Borbély Szilárd: Halotti Pompa. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 200 oldal, 3499 Ft

A Halotti Pompa meghatározó olvasmányélményem volt húszas éveimben – és maradt mind a mai napig. A benne felsejlő fájdalom irdatlanságát aligha lehet felfogni. És talán megírni sem lehetett volna mai nyelven, a mai látszólag kitárulkozó, valójában a direkt érzelmeket elfojtó narratív elvárások között. De éppen a középkori megszólalásmód pőre közvetlensége, a kortárs olvasóban primer befogadói tapasztalatként megjelenő nyelvi idegenség, nemkülönben esetlenség érzése teremti meg azt a szükséges távolságot, amely a személyes közölhetetlent az univerzalitás perspektívájába helyezi. A Halotti Pompát olvasni valódi gyászmunka, egyszerre visz távol önmagunktól és helyezi át észrevétlenül az önmagunkra tekintés fókuszpontjait.

Társaságban egy régi – és régen látott – ismerős arról beszél, hogy mekkora élmény volt neki a Budapesten rendezett Eucharisztikus Kongresszus. „Éreztem, hogy Isten itt van, éreztem, hogy él a szeretet. Persze ez majd lassan elhalványul, mert jönnek a hétköznapok.”

Nem eucharisztikus kérdés: Miben él, aki ilyet mond? Mi lesz a jövő hét kedden?

Mi az, ami Istent elhalványíthatja?

És ha százezres tömegben működik csak, egy bizonyos személlyel (mindegy, hogy DJ vagy pápa), mi a gond keresztény szempontból a fesztiválokon bulizó tömegekkel? Náluk is elhalványul az élmény, amint lejöttek a bódulatról. Aztán mindenki várja a következő „szertartást”.

A jelenkor legfontosabb vitái a normalitás kérdése körül forognak. Pedig talán érdemes egy lépést hátrálni, és megvizsgálni azt, mihez kezd az ember egy olyan világgal, amelyből száműzte az isteneket – ha úgy tetszik, a transzcendenst és általában véve a metafizikát –, és vajon mit kezd saját magával ebben az atomizált, pusztán fizikai világban, amelyben, a tudomány jelen állása szerint, minden esetleges.

Paradox módon: minél nagyobb a tudomány fennhatósága, annál esetlegesebb a világ.

Szapphó verseinek uralkodó témája a szerelem és a testiség. Azt gondolhatnánk, mai fejjel, hogy ez szoros analógiában van a XXI. század szemléletével. Pedig mi sem áll távolabb egymástól, mint az ókori görög és a mostani testkép. Minden törekvés ellenére a modern kor tárgyiasította az emberi testet, legújabban pedig terméket (árucikket) kreált belőle. A folyamat megállíthatatlannak tűnik.

Ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni Szapphó – és általában véve a görög antikvitás – művészetét, képesnek kell lennünk más szemlélettel olvasni.