Mert üldözik

Tavaly októberben négy helybeli férfi egy tizenhat éves afgán menekültet minden különösebb ok nélkül eszméletlenre vert. A fiú a kórházban tért magához, súlyosabb sérülése nincs, viszont aggódik kissé, mert beígérték neki, hogy a következő alkalommal agyon is ütik. A dorgálást részint azért kapta, mert afgán, részint pedig azért, mert menekült. A helyszín Nauru, huszonegy négyzetkilométeres szigetország a Csendes-óceán mélyén, közvetlenül az egyenlítő mellett, Afganisztántól jó tízezer kilométernyire. Hasonló incidensek persze egyre több helyen és egyre fokozódó gyakorisággal zajlanak, de maradjunk csak Naurunál. Mit keres ott egy anyátlan-apátlan afgán tinédzser, ez a legnyilvánvalóbb kérdés, a válasz pedig ugyancsak nyilvánvaló. Semmit. Soha esze ágában nem lett volna odamenni, hiszen Naururól korábban még csak nem is hallott. Ausztráliába igyekezett, számos sorstársával együtt, nem tudván, hogy menekült oda a lábát be nem teheti. Ausztrália kicsi és sűrűn lakott, érthető hát, hogy az oda kívánkozó menekülteket mind egy szálig elhajtja. Indokína felől érkeznek, tehát visszazsuppolja őket Indokínába. Üzletet köt az embercsempészekkel, azok pedig megfordulnak, és az egész csoportot visszaviszik. Ha ez mégse jön össze, akkor deportálja az oltalomkeresőket a két menekülttáborba, az egyik a Pápua Új-Guineához tartozó Manus nevű szigeten van, a másik Naurun. Nem igazán komfortosak. Hogy az érkezők közül ki a valódi menekült és ki a gazdasági bevándorló, az ott dől el, a táborokban, amelyekről – főleg a nauruiról – az ausztrál sajtó hátborzongató dolgokat közöl. Ezeknek az igazságtartalma nyilván kérdéses, viszont az a tény, hogy a táborok alkalmazottainak titoktartási kötelezettségük van, legalábbis megfontolandó. Aki bármit is elmond abból, amit a tábor kerítésén belül látott, hallott, tapasztalt, két év szabadságvesztéssel büntethető, vagyis gyaníthatóan egyik tábor se egy Csillebérc, hogy finomak legyünk. Ha menekült volnék és módomban állna dönteni, ezerszer inkább választanám Vámosszabadit, mint akár Naurut, akár Manust. De hát akik ott vannak, azoknak nincs választásuk, illetve ami mégis van, az se túl kecsegtető, lásd alább. Megvárják, amíg az erre hivatott bizottság átvilágítja őket, elválasztja a valódi menekülteket a gazdasági bevándorlóktól, az előbbi csoport tagjait pedig menekültstátusszal ruházza föl.


Váncsa István
Feuilleton
Nem jön át a rozson

Új fordítás, új perspektívák. Rozsban a fogó címmel adta ki ismét az Európa Könyvkiadó J. D. Salinger Zabhegyezőjét. Barna Imre fordítása bátor vállalkozás, elkészítésének indoklásaként hosszú magyarázatot találhatunk a fülszöveg helyett kiadott tájékoztatóban. Az új fordítás remélhetően új olvasókat szerez a klasszikus regénynek, és ez mindenképpen jó dolog. Minden generáció számára érdemes Salingert olvasni és minden generációnak érdemes újraolvasnia a The Catcher in the Rye‑t. Holden Caulfield története minden életszakaszban támaszt adhat ahhoz, hogy egy sötét, átbolyongott manhattani éjszakát követően reményked­ve ébredjünk másnap vagy harmadnap, akár egy pszichiátriai klinikán, akár Budapesten. A kiadó az új fordítással egy időben adta ki David Shields és Shane Salerno az íróról szóló és nagy leleménnyel Salinger című, megállapíthatatlan műfajú életrajzi dokumentarista könyvét, amely minden – nem kevés – gyarlósága ellenére hozzájárul az író életének jobb megismeréséhez. Már amennyiben az olvasónak valóban szükséges megismernie mindazt, ami az íróval történt, hiszen a kívánatos konstelláció mégiscsak az lenne, hogy az író által életre keltett személyeket ismerjük meg; márpedig a Glass család tagjai, Holden Caulfield és a vele kapcsolatba kerülő emberek jóval összetettebb és izgalmasabb személyiségek, mint alkotójuk. Ez így van annak ellenére, hogy Salinger kalandos életű, különc életvitelű volt.

Mindazonáltal sem az ambiciózus új fordítás, sem a „control c–control v” életrajzi anzix nem jön át a rozson. Elmondom azt is, hogy miért nem.

Hanák András
Interjú
Közmunka: esély vagy csapda?

A téma kutatója és számos róla szóló tanulmány szerzője szerint a közmunka csapda, amelyet a rendszer kiterjesztésével és a benne részt vevők számának növelésével a kormányzat hozott létre. Aki közmunkássá válik, egyúttal csapdába is esik, hiszen attól kezdve érdeke, hogy minél több közmunkához jusson, de minél több közmunkához jut, annál kevesebb lehetősége marad kilépni belőle. A civil jogvédő ezzel szemben azt állítja: a közmunka esély, a leszakadó térségeken élő, rendkívül szegény és kiszolgáltatott munkavállalói tömeg számára ugyanis az egyetlen munkalehetőség. „Ezért én – mondja – vitatkozom azokkal, akik azt mondják, hogy a közmunkát vissza kell szorítani vagy meg kell szüntetni.”

Vers
Visszhang
Könyvkritika
Páratlan oldal