Mivégre az archívum?

Betűméret növelése  Betűméret csökkentése



Az ÉS múlt heti számában az Agora rovatban Varga László történész furcsa (című) írásában (Könyörgöm, [ne] nyúljuk le Nagy Imrét, 2008/23.) fejtette ki kifogásait a Nagy Imre-per hanganyagának lejátszásával kapcsolatban, melyre az OSA Archívum az 56-os Intézettel közösen vállalkozott. E sorok megjelenésekor már túl vagyunk a per első négy napján. Az első két nap megemlékezésének méltóságát semmi sem zavarta; sokan eljöttek, akik még sosem jártak archívumban, akik sohasem szembesültek történeti dokumentumokkal; olyanokhoz is eljutott az ezer példányban nyomtatott elemzés és segédlet a perről, akik nem foglalkoznak hivatásszerűen a történelemmel; a sajtó nyilvánossága azokhoz is elvitte a per hírét, akik talán nem tartják számon a közelmúlt magyar történetének legfontosabb eseményeit.

A méltatlan feltételezésekre alapozott méltatlan és nehezen érthető állítások nagyobb része valószínűleg nem érdekli a nagyközönséget, minthogy azonban a nyilvánosan megfogalmazott támadás az általam vezetett intézmény és kollégáim tisztességét szándékozott kikezdeni, ezért, az olvasótól elnézését kérve, válaszolnom kell az eddig nagyra becsült történész írására.

Nem értem Varga László azon mondatát, miszerint "az írást megfogalmazó tudós barátaim fatálisan tévednek..., hogy a magyar közvélemény csak utólag értesülhetett" a perről, az ítéletekről és a kivégzésekről [kiemelés tőlem - R. I.]. Mint közismert, a hivatalos rádióközlemény 1958. június 16-án éjfélkor, azaz a per lezárulása és a kivégzések végrehajtása után hangzott el a magyar rádióban, a sajtóban pedig másnap jelent meg. Egészen addig a magyar közvélemény Nagy Imre és társai hollétéről sem tudott semmit, nemhogy arról, per zajlik ellenük, sőt már ki is végezték az ország miniszterelnökét. Szerintem a magyar nyelvben az utólag szó azt jelenti, hogy utólag.

Tizennyolc éve, 1990 áprilisában került a Magyar Országos Levéltárba Nagy Imre és vádlott-társai 1958. júniusi perének hangfelvétele. Mi több éve szereztünk tudomást a dokumentum létezéséről, amelyet napjainkig a kutatók sem tanulmányoztak. 2007 decemberében javasoltuk először levélben a levéltárnak, hogy a per ötvenedik évfordulója alkalmából közösen mutassuk be a per egyetlen hiteles dokumentumát, egyúttal, nem tudván, hogy a levéltár az évforduló kapcsán maga is készül rá, felajánlottuk, hogy saját költségen segítünk a felvételek digitalizálásában. A levéltár közölte, hogy a digitalizálás folyamatban van, és nem kívánt élni a meghívásunkkal. Megjegyzem, mi megelégedtünk volna a dokumentum analóg változatával is, és még néhány nappal június kilencedike előtt is azt a tájékoztatást kaptam a levéltár főigazgatójától, hogy nem biztos, hogy a hanganyag digitalizálásával időre végezni tudnak. Arra számítottunk, hogy csak a kazettákról készült másolatot mutathatjuk be. A levéltár illetékesei először mindazon harminc éven belül elhunyt személy hozzátartozójának közjegyző előtt tett hozzájárulásától tették függővé a dokumentum kiadását, akiknek neve bármilyen összefüggésben elhangzik a per hangfelvételén. Több hónapos, hosszú megszakításokkal folytatott furcsa tárgyalássorozat után a MOL főigazgatója a vádlottak leszármazottainak beleegyező nyilatkozatához kötötte a nyilvános meghallgatás engedélyezését. Miután beszereztük a hozzájárulásokat - azoknak a vádlottaknak a hozzátartozóitól is, akiket ötven évvel ezelőtt végeztek ki -, megkaptuk az engedélyt, amelyet a főigazgató néhány nappal később, a jogszabályok újbóli áttekintése nyomán nyert új értelmezésre hivatkozva, visszavont.

Mi nem kerestük a botrányt: csak ekkor, öt és fél hónapnyi sikertelen tárgyalás után, a már egyszer írásban megkapott engedély visszavonása, az áldozatok hozzátartozóinak hozzájárulása után fordultunk a nyilvánossághoz. Úgy tűnik, a szólás- és sajtószabadságnak, a nyilvános szakmai támogatásnak mégis van foganatja: a levéltár kompromisszumos megoldást ajánlott, melyet mi már előzőleg fölvetettünk. Sajnálatos, hogy Varga Lászlót, a pártállami korszakra vonatkozó történeti iratok nyilvánosságáért több mint másfél évtizede következetes kiálló kollégánkat, a volt titkosszogálati/belügyi iratokat feltáró történész-bizottság tagját, aki nem osztja a Magyar Országos Levéltár vezetőinek adatvédelmi aggályait ("Nem vitatom, sőt magam is állítom, a Magyar Országos Levéltár tévesen érvelt, amikor az átadást adatvédelmi okokra hivatkozva tagadta meg"), nem tölti el bizakodással a nyilvánosság ereje. Ezzel szemben azt sejteti írásának végén, mintha a MOL főigazgatója mandátumának miniszteri meghosszabbítása, egy titkos és nemtelen alku révén, a Nagy Imre-per dokumentumainak kiadatásához lenne köthető. Mi nem folytattunk titkos tárgyalások Hiller Istvánnal, akihez még sosem volt szerencsém.

A közel negyvenoldalas elemzés és segédlet a lejátszás előtti héten megjelent nyomtatásban, az OSA és az 1956-os Intézet honlapjáról is letölthető (A per. Nagy Imre és vádlott-társai népbírósági tárgyalásának 52 órás, eredeti, vágatlan hangfelvétele. Rekonstrukció az OSA Archívumban. 2008. június 9-15. OSA Archívum-1956-os Intézet, Budapest, 2008). A füzet anyagát már május elején eljuttattuk a per áldozatai hozzátartózóinak, hogy ezzel is jelezzük, komoly és méltó megemlékezésre készülünk, és segítsük őket annak eldöntésében, vajon hozzájárulnak-e a hangfelvétel lejátszásához. Kivétel nélkül hozzájárulásukat adták. Úgy gondoljuk, hogy ezzel erőnkhöz mérten eleget tettünk annak a kívánalomnak, hogy az "egykori elítélteket" ne "szolgáltassuk ki a felületes ítélkezésnek", ellentétben a Terror Házával, ahol hat éve, és valóban minden magyarázat és kommentár nélkül, nyilvánvalóan manipulációs célból játsszák a per gyilkosok által összevágott propagandafilmjét. Igazán szomorú, hogy Varga mindezek ellenére vádol bennünket "performansszal", bár nem tudom, hogy a műfaj önmagában miért lenne méltatlan, lenézendő vagy felháborító; ám nem performansz zajlik az Arany János utcában.

1999. július 9-én, a Nagy Imre-per törvényességi óvásának (és Kádár János halálának) tizedik évfordulóján az OSA Archívumban valóságos idejű eseményt rendeztünk, amely megtekinthető az OSA honlapján (www.osaarchivum.org). 2006. november 4-én, hajnali negyed hatkor pedig lejátszottuk az archívumban azt a szalagot, amely a Szabad Európa Rádió gyűjteményéből került elő, és amelyen egy ismeretlen hangfelvételt készített a szovjet csapatok budapesti bevonulásáról 1956. november 4-én. Nem ez az első, a valóságos időt felidéző archívumi rendezvényünk tehát. Mi másként látjuk az archívum feladatát, mint a MOL vagy más nagy állami levéltárak. A MOL főigazgatója úgy nyilatkozott - szavai olvahatóak a MOL honlapján -, hogy "majdnem mindenki azt hiszi, hogy az épület [a levéltár - R. I.] múzeumként funkcionál, ahová bárki bármikor bejöhet, ha úgy tartja kedve." Mi úgy véljük, hogy ez a levéltár funkciójának időszerűtlen felfogása; a mi dolgunk az, hogy segítsünk bárkinek, hogy bármikor bejöhessen és megismerkedhessen a közös múlt emlékeivel. Ezért voltunk alapítói a "Nyílt dokumentumformátum szövetségnek", ezért kezdeményeztük "A szabad hozzáférés nemzetközi chartáját" (Budapest Open Access Initiative). Mi nem kérünk kutatói támogatólevelet, mi nem kérdezzük, ki miért kutat.

Szabó Csaba, a levéltár főigazgató-helyettese arra is felhívta a figyelmünket, hogy a dokumentum a Magyar Országos Levéltár tulajdonát képezi. Ha ez a szó szoros jogi értelmében így is lenne, ez az állítás csak abban az értelemben igaz, ahogyan a híres svájci óramárka, a Patek Philippe hirdetése fogalmaz: "Valójában egy Patek Philippe soha nincs a tulajdonában. Csupán gondját viseli a következő generáció számára." ("You never actually own a Patek Philippe. You merely look after it for the next generation.") Azért tartunk adófizetői pénzből levéltárakat, hogy számunkra őrizzék meg a dokumentumokat. A levéltár raktáraiban tizennyolc év óta romló hangfelvételek konzerválása (az adófizetők pénzén) a levéltár kötelessége.

Néhány évvel ezelőtt az orvostársadalom töbsége még úgy vélte: a súlyos beteget nem kell valóságos állapotáról felvilágosítani, elég, ha a szakember ismeri a helyzetet. Ma már úgy gondoljuk, önrendelkezési jogunk van testünk felett, jogunk van ismerni a tényeket, eldönteni, mit kezdjünk azoknak az eseményeknek a következményeivel, amelyek megtörténtek velünk. A történelem a nemzet politikai testének meghatározó eleme; ismerete nem csak a kutatók kiváltsága, de mindannyiunk joga és jól felfogott érdeke.