Reméljünk vagy ne reméljünk

Felpörögtek az események, és a szakadék széléhez értünk. Ennek megfelelően viselkedett az Élet és Irodalom is. Az utóbbi pár hónapban Halmai Gábor cikkéből (Búcsú a jogállamtól, 2010/29., júl. 23.) több számon keresztül vonuló, a jogállam felszámolásáról szóló vitafolyam lett, a borúlátó „egyetértők" vitája, ahogy a diskurzust záró cikkében (Jogállami ellenforradalom - illiberális demokrácia, 2010/38., szept. 24.) Halmai jellemezte. Ezután még két, tartalmában a problémahalmazt érintő cikk jelent meg, és ezek mintegy feltették az i-re a pontot. Vásárhelyi Mária Roncstársadalom című cikkében (október 1.) megtette azt, amire szerinte a baloldali liberális értelmiség nemigen látszott hajlandónak, mégpedig „szembenézni a magyar társadalom végtelenül lehangoló intellektuális, morális és mentális állapotával". Nádas Péter cikke (A dolgok állása, 2010/39., okt. 8.) annyiban kiegészítője és bizonyos meggondolás szerint továbbvivője Vásárhelyi Mária cikkének, hogy míg a Roncstársadalom látleletnek mondható, Nádas történelmi távlatban mutatja fel a folyamatot.

Ez a két cikk, számomra legalábbis, világossá tette, hogy miért következett be az, ami bekövetkezett, mondhatni törvényszerűen, ugyanakkor láthatóvá is tette, hogy a dolgok alakulása szempontjából mire lehet számítani: semmi jóra. Egyértelművé tette, hogy például a nemzeti miniszterelnök, habár személyes szerepe nem lebecsülendő, nem kiváltója annak a szerencsétlenségnek, amibe rohanunk, hanem maga is egy több évtizedes, ha nem évszázados folyamat terméke. Jellemzőnek tartom, hogy bár mindkét cikk, meggyőződésem szerint, nagy hatású, mégis teljesen visszhang nélkül maradt, azaz talán tartalmát nem kívánta vitatni senki.

Úgy néz ki, elérkeztünk a végjátékhoz, ennek megfelelően az ÉS november 5-i számában az utolsó mentsvárnak minősített intézmény, az Ab sorsa van terítéken, és az ezzel foglalkozó négy cikk (Halmai Gábor: Lojalitás és alkotmány; György Péter: Határon; Széky János: Ab, szív; Kovács Zoltán: Az első vér) jóllehet nem reflektál egymásra, már-már polémiával ér fel.

A „vitafolyamot" indító és lezáró Halmai Gábor két korábbi írása messze volt a bizakodó hangnemtől, de meggyőződésem, hogy szerzője legvadabb álmában sem gondolt erre a goromba, minden eddigi burkolt vagy egyre nyíltabb erőszakosságot felülmúló lépésre, amely most az Alkotmánybíróság ellehetetlenítését célozza. Azért mondom ezt, mert amit most ír, az kedves középiskolás tanáromat, Surányi Imrét idézi fel bennem: ő beszélt a „reményen túli reményről". Ugyanis Halmai két dologban szeretne (?) hinni: egyrészt az alkotmánybírák alkotmány melletti kiállásában, másrészt abban, hogy az Ab jogkörének jelentős csorbítása akkora „botrány lenne, amivel kapcsolatban talán az Unió is úgy gondolná, hogy egyik tagja, történetesen a jövő év elejétől soros elnöke nem engedheti meg magának". Azt hiszem (ne legyen igazam), hogy ami ebből a várakozásból bejön, az a „sem, sem".

Érdekes és főleg tanulságos György Péter cikke, amelyben összeveti a két új, a rákosista diktatúrát követő új, kádári és a mostani, az MSZP utáni új rendszer létrejöttének, fenntarthatóságának körülményeit. „Orbán a fülkék forradalmáról beszélt ugyan, valójában a Kádár-féle konszolidáció egy változatát ismétli", írja, és bár megemlíti, hogy „A jobboldalhoz köthető média számos cikke azt mutatja, hogy neves újságírók, közszereplők mellett a Fidesz holdudvarához tartozó fiatal és középnemzedék egyaránt megértette, az Alkotmánybíróság megtámadása indokolhatatlan." György Péter úgy gondolja, hogy „Nem tudjuk, hogy mindez hova vezet. (...) hátravannak a közvélemény-kutatási adatok, amelyek világossá fogják tenni mindannyiunk számára, hogy mennyire vált be a Fidesz cinikus számítása." Továbbá „Ha Orbán úgy intézheti el az Alkotmánybíróságot, hogy az a társadalom nagy részét hidegen hagyja, akkor tényleg komoly baj van." Tartok tőle, hogy „úgy".

Mivelhogy komoly baj van. Ennek belátásához el kell olvasni Vásárhelyi és Nádas cikkét. Vásárhelyi Mária a tőle megszokott magas színvonalon írja le a helyzetet, és állításait megfelelően alá is támasztja. Ennek alapján kevés kétségünk maradhat arra vonatkozóan, hogy mit mutatnak majd a közvélemény-kutatások, másrészt mennyire veszi ezeket figyelembe pártunk és kormányunk. Széky János leírja, hogy például az Ab (mint a magyar roncstársadalom egyik csoportja) milyen nagy mértékben járult hozzá, hogy idáig jutottunk. Ugyanakkor egy fontos megállapítást tesz „mindenki (...) egyszerre úgy látja, az önkényeskedő kormánynak egyetlen igazi ellensúlya maradt, az Alkotmánybíróság. Holott ez így nem igaz. Nem azért, mintha papíron nem lehetne biztosíték, hanem mert a valóság nem azonos az ideával. A magyar politikai és véleményformáló elit jogállamban hívő része, tisztelet a kivételnek, optikai csalódás áldozata. Úgy véli, hogy az 1989-90-es jogállami terv úgy volt jó, ahogy volt, és azért maradhatott fenn húsz évig, mert a jelentéktelen szélsőségeken kívül a résztvevők tiszteletben tartották az elveit és intézményeit. Valójában a demokratikus állam konkrét formája egy alkufolyamat gyakran ad hoc megállapodásainak az eredménye, és tartóváza a kétharmados elv volt. A nemzetinek mondott oldal viszont nem tiszteletben tartotta, hanem a kétharmados kényszer miatt elfogadta, és ha már így alakult, a maga céljaira használta az ún. jogállami intézményeket, beleértve az Alkotmánybíróságot. Amikor a kényszer megszűnt, a tiszteletnek a látszatával sem kellett törődnie. A tartóváz nincs többé." Azt hiszem, a helyzetnek ez a legreálisabb leírása azzal a kiegészítéssel, hogy még ha az alkotmánybírák kiállnának is az alkotmány mellett, amit azért Széky János is remél egy kicsit „a közjogi hatás akkor is csak jövő tavaszig, az új alkotmány meghozataláig tartana. Onnantól úgy korlátozhatják a testület hatáskörét, ahogy akarják, és olyan alkotmányt őriztetnek vele, amilyet akarnak a nemzeti együttműködés keretében."

Kovács Zoltán érthetetlennek találja, hogy (a roncstársadalom egy másik csoportja) a jelenlegi képviselők (akiket a roncstársadalom másik nagyobb csoportja, a választók küldtek a parlamentbe) kedve mitől lehet olyan jó azon a napon, amikor a parlament az Alkotmánybíróság eddig szilárdnak tartott jogkörének csorbításáról szóló törvénytervezettel foglalkozik. Igaza van. A képviselők viselkedése érthetetlen, sőt a helyzet inkább nevezhető siralmasnak. Amit a továbbiakban ír, azzal is egyet lehet érteni. „Orbán nyilvánvalóan mást tesz, mint amit a kampányban megígért, de neki még ennek bevallására sincs ereje... (...) kutyaszorítóban van... (...) belekezd hát egy olyan akcióba, aminek a kimenetele rövid távon eredményeket hozhat, hosszú távon valószínűleg nem... (...) még csak az elején tart, de a párton és a közös frakción belül is vannak véleménykülönbségek (...) ezek a jelek Orbánt föltehetően az alkotmányozás felgyorsítására ösztönzik... (...) Eddig is számolt dezertőrökkel, de számolnia kell azzal is, hogy a most egységes társaságban akadhatnak olyanok is, akik adnak magukra, például szakmai presztízsük okán, vagy egyszerűen azért, mert mégsem lehet mindent lenyomni a torkokon." Nagyon kíváncsi lennék, hogy az utolsó mondatában kire gondolhatott, akik „adnak magukra". Nem is olyan régen két, eddig látszólag szuverén ember „égette" magát főnöki parancsra. Akik korábban besokalltak, egy sorral hátrébb léptek ugyan, de nem annyira, hogy ne érjék el a húsosfazekat. Aztán új csahos mindig akad, aki értelmét megtagadva szolgálja a nemzeti együttműködést. Milyen semmiből röppent az élre Navracsics Tibor, aki felvilágosítja a Gazeta Wyborcza lengyel napilap újságíróját, hogy „Magyarországon nincs szó zsarnokságról. Csak demokráciánk fejlődésének következő szakaszába léptünk." Honnan jött és most hol van Mikola? Nincs túl nagy fantáziám, és ezért nem tudom elképzelni, hogy a nemzeti miniszterelnök emberhiány miatt zavarba jönne.

Ami pedig az országot illeti, igaza volt a nagy vátesznek, Ady Endrének, amikor azt mondta, „nekünk Mohács kell", s nagyon úgy néz ki, meg is kapjuk. És nem a töröktől, nem a labanctól, nem az orosztól, hanem saját magunktól, legalábbis ezúttal nehezebb lesz másra fogni.

Tehát itt a nagy kérdés: reméljünk‑e. A választ ki-ki vérmérséklete szerint megadhatja. Okunk nincs rá.