Sokáig úgy tudtuk, hogy egy atomháború kitörésének veszélye 1962-ben, a kubai rakétaválság napjaiban volt a legnagyobb. Később kiderült, hogy a világ a nyolcvanas években is közel került a nukleáris katasztrófához. A NATO 1983-ban Ügyes Íjász (Able Archer) 83 fedőnevű hadgyakorlatot tartott Nyugat-Európában, amelynek keretében egy olyan, hagyományos fegyverekkel folytatott kelet–nyugati háborút szimulált, amely nukleáris összecsapásba megy át. Ez önmagában még nem járt volna végzetes következményekkel, a szovjet hírszerzés azonban azt jelentette Moszkvának, hogy a NATO a hadgyakorlat ürügyén valódi nukleáris támadást készít elő a Szovjetunió ellen.

A két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1985-ben kezdődött csúcstalálkozói néhány év alatt véget vetettek a hidegháborúnak. A felek megállapodást kötöttek a közepes és rövidebb hatótávolságú nukleáris rakéták megsemmisítéséről, és előreléptek a hagyományos fegyverek korlátozásáról folytatott tárgyalásokban. A Szovjetunió kivonta csapatait Afganisztánból, jelentős haderőcsökkentésbe kezdett Közép-Európában, és szakított a Brezsnyev-doktrínával. Megállapodtak Németország újraegyesítésében és NATO-tagságában is. Mielőtt azonban aláírták volna az erről szóló szerződést, váratlan esemény történt. Irak 1990. augusztus 2-án megtámadta és még aznap elfoglalta Kuvaitot.

Egyes vélemények szerint a nyugati politikusok a hidegháború lezárásáról 1989 és 1991 között folytatott, történelmi jelentőségű tárgyalásokon félrevezették Gorbacsovot. Állítólag azt ígérték az SZKP akkori főtitkárának, hogy a NATO nem veszi fel azokat az államokat, amelyek távoznak a Varsói Szerződésből. Mások szerint ilyen ígéret a tárgyalásokon nem hangzott el, a NATO tagjainak a száma pedig csak akkor kezdett növekedni, amikor Gorbacsov már régen lemondott. A vita sok éve tart, annak ellenére, hogy időközben nyilvánosságra kerültek a bővítéssel kapcsolatos, korábban titkosnak minősített diplomáciai iratok.

Trump időnként felhív egy-egy külföldi politikust, mostanában hol az ukrán államelnök, hol az ausztrál miniszterelnök, hol pedig a kínai pártfőtitkár számát tárcsázza. A beszélgetések kiszivárgott tartalma világszerte nagy érdeklődést váltott ki, otthon, Amerikában pedig egyenesen impeachment-eljárás indult az elnök ellen. Félő azonban, hogy mindez elhomályosítja az elnök más érdemeit, például azt a nagyfokú következetességet, amelyet az iráni atomalku felbontásával kapcsolatban tanúsított.

Zseniális film az Alelnök, írják a kritikusok. Valóban, ritkán ábrázoltak még politikust olyan hitelesen, mint Dick Cheneyt, akit Christian Bale lenyűgözően alakít. Olyan testes, cinikus és arrogáns, hogy a néző némelykor azt hiszi, dokumentumfilmet lát. De rendkívül jók az önálló gondolkodásra képtelennek beállított republikánus elnököt, George W. Busht és durva modorú védelmi miniszterét, Donald Rumsfeldet játszó színészek is. A forgatókönyvíró-rendező, Adam McKay pedig minden lehetséges filmes eszközt bevet annak bizonyítására, hogy Cheney volt a legnagyobb hatalmú és egyben a legkártékonyabb alelnök Amerika történetében. Filmje a nézők többségét meggyőzi arról, hogy az alelnök volt az egyetlen igazán rossz szellem a Bush-adminisztrációban. Hozzá képest Bush derék, de bátortalan embernek látszik, aki csupán hűségesen végrehajtja intelligens alelnöke ötleteit.

A lex CEU-t több mint egy évvel ezelőtt úgy fogadta el az Országgyűlés, mintha valamilyen hirtelen támadt veszedelmet kellett volna elhárítania. Előterjesztésében Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kivételes eljárás lefolytatását indítványozta. Mint írta, „az összevont vitára 2017. április 4-én kerüljön sor, az összegző módosító javaslatról való döntésre 2017. április 4-én kerüljön sor, a zárószavazásra 2017. április 4-én kerüljön sor”. Miért volt szükség ekkora sietségre?

Május elején az Európai Bizottság nagy jelentőségű javaslatot terjesztett elő egy uniós rendelet megalkotására. Az új jogszabály alapján rá lehetne kényszeríteni egyes tagállamokat a demokráciaminimum helyreállítására, azaz a jogállamiság alapvető elveinek betartására. A rendelet a következő hétéves uniós költségvetés első napján, 2021. január 1-jén lépne hatályba, és gyakorlatilag felváltaná a sokat emlegetett 7. cikk szerinti eljárást. De miért is kellene sutba dobni a 7. cikket?

Az európai menekültválság megoldásához a magyar kormány a maga módján igyekezett hozzájárulni. Először uszító kampányt indított a menekültek ellen, majd szögesdrótkerítést húzott fel a déli határ mentén, ezt követően pedig népszavazást írt ki a „ránk kényszerített” uniós menekültkvóták miatt. A kampány látványos eredményeket hozott. A közvélemény nagy része tényleg gyűlölni kezdte a menekülteket, és elhitte, hogy Brüsszel valóban „városnyi illegális bevándorlót” akar az országba telepíteni. Menet közben ugyan minimálisra csökkent a menekültek száma, ez azonban az emberek beállítottságán mit sem változtatott. 

A menekültválság kellős közepén érdekel itt még valakit, hogy lesz-e Iránnak atombombája? Nehéz megmondani, annyit azonban már jól lehet látni, hogy a július 14-én megkötött, Közös cselekvési tervnek nevezett multilaterális megállapodás sikeres teljesítése hozzájárulna a menekültválság megoldásához is, mégpedig az Iszlám Állam terjeszkedésének megállításával és visszafordításával. A megállapodás részesei nem akárkik: az egyik oldalon az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Kína és az Európai Unió, a másik oldalon Irán. E sorok írásakor úgy tűnik, hogy Obamának alkotmányos keretek között sikerül megerősítenie a dokumentumot, amely így október 22-én hatályba léphet.