A mérnök Szentesen született, egy elmagyarosodott-elnémetesedett török családban, ezért volt a neve Martin Uzemer. Vasmagyar lett belőle, a harcok idején Uzémer Márton néven utász századosként szolgálta Görgey tábornokot. Hatalmas termetű, tagbaszakadt ember volt, tenyere akár a sütőlapát, széles arca fejszével lett kifaragva, valamikor az ősi, skandináv időkben. Bajuszt és szakállat nem viselt, haja szőke volt, és hosszú, többnyire butának tartották, és ha végképp nem volt mit csinálnia, dobótőreit hajigálta a sátorkunyhóhoz közel álló gesztenyefába. Az volt a terve, hogy kidönti. Zavarba ejtően vékony volt a hangja, a kezével is erősen mutogatott, amikor kiosztotta kemény utasításait.

A Csernyik cédula

Tavasz volt, és okot adott a bizalomra, hogy a rendőrség végre elfogta a balástyai rémet. Gerendában ez a jövőbe vetett bizalom úgy mutatkozott meg, hogy felült a biciklijére, és elindult Jamina mélye felé. A Fehér Galambban megivott egy pohár sört, aztán továbbhajtott a sorompó felé. Le volt zárva, áthajtott a Lyuk alatt, a fölötte zakatoló tehervonat hangja olyan volt a csőben, mint az amerikai Liberátorok zaja 1944 őszén. A Franklin utcán elhajtott a Kolozsvári utcáig, majd a Rózsa utcában megkereste a 11‑es számú általános iskolát. Az épület egy lebetonozott udvart zárt körül. Ott fociztak a napközis gyerekek. Leült egy padra. Hosszan nézte őket.

A rendszerváltás előtt voltunk, vagy néhány évvel utána, hasonló volt a hangulat. Akkoriban Pécsre jártunk, ha hétvégén megtehettük, átmentünk. Mehettünk volna Szegedre, Debrecenbe, Budapestre is, ott voltunk minden kilométerkőnél, meg fogjuk változtatni az egész magyar irodalmat, de Pécs volt a legszebb város, akkoriban az ott élő barátainkat szerettük a legjobban, és hát, bizony, az esett tőlünk a leginkább Nyugatra. Volt egy régi Daciánk, utálatosan zúgott benne folyamatosan a kilométeróra, nemsokára el is szakadt az elszabadult drót, ha jól emlékszem, valahol Ljubljanában jártunk, katt, és vége. Átvágtunk országunk déli részein. Az egyik pécsi elő-falunak az a neve, hogy Szederkény. Általában a lakásban maradtunk, villányi termelői folyóbort ittunk, beszélgettünk, nevettünk, és teljesen világos volt, hogy a nemes alkohol a végletekig képes fokozni a szellemi és lelki teljesítőképességünket, és hogy nagyon-nagyon sokáig fogunk majd élni ebben az új és szabad világban, talán meg se halunk.

Valami miatt úgy emlékeztem, hogy Jókai Mór, a nagy magyar regényíró, súlyos tüdőbeteg volt. Senki sem tudta meggyógyítani. Végül egy székely öregember azt tanácsolta neki, hogy lovagolja végig Erdélyországot. Egy barátjával indultak neki az útnak. Egy egész évig lóháton járták az országot, kenyér és szalonna volt az eledelük, patakvíz, bor és cujka volt az italuk, a szabadban aludtak, vagy ott, ahol befogadták őket. Karácsonyra JM meggyógyult, s elfelejthette az egész problematikát. Mindez természetesen nem igaz. Nem volt beteg, meg se gyógyulhatott. De ahhoz, hogy erre rájöjjek, végig kellett olvasnom minden tudósítást (ma úgy mondják: narratív non-fictiont), amit JM erdélyi útjairól valaha is írt. Csudás ez a szövegegyüttes. Megérthető belőle, mikor volt JM-nek ideje arra, hogy kitalálja száz regénye tematikáját. Beillesztettem az erdélyi utat a tardonai bujdosásába. Nem csinál semmit. De közben, fejben, végig ír. Nem szomorú ez a történet. De vidámnak se mondanám.

(Kész regény 2.0) Zsidók. A végén már annyira hasonlítottak hozzánk, hogy már alig volt különbség, talán nem is volt. Márpedig, ha két dolog teljesen egyforma, akkor az egy dolog. A = A. Rendben, de akkor az ’=’ és az egyik ’A’ fölösleges. Saját magunkat féltettük tőlük. Magunkat, magyarokat, akik nem vagyunk zsidók. Önmagamat féltettem Ruttkaytól, Havasi Dezsőtől vagy doktor Tardits Elemér gyönyörű feleségétől. Elengedtük a kezüket. Vigyék őket, hadd vigyék. Hogy mit tettem én? Semmit. Életben akartam maradni, és féltettem Héderváry Orsolyát. Féltem, féltettem Orsolya életét, és még jobban rettegtem attól, hogy gyáva leszek. Gyáva leszek, ha – netalántán – úgy fordul, hogy a saját nyomorult és üres életem árán kell megmentenem a feleségem egyetlen életét.

Senki nem értette, de a nagyhangú Havasi hamar szert tett egy új feleségre. Fiatal, joggal gyönyörűnek mondott asszony, szorosra kötött, fekete hajjal, valahonnan a sváb felvégről, onnan hordta az urának mindennap alumínium ételhordóban az ebédet. Leves, második fogás, desszertnek meg édesség, gyümölcs vagy sajt. A férj háromnegyed tizenkettő körül kezdett el rendezkedni. Elővette a széket és az asztalt. Odaállította őket a kirakatba. Terítő, tányérok, evőeszközök, szalvéta. A feleség a szövet holmit naponta cserélte, ebéd után elmosogatott. A férj várta az asszonyt, leült, olvasta a friss napilapot. Lássák az emberek, hogy ő most enni fog. Talán el is viszi őt innen egyszer az ő felesége.

Jonathan Franzen: Javítások

Michel Houellebecq: Behódolás

Réz Pál: Bokáig pezsgőben – hangos memoár

Darvasi Ferenc: Köztünk vagy

Az ÉS könyve októberben - Térey János: A Legkisebb Jégkorszak. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2015. 621 oldal, 3990 Ft

Nem is tudom, honnan jön ez a hang, ez a polifónia, ez a jelentéshiány, ez az utólagos értelem, ahogy meglátod magadat a figurákban, ahogy a rosszakhoz vonzódsz, és a jóktól távolodsz. És közben, ha igazán rászánod az időt erre a bő hatszáz oldalra, egyre jobban megismered magad. Örülsz, undorodsz, mégis meglátod, hogy mi a te saját helyzeted. Megtudod, milyen lesz az öregedés (67.: „Ha nem érzed többé a vetélkedés szellemét, / Ha véget ér kényszeres hasonlítgatásod, / A méricskélés magad és mások között, / És végül, hogyha négy óra alvás elég: / Nos, nyilvánvalóan megöregedtél.”). Megtudod, hogy hogyan hat az életben maradásra a kegyelem (77.: „»Mi kell az életben maradáshoz, kedves Berci?« / »Hát, kérlek szépen, készletek, koncepciók, / Aztán opálosan derengő távlatok; / Jelentős ember- s árutartalékok, gondolom…« /  »És kegyelem is, édes fiam«, mondta Mátrai.”)…

Úgy gondolom, hogy összetett és koncentrált figyelmével, szilárd és sérülékeny személyiségstruktúrájával, elegánsan szkeptikus, kitartott indulatosságával Márai Sándor naplója a magyar nyelvű prózairodalom egyik legjelentősebb szövege. Márai egy nagy élet munkájával próbálta bizonyítani, amit elsősorban talán csak ő állított igazán: hogy létezett kultúrahordozó magyar polgárság. 

(Könyvheti megnyitó, Szeged, 2015. június 4.)

Magyarországon is aktív, multinacionális nagyvállalat nyilvános pályázat útján főosztályvezetőt keres. Tucat számra érkeznek a jelentkezések szerte a világból, a hivatalsegédek heteken át izzadva cipelik a központi irodába a testes dosszié­kat. A beérkezett anyagok mennyisége és minősége végül meghaladja a magyarországi lerakat bírálati teljesítőképességét. 

Tárcatár 2013 – a finis

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

Az Élet és Irodalom minden évben három szerzőt kér fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. Az idei csapattól Kiss Judit Ágnes és Szilasi László tárcanovelláival búcsúzunk (Kántor Péter verssel van jelen ünnepi számunkban).

Jövőre – Darvasi László szerzői alteregója mellett – Aczél Géza, Bán Zsófia és Nádasdy Ádám számít hétről hétre a figyelmükre.