Egy kis pontosítás

Sajnos egyéb olvasnivalóim miatt csak most jutott kezembe Schein Gábor vitacikke (Egy felhívásra, ÉS, 2012/22., jún. 1.). A vitatnivalót – együtt vagyunk erősek! – majd más alkalomra halasztom. Annyit azért hadd jegyezzek meg: csupán mélyebb anyagismerettel szabadna ilyen szerteágazó téma tárgyalásába kezdeni. Az emlékezetre hagyatkozó összefoglalóban az ember itt-ott tévedhet, ám ha bibliográfiai adatokkal is dolgozik, kínos a „félrelépés”. Állításait nem ellenőriztem, csupán azt írom ide, ami bökte a szememet. A Dsida Jenő-kötetet (Összegyűjtött versek és műfordítások, Magvető, 1983) nem Láng Gusztáv „jelentette meg” – őt a bevezető tanulmány írására kértem meg –, hanem jómagam. Sokévi kutatómunka eredményeként, amellyel a költő 75. születésnapját kívántuk megünnepelni. A késés oka ismeretlen, jóllehet annak is örültem, hogy Illés Endre (Szépirodalmi Kiadó) határozott nemjével szemben Kardos György – jó súgói voltak – igent mondott. (Kéretik megnézni, mennyit szélesült a panoráma, hány „új” vers van benne a korábbi kötetekhez viszonyítva!) Örömömet letörte, hogy a nyomda tréfájaként az első kiadás első ciklusának a címe – jóllehet a korrektúrában nem volt hiba – a Leselkedő magányból Lelkesedő (!) magányra változott. (Akkor még a kézi szedés volt divatban, s a betűszekrényből kiesett betűket a nyomdász – találomra – így tudta „értelmesen” összerakni.) Dsida, Cs. Szabó László és Faludy György honfoglalása, illetve becsempészése a köztudatba – a Népszabadság-beli leszúrással, az innen-onnan való kitiltással, Aczél dörgedelmével (Szigorúan ellenőrzött mondatok), a Mozgó Világ „átprofilírozásával” tarkítva – sokkal bonyolultabb volt, mint ahogy a cikkből kitűnik.

És most pár szót Kós Károlyról. A hetvenes években Illés Endrét elég sokat zaklattam avval, hogy az erdélyi polihisztort a magyar könyvkiadás becsülje meg egy kötettel. Nem állt kötélnek. Húzódásának oka abban keresendő – „politikus” igazgató volt –, hogy a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó által megjelentett Hármaskönyvet (1969) az itthoni cenzúra hipp-hopp kivonta a boltokból. Oka? Kós a Találkozásaim Móricz Zsigával (1939) című emlékezésben a Sztánán őt meglátogató „barátját”, Kun Bélát – akivel Kolozsvárt a református kollégiumban együtt diákoskodtak – nem a legjobb színben tüntette föl. (A bejelentetlenül érkező a gazdát nem találta otthon, s ettől fölbátorodva az asztalon lévő egyik grafikáját eltulajdonította. „Utólagos engedelmeddel elviszem emlékül a Móricz-illusztrációt, és hálás köszönetem hagyom helyette. Kun Béla.” S a hajdani okos, de szemtelen fiú is kapott a visszaemlékezésben egy-két pofont.) Amikor Schein Kós Károly „népművészeti és néprajzi tárgyú munkáiról” regél, gyanítom, Kós Károly, a polihisztor apa és Dr. Kós Károly, a néprajzos fiú között eltévedt (nem egy főkönyvtárunk katalógusa sem nagyon tud különbséget tenni az azonos nevet használó két – gyakorta ugyanabban a témában publikáló – szellemi ember között). Tehát „nyírőstül” – mikor írják hosszú „i”-vel? – és „wassalbertestül” is sokkal bonyolultabb a világ, mint ahogyan Schein hiszi, ezért nem árt egymás műveit (is) forgatnunk. Remélhetően el fog jönni az az idő, amikor egy-egy méltatlanul elfelejtett kitűnő – kánonépítő? – költő (Jékely Zoltán, Kormos István, Fáy Ferenc, Bakucz József) is megkapja az életművének kijáró rangot.