Matt a felsőoktatásnak

VISSZHANG - LII. évfolyam 32. szám, 2008. augusztus 8.

Július 25-én, a ponthatárok éjszakáján a Kecskeméti Kossuth térről a rendőrök vezettek el egy, a szökőkútban félmeztelenül sikítozó lányt. Valószínűsíthető, hogy bekerült az általa első helyen megjelölt szakra. Nem a bevállalós lány érdemeit kicsinyítendő, de ez idén még annyira sem ütközött különösebb nehézségekbe, mint tavaly. Ha a cikk címének igazságtartalmán gondolkozunk, elég megnézni néhány pontszámot. A 480 pontos számítási rendszerben a felvételi pontok kétszáz hozott (tehát a középiskolai bizonyítványok és az érettségi átlag alapján számolt) pontból, kétszáz szerzett (tehát az adott szak által megállapított felvételi tárgyakból írt érettségi alapján számolt), valamint nyolcvan, a nyelvvizsgákért, az emelt szintű érettségi választásáért vagy sportteljesítményért kapott pontból tevődnek össze. Ezek alapján egészen ésszerűnek is tűnhetne a felvételi eljárás, ám itt jön be a képbe az úgynevezett pontduplázás, melynek lényege, hogy a szerzett pontok megduplázásával is el lehet érni a négyszáz alappontot a hozott pontok figyelembevétele nélkül. Tehát ez leveszi a köztudottan agyondolgoztatott gimnazisták válláról azt a terhet, hogy gimnáziumi tanulmányaik során jól kelljen teljesíteniük. Nyersen fogalmazva, tulajdonképpen elég, ha nem buknak meg. Ezen felül tudnunk kell, hogy pontduplázással a négyszáz pont tulajdonképpen elérhető anélkül, hogy a felvételizőnek sportteljesítménye, nyelvvizsgája lenne, vagy emelt szinten érettségizett volna. A ponthatárokat megnézve elenyészően kevés szakot találhatunk, főleg vidéken, ami négyszáz pont feletti teljesítményt követelt volna. A másik végletre viszont sokkal több a példa, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Karán például a legmagasabb pontszám 240 pont volt, de találhatunk olyan szakot is, amire már 161 (!)elégnek bizonyult.

Vannak, akik szeretik hangoztatni, hogy mindenkinek alkotmányos joga a felsőoktatásban való részvétel. Én nem tartom magamat kifejezetten bölcs vagy okos embernek, de szerintem evidens, hogy mivel ma Magyarországon az általános iskolai oktatásba lehetőség szerint mindenkit fel kell venni, a tanulmányait megkezdő x gyermekből lesz y mennyiség, akik nem tudják teljesíteni az általános iskolában elvárt szintet, és itt bukdácsolva várják meg a tankötelezettségük végét. Tehát a középszintű képzésbe x mínusz y számú gyermek mehet tovább. Itt is szükségképpen lesznek olyanok, akiknek magas a léc ahhoz, hogy átugorják, így z számú tanuló ismét kihullik, valamint azt is meg kell jegyeznünk, hogy z > y, így azoknak a száma, akik beléphetnek a felsőoktatásba az x mínusz y mínusz z.

A probléma csak annyi, hogy a magyar felsőoktatás az x mennyiségre van méretezve, vagy még ennél is több diákot lenne képes befogadni. (A tavalyi évben például a felsőoktatásba felvettek száma közel megegyezett az élve születettek számával, tehát az egyetemek és főiskolák mostani befogadóképességével számolva 18 év múlva akár minden jelentkező bekerülhet valamilyen felsőoktatási intézménybe.) Ám ez nem történhet másképp, csak a minőség rovására (Előzménye: Kovács Zoltán: Alsó határ, ÉS, 2008/31., augusztus 1. - a szerk.).

A magyar felsőoktatás ipari méreteket öltött. Több száz fős nagyelőadókban folynak a teljességgel követhetetlen és élvezhetetlen órák, a kiscsoportos foglalkozások, a szemináriumok, valamint a gyakorlati oktatás gyakorlatilag nem működik. A minőségbeli problémákat jól szemlélteti, hogy a Webometrics világranglistáján a BMGE a 258. az ELTE a 374. a SZTE pedig csak a 472. helyen szerepel. A válság több csatornán gyűrűzött be a rendszerbe, és mára minden részét áthatotta. A válság legfontosabb okai a következők: a nem költséghatékony állami szerepvállalás, a társadalom hozzáállása, a jelentkezők informálatlansága, a felsőoktatási intézmények struktúrája és külső környezete, valamint az egyetemi tanárok egyáltalán nem megfelelő jutalmazási mechanizmusai.

Az állami szerepvállalás kétségtelenül fontos jellemzője a felsőoktatásnak. A válság egyik legfontosabb okozója, a magyar egyetemek és főiskolák fejkvóta alapon történő állami finanszírozása a szocializmus öröksége. Lényege, hogy az intézmények a tanulólétszám alapján kapják az állami támogatást. Ez egy dologban teszi őket érdekeltté, minél több hallgató felvételében. Hallgatói oldalról viszont az államilag finanszírozott képzés a diplomák halmozását teszi lehetővé, hiszen ez a hallgatónak nem jelent többletköltséget. Így a magyar felsőoktatásban semmi sem akadályozza meg azt, hogy az egyetemi és főiskolai helyek iránt túlkereslet alakuljon ki, és azt sem, hogy az intézmények azt a túlketesletet ne próbálják meg kielégíteni. Ez öngerjesztő folyamat, mely mára gigantikussá duzzasztotta a tízmilliós Magyarország felsőoktatását. A rendszerváltás után történtek kísérletek ennek megakadályozására, ám ezek könnyen kijátszható kormányzati intézkedések voltak, hiszen pusztán egy bizonyos létszámnál kevesebb hallgatóval rendelkező intézményeket zárták be. Ezek látszatintézkedéseknek bizonyultak, például a Pécsen működő Pollack Mihály Műszaki Főiskola vagy a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola sem felelt meg e követelményeknek, ám a Pécsi Tudományegyetem égisze alatt ma is folytatják tevékenységüket. Magyarországon tehát irreálisan sok irreálisan nagy egyetem és főiskola működik. Mi lehet a kiút? Erre a kérdésre addig lehetetlen válaszolni, amíg a felsőoktatási intézmények között az állami támogatás miatt nincs verseny a hallgatókért. Az állami támogatás megvonása viszont az egyetemi önkormányzatoknak a mostaninál sokkal nagyobb szabadságát követelné meg.

A legtöbb egyetemen az utóbbi években úgynevezett GT-k, azaz Gazdasági Tanácsok alakultak, ám nevükkel ellentétben ezeknek a szerveknek alig van beleszólásuk az adott intézmény gazdasági ügyeibe. Ezen szervek hatásköreinek növelése lehet az egyik út a válság leküzdésére.

A társadalom hozzáállása azért jelent problémát, mert - bár természetes, hogy a diploma minden ember számára vonzó cél - mindenki alapvető jogként kezeli a felsőoktatásba való bekerülést, úgy, hogy saját kitaníttatásáért az adott intézménynek semmiféle ellenszolgáltatást nem ad. A diplomák halmozása további tehertétel, ugyanis az államnak így kétszeres fejkvótát kell fizetnie egy hallgató után, és mivel a két- vagy többdiplomás álláskeresők általában túlképzettnek számítanak, munkát is nagyon nehezen találnak. Be kell látnunk, hogy a felsőoktatásban való részvétel nem minden állampolgár alapvető joga, hanem sokkal inkább a társadalom kis hányada számára nyitott felemelkedési lehetőség, ezen felül nem az állam önzetlen ajándéka, hanem óriási anyagi tehertételt jelentő családi vagy magánbefektetés, melynek megtérülése pusztán attól függ, hogy a választott szak által adott diploma mennyire lesz keresett a munkaerőpiacon.

Itt jön be a képbe az, hogy Magyarországon a felsőoktatásba jelentkezőknek teljességgel használhatatlan információk állnak rendelkezésre az adott képzési területről. A fejkvóta alapú finanszírozás miatt a felsőoktatás eleve nem képezi le a munkaerő-piaci változásokat, ezen felül a felvételi-információs médiumok által közölt rangsorokat a munkaerőpiac szempontjából teljesen érdektelen adatok szerint állítják össze, mint: jelentkezettek száma... stb. E rangsorok felállítása a diplomásokat foglalkozató vállalatok feladata lenne, a szerint, hogy melyik egyetem melyik karán szerzett diplomával rendelkező munkaerőt foglalkoztatnak legszívesebben. Nyugat-Európában léteznek ilyen nyilvános rangsorok, Magyarországon az egyik főiskola pusztán azért perelt be egy nemzetközi céget, mert a gyanúja merült fel annak, hogy az eleve nem is hívja állásinterjúra azokat, akiknek diplomája az adott főiskoláról való. Éppen ezért az is elengedhetetlenül fontos lenne, hogy az egyetemek és főiskolák tartsák a kapcsolatot végzett hallgatóikkal, és azok karriervonala alapján tájékoztatást nyújtsanak hallgatóiknak az előttük álló lehetőségekről.

Tény, hogy az itt felsorolt hiányosságok megléte esetén is lehetne színvonalas a magyar felsőoktatás, de ez egyáltalán nem mondható el róla, mivel sem az oktatók, sem a hallgatók nem érdekeltek a minőség javításában. Az oktatók azért nem, mert Magyarországon az egyetemi és főiskolai oktatók közalkalmazotti jogállásúak, így rendkívül nehezen meneszthetőek, emellett bérüket is a nyilvános közalkalmazotti bértábla szerint állapítják meg, és ennek nem túl sok köze van az oktatói tevékenységükhöz. Meg kell említenünk még, hogy hazánkban bevett gyakorlat az is, hogy a kutatásban jeleskedő oktatók mentesülnek az oktatás alól. Ez óriási hiba, az Egyesült Államok egyetemein például a Nobel-díjas professzoroknak is kell oktatniuk, elsőéveseket is. Ez inspirálóan hat a hallgatókra, az adott órára bekerülésért nagy verseny folyik, és a bekerültek meg is tesznek mindent azért, hogy minél több előadáson ott tudjanak lenni. Külföldön bevett gyakorlat az OMHV (az oktatói munka hallgatói véleményezése) is, és az itt kevés pontot gyűjtő oktató béréből az egyetem levon bizonyos százalékot, vagy akár menesztheti is a professzort. Az OMHV mára Magyarországon is működik, csak értelme nincsen, ugyanis az egyetemi és főiskolai oktatók bére ezzel nem változik. Éppen ezen okok miatt a tanulók sem érzik magukat érdekeltnek a minőségjavításban, ugyanis a kapcsolatépítéssel vannak elfoglalva, hiszen e nélkül kevés esélyük van munkahelyet találni. Ezen felül az egyetemi vizsgák értékelési mechanizmusai is kifejezetten furcsák tudnak lenni, éppen azért, mert az OMHV súlytalansága miatt az oktatók szinte bármit megtehetnek a hallgatókkal.

Tény, hogy a magyar felsőoktatás totális válságban van. Gyökeres változtatásokra van szükség. De mindenképpen a fenti hibákkal való szembenézésnek kell lennie az első lépésnek a válság leküzdése felé.

A szerző további cikkei

LII. évfolyam 32. szám, 2008. augusztus 8.
LII. évfolyam 32. szám, 2008. augusztus 8.
LII. évfolyam 32. szám, 2008. augusztus 8.
Élet és Irodalom 2024