BIODÍSZLET

A Kádár-korszak harmadik embere, Apró Elvtárs az 1980-as években Szegedre utazott a hírhedt kormányvonattal, aztán továbbment a Szegedtől néhány kilométerre délre lévő vadászpalotájához, hogy eltöltsön ott néhány napot. A megyei pártvezetők (Komócsinnak hívták az első emberüket) illő fogadtatásban akarták részesíteni, ezért elgondolták, hogy szép fehér inges, vörös nyakkendős gyerekekből álló sorfal között megy majd a vonatról lelépve az állomás épületébe a „nagy Elvtárs”.

Nosza, kiadták a városi úttörőtitkár elvtársnak a feladatot, az meg leadta az 1. sz. Gyakorlónak – ahol történetesen én voltam a csapatvezető –, hogy szervezzem meg olyan gyerekekből a „díszletet”, ahol a szülőknek van autójuk, mert hajnali öt órára jelezték a vonat érkezését, s március eleje volt mínusz tíz fok alatti hőmérséklettel. Kérdeztem a titkár elvtársamat, mire föl ez a megtiszteltetés, de erre azt mondta, a ti iskolátok van legközelebb az állomáshoz (ez ugyan nem volt igaz, mert a másik két iskola még közelebb volt), meg aztán nálatok sok gazdag szülő és jó gyerekanyag van (ebben volt valami igazság).

Meglett a díszsorfal, fél hatig ott dideregtünk télikabátban, amit le kellett kapnunk, ha befut a vonat.  Végül befutott, s jön Apró Elvtárs, meglátja a fehér inges, fekete nadrágos fiúkat, fehér harisnyás lányokat, élükön jómagamat ingben vörös nyakkendővel, rangjelzéssel, sárga zsinóros síppal és nem éppen vidám ábrázattal. A „nagy Elvtárs” elmosolyodott a látványon, elsőnek nem a fogadó „Elvtársakhoz”, hanem hozzám jött oda, kezet fogott velem, s valami olyasmit mondott – nem emlékszem a pontos szavakra –, hogy no, aztán magával is jól kitoltak ezzel az egésszel.

Csak úgy mellékesen megjegyzem: 1955-ben kezdtem pedagógusi pályámat – Mórahalmon! Hogy az akkor egyeduralkodó helyi párt mi mindent végeztetett a pedagógusokkal, arról olvashatnak a mek.oszk.hu/10700/10760 oldalon. Hagyományok vannak.