Akciós kínai pecáskabátot vettem a Pepcóban, majd biciklivel indultam a kocsma felé. A kihalt főutcán a sirokkó rozsdabarna leveleket zörgetett, a szürkületi sötétben alig járt valaki, csak néhány néma kóborolt lehajtott fejjel. Jönnek vagy mennek, már hónapok óta, és egyik se marad a városban. Senki se tudja, honnan keveredett ide ez a rengeteg néma, talán valamelyik szomszéd városban bezárták a Némák Intézetét, de ez sem jó megoldás, mert ha így lenne, akkor csak jönnének a némák, egy irányból, de ezek mennek is, éppen az ellenkező irányba. Fél hat után pár perccel érkeztem a Hatcsöcsűbe. Azt beszélik, az ivó azért kapta ezt a nevet, mert egykor három nővér állt a söntéspultban, de szerintem ez marhaság, mert ott három ember el sem férne. Egyszobás, szűk lebuj ez, ennek ellenére régen táncos mulatságokat is tartottak itt, erről árulkodik a plafonról lelógó diszkógömb.

Nahát, ez a globális felmelegedés, gondolja az egykori vérbíró, mikor kinéz nagypolgári lakása ablakán a napsütésben úszó, novemberi Széna térre, idén még nem kellett beindítani a fűtést, a magas, vékony öregúr fekete, SZTK-keretes szemüveget visel, ritkás, szürke, hátrafésült haján háló, háziköntöse elegáns, bár kissé kopott, bőrpapucsa viszont szinte vadonatúj, Örebróból küldte pár hónapja a fia, a doktor úr az ablaktól a páncélszekrényig sétál, lassan, kissé bicegve, mert a bal lábára sántít, hét éve elesett a liftajtónál, combnyaktörés, akkor még csak nyolcvanhét éves volt, a páncélszekrény zárjába bedugja a kulcsot, elfordítja, kiveszi keresztrejtvény-gyűjteményének egy részét, úgy egykilónyi salátát, szereti nézegetni, a karfás fotelba ül, harmincegy éve halt meg a felesége, ugyanabban az évben, mikor a doktor urat nyugdíjazták, előtte is megfejtett olykor egy-egy keresztrejtvényt, idegnyugtató gyanánt, de azóta több ezret vagy inkább több tízezret, és rengeteg megfejtést küldött be a szerkesztőségi címekre, ezeket őrzi most a páncélszekrényében, a kedvenc keresztrejtvényeit, a legfrappánsabb, legviccesebb,

Aztán elindultunk a temetkezési vállalkozóhoz. mit tész türvéntelen Ő azt mondta, ha két urnát veszek, akkor nagy kedvezményt ad. mért hol bíüntelen És hát bocsánat, de azért már az édesapja se fiatal, jobb erre is gondolni, mondta. fugvá, husztuzvá Apám kiment az autóba cigizni. üklelvé, këtvé Kifizettünk mindent, aztán hazafelé indultunk ebédelni. ülüd A kocsiban jutott eszembe, elfelejtettem, mit mondott anyám végül. kegyüggyetük Pedig reggel még az eszemben volt. ne légy kegyülm mogomnok Még gondoltam is rá, hogy leírom valami cetlire. ovogy hȧlál kináȧl De aztán úgy voltam vele, hogy nem írom le, mert ezt nem lehet elfelejteni. ȧnyát ézës fiáȧl Az ember nem felejti el az anyja utolsó szavait. ëgyembelű üllyétük Aztán persze elfelejtettem. volék sirolm-tudotlon Három éve töröm a fejem, vajon mit mondott anyám végül. sirolmol sepedëk Például este az ágyban elalvás előtt.

Április végén Sótartó Mihály azt hallja a Szamárdelelő csárdában egy Borda nevű makói ócskavas-kereskedőtől, hogy a románok már Békéscsabánál járnak. Mi a purgált picsát csinálnak ilyenkor azok a híres vöröskatonák, kérdezi Kokoska, a szobafestő, aki szintén a pultot támasztja, pléhbögréből issza a csongrádi törkölyt, amit egyesek csak „bokrosi fosatósként” emlegetnek és fogyasztanak. Tartsd a pofád, Kokó, ha nem akarod, hogy bajod essék, figyelmezteti Sótartó a piktort. Sótartó kapus a városházán, mindent első kézből tud, de hogy a románok már Csabán főzik a mamaligát, erről nincs tudomása. Nincs mitől félni, legyint a harcsabajszú csapos, Andrikó, Kun Béla mindent megtesz, őt aztán nem kell félteni. Hát nem is azt a kuglifejű törpezsidrákot féltem, szól Kokoska, hanem a saját seggemet. Igaz-e, komám, kérdezi röhögve Zubori urat, a kőfaragót, akit azért nem vittek el katonának, mert kicsivel a háború előtt megbolondult, azóta nem beszél, csak ugat, akár egy kutya, éjjel pedig nem alszik, mert az udvaron négykézláb vonyít a holdra. Zubori belenyal a sörébe, és azt mondja bárgyú pofával, vau-vau-vau. 

Már ötödéves volt, amikor az egyetem folyosóján megpillantott egy apró, pici, szőke lányt, aki csendben ült a radiátoron. Olyan volt, mint egy kis baba valami népművészeti bolt kirakatában. Porcelánarc, lenhaj, eperajak. Vértesnek azonnal megdobbant a szíve. Érezte, eljött az ő ideje. Odalépett a lányhoz, beszélgetést kezdeményezett. A baba úgy viselkedett, mint a francia partizánlány, akit elkaptak a nácik: szinte semmit nem lehetett kihúzni belőle. Annyi azért csak kiderült, hogy ő nem egyetemista, csak a bátyját várja, aki éppen vizsgázik az egyik szobában. A közeli főiskolára jár, népművelő lesz belőle két év múlva. Vértesnek végtelenül szimpatikus volt a lány szófukarsága, már-már szinte némasága, mindig ilyen nőről álmodott. Randevúra hívta Évit, és hamarosan már együtt is jártak. Érdekes módon a meggyőződés, hogy Vértes buzi, továbbra is makacsul tartotta magát egyetemi körökben, annak ellenére, hogy mindenki konstatálhatta, a fiú minden délután a korzón sétál a főiskolás lánnyal. Minket nem ver át, ez az Évike csak egy alibicsaj, minden buzi így csinálja, hangzott a folyosói vélemény. Fölszednek egy szerencsétlen kis bigét, aki másnak már nem is kéne, és akkor azt hiszik, hogy át tudják verni a világot.

Dr. S. Vera egy nyári délelőtt a rendelőben várja következő betegét. Az öreg nővér az új doktornőben gyönyörködik. Barna bőrében, kerek vállában, keleties vonásaiban, vakítóan kék szemében és a hatvanas évek divatjának megfelelő Bardot-frizurájában: félig összefogott, félig kiengedett hajzuhatag, nagy és kócos tupír. Csak Bardot-é szőke, Vera doktornőé hollófekete. Zsófia nővér negyven éve dolgozik ebben a vidéki kórházban, Vera doktornő csak fél éve. Pestről jött. Nem magától, valami botrányba keveredett, mennie kellett. Valakivel összeszűrte a levet, akivel nem kellett volna, vagy nem szűrte össze valakivel, akivel jobb lett volna, ha összeszűri – Zsófia nem tudja pontosan. Vera harmincöt éves, de nincs férje, se gyereke. Ráadásul egy másik doktornővel él együtt albérletben.

Lajtosról néhány évvel ezelőtt megállapította a pszichológus, hogy kártyafüggő. A felesége vitte szakemberhez, mert Lajtos elpókerozta egy éjjel a vadonatúj autójukat. Lajtos akkor megígérte a feleségének, hogy soha többé nem nyúl kártyához. De persze ezt ő sem gondolta komolyan, és az asszony se hitte el. Együtt kell élniük a férje szenvedélyével, mondta a pszichológus Lajtosnénak, a férje gyenge jellem, nemigen hiszem, hogy valaha is leszokik a játékról. Lajtos nem szokott le a kártyáról, de megpróbált sokkal kevesebbet játszani. A tiltott szerencsejátékhoz a partnereket az interneten szerezte be. Leginkább az „ötlapos pókert” kedvelte, amit a westernfilmekből ismert.

Azon a télen Lajtos már hetek óta nem játszott. Aztán egy nap megérkeztek az elvonási tünetek. Remegett a keze, feszült idegállapotba került, és nem tudott aludni. Hiába altatózta be magát este, hajnalban már felébredt, teste izzadságban úszott, és a négy bubi táncolt körülötte. Inni kezdett, de ez sem segített. Pár napos küzdelem után megadta magát. Az interneten keresett partit.

A fiaméknál vendégek vannak. A városból. Fiatalok, hadd legyenek magukban, kigyüttem. És mondja, tudja, hogy az asszony nincs egyedül?

Tudom. Vendége van. Szíve joga. Lejárt a gyászév.

Fertelmeskednek?

Micsinálnak?

A Farda nagylánya van nála.

Honnét veszi, kérdezte, és alig tudta leplezni meghökkenését.

Láttam a sárga Babettával. Hátul tette le, hogy maga ne lássa.

Na és?

Fertelmeskednek. Ugyan mi mást csinálnának? Ahogy a buzik szokták.

Nem buzik, hanem leszbikusok.

Attól a dolog nem változik, Kémeri, ha sztaniolpapírba csomagolja. A szaloncukor szaloncukor, a szar szar marad.

Tud-e még ilyen bölcseket mondani, szomszéd?

Tudok hát.

A bűnüldözés halálosan idegőrlő meló. A detektív idegszálai a nyomozás alatt úgy feszülnek, akár egy vadiúj fregoli húrjai. Szegény hekusnak kell valami, ami ellazítja. Ami álomba ringatja. Ami segít elviselni a véres-bűnös-gyilkos hétköznapokat. A Jég dupla whiskyvel című klasszikus blues előadója, Horváth Károly mintha csak a kopók töményszesz-fogyasztásának indokairól énekelne: „egy a társaság miatt, igen, / egy, hogy jó napom legyen, / egy a rossz időkre kell, / egy, hogy jól aludjak el”.