Ketten egy új könyvről – Bret Easton Ellis: A szilánkok. Fordította Sepsi László. Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 588 oldal, 6999 Ft

De akkor már lássuk végre a „narratívát” és a „mintázatot”. Mert noha teljesen biztonságban éreztem magam Sepsi László gördülékenyen fordított Easton Ellis-mondataiban, mégis ellenőriznem kellett, tényleg annyiszor fordul-e elő a „narratíva” kifejezés a regény eredeti szövegében, mint a magyar változatban. És tényleg annyiszor. És teljességgel fölöslegesen. És nem csak a terminologikusan súlyosbított szóismétlés fülhasogató volta miatt. Hanem a traumafeldolgozó (epifenomenális) regény poétikai egyszerűségét tudálékoskodva megemelni kívánó szándékoltság miatt is. Nem beszélve a szóhasználat jelentésbeli zavarosságáról. Például ebben a mondatrészletben (előzékenyen lenyesve a leendő olvasók műfajirányult örömeit szolgáló tartalmi elemeket): „nem igazán illett a mintázatba, így nem volt okom ezen konkrét narratíva miatt aggodalmaskodni.” A „narratíva” kifejezés az én tudatomban a történet elmesélésének műveleti körébe tartozik. Easton Ellis viszont szinte mindig magára az elmesélt történetre vonatkoztatja, vagyis a „történet” szinonimájaként használja ezt a szót. Ami egyszerre pontatlan és tudálékos. Miként a „narratívával” kéz a kézben járó „mintázat” kifejezés is.

Ketten egy új könyvről – Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen. Prae Kiadó, Budapest, 2023, 98 oldal, 2990 Ft

Mintha Turi a közösségi-térségi sorskérdéseket megszólaltató, úgynevezett férfias költészet – „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – tizenkilencedik századi (és persze a huszadikban különböző mutációkban továbbélő) pátoszát fogalmazná át a személyes létezés bensőséges terében, amely hangsúlyosan és több értelemben is: női tér. Női hang szól hozzánk, illetve női nézőpont láttatja a látnivalókat. Bár a női hang és nézőpont természetesen nem kizárólagos feltétele a női tér érvényes ábrázolásának – gondoljunk csak Németh László regényeire, vagy akár a társművészetek világából Johannes Vermeer festményeire. Ráadásul Turi versei nem valamiféle csoportideológia jegyében szólnak és láttatnak. Ami nagyon idegen volna ettől a lírától, legfeljebb játékosan helyet talál itt-ott, például a Feminista kritika című vers nyitányában: „Nincs ezen mit szépíteni: / megbuktam feminista kritikából.” És ha feminizmus nincs is jelen ezekben a versekben, azért a feminitás mint érzékenység és irányultság teljességgel meghatározza a kötet hangfekvését, témaköreit és szerkezetét. (De hát már a szerző első könyve is a Jönnek az összes férfiak címet viselte, a legutóbbi borítóján meg ezt olvashattuk: Anna visszafordul.)

Kun Árpád: Takarító férfi
Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz
Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje
Tóth Krisztina: A majom szeme

Nem azt mondom, hogy ha nincs Örkény, akkor nem lett volna a Bevezetés a szépirodalomba című könyv szerzője, és nem lettek volna a hivatalos irodalmisághoz képest nagyon másképpen létező és működő többiek. Bár akár mondhatnám ezt is. És nem hiszem, hogy nagyon messze járnék az igazságtól. De most inkább visszafogottan azt mondom, hogy számomra nem lett volna, vagy nem úgy lett volna eleve ismerős a valóságábrázoló elbeszélés nehézségeivel hol játékosan (lásd Bereményi vagy Esterházy), hol kétségbeesetten (lásd Hajnóczy vagy Nádas) szembesülő irodalom, ahogyan lett. Örkény tanított meg először arra a dialektusra, amelyet azután különböző változatokban élvezhettem másoknál. Örkény irányította rá a figyelmemet először a minőségi, azaz kritikai és nyelvtudatos valóságismeretre és -szeretetre.

Földényi F. László: Newton álma. William Blake Newtonja. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 296 oldal, 3999 Ft

Vegyük először a romantikus angol költő állásfoglalását. Az eredeti rendeltetésétől eltávolodott modern ember önismeretének és önkritikájának legfőbb ellenségei: a modern tudományosság, a racionalizmus, a rendszerező metafizika, a klasszicizmus, a klasszicizmus szűrőjén át érzékelt görögség, az építészet, Róma mint bűnös város… Mindennek történeti megtestesítői: Newton, Bacon és Locke. Mitologikus megfelelője pedig: a „korlátozni” jelentésű „horizont” istene, Urizen. Az eklektikus komplexummal szemben Blake a mitologikus összművészetet és a romantikus képzeletet állítja. Ebben hisz, ezt gyakorolja – a Földényi által bőséggel hivatkozott versekben és képekben.

Az ÉS könyve márciusban – Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. A kérdező: Szigeti László. Második, megjegyzetelt kiadás. Előszó: Németh Gábor; kísérőtanulmány: Szolláth Dávid; széljegyzetek: Bencsik Orsolya, Gerőcs Péter, Láng Orsolya, Sipos Balázs. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 288 oldal, 3990 Ft

Elvégre nem iskolamesteri szempontból van bajom a kötet egyik-másik széljegyzetével, széljegyzettípusával, hanem szakmai, szakmaetikai szempontból. Ismétlem nyomatékkal: itt és most, ebben a szövegtérben, addig tehát, amíg ebben a Mészöly–Szigeti-szövegtérben vagyok, nem érdekel a négy szerző intellektuális személyisége, ragyogó szelleme és káprázatos műveltsége. Pontosabban elsősorban nem ez érdekel, hanem az, hogy mit kezdenek ezek a harmincas éveikben járó, azon belül olvasó és értelmező fiatalemberek az 1940-es évektől a kilencvenes évek közepéig alkotó, majd ezt 1994-től 1996-ig Szigetivel körülbeszélő Mészöly prózájával és jelenségével. Amit erről mondanak, érdekel, mert tényleg érdekes. Ám ami ezen kívül elhangzik tőlük, az most nekem terhes, érdektelen, mivel kibillent a Mészöly–Szigeti-beszélgetéstérből.

Vonnák Diána: Látlak. Novellák. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 220 oldal, 2999 Ft

A választott helyszínek és témák sokféleségéből fakadóan bőven lehetne, de mégsincs ezekben a novellákban valamiféle politikaiügy-képviselet. Ami nem jelenti azt, hogy ugyanakkor ne válhatnánk politikailag (is) érzékenyebbekké a könyv olvasása során. Jobban mondva, olvasása után. Merthogy mindennek a civil társadalmi hozamnak az előfeltétele: olvasói érzékenységünk gyakorlása. Hogy tudniillik ne hiányoljuk vagy gondoljuk túl mindazt, amit Vonnák elbeszélői nem vagy csak mértékkel hoznak a tudomásunkra. De még olyan alkalmi eljárások is beleférnek ebbe a szikár prózába, amelyek sűrűbb előfordulással könnyen veszélyeztethetnék annak alapkarakterét. Ilyen például a Mozdulatlan víztükör című darab szándékolt párhuzama a változó korba lépő ember és a terhétől fokozatokban szabaduló vemhes állat között: „nők a vérszagban, kettőnek most kezdődik minden, egy birkózik, kettő elfáradt.” Vagy az Apály párdarabjának, a Dagály című novellának már-már bőbeszédűségig – a kötet nyelvi-szemléleti állandójához mérten afféle dagályosságig – menő vallomástrillája: „Az ottfelejtettség és az esetlegesség ösvényei után a tenger szégyentelen végtelensége, a hullámok tajtékos ki- és belélegzései mindig ujjongással töltenek el.”

Ketten egy új könyvről – Spiró György: Mikor szabad ölni? Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 168 oldal, 3299 Ft

Az ironikusan megszólaltatott etikai-esztétikai igényesség volna tehát a fedezete az antropológiai-történelmi léptékvételnek. Még akkor is, amikor olyan alkalmi jellegű írásokról van szó, mint amilyenekkel Spiró új könyvében találkozhatunk.

Ugyanakkor a kötetcímhez tartozó esszé nem akar többről szólni, de arról minél komolyabban, hogy mi volna a Hamlet dramaturgiai lényege, hogy tehát miért nem öl vagy éppen öl a jobb sorsra érdemes dán trónörökös. És hát a könyv első harmada, a szerző olvasóvá és íróvá nevelődéséről szóló két kisesszé (Olvasni jó; Juhász Ferenc epigonja) felütése nyomán, színházi tárgyú írásokat tartalmaz, amelyeket követ a három Kertész-tárgyú szöveg, csak hogy azután, pontosabban a Göncz Árpáddal való három találkozás rövidke felelevenítése után, Heltai Jenő 1944–45-ös naplójának méltatásával elinduljon a kötet történelmi és közéleti tárgyú esszévonulata, amelyben látványosan felerősödik a már említett antropológiai-történelmi szkepszis. A színpadi íróként is közismert Spiró a „színház az egész világ” mélyen igaz közhelyének értelmében hasznosítja dramaturgiai és antropológiai tudását a színház világán túli világban, az országos vagy világszínpadon zajló események leírása és értelmezése során.

Történelmi egypercesek című „kis szöveggyűjteményének” előhangjában beszél Mészöly Miklós a történelmi „dolgokban benne rejlő azonosság” természetéről, „egy olyan igeidőről, amelyben már minden történés és történelem időtlenül ragozható”. Vagyis újra és újra, újabb és újabb összefüggésekben szóba hozható. Például úgy, ahogyan a Mozgó Világ utolsó szabadon szerkesztett, 1983. novemberi számában közölt kisregény, a Megbocsátás tizenkettedik fejezetének első mondatában áll: „Október volt az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért.” Merthogy az 1948-tól 1989-ig tartó, így tehát Mészöly csaknem teljes alkotói pályáját magában foglaló államszocialista időszak utolsó évtizedében keletkezett kisregény hatvanas évekbeli szereplői – és persze nyolcvanas évekbeli olvasói – a szabadság két októberi napjára emlékezhettek, egy hivatalosra és egy tiltottra: a tizenkilencedik századi október 6-ára és a huszadik századi október 23-ára.

Az ÉS könyve februárban – Szolláth Dávid: Mészöly Miklós. Jelenkor Könyvkiadó, Budapest, 2020, 740 oldal, 5999 Ft

Az egymásutániságok vagy egyidejűségek „tébolyát” rendszerező Szolláth ragyogóan bemutatja ezeket a mindig „más” irodalmiságokat, irodalmi formákat, mégpedig úgy, hogy közben maga is mindig valamennyire „más” értelmezői nyelvjátékot használ, vagy legalábbis mindig „más” látószögből fogalmazza meg a Mészöly-pálya kisebb részben külső, nagyobb részben belső természetű „alakulásaira” irányuló kérdéseit – attól függően, hogy „dezintegratív”, „integratív” vagy „álintegratív” művekről vagy műcsoportokról beszél; vagy hogy a Mészöly által értelmezve kimerített példázatműfaj éppen melyik változatát elemzi; vagy hogy a leírás és az elbeszélés szövegmozgásainak éppen milyen ötvözetével áll szemben; vagy hogy éppen milyen politikai-ideológiai időszak körülményei között született az éppen tárgyalt Mészöly-mű vagy műcsoport; vagy hogy milyen világirodalmi vagy magyarországi hatás- és szövegösszefüggésekben létezik az adott mű- vagy műcsoport… Amennyire jót tesz Mészöly epikájának a sokféleség, annyira jól áll a monográfiának a sokszempontúság.

A Mészöly-próza befogadás-, hatás- és kultusztörténeti beágyazódását – a művek kivételes poétikai minőségén túl – elsősorban annak köszönhetjük, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján fellépő, a hivatalos irodalompolitika ellenében óhatatlanul és mesterségesen egységesülő, nagyjából azonos értékfelfogásúnak tűnő, ugyanakkor nagyon különböző irányokból összeálló, következésképpen laza szerkezetű értelmezői közösség tagjai (a tizenkilencedik századi irodalomtörténettel foglalkozó Alexa Károlytól a russzista Könczöl Csabán át az elbeszéléspoétikai szempontoknak elkötelezett Thomka Beátáig) az úgynevezett „prózafordulat” egyik (ha nem a) legfontosabb szereplőjének tekintették az immár megkérdőjelezhetetlen súlyú, ámde továbbra is izgalmasan továbbformálódó életmű gazdáját – olyannyira, hogy Balassa egyenesen Mészöly pályaképén keresztül ábrázolta a „megújuló próza” kibontakozás-történetének általa költött és tagolt elbeszélését, mégpedig az 1976-os Filmmel és az 1983-as Megbocsátással jelölt pályaszakaszok tükrében. És nézzük, milyen természetű változások, miféle hullámzások, sőt apályos és dagályos időszakok mutatkoztak a nyolcvanas évektől vitán felül kanonikusnak számító Mészöly-epika értelmezéstörténetében.

Ketten egy új könyvről – Szilasi László: Kései házasság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 192 oldal, 3299 Ft

Az emléktagoló úszásfolyamattal párhuzamos történetmondás „szaggatott és szigorú” rendjéhez társul a nyitófejezetbeli medencébe ugrás „dallamos mozdulatához” fogható hangfekvés, amelynek reflektált szentimentalizmusából fakad a regényszerkezetté duzzadó epilógushangulat, maga a Kései házasság című epilógusregény, amelynek legvégén a történet hőse szépen kiszáll a vízből és megszárítkozik: „Amikor végzett az emlékező hosszaival, Ilma kimászott a medencéből, és kiállt a rajtkövére.” Ilmával együtt Szilasi is leúszta az „emlékező” regény fejezetnyi „hosszait”. Olvasóként egyébként huszonöt méteres (huszonnégy yardos) medencét képzelek el, gyakori fordulóval, amikor is az úszó újra és újra ellöki magát, újra és újra nekifekszik „a víz felszíne alatti suhanásainak”, nyújtott testtel, amely azután átalakul a „szaggatott és szigorú” szerkezetű mellúszás fegyelmezett mozdulatsoraivá. Szabályosan kivitelezett láb-, kéz- és levegővétel-tempókká. A beugrás és a kimászás között pedig: siklás, tempózás, fordulás, siklás, tempózás, fordulás, siklás, tempózás, fordulás, siklás... – ötvennyolc plusz kettő, összesen hatvan fejezeten keresztül.

A Bánk bán legfőbb ajánlata talán éppen ez volna: az elsődleges bizonyosság (az egyértelműség) hiányából következő másodlagos bizonyosság (a többértelműség). Hogy tehát legalább három – olykor egymást erősítő, olykor egymásnak ellentmondó – irányból, érdekeltségből közelíthetünk Katona művéhez: tiszteletben tarthatjuk ugyanis (1) korhoz kötöttségét, mind (a) az ábrázolt kor („nemzet” = nemzetség), mind (b) az ábrázolás kora („nemzet” = NEMZET) tekintetében; de rákérdezhetünk (2) a darab aktualitására is („nemzet” = mi a magyar most?); vagy akár kiélesedhetünk (3) az úgynevezett örök emberi témák iránt („nemzet” = család = férj és feleség = Othello; Bovaryné; Az Isten háta mögött; A feleségem története; Jadviga párnája...). És nincs mit csodálkozni azon, ha sokan – emberi, túlságosan is emberi okokból – a harmadik értelmezői útra lépnek először.

Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft

Ha csak a témát vesszük: mi mindenről lehetett volna érdekesebben és tartalmasabban beszélni. Például a besúgás morális kínjairól. Vagy a besúgás szakmai szempontjairól. Azon belül műfaji párhuzamokról. Vagy stíluskérdésekről. Már csak azért is, mivel a tényirodalom és a szépirodalom közötti mezőben tenyésző besúgás-irodalomban többnyire az áldozatok beszámolóival találkozunk: a gyerekével, a barátéval, a kollégáéval. Van közöttük játékosabb és kevésbé játékosabb változat (egyfelől mondjuk Esterházy Péteré, másfelől Györe Balázsé). A besúgó szempontjából fogalmazott művek általában nem szoktak megszületni. Nem született meg például Tar Sándoré. És nem Molnár Gálé. Bár ez utóbbi történetesen megjelent. Azonban a Coming out, tévedékeny olvasatom szerint, megmaradt a címben jelölt, sikamlósan kétértelmű, bulvárosabb regiszterválasztás szintjén. A két művészeti világ, a színház(iasság) és az irodalom(szerűség) találkozásából most ez jött ki: ez a hamis könyv. Hamis vallomás. De mit is értek hamisságon?