Csakhogy neki nem kellett valódi szék se. Ez a szék a tudat mélyén rejtőzött, mindenfajta, mégoly elvont látószerv számára is érzékelhetetlenül. Lebegett, ragyogott, a tudatalattikban. Vagy éppenséggel félhomályban sejlett támlás, karos ülőalkalmatosságként, egyszerre többek lelki szeme előtt. Derengett, illetve láthatatlanul létezett, amikor az illető még nem döntötte el, hogy megszólal-e. Amikor viszont megszületett az elhatározás, megformálódott a mondandó, még inkább, amikor elhagyta a szájat a szó, a szék brutálisan föltárta magát. Csak egy szék, üresen. De jaj, az üresség dehogyis volt üresség!

(Levél Nádas Péternek, 2016. júl. 17.) Péter, sokkal közelebbi viszonyban voltál vele, a véleményedet kérem. Bizonytalan vagyok, de lehet, hogy ez érdekes másoknak is, és közzétehetném, úgyis kérnek a Literától, ahol beindultak az emlékezések, megidézések. Az is lehet, hogy ilyen levelezést bárki tudna mutatni, aki kapcsolatban állt Esterházyval.

Húsvét táján (2016. márc.21.), hirtelen ötlettel az alábbi levelet küldtem Esterházynak:

Péter!  Egy volt ügyészségi szóvivő, ma ügyvéd, mondta egy tv-interjúban: „Nem kell megvárni, hogy mi történt volna.” Gondoltam, elküldöm neked Húsvétra. V.

Még aznap válaszolt:

köszönöm. egy mondathálás valaki vagyok. elsőre egészségi szóvivőnek olvastam. a mondat vajon a húsvéti föltámadásra vagy a hasnyálizére vonatkozik? p.

A forradásoktól, szőrtől, érzelmektől mentes arc mégis meglepte. Inkább kaucsukbabának látszott, mint apának.

Idefelé a vonaton gondolatai leginkább a haldoklás témája körül keringtek. Értesítést kapott, hogy az apja haldoklik. Azzal győzte meg magát, hogy kizárólag emiatt utazik le hozzá. Rengetegszer hallotta már a szót, de még nem látott senkit haldokolni. Végre meg akarta tudni, mi az.

Kibámult az ablakon, hosszú idő után megint elképzelte a hallomásból összerakott jelenetet, amikor az istállópadlás széttört deszkadarabjaival és a meztelen altestű Vadkertinével együtt az apja is a zajoktól idegesen toporgó és nyerítő lovak közé zuhan.

Az anyja nem sokkal az istállóbeli eset után kiterített az asztalra egy Magyarország-térképet, elkérte a fiától a körzőjét, a tűt belebökte a falu nevébe (Kopka), ahol addig együtt laktak, majd a másik szárat a lehető legtágabbra nyitotta, hogy amennyire az ország területe engedi, a legmesszebbre költözzön a fiával. János ettől fogva nem látta az apját, nem is hallott róla, otthon ki se mondták a nevét, nem is céloztak rá.

Elkésett.

Egy határ menti magyar falu főutcáján egyesek tágra meredt tekintettel bámultak bizonyos irányba, mások tétován forgatták a szemüket, hogy a többiek is látják-e azt, amit ők. Szinte a semmiből fölbukkant egy döbbenetes alak. Jött szembe. A földbe gyökerezett lábúak mellett is könnyedén elhaladt. Még jó, hogy nem fütyürészett! Emberi lénynek látszott, csak nem volt színe. Pontosabban a drapp és sárga ruhadarabjain kívül mindene fehéren virított. A meszeltnek tűnő bőre, a rövid, göndör haja, a szemöldöke, a szempillája, a kigombolt inge alól látszó mellszőrzete. A lábszárain, ahol a rövidnadrág nem fedte, szintén áttetsző valamik hajladoztak, a hófehérnél is fehérebb bőrháttér miatt úgyszólván láthatatlanul.

A lány figyelmét a füstölő csíkja kötötte le. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy Kenu pillantása újra meg újra rátéved. Hirtelen fölállt, de összezárt lábbal. Kenunak nem sikerült belátnia a combja közé. Odalépdelt a két ablak közül az egyikhez, elcsavarta a kilincset, kitárta a szárnyakat. Előbb a belsőket, majd a külsőket. 

(Szebeni András kiállítása az Ybl-palotában)

„Nekem az a világ szép, amely olyan, mint egy regény.” (Konrád György: Kerti mulatság)

A minap fölhívtam, azt mondtam neki, hogy sokáig kell élnie. Miért, kérdezte. A hazai állapotokra, az őt ért támadásokra célozva, azt feleltem: hogy megérd a békés, nyugodt öregséget. Hát már van, felelte szinte megütközve. Annyira őszintének hangzott, hogy elgondolkoztam.