megbomlásra, de ez tényleg a belcanto egyik alapesete, nem ő az egyetlen bomlott agy az operaszínpadon.

Tovább

(Bartók: A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi – Müpa, május 12.)

Sajnos ez minden jó, ami eszembe jut. A gúzsba kötözés többé-kevésbé azt az alapélményt hozta, hogy azért ez nagyon kevés. Már hogy Gergye Krisztián nagyon kevés a két nagy baletthoz, hogy elmesélni tudja csak a történetet, de értelmezni nem nagyon, újat mondani meg egyáltalán nem.  Mindez a két mű, A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi esetében nem teljesen azonos hatással járt.

Tovább

(50 Years at Lincoln Center Gala – internetes közvetítés)

New York a zsebünkben, vagy hogy is mondjam. (…) Az ő ügyeik a mi ügyeink is, egyszerűen azért, mert annyira jók ezek a közvetítések, és mert ők kezdték, úgyhogy rohannia kell utánuk Bécsnek, a Scalának és a Covent Gardennek, ha azt a szerepet akarják betölteni zenei közéletünkben, amit a Metropolitan már betölt. Az ő évfordulójuk a miénk is, márpedig ünnepi évadjuk volt, ötven éve költözött a ház a Lincoln Centerbe, Chagall freskói mögé.

Tovább

(Marcelo Álvarez áriaestje – Müpa, április 28.)

Csoda, ha össze vagyunk zavarodva? Csoda, hogy ha jön egy ilyen klasszikus tenorőrült, mint Marcelo Álvarez, akkor egy ideig fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk vele? Mert hangja az van, nem is kérdés. Szép is a hang, sötétes színű, amit alapvetően az emberek jobban szeretnek, mint a kukori csodákat, mert akusztikailag nagyobb élmény, és valahogy a valószínűtlenséget, a mutatványt is jobban érezni bennük. Ha valakinek magas a hangja, még szép, hogy kipréselgeti magából a magas C-ket, mi abban a nagy szám. De egy sötétebb jellegű orgánumnál még a csúcshoz közelítve sem lehetünk biztosak benne, hogy meglesz, oda jutunk, ahová szeretnénk. Persze, ha nem jutunk oda, akkor nincs világhír, nincs koncert sem, de azért jó dolog ez a bizonytalanság.

Tovább

(Csajkovszkij: Anyegin – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, április 22.)

Nem, nem Haydn a téma, hanem Csajkovszkij, az Anyegin, ami tavaly vagy tavalyelőtt is benne volt a Metropolitan-közvetítések sorában. Amikor idén meghirdették, még az volt a fő vonzerő, hogy Dmitrij Hvorosztovszkij lesz a címszereplő, mire április lett, csak a jókívánságokat tudta küldeni neki a színház, Hvorosztovszkij egészségügyi állapota miatt kénytelen volt mindent lemondani. Helyette Peter Mattei lett Anna Netrebko párja, már ha az Anyeginben lehet párokról beszélni, hiszen éppen ez volna a lényeg: nem párok. Mindig rosszkor találkoznak.

Tovább

(A Mahler Kamarazenekar koncertje – Müpa, április 17.)

Annyival mindenképpen tartozunk hideg szívünknek, hogy elmondjuk: Daniele Gatti visszahúzódásának tényleg vannak rossz oldalai is. Mintha gyönyörűen szétszedte volna Schubert műveit, aztán nem egészen úgy rakta össze azokat, ahogy kellene. A tételek mintha mind moderáltan mennének, moderáltan gyorsak, moderáltan lassúak, moderáltan moderatók, nyolc hasonló gondolat két szimfóniában.

Tovább

(Verdi: Macbeth – a Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka, április 9.)

Nem akarok sokat kicsinyeskedni, annál sokkal fontosabb az előadás. Nem is az előadás, maga a darab, amit eredetileg olyan városban játszottak, ahol évente csak egy operabemutató van. Hogy ez az egy épp egy ritkábban játszott darab, az önmagában értékelendő gondolat. Akkor is, ha a Macbethot nehéz jól kiosztani, nemcsak Pécsett nehéz, de Pesten is, nemcsak Pesten, de bárhol a világban.

Tovább

(Mozart, Rachmaninov Concertos – Deutsche Grammophon, 2016)

Egyelőre a Deutsche Grammophon sem tudja, mit kezdjen a világ legszokolovabb Szokolovjával, aki rendületlenül nem hajlandó sem nyilatkozni, sem stúdióba menni, és mintha a koncertfelvételei is rendszertelenebbek és követhetetlenebbek volnának. Az új albumon két régi hangverseny, az egyik 1995-ből való, a másik 2005-ből. A Wikipedia szerint ez Szokolov elveszett két évtizede 1995 és 2015 között, amikor nem jelent meg új lemeze. Körülbelül annyira megdöbbentőek, amennyire várja tőle az ember, hallani a technikai kikezdhetetlenséget, a zongorahang rendkívüli szépségét, a legsűrűbb zenei szövetben való biztonságot és tisztaságot.

Tovább
Élet és Irodalom 2017