Ittzés Nóra és nagyjából húsz tagú csapata, immár másfél évtizede minden egyes kinyomtatott kötettel emlékművet állít a szótárkészítés hagyományának és tudományának. Papíremlékművet, hisz egy ekkora vállalkozásnak kell, hogy legyen papírváltozata is a digitális mellett, ezzel a nemzet tartozik önmagának, a szótárt mint tárgyat használók közösségének, a polcoknak, hol nemzet nem süllyedhet el. E hordozók egymásnak nem ellenségei, legjobb együtt használni a nyomtatott változatot és a digitálisat: nagyszotar.nytud.hu

A Luca széke gyorslift a tempóhoz képest, amivel írom ezt.  Talán mert szavak között esik legjobban a hallgatás. Fárad a szemem, látóteremen átfut egy-egy hangya. Mi lenne, nézek a hang gazdája felé, ha e textus minden e-betűjét kurziválnám, netán elfettelném, sőt boldítanám, hogy nézne ki betűgyakoriságilag, ahogy megrázza fejét a szókincs, őszülő, mákos hajzuhatag.

Fölpillant a konyhakőről, az ebéd szaga még el sem oszlott, és már sötétedik, rátolja Pestre kormos tábláját a Floydl-kéményseprő. Beczkóyné, hősnő és médium, járkál föl-alá, lődörög a maga kis könyvében, a féltényei közt, egy ismerős berendezkedésben, ami mégsem az övé, csak oda van készítve neki, tán nem teljesen pontatlanul, de azt, hogy melyik év, azt maga írja be, nyomtatványba tollal. Úgy ugrál az idő, mint valami seprűs veréb a szappanfőző erdejében. A menye szomszédol valamerre, a gyerek biztos az űrkutatójánál lesi, hogy az oroszok mit üzennek az űrből, mert életében az máshol nem érezte jól magát, csak a Liszt Ferenc utcában, a Horváth Tibor rádió-sufnijában.

„Szótárról írni maga a gyönyörű reménytelenség. Szótárt leginkább olvasni jó. Jó veszélyes, mert hiába, hogy használati céllal veszi kézbe az ember, nagyon hamar belemosódik, beleolvasódik. Úgy is mondhatnám, a tulajdonképpeni cél a nyelvhasználóval, konkrétan velem együtt, belevész a nyelv erdejébe. Ardajába, hisz hol van még az e betű, a rengeteget tán már meg se érem.” – írtam első cédulázatomban, 2006-ban, nem sokkal azután, hogy Károlyi Csabával megállapodtunk a Rezső téren, az ÉS szerkesztőségében, hogy elkezdem írni e szubjektív kolumnákat. Írni kötetről kötetre, míg csak kész nem lesz a Nagyszótár, illetve, amíg élek és/vagy eszemnél vagyok. Nem tudom, hány kötet van vissza, ezt a szótár alkotói is csak megbecsülni képesek, hogy hova rúg ki, pontosan hány könyvtárgynyira van a zsűrizik, a vélhetően utolsó címszó. Évente kéne eggyel elkészülniük, hogy legyen némi, matematikai esélyem. Ha az eddigi gyakoriság marad, másfél-két évbe kerül majd egy kötet, s látva a tenger munkát, amit egy ilyen projektbe bele kell ölni, ez a reális.  Mikor a fenti diskurzus a hosszú életről lezajlott, még Rezső térnek hívták a Rezső teret, azóta, konkrétan 2016 óta a neve Magyarok Nagyasszonya, igaz, nem először.  Szóval történt változás, nem kevés, a demokrácia ellovant, noha felüti néha a fejét, egyre néhább, legnéhább, persze néha-demokrácia nincs, csupán kiszámíthatatlan félreélés a hatalommal.

Az ÉS könyve októberben - A magyar nyelv nagyszótára VI., DI-EK, Főszerkesztő Ittzés Nóra. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 2017, 980 oldal, 7480 Ft

Mért olvas szótárt az ember, konkrétan én? Hogy például megtudja, mi a diabáz, régiesen diabasz: „a felszín alatt megszilárdult, szürkés- v. zöldesfekete színű, finoman kristályos, bázisos, ált. telérek formájában megjelenő összetett kőzet”. Megtudom, aztán el is felejtem, illetve jegyzetként, lám, létezik, de használom-e valójában? Alighanem ez volt a használat, kimondtam, leírtam, valami marad belőle a felszín alatt, egy nyelvi porszem, íz, hangulat, rímhívó vagy -felelő, lehetséges keresztnév egy tárcában, Szürkénesy-Vardar Diabáz (sok!), hát ezért olvas szótárt az ember, konkrétan én.

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Az ÉS-ben publikált (2011–2014) összes magyar mesém hamarosan megjelenik egy könyvtárgyba foglalt MP3 lemezen, az én előadásomban. Ehhez a kiadványhoz „annotált tartalomjegyzék” gyanánt írtam meg a mesék négy-öt soros sűrítményeit, zanzáit, zsugormányait, avagy zsugorlatait. Borsónyi koponyácskák falra hányva. Ha tetszik, ugató kis borsók, miközben a paraván halad. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ez, ha kevés is, kevés volt volna.