Patai

a szerző további cikkei

Az igazságügyi miniszter immár sokadszorra azt üzeni nekünk: ő a maga részéről személyesen is véget vetett a jogállamnak, leszámolt a jogrenddel, és mindenki tehet neki egy szívességet. Azt üzeni: az állam minden további nélkül kivonhatja magát a törvények, az alkotmányos elvek alól. A Magyar Köztársaságnak két éve olyan igazságügyi minisztere van, akinek szeme sem rebbent, amikor őt is megkerülve sorozatban vittek a parlament elé fontos törvényeket, kódexeket, sőt alkotmánymódosításokat, tele önkényes, nem egyszer nyelvtanilag értelmezhetetlen rendelkezéssel. Nem kérte ki magának, hogy az alkotmányt helyettesítő Alaptörvényt a tárcájára fittyet hányva készítették elő és verték át két hét alatt az úgynevezett törvényhozáson. Egyáltalán nem zavarta, hogy a törvényalkotást – őt is kizárva az eljárásból – szemérmetlenül privatizálták: titkos műhelyekben, ismeretlen hozzáértők, feltehetőleg busás jövedelmet húzva bütykölik a szövegeket, hogy aztán péntek délutánonként egy kormánypárti képviselő útján kézbesítsék a „Tisztelt Háznak”. Eszébe sem jutott a lemondását benyújtani, amikor a parlament visszamenőleges hatályú törvényeket fogadott el. Amikor pedig az Alkotmánybíróság azokat megsemmisítette, gond nélkül asszisztált az alkotmányellenes szabály alkotmányba illesztéséhez. Abban sem látott kivetnivalót, hogy bevezették a statáriális törvényalkotást, amikor is 48 óra leforgása alatt meg lehet szavaztatni törvényeket a parlamenttel.

A Magyar Köztársaság igazságügyi minisztere legutóbb azt is tudatta velünk, hogy őt nem érdekli a strassburgi bíróság Magyarországra nézve kötelező ítélete, mondván: ő nem ért egyet vele. A kiváló államférfi azonban nem állt meg itt. A minap az üggyel kapcsolatos országgyűlési határozat tervezetéhez benyújtott zárómódosító indítványában azt javasolta, hogy a magyar államot terhelő kártérítési kötelezettséget hárítsák a parlamenti pártokra. Kérdezhetnénk: vajon miért pont rájuk? Vagy ha igen, miért nem azokra a ma is a parlamentben található pártokra, akik 1993-ban az önkényuralmi jelképekkel kapcsolatban megszavazták a büntető törvénykönyv olyan módosítását, amely alapján a hazai bíróságok csak az Emberi Jogi Egyezményt sértő döntést hozhattak, nevezetesen a Fideszre és a KDNP-re? Ámbátor fordulhatott volna rosszabbra is. A miniszternek ennyi erővel az is eszébe juthatott volna, hogy fizessenek a biciklisták, vagy a bélyeggyűjtők, vagy leginkább a panaszos, aki ilyen slamasztikába keverte az országot. Ez utóbbi még világosabb üzenet lett volna: mit érdemel az, aki azt hiszi, legalább a nemzetközi jogi fórumokban még reménykedhetünk. Figyelve a ténykedését, úgy tűnik, már nem is érzékeli, mit művel.