Lesz, ami lesz, elindulok, szerzek, gondoltam az ünnepség előtti délután. Körülnéztem a házban, mit lehetne eladni, de nem találtam semmit, csak a fűzfa kosarat, amit még a nagyanyámtól kaptam nászajándékba, meg tizenkét üveg saját barack- és bodzalekvárt. Szépen feldíszítettem az üvegeket csipkés papírral, bogyókkal, fenyőággal, egy papírra karácsonyi jókívánságokat írtam mondóka formában, eltelt fél óra is, amíg kitaláltam őket, pedig ebben jó vagyok, aztán átragasztottam szépen a maradék füzetcímkékkel mindegyiket, cirkalmas betűkkel fantázianeveket írtam rájuk, kibéleltem a kosarat a régi gyűrött, színes karácsonyi csomagolópapírokkal, a varródobozban őrzött piros szalaggal körbekerítettem az egészet, olyan lett, mint a madárfészek. Kölcsön is vettem a lányom plüssmadarát, odaültettem a közepére.

Pár percig kabátban várom, amíg bemelegszik a kocsi. Teljesen üres az utca, ilyenkor már a nyestek se járnak. Benyomom a lemezt, a Vándoréveket, a legelejétől. Liszt mindig felébreszt, rajongtam érte, amíg zongoráztam. Árpád észre se vette, hogy eljöttem. Így a jó, horkoljon csak tovább. Nem érdekel, mit csinál, felőlem húzzon el örökre a francba, ahogy ígérte. Ahhoz a nőjéhez és ahhoz a gyerekéhez megy karácsonyozni, amelyikhez csak akar, kit izgat. Nekem ne romboljon, mint egy dedós, és főleg ne mondja, hogy ha nem engem ver szét, az nem bántás. Már nem tőle, csak magamtól félek.

Két éve már eszembe jutott Amszterdam, amikor megtaláltam azt a szép fényképet a kocsi régi iratai közé csúsztatva. Kíváncsi voltam rájuk, elképzeltem, hogy vissza kéne vinni nekik, de akkor még tanítottam, tehát betettem szépen a papírok közé, ahonnan előkerült, meg is feledkeztem róla. Most, hogy nincs hová elindulnom, megint eszembe jutott – és tényleg: más célom nem maradt az életben. Amikor nem töröltem ki azt a régi címet, tudtam, hogy egyszer még szükségem lehet rá.

Karácsonykor osztálytalálkozót, morogta Pati, jó, hogy nem mindjárt helyette! És mi az, hogy a Mátrában, és persze családostól, hát pont ilyenkor van kidobni való pénze az embernek! Ki találta ki ezt a hülyeséget? Tudod, hogy nekem a december a legsűrűbb. Mindenre nekem kell felkészülni, a fél világnak én veszek ajándékot, hát nem érted, hogy lehetetlen? Mondd le!

Áron csak annyit szólt erre, hogy megígérte, és a Balázs miatt van, aki csak az ünnepekre jön haza Amerikából, és szépen kéri, ne zavarja vezetés közben, mert éppen fejben készül a holnapi prezentációra, és háromfele nem tud figyelni. Különben is, elege van a folyamatos kereplésből. Majd szombaton megbeszéljük, tette még hozzá, addig úgyis kiderülhet, hogy a többi öregfiú neje se akarja.

Pati nagyot fújt, de elhallgatott, úgyis mindjárt kiszáll a metrónál, addig nem érdemes összeveszni. Igazából tudta, nem is az időzítés a legnagyobb baja, hanem a patthelyzet: erre aztán biztos nem engedheti el egyedül. Zsuzsi miatt, akiről mindent tudott, mert Áronnal úgy jöttek össze, hogy előtte hónapokig hallgatta Áron önsajnáltató történeteit élete nőjéről, aki lelépett az első gazdag pasival, ez még a gimi végén történt, de előtte három évig jártak, és Áron csak az utóbbi két évben, jó tíz évvel később tért egészen magához a megrázkódtatásból, hogy egy szó magyarázat nélkül elhagyta a lány, akivel a szüzességét elvesztette.

A hatvanadik születésnapján (Parti Nagy Lajos remek és merész ötlete volt) hatvan írót kértem föl, hogy írjanak neki egy-egy mondatot. Abból szerkesztettem össze egy Esterházy-„vendégszöveget”. Nem örült neki. Nem lehet és nem is merném a gesztust az ő Ottlik-átírásához mérni (bár szerkesztői szempontból maga volt a pokol), de azt talán lehet mondani, hogy úgy nem örült, ahogy az anekdota szerint Ottlik fanyalgott a tárgyiasított Iskolát látva. Bárcsak várhatnám megint, ehhez mit szól itt.
Kiváló kollégáinkat arra kértük, ihletődjenek meg egy rövid szövegrészlettől a Harmoniából.
Esterházy Péter április 14-én lenne hetvenéves. Mi meg magunk vagyunk.

Tárcatár 2017 – a búcsú. TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 25 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára, Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2017-ben Kácsor Zsolt „csendéleteit”, Szabó T. Anna költői tárcáit és Radnóti Sándor esszéprózáit, portréit olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!  2018-ban Szív Ernő és Radnóti Sándor mellé (aki még egy évig folytatja sorozatát) két új szerzőt kértünk fel.

Álmomban agresszíven rám ordított és leszorított az útról egy kopaszra borotvált motoros. Kiszálltam, próbáltam beszélni vele, de ordított, erre én is ordítani kezdtem. Végül már a földre löktük egymást, feküdtünk a sárban, és csak úgy tudtunk kommunikálni, hogy amíg egyikünk leordította a másik fejét, addig befogta a másik száját. Így ment ez, mint egy becketti játék, egyre vadabbul, egyre reménytelenebbül, folyt az arcunkon a zuhogó eső, a könny, és nem értettük egymást, mert mindenki a maga ordítására és a maga haragjára figyelt.

Felriadtam. A tenyeremben érzem most is a fröcsögő száját a vicsorgó fogakkal, a mellkasomat meg szorítja az álombeli vad fájdalom, ahogy a démoni maszkká torzult szép fiatal arcot nézem a saját ördögi ordításom mögül, és kétségbeesett biztonsággal érzem, hogy így nem fogjuk megérteni egymást. Hogy nem lesz ennek az üvöltésnek vége soha.

Tehetetlen harag. Gyűlik az izmokban, szorongatja a szívet, forr az erekben. Mindenki haragszik, még a legjámborabbak is felhergelhetők. A bezártság szorongása ez, amit egy viharban manőverező repülőben érezni. Mindenki együtt van, mégis mindenki magányos. A pilóta magánya, aki nekivezeti a gépet a hegyoldalnak. A kétségbeesettek, akiket kizárt az irányításból, döngetik az ajtót, hiába. Egy sóhaj még, aztán a robbanás, a csend. Gyilkos harag, öngyilkos szégyen.

Hány arcon látni az öngyűlölet hidegét. Az izzó hiányt, a minden örömöt szétoldó semmit, a pengéken és tűkön átvezetett, húsbavágó fájdalom térfoglalását, a szesszel és agresszióval levezetett szorongást és frusztrációt. Szónokolni, beszélni: itt, most, én. Lássatok!

Ahogy a kristálycsillár lezuhan. Ahogy a polgári jólét fogcsikorgatva fenntartott, áhítattal csodált szimbólumából dobozban tologatott lom lesz egy homályos alagsorban. A fényképek, a térképek, a folyton toldozgatott énképek, az önsegítő könyvek, a horoszkópok, az útmutatások a lassanként beomló labirintusban, ahonnan soha nem lehetett kilátni az égre. A szamárfüles szószedetek, az élethossznyi keserves és kíváncsi tanulás, az akarat, az örök kívánkozás a jóra és a jobbra. A porrá lett öreg kéz toll-nyoma. A fonalak, a csipkék, az árva kék fodros úszósapka, a poros vörös paróka, a kimarjult lábú, rossz rugójú szék, a súlyos könyvespolc egymáson heverő polcdeszkái egy olajos garázs sötétjében.

Éjféli stroboszkóp a száraz föld fölött, krétafehéren lobog a kisült fű, hangtalan villanóportól vibrál a fekete gomolygás. Valami közelít. Árnyékhadsereg vágtat a dárdavillogásban, ha kiállsz az ég alá, torkon talál a lándzsa, átfut az ereiden át a föld közepéig, végigperzsel és kiéget, nem leszel. Senki vagy. Feletted lucskosfekete mének csapnak egymásnak, levelek ezüst csattogásában patkók szikráznak, beledübörög a tested, fémes félelem. Mégis itt állsz, mert itt kell állnod. Egyedül.

És volt egy asszony, egy igen kövér asszony, aki annyira szerette a testét, a kerek mellét, nagy puha hasát, gömbölyű, rezgő, fehér fenekét, hogy jutalmul, hogy jól szolgálta őt, hogy annyi ölelést elfogadott, és annyi gyereket világra tolt, és annyi éneket, táncot tudott, és annyit forgolódott, ringatott, és etetett, simogatott, adott, és újra adott, ezért úgy akarta, úgy szerette volna, hogy kitegyék, hogy hullakertbe tegyék ki a húsát, hogy végre egy legyen a langyos földanyával, boszorka-széllel, nagyhajú esővel, hogy át bűzön és folyós rothadáson, a bomlás bugyborgó útjain át, elengedhesse végre örömét, megválhasson a gyönyörtől a teste, megválthasson egy új helyet magának, a körforgásban, az amorf anyagban, ami széthull és újra összeáll.

Fúrja be magát a vonat a sűrű sötétbe, valahogy lesz, a holló károg, a kutya ugat, és a kis halacska, az szaporodik szorgosan, se élet, se halál ne fogyjon. Zászlók, kerekek, csizmák csattognak, ver az Isten nem bottal, ostorral és robottal, földtől égig rángasson minket végig, húzzon zsinóron, rángjunk felakasztva, jöjjön, aminek, jöjjön, akire, a jöhet akármi, nincs már csendességünk, végünk van már, végünk, előre, előre, mindig előre, az úttörő oly vidám, hogyaszívünk majdmegszakad acsitári hegyekalatt. Sárkányfog, aki él, mind reménytelen. Szörnyű idő, szörnyű idő, őrült, rémülésteli, zavart. (De míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában. Együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Igen és nem egyetlen utolsó levélben: Petőfi nem alkuszik.)