Fölkérés és reflexió

Schein Gábor költő és irodalomtörténész szokatlanul gyorsan reagált az idei, 40. Tokaji Írótábor felhívására, ezzel is bizonyítva, hogy kitűzött témánk aktuális, és az irodalmi életünk legkülönbözőbb irányzatai­hoz tartozó szerzők és szakemberek érdeklődésére számot tarthat. Vitacikke alapján először is szeretném felkérni, hogyha ideje engedi, vegyen részt a tanácskozáson, ott is fejtse ki szakmai véleményét. Másodszor hadd köszönjem meg, hogy egy egész kolumnás vitairatban foglalkozott tematikánkkal. Harmadszor pedig szeretném fölhívni szíves figyelmét arra, hogy egy háromnapos tanácskozás tartalmát egy tömör felhívás nem kifejteni, részletezni, csupán jelezni hivatott. Ezért biztosíthatom arról, hogy az általa hiányolt alkotók sem kerülik el az előadók figyelmét. Terveink szerint a jövő évi Tokaji Írótábor az idei tematikáját fogja továbbépíteni, így akikről most esetleg kevesebb szó esik, azok munkásságát a következő tanácskozáson bővebben is méltathatjuk. Idén az 1945-től ’65-ig terjedő időszakot vizsgáljuk, jövőre pedig az 1965 utáni magyar irodalmat. Mindazonáltal egy háromnapos szakmai tábor csupán a főbb és eddig nagyon is tisztázatlan kérdések fölvetésére vállalkozhat, azok megválaszolása azonban már egy hosszabb diskurzus feladata lesz. Nem érzem ördögtől való gondolatnak azt, sőt, nagyon is méltó téma egy nagy múltú irodalmi találkozóhoz, hogy olyan életműveket vegyen górcső alá, amelyekről hosszú évtizedekig csak hallgatni lehetett. S ezen életművek mentén az egész korszakot vizsgálni (pl. könyvtárselejtezések, ügynöki, titkos szolgálati ténykedések, börtönökben született irodalom, az emigráció fórumai stb.) nem csupán ajánlott, de bizony kötelességünk is. Egy dologban egyetérthetünk, hogy nekünk, íróknak, irodalmároknak mindezt elsősorban a szakmai és nem a politikai rehabilitáció igényével kell végeznünk. A Tokaji Írótábor kuratóriuma úgy látja, hogy nagyon is időszerű az irodalmi köztudat és az abban gyökerező kánonok korrekciója. A pártállami diktatúra kultúrpolitikája olyan torzulásokat, az irodalmi pantheon hiányait eredményezte, amelyeket korrigálni kötelességünk. Nem más értékek kárára, nem más értékek törlésével, hanem azok kiegészítése céljából, hogy a magyar irodalom minden fontos alkotóját és alkotását szellemi köztudatunk számon tartsa és megőrizze. Schein Gábor cikkében hosszan sorolja a felhívásunkban megnevezett alkotók könyvmegjelenéseit a pártállami évtizedek alatt, mintha nem tudná, hogy a nevezett szerzők jó pár kötete csak komoly cenzúrázás után jelenhetett meg, és mintha ez a kiadási statisztika önmagában kielégítő volna. Hozzátartozott a szellemi élet manipulációjához, hogy az egyes alkotóktól különböző módon és mértékben vonták meg a nyilvánosság elé jutás lehetőségeit, a publikálás ígéretével is függő helyzetben, kiszolgáltatottságban tartva őket. Végezetül azt javaslom tanult kollégámnak, hogy miközben egy rangos irodalmi tábort, annak előkészítő grémiumát szakmai egyoldalúsággal gyanúsítja, maga ne essék az egyoldalúság hibájába. Az általa megjelölt kánonok – a teljesség igénye nélkül – fölvázolt elismert alkotói névsorát hadd toldjam meg – a teljesség kedvéért – két, szintén fájdalmasan hiányos névsorral: Sinka István, Tormay Cécile, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nyírő József, Déry Tibor, Kassák Lajos, Nagy László, Szécsi Margit, Csoóri Sándor, Ágh István, Buda Ferenc, Sánta Ferenc, Lázár Ervin, Jókai Anna, Rózsa Endre, Szilágyi István, Utassy József... És akik az ő életműveik elismertetéséért nagyon sokat tettek: Czine Mihály, Kiss Ferenc, Görömbei András, Domokos Mátyás, Vasy Géza, Pomogáts Béla, Tüskés Tibor, Olasz Sándor, Bertha Zoltán, Márkus Béla, Medvigy Endre, Szakolczay Lajos...

2012. június 5.

(A szerző a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke)