Elmosódások

A Lendvai Pál körül föltámadt vitában annyi a vakvágányra térítő váltó, hogy félő: nem jutunk el sehová. (Lásd erről az ÉS-ben: Aczél Endre: A Lendvai-ügy, 2010/47., nov. 26. - a szerk.) Vegyük sorra, merre miért nem érdemes letérni, s aztán beszéljünk arról, amiről érdemes.

1) A Heti Válasz alapkérdése: lehet‑e érvényes annak az embernek a bírálata a kormánnyal szemben, aki a kommunista diktatúra informátora volt. Az ilyesféle álkérdéseket sajnos a közélet minden szegletében sűrűn használják a tényekkel és az érvekkel való szembenézés elkerülésére. Egy elemzés érvényessége, a tényállítások igazsága független attól, hogy ki mi volt. A nagyfejű minősítés igazságát az dönti el, hogy mekkora a feje annak, akire mondják, és nem az, hogy mekkora a feje annak, aki mondja. Érdekes kérdés lehet, hogy miért nagyfejűzik egy bagoly, de ha egy másik bagolyról beszél, akkor ettől függetlenül igaza van, ellenben egy veréb is hazudik, ha egy másik verebet nagyfejűnek állít. A náci birodalom tömeggyilkos gépezeténél szörnyűbbet a történelemből nem ismerünk, de ettől még megfelelt az igazságnak a náci propagandisták azon állítása, hogy a katyńi mészárlás a sztálini szovjet vezetés lelkén szárad. Ha a náciság sem lehet akadálya annak, hogy valakinek valamiben igaza legyen, akkor ugyan mi lehetne? Ha a garázda csőcseléket pártoló neonácik a tényeknek megfelelően vádolnak rendőröket törvénytelen és brutális fellépéssel (ami sajnos nálunk 2006 óta nem fikció), akkor a vádjuk éppúgy érvényes, mintha demokratikus angyalkák lennének. Az állításokhoz való viszonyulás kiváltása az állítók minősítésével a Fidesz kommunikációjának középponti eleme. Akárhány büdös és védhetetlen ügyet sorakoztatnak fel a fideszes önkormányzatok gyakorlatából szocialista politikusok, a válasz annyi, hogy „tolvaj kiált tolvajt". A Heti Válasz a Lendvaival kapcsolatos dokumentumok bemutatásának módjával (és nem a tényével!) ehhez a kommunikációs technikához csatlakozik.

Ám ezzel még semmit nem mondtunk a lapban szereplő tényállításokról, sem azok relevanciájáról. Nem bizonyítható, de nem is életszerűtlen föltételezés, hogy a Lendvaival foglalkozó dokumentumok célzatosan, időzítetten, esetleg hatalmi közreműködés révén kerültek be most a lapba, de ettől még lehetnek érdekesek és relevánsak.

2) Valamelyest érdekesek is, de annyiban nem relevánsak, hogy nagyon másképp kellene látnunk most Lendvai és a Kádár-diktatúra viszonyát, mint ahogy eddig láthattuk. Lendvai védelmezőinek sok mindenben igazuk van. Abban, hogy a Heti Válasz által hozott anyag soványka, a bombasztikus cikk messze eltúlozza az ismertetett dokumentumok jelentőségét. Abban, hogy Lendvai az 1985-ös kulturális ellenfórum programjának átnyújtásával aligha szolgált új információval. Abban, hogy Lendvai nem volt magányos szereplő, hanem az osztrák szocdemek vonalát vitte. Abban, hogy Lendvai nem volt ügynök. De mindebből mi következik? Ha csak egy kicsivel tudunk is többet, mint eddig tudhattunk, akkor is régóta adósak vagyunk a Lendvai-jelenség értelmezésével. Ez nem kevésbé, hanem sokkal fontosabb lesz attól, hogy Lendvai nem csupán önmagát, hanem a tipikus nyugat-európai stratégiák egyikét képviseli. Senki nem állította, hogy Lendvai ügynök lett volna, ennek cáfolata csupán figyelemelterelés.

3) Vannak, akik azzal érvelnek, hogy egy maroknyi ellenzéki ködevőn kívül mindenki együttműködött a magyarországi diktatúra hatóságaival, mert abból kellett kiindulni, hogy a megdőlésére nincs reális lehetőség. Eszerint a hatalmas többség mintegy normális életstratégiáját támadják a savonarolai morál életidegen prófétái, akik állandóan kommunistáznak, és ügynökökre vadásznak. Függetlenül attól, hogy ez a szemlélet kinek, mennyire elfogadható, Lendvai-apológiát aligha lehet építeni rá. Egyrészt azért nem, mert Lendvai nem a diktatúra fennhatósága alatt élt. Neki nem az együttműködés és a marginális lét(bizonytalanság), a nyilvános alkotási lehetőség és az abból való kizárás között kellett választania. Sokan hoztak létre a Lendvaiéval összevethető vagy annál nagyobb szabású életművet az emigrációban úgy, hogy a diktatúrától távol tartották magukat.

Másrészt Lendvai maga sem híve, hanem bírája a fentebb leírt felfogásnak. A kommunista rendszer állandó célpontjaként, besúgók tömegével körülvett ellenségeként mutatja be magát, mélyen elítéli a kommunista titkosszolgálatok informátorainak, ügynökeinek mentegetését, kitartóan szorgalmazza (nagyon helyesen) az ügynökök megnevezését, az iratnyilvánosságot, a múlt szennyesének kiteregetését. Ebben a róla jelentők leleplezésével maga is jeleskedik (lásd „Michael Cole" tündöklése és bukása - avagy egy sikertelen beszervezés története, ÉS, 2006/2., jan. 13.). Lendvai a rendszerváltás idején, mint írja, nem gondolta volna, hogy „nyugati sajtó- és médiacégek" „posztkommunista vagy jobboldali populista pártokkal s azok sajtó- vagy propagandafőnökeivel" kötnek majd „hamis kompromisszumokat". (A magyar sajtó - kívülről és belülről, ÉS, 2008/10., márc. 7.) Szepesi György fővárosi díszpolgárságát, Spánn Gábor jelenlétét a Kossuth rádióban, Vajda Péter szóvivői szereplését a Nemzetbiztonsági Hivatalban, illetve az általa leleplezett személyeket védelmező írásokat mind-mind a kommunista diktatúra tovább élő szellemének tulajdonította. Leleplezte és súlyos szavakkal minősítette a róla jelentő bécsi tudósítókat is, akik nem nagyon tettek mást, mint amit Aczél Endre szerint mindenkinek meg kellett tennie, aki külföldi tudósító kívánt lenni a Kádár-korszakban. Lendvai „elképesztőnek" találta 1994-ben azt a tényt, hogy a Népszabadság egy 1960-as ellene irányuló cikkének általa feltételezett szerzője (itt is Vajdáról van szó) „még ma is az újság vezető munkatársa". (Paul Lendvai: Honnan - hová?, 1995, 48. o.) Lendvai az utódpárt átmentési ideológiáját is hevesen ostorozta: „Külön problematikát alkotnak a reformkommunisták olyan irányú kísérletei, hogy úgymond »szociáldemokratizált reformerekként« a hatalomban maradjanak." (Honnan hová?, 132. o.)

És akkor most a vakvágányokat magunk mögött hagyva beszéljünk arról, amiről Lendvai kapcsán itt és most igazán érdemes. Itt és most a magyar polgári demokrácia sorsa forog kockán, ahogy azt Lendvai Pál is erőteljesen hangsúlyozza legutóbbi írásaiban. A polgári demokrácia sorsa pedig igen jelentős mértékben attól függ, hogy mekkora lesz a társadalomban a civil kurázsi ereje és becsülete egyrészt, s mekkora a jogállamot elsöprő, elmozdíthatatlannak tűnő hatalommal való opportunista megbékélés általánossága és elfogadottsága másrészt. Eddigi tapasztalataink kiábrándítóak. Ideje lenne fölismerni az összefüggést a Kádár-kori és az Orbán-kori behódolási készség között. Igazán vaknak kell lennie annak, aki nem látja meg az utóbbit erősítő tényezők között a Kádár-kori civil kurázsi, ellenállás, ellenzékiség aberrációként való megbélyegzését, a demokratikus ellenzék kiszűrését a közemlékezetből és az opportunizmus, a cinizmus természetesként, életszerűként és közhasznúként való beállítását. Lendvai és az osztrák szocdemek esetében sem az a kérdés, hogy helyes-e a fellazítás politikája, hanem az, hogy az ellenállás erősítésében vagy kiiktatásában látják a fellazítás lehetőségét. Az utóbbiban látták, és ezért a gesztusaikkal azt üzenték a diktatúra puhább elemeinek: mellettük vannak, támogatják az ellenzék hatástalanítására irányuló „puhább" módszereket.

Induljunk ki abból, amit Radnóti Sándor ír a Heti Válaszban: „A nyolcvanas években számos kitűnő emberrel találkoztam - magyarokkal és külföldiekkel egyaránt -, akik úgy vélték: Kádár a realitás, a demokratikus ellenzék pedig az álmodozás. Volt, aki szimpatizált velünk és megsimogatta buksi kamaszfejünket, s volt, aki dühös volt, mert úgy vélte, veszélyeztetjük a már elért élhető életet. A Heti Válasz malignus módon tálalt cikke legföljebb - hangsúlyozom: legföljebb - azt mutatta be, hogy a nyolcvanas években Lendvai Pál is így vélekedett." (Heti Válasz, 2010. nov. 25.)

Ez körülbelül így is van. De hogy pontosabban miként van, hogy Lendvai nem a buksisimogatók közé tartozott, és hogy a „legföljebb" hangsúlyozása kevéssé indokolt, arra van egy régóta ismerhető ékes példám, melynek fényében Radnóti benignus megközelítése még nagyvonalúbbnak tetszik.

1979 fordulópont volt a magyar ellenzék történetében. A cseh chartisták ügyében született súlyos prágai ítéletek után minden addiginál sokkal szélesebb tiltakozóakció bontakozott ki. A petíciót, melyet Radnóti Sándor bocsátott ki Dalos Györggyel és Dalos Rimmával együtt, kétszázötvenen írták alá. Ennek az akciónak a következményeiről abban az interjúban is szó esett, melyet Lendvai Pál készített Aczél Györggyel az Europäische Rund­schau számára, s amely 1980 decemberében magyarul is megjelent a Valóságban. Az Aczélról írott könyvemben már beszámoltam erről: „Lendvai Pál az Europäische Rundschau számára készített interjúban megemlíti, hogy hallomása szerint sok aláíró elvesztette az állását, más pedig azért nem kapott, mert rajta volt egy listán. Aczél könnyedén visszakérdez: »Ön mindent elhisz, amit Önnek így elmesélnek?« Aczél elmagyarázza a naiv újságírónak, hogy semmiféle központi intézkedés nem volt, lusta és hasznavehetetlen emberek vesztették el az állásukat, mert ­- hiába - aki a magatartásában destruktív, az a munkájában ritkán konstruktív. [...] A német és a magyar olvasó egyaránt megnyugodhat, hogy még a polgári beállítottságú kommentátor is megértette, milyen butaságot feltételezett, hiszen - tódít Lendvai - »Ha központi [intézkedés - R. S.] lett volna, akkor az 184 emberre vonatkozna.«" (Révész Sándor: Aczél és korunk, 263. o.) Aczél természetesen hazudott, az intézkedés központibb már nem is lehetett volna. A megtorlásokra vonatkozó javaslatokat többek között maga Aczél terjesztette elő, és a Politikai Bizottság fogadta el. (lásd Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék, dokumentumok, 94-96. o.)

A megtorló intézkedések elhatározása és az interjú megjelenése között több mint egy év telt el. Pap Mária, Hamburger Mihály és Murányi Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy közel harminc retorzióra került sor: állásvesztés, ösztöndíjmegvonás, publikációs tilalom stb. Ezeknek hírük ment, a hírek mögött ismerhető, konkrét személyek álltak. Tökéletesen elképzelhetetlen, hogy az egyik legbennfentesebb Magyarország-szakértő ezekről ne tudott volna, de még azzal is tisztában kellett lennie, hogy a központi intézkedések tudatosan szelektívek, nem vonatkoznak mindenkire, és a kádári propaganda erre építve cáfolja őket. Lendvai tehát a saját szavaival megerősített és a magyar s a nemzetközi közvélemény elé segített egy ordas hazugságot, melyről maga is tudta, hogy az. Radnóti Sándort is ekkor rúgták ki a Gondolat Kiadótól, és a rendszerváltásig foglalkoztatási tilalom alatt állt.

A sorsunk ma attól függ, hogy mennyire engedjük elmosódni a jogállam, az emberi jogok fogalmait, s hogy mennyire engedi ezt Európa. Ez az elmosódás pedig a múltban kezdődik, azzal, hogy a diktatúra fennmaradásán és jobbításán ügyködők összemossák magukat azokkal, akik a diktatúrát szembeállították a jogállammal, s ennek megfelelően önmagukat is szembeállították a diktatúrával. A diktatúrán belül sokféle irányzat, törekvés feszült egymásnak, s az egymásnak feszülők gyakorta úgy értelmezik át ezt a feszülést, mintha magának a diktatúrának feszültek volna neki, s mintha ők is feszítették volna azt szét. Ezen a hamis alapon hamis folyamatosság teremtődik. Nem az a baj, hogy a diktatúra szolgálatában kezdődött közéleti tevékenység a demokrácia szolgálatában folytatódik, hanem az, hogy a folytatás alapja az a hazugság, hogy az érintettek már a diktatúra szolgálatában is a szabad Magyarországot szolgálták. Így szerveződött már az első „jobboldali" kormányt szolgáló médiahadtest is Chrudinák Alajostól Sugár Andráson keresztül Pálfy G. Istvánig és Győri Béláig, így értelmeződik át Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Bíró Zoltán pályája, így vonult be Németh Miklós kormányzatának második vonala a rendszerváltás utáni kormányok első vonalába, így lesz a D-209-es miniszterelnökből szovjetellenes ágens, és persze az egykoron Aczél-vezette reformszárny is az ellenzék harcostársának adja ki magát, holott éppenséggel az ellenzék harcos ellensége volt, éppen azzal a dühvel, amelyről Radnóti beszél.

A kígyó is belepusztul, ha nem vetheti le a bőrét, mondta egykoron Pozsgay Imre. És valóban, ez a vedlési lehetőség nagyon fontos. Alig ismerünk a magyar XX. századból olyan jelentős közéleti férfiút, aki ne esett volna ekkor vagy akkor valamely őspatkány, valamely meg nem gondolt gondolat csapdájába. A demokratikus ellenzék is maga mögött hagyott kommunista, maoista, lukácsista stb. kígyóbőröket, hogy az \'56-osokról ne is beszéljünk. Az egymás múltja iránti megértés nagyon is fontos lenne, de azokkal nem lehetséges, akik a jelenlegi bőrükkel álcázzák a múltjukat.

Még egy apró, de szemléletes példa. Kilényi Géza professzor nemrég interjút adott a Népszabadságnak, melyben példás határozottsággal és szenvedéllyel ítélte el a jogállam szétbombázását. Majd az interjú végén a jogállamiság adekvát dokumentumaként, kvázi a most szétverődő jogállam ősforrásaként mutatja be azt a reformszocialista alkotmánytervezetet, melynek elkészítésében az igazságügy-miniszter helyetteseként oroszlánrésze volt, s melyet 1989 elején terjesztettek az állampárt Központi Bizottsága elé (lásd Tőkés Rudolf: Intézményalkotás Magyarországon. In: A rendszerváltás forgatókönyve. 7. köt. 159-175. o.). Ez a tervezet éppen arról szólt, hogy miként lehet a szocializmus keretein belül maradni - vagyis elkerülni a rendszerváltást. A reformkommunisták nem rendszerváltók, hanem rendszervédők voltak, az új rendszer nem az ő tervezeteikre, hanem azoknak az ellenzék által szétlőtt romjaira épült, annak a Kilényiék által dédelgetett illúziónak a romjaira, hogy létezik olyan jogállam, mely egyszersmind a szocializmus fennmaradását is garantálja.

A Kádár-rendszerrel szembeni nosztalgikus engedékenység és a kiépülő Orbán-rendszerrel szembeni kíméletlenség a jogállami normák alapján nem fér össze. Mint az eddigiekből is kiderülhetett, hajlamos vagyok azonosulni a jelenlegi kormány tevékenységének legszigorúbb minősítéseivel is, de hát az azért mégsem lehet kérdéses, hogy a kettő közül melyik áll közelebb a jogállamhoz. Amit az Orbán-kormány csonkít, az a rendszerváltás előtt nem létezett. Semmilyen emberi és politikai jognak, semmilyen magántulajdonnak nem létezett érvényesíthető garanciája, a pártirányítás a hatalommegosztás elvének következetes tagadására épült, elképzelhetetlen volt az a legális ellenzéki tevékenység, amelyet ennek a vitának a keretében is művelünk. S hát azért, a Kádár-rezsim mégiscsak tömeggyilkosságból született, mégiscsak az országot legázoló borzalmas diktatúra iránti töretlen hűségen és alávetésen alapult. Ha az \'56-os hősök hősök, akkor Kádár és társai mégiscsak hősök sorozatgyilkosai.

Bárhonnan nézzük a dolgot, nem lehet enyhébben megítélni Kádárék támogatását egy nyugat-európai jogállam biztonságából, mint Orbánékét. Ennek csak a fordítottja képzelhető el. Márpedig nekünk igen erős érdekünk, hogy Orbánék jogállamellenes merényleteinek párt- és személyes érdekekből való támogatása súlyosan ítéltessék meg itthon és Európában a demokraták körében.

Még egy záró megjegyzés: Mindazt, amit fentebb előadtam, nagyon határozottan szeretném elhatárolni a személyes korlátozásokra, elzárkózásokra, pláne megtorlásokra vonatkozó igényektől. Én, Lendvai Pállal ellentétben, senkit semmilyen közszereplési lehetőségből nem szeretnék kizárni (a jogállami normákból következő összeférhetetlenségi szabályokon túl), és a személyes kapcsolatok szintjén is azt a nyitottságot és jóindulatot pártolom, amelyet Radnóti Sándor példáz.