Habfelfújt dióhéjban

Állatok vagyunk mindannyian, de – ha hihetünk a régieknek – racionális állatok. Képesek az értelmes beszédre. Ez a képesség és általában a racionalitás nem mindannyiunkban egyformán kifejlett, illetve kedvezőtlen körülmények (sokkhatás, trauma, tartós vészhelyzet) hatására bárkiben könnyen elsorvadhat. Ilyenkor az intellektuális tevékenységekért felelős racionális agy (neopallium), valamint az érzelmeket irányító középagy (paleopallium) háttérbe szorulásával a túlélési és agresszív ösztönök mozgatója, a primitív agy (archipallium) veszi át a terepet. Ebben az állapotában az ember hajlamos a környezetével való bármilyen konfrontációt támadásként érzékelni, és ennek megfelelően működésbe hozni az állatokra jellemző védekezési mechanizmusokat. Úgymint: ájultat, tetszhalottat játszik; felfújja magát, hogy erősebbnek, fenyegetőbbnek tűnjék; szárnyaival csapkod vagy karmait mereszti; mérget, fullánkot vagy a tisztánlátást zavaró színes folyadékot, gázfelhőt lövell ki magából.

Egy korábbi cikkével (Platón, a „demokrata”, ÉS, 2013/30., júl. 26.) konfrontálódó írásom (Our Man in Athens, ÉS, 2013/39., szept. 27.) nyomán Gyenge Zoltán nyilván vészhelyzetben, támadtatva érzi magát, mert reagálásában (Our man in Budapest?, ÉS, 2013/43., okt. 25.) archipalliuma sugallatára működésbe hozza az összes fenti védekezési stratégiát.

Mérges fullánkot mereszt: Már rögtön az írása mottójául választott Lichtenberg-idézettel azt üzeni nekem, hogy én mint majom bármilyen könyv tanulmányozása után is majom maradok. (Így már csak mint méregtől bénult emberszabású kezdhetek hozzá cikke olvasásához.)

Látáskorlátozó színes ködöt ereget: „Gyenge Zoltán tulajdonképpen elégedett Platónnal. Összességében. No nem mint filozófussal, de mint emberrel, éles szemű megfigyelővel.”, írom. Gyenge ezt cikke elején most nem a támadója, hanem az olvasó megtévesztésére így adja a számba: „elégedett vagyok Platónnal, no nem mint filozófussal, hanem mint jó göröggel”. Minthogy idézőjelek között csak szó szerinti idézet szerepelhet, az olvasónak azt kell hinnie, hogy nem a védekező szerző, hanem én magam vagyok ilyen vállveregetős viszonyban Platónnal, ilyen fenntartásokkal elégedett a munkásságával. Ez után a ködösítés, szemfényvesztés után már szabad az út a szerző előtt, hogy kellő indignáltsággal kijelenthesse: „Platón par excellence filozófus”, majd némi rezignáltsággal hozzátehesse: „bár felőlem ezt is nyugodtan kétségbe vonhatja”, mármint én mint vállveregetős majom.

Tetszhalottat játszik: Cikkében Gyenge elámul azon, hogy Platón milyen okosakat tudott mondani, annak ellenére, hogy a Kr. e. V–IV. században élt. Ezt az ámulást én a „régi, kopott notabilitásoknak kijáró leereszkedő lelkesedés”-ként jellemzem, mire a szerző gyengédnek szánt, ám általa támadóként érzékelt iróniám előtt magát holtnak tettetve ismét védelmére kel a „jó görög”-nek: „Mitől lenne Platón kopott? Ha az írást elolvassuk, éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Sajnálom, hogy Salamon szerint Platón kopott, én másképp gondolom.”

A szerzőnek Platón ideális államáról az a véleménye, hogy „ép ésszel nem érzünk mohó vágyat iránta”, valamint, hogy „a vájt füllel olvasót joggal elrettenti”. Az egyébként jó képességű, sőt olykor zseniális görög államelmélete, politikai filozófiája tehát nem sokat ér, de hát nem lehetett könnyű neki, mondom most már én – mintegy a szerző nevében mentegetve szegény öreget –, „hiszen a világ dolgairól való elmélkedés két és fél ezer éve még igencsak gyerekcipőben járt. De hát arra vagyunk mi, hogy az azóta felhalmozódott hatalmas tudásbázisunk birtokában kiigazítsuk, helyére tegyük a régiek tétova, téves elképzeléseit.” A szerző erre az átlátszó iróniára is tetszhalott pózba vágva magát felmutat engem az olvasónak, mint olyat, „aki helyenként Platónt és Arisztotelészt is »helyre teszi«”. (Miközben a szerző maga ily módon, ilyen energikusan vezeti fel a kérdéses államelmélet hárommondatos elemzését: „Mindenekelőtt tegyük tisztába a platóni államelméletet in nuce.”)

Szárnyaival csapkod: Kritikámban szóvá teszem, hogy írásában sem a platóni államelmélet, sem a demokrácia lényegének tisztába tételére tett ígéretét nem sikerült beváltania. Nem is sikerülhetett, mert az ígért dióhéjban a szűk helyen a platóni politikai filozófiát illető elemi tévedések szorítanak ki elemi részleteket. Ilyen részlet például, hogy az ideális államban a cenzúra bevezetése és a magántulajdon eltörlése a szerző állításával ellentétben csupán egy elenyésző kisebbségre (a katonákra és a vezetőkre), „tehát a népesség kb. öt százalékára vonatkozik”, írom cikkemben. „Hogy honnan veszi ezt az 5 százalékos adatot, nem sikerült rájönnöm. Utánaolvastam az Antik Statisztikai Hivatal felmérésének, de nem találtam semmit”, csapkod erre szárnyaival a szerző, figyelmemet és az olvasó figyelmét elterelendő. Na jó, legyen négy százalék vagy hat; bánom is én, csak hadd szedjem már ki a hajamból ezt a sok tollpihét.

Felfújja magát, hogy hatalmasabbnak, fenyegetőbbnek tűnjék: Be nem váltott ígéretére vonatkozó panaszomat a szerző ezzel utasítja el: „Sajnálom, de ez a műfaj nem ad lehetőséget arra, hogy Fried­ländertől Jaegeren át Rossig lábjegyzetek tömkelegét helyezzük el, még akkor sem, ha az idézett urak műveit az ember át is studírozta.” Válaszom: kár a gőzért. Fölösleges ilyen fényes nevekkel, az általuk fémjelzett tudománnyal többszörösére felfújnia magát. Az állam nyolcadik fejezetének át­studírozása bőven elég lett volna ahhoz, hogy a szerzőt megvédje az olyan elemi tévedésektől, mint hogy az ideális állam romlásának eredeti oka a magántulajdon és a szerzésvágy megjelenése a vezetők között; hogy ebben az államban a szabadság megszüntetését írja elő Platón, vagy hogy a timokrácia „a pénzéhség kielégítésére irányuló államforma, a szabad rablás csodás korszaka”. (Uram segíts!, akkor vajon milyen lehet a platóni besorolásban ennél két klasszissal rosszabb demokrácia?)

Karmait mereszti: Korrekt kommunikációra intve a pedáns tudományosság karmait mereszti felém fenyegetőleg. De ezért a gőzért is kár, mert nehéz összerezzenni az olyan pedánstól, aki már cikkének címében is elemi hibát ejt (az angol címekben minden főnév nagy kezdőbetűvel írandó, az Our man in Budapest? tehát helytelen); aki az általa említett szövegrész pontatlan forrásmegjelölését adja (Platón a demokráciában föllelhető sokféle alkotmányról nem az 558d, hanem az 557d oldalon beszél); aki szemöldökráncolva arra int, hogy az idézőjeleket „érdemes lenne figyelembe venni”, miközben ő maga kénye-kedve szerint manipulálja ezt az intézményt (a fentebb említett példánál még sandább és még szórakoztatóbb, hogy míg eredeti cikkében egyenesben, idézőjelek nélkül utal jó görögként Platónra, addig kritikámra írt válaszában – amely kritikámban egy jó darabig eldekázok ezzel a bizalmaskodó utalással – már az én használatomat követve idézőjelek közé teszi, amivel azt a benyomást igyekszik kelteni az olvasóban, hogy ez a bizalmaskodás tulajdonképpen tőlem származik.

Kritikámra adott válaszával a szerző csak megerősítette azt az eredeti benyomásomat, hogy ő Platón államelméletét valójában nem tisztába, hanem egyszerűen taccsra kívánja tenni mint ép ésszel elfogadhatatlant. Ezért a gőzért nemcsak amiatt kár, mert ez persze nem fog menni (ilyen egyszerűen biztosan nem), hanem amiatt is, mert az ideális állam rendezőelveként pontosan az az ép ész, az a racionalitás szolgál, amelyből a zsigeri impulzusaink által rángatott politikai rendszerünknek, a demokráciának többre és nem kevesebbre lenne szüksége.

Végezetül csupán annyit javasolnék tanult kollégámnak megfontolásra, hogy nemcsak politikai rendszerünknek, de a politikai és a szellemi közéletnek – és ezen belül az ilyen vitáknak is – csak előnyére válhatna, ha a más állatokkal közös primitív, archipallikus reflexeink helyett inkább arra a sajátosságunkra támaszkodnánk, amely ezektől az állatoktól, tanulatlan kollégáinktól bennünket megkülönböztet.