Csapnivaló jegyzetek

Nem mindenben értek egyet Ungvári Tamásnak Ortutay Gyula naplójával kapcsolatban írott minden észrevételével (Elveszett nemzedékek, ÉS, 2009/34., aug. 19.), de hogy Markó Lászlónak a naplóhoz fűzött magyarázó jegyzetei csapnivalók és amatőrök - tökéletesen. Markó László fölháborodása (A tények védelmében, ÉS 2009/38.) jo­go­sulatlan. Üzentem is a kiadónak, nehogy őt bízza meg a készülő második és harmadik kötet jegyzetelésével.

Már Mikszáth észrevette, hogy a jegyzetek fölfalják a könyvet. Ortutay naplójának majdnem harmada jegyzet. Mikszáth aggályát tehát nem osztom: a kritikai kiadásokban például szükséges lehet a főszövegnél is terjedelmesebb magyarázat, mert ezzel évtizedekre tehermentesítjük kutatást, amely ugyanazokat az adatokat keresné nagy időtékozlással és végül tenné közzé semmivel sem kisebb terjedelemben, csak szétszórtan, kevésbé hozzáférhetően.

Nem volna tehát baj itt sem a szokatlanul bő terjedelem, ha érdemi ismereteket közölne velünk. „Magyarázatainak" zöme Ortutay közlésének ismétlése, legföljebb átfogalmazása. Semmit sem tud, de megismétli, ha Ortutay valakinek nevét megemlíti: „Láng Bandi - Láng András, Ortutay Gyula ismerőse." (650.). Ez a teteje! Ortutay írta: „Gyarmati Laci szokott orvosi eleganciájával..." (446.). Markó László nem bízik az olvasó értelmi képességeiben, ezért ő is megmondja: „Gyarmati Laci - Gyarmati László: orvos" (755.). Ez aztán a magyarázat! De az is, hogy semmit sem mond azon túl, amit Ortutaytól már tudunk, de hozzáteszi: „életrajzi adatai ismeretlenek". Akkor ugyan minek szentel egymás után négy ilyen névnek a vaskos könyvben négy teljes nyomdai sort? (641., 681. stb.). Olyan ostobának nézi az olvasót, hogy Radnóti Miklóst meg Reitzer Bélát minduntalan újból is magyarázza (769.).

Olyan is van, hogy először elfelejti megmagyarázni Kozma Sándor kilétét (62.), de azután (bár szintén fölöslegesen, mert már tudjuk Ortutaytól) később mégis (641.). Bakonyi Bélát is kétszer magyarázza, holott egyszer sem tudott róla érdemit közölni (683., 754.).

 „A kis Kövy Ircsi, a néhai való Kövy Sándor pataki professzor ivadéka..." (Ortutay, 81.). „Kövy Ircsi - Kövy Sándor jogászprofesszor leszármazottja" (Markó, 589.). Ortutay részletesen leírja őseinek bonyolult családfáját (117.), amely után Markó fölöslegesen megismétli: „Csákly Demeter - anyai ágon Ortutay Gyula dédapja" (609.). Százszámra van ilyen, ráadásul helypazarló szedéssel íveket foglalva el a könyvből. Pl. mindjárt utána négy ugyanilyen fölösleges ismétlés (611.). Csaknem egy teljes lapot is elfoglalnak az ilyen fajta szükségtelen, mert Ortutay szövegéből már tudható, ismételgető „magyarázatok" (pl. 641., 781-782.). Vagy nevek föloldásai, amelyek a napló száz helyéről vagy a névmutatóból köztudomásúak (679.).

Terjengős a megfogalmazás is. Nem elég Markónak, ha nevet ad meg. Így kedveli: „Málnási Ödönről van szó" (611.). Egy tömör bibliográfiai adat helyett ez a locsogás foglalja el a helyet: „Ritus és ünnep - Marót Károly tanulmánya, amely az Ethnographia c. folyóirat 1940. évfolyamában és 1940-ben különlenyomatban is megjelent" (628.). Elég lett volna így: „Marót Károly: Rítus és ünnep. Ethn. 1940. Kny. is."

 De a bőbeszédű magyarázatok zöme lexikonokból kimásolt, fölösleges adat, a könyv megfelelő helyéhez többnyire semmi közük, csupa általánosság. A Vajda János Társaság estje kapcsán (240.) fél lap terjedelemben mondja el - Vajda János életrajzát! (663.) De ugyanazon a lapon Ortutay hosszasan ír Kovács Imréről (240.); róla Markó elfeledkezik. Amikor bibliográfiai pontosságú hivatkozás kéne, mint pl. Ortutaynak Illyés könyvéről írt cikkének (26.) lelőhelye, sőt idézete, akkor a jegyzet megismétli Ortutayt: „Ortutay Gyula Illyés Gyula Magyarok c. könyvéről írt ismertetése" (555.). Még annyival sem ad többet, hogy megírná a lelőhelyét: Nyugat, 1939. 1. k. 1-7. l. A Dugonics Társaságról is elmondja a lexikális adatokat, de egy szót sem tud arról, ami miatt a naplóba került: Sík Sándor 50. születésnapjának megünnepléséről, pl. arról, hogy Ortutay olvasta föl Radnótinak Sík Sándort köszöntő versét (45.~570.). A párizsi helyszínek (Gare de l\'Est, Pimodan stb.) kapcsán Adyt nem említeni vétek (73-76.~586-587.). De azt is ki kellett volna deríteni, Bölöni szerint melyik párizsi vendéglőben ebédelt Ady, mivel ezért ment oda Ortutayék társasága (Radnótiék, Baróti Dezső, Wagner György stb.) is ebédelni (154.). (Nem valami fölséges ebédet kaptak!) Említi Ortutay, hogy megnézték Corbusier egyik szép épületét. Érdemes lett volna kinyomozni, melyik volt ez (155.). Sőtérről is megadja az ide nem tartozó életrajzi adatokat, de regényéről, a Fellegjárásról, amelyre Ortutay utal, szót sem szól, pedig épp arra volnánk kíváncsiak, mit írt meg benne Sőtér, amelyre Ortutay hivatkozik (91.~594.). Honti János adatai is jók, de a Solymossy Sándorral való vitájáról, amelyre Ortutay utal, semmit sem mond (94.~597.). Az Emericanát is tüzetesen ismerteti, csak azt nem említi, hogy Ortutay is tagja volt. Ezt Ortutay is elhallgatta, de a jegyzetírónak illenék tudnia. Ám Markó László szemmel láthatóan teljesen járatlan Ortutay szegedi és pesti környezetében. Nem tudja pl., hogy a szegedi Ady téri egyetem auditorium maximuma, amelyet meg kellett nyitni, mert Ortutaynak oly népes hallgatósága lett (269.), történelmi nevezetességűvé lett: ott kezdődött az 1956-i forradalom, ott alakult meg 1956. október 16-án a Mefesz, a további események in­du­kátora. Markó magyarázta szerint „valamely egyetem legnagyobb befogadóképességű előadóterme" (675.). Ez itt nem elég!

Kárász Judit sem intézhető el ennyivel: „Ortutay Gyula Szegedről származó ismerőse" (755.). A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumából kinövő fotóművész a magyar szociofotó kimagasló úttörője!

A Móra család futó említése elég Markónak, hogy Móra Ferenc életrajzát előadja, de arról nem beszél, mi volt a szerepe Móra Ferencnek Ortutay életében. Nyilván, mert nem tud. Tehát arról sem, hogy Ortutay apja Mórának újságíró kollégája, beosztottja volt, és halála után Móra úgy segítette az árvát, hogy éveken át vasárnaponként asztalánál látta vendégül (108.~606.).

Beszél a Szegedi Naplóról (644.), de nem tudja, hogy Móra Ferenc is „a Napló-házban" lakott, sőt, míg élt Ortutay István, rövid ideig ő is a családjával.

Nyomdatörténetet is kapunk (607.), de azt nem, mi volt „Az Egyetemi Nyomda kis könyve" (108.), amelynek apropóján mindezt a buzgó jegyzetíró kimásolta valahonnan. Pedig csak ennyit kellett volna írnia: „Ortutay Kis magyar néprajza két kiadásban is megjelent (1940, 1942) a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában. Utóbb még két kiadást (1958, 1960), sőt egy német kiadást (Weimar, 1963) is megért."

Számos dolgot, amelyet némi utánjárással föl kellett volna derítenie, nem tud magyarázni. Adósunk pl., mit értsünk azon, hogy Lacza Mihály meséi elvesztek „a tolvaj kezén" (103.). Érdekelne bennünket, valóban hamisítványok-e a pécsi Hanuly-gyűjtemény képei. Erről, ha nem volna szakirodalma, mai illetékest kellett volna megszólaltatnia. Radnóti Miklóst Ortutay G. B. Shaw valamely hőséhez hasonlítja (126.); kis utánjárással tán megtudhatta volna, kire gondolt. (Talán Higgins professzorra?) „Nem sikerült kideríteni", úgymond, Ortutay 1942-ben (!) a Honvédelmi Minisztérium melyik bizottságának volt tagja. Pedig ez nagyon fontos volna, s levéltári búvárlattal nyilván meglelhető (107.~605.). Nem hiszem, hogy túl sok nehézséggel járt volna kideríteni, 1941 augusztusában Ortutay miről tartott előadásokat a Debreceni Nyári Egyetemen (263.). Azt is meg lehetett volna keresni, hogy mivel vádolta Ortutayt a Néprajzi Társaságban Gönyei Sándor és Tagán Galimdsán. (274.). Ortutay panaszkodik, hogy a nyilasok támadták őt mint az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény szerkesztőjét (403.). Tanulságos lett volna ezeknek a cikkeknek az összegyűjtése.

Ortutay idézi Vörösmarty rím­pár­ját: Remélni - nem élni (487.). Nekem most nincs időm, de Markó Lászlónak rá kellett volna szánnia annyit, hogy megkeresse ezt a két sort az életműben, és megadja a vers címét. Ortutay szintén utal Babitsnak Kosztolányihoz 1906. február 21-én írt levelére (489.). Markó Lászlónak föl kellett volna ütnie a Babits-Juhász-Kosztolányi-levelezés 112. lapját, s onnan közölni a teljes idézetet.

Molotov azt mondta a szűkölő Gerő Ernőnek a fogadkozására, hogy jó fiú lesz: Právilno, právilno (413.). Le kellett volna fordítani: „Helyes, helyes!"

Ortutay említi Devecseri Gábornak Révai Józsefet búcsúztató versét (421.). A jegyzet kötelessége ennek a címét, lelőhelyét megadnia, hogy az olvasó, ha kedve szottyan rá, kezébe vehesse. Ugyanez vonatkozik Illyés Gyula versére is, amelyet a dicséretekben fukar Ortutay „csodálatosan szépnek" minősített (461.). Továbbá Daravas József emlékezetes cikkére is, A túllicitálókról (789.).

Markó László bibliografikusan sem ad teljes fölvilágosítást. Egy írásnak valamennyi megjelenését célszerű megadni, mert az egyik olvasó az egyikhez, a másik a másikhoz jut könnyebben hozzá. A Solymossy Sándorról írt értekezés nemcsak az Ethno­gra­phiában olvasható, hanem Ortutay tanulmánygyűjteményében (Írók, népek, századok, 1960) is. A Magyarország fölfedezése c. tanulmánya sem csak a Válaszban, hanem ugyanabban a könyvében is (677.). Ismerteti a Hungarian Quarterly egész történetét, csak épp azt nem adja meg, hogy Ortutaynak melyik tanulmánya jelent meg benne, amelyre utal. Fettich Nándor életrajzát is megkapjuk (618.), de annak a dolgozatának a lelőhelyét, amelyre Ortutay hivatkozik (141.), Markó rest volt megkeresni. Ortutay említi az Egyedül Vagyunk című nyilas hetilapot (270.). Nem ennek a történetére (675.) van e napló olvasójának szüksége, hanem azt a cikket kellett volna Markó Lászlónak megkeresnie, belőle idéznie, amelyre Ortutay utal. Ugyanez vonatkozik az ezen a lapon említett többi újságcikkre (Új Magyarság, Népszava, Virradat, Pesti Újság) is.

Ortutay írta 1942. január 24-én, hogy megnyerte a háromezer pengős Baumgarten-díjat. Hozzátette: hat éve kapta először (272.). A jegyzetírónak nem a Baumgarten-díj történetéről kellett volna írnia (677.), hanem arról, hogy Ortutay 1936-ban kapott évdíjat. Esetleg (és inkább) azt is, hogy Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Schöpflin György, Cs. Szabó László és Weöres Sándor társaságában.

Beszámol Ortutay a Singer és Wolfner „enciklopédiája" számára a magyar népköltészetről írt tanulmányáról (279.). Markónak a Singer és Wolfner története (678.) helyett ezt kellett volna közölnie: „L. A magyar nép. Szerk. Bartucz Lajos. Bp., 1943. 249-304. (A Magyar Művelődés Könyvtára 9. k.)" Ugyanez ismétlődik a Dante Kiadó említésekor is. Most is fölöslegesen a kiadóról fecseg (679.), de nem adja meg Ortutay szóban forgó könyvének adatait (Tréfás szavú magyarok. 1942).

Olykor pontatlan is. Marót Károly nem 1946-tól tanított a szegedi egyetemen (én már 1943-ban hallgatója voltam), hanem 1924-től (!). Bálint Sándor könyvének címe nem A magyar nép ünnepei, hanem Népünk ünnepei (1938). A venia legendi nemcsak magántanári, hanem mindenfajta egyetemi előadásra szóló engedély (609.). A bukovinai plébánost, Ortutay is téved (123.), nem Németh Józsefnek, hanem Németh Kálmánnak hívták, és emlékezetes könyvben örökítette meg né­pé­nek az áttelepítés előtt és alatt elszenvedett viszontagságait (Százezer szív sikolt, 1943). Majlát Jolánról azt is meg lehetett volna írnia, hogy Erdeinek második felesége volt, de azt mindenképpen, hogy megírta Nagykőrös társadalomrajzát (1943) (672.), Márkus István pedig Ceglédét és számos város, község földreformjának tanulságait (673.). Balogh István nem szeged-alsóvárosi, hanem szeged-alsóközponti plébános volt (786.). Az egykori Alsótanya, akkori tanyaközpont ma Mórahalom város!

Nem arra a Naumannra hivatkozik Ortutay (152.), akinek biográfiáját Markó oly terjedelmesen előadja (623.), hanem Hans Naumannra (1886-1951), a jeles néprajzkutatóra, akinek elmélete a lesüllyedt szellemi termékről (gesunkenes Kulturgut) 1902 óta a folklorisztikának egyik fontos magyarázó elve.

Nem azt a Hidat, az újvidékit, említette Ortutay, amelynek a történetét Markó hosszasan előadja (717.), hanem Zilahy Lajos képes folyóiratát (356.).

Említi Melocco Jánost, de elmulasztja, hogy megírja: a neves szobrászművész, Melocco Miklós édesapja (647.). Lantos Adolfról föltétlenül elmondandó, hogy Móra Ferenc műveinek kiadója volt (724.).

Nem tudja Markó, ki az a Mikó, akire Ortutay hivatkozik (477.). Kis utánjárással megtalálhatta volna, mert Mikó Zoltán (1924-1992) mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főosztályvezetője ismeretes művelődéspolitikus volt. Egyébként a kiváló színművész, Mikó István édesapja.

A névmutatóból kimaradt Csipka Sándor (389.). A Múzeumi Központ gazdasági vezetője volt. Kitűnő szakember. Mint karcagi, majd makói múzeumigazgató, én is, akár Ortutay, csak jót tudok róla mondani.

Van-e bárkinek is kétsége afelől, hogy Ortutay naplójának jegyzetei csapnivalók?