Kommunistázás balról

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 10. szám, 2015. március 6.

Vásárhelyi Mária a tőle megszokott lendülettel és elszántsággal, keményen megglosszázta Pozsgay Imrét (ÉS, febr. 6.). Pozsgayt ugyanis Petőfi-díjjal tüntette ki a „közismert kommunistafaló” Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatónője. Azt a Pozsgayt, aki „az összes kommunista rezsimet vezető pozícióban hűségesen kiszolgálta”.

Pozsgaynak a kommunista rendszerek iránti rendíthetetlen hűségét egy 1957-ből származó újságcikk citálásával kívánta illusztrálni Vásárhelyi. A stílus és a módszer jól ismert. Így kell elbánni mindenkivel, aki nem a szélsőségesen liberális, de legalábbis baloldali tábor alakja. Pozsgay Imrére ma már aligha emlékszik bárki is 1957-es tevékenysége alapján. Sokkal inkább a köztudatban él a kommunista rendszer megváltoztatásában vitt elvitathatatlan szerepe (Lakitelek, kerekasztal-tárgyalások 1989-ben). E sorok írója nem felejti az izgalmas, feszült napokat 1989. január 28. után (1956 októberét népfelkelésnek aposztrofálja, elsőként az MSZMP vezetésén belül). Németh Miklós frissiben megjelent memoárja jól mutatja ezeknek a napoknak képlékenységét. Az erő és a hatalom ekkor még Grósz oldalán volt, a február eleji KB-ülésen Pozsgaynak erősen nekimentek az MSZMP keményvonalasai. Gorbacsov helyzete is ingatag volt ekkor Moszkvában, a bő két évvel később történtek ezt világosan mutatják. A minket körülvevő kommunista rezsimek (az egy Lengyelországot leszámítva) a vérét kívánták Pozsgaynak és az állampárt reformistáinak. Ne legyenek illúzióink, az esetleges baloldali fundamentalista visszarendeződést a Nyugat ugyanúgy tudomásul vette volna akkoriban, amilyen csendesen belenyugodott a Krím-félsziget annektálásába mostanában. Verbálisan valószínűleg nagyon erősek lettek volna.

Pozsgay legalább Lakitelek óta bátran viselkedett, kockázatot vállalt azzal, hogy utat engedett az ellenzéki törekvéseknek. Már sokkal korábban – óvatosan ugyan, de szembefordult Kádárral. Feszegette a rendszer határait.

Nem vitás, a négyigenes népszavazás után Pozsgay Imre hosszú időre talajt veszített. A négyigenes népszavazás, amelyre jó okkal gondolhatunk vissza úgy, mint a rendszerváltoztatás utáni időszak legnagyobb politikai blöffjére. Jól tudjuk, a négy kérdésből addigra három már eldőlt, ezek tehát álkérdések voltak. Az egyetlen igazi tét az volt, sikerül-e megakadályozni az állampárti vezető egyenes útját az államfői székbe. Hajszállal sikerült.

Pozsgay okkal érezhette úgy, elárulták. Már jóval korábban is az ellenzék népnemzeti szárnyával voltak informális kapcsolatai. A népszavazás minden szálat elvágott az alakuló SZDSZ felé, ha egyáltalán voltak ilyenek korábban.

Pozsgay ritka nyilatkozataival, állásfoglalásaival egyértelművé tette, hogy az 1994 utáni baloldal távol áll tőle. Jobboldali irányban tájékozódott, bár igazából nem exponálta magát (képviselő-jelöltséget vállalt ugyan 1998-ban a Dávid Ibolya vezette MDF színeiben). Ennyi igazán elegendő volt azonban a baloldali–liberális megmondóembereknek, hogy nyelvüket, tollukat köszörüljék rajta, ahogyan tette ezt most Vásárhelyi.

Vásárhelyinek igazán nem kellene messzire tekintenie a kicsivel is árnyaltabb történelemszemlélet érdekében. Hithű kommunistákból számosan váltak a demokrácia elkötelezett hívévé. Politikusok, írók, költők, művészek. Hirtelen Eörsi István neve jut eszembe, de hogy az egyensúly meglegyen, említhetem Csoóri Sándort is. És jóval később Pozsgay Imre is.

Vásárhelyi glosszája, amellett, hogy vaskos kommunistázás, mélyíti és szélesíti az árkot a két oldal között. Fölöslegesen.

A szerző további cikkei

LVII. évfolyam, 45. szám, 2013. november 8.
LVII. évfolyam, 38. szám, 2013. szeptember 20.
LVII. évfolyam, 34. szám, 2013. augusztus 23.
Élet és Irodalom 2024