Josef Sax, az apám, eleinte csak akkor vert, ha ivott. Később akkor is, ha nem. Azt hiszem, csak azért, hogy a verést természetesnek, az élet, a gyereknevelés eleve elrendelt részének láthassa. Vagy talán csak azt akarta, hogy ne kössem össze magamban az ivást és az erőszakot; ne hihessem, hogy csak mert ivott, azért kapok. Égjen be a nyomorult lelkembe, és a verések rendszerességéből is azt szűrjem le, hogy azért mindennapi kenyerem a kín, mert rossz vagyok. Valóban rossz, sőt megszállottan gonosz. Egy átok. De nem. Ez túl komplikált, ő pedig nem volt ilyen furfangos. Egy állat volt csak, egy tagbaszakadt barom. Bár voltaképp őt magát szinte egyáltalán nem ismerem, csak azt, amit adott; arról pedig kétségtelen, hogy állati volt, vagyis emberi, nagyon.

Apám elérte mindig, amit akart, sosem vallott kudarcot. Bölcsnek is mondhatnám, hisz sikere titka abban állt, hogy mindig jól választott célpontokat. Sosem játszott olyan pályán, ahol veszthet. Mit tehet ellene egy gyermek? Semmit. Amíg ott voltam, mindig nyerésre állt, mindig bevihetett egy pofont, egy rúgást, bármit megtehetett, ő volt az atyaúristen – mi más lett volna, ha egyszer soha senki nem üt vissza? Nem hiszem, hogy bármikor is nekiment volna bárkinek, aki nála nagyobb. Az is igaz, hogy Josef Saxnál nagyobbra nőni szinte lehetetlen.

Itt lassan ver. Mióta itt vagyok, sokkal lassabban. Lassabban és erősebben. Mintha háromszor akkora volna, tízszer és százszor akkora, mint korábban. Úgy is érezni minden egyes dobbanásnál, hogy leszakad az artériákról, mint vékony kötélről a bokszzsák; s ha leszakad, beomlik alattam a világ. Volt ilyen korábban is, azelőtt, „ott”, régen, de csak akkor vert így, ezzel a nagy lomhasággal, ezzel az állati erővel, amikor halálra rémítettek. Mert arra emlékszem, hogy halálra rémítettek. A húsomban maradt az a jeges rémület, az a fekete delej, és lám, most mégsincs velem. Hogy becsaptak. Hogy játszottak velem. Megvezettek és otthagytak az útszegélyen összeverve, a mindeneknek szélén. Mindenki és mindenek. A legsötétebb órán, és épp azok, akik valami fényt hozhattak volna, épp ők kavartak körém sűrű nagy homályt.

PIHE: Ezt most talán senki sem olvassa. A szerencsésebbek ma nem lógnak a neten, én meg tök egyedül vagyok. Na, jó, erőt veszek magamon mégis: boldog karácsonyt!

LAJOS: Nézd meg a Hetediket! Én karácsonykor mindig azt szoktam.

PIHE: Hülye vagy, Lajos?

LAJOS: Hetedik, Pestis, Szakasz. Ez a három elég is egy estére.

PIHE: Küldesz linket? A keresgéléshez sincs most kedvem.

DOKI: Háborús filmet nézni karácsonykor pont olyan szánalmas, mint bejglit zabálni. Kit érdekel a karácsony? Nettó képmutatás az egész!

ALÍZ: És ha nekem fontos?

DOKI: Te dolgod. Tömd magad bejglivel, ha úgy gondolod.

ALÍZ: Megtennéd, hogy ma nem oltogatsz?

Tematikus próza    Rejtőzködők

A „Centauri" természetesen álnév. A szerző bujkál. De nem előlünk, olvasók elől, igazából a falujában rejtőzik. Civil akart maradni, halász, vadász vagy ki tudja, mi. Lemondott a dicsőségről, cserébe csak azt várja, ne nézzék bolondnak. Spiegelmann Laura pedig nem létezik. Vagy mégis? Az ÉS-ben már közölt egyszer, és most leleplezi magát. Vagy nem. De azt duplán.