„Régi nóta” – Tematikus próza-összeállítás
Beatélmény és orosz népdalok, Ezek a fiatalok vagy Janis Joplin, esetleg Rolling Stones: dalokban az évek, években a dalok, Karsai György, Sausic Attila és Ódor János Gábor prózája. 

Ami a fiúknál a hosszú haj volt, az a lányoknál a miniszoknya. Micsoda cirkuszt csináltak amiatt is! De meg kell hagyni, tényleg forradalmi volt ahhoz képest, amit előtte hordtak. A miniszoknyához igazán kellett bátorság, radikalizmus. Hogy egyszer csak fogom magam, és megmutatom a combom, minimum. A férfiak élből félreértették a dolgot. Azt hitték, felhívás, pedig csak kihívás volt, amivel a lányok magukban birkóztak, hogy na, merem-e. Sokuktól hallottam később, hogy az igazi bátorsági próba nem is ez volt. Hanem, hogy bugyi nélkül. Olyankor persze óvatosan kellett mozogni a miniszoknyában. És nem is úgy, hogy egész nap bugyi nélkül. Mondjuk, csak az iskoláig. Ez tényleg izgalmas lehetett. Kár, hogy ebben nem vehettem részt.

A tökéletes monogámiát véve kiindulópontnak, sejthetjük, hogy ez az állapot nem sokáig marad fenn: megéri ledér nőnek lenni, aki nem veszteget időt arra, hogy udvaroltasson magának, s mivel csak jó apával találkozhat, rábízhatja a gyermeknevelést is. A ledér nők megjelenése és elterjedése felajzza és magatartásuk megváltoztatására ösztönzi az addig hűséges férfiakat: ingyen, udvarlás nélkül lehet gyereket csinálni, aki majd csak felnő valahogy. Az új helyzet egy idő után azonban kockázattá válik. Ledér nők és szoknyapecér férfiak találkozása bizonytalan sorsú gyerekek tömegéhez vezet.

Ilyenkor ismét kincset jelent egy szemérmes nő, akinek ugyan udvarolni kell, de akire a gyerek biztonságos nevelése is rábízható. S ha újra elterjednek a hű társat kereső tartózkodó nők, a szoknyapecéreknek át kell gondolniuk, hogy megéri-e a keresgélés az egyre ritkábban mutatkozó könnyű zsákmány után, avagy génjeik jövőjéhez mégis jó apaként kívánnak hozzájárulni.

Miért létezik egyáltalán tartós párkapcsolat?

Az állatvilágban mindenre található példa, de az egyik jellemző forma a nőstények egyenlőtlen elosztása a hímek között. Az utóbbiak egymással folytatott harca hierarchia kialakulásához, az erősebb kutya közmondásos önérvényesítéséhez vezet. Ezért éli le az elefántfókák túlnyomó része agglegényként az életét, miközben néhányan dúskálnak a nőstényekben. Ám ha a nőstények szabadon választhatnak, a megtermékenyítés reményében maguktól is az így vagy úgy feltűnő, s ezért a legjobb géneket sejtető hímek, a leghosszabb faroktollat növesztő özvegypinty vagy a leghangosabban brekegő ökörbéka köré csoportosulnak.

A háremtartás, szakkifejezéssel poligínia, fajunktól sem idegen, s ha eltekintünk néhány viszonylag újkeletű kifogástól, nem látható be, miért lenne rosszabb a nők számára osztozni egy férfin jólétben és biztonságban, mint egyedül küszködni egy másikkal a nyomorúságban. A hímnemen belüli hierarchia és azon feltétel mellett, hogy egy férfi csak korlátozott számú nőt tud eltartani és őrizni, valószínűleg már kezdetben úgy volt, mint manapság: voltak néhányan, akiknek több, sokan, akiknek egy, és nem kevesen olyanok is, akiknek egy nő sem jutott.

A legnagyobb a rozmáré, a legkisebb a törpedenevéré. Nincs az elefántnak és a bálnának, a csimpánznak viszont igen, noha csak két centis. És nekünk sincs, embereknek. Nem volt neandervölgyi rokonainknak sem, már belőlük is hiányzott az ezért felelős, több majomfajtánál még megtalálható 510 génszakasz. Mikor tűnt el és miért? A teremtés és az evolúció elmélete különböző magyarázatot kínál, ám egy közös bennük: alighanem a nő az oka, hogy nincs péniszcsontunk. Egy jó kis csont, amely támogatná az időnként bizonytalan hidraulikát.

Vegyük először a könnyen belátható okfejtést. Ziony Zevit professzor szerint a héber Bibliában szereplő kifejezés túlságosan sokféle csontot jelenthet ahhoz, hogy mintegy önkényesen oldalbordának fordítsák. A férfinak nem hiányzik egy bordája sem, és nem tudunk arról, hogy előzőleg eggyel több lett volna neki. Jóval inkább elképzelhető tehát, állítja Zevit, hogy a Jóisten – más állatfajokhoz hasonlóan – először az emberi hímet is ellátta péniszcsonttal, majd rövid tűnődés után ezt találván a leginkább nélkülözhetőnek, abból alkotta mellé a nőt.

Szó sincs azonban arról, hogy a biológiai felfedezések megrendítették volna a férfi felsőbbrendűségének világképét. Ez utóbbit csak maguk a nők rombolhatták le. S ehhez nemcsak az uralkodó közfelfogással, a fennálló családi és társadalmi munkamegosztással, hanem a XX. század legnagyobb hatású lélektanával is meg kellett küzdeniük. Mert Sigmund Freud fordulatot hozott a női nemi szervek értelmezésében: minden tapasztalat és tudományos ismeret figyelmen kívül hagyásával a vaginát tételezte a női orgazmus kívánatos helyeként. Freud a köztudatba átszivárgó, nemzedékek szexuális életét sivárságra kárhoztató elvárása szerint a csiklójával önfeledten babráló leánygyermeknek serdülőkorában meg kell válnia kedvelt játékszerétől, s átlépnie az érett nőiségnek megfelelő vaginális korszakba.

A bika legyőzése archaikus jelkép, az ember, a kultúra diadala a vad természet felett. A bika a férfi szimbóluma is; a matador tehát egyben önmagával, a benne élő dúvaddal viaskodik. Akárhányszor győzi le ellenfelét, a küzdelem újrakezdődik. Örök harcuk csak az arénán kívül dőlhet el: a bika kasztrálása után válik hasznos ökörré.

A férfi háziasítása távolról sem a feminizmus találmánya, végigkíséri a nyugati civilizáció történetét. Már görög filozófusok önmérsékletre és önuralomra intették a polisz polgárait, a férfinak mind városa, mind háza népe – nők, rabszolgák – felett mértéktartóan kellett uralkodnia. Az önmegtartóztatást, az állati ösztönök megfékezését írja elő a tízparancsolat éppúgy, mint a polgári társadalom protestáns etikája. A kultúra feltételének tekintette a férfi pusztító erejű szexuális energiáinak szublimálását, szellemi tevékenységgé nemesítését a huszadik század befolyásos lélektana, a freudizmus is. 

Az új-guineai szambia törzs gyermekeit hét–tíz éves korukig édesanyjuk és a női rokonság nevelte. Ettől kezdve a fiúk nem érintkezhettek női hozzátartozóikkal; megkezdődött férfivá avatásuk akár tíz évig elnyúló szertartása. A beavatási rítus rendkívül fájdalmas gyakorlatokból állt, kivéve egyet. Ezt az egyet viszont – az antropológus Gilbert Herdt 1974-es megfigyelései szerint – kifejezetten élvezték a résztvevői, a törzs házasulatlan férfi tagjai érthető módon, de a serdületlen fiúk, akiknek minél több spermát kellett nap mint nap magukba szívniuk az előbbiektől, ugyancsak. 

„Fiúk! Magyarország ma ti vagytok!” S annak, ki szívén viseli a haza sorsát, ma is időszerű a figyelmeztetés: „Az elkocsonyásodott vérű, elpuhult, élvezethajhászó, degenerált ifjúságból hogyan is épülhetne ki a magyar nemzeti életnek kemény sziklabástyája!” Hisz’ tudjuk, „valóságos aknamunka folyik a magyar faj tiszta élete ellen”, s tán még e lap hasábjain is „akadnak a stílus és elbeszélés mesterei közt olyanok, akik Istentől kapott talentumos tollukat nem restellik az erkölcsi fertőbe mártani”.

A mi Szívünk

avagy Darvasi 50

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

Majdnem minden szempontból kerek a jubileum, Darvasi László kollégánk, aki hónapról hónapra Szív Ernő bőrébe bújva mulattatja önöket a Tárcatár rovatban, tizenkilenc és fél éve dolgozik az Élet és Irodalomnál. Nincs ki a húsz, marad a születésnap. Darvasi október 17‑én lett ötvenéves. Ez alkalomból barátai, szerzőtársai írták novellahőssé.