A KOR SZELLEME

Szemérmes behódolás – talán így nevezhetnénk az egyik legjellemzőbb Kádár-kori értelmiségi magatartást: magam is tudom, hogy amit teszek, behódolás, ezt morálisan elítélem, de közben azt mondogatom, hogy úgyis ilyen az egész ország, hogy belülről majd védem a védteleneket, hogy gesztusaimból mindenki láthatja, nem meggyőződésből álltam be a sorba.

Anélkül, hogy most bármiféle párhuzamot vonnék a kádári és az orbáni rendszer között – ha nagyon akarnám, persze tehetném, sok-sok megszorítással –, álljon itt most két példa, nem a rendszer, csupán a fenti magatartás reinkarnációjára. Neveket nem írok, mert a korszellem érdekes, amely manapság tömegesen ragad magával amúgy tisztességes embereket.

Egy ellenzéki képviselő nemrég arra biztatta a vidéki zöld szervezeteket, hogy ne vállaljanak nyíltan szolidaritást a rendőrrohammal letámadott Ökotárssal. Mert ha szolidarítanak, a hatalom megharagszik rájuk, nem kapnak pénzt, és akkor nekik is annyi, meg az általuk képviselt zöld ügynek is. Ne hallgassanak a gazdag pesti liberális alapítványok szirénhangjára, azoknak ugyanis van pénzük máshonnan. A demokrácia védelme egyébként sem a zöld civil szervezetek profilja, hagyják azt a képviselő úrra, aki majd megvédi a demokráciát a parlamentben. Különben is, a képviselő úr – mint írja civil barátainak – most éppen azon van, hogy meggyőzze a kormányt: a zöld szervezetek egyáltalán nem politizálnak. Nem nehéz fölismerni a Kádár-kori párhuzamot: drága népi véreim, ne dőljetek be a belvárosi liberális úri fiúk csábításának, én már tárgyalásban vagyok Aczél/Pozsgay elvtársakkal, ha nem „politizáltok”, titeket nem bántanak, lesz pénz, lesz folyóirat, lesz állás.

Egy ismert filmrendező a minap azt találta nyilatkozni, hogy „ez egy ilyen szörnyű szakma, megalkuszik bárkivel” – mármint a filmeseké, akik mindig is a mindenkori hatalom tenyeréből falatoznak (teszem hozzá: időnként meg is nyalják). A középgenerációhoz tartozó rendezőnek valószínűleg igaza van. De ha így fogalmaz, akkor tudja – és tudatni is akarja velünk –, hogy amit tesz, az azért egy kicsit gáz. (Ellenkező esetben azt mondaná: „mi, magyar filmesek egy emberként sorakozunk föl a magyar film szép új, dicsőséges korszakát elhozó Andy mögé”.) Rendezőnk tehát behódol, de emiatt nem akarja magát rosszul érezni, inkább rendesen szétkeni: ez egy ilyen szakma.

Ez – momentán – egy ilyen ország.