(Gryllus Ábris – Hód Adrienn: Harmónia, Unusual Symptoms/Theater Bremen és Hodworks)

Az itthoni táncközegben nem Hód Adrienn az első, aki integrált előadással jelentkezik, hiszen megtette ezt már korábban Bozsik Yvette és Frenák Pál is. De Hód az első, aki olyan empátiával tud mozogni ebben a sokféle esztétikai, szociális és etikai buktatót rejtő közegben, hogy az előadás nem sajnálkozást vagy borzongást vált ki a nézőkből, hanem valódi katartikus élményt. A koreográfus azonban ezúttal nem a saját együttesével, hanem vendégként alkotta meg ezt a különösen bátor, érzékeny és megrendítő előadást, így kétséges, mikor látható majd ismét hazai színpadokon.

(Igor Sztravinszkij – Xavier Le Roy: Tavaszi áldozat, Trafó)

Lehetne mindez gyenge kópia, de inkább vicces és gondolatébresztő kísérlet nem csupán a tánc még mindig lehetséges újradefiniálására, hanem a nézői szerep felforgatására is. Mert az előjátékot követően a karmestert játszó táncos szembe fordul velünk, nézőkkel, és attól kezdve nem csupán együtt lüktetünk a zenével – a szó fizikai értelmében is, bár ez még csak koncert helyzet –, hanem átváltozunk zenekarrá. És miközben a térben szétszórva, a székeink alatt elhelyezett hangszórókból 32 sávon elosztva árad szét a csodás hangzás, pattognak a ritmusok, száguld az ostinato, minden instrukció, biztatás, elmarasztalás, homlokráncolás, beintés és mosoly, szelíd kérés és erőteljes utasítás nekünk, a nézőtéren, a karmesterrel szemben ülőknek szól.

(Silvia Gribaudi: Graces, Trafó)

Gribaudi pedig alacsony és duci, tehát nem sok keresnivalója van a táncos pályán. Tökéletlen, középkorú és „csúnya” teste nemcsak a táncszínpadokon, hanem a köznapokban is megvetendő, hiszen nem felel meg a reklámok sugallta társadalmi és kulturális elvárásoknak. Gribaudi előadásai viszont – a szűk és harsányan tiri-tarka, rövid ruhában, majd bikiniben előadott és első sikerét hozó Egy szabad test vagy a hatvanévesnél idősebb nőkkel alkotott Hány évesen lettél színész? – pontosan ezeket a normákat veszik semmibe. Saját molett – és mások elvirágzott – testének gátlástalan és kihívó színre állításával épp arra világít rá szarkasztikus előadásaival, hogy a táncszínpadi reprezentációkban megjelenő kimunkált, karcsú és izmos, arányos és fegyelmezett, virtuóz mozgásokra képes ideális testek totálisan elfedik a valós – nem szép, nem karcsú, nem arányos, nem kecses, nem ideális – testek tömegét.

(Zenei montázs – Nagy József/Joseph Nadj: Omma, Hangvilla, Veszprém, november 21.)

Nagy József koreográfiája szerencsére, ha nem is következetesen, de jobbára elkerüli a másságot egzotikusnak, vadnak vagy épp alacsonyrendűnek beállító közhelyeket. A saját színházi univerzumából ismerős fekete öltönyökbe öltöztetett, majd félmeztelenre vetkőző táncosok Nagy kompozíciójában nem az etnikus gyökereket felidéző mozgásokban tobzódnak, hanem az ugyancsak jellegzetesen Nagy-féle suta, szögletes, kicsit bábos szökdécselésekben és ugrásokban, megmerevedő pózokban, téblábolásokban és gurulásokban jeleskednek. Ám ezekből az ötletesen szerkesztett, nemegyszer többszólamú mozgásszekvenciákból nem épül valamiféle követhető folyamat, így egyre-másra visszakanyarodunk egy kvázi ősi rituáléba, ahol állatutánzó vagy munkamozdulatok alkotják a jelenetek mozgásszövetét.

(Kon-takt[s] – Balettest három részben, Magyar Nemzeti Balett, Eiffel Műhelyház)

McGregor kompozícióiban  a tökéletesen uralt testek minden pillanatban váratlanul kicsavarodnak, a végtagok kiszámíthatatlan szögekbe fordulnak, az ívek rendre megtörnek, az energiák robbannak, a törzsek pedig szinte szétzilálódnak, amint a váll, a fej, a csípő, a gerinc, a karok és a lábfej önálló életre kel. És ennek a plasztikai tombolásnak minden pillanata meglepetést rejt, hiszen a mozgásmondatok elemei és szerkezete nem követ semmilyen szabályt, hanem McGregor saját nyúlánk testének, hajlékonyságának, dinamizmusának sajátosságaiból és végtelen mozgásfantáziájából ered.

(Tánc – XXIII. Nemzetközi Kortárs Fesztivál. Legjobb előadás: Szólók, Agora, Work, Mestermunka; legjobb szólóelőadás: Tofu P. Potter, Reptében; különdíj: Molnár Csaba, Méhes Csaba)

A fesztivál számára ugyanis majdnem végzetes volt, amikor kiszorult a Petőfi Színház két játszóhelyéről, és elvesztette teljes infrastruktúráját. És a támogatások is egyre gyérültek, már-már ellehetetlenítve a találkozó lebonyolítását: a szakmai függetlenséget és a kortársi fókuszt ugyanis mindig kevesebbre értékelték a pénzosztó kurátorok, mint a Magyar Táncművészek Szövetsége által ugyancsak 1998-ben elindított győri Magyar Táncfesztivált, ezért Veszprémnek csak épp annyi jutott, hogy ne szűnjön meg. Az alapítók fanatizmusa és heroizmusa azonban életben tartotta a rendezvényt, így újabban már a csodásan felújított-újjáépített Hangvilla különböző tereiben, a város utcáin, hatalmas Arénájában és az ugyancsak megújult Agorában zajlanak az események.

(Kirill Richter–Yuka Oishi: Raszputyin, Polunin Ink., Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 13.)

A kétrészesre nyújtott mű innen-onnan összetákolt mozgásvilága és túlfűtött érzelmessége, bár egy japán táncosnő koreografálta, a néhai szovjet táncdrámák kulisszahasogató melodrámáira emlékeztet. A szegényes, néhol kimondottan primitív mozgásvilág így aligha bizonyíthatja, milyen kivételes táncos is Polunyin, aki a címszerepben alig emelkedik ki az összesen öt egyaránt kiváló táncos közül. Viszont a balett Raszputyin-ábrázolása – hiszen a mű nem csupán gonosz és ártó erőként, hanem áhítatos sztárecként állítja elénk, aki szembeszáll a homoszexuális Juszupovval – a „démoni” és „önmarcangoló” Polunyin és Raszputyin egybejátszásával hozzájárul ahhoz, ahogyan a táncos a párizsi kudarc óta igyekszik átrajzolni saját rosszfiúimázsát.

(Gustavo Ramirez Sansano: Recortes – Közép-Európa Táncszínház)  

A KET ezzel szemben folyamatosan az új hangot, a kísérletező alkotókat fürkészte, s nekik kínált fel együttműködési lehetőséget – Duda Évától Gergye Krisztiánig, Hámor Józseftől Réti Annáig, Pataky Kláritól Simkó Beatrixig, Mészáros Mátétól Góbi Ritáig. A társulat kortárstánc-koncepciójába (és korlátozott anyagi kereteibe) a hazaiak mellett időről időre külföldi koreográfusok meghívása is belefér. A spanyol Gustavo Ramírez Sansanót nem a KET vezetése fedezte fel „számunkra”, hiszen a spanyol koreográfus már 2008-ban komponált egy feledhető darabot (Gaudí) a Győri Balett részére, majd a Budapest Balett és a Badora Társulat is átvette a koreográfiáit.

(Bartók Béla–Juronics Tamás: Concerto; Bartók Béla–Leo Mujić: A fából faragott királyfi, Riederauer Richárd–Vincze Balázs: Vasarely-etűdök, Bartók Tavasz, Müpa-stream)

A Bartók Tavasz szervezői idén nem sokat bíbelődtek a táncprogrammal, ugyanazt a néhány társulatot hívták meg, amelyek a Müpa egész éves kínálatában is rendszeresen fellépnek. Először is bepótoltak két, már a tavalyi, jubileumi Tavaszi Fesztiválra tervezett és elmaradt bemutatót, a Győri Balett GisL-jét és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes A hűtlen feleség – Barcsai szeretője című táncdrámáját. Saját, mert nem tavalyról megöröklött programként három balett egyfelvonásost kínáltak, s ezek közül kettőben az új fesztiválnak nevet adó, éppen 140 éve született Bartók Béla zeneműveire született koreográfiák szerepeltek. Ami szép gondolat, csak ehhez sejteni kellene, a magyar koreográfiai szcénában kik is azok, akiket valóban érdekel Bartók zenei univerzuma.

Most sem írnék Liam Scarlettről, ha váratlan halálát megelőzően nem pattant volna ki az a botrány, amely szakmai és egzisztenciális ellehetetlenüléséhez s feltehető öngyilkosságához vezetett. S amelyet a nagy nemzetközi visszhang ellenére is hallgatás övez, talán mert olyan alapvető kérdéseket vet fel, amelyekkel a balett világának mindenütt szembe kellene néznie.

(Hodworks: Önök kérték! [Még egy online előadás] – e-Néző # 15, Trafó)

Az Önök kérték! (Még egy online előadás) ugyanis egyszerre kínálja a televíziós kívánságműsorok és a bemutatókat követő közönségtalálkozók paródiáját, és egyben az interaktivitás túldimenzionálásának kritikáját is adja, amikor megmutatja az akaratuk ellenére is önfeltárásra kényszerített művészek néha kínos vergődését.  A streamelt est nem táncelőadás tehát, hanem verbális és fizikai reflexió a talán valóságos, talán fiktív nézői kérdésekre és kérésekre, amelyek egyre csak záporoznak a Trafó üres színpadán, szedett-vedett, szakadt tréningruhában, smink nélkül üldögélő előadókra. Akik – megőrizve a korábbi Még egy táncelőadás karaktereinek jellegzetességeit – felváltva válaszolgatnak, és nem egyszer „kiszólva” reflektálnak is a beérkezett kérdésekre, igényekre.

(Willany Leó Improvizációs Táncszínház: Felwillanyozva; Sztrájktévé: Hány élete van egy kérésznek?)

Ezért – bánatomban, csalódottságomban? – az utóbbi hónapokban elkezdtem vadul szörfözni a világhálón, hátha találok mégis valami élvezetes hazai tánceseményt. És néhány valódi kincsre bukkantam, igaz, nem táncra, hanem beszélgetésekre. Olyan pályakezdő és/vagy szabadúszó művészekkel, akiknek a nyilvánosságban jobbára nem hallatszik a hangjuk, akiket alig ismernek a nézők, akikkel ritkán készül interjú (kivéve a Magyar Narancs Rés a présen rovatát). A Felwillanyozva jó hangulatú és gondolatokban gazdag beszélgetéssorozatának ötlete sem újságíróban fogant meg, hanem Grecsó Zoltánban, a Willany Leó Improvizációs Táncszínház vezetőjében. Grecsó kihasználva a járvány okozta kényszerű lelassulás időszakát arra gondolt, bemutatja apró műhelyének táncosait.

Cohan úttörő munkája megalapozta azt a folyamatot, amelyben a színházi tánc két történeti ellenpólusa, évtizedeken át ádáz ellenfele, a modern tánc és a balett lassan egymásba olvadt, szétbogozhatatlanul egybesimult, s ezzel megteremtődött a hetvenes-nyolcvanas évek sajátos lingua francája a táncban. A kilencvenes évek elejére viszont befejeződött mindaz, amit valaha Cohan indított el, a LCDT is – betöltve hivatását – megszűnt, az iskola pedig a posztmodern fordulat utáni kortárs irányzatok pedagógiai központja lett.

Kétségtelen, hogy az átdolgozások zöme kritikátlanul örökíti tovább azt az etnocentrista nézőpontot, amelyet a balett a XIX. századtól örökölt: a feketére mázolt, óriási szájú és szögletes-tág mozgású négert, az erotikus hastáncot járó, kéjtárgyra emlékeztető arab táncosnőt, az ujjait égnek fordító, pipiskedve ugráló és egyre csak hajlongó kínait. Ezekben a zárt számokban a blackface és yellowface gyakorlatának reflektálatlan továbbélése azért is hagy keserű szájízt, mert egyébként a balett szinte minden elemét és pillanatát átformálták már. A koreográfusok zöme azonban ma sem talál semmi kivetnivalót ebben az idejétmúlt sztereotipizálásban, s nyilván a nézők sem, különben nem kapkodnák el évről évre a jegyeket.

Eck azonnal radikálisan lehántotta a balettnyelvről az üres szépelgés vagy az akkoriban ráaggatott hamis pátosz megkövült rétegeit, hogy kifejező anyaggá törje-formálja-deformálja a hatvanas évek életérzésének megfogalmazásához. Lett is ribillió! Csúnya, eklektikus, erotomán, intellektuális, amuzikális, szadista, érthetetlen! – harsogták a vádaskodók, miközben a helyi nézők sem tülekedtek az előadásokra, de a modern balettre kíváncsi, főként pesti közönség autókaravánokkal vándorolt a bemutatókra.

(Hámor József: Agora II., Gangaray Dance Company; You are the Flow, Flying Bodies & Collective Dope – Café Budapest, Kortárs Művészeti Fesztivál)

De ha nem a kortárs táncirányzatok közös szellemi alapállását és sokféle gyakorlatát firtatjuk, hanem Hámor műveit nézzük, nyilvánvaló, hogy sok hazai pályatársával ellentétben ő olyan koreográfus, aki hagyományosan gondolkodik ugyan a táncról, de végre nem irodalmi textusok táncba nyomorításával bíbelődik, hanem mozgásban gondolkodik. Hámort mindenekelőtt és fölött a ritmus és a mozdulat, a dinamika sokszínűsége és a lendület áradása érdekli, a mozgás-szekvenciák folyamatossága és szaggatottsága, gyorsasága és csendjei, robbanékonysága és elengedettsége, s a hierarchia nélküli csoportkohézió kialakulása és módosulásai izgatják.

(Haydn–Beethoven–Schubert–Ekman: Cacti, Magyar Nemzeti Balett)

A Kaktuszok nem enged meg hasonló viháncolást, mert a koreográfia jóval fegyelmezettebb, pontosabb, különösen, hogy az előadók szabályos rendben elhelyezett, különféle méretű, négyzet alakú dobogókon térdelnek, fekszenek, állnak, rugdalóznak, dobolnak, hadonásznak ritmikailag összetett szekvenciákban, és a világítás által is szabdalt és irányított térben. A  mű alapötlete egyébként különösen közel áll a szívemhez, hiszen abból az elégedetlenségből született, amit Ekman kezdő alkotóként tapasztalt, hogy a gonosz kritikusok mellőzik vagy nem értékelik nagyra a munkáit, vagy – horrible dictu – még értelmezik is! Hogy jön valaki ahhoz, hogy egy-két megnézés után megítélje az ő hosszas és nehéz munkával elkészült koreográfiáit – morfondírozott.

Kiss azonban ekkor már az együttesben táncoló Velekei László koreográfusi szárnypróbálkozásaiban látta a jövő ígéretét. 2015-ös pályázatában ezért azt ígérte, mielőtt visszavonul, kineveli az utódját, az általa a posztra kiszemelt Velekeit, akitől azonban nem valamiféle esztétikai megújulást várt – hiszen a fiatal alkotó soha nem mutatott eredetiséget vagy egyedi hangot és formakészséget –, hanem az 1991 óta tartó neokonzervatív fordulat megszilárdítását. (…) Júliustól tehát a posztra egyedül pályázó Velekei lesz az igazgató, aki nyilatkozatai szerint pontosan tisztában van a helyi közönség konzervatív ízlésével, amit az ő irodalmi forrásokat színpadra adaptáló, egész estés darabjai eddig is kiszolgáltak.

(Herceg a vasfüggöny mögött – a Bajor Gizi Múzeum később megnyíló kiállítása) 

Az életmű kutatása, a számtalan értékes dokumentumot és relikviát tartalmazó hatalmas hagyaték feldolgozása azonban nem állt meg, így most már végre közönség elé kerülhet(ett volna) az a pazar anyag, amelyet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívuma őriz. A kiállítás képekben, filmfelvételeken és sokféle tárgyi emlékkel, a hozzá kapcsolódó katalógus pedig éves bontásban idézi fel a valaha legendás Róna Viktor pályáját, aki generációjának egyetlen nemzetközi sztár táncosa lett egy olyan korban, amikor még a művészeknek sem volt egyszerű átjutni a vasfüggönyön. De neki szerencséje volt, és persze roppant akaratereje, amivel számtalan akadályt legyőzött.

(Sadler’s Wells: Digital Stage)

Egy kattintás – már ha sikerül a mindenünnen ránk zúduló rengeteg információból jól szelektálni és az időeltolódások között ügyesen lavírozni –, és akár heti négy-öt olyan balettelőadást is el lehet csípni ebben a magas minőségű, konzervált formában, amelyeknek a jegyárai normális körülmények között csillagászatinak nevezhetők. Arról nem is beszélve, hogy ki jutna el egy héten belül Párizs és New York, London és Moszkva színházaiba? Vagyis a világjárványra adott társulati-színházi reakciók hirtelen demokratizálták még annak a művészetnek a befogadását is, amely – már királyi és cári gyökereinél fogva – leginkább őrzi elitizmusát.