Mircea Cărtărescu: Szolenoid. Fordította Koszta Gabriella. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2023, 572 oldal, 7119 Ft

„Soha nem azért írtam irodalmat, hogy könyveket adjak ki, hanem azért, hogy bennük éljek” – írta a szerző a Theodoros kapcsán. Azt hiszem, ezt kell megtanulnia annak is, aki a Szolenoidot kezdi olvasni. Mindenesetre az elbeszélő alakjának megválasztása a lehető legpontosabb írói invenció. A román irodalom tanára természetesen esetlen, hiszen milyen is lehetne a világnak ezen a részén, ahol a tanár egy alulfizetett, olykor rémületes körülmények között dolgozó pária. És hogyan is menekülhetne mindebből, ha nem az álmok révén, amelyek világot alkotnak? Nem véletlen, hogy az egyik legszebb rendszerváltás utáni film, a Filantropica (Nae Caranfil, 2002) főhőse is tanár.

Azt hiszem, a Kaddis abból meríti erejét, hogy „retorikusan” pesszimista, stilárisan azonban gyönyörű és veretes – valami olyan feszültséget érzek itt, mely Radnóti Sándort az Auschwitz mint szellemi életforma című szép bírálatra ihlette, s egyfajta thomasmanneszk éthoszt sejtett ki a műből. Munka az ásás is, amit a Celan-poéma és Kertész műve is emleget, hiszen ez utóbbi elbeszélője a levegőbe ássa a saját sírját a tollával, de, s ezt a toll már előrevetíti, munka az írás is, méghozzá kemény és mondhatni vak munka, aki végzi, se hall, se lát, kizárólag az írásra mint önfenntartó és önbeteljesítő műveletre figyel.

Román triptichon
Gabriel Chifu: Végpont, és újra
Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye és más történetek
Elena Vlădăreanu: Európa

Várady Szabolcs: Alkalmi. Műút könyvek, Miskolc, 2023, 140 oldal, 3000 Ft

Azt hiszem, így költő Várady Szabolcs: mindent verssé emlékezünk nála, és ő valóban mindent verssé tud írni, hibátlan metrumokban. Ennek a készségnek egyik legszebb megvalósulása az Időmértékes változatok egy Petri-strófára, amelyben például a disztichon így szól: „Már csak a zápor hull, kopog, árad a mocskos esőlé, / átázott a cipő, elnehezült a kabát.” (37.) A sapphói pedig: „Már a zápor csak – lucsok és zsivajló / gőz a kocsmában, savanyú kabátok – / és a fűrészpor borította kő, hogy / ott toporogjál.” (38.)

Különös madarak. A házam után már nincsenek házak, s a sirályok olyan kétszáz méterre tőlem telepedtek le. Sivításukat naponta hallom, s ez a legfőbb bizonyítékom arra, hogy egyszer csak mindent elönt a tenger. Éjjel-nappal sírnak, s már az hiányzik, ha nem teszik. A múltkoriban nem hallottam őket, és egész éjszaka nem aludtam.

A kertemben megközelíthetők, olykor még meg is érinthetem őket. Egyszer azonban, amikor napi sétámban arra kanyarodtam, és próbáltam közelebb menni, olyan lármát csaptak, s amikor mégis tovább közeledtem, olyan dühvel rontott nekem három madár, hogy visszariadtam. Ők jöhetnek hozzám, én nem mehetek hozzájuk. Ez a mi szerződésünk. Elég egyoldalú, de már megszoktam az ilyesmit.

A Tábornokot nem szeretik. Semmit nem tehetek ellenük, bár viszonoznom kellene a Tábornok ökölcsapását, melyet a sofőrnek adott. Onnan tudom, hogy közeledik az autó, hogy a sirályok iszonyú hangzavart csapnak. Egyebet nem tesznek, csak szinte elsötétül az ég, és megsüketül az ember. Aztán visszavonulnak, és amíg elő nem bukkanok újra, Betyárnak magyaráznak valamit.

► Falcsik Mari: Azt hittem. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023, 104 oldal, 2499 Ft

„Beleles / lelkedbe a szalma apamedve” – ez is nagyon jellemző sor Az éjszaka állataiból (23.) A beszélő mindig a határon van, ott, ahol történik valami, ami többnyire megtörtént valamikor: a múltat figyeli vagy a jelent, mindig a fájdalmakat. „Valami közben annyira ócska lett, / mintha szennyes eső verné érett életed…”  A Közben (30.) ismét arról a követési távolságról szól, amelyben ez a költészet készül.

Ki volt Petri György? Balla Zsófia szép verse, a Csöndfoltok szereplője egy bátor s minden bizonnyal kellemetlen ember, aki szívesen provokál, és szívesen győzi le vagy vonja kétségbe a klasszikusokat a saját eszközeikkel. Esterházy is ezt tette, gondoljunk híres Ottlik-goblenjére, de nála valahogy mindig úgy sikerült, hogy az hommage-t vettük észre először. Petri soha kétséget sem hagyott szelleme minőségéről és milyenségéről.

A történet A Serpolette rejtélye címmel jelent meg a Holmi 1993/12-es számában, s a lényege nagyjából az, hogy Ottliknak szüksége van egy könyvre, amelyet gyerekkorában olvasott, és úgy emlékszik, hogy egy francia író írta, Réz viszont úgy, hogy Biró Lajos; kiderül, Réznek van igaza, mire Ottlik összeomlik, és kijelenti, „még te sem értesz az irodalomhoz”: arra volt szüksége, hogy ne tudja, ki írta valójában, megmaradjon a hitében.

Ez érdekes alkotáslélektani anekdota; egy megjegyzésből azonban kiderül, Réz még akkor sem értett mindent, amikor ez az esszé megjelent. Végtére is egy kortárs tévedhet, személyes mindenfélék is befolyásolják, saját élete összefonódik a barátjáéval, hogyne botlana meg?

Ketten egy új könyvről – Fehér Renátó: Torkolatcsönd. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 80 oldal, 2499 Ft

Az iróniának a mítoszhoz való közeledésében Kemény István az egyik legnagyobb ihlető – nem véletlen, hogy A Magyar Irónia Háza című vers az ő hatvanadik születésnapjára íródott (37.). Szemben Esterházyval, akinek a prózája erősen humoros, Kemény lírájának iróniája a kimozdítás alakzatán alapul, azon, hogy egyszerűen másképp beszél. „Följebb, a hegyekben, egy elhanyagolt / villa kertjében ered az Öngúny nevű / forrás...” – ettől a Kemény-verstől nem fogjuk a térdünket csapkodni, de elcsodálkozunk, hogy így is lehet az öngúnyra gondolni. Úgy érzem, ilyen Fehér költészetének a „gúnyműködése” is: nem a fölény vagy a jókedv bejelentése, hanem a dolgok folyamatos átrendezése annak érdekében, hogy jobban lássuk őket.

Gálfalvi György fontos riportok, publicisztikák, interjúk, naplójegyzetek, emlékiratok szerzője, húsz évig a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa, 1990-től annak utódát, a Látót szerkesztette, majd főszerkesztőjeként ment nyugdíjba.

A Forsyte-ok a vagyon, a tulajdon megszállottjai, s ennek vissza kellene riasztania ma, amikor valósággal megtestesülni látom, amire gyerekkorunkban, a kommunizmus antikapitalista propagandájának idején, annyira vágytunk, ma pedig annyira irtózunk: a pénz mindenekfölöttiségét. Irtózunk, noha nehéz belátni, hogy annak a provinciális propagandának igaza volt.

Másfelől mindegyik világháborút valamiképpen ez a nemzedék vagy a nemzedékeknek az a sora robbantotta ki, amelyre ma nosztalgiával pislogunk. De két arca van Karinthy Barabbásának is: az, hogy a tömeg az útonálló nevét kiáltja a Megváltóé helyett, nem teszi, vagy csak bizonyos értelemben teszi semmissé, hogy egyenként mind a názáretit kiáltják. És Galsworthy azt írja az Előszóban: „az ember – mint olyan – nem is a legrosszabb fajta teremtmény.”

Egy 1990-es interjú tette híressé, akkor sokan telefonáltak neki. Mobiltelefon nem lévén néhányan megüzenték, hogy megölik, sokan viszont, például Horváth Andor, az esszéista, akkoriban még a Román Művelődésügyi Minisztérium államtitkára, gratuláltak mindahhoz, amit mondott. Aki Közép-Európában nőtt fel, egy idealizált monarchia szellemiségének örököseként, annak természetesnek kellett volna lennie, amit a népek barátságáról, a minden nemzetet megillető jogról, az önrendelkezés fontosságáról fejtegetett. 1989 előtt azonban, hála a szovjet tömbben működő, különböző súlyú és minőségű diktatúráknak, mindez semmiképpen sem volt természetes, és egy idő óta ismét nem látszik annak.

Láng Orsolya: Pályamatricák. Útirajz. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020, 184 oldal, 3500 Ft

Hosszan is siklik le a könyv: az első három fejezet Szatmárról, Marosvásárhelyről és Homoródalmásról szól, a szerző gyermek- és ifjúkorának három kiemelt városáról, olyan helyekről tehát, melyekről nem feltétlenül kell beszámolnia egy „útirajznak”, ahogy az alcím jellemzi a könyvet. Innen is látszik, hogy legalább annyira belső útirajz ez, mint külső, hiszen még akár azon is meglepődhetnénk, hogy Konstanca is ide kerül – a negyedik fejezet címe rá is játszik a meglepődésre: Egy romániai Bukarestben. Csak az után kísérjük külföldre, hogy előbb jól körülnézünk az otthonában, onnan megyünk Portóba, Koszovóba, Brać szigetére (Horvátország), Isztambulba, Makaóba és végül Goethingenbe.