Jolsvai András: Két őszi nap Ujpesten. Kalligram Kiadó, Budapest, 2023, 208 oldal, 4990 Ft

Jolsvai az 1950-ig önálló város fénykorába, Ugró Gyula polgármesterségének idejébe visz vissza: Ugró, aki egy mai újpestinek alig több utcanévnél, az egyik fontos szereplője a nagyon szerethető kisregénynek. Ő az, aki többször felkiált a regény során, hogy „már/még csak ez hiányzott”. A bankrablás nemcsak felkavarja a város életét, sok lakó életét megváltoztatva, de magára a polgármesterre is árnyékot vet, hiszen politikai ellenfelei ugyanúgy az ő felelősségére kérdezhetnek rá, mint az Ujpest című lap a Demokrata Kávéházban időző újságírói. De ugyanígy fakad ki a bankfiók igazgatója, Devellák Károly, amikor rovancsolás közben szólnak neki, két ügyfél szeretne vele beszélni – holott akkor még nem is sejti, hogy bankrablók érkeznek hozzá. Akik viszont azért sóhajtanak fel csalódottan, mert nagyon hamar, mindössze két nap alatt kézre kerülnek az elkövetők, azok a különszámot tervezgető helyi újságírók.

► Hamar Péter: A debreceni asszony: Magoss Olga és Móricz Zsigmond románca. Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, Hortus Modernus sorozat 13, Nyíregyháza, 2023, 137 oldal, 3400 Ft

Fordulatos, kacifántos történet ez, ennyi kétségtelen, és remekül lehet rajta demonstrálni, hogy az irodalomtörténetben sosem támaszkodhatunk egyetlen forrásra: nem lehet pusztán Móricz és Magoss Olga levelezését elemezni, mellé kell tenni többek közt a Simonyi Máriának és Csibének írt leveleket, meg a naplójegyzeteket is. Hamar Péter azt is példásan megmutatja, hogy használni sokféle anyagot kell, hinni viszont nem szabad kritikátlanul senkinek, és ironizálni nemcsak Móricznak szabad. Amikor idéz az asszony egyik leveléből („Szeretném tudni, mit szól Hitlerhez?”), a következőt fűzi hozzá: „Ezt mi, a levél kései olvasói is szeretnénk tudni, de a válaszlevél nincs meg, és nem is lehetünk biztosak benne, hogy az író megválaszolta-e a kérdést.” (103-104.)

Móricz Zsigmond: Naplók 1935. Sajtó alá rendezte Cséve Anna és Lengyel Imre Zsolt, Kronosz Kiadó, Pécs, 2023, 807 oldal, 6950 Ft

Ott folytatta tehát 1935 elején, ahol az előző év végén abbahagyta: az átlépés az előző évek naplójegyzeteit közlő kötettől a mostaniig ennél sokkal nehezebb volt. Az előző három kötetet (az első az 1924-25-ös, a második az 1926-29-es, a harmadik az 1930-34-es évek feljegyzéseit tartalmazta) még a Noran Kiadó adta ki, ezt a kötetet a kicsi, szakkönyvek kiadására hősiesen vállalkozó pécsi Kronosz. Hét évet kellett várnunk a folytatásra, és csak hálásak lehetünk a szerkesztőknek és sajtó alá rendezőknek (különösen Cséve Annának, aki mind a négy kötet szerkesztője volt, változó, de nem túl népes munkatársi csapattal), hogy nem adták fel, illetve nem engedtek az igényességből, meg köszönetet mondhatunk a kiadónak azért, hogy hitt benne, érdemes.

► Agatha Christie – 12 új Miss Marple-sztori. Fordította Kada Júlia, Katona Ágnes, Molnár Eszter, Sipos Katalin. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 414 oldal, 5999 Ft

Ez a kötet, amelyben 12 kortárs írónő (mindegyikük ismert bestseller-szerző, ha nem is feltétlenül nálunk), felkérésre írt egy-egy új Miss Marple-novellát, aligha az életmű népszerűségét növeli: sőt, ha nézelődünk a moly.hu olvasói véleményei közt, inkább csalódott hangokat találunk, amelyeket úgy lehetne összegezni, nem olyanok ezek a történetek, mintha Agatha Christie írta volna őket. Még olyan vásárló is van, akit egyszerűen átvert a kötet, azért vette meg, mert a hagyatékból előkerült, ismeretlen novellákat remélt benne.

Az ÉS könyve februárban – Széchenyi Ágnes: Ő a magyar kritika. Schöpflin Aladár. Osiris Kiadó – Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022, 546 oldal, 5980 Ft

Széchenyi Ágnes számára az irodalomkritikus, a szerkesztő, a kurátor a könyv főhőse – annak érdekében, hogy ezeket a tevékenységeket alaposan meg tudja vizsgálni, nemcsak a szépírót kellett háttérbe szorítania, de a színikritikust is, Schöpflinnek erről a működéséről sem esik szó a kötetben. (Az utolsó lábjegyzetből ugyanakkor kiderül, hogy előkészületben van egy könyv, amely Schöpflinnek az összes, a Nyugatban és a Magyar Csillagban megjelent színikritikáját tartalmazza majd, jegyzetelt formában – ez a kötet méltó folytatása lesz annak a grandiózus, 1180 oldalas munkának, amely 2019-ben jelent meg Széchenyi Ágnes szerkesztésében, az Argumentum Kiadónál, és Schöpflinnek a Vasárnapi Újságban közölt, közel kétezer rövid recenzióját adja közre, lebontva azt a sztereotípiát, hogy Schöpflin kizárólag a Nyugat kritikusa lett volna.)

Móricz a hagyatékban fennmaradt írásában azt is konstatálja, hogy nem az a fordulat következett be Schöpflin pályáján, amelyet ő várt: abban bízott, hogy Schöpflin egy „szintetikus munkát” hoz létre arról az „ezer összetevőjű, de egy eredőjű mozgalomról”, amelyen együtt átmentek. „Nyilván nem elég öreg még egy ilyen munkához”, találja meg a magyarázatot – aztán 1937-re már, úgy látszik, elég öreg lett, akkor jelent meg ugyanis az összefoglaló munkája, A magyar irodalom története a XX. században, amely hosszas fejezetet kapott Széchenyi Ágnes monográfiájában.

Ketten egy új könyvről – Spiró György: Mikor szabad ölni? Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 168 oldal, 3299 Ft

Az első esszéből aztán az is kiderül, hogy Spiró nemcsak a születési dátuma miatt szerencsés: „szerencsefia” ugyanis az az ember is, aki sokat betegeskedik gyerekként, feküdni és olvasni kénytelen, így megtanulja elviselni az egyhangúságot, fejlődik a fantáziája, ezzel az indulással pedig szinte elkerülhetetlenül alkotó vagy tudós lesz belőle (esetleg mindkettő). (...) Nincs itt öreges dohogás, semmi bezzegazénidőmben, egyszerű helyzetjelentést kapunk egy nem focizó, tévét nem néző, olvasóvá nevelkedő kisfiúról.

Aki aztán a magyar irodalom egyik leginspiratívabb olvasójává vált, számomra mindenképp (hogy egyéb érdemeit most ne is emlegessem): ennek a könyvének egyes szövegei is továbbíródtak bennem azonnal. Az Olvasni jó című szöveg fölött azon töprengtem, milyen izgalmas lenne akár egy egész kötetet összeállítani róla, melyik írónk milyen családi könyvtárból indult el: Takáts József egy tanyán felnövekvő kisfiúról, vagyis önmagáról szóló esszéjét tudnám mellétenni, a Könyvek és ifjúság iróniája címűt, 1999-ből. Az Albina című írást olvasva meg azon gondolkodtam, hogy nem kell minden nagy témának regénnyé, minden izgalmas alaknak regényhőssé válni: ez a Kertész Imre első feleségéről szóló esszé ugyan kétségtelenül egy soha létre nem jött mű helyén áll („Többször kértem Imrét, írja meg, de hát őt sem írta meg, mint annyi minden egyebet, amire pedig ő lett volna hivatva.”), mégis jó, hogy ebben a műfajban és épp Spiró írta meg egy különös sorsú, XX. századi asszony történetét.

Cserháti Éva: A Sellő titka
Jussi Adler-Olsen: A 2117. áldozat
Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája
Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

A hatvanadik születésnapján (Parti Nagy Lajos remek és merész ötlete volt) hatvan írót kértem föl, hogy írjanak neki egy-egy mondatot. Abból szerkesztettem össze egy Esterházy-„vendégszöveget”. Nem örült neki. Nem lehet és nem is merném a gesztust az ő Ottlik-átírásához mérni (bár szerkesztői szempontból maga volt a pokol), de azt talán lehet mondani, hogy úgy nem örült, ahogy az anekdota szerint Ottlik fanyalgott a tárgyiasított Iskolát látva. Bárcsak várhatnám megint, ehhez mit szól itt.
Kiváló kollégáinkat arra kértük, ihletődjenek meg egy rövid szövegrészlettől a Harmoniából.
Esterházy Péter április 14-én lenne hetvenéves. Mi meg magunk vagyunk.

Ketten egy új könyvről – Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019, 331 oldal, 3500 Ft

Hász Róbertnek az első Fábián Marcell-krimi volt a hetedik regénye: sokan mégis elsőkönyvesnek vélték a megjelenéskor, és ez jól mutatja az úgynevezett magasirodalom és a detektívregények „terjedési sebessége” közti különbséget. Bár tájékozatlanságra utalhat, hogy az olvasók egy része nem tud Hász korábbi műveiről, például azokról a történelmi regényeiről, amelyek megírásának tapasztalata nyilvánvalóan ott van a detektívregényei mögött is, mégis a könyvek dicséreteként is felfogható, hogy nem érződik rajtuk, valaki „leereszkedve”, máshonnan érkezve, a műfajt lekezelve írta meg ezeket a könyveket. És az első regény úgy érte meg a második kiadást, hogy nem volt a krimiknél annyira megszokott marketingeszközökkel, vérrel beborított borítóval, hangzatos szlogenekkel, bombasztikus címmel, óriásplakátokkal megtámogatva. El tudtam volna képzelni ugyan nagyobb hírverést is, annak viszont örülök, hogy ezekre a detektívregényekre nem került rá a „miért nincsen magyar krimi”, „ha van is magyar krimi, az miért történelmi” kérdések körül folytatott, egyre értelmetlenebb viták terhe. Kondor Vilmos, Baráth Katalin, Molnár T. Eszter, Mészöly Ágnes, Cserháti Éva (és a sort még folytatni lehet, ha nem is nagyon hosszan) már megmutatták, a magyar krimi létezik. Persze, jobb és rosszabb művekkel, de ez melyik műfajban van másképp?

Tamás Dénes: Az élő ház. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 304 oldal, 3500 Ft

Nem elegáns a fülszöveggel kötözködni, pontosan tudom, mi a célja ennek a pár mondatnak: rávenni a könyvet keresgélőt arra, hogy adjon esélyt egy számára feltehetőleg ismeretlen szerző első regényének, amelynek sem a címe, sem az egyébként gyönyörű, Hrapka Tibor tervezte borítója nem utal az iskolai tematikára. (Bár az 1975-ben Sepsiszentgyörgyön született Tamás Dénesnek megjelent már egy esszé- és egy novelláskötete erdélyi kiadóknál, ezeket a magyarországi olvasók közül aligha olvasták tömegek.) Mégis, ha önmagam valamiféle alakmását kerestem volna Az élő ház szereplői között, nem jártam volna sikerrel, egyszerűen azért nem, mert ez a regény, hiába vannak ott benne a vágy tárgyaiként a lányok, vagy inkább a lánytestek, akik (amelyek) az érettségi találkozón egykori önmaguk megcsúnyult, megvastagodott, eltorzult másaként bukkannak fel, valójában egy fiúkollégium, vagy, ahogy olvashatjuk, „bentlakás” regénye. És mint ilyen számomra sokkal közelebb volt az előfelvételis katonák viszontagságairól szóló regényekhez, mint a középiskolában játszódókhoz. Az iskola itt vánszorgó, félálomban elviselt órák sorozata, amelyek után vissza lehet menekülni a 24 fős fiúszobába, ahonnan szintén menekülni kell, leginkább az álomba, a rockzenébe, péntekenként pedig az átmenetileg mindent feledtető részegségbe.

Persze, tisztában vagyok vele, hogy az 1920-as évek óta sokban változott az érettségi követelményrendszere, ma már nem magolást követel meg egy magyar írásbeli, a vizsga egésze pedig messze nem emlékeztet arra a mitikus, halálhozó határátkelőhelyre, amelyről Móricz regényének harmadik fejezetében, a fejezetkezdő összefoglalóban olvasunk: „Harmadik fejezet, melyben feltűnik a diákélet szörnyűséges végkapuja, a sárkányok és veszedelmek tajtékzó örvénye, mely már közvetlen a nagy Életbe torkollik. A matura.” De hiába változik a kimeneti szabályozás: a fejekben, a tanári hozzáállásban az átalakulás sokkal később történik meg, ha egyáltalán megtörténik. Amikor nemrégiben egyetemi hallgatóim csináltak egy felmérést általános és középiskolai tanárokkal arról, Móricztól mit is tanítanak és miért, a dermesztő tapasztalatok egyike az volt, hogy az indoklás igen gyakran oda futott ki: nem szeretem én sem, nem is tudom átadni a gyerekeknek ezt vagy azt a művet, de „ez kell az érettségin”. Holott már régóta nem kötelező sem Móricz-pályaképet, sem a Légy jó mindhalálig című regényt számon kérni a kimenetnél. 1931-es névtelen írásában Móricz érthetővé tette, miként is kapcsolódnak az érettségi követelmények össze a mindenkori kortárs írókat nyugtalanító kérdésekkel, vagyis miért esik szó ebben a rovatban az érettségiről. Rövid jegyzetét a következővel zárta: „Mindnyájan tudjuk, hogy az irodalomtörténet-tanítás arra való, hogy az irodalom klasszikusait megutáltassák a diáksággal. Épen a kiválogatottan legszebb és legjobb irodalmi értékeket unatják meg és a legjobbtól fordítják el a fiatal lelkek érdeklődését. // Mikor Adynak egyszer azt az örömhírt hozták, hogy egy iskolai kézikönyvbe felvették valamelyik versét, rémülten kiáltott fel: ‒ Akkor végem.”

A Forr a borban nem azért csalnak a diákok, mert eleve romlottak és elvetemültek – van köztük ügyeskedő is, okos is, meg olyan, aki épp csak átevickélt a gimnáziumi évein.

Dmitry Gluhovsky: Text. Fordította M. Nagy Miklós. Helikon Kiadó, Budapest, 2018. 443 oldal, 3899 Ft

Gluhovsky határozottan vonzódik az antiutópia műfajához, szeret úgy felépíteni egy fantáziavilágot, hogy eközben a mai orosz társadalomról beszél. A Text a jelenben játszódik (szerencsére nagyon hamar meg is érkezett hozzánk, az orosz eredeti 2017-ben jelent meg), de mégis van benne egy különös időutazás: Ilja a börtönben az időtlenségbe csúszott át, amikor pedig visszatérhet a szabad emberek közé, úgy érzi magát, mintha turista lenne a múltból. Gluhovsky sikerének egyik titka az lehet, hogy az írói anyagát okosan meghozott döntések segítségével mutatja meg az olvasóinak: az „idegen tekintet”, a múltból, a jövőből, egy másik kultúrából érkezett ember rácsodálkozása a világunkra az irodalom sokszor kipróbált sémája. Ám attól, hogy séma (vagy éppen azért, mert az), még remekül működik. Ráadásul itt nem egyszerűen Moszkvára, a hét év alatt annyira megváltozott orosz fővárosra nézünk rá Ilja szemével, de az okostelefonok uralta életekre is.

Egyfajta irodalomtörténeti ívet rajzolt meg Kosztolányitól Ottlikig. „Ottlik fejlődéstörténeti szerepe elválaszthatatlan attól, ahogyan Kosztolányi és Márai nyomán elődeinél tovább haladt múlt és jelen, önéletrajz s regény viszonyának újraértelmezésében.” (56.), írja Ottlik-monográfiájában. Ugyanebben a könyvében határozott kijelentést tesz az egyes életművek értékéről (és, talán egyesek számára meglepő módon, épp azt a szerzőt helyezi a legalulra, akivel éppen foglalkozik): „Kosztolányihoz s Máraihoz hasonlóan Ottlik is újságoknál alakította ki írásmódját. Azért említem együtt hármukat, mert nyilvánvaló a történeti összefüggés munkásságuk között. Kosztolányi tárcái döntő hatást tettek Márai hasonló műfajú szövegeire, az Iskola a határon megírását viszont minden bizonnyal könnyítette a Zendülők ismerete. Az értékbeli különbség számottevő. A Pacsirta, az Aranysárkány vagy a legjobb Esti Kornél-történetek művésziségét még az Egy polgár vallomásai első fele sem éri el, Márai életműve viszont minden egyenetlensége ellenére is jelentékenyebb, mint Ottliké, tehát a három író tevékenysége között döntő a különbség.” (21.) A „beárazáson” messze túlmutató, finom elemzési megállapításokban is megláthatjuk, mekkora haszna lehet, ha három szerzőt úgy kezelünk egységben, ahogy azt Szegedy-Maszák Mihály tette. Patikárius Jancsi amúgy talán a regény egészében hangsúlytalannak tűnő katonaiskolai neveltetése így kerül összefüggésbe Ottlik és Márai műveivel a Kosztolányi-monográfiában. „Ezt a személyiséget a Törleßben vagy az Iskola a határonban megjelenítetthez hasonló nevelés, majd pedig az első világháborúnak A zendülőkben körvonalazottal rokon hátországi tapasztalata alakíthatta” (292-293.), állapítja meg, megmutatva azokat a műveket, amelyek az Édes Annánál későbbiek ugyan, mégis sokkal hamarabb eszünkbe jutnak, mint Kosztolányi regénye, ha katonaiskolai tapasztalatokról vagy kamaszfejjel átélt háborúról gondolkodunk.

Schiller Erzsébet: A magyar és az orosz irodalom mezsgyéin. Válogatott tanulmányok.Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Bu­da­pest, 2017, 256 oldal, 2490 Ft

Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényének recepciójára nem lehet panaszunk, mégsem találkoztam sehol olyan összevetéssel, amilyet kizárólag az orosz és a magyar irodalomban egyszerre jártas kutató írhatott meg: azzal az izgalmas párhuzammal, amely Angelo Soliman és Puskin „szerecsen” (afrikai, abesszin, néger, mór – sorolhatnám a bizonytalanságot jelző, ráadásul mára részben használhatatlanná is vált jelzőket) dédapja között képezhető meg. Utóbbit Puskin egy befejezetlenül maradt regényben próbálta megírni, amely utólag kapta a Nagy Péter szerecsene címet. „Fekete test és fehér szellem”, összegez Schiller Erzsébet, mellesleg megosztva a magyar olvasókkal, hogy nem tudjuk, Puskin dédapja valójában hogyan nézett ki, de még azt sem, a legnagyobb orosz írónak vajon mennyire lehettek nem európai vonásai, és mellesleg elmeséli, hogy egy 1976-os szovjet filmben a „szerecsent” Vlagyimir Viszockij játszotta, cipőpasztával bekenve.

Ezt a Puskint és Péterfyt együtt olvasó tanulmányt nemcsak azért tartom fontosnak, mert egy sokat elemzett, olvasói és szakmai sikert is elért kortárs regény új olvasatát adja – de azért is, mert ott van benne az egész kötet rejtőzködő „főhőse”, vagyis az idegenség, az asszimiláció kérdése.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó. Fordította Lengyel Tóth Krisztina. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018, 164 oldal, 3200 Ft

Az észt irodalomban vagy Paavo Matsin életművében szégyenletesen nem lévén járatos, óhatatlanul a kortárs magyar irodalom felől olvastam a Gogoldiszkót: bár erősen sántít ez a hasonlat, kicsit olyan ez a regény, mintha Szijj Ferenc Növényolimpiáját és az Ujj Mészáros Károly rendezte Liza, a rókatündér című filmet keresztezték volna egymással. (Az utóbbi párhuzam megerősítéseképpen egyszercsak egy igazi japán csajt, egy „valóságos-gésa-prosti ikebanát” találnak meg abban a bizonyos, Gogol számára menedéket nyújtó vécében.) Persze, mint minden jövőbe, vagy képzelt valóságba helyezett regény, ez is a jelenünkről szeretne mondani valamit: Matsin műve leginkább kiröhögi az észtek nyilvánvalóan erős félelmét attól, vajon meddig tarthat a történelme során hol a svédek, hol az oroszok által elfoglalt kis ország függetlensége.