Ez érdekes hír, az index.hu hozta a hét elején: Jair Bolsonaro, Brazília korábbi elnöke (aki ellen hazájában pillanatnyilag büntetőeljárás folyik, mert a gyanú szerint a 2022-es elnökválasztási veresége után puccsra készült) Magyarország brazíliai nagykövetségén keresett menedéket – a The New York Times videófelvételt is közölt erről.

A lap szerint a brazil szövetségesi rendőrség február elején foglalta le Bolsonaro útlevelét, és a büntetőeljárás részeként két tanácsadóját őrizetbe vette. Ezt követően Bolsonaro a magyar nagykövetségen kért menedéket. A The New York Times megszerezte az erről készült biztonsági kamerás felvételt, ennek hitelességét utóbb megerősítették, és műholdas fotóval is igazolták, hogy a jelzett időben Bolsonaro autója a nagykövetség előtt parkolt. Nem tagadom, hogy a nagykövetségen voltam. A világ néhány vezetője a baráti körömhöz tartozik. Aggódnak – mondta, és ez így rendben van, de nekünk milyen barátaink vannak?

„Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.” Milyen príma, pontos mondat, egy újságíró egész életében ilyeneket szeretne írni! Ezt Jeremy Bentham angol filozófus írta le valamikor a tizennyolcadik században. Ha ma élne, alighanem ugyanezt írná, ha Magyarországon élne, egészen biztosan.

Az újságíró folyton a pillanattal birkózik. Az időt próbálja megállítani, megragadni, legalább egy kicsit uralni, hogy lássa közelről, szemtől szemben, miben is él. Szeretne pontos lenni, amennyire csak képes rá, így tudósítani az utána jövőket, mi vette körül. És kik vették körül. Kik magyarázták, hogyan kell élni, mik az értékek, mit kíván a magyar ember. Mi a tisztesség, mi a böcsület. Aztán csak azt érzi, hogy mindig alulmaradt, mert nem tudta rendesen elmondani, mi az, ami körülvette, érzése, vagy inkább emlékezete szerint egész életében. A megfelelő szavakat sosem találta. Naponta próbálta újra meg újra, hiába. Alapélménye saját tökéletlen fogalmazása maradt. Aztán szembejött vele ez az igen egyszerű, tiszta mondat: „Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.”

Egy jó mondat 2020-ból. A most már jó ideje a jobboldalon házaló újságíró harcos- és párttársát védte ezzel, miután kiderült, hogy Szájer József egy első ránézésre vagy huszonöt fős orgiából menekült az ereszcsatornán: „Jóska hibázott, de nem drogozott. Biztos nem, a fejemet rá!” Aztán a harcostárs kifejtette, hogy azt a szart valakik biztosan beletették a táskájába. Biztosan. Úgy, mint a világ nagy repterein, ahol, mint azt a Csempészek és határőrök című sorozatból (ld. National Geographic Channel) tudhatni, a lekapcsolt csempészeknek is mindig valakik belenyomták azt a szart a hátizsákjukba, volt, akinek tizenegy és fél kilót. De nem ez az érdekes, hanem a gondolat: hibázott, de nem úgy.

A hét elején Orbán Viktor magyarországi látogatásra hívta meg Ulf Kristerssont, Svédország miniszterelnökét, nagyjából azzal egy időben, hogy kiderült, a török parlament valószínűleg ratifikálja a svédek NATO-csatlakozását. Tayyip Erdogan elnök várhatóan aláírja, és ezzel lezárul egy hosszadalmas folyamat, amely a törökök néhány nyugati szövetségesét aggasztotta.

Az utóbbi időben szinte minden lényeges világpolitikai vagy akár térségi kérdésben önmagával is rendre ellentmondásba keveredő magyar kormány magyarázata szerint azért van szükség a svéd kormányfő budapesti útjára, hogy megismerje a magyar álláspontot, miért késik a ratifikáció. Kicsit ellentmondásos ez, hiszen a magyar kormányfő és emberei időről időre, olykor a diplomáciában szokatlanul nyegle hangon elmondják, Svédország felvételét azért ellenzik, mert vezetői úton-útfélen kritizálják a jogállami berendezkedés magyarországi állapotát. Megnevezve néha többek között az egyetemi autonómia korlátozását és az embertelen idegenrendészeti intézkedéseket.

Mint púp a hátunkra, úgy kell ez nekünk – fakadt ki a kormányfő egy reggeli interjúban, amikor kiderült, az Európai Tanács úgy döntött, Magyarországnak meg kell emelnie a benzin és a gázolaj árának jövedéki adóját. „Ezt brüsszeli bükkfanyelven harmonizálásnak nevezik. Lényegében arról van szó – folytatta Orbán –, hogy zöld szempontokra hivatkozva drágává teszik az üzemanyagot, hogy az emberek kevesebbet autózhassanak, csökkenjen az üzemanyag-fogyasztás. Én ellenálltam eddig, de lejárt a türelmi idő. Egyszer eljutunk a falig, és nincs tovább.”

Mint látjuk, védi, védi a magyar ember érdekeit cefetül, ha szabad így mondani, de aztán, lám, döngő lábakkal közelednek Brüsszel bürokratái, falat húznak, és mindent tönkretesznek. Most például elhatározták, hogy véget vetnek a jó világnak: a magyar emberek ne autózzanak túlságosan sokat. Az a helyzet, hogy ezt a badarságot sokan még el is hiszik. Még akkor is, ha egy, az Indexnek adott interjújában Hernádi Zsolt, maga a Mol vezetője is elmondta, hogy az uniónak ez nem hirtelen jött ötlete volt, hanem már 2003-ban határozatot hozott a jövedéki adó minimális szintjéről, melyet Magyarország hosszú ideig elmulasztott érvényesíteni. Ezt már nem lehetett tovább halogatni.

Lapzártakori hír szerint Emmanuel Macron Párizsba hívta Orbán Viktort. Ez nyilván összefüggésben van azzal, hogy a magyar kormányfő – a Bloomberg amerikai csatorna értesülése szerint – levelet írt Charles Michelnek, az Európai Tanács elnökének, arra kérve őt, hogy törölje a jövő heti uniós csúcstalálkozó napirendjén szereplő, az uniós költségvetéssel és az Ukrajnával folytatandó csatlakozási tárgyalások megkezdésével kapcsolatos pontokat.  Orbán egyre több uniós diplomatát fordít maga ellen, és tegyük hozzá, egyben Magyarország ellen. Macron szerint még van remény, azért is hívta Orbánt, hogy kompromisszumra jusson vele.

Mielőtt Magyarország még az unió határán kívül találja magát, idézzük fel, honnét indult Orbán, és milyen utat járt be, mígnem lépésnyire került attól, hogy az országot nyugatról visszavezesse keletre, ahol nyilván tárt karokkal várják a neki már régóta szimpatikus utódállami féldiktátorok, a csodált török és belarusz elnök, nemkülönben az általa korrekt vezetőnek nevezett Vlagyimir Putyin.

A kilencvenes évek elején egy szerdai kora esten az azóta már elhunyt Balaskó Jenővel ültünk a Stáhly utcai borozóban, vártuk, hogy a közeli nyomdában korrigálhassuk a levonatokat. Balaskónak azon a héten verse jelent meg, de amúgy is szeretett éjszaka benézni a Szikra Nyomdába. Elolvasott mindent, ami a keze ügyébe akadt, nekem pedig kapóra jött, akkoriban minden szerda éjjel imprimáltam a ÉS-t. Fröccsöket ittunk éppen, amikor megjelent az ajtóban Zacsek Gyula MDF-es politikus, parlamenti képviselő, és letelepedett az asztalunkhoz. Addig nem ismertem személyesen, de nyilván tudtam róla: jellegzetes alakja volt az első szabad választás utáni parlamentnek. Kezdeményezésére 1991-ben alakult meg a privatizációt kritizáló országgyűlési képviselők csoportja, a Monopoly-csoport, talán van, akinek még ismerős a név. 1993 tavaszára feloldhatatlan konfliktusba keveredett az MDF vezetésével, nyáron már ki is zárták az akkori kormánypárt országgyűlési frakciójából. Ahogy emlékszem, nemcsak a privatizációt támadta, de mindent és mindenkit, aki külföldről kapott pénzt. Épp Soros György szapulásába fogott, minthogy az támogatja a Szadeszt meg a Fideszt.