A felszolgáló szúrós pillantásokat vet Gdaliáékra. Már órák óta foglalják a sarokasztalt, és eddig csak kávét fogyasztottak, meg egy gyümölcssalátát. Időnként megjelenik az asztaluknál és ingerült hangsúllyal megkérdezi, óhajtanak-e még valamit, hátha észreveszik magukat és elmennek. Gdalia most pont abba az irányba bámul üres tekintettel, de nem látja a kávégép körül ingerülten matató felszolgálót, nem érzékeli a morajlást, mert gondolkodik. Tűnődve, lassan válaszol:

Én leginkább a kezükre emlékszem. A körmükre. Hogy milyen volt a körmük. Most is pontosan tudom, ki az, aki rágta. Volt az osztályban egy fiú, akinek mindig tintás volt a keze. Egy másiknak meg a kézfején lévő szemölcsét kezelték valami fura, lila folyadékkal.

A nő meg a gyerek a mögöttem lévő sorba telepszik. A kislány félig alszik, az anyja egy felfújható, rózsaszín párnát igazít a feje alá. Közvetlenül mellettük egy legalább kétméteres, fülbevalós kannibál ül. Tele van tetoválva az egész karja és a kézfeje, és akkora, hogy alig fér el az ülésben.

A szakállas apa hátrafordul és angolul megkérdezi tőle, nem cserélhetnének-e helyet, de pasas csak rázza a fejét. Azt magyarázza, hogy ő direkt ide, a vészkijárat mellé kért helyet, mert itt nincs előtte ülés, így elfér a lába. Le is mutat, a bakancsa majdnem az előttem futó üléssornál van. Nem bánom, hogy nem cserélnek helyet, és nem a jeti ül mellém: szinte kidagad az ülésből. Becsatolom az övemet, lapozgatom az előttem lévő ülés zsebében talált reklámújságot. A szakállas férfi mind a két karfát elfoglalta, össze kell húznom magam. A másik oldalon, ha lenézek, látom a kannibál cipőjét. Mindig ez van, ha férfiak között utazik az ember, a lehető legkisebbre kell összehúznia magát. Elhatározom, hogy visszaszerzem a jobb könyököm alatti karfát. Amikor a szakállas lehajol, hogy a légiutas-kísérő kérésére beljebb tuszkolja az ülés alatt a csomagját, hirtelen odakönyökölök, aztán lehunyom a szemem, mint aki elaludt. Enyém mind a két karfa.

Amikor elérjük a repülési magasságot, a mögöttem ülő kannibál mozgatni kezdi a lábfejét, jobbra-balra. Te jó ég, remélem, nem akarja levenni a cipőjét! Egyszer anyám kitalálta, hogy nyári szünetben menjek el dolgozni egy cipőboltba. Tetszett is az ötlet, mert imádom a cipőket, és úgy képzeltem, hogy majd kedvezményesen vehetek magamnak mindenféle sérült darabot. Hát, cipő az nem volt, de lábszag igen. Sose gondoltam rá előtte, hogy aki cipőboltban melózik, annak számolni kell a lábszaggal. Még ma is felfordul a gyomrom, ha arra a sok átizzadt harisnyás meg zoknis lábra gondolok.

Dr. Kreutzer a jegyzetei alapján úgy számolt, hogy a balesetnek legalább két éve kellett történnie. Tudni szerette volna, hogy hol tart ez az asszony a gyász folyamatában, mennyire stabil lelkileg, hogy valóban terhelhető-e, ahogyan állítja, és nem csak menekül egy másik, nehéznek feltételezett feladatba. Semmi szüksége nem volt olyanokra, akik a figyelmüket akarják elterelni valami szerintük hősies, erejüket meghaladó vállalással. Kiegyensúlyozott, elszánt emberekre vágyott, miközben tudta, hogy maga a munka kifejezetten vonzza majd az olyanokat, akik a saját feldolgozatlan problémáik, zavaros szorongásaik elől futnak egy olyan helyzetbe, ahol a szorongás végre körvonalat, sőt, bizonyos értelemben célt, nemes célt is kap majd.

Nemes cél! Finoman, féloldalasan elmosolyodott, végigsimított a bőrnotesz lapjain.

A nő nem válaszolt rögtön. Töprengett, mintha össze akarná szedni a gondolatait, mielőtt felel. A nyakán enyhén megereszkedett a bőr, amitől az áll vonala kissé fellazult, de még így is felidézhető volt az egykori arc harmonikus, kerekded vonala. A nyakában ezüstláncot viselt, a láncon pedig egy zománcozott, kék szívet, ami érdekesen rímelt a szemére.

Szép, kék szeme volt. Megtört, de szép.

Dr. Kreutzer várt. Ügyelnie kellet, hogy ne alakuljon ki valamiféle hamis egyezség, olyan látszat, mintha ez az asszony terápiába járna hozzá. Nem akarta, hogy rábízza magát, és most, a beállt csendben kicsit meg is bánta, hogy ilyen gyorsan, szinte mohón visszakérdezett a fiára.

– Rendet raktam – kezdte vontatottan a nő, és nem nézett fel, hanem valahová belülre figyelt. – Apránként, szépen, mindenütt rendet csináltam.

Tulajdonképpen hetekig csak pakoltam, jártam körbe a lakásban. Külön a nyári, külön a téli ruháit. Mindenét. A cipőket, a régi kesztyűket. Úgy értem, az orkánkesztyűket. Olyanokat később nem hordott, de valahogy megmaradtak.

Annyi minden megmaradt.

Összeszedem a holmikat, hogy elinduljunk a strandra, de a tornácra kilépve látom, hogy beborult az ég. Egész délelőtt tűzött a nap, még tíz perccel ezelőtt is éles árnyékot vetett a cseresznyefa, most meg tömött, lilásszürke felhők gomolyognak.

Zsoltika kijött. A földre kuporodva igyekszik belebújni a szandáljába. Ébredés óta percenként kérdezgette, mikor lesz már négy óra, most nincs szívem azt mondani neki, hogy mégse megyünk le a vízhez. A lányom a lelkemre kötötte, hogy négy előtt ne vigyem ki, nehogy leégjen. Felkötöm a fejére a sapkát, megcseréltem a lábán a szandit, mert megint kacsalábra vette fel, aztán fogom, beteszem a gyerekülésbe.

Gyalog legalább tíz perc a part, kocsival három. Ha az unokám nincs itt, többnyire lesétálok, akkor ihatok este egy pohár bort a kikötőben.