Hogyan alakult ki az orosz birodalmi ideológia, s miként függött össze története a Lengyelország és Ukrajna uralására tett orosz kísérletekkel? Milyen aktuális következtetéseket lehet levonni az orosz–ukrán–lengyel háromszög vizsgálatából? E kérdésekre válaszol Martin Schulze Wessel, a müncheni Ludwig Maximilians Egyetem Kelet-Európa történetét kutató professzora, a Német–Ukrán Történészbizottság tagja, a Német Történészszövetség korábbi elnöke. Nemrég jelent meg a müncheni C. H. Beck kiadónál új könyve, melynek címe A birodalom átka. Ukrajna, Lengyelország és az orosz történelem tévútja.

Braham életét akár úgy is elbeszélhetnénk, mint amely az öreg kontinens perifériáján megszenvedett fiatalkori üldöztetéstől a világ kulturális fővárosában szerzett tudományos elismertségig ívelt. A kiegyensúlyozottság érdekében azonban ezen értelmezésnek ellentmondó tényeket is érdemes figyelembe vennünk. Braham ugyanis kutatói teljesítménye és megbecsültsége ellenére sem igazán volt képes az általa legfontosabbnak tartott intellektuális-politikai folyamatok beindítására. A magyarországi holokauszt kutatása fáradthatatlan munkálkodása ellenére sem vált a nemzetközi holokauszt-kutatás egyik kiemelt témájává, az ország jelenleg domináns történetpolitikai iránya szembe megy kutatási eredményeinek kulcsfontosságú, a magyar állami szereplők bűnrészességére vonatkozó részeivel, ráadásul munkásságának magyar történészek általi jövőbeni kanonizálása sem tűnik jelenleg biztosítottnak. E tényeket is figyelembe véve már inkább azt mondhatjuk, hogy Braham lenyűgöző tudományos pályafutása a magyar holokauszt kutatásának és e kutatások kontextusának ambivalenciáira és ellentmondásaira vet éles fényt.

Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon
Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők
Philippe Sands: Kelet-nyugati utca 
Zoltán Gábor: Szép versek 1944

Scheiring Gábor: Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019, 342 oldal, 2400 Ft

Scheiring beállításában Orbán Viktor kreatív, bár öncélú politikai stratégiája e meglévő frusztrációkra és vágyakra reagált érzékenyen. A korporatív állampárttá avanzsáló Fidesz e sértettség és e lázadás párhuzamos hatástalanítására vezette be az intézményi tekintélyelvűséget és az autoriter populizmust. Orbán autoriter kapitalizmusa a maga módján racionális, érvel a szerző, még ha hosszú távon mérhetetlenül káros is. A 2010 óta kiépített felhalmozó állam ugyanis távolról sem viselkedik fejlesztő államként, a nemzeti tőke felhalmozása pedig önmagában nem indukál társadalmi javulást.

Ungváry Krisztián: Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége, 1920–1944. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020, 224 oldal, 3999 Ft

A szerző Horthy revíziós politikáját illetően úgy ítél, hogy a revízió lehetőségének felvillanása a kormányzó esetében visszatérően józan ítélőképessége elvesztéséhez és közjogi korlátainak semmibevételéhez vezetett. Sőt mi több, a nyugati hatalmak viszontbiztosításának elengedésével a revízió ügyét a német–olasz szövetség háborús szerencséjétől tette függővé, a Romániával való vetélkedés esetén pedig – reálpolitikai megfontolásokat felülírva – határozottan elzárkózott a szovjetek bevonásától, amivel érdemben rontotta az erdélyi magyarság későbbi esélyeit.

Dunai Andrea: Javak sorsa. Az 1944–45-ben Magyarországról elvitt értékek nyomában. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019, 372 oldal, 3500 Ft

A Dunai Andrea által feldolgozott történetek számos diszciplína – így a történettudomány, a jogtudomány, a nemzetközi kapcsolatok vagy az etika – szakterületét is érintik. A szerző szerepfelfogása szerint a tudományos kutató eközben leginkább a detektívhez és a riporterhez hasonlítható: Dunai újonnan feltárt eredeti dokumentumok alapján beszél el összetett és izgalmas történeteket, melyekhez azonban csak ritkán fűz elemzői kommentárokat.

Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás. Egy túlélő naplója a haláltáborból. A holland eredetiből fordította Alföldy Mari. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020, 270 oldal, 3999 Ft

A polgári családból származó, nem vallásgyakorló, jazz-együttesben is klarinétozó orvos eredetileg önként jelentkezik a westerborki tranzit táborba, ahonnan 1943 őszén feleségével együtt (a számukra ekkor még teljességgel ismeretlen) „keletre” deportálják. Részben a vakszerencsének köszönhetően Auschwitzban viszonylag szerencsés helyre, az I-es tábor kórházi blokkjába kerül – melynek a könyv lapjain bemutatott sajátos viszonyaiból, amint azt a szerző maga is hangsúlyozza, távolról sem lehet az egész táborkomplexumra következtetni (60.). Még kivételesebbnek számít, hogy de Wind, bár szűk korlátok közt, de sokáig az övével épp szomszédos blokkban raboskodó, meddőséget okozó emberkísérleteknek kitett feleségével is tudta tartani a kapcsolatot.

Rajk László: A tér tágassága. Mink András életútinterjúja. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 592 oldal, 4999 Ft

A hatalmi önkényt, a hazugságot, az igazságtalanságot Rajk ugyan zsigerszerűen elutasította, egzisztencialistaként pedig kifejezetten a morál politikába való visszavitelét szorgalmazta, világlátása 1968 előtt – legalábbis saját, némileg meglepő beállítása szerint – csak mérsékelten volt átpolitizált (60.). Ahogy a kötet egy pontján – Mink számos politikai jellegű kérdésének egyikére reagálva – megjegyzi, a politikai klíma alakulása érdekelte ugyan, de szellemi érdeklődését alapvetően más kötötte le. A nyíltan politikai (újbaloldali) művészetet és a politikai üzenetek anno roppant népszerű művészi kódolását ráadásul egyaránt zsákutcának ítélte.

Földes György (szerk.): +/-30. Esszék a közelmúltról és közeljövőről. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019, 252 oldal, 3500 Ft

A szerkesztő Földes György a globalizációs nyitás és újabban a nemzetállami visszarendeződés erkölcsi kihívásaira reflektáló írása egy, a versenykényszer és biztonságigény harapófogójába szoruló országról ír, miközben (teljes joggal) hiányolja az alternatívák megfogalmazását és megvitatását. Míg Földes írása az elhatalmasodó globális válság kontextusában az európai projektre mint pozitív kivételre hivatkozik, Gyurgyák János konzervatívabb és pesszimistább megközelítése nemcsak Magyarországot, de az európai projektet is tartalmilag kiüresedettnek láttatja. Gyurgyák sorai eközben leginkább az önámító, korrupt és alapvetően élhetetlen autokrácia magyarországi visszatértét panaszolják fel.

Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig.” A Ta­nács­köztársaság a korai Horthy-kor­szak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában. Napvilág Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 362 oldal, 3900 Ft

A szerző átfogóbb kutatása első részeként ezúttal összesen hatvan, 1929-ig kiadott releváns pamfletet és visszaemlékezést elemez (avagy a vizsgált évtized nagyjából minden harmadik releváns művét). E tág forrásbázison Csunderlik elsősorban azt vizsgálja, hogy miként kanonizálódott a Horthy-korszaknak a proletárdiktatúrát a magyar történelem mélypontjaként – jellemzően farsangi ellenvilágként vagy egyenesen újabb tatárjárásként – azonosító képe. Amint a szerző helyesen jelzi, e Tanácsköztársasággal kapcsolatos diskurzusok a rezsim negatív alapító mítoszául szolgáltak: a megrázkódtatások fokozatosan kanonizálódó elbeszélései identitásbiztosító és legitimációs szerepet kaptak.

Ripp Zoltán (szerk.): Kérdések és válaszok a rendszerváltásról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019, 252 oldal, 2400 Ft

A kötet alapvető ambivalenciái közé tartozik, hogy miközben a szerzők visszatérően a nemzetközi dimenziók perdöntő jelentőségét hangsúlyozzák, a rendszerváltás folyamatát többnyire szűken nemzeti keretek között prezentálják. A mindennapi élet és kultúra jelenségeinek bevonása eközben nem csak összetettebbé, hanem egyúttal jóval szórakoztatóbbá is teszi a könyvet, bár az e tekintetben releváns jelenségek alakulását nehéz mindössze néhány évre szűkítve bemutatni.

A legutóbbi években végre megkezdődött a holokauszt e korai történetíróinak újrafelfedezése; a holokausztot követő hallgatás mítoszát meghaladva elkezdtük részletesen feltárni, hogy már közvetlenül 1945 után is milyen fontos és értékes művek születtek. A holokauszttal kapcsolatos szövegek száma az elmúlt 75 év során annyira megszaporodott, hogy kortárs nézeteink különböző forrásvidékeinek feltárása rendkívül tanulságosnak ígérkezik. Meglepő tapasztalat e téren, hogy számos, még jelenleg is előszeretettel megfogalmazott nézet már közvetlenül 1945 után meghonosodott – sok esetben a maival csaknem azonos formában. Negatív példával élve már a háború végeztével is számosan hajtogatták, hogy le kellene már végre zárni a holokauszt tárgyalását. Az effajta felszólítások tehát tudhatóan még generációk múltával is az elkövetői oldal egykori követeléseit reprodukálják, módfelett kritikus fényt vetve a magyar társadalom egyes tagjainak identifikációs mintáira és reflexiós képességeire.

Eközben a holokauszt magyar történetírásának kezdetei is egyértelműen az 1940-es évek második felére tehetők, amikor már több szerző intenzíven kutatta és dolgozta fel a magyarországi holokauszt vagy egyenesen a holokauszt európai történetét (miközben a holokauszt szakkifejezés még nem volt használatos). Nem sokkal a sztálinista diktatúra brutális bevezetése és a téma időleges tabusítása előtt még nagyszabású monográfiák jelennek meg, így például Lévai Jenő Zsidósors Magyarországon vagy Sós Endre Európai fasizmus és antiszemitizmus című műve.

Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018, 280 oldal, 3490 Ft

Pető nagy érdeme, hogy a nemzeti történelem sajátosságait összehasonlító keretben világítja meg: a magyarországi bűntetteket legfőképpen a bécsiekkel és a német megszállás alatt lévő francia övezet-beliekkel, emlékezetüket a koreai szexrabszolgasággal kapcsolatos emlékezetpolitikai csatározásokkal veti össze. Miközben visszatérően hangsúlyozza a nemi erőszak strukturális okait, kontextualista elemzést is kínál, kiemelve, hogy a második világháború végső szakaszában Magyarországon a tömeges nemi erőszak veszélyét előrejelezni képes öt fő tényező (összeomló állam, társadalombeli normavákuum, a hatékony hadvezetés hiánya, a férfiasság militarista meghatározása, düh és frusztráció) mindegyike fennállt.

Ablonczy Balázs: Keletre, magyar!
Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták
Márványi Judit: Kapaszkodók
Szabad György: Aradtól az Országgyűlésig

Martin Broszat: Auschwitz parancsnoka voltam. Rudolf Höss emlékiratai. Fordította Kajtár Mária. Jaffa Kiadó, Budapest, 2017, 320 oldal, 3990 Ft

Fogós kérdés, hogy miként olvassuk egy hivatásos népirtó vallomását, mellyel éppenséggel cselekedeteit próbálta megértetni. Mi teheti Höss emlékiratait olyan értékes kordokumentummá, melyet érdemes lehet akár széles körben is hozzáférhetővé tenni? Miközben a könyv konkrét és részletes leírását adja a táborbeli szisztémának és a tömeggyilkosság gyakorlatának (melyet természetesen számos további, összehasonlíthatatlanul tisztességesebb forrásból is megismerhetünk), a tábor parancsnoka tükröt tart maga elé. Emlékiratának kései lefordítása ily módon leginkább az elkövetők tanulmányozását mozdíthatja elő, mely téren a magyar történetírásnak még számos komoly adósága van.

Komoróczy Géza: Holocaust. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2016, 288 oldal, 3950 Ft

A kötet új írásai közül alighanem az Egyetem, zsidók, judaisztika. Mire emlékezünk? címet viselő a legjelentősebb, itt ugyanis Komoróczy közéleti intervencióját újszerű tudományos érvvel képes megtámogatni. A bölcsészkari antiszemitizmus történetét és a zsidó hallgatók, elsősorban a rabbinövendékek Horthy-korbeli diszkriminációját számos újonnan feldolgozott forrás alapján bemutató tanulmány egyúttal a második világháború egyetemi halottainak 2014-ben avatott ELTE-s emlékművével kapcsolatos meggyőző polémiát is tartalmaz.

Ketten egy új könyvről - Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2016, 188 oldal, 3480 Ft

A könyv érdemben elemzi a forradalom eklektikus programját is, kidomborítva 1956 hármas célkitűzését, a nemzeti függetlenséget, a polgári demokratikus politikai szerkezetet és a szociális vívmányok megőrzését. A forradalom fő célja eszerint a magyar, harmadikutas, szabad és demokratikus szocializmus létrehozása volt. Örökké nyitott kérdés marad, hogy ebből középhosszútávon mi kerekedhetett volna ki.

Lévai Jenő: „...csak ember kezébe ne essem én...” Deportáció, télach, schutzpass… Napló 1944–45. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2016. 252 oldal,2990 Ft

Lévai Jenő a holokauszt legkorábbi, a háborús éveket közvetlenül követő feldolgozási hullámának kulcsszereplője volt. E később nagymértékben ignorált és mindmáig kevéssé ismertnek számító feldolgozási hullám idején is már számos túlélő publikálta memoárját vagy számolt be üldöztetésének részleteiről interjúk keretében. Eközben néhány magyar zsidó szerző személyes érintettsége mellett is határozottan törekedett az elemzői távolság megőrzésére és képesnek bizonyult releváns források tömegének a feldolgozására. Közülük volt Lévai Jenő a legtermékenyebb és alighanem a legmeghatározóbb jelentőségű.

Antal Nikolett és Mészáros Márton (szerk.): Holokauszt, új utak, új ge­ne­rációk. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016. 188 oldal, 2200 Ft

A magyar antiszemitizmus és a holokauszt történeti kutatásának – nem annyira kutatóinak, hanem magának a témának – a nemzetközi elszigeteltsége az elmúlt években megélénkült érdeklődés ellenére alig csökkent. Az európai történetírás nemzetközi fordulata ellenére továbbra is alig akad a Horthy-kor magyar antiszemita politikáit regionális kontextusba ágyazó, például szlovák, román vagy horvát összehasonlításokat érdemben elvégző magyar kutatás. Hasonló összképet festhetünk az elmúlt évtizedben felfutó transznacionális kutatások csekély honi szerepéről, melyek közül témánkat illetően a német-magyar összefüggések feltárásának kellene kiemelt szerepet játszania.