Ha lehallgatnak,
ha errôl meggyôzôdtél, ha körülötted ez a szokás, akkor észlelheted magadon a fenti tényállásból következô kisded stratégiákat és elváltozásokat. Pucér vagy. Mindenkivel való beszéded együtt már plasztikus, testszerû, mert egyik a másikat helyesbíti-tagadja, s foglalja többdimenziós élô valóságba. A hûséges lehallgató elôtt nyitott könyv az életed. De talán éppen ez az intimitás okozza, hogy nem szeretnél csalódást okozni neki. Ha már egy ilyen megfigyelendô szörnyeteg vagy (Kínában az ellenzékiek démonok és szörnyek voltak, itt csak ellenség), tartsd magad, éjjel és nappal, családi körben, bárkivel és bárkirôl essen is szó! Egyszóval egy ember ezt is hallja, amit most mondasz, szégyellnéd, ha valami gusztustalan butaságot mondanál. Mégis, színpadon vagy. Akár több ember is meghallgathatja a hangszalagot. Ha az elsô technikus nem is figyel oda, lesz aki odafigyel. Miért is ne csavarnánk el az ismeretlen lehallgató fejét?, miért örvendeztessük meg azzal, hogy bárkivel szemben igazságtalanok vagyunk és így módot adunk neki arra, hogy morális fölénybôl lesajnáljon. Nem, inkább gyôzzük meg. Persze nem kap olyasmit, amit szeretne, nevet, adatot, helyet, idôpontot. Ezt erkélyrôl sugdossuk, lehet persze, hogy ott is van, a leanderen is lóg egy kis fülecske. De biztos, hogy benne van a karosszékek fölött a mennyezet- és a padlásfödémben, ott fogadod a barátaidat, vagy a konyhaasztal fölött, vagy az ágy fölött, ami szemérmes embernek nem egészen könynyû érzés. Mindig hárman vagyunk, akkor is, ha csak ketten lenni szeretnénk. Belóg a térbe egy láthatatlan mikrofon, bármikor kinyílik a szoba oldalt vagy felül, és látnak, hallanak. Velük vagyok, akkor is, ha egy szóval sem hívtam ôket, és legföljebb kitépni tudom a készüléket a falból, padlóból, mennyezetbôl, mint valami undok gyomot. Ezt megtettem, de a gyom természete szerint újranô.
Kitéptem tehát Csobánkán azokat a nagy csészealjnagyságú fehér porcelánfüleket, amelyeknek úgy jutottam nyomára, hogy egy fiatalember meglátogatta a bencés-szerzetes falusi plébánost, Kapcsándi Zsigmond atyát, aki a plébániához tartozó harangozóház (már nem kellett harangozó, mert az óramû kongatott) uraként nekem fôbérlôm volt. Beleszerettem a faluba, bekopogtam az atyához, és kiadta nekem az akkor számomra lehetséges paradicsomot. A humorunk illett egymáshoz. Szóval az atyát felkereste egy német fiatalember, aki a kitelepített sváb harangozó unokája volt, és elmondta, hogy a nagymama halálos ágyán valami ezüst tálcáról és díszes tányérokról beszélt, amelyeket a harangozóház padlásán rejtettek el beásva az agyagos födémbe. Tessék, mondta az atya, ott a létra, támassza a padlásajtóhoz, másszon fel, és keresse. Ô addig idelenn a kertben sétál. A fiatalember odafenn kapirgált, míg egyszercsak korábbi színénél föltûnôen haloványabban kidugta a fejét: ezüst nincs, de furcsa villanyhuzalokat talált, padláson szokatlan vezetékeket. Követte a drót útját, márcsak kíváncsiságból is, hiszen ô is villanyszerelô. Mindezt persze odalenn mesélte el, mikor a létrán lejött, méghozzá oly gyorsan, kettesével véve a fokokat, hogy az atya aggódott ép lejutásáért. Talált valami lehallgató készüléket, megmondta, hol. Bennem felébredt az érdeklôdés, és mert az atya este, sötétedés után tudatta velem ezt, mikor a busztól a kis kövezetlen, sáros közben hazaballagtam, vártam a hajnalt, hogy a kis hamisra rábukkanjak. Megtaláltam, mind a két szoba és külön a konyha felett is, majd nemsokára, napok múlva, Jovánovics György szobrászmûvész társaságában, kiszedtem, megfosztva a fület gyökér- és idegszálaitól, de sejtettem, hogy folytatása következik.
Igyekeztem humorosan felfogni a dolgot, és onnantól fogva eleve adott ténynek tekintettem, hogy le vagyok hallgatva. A konyhaszekrénybôl másnapra eltûntek a lehallgatótárcsák, gondoltam értük jött a tulajdonos cég, amely bizonyára finomabb technikát alkalmaz a jövôben. Ha mód van rá, megteszik. Néhány polgári kezdeményezés a mi konyhánk zöld asztala mellôl indult el, számoltam tehát azzal, hogy nemcsak a lámpa van a fejem fölött, nemcsak a fényforrás, hanem a picurka rendôrkémen át ott kuporog a rendôrállam is a legfelsô pártgrémiummal együtt, mondom, jelképes kicsinyítésben. Hiszen például azt, hogy Kis János hogyan mesélte el a barátainak a beidéztetését a politikai rendôrségre valami lengyelországi kiutazási engedély ügyében, és hogy még aznap este különbözô barátok hogy méltatják az eseményt, azt még aznap este tudni akarták magas személyek, igen, a Politikai Bizottságból, mesélte egy tiszt, aki újságíróként keresett fel 1989-ben és véleményemet kérdezte a rendôrség helyes viselkedésérôl a demokráciában. Éreztem, hogy valami mást akar, valamit elmondani. Elbeszélte, hogyan tört meg az ô karrierje, mert alaposan elolvasta a szamizdat-kiadványokat, és a III/III-as ügyosztály vezetô munkatársaként túlságos fogékonyságot és az érdeklôdés miatt elbizonytalanodó visszautasítást tanúsított. Az ugyancsak lehallgatott százados Kis János professzor diákjává változott a szembenülés során. Talán azért is lett leváltva, mert a magas lehallgatók érezhették, ôk sem jártak volna a tisztjük helyében jobban. A százados ezt a történetet a rendszerváltozás jóvoltából mesélhette el nekem. A fordulat velejárója volt, hogy 1990 májusában a nemzetbiztonsági hivatal akkori igazgatója telefonon felhívott, és közölte, hogy szeretne meglátogatni. Nem hallgatom el, hogy eszembe jutott, miközben udvariasan azt mondtam, parancsoljon, hogy esetleg a látogató a házigazdát is magával fogja vinni, de aztán nevettem ezen.
Az igazgató úr, gondosan öltözött, bajuszos, köpcös, pallérozott úriember, amíg a feleségem, Judit egy percre kiment a szobából, megkérdezte, hogy nem lenne vajon jobb, ha csak mint férfi a férfival beszélhetnénk, mert amit közölni fog, talán felkavarja a nagyságos asszonyt. „Mert igazgató úr valami borzalmasat akar velem közölni?” – kérdeztem kissé nyugtalankodva, valami véreset? Jutka azt valóban nem szereti, a moziban is elfordítja a fejét, ha ilyet mutatnak. Ó nem, semmi vér, tapasztalatból mondja azonban, hogy némely feleség elájult, amikor megtudta, hogy a falnak füle van. Az ellenzéki körökbôl, kérdeztem gyanakodva. Diplomata körökbôl, mondta az igazgató úr. No persze ott nagyobb az érzékenység, mert ellenzéki körökben olyan együgyû asszony elképzelhetetlen volt, akit ez a hír meglepett volna. Ezer lakásból a tulajdonos távollétében eltávolították már a mikrofonokat, tizennégybôl azonban nem, így a miénkbôl sem, ami a lehallgatást intézô szervek különös megbecsülését van hivatva kifejezni. Így hát a Belügyminisztérium nevében bocsánatot kér amiatt, hogy éveken át le voltunk hallgatva, és ezt a nyilatkozatot írásban is íme átnyújtja. Továbbá, ha megengedném, és ha nem akarok ehhez televíziós újságírókat hívni, akkor ôk most azon nyomban eltávolítanák a mikrofont, amelynek összekötöttsége valamely központtal már régebben el volt vágva, szóval amely süket fülnek tekinthetô. Kíváncsian hozzájárultam az akcióhoz, vajon hova nyúl az igazgató úr. Azt mondta, hogy lemegy két emberért, akik munkáskülsejükkel szerelônek látszanak. Lement. Az erkélyrôl lenézve nagy BMW kocsit láttunk, amelybôl két jól táplált férfiú lépett ki, kockás amerikai munkásinget húztak magukra, nem ment könnyen, és feljöttek a padlásra.
A zsebükbôl milliméteres papírra rajzolt térképvázlatot húztak elô, és annak megfelelôen az egyik födémgerenda tövébôl kikapartak egy a korábbinál hasonlíthatatlanul kisebb és gondolom tökéletesebb mikrofonkát, amely persze a mi számlánkra fogyasztotta az áramot. Honnan tudták, hogy itt van, kérdeztem. De hiszen mi telepítettük!, felelték a szakember méltóságával. Távozóban az igazgató úr megköszönte, hogy nem csináltam semmilyen hangos jelenetet, és azzal a mondattal búcsúzott: „És ha a jövôben a padlásán valami ehhez hasonló dolgot találna Konrád úr, az már egy másik adminisztráció mûve lesz.” Akkor lépett hivatalba az elsô törvényesen választott kormány, ahogy hallottam, a titkosszolgálatok körében megbecsülik a szakmai folytonosságot, és a telefonom néha furcsa, és a múlt idôkbôl ismerôs hangokat adott és szimptómákat mutatott, ugyan, mondtam, és elhessegettem a képzelôdést, de hogy a titkosszolgálatok felügyeletérôl szívesen mondanak le szimpatikusabb politikusok, azt sejtette, hogy nem esik jól ezzel a világgal összekötve lenniük, és mennek odébb tôle, mert a világosság és a sötétség, a fehér és a fekete ezen a tájon egymásba olvad. A dolog másfajta regényírói fantáziát tud a bûvkörében tartani, az enyémet kevésbé, bár ezt a mûfajt is megbecsülöm. Tegnap egy jószívû, komoly fiatalember azt mondta, hogy ô csak a kommandós és a kémregényeket olvassa, abból neki van már jó sok. Én ezekre a hivatásos kíváncsiskodókra nem vagyok különösebben kíváncsi, de el tudom képzelni, hogy a kísértés minden idôkben erôs, meghallani, vajon mirôl folyik a szó X. vagy Y. vacsoraasztala körül. Hallottam, s ki tudja, hogy igaz-e, az 56-os forradalom idején a felkelôk egy magas kultúrairányító otthoni íróasztalán egy telefonkészüléket láttak és melletteírók kétjegyû számát, felvették, tárcsáztak és hallották, hogy mirôl beszélgetnek családi körben az írók.
Amikor még voltak – ha rozzant állapotban is – tabuk, az állam gyaníthatta, hogy némely „ellenséges beállítottságú” írók azokat felrobbantani készülôdnek. Titokban ördöngösködnek tehát, mert nyíltan nem mehetnek a tabuk ellen. De ma? Miféle titkaink vannak? Leírunk, kimondunk szinte mindent, kocsik alá nem ragasztunk robbantóanyagot, ez mások mûfaja. Miért is kellene kiszaglászni a magunkfajta titkait? Ez valóban nem lenne logikus. És gonosz, aki rosszat gondol a demokrácia törvényeinek alávetett hírszerzôkrôl, de ez már a szakmák, az államok és a politikusok hagyománya, hogy néha nem engednek a kísértésnek, és úgy viselkednek, mint úriemberek, akik nem ütik az orrukat olyasmibe, ami nem tartozik rájuk, néha viszont engednek, és nem úgy viselkednek. Az én gonoszságom abban áll, hogy azt gondolom, nem a rendszer és a párt nevén múlik, hogy valaki utasítást ad-e a hallgatózásra, inkább a divatos beszédmódon és a személyen. Még azt is feltételezem, hogy én a nagy gyanakvásommal együtt is naiv balek vagyok. Átlátszóak voltunk és maradunk, méginkább leszünk, amikor egy elvetemült filosz iratainkat böngészi, amikor erre nekünk magunknak már nem lesz módunk. De hogy némi kis elégtételre adjak alkalmat az érdeklôdés szakembereinek (akik egy házkutatás alkalmával minden papírcédulát ránézéssel a megfelelô helyre csoportosítottak), nemrégiben kirabolták a mûhelyemet, és elvitték sok egyéb mellett a kis számítógépemet, amiben sok olyan szöveg volt, amit nem mentettem ki. A veszteség mennyiségre sokkal nagyobb, mint amit a hajdani házkutatások okoztak. Akkor megírva a történteket szerényen bosszút állhattam a hírnevére kényes államon, de az ismeretlen betörôvel mit tehetek? Érdekli-e ôt, hogy mit írok róla? Feltételezem, hogy a kis gép tartalmát egy mozdulattal kioltotta, hogy a gépet magát üresen piacra dobhassa.
A (Történeti) Hivatal áldozatai
„...nálunk az áldozatoknak
joguk van (...);
az adatvédelem nem jelenti a tettesek védelmét.”
Joachim Gauck: Hivatal az áldozatokért1
Elárult testamentumok címû esszéláncolatában, Milan Kundera szorosra bilincsel egy teóriát. Mûalkotás = Mûalkotás. Alkotómûvész = Alkotómûvész. Ha a mûvek egymáshoz szólnak évszázados távolságukból, akkor az alkotók is egymásnak beszélnek. Az esztétikai párbeszédbôl ki van zárva mindenki más. Sztravinszkijt Bach érti meg, Ernest Ansermet, a karmester nem. Az interpretátorok hagyják el a mûvészet csarnokát! Életrajzírónak, filológusnak. kritikusnak stb. semmi keresnivalója ott. A mû kizárólag alkotójához tartozik, a mûalkotás gazdája a halhatatlanság.
Max Brod (a tényleg gyönge író) Kafka végrendelete dacára ki merészelte adni a Levél apámhozt. „Indiszkréciójára – Kundera szerint – nincs mentség. Elárulta a barátját.” Nem számít, hogy Brod filológiai munkássága nélkül talán kevésbé volna érthetô K. bolyongása a Kastélyban? Nem! Kafka „akarata ellen tett.” Ansermet is Sztravinszkij akarata ellenére dirigálta a mûvét? Miért, megszólalhatna egy kotta önmagától és azután egy és ugyanazon hangon szólna-szólna a mû évszázadokon keresztül azonos esztétikai kultúrájú befogadóknak? Netán a barátság értelmezésével lenne baj? Nem. Kundera maga idézi Sztravinszkijt: Ansermet „egyik leghûségesebb és legodaadóbb barátom.”
Az értelmezôk a ludasok. Nemcsak Ansermet, Adorno sem értette meg Sztravinszkijt, mert erkölcsi megnyilvánulást hallott-látott mindenben: „Zenéje nem az áldozattal azonosul…”
Kundera azonban Stravinszkijjal együtt vallja: a mûvészet nem magatartás. „Ádázul gyûlölöm azokat, akik egy mûalkotásban valamilyen magatartást (politikai, filozófiai, vallási, stb.) akarnak találni…” Kunderának arról, hogy a mûvészet (lehet) magatartás is, nem jut más az eszébe, mint Zsdanov, szocialista realizmus, Prága. És hát Brod hitszegésével is az a baj, hogy akaratát meghiúsító magatartásával átváltoztatta Kafkát „emberi alanyból tárggyá.”
Nem kérdés, hogy hamis a teória, csak az: Kundera miért alkalmazza. És mitôl ily hevesen? A válasz is benne van az Elárult testamentumok-ban. Így szól: „Jan Procházkát, a prágai tavasz egyik nagy személyiségét az 1968-as orosz megszállás után éjjel-nappal figyelték. Akkoriban sûrûn találkozott egy másik nagy ellenzékivel, Václav Cerny professzorral, szeretett inni és beszélgetni vele. Titokban minden beszélgetésüket felvették: gyanítom, hogy a két barát tudta ezt és fütyült rá. De egy nap, 1970-ben vagy 71-ben, avégett, hogy lejárassák Procházkát, a rendôrség folytatásokban sugározta a beszélgetést a rádióban. (…) Az akció, meglepô módon majdnem sikerrel járt. Procházkát csakugyan lejáratták: mert egy bizalmas beszélgetés során az ember mindenfélét beszél, rosszat mond a barátairól, durva szavakat használ, tréfál, ízléstelen vicceket mesél, (…) eretnek gondolatokat közöl, amelyeket nyilvánosan nem vallana be, stb. Természetesen mindnyájan azt tesszük, amit Procházka. (…) Az emberek tehát csak fokozatosan (bár egyre növekvô dühvel) ébredtek rá, hogy nem Procházka bátor beszéde az igazi botrány, hanem az életen tett erôszak; ráébredtek (sokkszerûen), hogy a magánélet és a közélet két, lényege szerint különbözô világ, és hogy ennek a különbségnek tiszteletbentartása sine qua non feltétele annak, hogy egy ember szabad emberként élhessen; hogy a függöny, mely elválasztja ezt a két világot, érinthetetlen, és hogy a függönyletépôk bûnözôk. És minthogy a függönyletépôk egy gyûlölt rendszer szolgálatában álltak, egyöntetûen mindenki különösen megvetendô bûnözôknek tartotta ôket.”
Szóval ha Kundera teóriája nem más, mint alkalmatlan tárgyon elkövetett gondolatkísérlet, fene bánja, hogy A lét elviselhetetlen könnyûségé-tôl elsodródott az esztétikai lét elviselhetetlen könnyûségébe. Ha ez a „Tréfa” kellett Kunderának, hogy komolyan kimondja – „a másik ember intim életének nyilvánosságra hozatala, ha szokássá és szabállyá lesz, olyan korszakba vezet át bennünket, amelynek legnagyobb tétje az egyén fennmaradása vagy eltûnése” –, hát legyen, mert ami nem alkalmazható a mûvészetre, azt kell alkalmazni a valóságra.
Hogy élhessen az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdésébôl levezetett információs önrendelkezési jogával, 24 levelet írt Sneé Péter 1991. és 1998. között. Mi célból? A demokrácia polgára egyszerûen szerette volna megtudni, mennyi információt gyûjtött és milyen jellegû adatot tárolt róla a diktatúra állama. Írt tehát Antall József miniszterelnöknek, Bosánszky Lajosnak (Boross Péter belügyminiszter kabinetiroda vezetôjének), Kuncze Gábor belügyminiszternek (és kabinetfônökének, Gyekiczki Andrásnak), a titkosszolgálatokat felügyelô Nikolits István tárcanélküli miniszternek (és kabinetfônökének, Somogyi Tamásnak), Majtényi Lászlónak, a parlament adatvédelmi szószólójának és Markó Györgynek, a Történeti Hivatal elnökének2.
Sneé Péter irodalomtörténész, jártas a filológiában. Leveleiben megadta az okvetlenül szükséges támpontokat, milyen idôhatárok között és mely események kapcsán keletkezhettek a személyérôl szóló információk. A 80-as évek közepétôl szerkesztôje volt a Demokrata címû, Nagy Jenô kiadásában megjelent szamizdat lapnak, rendszeres szerzôje a földalatti Beszélônek és az AB Hírmondónak, az Égtájak között címû illegális kiadvány készítôi épp az ô lakásában buktak le, a házkutatást követôen pedig kihallgatták Sneé Pétert a rendôrségen. Habár ezek tények, Sneé Péternek még külön gyanúokai is voltak, amelyek bizonyosságáról vagy meggyôzôdni szeretett volna, vagy kitörölni az emlékezetébôl, ha azok tévesek. Amikor beidézték a rendôrségre – mint írja –, az állambiztonsági tisztek tettek „halvány kísérletet a beszervezésére”. Sérülten érkezô borítékjairól gyanította: a cenzúra átvizsgálja a leveleit. A 301-es parcella mellett, fényképezôgépüket kattogtató illetôkrôl 1989 elôtt sejtette: nem ismeretlen barátai kívánják megörökíteni tisztelgését a Nagy Imrét és mártírtársait is rejtô tömegsír mellett, viszont 1990 után ismert barátai közül többen megvallották neki, kénytelenek voltak jelentéseket írni róla.
Se tényeirôl, se vélelmeirôl nem szólt az a 19 válaszlevél, amelyet Sneé Péter 1991 és 1998 között kapott. Magas közjogi méltóságok és középszintû államigazgatók kioktatásban részesítették a törvényi elôírásokról és a hatályos jogszabályokról. Konkrét kérdéseire konkrét válaszokat azonban Sneé Péter nem kapott. A BM 1997 februárjában küldött ugyan 10 oldal állambiztonsági iratról másolatot, de Sneé Péter szerint ebbôl a mennyiségbôl 6 oldalnak egyáltalán semmi köze nincs a személyéhez, 2 oldalt pedig már az MTI Országos Sajtószolgálata is közzétett 1989-ben, további 2 oldalt viszont érdekesnek talált. Azt írta róluk (1997 február 21-én) Kuncze Gábor belügyminiszternek, hogy ez a 2 lap kétségkívül „valamiféle felderítése eredménye” lehet, az egyik „egy dosszié fedele”, a másik pedig „egy zanzásított hír”. Kitartó küzdelme eredményeként Sneé Péter egyszer már beléphetett a Történeti Hivatalba (TH), és kapott 3 oldal – szerinte nem reá vonatkozó – „zanzásított hír”-másolatot.
Eltûrhetô-e a demokráciában együttélôk számára, hogy félelmek és vélelmek alakjában a diktatúra tovább garázdálkodjon egy volt áldozat elméjében, majd’ egy évtizeddel a pártállam lefejezése után? Aki fantomfájdalmaktól szenved, azt orvosa elôzetesen fölvilágosította: nincs más választása, mint az üszkösödô mozgásszerv amputációja. A diktatúra áldozatát azonban arról biztosította a demokrácia parlamentje, hogy a kóros szerv, az állambiztonsági szolgálat eltávolítása után fantomfájdalmai se lehetnek. Lelki egyensúlyát a törvények ereje fogja helyreállítani, éppen a megismerhetô tények és információk segítségével. Az Alaptörvény 59. és 61. §-ával garantált információs önrendelkezés és a közérdekû adatok megismeréséhez való az a remedium, amellyel az egyén saját életének múltbeli kételyeit felszámolhatja, a társadalmi közösség pedig együttélésének majd’ fél évszázados homályát eloszlathatja. Az a remedium, amely az áldozatot kényszerképzeteitôl úgy szabadítja meg, hogy képzeteit összeismerteti az állambiztonsági kényszerítés dokumentumaival. De ha (más célra szánt) adatvédelemmel elfojtják az ismerkedéssel járó érzelmi viszonyt, az önértékelési zavart támaszt. Ami azután az egyént és a társadalmat egyaránt torz önismeretbe kényszerítheti, s akarva-akaratlan kiváltja az emberek egyenlô méltóságába vetett bizalom felbomlását. Ha pedig ez az államszervezô elv meglazul, a társadalom többségre és kisebbségre tagolódik olyan alaptörvények mentén (is), amelyek a polgári jogegyenlôséget szavatolják.
Habár az információs szabadságot biztosítani hivatott, az Alkotmány 59. és 61.§ között is lappang olyan – nem pusztán a vetélkedô alapjogok közt szokásos – feszültség, amely megindíthatja azt a társadalomlélektani folyamatot, aminek következtében valaki a diktatúra áldozatából a demokrácia áldozatává válhat. A pártállam információs monopóliuma ugyanis megtört a sajtószabadság és a közérdekû adatok megismerhetôsége körül, de éppencsak felkarcolódott a monopólium az információs önrendelkezési jog mentén. Igaz, a lappangó feszültséget négy – bizonyos szakaszaiban – egymással, de még az „adatvédelmi” törvénynek is ellentmondó törvény3 manifesztálta fôként avval, hogy összekapcsolta a lusztrációs eljárást az információs önrendelkezés jogával.
Mielôtt írásunk tárgyára rátérnénk, érdemes három példán érzékeltetni a diszharmóniát az alkotmány alaphangjai között. Különben nehéz lesz ráhangolódni a baj megértésére. A magyar törvények miért térnek el a normál zenei „á” hangtól? Miért oltalmazzák a pártállam bûnöseit, és miért nem áldozatait részesítik védelemben?
Az elsô és a második esetet a demokratikus ellenzék hétköznapi életébôl merítettük. Mindkettô utólagos rekonstrukció ugyan (és csak e tekintetben nem különbözik a harmadik esettôl), de plasztikusan jeleníti meg azoknak az önállóan gondolkodó embereknek mindennapi élményeit, akikbôl nem hiányzott a merészség a pártállam viselkedési szabályait demonstratívan áthágni. Abban a korszakban, amikor az állambiztonsági szolgálat – az operatív eljárásoknál nemzetközileg szabványosított – „zaklatás módszerét” követve Lengyelországban megölte Stanislaw Pyjas diákot, a KOR (Munkásönvédelmi Bizottság) aktivistáját, fél évvel azelôtt, hogy Zsille Zoltán a magyar politikai rendôrségnek tulajdonította aláírásgyûjtô barátja (Göndör György matematikus) Trabantjának talányos balesetét. Ez bizonyára hatott Zsille érzékelésére, képzelôerejét a túlfeszült lényeglátás irányába taszította. Ahogy Szolzsenyicin kényszerszámûzetése hatott Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címû könyve miatt letartóztatott (s szerzôtársával, Szelényi Ivánnal és a kézirat fotográfusával, Szentjóby Tamás happening-mûvésszel együtt) az ország elhagyására felszólított Konrád Györgyre. Konrád azonban kézzelfoghatóan meggyôzôdött a „poloskáról” (Jovánovics György képzômûvész fotósorozatot készített róla), de megbizonyosodhatna-e arról is, hogy a szomszédos tetôfedôk valódi „áltetôfedôk” voltak? Elvben igen, gyakorlatban csak akkor, ha egy szép napon rálépne Sneé Péter kálvária-útjára. Csakis akkor tudhatná meg Zsille Zoltán is, hogy az üres Trabant összelapítása a III/III-as ügyosztály „operációs”- vagy „intézkedési tervéhez” tartozott-e. Csakis akkor, de még akkor is félô, hogy a Sneé Péteréhez hasonló, megalázó és méltánytalan eredménytelenséggel. Mert hiába poroszkálnának elôre a pártállami titok megismerése felé, a szerpentinen mindinkább a pártállamhoz közelednének, legalábbis pártállami módszerekhez jutnának vissza. Hiába szaggatnák meg az ingüket, hiába kiáltanának az ég felé – „a rólam szóló adatok hozzám tartoznak, az állam törvénytelen módszerekkel gyûjtött információi az enyéimek”! Hiába, mert egyelôre a bûnös dr. Horváth Józsefnek áll a világ. Az alkotmány 61. §-a számára biztosítja a hazugságot, míg egykori áldozatának nem teszi lehetôvé az igazság megismerését az 59. § segítségével.
Noha köziratokból állapítható meg dr. Horváth József állításának valótlansága – azaz: a BM informálta az MSZMP pártközpontot, és nem fordítva –, a kéziratos mû, a Bibó-Emlékkönyv elôállítói és terjesztôi, vagyis a repressziónak kitett áldozatai a cáfolathoz szükséges tényekhez bajosan jutnak, ha egyáltalán hozzáférhetnek. Alanyi jogon a Bibó-Emlékkönyv histórikumát nem tanulmányozhatják állambiztonsági forrásokból, tudományos kutatóként pedig megismerési joguk ütközik bele a mûködik titkosszolgálatok érdekeibe.
Az MSZMP Politikai Bizottsága 1980 december 9-ei ülésén hozott határozatot7 „a belsô ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedô csoportokról”, köztük a Bibó-Emlékkönyv szerzôirôl, és jelentéstételre utasította a Központi Bizottság Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályát8, amelyet az osztály vezetôje, Kornidesz Mihály és helyettese, Knopp András 1981 március 2-ára készített el. Dr. Horváth József csoportfônöksége azonban két évvel korábban, 1979 májusában már jelentette, hogy a Bibó-Emlékkönyvhöz „Kenedi János és Donáth Ferenc megállapodtak abban, hogy 9 vagy 11 fôbôl álló szerkesztôbizottságot alakítanak. A bizottságba fôleg olyan személyeket kívánnak bevonni, akik a szerv ellenôrzése alatt állnak.” 1980 május 7-én már ezt jelentette a készülô Bibó-Emlékkönyvrôl a 77. számú Napi Jelentés 1. híre, telefonlehallgatásból nyert információ alapján, s az intézkedés rovatában feltüntette: „folytatják a bizalmas nyomozást”. Folytatták is. A Hajdú-Bihar megyei állambiztonsági szerv 151 nappal késôbb jelentette a BM III/III-as csoportfônökségének: „Elkészült a Bibó-emlékszám. A négy kötetbôl álló, impozáns kivitelû könyv (terjedelme 1200 oldal), eddig elkészült példányait a szerzôk kapják. A további példányok folyamatosan készülnek.” Az 1980 október 15-ei Napi Jelentés ügynöki forrásból közölte: „A Bibó-Emlékkönyv szerzôi elhatározták – mivel szerintük a kiadó »fekteti« kéziratukat –, hogy saját költségükön adják ki a könyvet. Egyenként 2-3.000 Ft-ot adtak a kiadás költségeire”: a III/III-as csoportfônökség „megbízható, ellenôrzött információra” hivatkozott. Annak nincs nyoma a dokumentumokban, hogy dr. Horváth József vezérôrnagy véleménye szerint „legális kiadónál kellett volna megjelentetni [a kötetet] a szerkesztôk eredeti szándéka szerint”. Csak ennek az ellenkezôjére van adat. „Egy Georg utónevû ghanai diák magyar nôkapcsolata a Bibó-Emlékkönyv sokszorosítását végzi lakásán, 70 példányban gépeli a könyv szövegét.” – közli „Hivatalos kapcsolati” forrásból az 1981. évi 50. számú Napi Jelentés, elrendelve az intézkedést „a személy azonosítására”. Miközben a belsô reakció elleni harc III/III-as csoportfônöksége a ghánai diák szamizdatot gépelô „nôkapcsolatát” deríti fel, addig a III/II-es (kémelhárítás) csoportfônöksége az NSZK budapesti nagykövetségének kultúrreferensét követi, aki „külügyminisztériumától azt a feladatot kapta, hogy ismerje meg Bibó István pályafutását és szerezzen egy példányt abból a könyvbôl, amely elméleti hagyatékát összegzi”. Az 1981. évi 140. sz. Napi Jelentés 3. híre tudatja: a nyugatnémet attasé magyar állampolgárságú tolmácsát kérte meg a Bibó-Emlékkönyv megszerzésére, tehát a III/II-estôl dr. Horváth József III/III-as csoportfônökségének kell majd átvenni az ügy egy részét, s kideríteni ki(k)tôl szerzi be a tolmács a szamizdatot.
Nos, e három példa után talán már kevésbé nehéz belátni az alkotmány 61. és 59. §-ából levezetett törvények közt lappangó – a bûnöst oltalmazó és az áldozatot sújtó – feszültséget. Hogy utólagos rekonstrukciójában dr. Horváth József hazudott – vélhetôleg az 1990-es politikai helyzethez való alkalmazkodás reményében –, az bizonyítható a saját csoportfônöksége által a Bibó-Emlékkönyv keletkezésével és terjesztésével egyidejû forrásokból, azaz az állambiztonsági miniszterhelyettes titkárságának Napi Jelentéseibôl. A hazugság cáfolatáért azonban nem lehet egyenlô jogon folyamodni.
Nem elég, hogy a hazugság terjesztése törvényes elônyt élvez, de az igazság megismeréséért versengô információs jogok a tudományos kutatónál hátrébb sorolják a jogutód nélkül megszûnt, III/III-as áldozatát, bár mindegyikôjükre vonatkozik a „levéltári törvény”-ben meghúzott 1980 január 1-jei kutatási idôhatár. A „titoktörvény” szerint a „Szigorúan titkos! Különösen fontos!” (és más) minôsítésû iratok, ha a törvény 28. § (2) bekezdése folytán 1996 július 1-ig automatikusan nem veszítették el minôsítésüket, akkor más elbírálásban részesülnek. És még hátrébb rangsorolódik a jogutódként mûködô titkosszolgálatok egykori áldozata.
A legszorultabb helyzetben az NSZK néhai sajtóreferense van. Ha meg akarja tudni, a Magyar Népköztársaság III/II-es titkosszolgái miképp fürkészték ki azt a feladatát, hogy olvassa el Bibó István szellemi hagyatékát és szerezze be a Bibó-Emlékkönyvet, akkor át kell törnie a „titoktörvény” 3.§ (1) bekezdése alapján elôször az adatkezelésben illetékes Külügyminisztérium falán, mivel a hatályos „államtitokköri jegyzék” 95. pontja szerint „a diplomáciai érintkezés és a külügyi munka során szerzett (…) kulturális információk (adatok, vélemények, álláspontok, értékelések), melyek a tartalmuk miatt, vagy a forrás védelme szempontjából minôsülnek államtitoknak.” Utána a „nemzetbiztonsági törvény” szerint a polgári titkosszolgálatokat irányító vagy a honvédelmi miniszternek kell eldönteni, hogy az egykor Budapestre akkreditált diplomata feladatának ellenôrzésébe bevont operatív hálózatok és SZT-tisztek közül kinek a védelméhez fûzôdik jelenleg és a jövôben nemzetbiztonsági érdek, illetve az idôk során nem következett-e be érdekmúlás, mert ha nem – ismét a „titoktörvény” szerint –, nem kívánatos külpolitikai érdekütközés származhat abból, hogy egy Budapesten állomásozó diplomata „beavatkozott” a magyar belpolitikai érdekbe.
Valamivel egyszerûbb érvényesíteni információs önrendelkezési jogát a ghánai diák Bibó-Emlékkönyvet másoló „nôkapcsolatának” és az NSZK diplomata magyar állampolgárságú tolmácsának, akit az attasé megkért a szamizdat beszerzésére. Ôket „csak” az sújtja, hogy a „levéltári törvénybôl” az „ügynöktörvénybe” átemelt megkülönböztetés eleve kevesebb ismeretszerzési lehetôséget biztosít állampolgári jogon a kutatást végzô áldozatnak, mint a diktatúra egész korszakát tudományos céllal tanulmányozó kutatónak. Emiatt Zsille Zoltán, ha alanyi jogon kívánna meggyôzôdni arról, hogy az 1979-es Charta-szolidaritási nyilatkozat aláírása idején a Trabant összelapítása „az intézkedési terv” része volt-e, kérelmét visszautasíthatnák, mert az állampolgári jogon szerzett ismeretre egyedül a kocsi tulajdonosa, Göndör György illetékes. Mint „harmadik személyt”, Zsille nevét így aztán anonimizálnák – azaz festékkel fednék le – a Göndör Györgynek esetleg kiadott iratmásolaton. Zsille memoárját ilyenformán a diktatúráról szóló valótlan tényközléssel gyanúsíthatnák a demokráciában.
Konrád György visszaemlékezésébôl a taxisofôrnek, mentôsnek, tetôfedônek álcázott titkosrendôrök írói képzeletének szüleményei maradnak, ha alanyi jogon kívánná sejtéseit az állambiztonsági iratok tényeivel alátámasztani. Legfeljebb a személyes tanú – Jovánovics György – által lefényképezett „poloskáról” szóló epizódot nem fenyegetné ez a veszély. Vagy mégis? Igen, ha a „poloskát” hivatalos állambiztonsági nyelvezet szerint nevezné meg egy közirat („3/e rendszabály”), akkor a demokráciában megeshetne, hogy Konrád azt sem tekinthetné meg az iraton, amit Jovanovics a diktatúra valóságáról lefényképezett, mert a „titoktörvényhez” csatolt államtitokköri jegyzék 110. pontja minden adatra és információra vonatkozik, amelyet „titkosszolgálati eszközök, módszerek, eljárások” révén keletkeztettek.
Az iratok gordiuszi csomóját egyszer már elvágták, ha nem is a törvény erejével. 1991 június 10-én a Belügyminisztérium Titokvédelmi osztályának vezetôje felterjesztette dr. Boross Péter belügyminiszternek, hogy „1989 október 23-ával, a Köztársasági alkotmány kikiáltásával a társadalmi szervezetek már elveszítették államtitokká, illetve szolgálati titokká minôsítésre szóló jogosítványaikat”9, csak azután a jogállam törvényei szálanként újra összefonták a csomót, mert a titkosszolgálati érdek erôsebbnek bizonyult az információs szabadságénál.
Ebben a törvényi környezetben fejlôdött ki a diktatúra állambiztonsági iratait kezelô TH szemléletmódja az áldozatokról. E szemléletnek határozott iránya és logikája van. A szemlélet középpontjában az áldozatok (és eszméik) iránt tanúsított indolencia áll. Magyarán a bosszantó közönyösségben ölt testet a TH észjárásának iránya, amely az áldozatokat amúgy is hátrányosan érintô különbözô törvényi helyeket olyan logikával egyesíti, amilyentôl a saját sorsára kíváncsi emberen elhatalmasodik az az érzés, mintha mindaz meg sem történt volna vele, amit 1990 elôtti életében tapasztalt. Mintha nem is lett volna diktatúra. Se kemény, se puha. Azt a célt, hogy a diktatúra ne látszódjék annak, ami a diktatúra operatív játszmák és a nyilvános sikerpropaganda váltógazdálkodásával érte el. A más véleménnyel rendelkezô embereket a „bomlasztás”, „leválasztás”, „megosztás”10 módszereit megvalósító hálózati személyeivel vette körül, és a módszer kialakításához szükséges információk megszerzéséért használta az operatív technikákat. A pszichológiailag elszigetelt kisebbség nemhogy a véleményét, de köznapi élményeit sem tudta megosztani az ország kirakatpolitikáját szemlélô többséggel. Az állambiztonsági szolgálat parancsokba foglalt figyelmével kriminalizálta a kisebbséget úgy, hogy a többség szemében szánalmas futóbolondnak tûnjék, aki többet vél látni a valóságosnál.
Erre a váltógazdálkodásra bólintott rá Kádár János a Belügyminisztérium Országos Parancsnoki értekezletén11, 1985 december 28-án, három hónappal az emberi jogok betartását szavatoló Helsinki Egyezmény keretében Budapesten rendezett Európai Kulturális Fórum és a nem hivatalos ellenfórum után. „Miféle rendszer az, aminek még egy kis ellenzéke sincs, mutatóban legalább. Egy kicsit kordában kell tartani ôket. Figyelni kell ôket, bizonyos határon túl nem léphetnek, és ha ezt megkísérlik, rá fognak fizetni. Nekem is adódik néha dolgom ezzel, bár nem szeretem, ha naponta jelentik, mit gondol az ellenzék, vagy mit lehet olvasni tôlük. Valamiképp értessék meg velük, hogy tôlünk ingyen reklámot nem fognak kapni. Ha azonban egy bizonyos határt túllépnek, akkor lesz reklám, de az nem lesz ingyen; ha rákényszerülünk, tudunk gorombák is lenni.” Ezt a belügynek is hízelgô, a Nyugatot is megnyerô hozzáállást George Shultz, amerikai külügyminiszter is méltányolta, ha igaz. Kádár mindenesetre a Belügyminisztérium parancsnokaival közölte: „Az amerikaiakkal kezdetben volt vitánk az ellenfórum és a monitorcsoportok kérdésében. A végén Shultz kijelentette, hogy az USA kormányánál nem maradt vitás kérdés a kulturális fórum után. (…) Amikor felmerült az ellenfórum ügye, akkor mi azt mondtuk, hogy semmiféle ellenfórum rendezésére nem vállalkoztunk. (…) Végül (…) még imponált is a nyugatiaknak, hogy olyan magyarosan intéztük el az ellenfórumot. Hadd említsem meg, a mi saját belsô ellenzékünk nem sokat nyert ezen a fórumon. Abban a »szerény« írói lakásban12 összecsôdítettek 140-150 embert. Két-három napig mûködtek, neves nyugati résztvevôk is bekapcsolódtak, de két-három nap múlva otthagyták ezt a rendezvényt, mondván, hogy ezek – a rendezôk – nem komoly emberek.”
Nem azért eresztettük a kelleténél bôvebb lére Kádár elôadását, mert a „magyarosan elintézett” Stasi Hivatal, azaz a Történeti Hivatal elnökének (lapzárta idején még) munkáltatója, Horn Gyula akkori külügyi államtitkár eszelte ki a kirakatpolitikát – egy 1985 áprilisában az Európai Kulturális Fórum megrendezésére alakult Operatív Csoport vezetôjeként –, hanem mert fel akartuk idézni azt a mentalitásformát, amelybe a TH intézményesen betagolódott. A TH viszonyát az áldozatokhoz négy olyan jellemvonáson szándékozunk szemléltetni, amelyek sui generis a Kádár-rendszerhez kötôdnek. Gondolatmenetünk kifejtése ezeket a jellemvonásokat követi majd, bár nem arányosan. Nagyobb hangsúlyt helyezünk ezúttal az áldozatokkal szembeni indolencia bemutatására. Hogy a TH nagyobb lojalitást tanúsít a mûködô titkosszolgálatok iránt, mint a volt áldozatokhoz, és a fegyveres testületi összetartozás szelleme fölébe nyomakodott a civil jogok érvényesítésének, az kisebb hangsúllyal fog szerepelni kifejtésünkben. És épp csak jelzésszerûen utalunk a „minden-évvégi-statisztikai-hajrára”. A tervgazdálkodás miatt elszegényedett gazdaságot fényes kirakatpolitikával próbálták ellensúlyozni.
Közelítésmódunk világnézeti irányát nem szükséges elôrebocsátanunk. Elôttünk járt Orwell. Ô 1945-ben már véleményt formált arról a tévhitrôl, hogy „a múltat meg lehet változtatni”. S aki hatalmában tartja a jelent, hatalmában tartja a múltat is. Orwell ezt az észjárást propagandistákon és katonatiszteken figyelte meg. Az ô logikájuk nagy haszonnal kamatoztatta azt a felismerést, hogy „a legkézzelfoghatóbb tényt is lehetséges arcátlanul letagadni”, mert még a hadiütközetekrôl, forradalmakról, tömegmészárlásokról szakadatlanul érkezô hírek is a hitetlenség érzetét keltik az átlagemberben, hiszen „a különbözô források mindig eltérô magyarázattal szolgáltak”. Mindenkor akadtak fôtisztek és propagandisták, akiknek érdekükben állt felfüggeszteni a tényeket, dátumokat megváltoztatni, akár a náci krematóriumokról volt szó, akár a varsói felkelésrôl. És hogy akinek érdekében áll „lázálomszerû képzeletvilágának töredékeit, ahol csak lehetséges, átültetni a történelemkönyvekbe,” azt Orwell „a tényekkel alátámasztott igazság iránti közönyösséggel” magyarázta13.
Mielôtt ezeket a szemléleti jegyeket a tapasztalati anyagból kibontanánk, el kell mondanunk, körülbelül 50 esetet tanulmányoztunk abból a 2022-bôl, amelyrôl Markó György számot adott az 1998 április 29-ei Népszabadság olvasóinak. Pontos szám helyett a „körülbelül” meghatározást azért használjuk, mert eseteink részei annak a 324 személyének, akikrôl a TH elnöke elmondta, hogy találtak róluk adatokat, néhány esetünk pedig ahhoz az 1019 személyhez tartozik, akiknek a TH nem tudott adattal szolgálni. Ugyanakkor az elemzéshez mintegy „kontrollcsoportként” használtuk azoknak a magánszemélyeknek és tudományos kutatóknak az iratmásolatait, akiknek az információs önrendelkezési jogát, illetve tudományos kutatási kérelmét még a Belügyminisztérium elégítette ki azelôtt, hogy 1997 szeptemberében megnyitotta volna a kapuját a TH. Kizárólag személyes ismerôsöktôl – vagy nyilvánosságra szánt közleményük megjelenése után –, személyesen megkereshetô emberek irataiból állítottuk össze a példatárunkat. Persze idetartoznak a Budapest Fôváros Levéltárában megnyitott Párhuzamos Archívum másolatokból képzett, immáron levéltári forrásai is. A személyes megkeresést – az érintett kockázatvállalása miatt – annál is fontosabb megemlíteni, mivel mindenki, aki a TH-ba belép, Nyilatkozatot iratnak alá, amely kiköti: „az esetlegesen tudomásomra jutott, a Ttv. alapján minôsített adatot a törvény 16.§ (1) bekezdésének b./ pontja alapján illetéktelen személy vagy a nyilvánosság tudomására nem hozom.”
Még jó, hogy nem azt a Nyilatkozatot kell aláírniuk, amelyet szabadulása után, 1954 szeptember 1-én, a Minden kényszer nélkül írójának, Szász Bélának kellett.
„Amnesztiát az iratoknak!”15 követelte Demszky Gábor, aki ha a diktatúra idején nem adott volna ki olyan „felforgató” könyveket szamizdatban, mint amilyen Szász Béláé, nem is lennének olyan iratai, amelyek ôrzésére és kezelésére a TH-t a jogállam létrehozta. Elvégre ma jogállam van, és jogegyenlôség az áldozatok és a tudományos kutatók között, ha a pártállami titok megóvása a cél.
A bosszantó közönyösség alapfokon azokkal az áldozatokkal szemben nyilvánul meg, akikrôl nyilvános dokumtumközlésekbôl is tudni lehet, hogy adataik ott vannak a néhai Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó iratai között, azaz ma a TH-ban.
Fölháborító, mit adott a TH Puchert János (vájár) kezébe! Halálraítélték az 56-os forradalomban való részvételért, majd büntetését az Elnöki Tanács kegyelmébôl életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. Nyílván kihallgatásai alatt, s a börtönben nagyobb kínokat élt át, mint amikor az alábbi iratokat megkapta, s azután összevetette az 1956 Kézikönyve, Megtorlás és emlékezés címû történeti mû III. kötetének 208-209. oldalain mindenki által olvasható dokumentummal16.
A megaláztatások közti különbözet nem méricskélhetô. Az viszont megállapítható, hogy 3.995 forintot (egy komlói bányász havi nyugdíjának hányadrészét?) fizetett 124 fénymásolt lapért, 1998 március 31-én. Ezekkel a lapokkal gúnyt ûztek belôle. Azoknak (a részben kivégzett vádlott-társainak a nevét lefedték festékkel, akikkel együtt állt a bíróság elôtt, s amit még szintén egészen biztosan tudott, saját nevét és aláírását a Vizsgálati jegyzôkönyv minden egyes oldalán. Vagy azt fizettették meg vele, hogy felejtsen, vagy azzal büntették, hogy a saját pénzén újraemlékezzen, mert kihallgató tisztjeinek a nevét is kitörölték. Csakúgy, mint bajtársaiét, akikkel együtt harcolt Puchert „honvéd”. Ennyi maradt: „örv.”, „szkv.”, „tiz.” stb. Egy szöveghelyrôl még csapattestének számát is kihúzták. Egy olyan történelmi fogalomból, mint például a „Rajk-pör”, eltüntették a konkrétumot a Vizsgálati dosszié fedlapjáról. Márpedig az 56-os megtorlás egyik jelképét „Mecséri-per”-nek hívják, de a per áldozatának csupán azt ajánlotta fel a TH.: „nnnnnnn és tsai”, Mecséri János ezredes nevét törölte az anonimizátor.
Léhaság, ami Fábry Sándor (dramaturggal) történt. 1972 március 15-én 12 óra 10 perckor gumibottal ütlegelték, majd megbilincselve elhurcolták a Batthyány-örökmécsestôl, ahol a 200 fônyi tömeg megátalkodottan énekelte a Himnuszt. Izgatás büntette és szabálysértés miatt állította elô a BRFK Gépkocsi Járôr ôrszolgálat Géppisztolyos alosztálya. Az eseményrôl szóló Jelentés megtalálható a Kis Állambiztonsági Olvasókönyv II. kötetének 89. oldalán, a 7. oldalon pedig olvasható a TH kezelésében lévô dossziészám, amelybôl megadhatók Fábry Sándornak a kért adatok. A V-156.043 sz. Vizsgálati Dosszié 7. kötetének iktatószámai elvezetnek az MSZMP Adminisztratív Osztálya számára készített belügyminisztériumi jelentéshez, valamint a Fôvárosi Tanács VB. Mûvelôdésügyi Fôosztály Fôigazgatóságának az MSZMP KB Tudományos-Kulturális és Közoktatási Osztály számára készített leirathoz. Ebbôl Fábry Sándor megtudhatná, figyelmeztetése után miért és hogyan nem javasolták a párt és tanácsi szervek egyetemi továbbtanulásra.
Pökhendiség Hodosán Róza kérelmének „teljesítése” is. Megkapta ugyan a BM Állambiztonsági Titkárságának Jelentését arról az 1988 június 16-ai eseményrôl, amelyen ô csak azért lehetett részben ott, mert tizenötödmagával letartóztatták a Batthyány-örökmécsesnél. Ám ha Hodosán Róza összehasonlította a Kis Állambiztonsági Olvasókönyv II. kötetének 210-214. oldalain található szöveget azzal, amivel kiszolgálták a TH-ban, nehezen dönthette el, hogy ôt a diktatúra demokratikus ellenzékének tagjaként kívánják-e megalázni vagy a demokratikus parlament képviselôjeként, azaz olyan személyként, aki ismerte a diktatúra játékszabályait, de azokat tudatosan nem tartotta be, vagy a demokrácia olyan törvényhozójaként, aki nem ismeri a törvényt. Az elsô táblázatban olvasható személyek közszereplôk, akiket (a második táblázatban) „harmadik” személynek nyilvánítanak.
Szalai Pál (közíró) 1997 augusztus 7-én kelt, alanyi jogon kért betekintési engedélyére október 30-án azt válaszolta a TH, hogy „Ön nem szerepel a jelenleg rendelkezésre álló nyilvántartásokban. Amennyiben az iratok feldolgozása során bármely csekély [kiemelés: K. J.] Önre vonatkozó adat elôkerül, haladéktalanul értesíteni fogjuk.” A haladék kérésére nem is lett volna szükség október 30-án. Október 21-e óta hevert a Hivatal Ügyfélszolgálatán egy Szalai Pálra vonatkozó adat. Vezér Erzsébet az Élet és Irodalom 1997. október 10-i számában reklamált (a 83 éves irodalomtörténész asszony mindössze 2 lap iratot kapott), és erre beindult a gépezet. A fellelt újabb 17 lap között pedig szerepelt Szalai Pálra vonatkozó adat is. Ez a valódi csekélység azonban elkerülte a TH figyelmét a Vezér Erzsébet értesítése és a Szalai Pálnak küldött levél közti 9 nap alatt. Ám a következô 14 napban se vették észre, hogy Nóvé Béla tudományos kutatónak november 14-én átadtak Szalai Pálról szóló Napi Jelentéseket. Márpedig ebbôl az egy-egy oldalnyi szövegbôl is megállapítható: Szalai Pál 1980 júniusában és 1985 februárjában is bizalmas nyomozás alatt állt. Magántársaságban megjegyezte, a magyar „munkásoknak kellene tiltakozó akciót indítani” a lengyel Szolidaritás érdekében.
Kontroll csoportunk – ez esetben Ludassy Mária, Kôszeg Ferenc, Solt Ottilia, Szilágyi Sándor, Haraszti Miklós – a BM-tôl kapott irataiból kitûnik, Szalai Pálról – 1979-nél bizonyosan korábban – a III/III-2-es (Ifjúságvédelmi) osztály F (Figyelô) Dossziét nyitott. Az év márciusában már ismerték „írógéppel, három példányban sokszorosított »Magyarország 1984?« címû, Bibó Istvánnak ajánlott kéziratát. A könyv az állambiztonsági szolgálat titkos munkatársának értékelése szerint „revizionista platformról párhuzamot von a Horthy-rezsim és a jelenlegi társadalmi rendszer értelmisége között”. A jelentô külön kiemeli Szalai felszólítását: „Ne hagyjuk magunkat a hatalom által megosztani és tartsunk termékeny kapcsolatot az emigrációval!” Nem telik bele pár hét és a BRFK már azt jelenti, hogy a három példány egyikét valaki repülôgéppel Bulgáriába viszi, „onnan eljuttatják Kende Péterhez”, a Magyar Füzetek szerkesztôjéhez. 1980 januárjában jelentik hogy a Párizsi Magyar Füzetek Libertárius álnéven kívánja Szalai Pál könyvét megjelentetni.
Az elôzô információt már a TH-ban Rainer M. János kutatta ki és meg is jelentette a Világosság 1998/2-es számában. Egy ugyancsak még 1979 májusában készült Napi Jelentésbôl kitetszik, ahogy Vezér Erzsébet elôtt nem, úgy könyvtári kollégái elôtt se palástolta véleményét Szalai: „Magyarországon nincs szabadság, 140 politikai fogoly van börtönben”. Júniusban kijelentette: „a BM idegháborút folytat dr. Krassó György” ellen. Annak ellenére, hogy a „Jegyzô” fedônevû (fn.) Szalainak is az „idegháborúval” kell szembenéznie, baráti és munkahelyi környezetébôl véleményével törekszik a nyilvánosságba törni, Bibó nézeteit terjeszteni. 1984 áprilisában elôadás-sorozatba kezd a Repülôegyetemen. Tucatnyi Napi Operatív Információs Jelentés (NOIJ) számol be errôl, miként arról is, hogy az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, a Bibó ‘87 konferencián Szalai Pál „támadta intézményrendszerünket”.
Szilágyi Sándor a Repülôegyetem eredeti dossziéiból – Szalaira is utaló – dokumentumokat publikált a Beszélô 1998. februári számában, Markó György pedig április 28-án odanyilatkozott a Népszabadságnak, hogy „A Repülôegyetem anyagával már végeztek”. Dicséretes lenne, amiért ezt a feladatot is kipipáltáta, ha a TH elnöke nem feledné: valamely „csekélységgel” tartoznak Szalai Pálnak.
Az is flegmaság, ha az állambiztonsági miniszterhelyettesi titkárság buletinjából ugyanazt a hírt mutatja be a kérelmezônek a TH, mint ami az aznapi, 1988 október 31-i Magyar Hírlapban megjelent. Kocsis Györgyi (újságíró) megkapta a Nyilvánosság Klub alakuló ülésérôl készített 1988 október 31-ei NOIJ 13. hírét, ami tényközlésében megegyezik az aznapi Magyar Hírlap tudósításával. A pökhendiséget komikumba az fordítja, hogy Kocsis Györgyi 1997. szeptember 8-án, egy napon indította el kérelmét a TH felé szerkesztôségi íróasztaltársáéval, Babus Endréével, aki éppúgy szerepelt az iraton mint ô, de Babus ezt a NOIJ hírt nem kapta meg a TH-tól.
Itt az ideje eloszlatnunk azt a látszatot, amelyet talán épp magunk keltettünk.
Eddig úgy hivatkoztunk az állambiztonsági miniszterhelyettes titkárságáról kibocsátott Napi Jelentésre és Napi Operatív Információs Jelentésre[N(OI)J], hogy a citátummal hazugságot cáfoltunk (a III/III-as csoportfônök emlékiratában vagy a TH Ügyfélszolgálatának Szalai Pálhoz címzett levelében), azt a benyomást kelthettük az olvasóban: ezek – a Sneé Péter kifejezésével „zanzásított hírek” – alkalmasak az információs önrendelkezési jog gyakorlására. Pedig nem. Illetve csak az egyes hírek forrásainak teljes föltárásával együtt. Vagyis ha az áldozatnak bemutatják a hír mögötti állambiztonsági eljárás valóságát. Kezdve a hírt keletkeztetô csoportfônökség megnevezésével, folytatva a „megjegyzés”, „intézkedés” rovataiban feltüntetett akciókkal, befejezve a betû- és a számrövidítések feloldásával. Hogy a N(OI)J hírek önmagukban alkalmasak-e az információs önrendelkezési jog gyakorlására, elvégeztünk egy kis számítást.
1996-ban, a BM-tôl Haraszti Miklós kapott 333 N(OI)J-t, Szent-Iványi István 55-öt, Solt Ottilia leánya (örököse) 490-et. Ez az összesen 878 Jelentés 1565 információt jelent. (A N(OI)J hír összekapcsol több információt.) Három szempont szerint csoportosítottuk ôket.
A táblázatról leolvasható, hogy ha kizárólag N(OI)J oldalakkal elégítik ki az alanyi jogon kérelmezôt akkor körülbelül 13-14%-os hatásfokkal teljesítik az áldozat információs önrendelkezési jogát, tudományos kutatási kérelem esetén pedig átlagosan 25%-osan. Még ha összevonnánk is a második és a harmadik kategóriát, az eredmény akkor sem érné el a zsebnaptár újrafeltalálásának eredményességét, vagyis az elsô kategória minden esetben 50% fölötti hatásfokát.
Miért használják mégis a N(OI)J-t? Amikor „Az egyes fontos tisztségek betöltésének ellenôrzésérôl és a Történeti Hivatalról” rendelkezô törvény 1996 júniusában már hatályba lépett, de a TH még nem állt fel, a BM-ben átmeneti megoldásnak szánhatták a használatát (persze más típusú forrásokkal együtt, amint ez Szilágyi Sándornak a Repülôegyetemrôl a Beszélô 1998 februári dokumentumközlésébôl kitetszik). De rendre jöttek ugyanis a kérelmezôk. És a N(OI)J-ról 1979-tôl fennmaradtak a mikrofilm-másolatok, és megmaradtak a III. Fôcsoportfônökség kis mutatókartonjai17 is, amelyet az operatív tisztek egy-egy ügy elôzményének megismeréséhez 1990 elôtt úgy használtak, mint ahogy a fogyasztó 1998-ban a tárgyszerinti bontásban kiadott, „Arany Oldalak” címû szakmai telefonkönyvet böngészi. Mikor „duguláselhárító” kell, felcsapja az „Arany Oldalak” 105. oldalát. Végtére az emberek is tárgyak voltak, a bizalmas és nyílt nyomozás tárgyai. Mikor mondjuk „ideológiai diverzió” kellett, a tárgykörre utaló számok közül és a névmutatóból fölcsapták például Haraszti Miklóst, és máris kiszállt az elhárító tiszt. A TH azonban véglegesítette a BM átmenetinek szánt megoldását. Annak az 50 esetnek, amelyet ismerünk, a bô felénél az áldozat 1-2 oldal N(OI)J-al távozott a TH-ból, jóllehet az olvasó már tudja: 490 oldal esetén is csak 13%-ban elégítik ki az információs önrendelkezési jog minimumát.
Még ebbôl az alacsony hatásfokból is le kell számítanunk egy-két tényezôt. Nóvé Béla (irodalomtörténész) alanyi jogon 1 oldal N(OI)J-t kapott, (a második kategóriából). 1997 november 14-e és 1998 május 13-a között, 6 hónapot várt arra, hogy megtudja: a III/I-es (hírszerzés) 1984-ben elôbb értesült a saját Animal farm fordításáról, semhogy Demszky Gábor Független AB kiadójánál és a párizsi Irodalmi Újságnál a könyv megjelent volna. De nem ez az orwelli a történetben.
Nóvé Béla 1996 januárjától tudományos kutatásba kezdett. Megírja a budapesti Soros Alapítvány 1983 és 1990 közti történetét. Az alapítványról és Soros Györgyrôl keletkezett 125 N(OI)J hírbôl 63 oldalt kapott a BM-tôl és pontosan 63 oldalt a TH-tól, amely elismerte jogfolytonosnak Nóvé kutatási engedélyét. Elsô látásra semmi különbség a két kupac N(OI)J között. Csak ha figyelmesen nézzük, tûnik fel, hogy a BM-tôl kapott N(OI)J-okról egyetlen egyszer sem, a TH-tól kapottakról viszont 41-szer hiányzik a hírforrás aprócska rövidítése. A hírt kibocsátó szerv – III/I, III/II, III/III stb. – rövidítése mellôl hiányzik a TA (telefonlehallgatás), TE (szoba, objektumlehallgatás), K/3 (levélcenzúra), ATA (SZT-tiszt), ASZA (nyílt állományú állambiztonsági tiszt), HMB (titkos megbízott), TK (társadalmi kapcsolat), HK (hivatalos kapcsolat), stb. Magyarán: a TH a személyiségi jogok védelmére szánt anonimizálással fedezi az 1990 elôtti BM állambiztonsági szervezetének módszereit és eszközeit, pontosan azokat, amelyeket a TH felállításáról rendelkezô törvény preambuluma a parancsuralmi rendszer jogállamisággal összeférhetetlen velejáróinak nyilvánít.
Mégis, hány példányban készült a N(OI)J és kik voltak a címzettjei? Minthogy a Duna-gate botrányt 1990 január 5-én a BM III/III-7-es Osztálya az SZDSZ és a FIDESZ választási elôkészületeirôl szóló 219. számú, november 10-ei Napi Jelentése robbantotta ki, a Kis János és Fodor Gábor sajtótájékoztatója nyomán keletkezett hivatali iratok megadják a választ. A dr. Horváth István belügyminiszter utasítására felállított ad hoc bizottság – a „Diczig-bizottság”18 – Jelentésében a következô áll: „A nyilvánosságra került Napi Jelentések a csoportfônökség vezetôjének belsô tájékoztatását szolgálják, 14 példányban készülnek, ezek közül 1 példányt felterjesztenek a Fôcsoportfônökség titkárságára. Ilyen formában ezek a jelentések az állambiztonsági információs rendszer részét képezik. A Fôcsoportfônökség titkársága, többek között az innen származó információk felhasználásával készíti el az úgynevezett »Napi Operatív Információs Jelentést«. Ezt a jelentést a BM felsô vezetésébôl a belügyminiszter, az államtitkár, az állambiztonsági és közbiztonsági miniszterhelyettes kapja meg. Ebben a jelentésben már csak az információt küldô csoportfônökségek kerülnek megjelölésre. Az információ forrása nem!”
Eltekintve attól, hogy az idézet utolsó mondata valótlan közlést tartalmaz – az ábrák TA., K/3., ASZA, stb. jelzeteirôl olvasóink maguk gyôzôdhetnek meg róla: a BM apparátusa a Diczig-bizottságot is félrevezette –, a N(OI)J információk 1989-ben maximum 14 BM vezetôt informáltak. A vezetôknek ez a köre 1982 elôtt még szûkebb volt: 1979 január 2-ától 5 példányban készültek a jelentések és N(OI)J formájukban nem hagyták el a BM állambiztonsági körletét. Az MSZMP és a Minisztertanács vezetôit a titkosszolgálati eszközök alkalmazására felhatalmazást adó legmagasabb jogforrásból – 6000/1975 (VI. 2.) MT. határozat és az 1/1975. MT. Elnökhelyettesi Utasítás normatívái szerint a BM Tájékoztató Jelentés informálta 1989 december 15-ig. A Tájékoztató Jelentést a BM Adatfeldolgozó csoportfônökségén „csiszolták” egészen addig, ameddig a személyes adatokat a szalonképesség határáig gyalulta az állambiztonsági gépezet. Viszont az imént említett legmagasabb normatívából levezetett 22/1978-as számú belügyminiszteri parancs és a 22/1978-as számú belügyminiszter-helyettesi utasítás értelmében a III. Fôcsoportfônökség egész külföldi és belföldi tevékenységérôl szolgáltatott belsô tájékoztatást. Benkei András és Karasz Lajos vezérôrnagy szinte korlátlanul kitágították az állambiztonsági apparátus információgyûjtô tevékenységét. Utódaik, dr. Horváth István valamint Harangozó Szilveszter és dr. Pallagi Ferenc elirigyelték a szamizdatot és elorozták az állambiztonsági szolgálat számára. Az övék abban a „csekélységben” különbözött attól a szamizdattól, amelynek szerkesztôit és munkatársait volt hivatott hír tárgyává képezni, hogy intézkedéseket is tartalmazott, amelyet nem feltétlenül az MSZMP PB magasságában, de okvetlenül az MSZMP KB osztályai és a BM közé telepedett Operatív Bizottságok és Konzultatív Bizottságok19 hatáskörében kellett foganatosítani.
1978 szeptember 21-étôl a BM tájékoztató rendszerét a III. Fôcsoportfônök közvetlenül irányította az Operatív Koordináló, Ellenôrzô és Titkársági Osztályán keresztül. A nagyobb személyi állományt és a bôségesebb eszközrendszert a kémelhárítás (III/II-es) csoportfônökség szolgáltatta. A miniszter parancsára ugyanis odacsatolták az Országos Hír- és Akció Csoportot. A beáramló titkos információk keresztmetszetét ezzel kitágították, a kimenô információét viszont beszûkítették, sôt Benkei András beiktatta a parancsba: „a nyílt tájékoztatás [a pártnyilvánosságra utalt – K. J.] kizárólag a konspirációs szabályok betartásával lehetséges.”20 A parancs végrehajtási utasításában Karasz Lajos vezérôrnagy rögzítette a NOIJ tartalmi és formai ismérveit. A Jelentésben „fel kell tüntetni az információ forrását. (…) de a feladatot a III. Fôcsoportfônökség I-es, II-es, III-as, IV-es csoportfônökségeinek együtt kell teljesíteniük a BM III/1, III/3 és a III/5 önálló osztályaival valamint a budapesti és vidéki rendôrkapitányságok állambiztonsági szerveivel közösen.21 (…) „A tájékoztató rendszer kialakítására kötelezett szervek a rendelkezésükre álló operatív eszközök, módszerek, hivatalos és társadalmi kapcsolatok, a lakosság bejelentései után megszerzett, továbbá a BM és a fegyveres erôk együttmûködô szerveitôl, valamint a baráti országoktól megkapott, a Magyar Népköztársaság és baráti szocialista országok állambiztonságát érintô bizalmas információkról naponta készítsenek operatív információs jelentést.”
Ebbôl a miniszterhelyettesi utasításból belátható: a N(OI)J két szolgálatot tehet a demokráciának. Jó történeti kútfô az állambiztonsági tevékenység kronológiájához és alkalmas tapasztalati bizonyíték az „ügynöktörvény” módosításához. Vagyis az iménti felsorolásból rá lehet mutatni a törvény 1. § a.) pontjára, amely csak a budapesti és vidéki III/III-as csoportfônökségekrôl és jogelôdeikrôl hajlandó tudomást venni.
Mégis itt a kiskapu, ahol a nemzetbiztonsági szolgálatok ki-be sétálhatnak a TH-ba és a jogállam legális titokvédelmi eszközeivel érvényteleníthetik a diktatúrából a fôbejáraton át érkezôk megismerési jogát.
Hegedüs B. András (a TIB egyik alapítója) két éve rendelkezik tudományos kutatói engedéllyel. Földes L. Péter életét tanulmányozná, aki 56-ban a Szabad Kossuth Rádió vezetô szerkesztôje volt, s a represszió kellôs közepén, 1957-ben, memorandumot adott át a budapesti francia követség egyik tanácsosának, amelynek tényei a francia külügyminisztérium közvetítésével azután betagolódtak az ENSZ nevezetes „Ötös Bizottságának” jelentésébe. (Mitterand köztársasági elnök ezért adományozta 1996-ban a francia becsületrend legmagasabb fokozatát Földesnek.) Ám csak 1961 november 9-én ítélték el börtönre. Földes írásban hozzájárult, hogy Hegedüs a személyes adatait is megismerheti. A kutató mégse kaphatja meg az SZ-6092 számon nyitott és 0-11209 számon irattározott dossziékat. Azok ugyanis a nemzetbiztonsági szolgálatok kezelésében vannak.
Noha a kérdéses dossziékat – s a bennük mintegy 50 személyre vonatkozó fényképeket és dokumentumokat – a BM (II) Politikai Nyomozó Fôosztálya keletkeztette és Operatív Nyilvántartó Osztálya archiválta 1962 március 15-én, a Nemzetbiztonsági Hivatal 1997 június 24-én javasolta 2042 (!) december 31-éig zároltatni. Abban a reményben azonban, hogy az iratok kezelésére hamarosan a „Történeti Hivatal lesz jogosult”22, dr. Gyekiczki András (a BM kabinetfônöke) harcba szállt a zárolás hibás jogértelmezése ellen és a kutató számára a dossziék megismerhetôségéért. Mire levelezésüket is titkosította dr. Somogy Tamás vezérôrnagy (a tárcanélküli miniszter kabinetfônöke), aki nemcsak azt írta 1997. május 6-án23, hogy „a dossziékban operatív jellegû – titkos információgyûjtési eszköz, erô, módszer alkalmazására vonatkozó konkrét adat található –, de még arra is felhívta dr. Gyekiczki András figyelmét, hogy 1997-ben államtitoknak minôsül még az a tény is, hogy ôk Földes 1962-es dossziéjáról levélváltást folytatnak. Csupán azért botránkozhat meg az ÉS olvasója most mindezen, mert annyira azért felülkerekedett a józan ész, hogy a minisztériumok közti levelezés titoktartalmát Kuncze Gábor átiratára Nikolits István megszüntette24. Annyira viszont nem tudott felülkerekedni a józan ész, hogy érvényt lehessen szerezni az 1945 és 1963 közti törvénysértô ítéletek semmissé nyilvánításáról rendelkezô 1990. évi XXVI. tv. preambulumába foglalt igazságnak: az államhatalom „ártatlan polgároktól vette el a szabadságukat, sokaktól az életüket is. Mindezekért az Országgyûlés megköveti a nemzetet”, de azért (a levelezés idején elhunyt) Földes Péter dossziéi maradnak a titkosszolgálatoknál és a TH széttárja kezeit.
Habár ez nem igaz. Nagyon is fürgék azok a kezek.
A Nóvé Bélának kiadott iratmásolatokról eltüntetik annak a nyomait, hogy a III. Fôcsoportfônökség 1990 február 14-e elôtti iratállománya egy és oszthatatlan, jóllehet a N(OI)J személyes adatot nem tartalmaz – és mint láttuk –, az információt keletkeztetô szerv megjelölése mellett a hírforrás eleve személytelenített rövidítések formájában található az iraton. Mégis obstruálja a TH, hogy arra használják a N(OI)J-t, amire való.
Föltárandó az állambiztonsági tevékenység eseménytörténetét, Kardos László (szociológus) tudományos kutatásba kezdett volna és 1997 december 8-án betekintésre kérte az 1979 és 1990 közti teljes N(OI)J anyagot. A TH elnökének a – kötelezô tudományos támogató nyilatkozat – kibocsátójához, Budapest Fôváros Levéltára Fôigazgatójához intézett 1998 április 7-ei átiratában „a kutatás érdemi elbírálása érdekében (…) részletes kutatási tervet” kért, mert egyrészt számára a NOIJ „általánosságánál fogva értelmezhetetlen”, másrészt – hivatkozott a „titoktörvény” 25. § (az állam- és szolgálati titok visszaminôsítésérôl szóló) (1) bekezdésére, mondván: „a Fôigazgató Úr is megérti (…) a belügyminiszter urat nem hozhatom kellemetlen helyzetbe egy megalapozatlan döntés meghozatalát kérô átiratommal”25, aztán a kellemetlen helyzetbe hozható közfeladatot ellátó tisztviselôk körét még kibôvítette „a nemzetbiztonsági szolgálatok vezetôivel”, május 14-én kelt újabb levelében26. Varga László – a BFL fôigazgatója – azonban elôbb április 27-ei, majd május 18-ai válaszleveleiben27 félreérthetetlenül rámutatott a TH elnökének kutatáselhárító akciója „alkotmánysértô, s veszélyezteti a tudományos kutatás szabadságát. Az Alkotmánybíróság vonatkozó döntésében egyértelmûen kimondta, hogy tudományos kérdésekben kizárólag a tudomány képviselôi hivatottak állást foglalni és dönteni. Semmiféle jogszabály nem ruházza fel azzal a joggal, hogy »meggyôzôdjön a kutatás indokoltságáról«.”
Kardos László kutatásának szabotálása annál is inkább alkotmány- és törvénysértô, mivel a hivatalból visszatartott közérdekû információval még a parlament képviselôit is akadályozza az „ügynöktörvény” módosításához szükséges adatok megismerésében. A sajtó nyilvánosság útján az Országgyûlés fórumához, s onnan az Alkotmánybírósághoz vezetô közérdekû információáramlást a TH elnöke egyenesen akadályozza azzal, hogy elejét veszi Kardos László tudományos kutatásának, hiszen így az állambiztonsági iratok egyesítéséhez szükséges közvetlen bizonyítékok nem jutnak el az alkotmánybírókhoz.
És nemcsak fürgék a TH kezei, anonimizáláskor részrehajlóak, a tekintélyelv vezeti ôket, sôt olykor a rangkórság is. Puchert János honvéd iratmásolatain feltûntek már a magasabb rendfokozat mellôl hiányzó kéz-jegyek. A BM Nyilvántartó Központ névtelenített rendôrezredese levelez a kémelhárítás (III/II.) szintúgy névtelen ezredesével. Félix Pál (mûfordító) szintúgy anonim ügyében – 1973-ban. Így szalad a tuskihúzó az iraton az államigazgatás vagy az igazságszolgáltatás hierarchiájában is? Tanácsvezetô bíró, fôügyész stb. rendszerint névtelenített, még ha a vádlott szemtôl-szembe találkozott is vele a tárgyaláson. De külügyminisztériumi államtitkár, illetve miniszterhelyettes is lehet névtelen, ha már a Rákosi- és a Kádár-rendszerben is stigmatizálták. Épp Félix Pál, 1948-ban néhány hónapig, 1956-ban egy hétig külügyi fônöke, Heltai György jár így, mivel Félix iratmásolatán ez szerepel: „1956 október 30-án nnnnnnnnnggyel közösen az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez és a budapesti követségekhez küldött jegyzékekrôl összefoglalót készítettek (…) Félix Pál és nnnnnnnnn kapott megbízást a Varsói Szerzôdés felmondására.” Lehet anonimizálással egyenlôségjelet tenni bûnös és áldozat közé? Úgy látszik igen, ha feltételezhetô, hogy a Félixnek kiadott iratmásolat nyomán valakinek kedve támad Heltai emigráns sorsát megismerni, és a TH elnöke nem kívánja kellemetlen helyzetbe hozni a III/I-es (hírszerzés) és a III/II-es (kémelhárítás) iratainak mai kezelôit.
Kükedi József – akirôl még fogunk szót ejteni – nyilvántartó lapján a százados nevét meghagyták, a sokkal magasabb rangfokozatú alosztályvezetôét kihúzták. A nyílt állományú, s a kihallgatott elôtt ismerôs tisztek nevét a BM Vizsgálati Osztályán készült jegyzôkönyvek másolatain rendre anonimizálják az alanyi jogon kérelmezôk bosszantására, ugyanakkor az ügynök fedônevét meghagyják. A beazonosítás elkerülése végett csupán ezt tiltja a törvény, köziraton közfunkciót ellátó tiszt nevének megismerését nem. Függetlenül attól, hogy az ügynök személyiségi jogainak védelme kívánatos-e vagy sem, az adatvédelmi ombudsman errôl már kifejtette véleményét. Kükedi Józsefnek mindenesetre egy gonddal kevesebb attól, hogy ügynökének és egy nôismerôsének keresztneve egy és ugyanaz, az adatvédelmi biztosnak viszont egy gonddal több. De hát a függelmi rendszerben az ügynök a pária. Ô az, akit koncként oda lehet dobni az áldozatnak, hátha behunyja a szemét a fôhatalmakhoz lojális anonimizálás láttán.
Még a TH nyelvezet is kifejezi az „esprit de corps”, a fegyveres testület szellemét. Egészen gyatra kutató-keresô szolgálatához nem véletlenül ígér „nagyobb találati arányt” az Országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottsága számára készített Tájékoztatójában Markó György. És nem véletlenül fogadták Vajda Miklós (mûfordítót) a TH Ügyfélszolgálati irodáján így: „A berendelt személy megérkezett!”.
Az, hogy a N(OI)J-t 1979 és 1990 között hol 5, hol 14 BM vezetô olvasta, kismiska ahhoz képest, hányan keletkeztették a hírré váló bizalmas nyomozati anyagot. Hányan olvasták kajánul a leveleket, hallgatták kuncogva a telefonokat, hányan rögzítették a hálószobatitkokat a nyílt állomány tagjai közül.
„A rendszeresített feldolgozói létszám 142 fô” – írta egy feljegyzésében28 Sztanojev Miklós rendôralezredes, a BM III/4-es osztályának vezetôje 1989 május 11-én. Ennyien tudták lehallgatni a telefonokat, lakásokat és az objektumokat. Márpedig a BRFK és az ORFK apparátusát most nem számítva, a III. Fôcsoportfônökségnek egyedül ez az önálló osztálya 670 darab magnetofonnal rendelkezett. „Napi átlagban az osztály 370-380 3/a. (telefoncenzúra) és 3/e. (lakás-, objektumlehallgatás) rendszabályt ellenôriz. Naponta 3/a. rendszabályon cca. 1400, 3/e rendszabályon 270 kazetta keletkezik.” A rendszeresített feldolgozói létszám 192 fô volt az egyik jogelôd, a BM XII. államvédelmi osztályán – írta Rajki Sándor áv-alezredes 1953 december 29-én. Jóval kisebb telefonellátottság mellett és a technikai fejlettség alacsonyabb fokán, a levélcenzúra osztály nagyjából olyan hatásfokon avatkozott be az állampolgárok privát életébe, mint a fejlett poloskatelepítés korában: napi 8000 levelet ellenôriztek Budapest és vidék levélforgalmából szelektíven kiemelt körülbelül 25.000 levélbôl 29.
A kemény és a puha diktatúra közti összehasonlításban egy változó feltétel van. Rákosi Mátyás megkövetelte, hogy beletekinthessen a bizalmas nyomozati anyagba – egy ügyben például maga Farkas Mihály jelentette „Rákosi Elvtársnak! Véleményem szerint a nô az imperialista hatalom ügynöke (…) egy-két napig még figyeltetni akarom, hogy megállapítsuk, mit csinál most, kihez jár, ki megy hozzá és kivel mirôl beszélnek telefonon”30, Kádár János azonban – ahogy már idéztük – ráhagyta a dolgot az állambiztonsági apparátusra. Még a tájékoztató jelentéseket is sokallotta. A pártfôtitkárok közötti különbség alkati, a politikai rendôrség gépezetének mûködése viszont üzemszerû. Ha a puha diktatúrán keményíteni kellett, persze Kádár is elôrukkolt (az MSZMP PB 1966 november 23-ai ülésén), hogy „most 18.500 fiatal áll levelezési viszonyban a Szabad Európával”31.
Nos, ha a bizalmas nyomozás – rendszerint – elsô állomásánál, a telefonlehallgatásnál, levélcenzúránál már ennyien tömörülnek mások privát életének centruma körül, hányan csoportosulnak még az állambiztonsági eljárástól a pártállami igazgatási eljárásig vezetô hosszú-hosszú útvonal megállóinál? A TH-nak szinte más feladata se lenne, mint az áldozatot végigkísérni a represszió útvonalán, legalábbis megadni számára a legszükségesebb tájékozódási pontokat. Útvonalakat rejtenek az Operatív-, Vizsgálati-, Csoport-, Személyi- és Objektum dossziék, és az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó is a TH-hoz tartozik. Az Alkotmánybíróság 15/1991. (IV.13.)-i határozata ugyanis erre kötelezi: „mindenki számára követhetôvé és ellenôrizhetôvé kell tenni az adatfeldolgozás egész útját, vagyis mindenkinek joga van tudni, ki, hol, mikor, milyen célra használja fel az ô személyes adatát.” A személyes adatfeldolgozás „csak akkor felel meg az alkotmány 59. §-ának, ha garanciákat tartalmaz arra nézve, hogy az érintett személy az adat útját a feldolgozás során követni és jogait érvényesíteni tudja (…)”
Az ismert körülbelül 50 eset között mindössze egyet találtunk, amelynél az áldozat állhatatos érdeklôdése miatt a TH értékelhetô kísérletet tett az alkotmánybírósági határozat betartására.
Kükedi József (betûszedô) 36 éven keresztül szerette volna megtudni fegyelmi ügyének állambiztonsági hátterét. Mûszaki ügyintézôi pályája, a Pénzügyminisztériumhoz tartozó Nyomtatvány- és Lapkiadó Vállalatnál 1962 február 23-án tört ketté. Nyers Rezsô pénzügyminiszter fegyelmi határozata nyomán 1.600 Ft-nyi fizetésébôl 200 Ft csökkenéssel járó alacsonyabb munkakörbe helyezték.
Egyrészt semmi törvénybeütközô dolgot nem követett el, másrészt a semmiért 1961 július 25-én, terheltként kihallgatták a BM Gyorskocsi utcai Vizsgálati Osztályán és kilátásba helyezték, hogy akár tartós börtönbüntetésre is ítélhetik államellenes szervezkedésért. Amint a B. H. Ö. 1. pontjának 2. bekezdésébe ütközô szervezkedés bûntettének tényállását Kükedi József 80 nyilvántartásba vett barátjának egy kis részérôl megállapította a Fôvárosi Bíróság 1961 július 24-én kelt ítéletében. De a gyötrô lelkiismereti kérdésére – ô miért kapott csak fegyelmit, ha a többi ártatlant börtönnel sújtották? – a TH-ban elétárt iratok adtak választ. Leszámítva az egyházi illegációk felgöngyölítését elôirányozó MSZMP és BM határozatokat és terveket, Kükedi József betekinthetett a pártállami útvesztôbe, jobban mondva tanulmányozhatta az eljárásmód útvonalát, a PM Személyzeti Osztályának aktáját, a fegyelmi ügyében keletkezett feljegyzését, a vállalatigazgató és a személyzeti osztály közti fel- és leiratokat. Az Egységes Gépi Priorálás [EGPR] kartonlapjáról megállapíthatta: 1952 óta szerepelt az állambiztonsági szolgálat látókörében, mint a Katolikus Munkásifjak Szövetségéhez tartozó „klerikális”, de csak 1957 március 9-étôl foglalkoztak figyelmesebben a személyével. Miniszteri fegyelmije után öt évvel, 1996 november 17-én helyezte át a szorosabb nyilvántartási rendszerbôl a lazábba, az egyházi reakció elleni küzdelem III/2-C osztálya. Igaz, olyan adatok alapján, mint például hogy 1953-ban, egy Zsíroshegyi kiránduláson elolvasta az újságban: Nagy Imre miniszterelnök lett. Számontartották csoportos kirándulásait a Rózsika-forrásnál, Háromkônél, Klastrompusztán (1955 és 1961 között legkevesebb 27 természetjáró kirándulását regisztrálták), s 1958 tavaszán eljárt egy madrigálkórusba.
Kükedi József az érettségi után négy évig hallgatott teológiát, ám ez a stigma elegendônek bizonyult ahhoz, hogy adatait 14 évvel és 35 évvel késôbb is elôvegyék a dossziéiból. A dátumbélyegzô tanúsága szerint 1966 február 23-án és 1987 február 20-án is betekintettek irataiba az állambiztonsági tisztek, – kérdéses lehet Kükedi József számára is, hogy miért. A hogyan azonban már nem kérdés a számára. Ügynökének 12 jelentése van ugyanis a kezében. Valamint az a tudás a fejében, hogy a reá „terhelô adatokat megtalálhatja a Cs.- 600-as Csoport, O-11802 Operatív- és a V 146 694 sz. Vizsgálati (összesen 19 db.) dossziéban.” Havi 200 forintjába került Kükedi Józsefnek a „miniszteri fegyelmi”, de mennyi pénzébe került az adófizetôknek a 19 dossziéban megtalálható adat keletkeztetése, tárolása, kezelése?
Az állambiztonsági eljárástól az államigazgatási következményekig vezetô útvonalon a TH nem kalauzolt végig senkit, (sôt Kükedi Józsefet sem illendô tapintattal).
Nemere István „szoros ellenôrzés alá vont” (írónak) kezébe nyomták ugyan ügynöke jelentését – miként Spiclim, hol vagy? címû cikkében32 beszámolt róla –, de ezen kívül csak az EGPR kartonját adták ki másolatban. Ezen az 1974 július 15-én kiállított adatlapon (1985 május 10-i bejegyzéssel) szerepel ugyan: Nemere „ellenséges hangnemben támadja tájékoztatáspolitikánkat. Kapcsolatot keres nyugati kiadókkal, személyekkel, nyugati követségek útján kísérli meg könyveinek kiadását”. Csak az „út”-tal maradt adós a TH. Mert három Objektum dosszié és egy Figyelô dosszié száma éppenséggel fel van tüntetve a kartonon. Nemere István nem is amiatt fordult a nyilvánossághoz, mert ezekbe nem nyert betekintést. Inkább a sok-sok szám és rövidítés okán, amin Fedôneve: Zsóka címû, már idézett cikkében Vezér Erzsébet is felháborodott. Talán elfogta a szorongás. „A C. kategóriájú, N-M-R/0307-804-6-os jelzésû aktacsomóból” származó oldalakon egykedvûen olvasta saját egykori rendszerkritikus véleményét, viszont ingerelhette, hogy „a számokkal is bôven díszített telexbôl még az is kiderül, hogy ezt aznap 13 óra 35 perckor küldték el Budapestre.” Egyetlen empatikus és fölkészült ember is fölvilágosíthatta volna az 1966 az 1989 november 15-e közt folyamatos állambiztonsági megfigyelés alatt tartott embert, hogy Karasz Lajos miniszterhelyettes már említett utasításának megfelelôen „Budapesten futárral”, de vidékrôl – ahol Nemere István is lakott – telexen és rejtjelezve kell munkanapokon reggel 9 óráig felterjeszteni a NOIJ-hoz szánt hírt. Telexnyelven pedig N-M-R annyit tesz, mint Nemere, C-C-D pedig Kükedi. Legalábbis az ideológiai háború korában, de hogy a demokráciában miért kell a géptávírónyelv hadifogságában tartani azokat, akiket a véleményük már a diktatúrában is a világnak ahhoz a féltekéjéhez csatolt, amelyikbe Magyarország, úgy látszik, csak a NATO kapuján kíván bejutni, annak alighanem egyedül a TH elnöke lehet a megmondhatója.
F-L-C (Félix Pál), aki EGPR kartonja szerint a Külügyminisztérium „Forradalmi Bizottságának” tagjaként 1956-ban „kidolgozta a szovjet csapatok kivonulását követelô ENSZ jegyzéket”, s egy 1973 június 25-én kelt, a BM Nyilvántartó Központban (milyen célra???) kiállított „Összefoglaló” szerint Nagy Imrétôl „kapott megbízást a Varsói Szerzôdés felmondására és a semlegesség bejelentésére”, egyszóval Félixet sem érdeklik a róla szóló jelentések, csupán az, hová vezet az a tucatnyi dátumbélyegzô, amelyet 1958-as kihallgatásai után és 1988 április 26-a elôtt ütöttek az adatlapjára. A „Szolgálati jegyekkel” vagyis az operatív tisztek betekintô lapjaival, avagy azoknak az irattározott naplóival is beérné Félix. Szabadlábon töltött állami kalandjait szeretné megismerni, hisz amit a Gyorskocsi utcai kihallgatóinak mondott, azt amúgy is tudja.
Hogy az információs önrendelkezési jog gyakorlásánál és a tudományos kutatásnál egyaránt az útvonal a mérvadó, azt az tudja a legjobban, aki csak a végállomásokat ismeri. Sasvári Edit (mûvészettörténész) az Artpool 1996-ban kibocsátott támogató nyilatkozatával hiába kilincselt a BM-nél és (egészen 1989 áprilisáig a TH-nál), hogy forrásanyagot gyûjtsön a balatonboglári kápolna 1970-73 közt rendre betiltott kiállításairól és a letartóztatott mûvészekrôl szóló monográfiájához. Míg az engedélyre várt, Sasvári addig sem tétlenkedett, körbejárta az írásbeliség országát. A kaposvári levéltárból, a Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP iratok osztályáról és a Mûvelôdési Minisztérium anyagából, a Képzô- és Iparmûvészeti Lektorátus irattárából és az Artpool – Galántai György privát archívumából begyûjtötte a Somogy megyei Rendôrfôkapitányság, a Fonyódi Járási Fôkapitányság, a megyei és járási tanács, a Közegészségügyi és Járványügyi Felügyelôség, az Egészségügyi Minisztérium, a Somogy megyei Fôügyészség, az MSZMP APO és TKKO részlegeinek feljegyzéseit, és Sasvári Edit már az Állami Egyházügyi Hivatal iratait kerülgeti mind közelebbrôl, mert elbeszélô forrásaitól úgy tudja, az MSZMP Lékai püspököt utasította a balatonboglári avantgárd tárlatok betiltásához a kápolnabérlet felmondására. Sasvári Editre az ÉS e cikkének olvasójával nagyjából egyidôben fog rászakadni az a felismerés, hogy abban a körülbelül két és fél kilónyi, háromkötetes, „Festô” fedônevû dossziéban, amelyet az állambiztonsági szolgálat Galántai Györgyrôl és mûvésztársairól keletkeztetett, mindaz az irat együttesen is megtalálható, amelyért három éven át járta a levéltárakat. Sôt jóval több! Hiszen eleddig Sasvári az output-ot ismerhette meg – vagyis a pártállami közigazgatás útvonalának külsô körét –, most viszont az inputtal, a BM belsô körébe futó információkkal, intézkedési tervekkel ismerkedik. Az útvonal két körgyûrûje a csomópontokon metszi egymást.
Mind annak, aki gyakorolja információs önrendelkezési jogát, mind a tudományos kutató számára az útvonal metszéspontjai az irányadók. A BM legmagasabb vezetôi szintjén köröztetett N(OI)J irat információs önrendelkezési tartalma viszonylag alacsony – a tudományos kutatás számára a hírértéke valamivel magasabb –, az alaptörvénynek megfelelô kompenzálást tehát két irányban lehet elkezdeni. Visszafelé az állambiztonság bizalmas és nyílt nyomozati anyagában az egyes osztályok iratai között (pláne, ha a dossziéról kijelentik: megsemmisült!). És elôrefelé, a párt és államigazgatás aktái között, különösen akkor, ha a N(OI)J intézkedési rovatában az olvasható: „felhasználják Tájékoztató Jelentéshez”. Ez ugyanis a 29/1982-es belügyminiszteri parancs szerint annyit jelent, hogy az érintettrôl keletkeztetett információt megküldték az MSZMP PB tagjainak, a KB-titkárainak, a KEB elnökének, az Elnöki Tanács elnökének, a Budapesti Pártbizottság elsô titkárának, az MSZMP KB Irodavezetôjének, a KISZ KB elsô titkárának, az Elnöki Tanács titkárainak, a Legfôbb Ügyésznek, a honvédelmi és külügyminiszternek, valamint a Népszabadság fôszerkesztôjének.
Ez minimum 12 útirány. Csupán egyetlen csatlakozási ponton, az MSZMP KB titkárai alá tartozó Agitációs és Propaganda Bizottságnál 22 újabb útirány megnyitása követte a BM parancsot 1982 november 5-én, amikor „az ellenséges ellenzéki csoportok tevékenységét és nézeteit figyelemmel kísérô” MSZMP KB Titkársága alá tartozó osztály illetékese, Radics Katalin megtervezte a pártnyilvánosság útvonalait a tanácsi vezetôk, könyvkiadók, gimnáziumi igazgatók, az MTA társadalomtudományi kutatóhelyei, az egyetemek és fôiskolák rektori tanácsa stb. intézményeihez33. Noha ennek a tömeges napi irattermelésnek köszönhetô például Szabó László és Rényi Péter egy-egy emlékezetes cikke a Népszabadságban34 (a boglári avantgárd tárlatok, illetve Konrád György és a demokratikus ellenzék lejáratására), ugyanakkor az is a tájékoztató-irat termelésnek tulajdonítható, hogy ma nemcsak Sasvári Edit találhat rá a pártállam külsô körén a TH-ban elôle elvont iratok egy részére, hanem mindazok, akiknek megpróbálnak a TH-ban port hinteni a szemébe egy-két N(OI)J-jal. Ugyanis a pártiratok iktatószámai felôl éppúgy visszatalálhatni a BM-nek elôbb az osztályirataihoz, majd a bizalmas és a nyílt nyomozati anyagainak második és harmadik példányaihoz, mintha a mindig-hiába-keresett-dosszié nem is létezett volna.
Ilyenformán hiába ad a TH Nyerges András (írónak) 5 oldal sajtcédulát 5 és fél hónapi várakozás után, ô elindulhat a végállomás felôl. Az MSZMP PB 1965 június 22-én tárgyalt róla (is) A belsô ellenséges erôk helyzetérôl címû napirendi pontban. A Magyar Országos Levéltárban hozzáférhetô a vita. De a BM iktatószámával Benkei András belügyminiszter 1965 július 14-ei elôterjesztése, Biszku Béla (adminisztratív ügyekért felelôs KB-titkár) aznapi láttamozásával: „Az illetékes Vezetô Elvtársak beszélgetés során figyelmeztetik az aktív ellenséges személyekrôl való leválasztás céljából az alábbi személyeket”. A felsoroltak között Nyerges megtalálhatja magát azzal a javaslattal együtt, „hogy Aczél György elvtárs beszéljen vele”. A PB vitáján Kállai Gyula ezzel nem értett egyet. Helyette azt indítványozta, hogy Nyergessel és tsai-val – ahogy a TH-tól kapott Vizsgálati- és Figyelô dossziéinak névtelenített fedôlapja mondja – „a minisztérium egyik elôadója beszélne velük. Erre inkább felfigyelnének, és azt gondolnák, már ennyire esett az ázsiójuk.”35
Barabás Tamás (újságíró) is, aki 4 hónap várakozás után betekinthetett ugyan 50-nél is több oldalba, de a TH-tól 3 olyan rejtélyes lapra tartott csak igényt, amelynek megfejtéséért a pártiratok között kellene kutatnia. Ez az 1962 augusztus 27-én kelt Jelentés egy Vizsgálati dossziéból származik, ám mindössze annyi információt ad, hogy „Tárgy: Barabás Tamás ügye”. Mivel a fejlécet is lekenték fekete festékkel, még az sem derül ki, a BM melyik osztálya foglalkozott vele, nemhogy az osztályvezetô rangja, neve. Ám Benkei belügyminiszter ismerôs ellenségként beszél róla a Politikai Bizottság 1965 június 17-ei ülésére készített Jelentésében. Barabás „az ismert fô revizionista és jobboldali személyek” kategóriájába tartozik, akik „tevékenységének megszakítása” még folyamatban van. De azért más erôknek is kellett mûködniük a háttérben. Mert a következô év január 27-ei PB ülésére Barabást „a sajtó, TV, Rádió vonalára visszakerült” személyek között prezentálja Benkei, s a vitán elfogadott Határozat a feladatok közé emeli: „ellenséges tevékenységet folytató vagy ilyen beállítottságú személyek (…) az újságírás területén nem dolgozhatnak (…) megfelelô adminisztratív intézkedésekre van szükség.”36
Az információs önrendelkezés nem tud másképp teljesülni csak úgy, mint a demokrácia többi joga: aktívan. Az áldozat részérôl is akarattal. Demszky Gábornak vagy Haraszti Miklósnak hiába ejtett az ölébe jogszerûen, 1996-ban a BM egy-egy paksaméta N(OI)J-t. Ha olyan passzívan viszonyulnának a törvényekhez mint a pártállam alattvalói, mit se tudnának meg arról, milyen ellenállással szemben váltak szabad emberré. A kiindulástól a végpontig nekik is végig kell zarándokolniuk a pártállam útvonalait: hogy legyen polgár, a Fôpolgármesternek kell elöl járnia. Demszky rendelkezik néhány N(OI)J-sel arról a szolidaritási gesztusról, amellyel a SZETA hozzájárult huszonnégy lengyel gyerek magyarországi üdüléséhez. Az 1981 július 10-21 közötti akciót ô irányította, de hogy reálisan elhelyezhesse önmagát a közélet összefüggései között, vajon ismeri-e az MSZMP APO-nak a PB számára készített Tájékoztatóját37? Haraszti Miklóst a nézetei miatt internálták 1971-ben. Ismeri Lukács György és Kádár János metszôen éles vitáját errôl, ismeri Komócsin Zoltán, Biszku Béla, Óvári Miklós, Pullai Árpád, Aczél György politikai erôterébôl nézve is38?
Az a mód, ahogy a TH gazdálkodik, nem az 1997-ben kapott 200 millió forintos, 1998-ban elôirányzott 350-400 millió forintos költségvetéssel, de a rábízott felelôsséggel, nagyon rosszul hat a jogkövetô magatartásra. Az áldozatok közül azt, akinek igazán fontos, hogy megismerje a múltját, csalásra készteti. Kisüt egy tudományos célt, szert tesz egy tudományos támogató nyilatkozatra és máris több iratba tekinthet be, mint amennyi alanyi jogán jár neki. Demokráciában csalással kellene fizetni a diktatúrában tisztességesen eltöltött életért? A demoralizálás mellett passzivitást is kivált a TH eljárásmódja, pláne, ha az áldozaton már eluralkodott mások tapasztalatának csalódást keltô élménye.
Igaz, ez a TH eljárásmódjának inkább az eredményébôl, semmint a szándékából következik. Szándéka szerint kétféleképpen reagál a TH saját szégyenteljes mûködésére. Statisztikai bûvészmutatványokkal és kirakatpolitikával.
Vajon meggyôzi-e egy fabrikált perben elítélt áldozatot, hogy az operatív koncepció megismerése kedvéért a TH-hoz forduljon, ha azt olvassa (az újságokban is), hogy az érdeklôdôk „86%-a férfi, 14%-a nô”. Akinek tönkretették a szerelmét a „bomlasztás”, „leválasztás” operatív intrikáival, vállalkozik-e az iratmegismeréshez vezetô kalandra, ha azt olvassa „meglepôen sok házaspár kereste fel közösen az ügyfélszolgálati osztályt”? Inspirál-e egy foglalkoztatási tilalommal büntetett embert, hogy a TH ajtaján érkezôk „59%-a budapesti, 35%-a vidéki, 5%-a külföldi (1%-ról nincs adat)”. Akit látszólag ok nélkül kipenderítettek az állásából, fölszáll-e a vonatra, ha azt olvassa, évjáratuk között a betekintôk közt 12,56 százalék az 1926-30 között születettek számaránya, mígnem az 1971 után születetteké csak 0,52 százalék (és most tekintsünk el attól, hogy a törvény 1980-nál húzza meg a kutathatósági idôhatárt, tehát egy 1980-ban maximum 19 éves embernek lehet-e erre indíttatása? (A 0.52 %-hoz közelítô pontossággal találtunk egy fiatalembert – lásd a lap 10. oldalán.)
Ezeket a statisztikai adatokat mind a TH elnökének nyilvános Tájékoztatójából merítettük, amelyet 1997 december 10-én nyújtott be az Országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottságának. Javára legyen mondva, az adatokhoz hozzáfûzte: „messzemenô következtetéseket egy 1517 fôs mintából levonni korai lenne”, minthogy statisztikai számításai az 1997 szeptembere és novembere közti intervallumra vonatkoznak. „Jellemzô különbségként” mégis kiemelte: „az 1950-es évek és 1956-os forradalmat követô megtorlásokban meghurcolt korosztályok arányá”-t, valamint azt, hogy az érdeklôdôk szeptemberi rohamával szemben „októberben és novemberben (…) jóval kevesebb a demokratikus ellenzékhez és az új politikai mozgalmakhoz kötôdô, az 1950-es években született értelmiségi kereste meg kérelmével a TH-t.”
Vajon miért csappant az érdeklôdés, miért fordult el a diktatúráról demokráciára váltó két – Markó által kiemelt – társadalmi csoport a TH-tól? A kérdésre (a Népszabadság már idézett interjújában) a TH elnöke azt felelte. „egy szûk értelmiségi körre jellemzô elôítélet”, no meg az ennek hangot adó sajtó miatt. Saját válaszunkat abból merítjük, amit a TH mûvel az egyik kiemelt szociológiai csoport – az 50-es években és 56 után meghurcoltak – irataival, a másik szociológiai csoport – a demokratikus ellenzék – régi értékelése szerint.
Már a Kádár-rendszer idején se állhatták, ha a bajbajutott hatalom sikerpropagandába kezdett, s mondjuk a gazdaság csappanó teljesítményére, növekvô statisztikai mutatókkal úgy reagált, mint Tájékoztatójában Markó György. „Az adatokból jól látszik, hogy az idô múlásával erôteljesen növekedett azok száma, akik megismerhették a róluk vezetett adatokat. Ez együttjárt a bemutatott lapok mennyiségi növekedésével. Szeptemberben (…) egy ügyfél átlagosan 15 lapot kapott. Novemberben ez a szám már 35,5 volt!”
Ha a Kádár-rendszerben „egy szûk értelmiségi kör” ezt a szemléletet kritikával illette, válaszul azt kapta, amit a Párhuzamos Archívum megalapításának szándéknyilatkozatáért Demszky Gábor kapott Nikolits Istvántól, pár nappal azután, hogy brémai beszédét39 megtartotta a Stasi iratait kezelô Joachim Gauck tiszteletére rendezett ünnepségen. „Sajnálattal értesültem arról, hogy éles kritikával illette a polgári titkosszolgálatok és a Történeti Hivatal munkakapcsolatát, külföldön, a nemzetközi sajtó nyilvánossága elôtt.”40
Külföldrôl nézve csakugyan semmi helye a kritikának. Ha 1998 április 1-jén Perneczky Géza (mûvészettörténész) Kölnben, Ventilla István (filmrendezô) New Yorkban, Zaránd Gyula (fotós) Párizsban, Herskó János (filmrendezô) Stockholmban számítógépén behívta a http://www.c3.hu/collection/tilos-t, mindannyian úgy gondolhatták, nem áprilisi tréfa, amit látnak. »Magyarországon kitört a teljes információs szabadság. Bírálhatják a lapok a TH-t, hazudnak az újságok, mint mindig. Törpe kisebbségek írják a lapokat, amolyan értelmiségi elôítéleteik szerint, de íme a valóság…« Mintha csak a Gauck-Hivatalra klikkeltek volna. Hisz a politikai rendôrség dokumentumából látják azt, amirôl saját szemükkel is meggyôzôdhettek 1966 június 25-én, 16 órakor az I. ker. Hegyalja u. 20/b. kertjében, Szentjóby Tamás „elsô magyarországi happening”-jérôl. A nézôk között ôk is fel vannak tüntetve – Pilinszky János, Weöres Sándor, Erdélyi Miklós között –, ôk is, akik azért vonultak önkéntes számûzetésbe, mert éppen azt a mûvészi szabadságot óhajtották maguknak, amit Szentjoby bemutatott. Emigrációjukkal szerették volna elkerülni azt, ami Szentjóbyra várt az Interneten olvasható „Összefoglaló Jelentés és Intézkedési Terv” szerint, sôt azon jóval túlmenôen, mert a happening-mûvészt (Konrád György ügyében), 1974-ben rendôrcsizmával rúgták utánuk Nyugatra. De még egy is sok lett volna abból, amit 10 pontba foglalva a III/III-as csoportfônökség 2/b. alosztálya elôirányozott: kényszergyógykezelés, levélcenzúra, 6 rá és barátaira állított ügynök, megbízva irányított kérdezôsködéssel és még azzal a külön céllal, hogy összeveszejtsék egy másik avantgárd mûvésszel, no meg hogy elszigeteljék lengyel és csehszlovák mûvésztársaitól, stb.
Egyszóval Kölnbôl, New Yorkból, stb. ôk a hites tanúk a TH pecsétjével hitelesített iratokhoz: Magyarországon maradéktalan információs szabadság honol. Honnét is tudhatnák (Kölnben, New Yorkban stb.), hogy az Internetrôl ismeri Szentjóby Tamás is a saját történetét. 1998 február 12-én alanyi jogon kérelmezte az iratait, de mind a mai napig rá se hederített a TH.
Helyesebben mondva: egy napig volt hederítés. Kérelme a Hivatal labirintusában összetalálkozott a Hivatal saját PR tervével és Peternák Miklós (mûvészettörténész) „Tilos mûvészet” kutatásával. Izibe berendelték Szentjóbyt – tessék, itt van a „Schwitters” fn. dosszié, válogassa ki belôle azokat az oldalakat, amelyeket február 24-én a Hivatal már kiállít az Internet Galaxis-on, az Iparmûvészeti Múzeumban. A happening-mûvész változatlanul szereti a happeninget, azt mondta, jó. Elôször (és utoljára?) látott állambiztonsági horrort nem az ô bôrébe kötve, de mégis róla szóló dossziéban. Miért is ne mondta volna, hogy »jó, fiatalok, csináljunk happeninget!«
Ami azóta is folyik. Láttak-e a betiltott mûvészek úttörôi ilyen tartós happeninget New Yorkban, Kölnben? A happeningbôl vándorkiállítás lett az Internet Galaxis sikere után, április 4-én újabb TH-vernisszázs a Hadtörténeti Múzeumban, s közben folyamatosan megy a mûsor az Interneten. Nem(csak) elkobzott tárgyakból, de magukból az elkobzott avantgárd mûvészekbôl is. Az Interneten, New Yorkban, Halász Péter, és Budapesten rátalált magára a balatonboglári kápolna-tárlatok szenvedô alanya, Galántai György, s rálelt a „Festô” fn. dossziékra Sasvári Edit is, aki ugye 3 éve körözi a BM-et a kutatási anyagért, de mióta a mûvészek betiltott tárgyak lettek, azóta nem piros a lámpa, a „Tilos” mûvészet elôtt.
Folyik hát a happening: tessék-lássék hozzájárulást is kérnek a mûvészektôl, hogy személyes adataikat nyilvánosságra hozzák és nyilvánosan tartsák. Igaz, Szentjóby régi-régi lakáscímét gondosan lefestették, a nyomozati anyagba bedolgozott egészségügyi adatait – amit az adatvédelmi törvény a legszigorúbban tilt! – nyilvánosságra hozták41.
Folyik hát a happening az esztétikai lét elviselhetetlen könnyûségével. Kundera teóriája tehát megvalósult, követelése az emberi jogok tiszteletbentartására: nem!
Jegyzetek
1 Élet és Irodalom, 1998. május 22.
2 Jogos panaszával Sneé Péter többször is a nyilvánossághoz fordult. Cikkei: „Sajátos levelezés”, Magyar Hírlap 1991. augusztus 13.; „Két levél” MH. 1991. június 6.; „Eszmény és valóság”, Magyar Nemzet, 1997. július 11.; „Politikai áru a múltunk?”, Népszava, 1998. április 29.
3 1995. évi CXXV. tv. A nemzetbiztonsági szolgálatokról, 1995. évi LXV. tv. Az államtitokról és a szolgálati titokról, a többször módosított 1994. évi XXIII. tv. Az egyes fontos tisztségeket betöltô személyek ellenôrzésérôl, az 1995. évi LXVI. tv. A köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérôl.
4 Magyar Füzetek könyvei, Párizs, 1984. 281-282. pp.
5 Beszélô, 1998. május 74-84. pp.
6 Pallas Lap- és Könyvkiadó – Pallwest, 1990. 182. p.
7 MOL 288 fond. 5/815 ö. e.
8 In.: Csizmadia Ervin „A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988) Dokumentumok”, T-Twins 1995., 120-135. pp.
9 Az Iratfeltáró Bizottság Jelentése, 1995. Nyilvánosan hozzáférhetô a BM Központi Irattárában és az OSZK Kortörténeti Tárában
10 Állambiztonsági Értelmezô Kéziszótár, BM Kiadó, 1980. Kivonatosan idézi: Kenedi János; Kis állambiztonsági Olvasókönyv, II. k. 413-441. pp.
11 MOL 288. fond 11/4433 ö. e.
12 Eörsi István és Jeles András lakásairól van szó.
13 George Orwell: Notes on Nationalism. In: As I please 1943-1945. The Collected Essays, Journalism and Letters of George Orwell, III. Volume Edited by Sonia Orwell and Ian Angus, HBJ, New York and London, 1968.
14 BM Dokumentációs Osztály, V-143.414
15 1996 február 26.
16 1956-os Intézet kiadása, 1996. I-III. k. Szerkesztette: Hegedûs B. András, Kende Péter, Litván György, Rainer M. János. Az adatokat összegyûjtötte: Szakolczai Attila.
17 Lásd a 9. sz. jegyzetet
18 A Diczig-Bizottság tagjai: dr. Diczig István, dr. Finszter Géza, dr. Kolláth György és dr. Szikinger István, akinek ezúton szeretnék köszönetet mondani azért, hogy a Jelentést megtekinthettem.
19 Az elsô Operatív Bizottság tagjai: Knopp András MSZMP (TKKO), Boross Sándor (APO), Gál Ferenc (Adminisztratív és Közigazgatási Osztály), Király Andrásné, Budapesti Pártbizottság, Harangozó Szilveszter BM Állambiztonsági miniszterhelyettes. Ezt a Bizottságot 1986 július 1-jén Konzultatív Bizottság váltotta fel a KB Titkárságnak közvetlen felügyelete alá rendelve.
20 BM Központi Irattár 10-22/22. 1978.
21 BM Központi Irattár 10-27/22. 1978.
22 BM Kabinetiroda, Szám: 11-3/18/97.
23 NI. 516/1997. Hiv. sz.: 11-116/96.
24 Belügyminiszter 40-16-55/8-1/1998. és a Magyar Köztársaság tárcanélküli minisztere NI/191/1998.
25 Történeti Hivatal, Nyt. szám: 84/3 K.
26 Történeti Hivatal, Nyt. szám: 82/2/1998.
27 BFL Ikt. sz. 9/1997.
28 BM dokumentációs Osztály 22-26/20/1989
29 BM Központi Irattár 8-11. 416/53.
30 Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 1. k. 290. p. Szerkesztôk: dr. Horváth Ibolya, dr. Solt Pál, dr. Szabó Gyôzô, dr. Zanathi János, dr. Zinner Tibor. Bp. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó
31 MOL 288. fond. 5/380. ö. e.
32 Magyar Hírlap 1998. április 30.
33 MOL 288. fond. 36/1982/2. ö. e.
34 Szabó László „Happening a kriptában”, 1973 december 16.; Rényi Péter: „Nem babra megy a játék”, 1982. december 11.
35 MOL 288. fond. (1965) 5/368. ö. e.
36 MOL 288. fond. (1966) 5/386. ö. e. és 288. fond. (1966) 5/370. ö. e.
37 MOL 288. fond. (1981) 11/4400. ö. e.
38 MOL 288. fond. (1971) 11/3078. ö. e.
39 „Új Történeti Hivatalt hozna létre Demszky”, Népszava, 1997. december 2.
40 A Magyar Köztársaság tárcanélküli niniszterének levele Demszky Gáborhoz, 1997. december 4. NI. 1532/97.
41 Ezúton szeretném megköszönni Peternák Miklósnak, hogy elsô baráti kérésemre azonnal levette az Internetrôl a Szentjóby tervezett kényszergyógykezeltetéséhez szánt oldalakat. A kutatás eredeti szándékáról lásd Peternák Miklós és Erdélyi Dániel nyilatkozatát a Magyar Narancs 1988. május 7-i számában. „A kvalitás nem rendôri ügy” címmel, az interjút Szônyei Tamás készítette.
Részletek az amerikai kormánynak és Kongresszusnak tett Moynihan-jelentésbôl
Az Egyesült Államok törvényhozása 1994-ben bizottságot hozott létre, hogy kivizsgálja „az államtitkok védelmének és számbeli csökkentésének”ügyét. A testületet az ENSZ-beli munkájáról is ismert veterán külpolitikai és nemzetbiztonsági szakértô, Daniel Patrick Moynihan szenátor vezette. A bizottság 1997 márciusában nyújtotta be jelentését* az elnöknek és a Kongresszusnak. Megállapításai szerint a kelleténél jóval több titkosnak minôsített dokumentumot ôriznek a kormányhivatalokban, roppant költségek árán. A titkosítás és a nem titkossá minôsítés szabályai kaotikusak. A titkosítást és a visszaminôsítést nem szabályozza törvény és nem felügyeli külön kormányhivatal. Körülbelül kétmillióra tehetô azon személyek száma, akiknek jogukban áll iratokat titkosítani. A huszonöt évnél régebbi – nemzetbiztonsági szempontból közömbös, fôleg a hidegháború korszakából származó – titkos anyag terjedelme több mint másfél milliárd oldal. A 12 985. számú elnöki rendelet elôírta, hogy minden 25 évnél régebbi titkos iratot dolgozzanak fel automatikus visszaminôsítés céljából 2000-ig. A kormányhivatalok a szóban forgó állománynak kevesebb mint a felét, 719 millió oldalt jelölték ki visszaminôsíthetônek, s ebbôl egy év alatt 58 milliót dolgoztak fel. 1995-ben a titkos iratok kezelésének és a velük kapcsolatos tevékenységeknek a költsége 5,6 milliárd dollár volt. A Nemzeti Levéltár becslése szerint ha a visszaminôsítéskor soronkénti, „manuális” átvizsgálás helyett számítógéppel segített mintavételi eljárásokat alkalmaznak, a költség oldalanként hét cent. További költségeket lehet megtakarítani, ha a visszaminôsítést egyetlen hivatal irányítja. Részletek a vizsgálati eredmények és ajánlások összefoglalásából:
„Ha a túlzott titkosság miatt a politikacsinálók informáltsága hézagos, a kormányzattól nem kérhetôk számon tettei, a nagyközönség pedig nem vehet részt tájékozott vitában, akkor ennek lényeges kihatásai vannak a nemzeti érdekekre nézve. […] Amikor minden titkos, semmi sem titkos. Hiába költenek évente több milliárd dollárt a kormányzati titkok megôrzésére, a titkosítási és beléptetési rendszereknek nem sikerült elérniük alapvetô feladatukat: hogy a nemzetbiztonság szempontjából legkritikusabb titkokat megvédjék.
[…] A titkosítási és beléptetési rendszerekbe vetett bizalom a kormányzaton belül is, kívül is a múlté. Ma már szinte mindennapos gyakorlat, hogy kétségbevonhatatlan lojalitású amerikai tisztségviselôk titkos információkat hoznak nyilvánosságra lezáratlan politikai viták részeként – amikor az egyik tábor információt „szivárogtat ki” valamely konkrét nézet támogatására vagy a másik tábor ellenében –, illetve valamilyen bevett államigazgatási politika alátámasztására. Ez elôbb-utóbb züllesztô hatással van a közszolgálatra, hiszen hatalmas elônyhöz juttatja a leggátlástalanabb hazardírozókat.
A titkosság tiszteletben tartását s azt, hogy a legfontosabb titkok megmaradjanak titoknak, úgy lehet a legjobban szavatolni, ha a titkosság visszakapja korlátozott, de szükséges szerepkörét. A titkokat úgy lehet a legjobban megvédeni, ha a titkosság körét általánosan csökkentjük. Rengeteg elônye lehet annak, ha azt az információt, amelynek többé nincs szüksége védelemre, kivonjuk a titkosítási rendszerbôl, sôt – megfelelô esetekben – eleve nem is titkosítjuk. Információban dúskáló társadalomban élünk, ahol minden eddiginél inkább a nyitott források – nem pedig a gyûjtés titkos eszközei – szolgáltatják a jól tájékozott döntésekhez szükséges információt. Titkossági rendszerünk túl gyakran cselekszik úgy, mintha ez az információs forradalom be sem következett volna; tetemes költségek árán nyeli el az információt és korlátozza a hozzáférést. […]
[A vizsgálat során] megjósolható volt, hogy a XX. század folyamán kialakult és megnövekedett titkossági rendszer lényegében változatlan és a nyilvánosság számára megvizsgálhatatlan marad. Erre számítani is lehet egy olyan szabályozási rendszer esetében, amelynek lényege, hogy rejtve van a szem elôl. Körülbelül kétmillió szövetségi – polgári és katonai – tisztségviselônek, továbbá a gazdaságban még egymillió embernek áll módjában a különféle információk titkosítása. Az iratminôsítési kategóriák megsokasodtak az idôk folyamán, s a titkosítási rendszer egyre bonyolultabbá vált. Ez a rendszer külsô beavatkozás nélkül korlátlan ideig fenntartja magát, s ezzel nemcsak pozitív vonásait ôrzi meg, hanem azokat az elemeit is, amelyek károsak mind demokráciánkra, mind biztonságunkra nézve.
Itt az ideje a törvénykezésnek. […]
A titkossági rendszer mûködésének javítása és az elfogadott szabályok foganatosítása érdekében azt ajánljuk, hogy törvény foglalja össze a titkossá minôsítés elveit. […]
A titkosítás és visszaminôsítés elveit megalapozó rendelkezés keretéül a következôket javasoljuk:
1. cikkely: Információt csak akkor szabad titkosítani, ha az információ védelme bizonyíthatóan szükséges a nemzetbiztonsági érdekek szolgálatában; ennek (a korlátozásnak) az a célja, hogy a titkosítás köre az ezen érdekekkel összhangban lévô abszolút minimumom maradjon. […]
6. cikkely: Létre kell hozni a Nemzeti Visszaminôsítési Központot, amely összehangolja, foganatosítja és ellenôrzi a szövetségi kormányzat visszaminôsítési politikáját és gyakorlatát. […]
Minden titkos és nyílt információnak megvan a maga élettartama, melynek során döntéseket kell hozni megalkotásáról, kezelésérôl és felhasználásáról. A titkosított anyagok kezelésének azonban magába kell foglalnia egy lényeges megfontolást: azt, hogy az információt egyáltalán titkosítani kell-e, és ha igen, milyen hosszú idôre. Némelyik információt egy napig kell titokban tartani, másokat egy évig, megint másokat egy emberöltôig vagy még tovább. […]
A mai titkosítási rendszerbôl feltûnôen hiányoznak a szempontok annak felmérésére, hogy szükség van-e védelemre (az információnak), és milyen típusú legyen az a védelem.
Ezenközben az életciklus végén alkalmazott visszaminôsítési eljárások gyakran képtelenek megkülönböztetni a továbbra is érzékeny információt a már nem érzékenytôl – és ez szükségtelen védelemhez vezet. A nagyközönségnek joga van a betekintéshez. Elôbb-utóbb tisztes mennyiségû információt titoktalanítanak. De gyakran csak az információ szabadságáról szóló törvény (FOIA) jegyében lefolytatott, több éves költséges feldolgozás (sôt, olykor perek) után (noha az utóbbi idôbôl van néhány példa nagy terjedelmû, történelmi jelentôségû irategyüttesek sikeres visszaminôsítésére). Az ilyesfajta ügykezelés nagyon költséges: 1992-ben (az utolsó évben, amelyrôl adat áll rendelkezésre) több mint 108 millió dollárt költöttek a FOIA jegyében beadott kérelmek elbírálására, hogy aztán az esetek nagy részében kevés vagy semennyi anyagot ne bocsássanak ki.
Mindez roppantul kevéssé hatékony, ugyanakkor elôre sejthetô. […] A kormányhivatalokat kevés dolog ösztönzi a visszaminôsítésre, nemigen kérhetô számon tôlük, milyen módokon teszik lehetôvé a betekintést, és nincs összefüggô eljárásrendszer, amely garantálná az olyan anyagok kibocsátását, amelyek többé nem kívánnak védelmet. Másfelôl a levéltárosok és a történészek úgy tartják (ezeknél az iratokoknál) mi sem érdekesebb. És nem tévednek: múltunk megértése kulcsfontosságú annak szempontjából, hogyan nézünk szembe a jövônkkel.
A deklasszifikációt (visszaminôsítést) úgy kell felfogni, mint a dereguláció egy fajtáját. Jelenleg a kormányhivatalok pincéiben több mint másfél milliárd oldalnyi 25 évnél korábban titkosított kormányzati irat hever a nyilvánosságtól elzárva. Ezen iratok egy része ma is igen érzékeny, és jobb, ha titkos marad, de a többiek az életciklusuk végére jutottak, és helyes lenne kivonni ôket a titkosítási rendszerbôl.
A jelenlegi szabályozási rendszerbôl nincs kiút; nem akar és nem is képes elegendô anyagot költséghatékony módon visszaminôsíteni. […] a visszaminôsítés nem lehet ötletszerû procedúra. […]
A Visszaminôsítési Központba fektetett pénz idôvel bôségesen kamatozna, hiszen mind költséget, mind elmaradó hasznot meg lehetne takarítani vele. Ugyanakkor a Központ segíthetne abban, hogy erôsödjék a kormányzat ama képességébe vetett bizalom, hogy különbséget tud tenni a zárolásra szoruló („keménymag”) információk és azok között, amelyeket életciklusuk végén hozzáférhetôvé lehet tenni. […]
A titkosítás hatékonyabb alkalmazásának érdekében javaslatot teszünk a kezdeti titkosítás folyamatának javítására oly módon, hogy az ezzel foglalkozó tisztségviselôk kötelesek legyenek mérlegelni a titkosság költségét és hasznát, és további tényezôket is számba venni a titkosításról vagy titokban tartásról hozott döntés során. […]
A döntést a takarékosság elve alapján kell meghozni, aztán pedig erélyesen betartatni. […] Számba kell venni olyan tényezôket is, mint az információ kényes volta, a nyilvánosságra hozatalából származó esetleges kár, elvesztésének kockázata, értéke az ellenfelek számára és megvédésének költségei.
Javaslatot teszünk arra, hogy a nemzetbiztonság kérdése az eddigitôl eltérô módon mérlegeltessék. A titkosítással foglalkozóknak nemcsak azt kell nézniük, hogy egy-egy konkrét információ beleillik-e a védelemre szoruló anyagok valamelyik kategóriájába, hanem elôször is azt kell elemezniük, hogy az információ megköveteli-e a titkosítási rendszer által lehetôvé tett védelmet. Amíg nincs értelmesebb módszer a kezdeti döntések meghozatalára, addig továbbra is gépiesen intézzük a titkosítást, annak gondos elemzése nélkül, hogy származnék-e olyan kockázat az információ kibocsátásából, amely megkövetelné a titkosítás útján való védelmet.”
TIMOTHY GARTON ASH:
A célszemély látószögébôl
„Guten tag” – mondja az ügybuzgó Frau Schulz –, magának nagyon érdekes dossziéja van. – És már kezemben is a drapp iratgyûjtô, jó öt centi vastag paksaméta, tetejére azt bélyegezték: OPK-Akte, MfS, XV2889/81. Alá pedig azt írta valaki szabályos, könyökvédôs kézírással: „Rómeó”.
Rómeó?
– Bizony, ez volt a maga fedôneve – mondja Frau Schulz, és elkuncogja magát. (...)
1980-ban, amikor Kelet-Berlinben diákoskodtam, egyik este hazavittem egy barátnômet a Prenzlauer Berg kerületbe, a málladozó Vilmos-korabeli bérházba. A szobámhoz kilátás is járt – azaz belátás. Nagy kétszárnyú üvegajtó nyílt az erkélyre, és ha nincs a csipkefüggöny, a túloldalon lakók egyenest beleshettek volna.
Összeölelkeztünk a szûk ágyon, de Andrea hirtelen elhúzódott, befejezte a vetkôzést, odament az erkélyajtóhoz, elhúzta a csipkefüggönyt és felgyújtotta a vakító mennyezetlámpát. Ha Oxfordban vagyunk, egy kicsit meglepôdtem volna az erôs fény meg az elhúzott függöny miatt. Csakhogy Berlinben voltunk, és eszembe se jutott fennakadni rajta.
Nem is akadtam fenn – amíg csak tudomást nem szereztem a dossziéról. Akkor aztán bekattant ez a pillanat, és megfordult a fejemben, vajon Andrea nem a Stasinak dolgozott-e, és nem azért húzta-e félre a függönyt, hogy valaki lefotózhasson bennünket az utca túloldaláról.
Lehet, hogy a fotók ott lapulnak az iratgyûjtôben, és a tartalmát Frau Schulz már rég átnyálazta. Mit is mondott? „Magának nagyon érdekes dossziéja van.”
Sietve lapozok, de megkönnyebbülésemre nem találok efféle fényképeket, és úgy látszik, Andrea sem volt besúgó. De azért van itt egy-két megható dolog. Például ez a megfigyelési jelentés arról a kirándulásról, amelyet, ha jól látom, 1979. X. 6-án tettem Kelet-Berlinben, 16.07 órától 23.55 óráig. A fedônév, amelyet a Stasi ez alkalommal rám akasztott, kevésbé romantikus: „246816”.
16.07 órakor
folyamatba tétetett „246816” külsô figyelése,
miután elhagyta a Friedrischstrasse Bahnhof határátlépôhelyét.
A megfigyelt személy a pályaudvari újságárushoz
ment, s vett egy „Freie Welt”-et, egy „Neues Deutschland”-ot
és egy „Berliner Zeitung”-ot. Aztán a célszemély
keresô tekintettel járkált fel-alá a pályaudvaron.
16.15 órakor
a pályaudvar gyülekezôhelyén „246816”
kézfogással és arccsókkal üdvözölt
egy nôi személyt. Ez a nôi személy a „Barett”
fedônevet kapta. „Barett”-nél sötétbarna
retikül volt. Mindketten elhagyták a pályaudvart, és
beszélgetve a Berliner Ensemble épületéhez
mentek a Brechtplatzon.
16.25 órakor
mindketten beléptek egy étterembe:
Ganymed
Berlin-Mitte
Am Schiffbauerdamm
Kb. 2 perc múlva a megfigyelt személyek elhagyták
az éttermet, és a Friedrichstrassén, majd az Unter
den Lindenen az Operncaféba mentek.
16.52 órakor
„246816” és „Barett” beléptek az étterembe:
Operncafé, Berlin-Mitte, Unter den Linden. Helyet foglaltak a kávéházban,
és kávét ittak.
18.45 órakor
elhagyták a kávéházat és a
Bebelplatzra mentek.
18.45 órától 20.40 óráig
terjedô idôben érdeklôdéssel nézték
az NDK 30 éves jubileumát köszöntô fáklyás
felvonulást. Ezek után „246816” és „Barett”
az Unter den Linden utcán és a Friedrichstrassén végighaladva
az Am Schiffbauerdamm utcára ment.
21.10 órakor
beléptek a Ganymed étterembe. Az étteremben nem
folytatódott a külsô megfigyelés.
23.50 órakor
mindketten elhagyták a gasztronómiai létesítményt,
és egyenesen továbbhaladtak a Bahnhof Friedrichstrasse határátkelôhely
indulási csarnokába, melybe
23.55 órakor
beléptek. „Barett” átadva VI. Fôosztálynak
dokumentáció céljából. A külsô
figyelési akciót befejeztük.
„246816” célszemély személyleírása
NEME: férfi KORA: 20–25 év MAGASSÁGA: kb.
1,75 m TESTALKATA: sovány HAJA: sötétszôke rövid
ÖLTÖZÉKE: zöld zakó kék pólónyakú
pulóver barna kordbársony nadrág
„Barett” kapcsolat személyleírása
NEME: nô KORA: 30–35 év MAGASSÁGA: 1,75 m–1,78
m TESTALKATA: sovány HAJA: középszôke göndör
ÖLTÖZÉKE: sötétkék ballonkabát
vörös barett kék farmernadrág fekete csizma KIEGÉSZÍTÔK:
sötétbarna retikül
Ülök a fautánzatú asztalnál, álmélkodom életem egy napjának ezen a kínosan részletes rekonstrukcióján és az iskolai fogalmazást idézô stíluson: sehol egy állítmány nélküli mondat, meg az a fontoskodó rokonértelmû kifejezés: gasztronómiai létesítmény… Eszembe jut a slampos, aranyozott-vörös Ganymed, a csillogó-villogó Operncafé, meg [az NDK] harmincadik évfordulóján masírozó kékinges, pattanásos ifjak, meg a parafinnal átitatott fáklyáik nyomán szálló szikrák a ködös esti levegôben. Újra orromban érzem azt a különös kelet-berlini szagot, a régimódi, brikettel fûtött házi kazánok füstjének, a kis kétütemû Trabantok kipufogógázának, az olcsó kelet-európai cigarettáknak, a vizes csizmáknak meg az izzadságnak a vegyülékét. Egyvalamit azonban nem tudok felidézni: ki lehetett az én pirossapkás kis barátnôm? Vagy nem is olyan kicsi: 175-178 centi, olyan magas, mint én. Karcsú, középszôke, göndör, 30–35, fekete csizma? Ott ülök Frau Schulz vizsla tekintete elôtt, és érzem, hogy rémségesen hûtlen vagyok a múltamhoz.
Csak amikor hazaérek, egészen haza, Oxfordba, csak akkor jövök rá, kirôl volt szó – miután beleolvasok akkori naplóimba. És felfedezem ennek a rövid, heves, boldogtalan kapcsolatnak minden részletét, a nappalokat és az éjszakákat, a telefonokat és a leveleket. Sôt, a napló hátuljában megtalálom két levelét, gondosan megôrizve a saját borítékjában, rajta a bélyeggel, amely így szól: „Posta – hogy kapcsolatban légy”. Az egyik levelébe becsúsztatva megtalálom a fekete-fehér fényképet, akkor küldte, amikor az egésznek vége lett, hogy segítsen az emlékezésben. Boglyas haj, kiugró pofacsont, eléggé ideges mosoly. Hogyan is felejthettem el?
Azon az októberi napon azt írom Claudiáról a naplómba: „pimasz abban a piros barettjében és a kék egyen-ballonkabátjában”. „Túljutok a Friedrichstrassén – ez áll benne –, a cipôtalpamig átkutatva (Duckers. A tisztnek nagyon imponált.)” Most már emlékszem, ahogy a Friedrichstrassei Pályaudvar alatt, a földalatti határátkelôhelyen a szürke egyenruhás tiszt bevitt egy lefüggönyzött fülkébe, kiüríttette velem a zsebeim tartalmát egy kis asztalra, minden egyes darabot tüzetesen megvizsgált, és még a zsebnaptáram bejegyzéseire is rákérdezett. Aztán utasított, hogy vegyem le a nehéz barna bôrcipômet, amit a Ducker & Sonnál vettem a Turl Streeten. Belekémlelt, aztán megméricskélte a kezén, és így szólt: „Nagyon jó cipô”.
„Karonfogva, összebújva Claudiával az Operncaféba” – folytatja a naplóm:
Még közelebb egymáshoz… A fáklyásmenet. A hideg, hideg keleti szél. A mi melegségünk. Az útvesztô – bekerítve. Átcsúszunk a oszlopok között, elsiklunk a rendôrök elôl. Végül a „Ganymed”-be. Tûrhetô vacsora. C. az ô „jobb”-jairól. (...)
Az „útvesztô” és az „oszlopok”, gondolom, a Szabad Német Ifjúság – e bámulatosan rá nem illô nevet viselô kommunista ifjúsági szervezet – fáklyás menetelôire vonatkozik. Ami „a politikai tevékenység”-et illeti, Claudiáról az elsô pillantásra lerítt a hatvannyolcas nemzedék. Akkor este arról mesélt, hogyan skandálták a rohamrendôrök képébe azt a rigmust, amely szépen összefoglalja a politikai és szexuális tiltakozás jellegzetesen 68-as elegyét. Szabad fordításban: „Gumibot a szerszáma, füttyöt sem ér az ágyba”.
Nem sokkal késôbb láttam utoljára, csak egy szemvillanásig, Rudi Dutschke, a diákvezér temetésén, a berlin-dahlemi templom kis sírkertjében. Ott is a piros barettjét viselte. Vagy ezt a kis részletet csak én képzeltem hozzá, búcsúzóul?
A Stasi jelentése, az én naplóm: két változat életem egy napjára. A „célszemély” leírása a titkosrendôr hideg, külsô szemszögébôl meg az én szubjektív, célzásokkal teli, érzelmes önjellemzésem. De micsoda ajándék az emlékezetnek egy Stasi-dosszié! Sokkal jobb, mint Proust madeleine-je. (…)
A borítón olvasható „OPK” az Operative Personenkontrolle, vagyis az Operatív Személyi Dossziék keletkeztetôjének rövidítése. Az Állambiztonsági Minisztérium Jogi Fôiskolájának 1985-ös kiadásában megjelent könyv, a „politikai-operatív munka” szótára szerint az operatív személyi kontroll célja azon személyek azonosítása, akik a büntetô törvénykönyvbe ütközô cselekményeket követhetnek el, vagy akiknek netán „ellenséges-negatív” a „beállítódásuk”, vagy akiket ellenséges célokra használhat fel az ellenség. Az OPK központi célja – fejtegeti a szótár – annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy „ki kicsoda”. Minden dosszié „nyitó határozattal” és „intézkedési tervvel” kezdôdik.
Az én dossziém megnyitásának idôpontja 1981. március. (…)
Legkitartóbb besúgóm „Michaela”, az idôs weimari hölgy. Február 8-án az erfurti hivatal azt jelenti a II/13-as (újságírókkal foglalkozó) kémelhárítási ügyosztálynak, hogy ismét kapcsolatba léptem ügynökségükkel (hivatalos kapcsolattartójukkal), „Michaelá”-val. Az erfurtiak mellékelik annak a magnóra vett beszélgetésnek a gépelt szövegét is, amelyet az ügynök férjével folytattam. (…)
„Michaela” 1980. január 5-én azt jelenti, hogy kapott tôlem egy kiállítási katalógust azzal a címmel: „Ellenállás és konformizmus között – mûvészet Németországban, 1933–1945.” Megerôsíti, hogy a mellékelt üdvözlôkártyán lévô kézírás ugyanaz, mint azon a papíron, amelyre legutóbbi látogatásomkor leírtam a nevemet. „Abból a célból, hogy további intézkedések foganatosításával erôsítsem a kapcsolatot, köszönôlevelet fogok írni erre a címre:
Tim Garton Ash
Kunstgaleria
Berlin-West. – Írja – Stasi-szakkifejezéssel – az ügynök-tartó operatív tisztjének „Michaela”. (...)
Öt hónappal késôbb egy operatív feljegyzés, amely „az ügynök »Michaelá«-tól származó szóbeli tájékoztatás alapján készült”, arról tudósít, hogy férje elmondta neki: az április 26-27-iki hétvégén megpróbáltam ismét fölkeresni a házaspárt. Dr. Georg nem volt hajlandó fogadni, betegségére hivatkozva. Fényt derített azonban weimari látogatásom néhány részletére, miután kifaggatta az orvost, aki az idô tájt kezelte. Az orvosnô férje történetesen Eberhard Haufe, „egy szabadúszó német irodalomtörténész volt”, én pedig éppenséggel náluk laktam.
Jól emlékszem arra a hétvégére. Akkor tartották a weimari „Shakespeare-napokat”, az eseménysorozat fénypontja pedig George Steiner elôadása volt. Igazi áriázás: Leartôl Oidipusz és a Don Giovanni érintésével jutott el a Vízkeresztig. Utána együtt vacsoráztam a nagy emberrel. Azt éreztem, egészen helyénvaló, hogy itt, Weimarban, Buchenwald árnyékában beszélgethetek vele – semmi kétség, elsôrendû példája a magas kultúra és a barbárság mélységesen nyugtalanító közelségének, amelyrôl Steiner oly ékesszólóan írt már.
Mégis, ezt a hétvégét nem Shakespeare és nem is George Steiner, hanem Eberhard Haufe tette emlékezetessé. (…) Weimar varázsát csak növelte, hogy a német klasszikusok kutatójával töltöm itt az idômet, és amikor a Tiefurt parkban sétáltunk, az jutott eszembe, hogy ez az ôszhajú, törékeny csontú ember itt mellettem nem csupán a klasszicista Weimar értelmiségijeinek szakértôje, hanem közülük egy ember. A folytonosság része és egy két évszázadra visszanyúló dialógus részese. Ez a dialógus lényegében mindig is, ma is a német írók és gondolkodók egy központi, de nehezen megragadható fogalmáról szól, arról, ami Herdernél ugyanúgy hangzik, mint Thomas Mann-nál: HumanitÀt. (...)
Csodálatos és megindító látogatás volt. Nem így „Michaela” Stasi-jelentésében. Itt mint faragatlan fickó és nem szívesen látott vendég tûnök fel: „Az este során G. nem vette észre a H. család diszkrét jelzéseit, hogy a beszélgetést lezártnak tekintik, és sikerült elérnie, hogy a család vendégszeretete egy ajánlatban csúcsosodjék ki, miszerint maradjon náluk éjszakára”. Ezután következik „Michaela” értékelése dr. Hauféról és feleségérôl: „Mindkét személyre rányomja bélyegét a polgári életmód… Úgy ítélem meg, hogy információikat az NSZK tömegtájékoztató eszközeibôl szerzik.” Azt azonban hangsúlyozza, hogy nem ellenségesek „társadalmi rendszerünkkel szemben”. Végül leszögezi, hogy szükség van a forrás (mármint az ô) védelmére, mert „csak a mi családunk és az övék tud az angol látogatásáról. Ímaresch alezredes, az erfurti hivatal kémelhárítási fônöke azt fûzi a jelentés Berlinbe küldött másolatához, hogy ügyosztálya már vizsgálja a Haufe házaspárt. (…)
Most pedig a Stasi tisztjeirôl akarok megtudni egyet-mást. Mert ha én és barátaim voltunk a háromszög egyik oldala, a besúgók pedig a második, akkor a tisztek a harmadik oldal. Milyen volt a minisztériumban dolgozni? Hogyan kerültek oda. Mit gondoltak, mire jó az, ha nyomoznak utánam? Mit csinálnak most? (…)
Az S-Bahnnal megyek, hogy meginterjúvoljam Kratsch tábornokot. A kertkapuban fogad, fényes nylon edzôruhában, aztán egy színes gyöngyfüggönyön át belépünk a kis fafaragványokkal és horgolt nippekkel telezsúfolt vikendházba. Az egyik polcon gondosan válogatott szakácskönyvgyûjtemény. (…)
És most lássuk Fritz ezredest, Kaulfuss utódját a II/9-es osztály élén, azt az embert, aki 1982-ben aláírta a dossziém megnyitását. Nem úgy, mint elôdjének, Alfred Fritznek ma is sok a dolga. A takaros, szürke karlhorsti ikerház kapujában a felesége közli, hogy az ura kora reggeltôl késô estig el van otthonról: „Tudja, hogy van ez a biztosítási szakmában.”
Otthagyom a névjegyemet, az asszony javasolja, telefonáljak este tízkor. Amikor felhívom, és elkezdem magyarázni, hogy történész vagyok, és a Stasi-dossziékkal foglalkozom, Fritz megkérdezi: „Ugye, volt magával valami dolgunk a szolgálati idôm alatt.” Mondom, igen, dosszié van rólam. Némi habozás után végül beleegyezik, hogy találkozzunk – „ha úgy gondolja, jut valamire vele –, éspedig reggel fél nyolckor.
Szolgálati kartonja szerint az ezredes hatvanöt éves. Felkészülök egy újabb öreg, pocakos, nehézkes figurára, olyan Kaulfuss- vagy Kratsch-félére. Ám az a férfi, aki nyájas mosollyal üdvözöl, fiatalos ötvenesnek látszik. Hajszárítóval bodorított fürtjei vannak, fekete farmert hord, ingének vidám mintája rózsaszín és szürke háromszögekbôl áll, a hozzáillô széles nyakkendôt jókora tû tartja a helyén. Minden ízében olyan, mint egy nyugatnémet biztosítási ügynök ebben az új – miben is? Álruhában? Uniformisban? Identitásban?
Megköszönöm, hogy idôt szakít rám sok dolga közepette.
Igen, hát ez a gond, soha nem szakadt rá még ennyi feladat.
– Több, mint a minisztériumban?
– Nem. Tudja, milyen az a munka, az esti találkozók az ügynökökkel, miegymás… – és várakozón néz rám.
„Tudja, milyen az…” Mi járhat a fejében?
Felemeli névjegyemet az asztalról, és mosolyogva nézegeti. – Na igen, sokféle fedôtevékenység van, ugye? „Jelenkor-történész”, példának okáért. Történész vagy hírszerzô, nekem mindegy. Jó páran voltak már nálam. Nekem nincsenek gátlásaim.
Biztosítom, hogy valóban jelenkori történész vagyok. Kissé csalódottnak látszik. Talán azt remélte, összevetheti tapasztalatait egy régi sporttárssal. Vagy egyszerûen csak nem hisz nekem. Akárhogy is, szívesen belevág.
Kezdetben vala a háború. Éppúgy meghatározó hatással volt rá, mint Kaulfussra vagy Kratschra. A bátyja elesett a fronton.
– És az apja?
– Nem ismertem az apámat. Az voltam, amit törvénytelen gyereknek mondanak. – Mosolyog rendületlenül, de kihallom hangjából a feszültséget, és érzem a régi kínt.
Az ötvenes évek elején a Schwerin megyei tanács pénzügyi osztályán dolgozott. A párt tagjelöltje volt. Amikor megkörnyékezte a Belügyminisztérium egyik embere, ô azt gondolta, „dicsôség” megvédeni az NDK-t a külföldi kémek ellen, akik tömegestül szivárognak be az országba.
– Biztosan emlékszik, milyen idôk voltak azok. Ez volt a „kukás gyerekek” kora. A CIA pár garasért rávette a nyugat-berlini sihedereket, hogy jöjjenek át, és kutassák át a kukákat a Vörös Hadsereg fôhadiszállása elôtt. Itt, Karlhorstban. A legtöbbjüket elfogták.
Izgalmas évek voltak. Úgy érezte, fontos munkát végez. Még gyárakba is elmentek, és megmagyarázták, mit csinálnak, és az emberek megtapsolták ôket. (Hát még ma sem ködlik fel benne, hogy azok az emberek félelmükben tapsoltak?)
A hetvenes években rosszabbra fordultak a dolgok. A minisztérium falai közt csökkent az idealizmus, nôtt a puszta karriervágy.
– Ez érvényes a fiatal Wendt hadnagyra is?
– Nem tudja. Wendt mindig nagyon zárkózott volt.
– És Risse ôrnagyra?
– Szerintem Risse ugyanolyan ôszintén gondolt mindent, mint én.
Sejteni kezdték, hogy a falakon kívül is rossz kerékvágásban haladnak a dolgok, meg a kollégái magánbeszélgetésekben megállapították, hogy két fô baj van: az Autóprobléma és az Utazási Probléma. Az Autóprobléma azt jelentette, hogy egyszerûen nem lehet tisztességes kocsit kapni. Az emberek nem juthattak máshoz, csak valami pöfögô Trabanthoz vagy Wartburghoz, de még arra is tíz évet kellett várniuk. Az Utazási Probléma azt jelentette, hogy a legtöbb ember sehová nem utazhatott, kivéve a szovjet blokk néhány országát.
– A Szabadságproblémáról sohasem esett szó köztük?
– Soha! – Elgondolkodik. – Habár az Utazási Probléma valamiképpen összefüggött ezzel a kérdéssel.
Az is feltûnt nekik, hogy egyre több másféle munkával bízzák meg ôket. Idézem neki Eichner ezredes megjegyzését: „Volt nekünk egy államunk. Aztán volt egy pártunk, amelyik megpróbálta mûködtetni az államot. Aztán volt egy állambiztonsági szolgálatunk, amelyik azon iparkodott, hogy a párt és az állam mûködjék valahogy. És mégse mûködött semmi!”
– Hát errôl van szó – mondja Fritz.
Még futballmeccsekre is kivezényeltek embereket az ügyosztályáról, hogy álljanak ôrséget. Röhej. Az ô igazi feladatuk az volt, hogy nyugati kémeket kutassanak fel, bár akkoriban inkább a „legális pozícióban elkövetett kémkedésre” összpontosítottak: a diplomatákra, az akkreditált tudósítókra, a hivatalosan érkezô tudósokra és így tovább. Az ô osztályához tartozott az összes nyugat-európai ország, és náluk évente körülbelül harminc operatív személyi dosszié megnyitására adtak ki utasítást.
– És csakugyan elkaptak kémeket?
– Igen, néhányat.
A nyugatiakat egy-két hónapig ôrizetben tartották, aztán kiutasították. Súlyos esetben bíróság elé állították és elítélték, de végén ôket is kiutasították. Ha viszont keletnémetekrôl volt szó, azok hosszú börtönbüntetést kaptak.
Az ô idejében nem tudtak zöldágra vergôdni sem a franciákkal, sem a britekkel, pedig ôk voltak számukra a legfontosabbak. Egy diplomatát majdnem sikerült rávenniük, hogy nekik dolgozzék. Nô volt az illetô, és a 3/a. rendszabálynak köszönhetôen rájöttek, hogy viszonya van valakivel. (A 3/a. rendszabály a poloskát jelenti, ellentétben a 3/e. rendszabállyal, vagyis a telefon-lehallgatással.)
Természetesen megpróbálták felhasználni ezt az információt a beszervezésére. Merthogy férjnél volt.
– Úgy érti, megpróbálták zsarolni?
– Igen, minden titkosszolgálat ezt csinálja. – Ez egyszer mégse vált be. A pasas, akibe beleszeretett, egy angol volt, és késôbb visszautazott Angliába. Aztán, enyhén gúnyos vigyorral, megkérdezi: – Ugye, nem maga volt az?
– Nem. (És különben is, mi köze hozzá?)
Abból a ravasz mosolyából megérzem, mennyire hiányzik neki a szakmának ez a mélysége: a kéjlesés, az intim részletek, a játszadozás egy nô életével. Ma biztosan kénytelen beérni azzal, hogy helyette az újságok meg a tévé lesik ki mások magánéletét. Íme, a szervezett kukkolás nyugati változata – ezt is állítólag egy magasabb cél szentesíti. Egykor „állambiztonság”, mainapság „közérdek”.
Visszatér kedvenc témájához: hogy milyen keményen dolgoztak. Reggel 7.15-kor, de legkésôbb 7.30-kor már az íróasztalánál volt. Háromnegyed nyolckor jelentést kellett tennie Kratsch tábornoknak. Aztán átolvasta a dossziékat, megbeszélte a folyó ügyeket munkatársaival: az akcióterveket, az ügyosztályok közötti együttmûködést, a megfigyelési jegyzôkönyveket, az összefoglaló jelentéseket, az új besúgók felkészítését, a régiek ellenôrzését. Osztályvezetôtôl fölfelé egy külön kantinban ebédeltek, amely a minisztériumi épületegyüttes középpontjában állt, megemelt alapzaton. „Királydomb” – így nevezték. A hivatali munka késô délutánig folytatódott, esténként pedig találkoztak a besúgókkal, többnyire „K” – azaz „konspiratív lakásokon”. Legalább tizenkét órás volt a munkanap, és sokszor hét végén is dolgoztak.
– Voltak-e társas összejöveteleik?
Karácsonykor vagy új évkor hivatali partit tartottak „egy objektumban, érti?”. Egyszer például Wandlitzban mulattak. „Szépen meg volt terítve az asztal, bôven volt enni- és innivaló, táncoltunk és remekül éreztük magunkat.” Máskülönben nem jutott idejük a társaséletre.
Ma épp ilyen hosszú a munkanapja, mert hát nem tud megélni a tiszti nyugdíjából. Ez nem annyi, amennyi a fizetésük alapján megilletné ôket, hanem a keletnémet átlagbér után járó állami nyugdíj hetven százaléka. Ez szörnyen igazságtalan, mondja. Sérti a törvény elôtti egyenlôség alapelvét. Mire a felesége, aki eddig csöndben takarított a szobában, dühösen kitör: – Hagyd már abba! –, és úgy bevágja az ajtót, hogy leesik a kilincs. (Fritz személyi dossziéjából megtudom, hogy a felesége és három lányuk is a Stasinak dolgozott.)
– Hát igen – folytatja Fritz –, a szociális biztonság, az volt az egyik igazán jó dolog Kelet-Németországban. Most meg ez a nagy bizonytalanság, meg a bûnözés, meg a munkanélküliség. Mire jó a szabadság, ha nincs pénzünk, hogy kiélvezzük? Jól látja a nehézségeket, amikor az ügyfeleket járja. Borzasztóan szükségük van az ô biztosításaira, mert az állam már nem ad biztonságot, de gyakran egyszerûen nem telik a biztosítási díjra.
Alfred Fritz, az állambiztonság világából csöppent a magánbiztosítók kis univerzumába. Gigantikus átalakulás megtestesítôje. Tegnap még szürke egyenruhás tiszt, ma fekete farmeros ügynök. A roppant változáson belül csupán egyetlen tényezô nem változott: Fritz egy és ugyanaz.
Az én piti kis történetem
1997 szeptember 24-én töltöttem ki a Történeti Hivatalban azt a nyomtatványt, amelyben jeleztem, hogy élni kívánnék állampolgári jogaimmal, és betekintenék a rólam ôrzött adatokba. A törvényben megjelölt 30 napos határidô helyett, csaknem háromszor 30 nap elteltével, december 15-én levelet kaptam a Hivataltól, amelyben tájékoztattak, hogy kutatómunkájuk eredménnyel járt, és a „feltalált” iratokba 1998 január 5-én betekinthetek. A megjelölt napon megjelentem a Hivatalban, ahol olyan udvariasan és diszkréten viselkedtek velem, aminôhöz hasonlóan eddig csak (magán)nôgyógyászati rendeléseken volt részem; egy hölgy suttogva a helyemre kísért, majd kettô darab iratot tett le elém, és suttogva közölte, hogy ezeket most itt kedvemre tanulmányozhatom. Az egyik irat nyilvánvalóan egy dosszié borítója volt, amely „objektív változóimat” tartalmazta; a nevemen kívül lakcímem, iskoláim, munkahelyem, férjem neve valamint zárójelben az „apja lánya” megjelölés szerepelt rajta. Az adatokból nyilvánvalóan kiderült, hogy a fedôlap 1982 elôtt keletkezett, az ezt követô évben ugyanis mind a lakcímem, mind pedig munkahelyem neve megváltozott. A másik irat viszont egy 1988-ban, Fodor Gáborral folytatott telefonbeszélgetésem rövid kivonatát, és sajátos értelmezését tartalmazta. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy pillanatra nem „borult el az agyam”, ám nem szeretném most felsorolni, hogy szerintem mi minden olyasmi történt velem 1982 és 1988 között, ami az állambiztonsági szervezet érdeklôdésére is számot tarthatott. Élve azonban a felkínált lehetôséggel, arra kértem „kísérômet”, hogy készítsenek számomra másolatot múltam e szerény darabkáiról. A hölgy azonban közölte, hogy tekintettel az irat jellegére(!), másolatot csak a titokszakértô engedélyének megszerzése után készíthetnek. S bár én magam már azt sem értettem igazán, hogy vajon (régi) lakcímem vagy (állandó) apám neve bizonyul-e olyan bizalmas információnak, amelyet csak a titokszakértô hozzájárulásával vihetek haza, valami lehet a dologban, mert az engedély mind a mai napig nem érkezett meg.
Vásárhelyi Mária
Közlemény
Megköszönöm Kenedi János barátomnak, hogy a lap VI. 12-i számában közölt, a Történeti Hivatal munkájának hiányosságaival foglalkozó alapos elemzô munkájában a személyemmel kapcsolatos problémákról is részletes ismertetést adott.
VI. 9-én a Történeti Hivatalban 124 oldalnyi másolatot bocsátottak rendelkezésemre. Az e másolatokban szereplô, az akkori állambiztonsági szervek által felvett anyag vagy teljesen, vagy részben személyemmel foglalkozik (az anyag 1977-89. között keletkezett). Kérésemre ígéretet kaptam arra nézve, hogy minden, a jövôben elôkerülô, személyemmel foglalkozó anyagot rendelkezésemre fognak bocsátani.
Bízom benne, hogy a németországi ún. Stasi-törvény szellemében valamennyi érintett személy meg fogja kapni az ôt érintô anyagot.
Szalai Pál
Kis kiegészítés
Kenedi János cikkéhez a Történeti
Hivatalról
Az ÉS június 12-i számában Kenedi János A (Történeti) Hivatal áldozatai címû írásában említi a demokratikus ellenzék 1988. június 16-i megemlékezését Nagy Imre 1958-ban történt kivégzésérôl. A megemlékezésen én is jelen voltam, és errôl kaptam is információt a Történeti Hivataltól. Elôször mindössze két lapot, majd késôbb – kis dühös cikkem után – még 17-et. Utóbbiak között van az akkori miniszterelnökhöz, Grósz Károlyhoz írt levelem, melyet az alább közlök. A levélre nem kaptam választ.
Miniszterelnök Úr, hallottam és olvastam a Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésekrôl szóló beszédét. Attól tartok, hogy rosszul informálták önt.
Vezér Erzsébet irodalomtörténész vagyok. Részt vettem 16-án délután a Batthyány emlékmécsesnél rendezett ünnepségen. Azért csak ott, mert a temetôi megemlékezés számomra koromnál fogva túl megerôltetô lett volna. No meg azért is, mert féltem, hogy nem találom meg a sírokat, hiszen tudomásom szerint azok a mai napig jelöletlenek. Pedig méltó megjelölésük „a rendszer humanizmusra épülô kötelessége” lenne.
A Batthyány örökmécsesnél tettem hát le virágaimat és néhány barátommal együtt vártuk az emlékbeszédet. Senki sem készült tüntetésre, bár ezt, mint néhány hete a vízlépcsô elleni tüntetésen tapasztalhattuk, nem mindig tartják elítélendônek. Miután azonban virágainkat néhány perc múlva eltávolították, az emlékbeszédre készülô Tamás Gáspár Miklóst pedig fél mondat után a rendôrök erôszakkal elhurcolták, és a körülállók szemébe könnygázt fecskendeztek, elindultunk a Szabadság tér felé. A Televízió székházának lépcsôin ismét összeverôdtünk, és hallgattuk a megemlékezést, amikor megjelent egy sisakos rohamrendôr osztag, és a következôket ordította: „Uraim, a törvény nevében felszólítom Önöket, oszoljanak szét.” Aztán másodperceket sem várva gumibottal ütlegelni kezdtek. Én magam is kaptam egy botütést a hátamra.
73 éves vagyok, nem nézhettek éretlen tacskónak. Elhiszi talán azt is, hogy nem én támadtam meg a sisakosokat. Nem vagyok ellenség: csak a gumibotnak vagyok az ellensége.
Örvendetes, hogy Önök – mind mondta – az atrocitások ellen vannak, de akkor szíveskedjenek ezt a belügyi szervekkel is közölni.
Üdvözlettel
Vezér Erzsébet
Az ország hajója
avagy helyreigazítási kérelem
Mivel Kenedi remek ÉS-beli összeállítása felszabadított a „soha, sehol, senkinek” ki nem mondott ígérete kötelme alól, nyilvánosan megkövetem Pozsgay Imrét egy III/III-as jelentés jóvoltából az ô kárára akaratlanul is elkövetett plágium miatt. Az 1988. XII. hó 6-án kelt jelentés szerint „Dr. Ludassy Mária filozófus véleménye szerint az ország hajója kormányozhatatlanná vált.” A fordulat nekem tulajdonítását 1.: stiláris okokból (ha már hajó: dagály miatt) 2.: tartalmilag kikérem magamnak (nemhogy az ország hajójának kormányzására nem vágytam, barátom még kicsiny kajakunk kormányosi pozíciójától is eltiltott, ami nagyban növelte túlélési esélyünket). Ezen a történelminek nem nevezhetô Mikulás-napon Pozsgay Imre államminiszter tisztelte meg az MTA Filozófiai Intézetét látogatásával, s az ott tartott tájékoztató elôadását kezdte a fent idézett navigációs problémával. Igaz, én nem minden irónia nélkül rákérdeztem, hogy „mit ért azon, hogy az ország hajója... stb.”, ám a mondat szerzôi jogáról ezennel ünnepélyesen lemondok, s a retorikai fordulatot visszaszolgáltatom jogos tulajdonosának.
Persze nem tudom pontosan, hogy a III/III-as jelentések kapcsán miképp mûködhet a helyreigazítási kérelem, mindenesetre megnyugtató, hogy a HMB (Kenedi szerint: titkos megbízott) jelentését az Osztály „az információ forrása megbízható, ellenôrzött, tartalma részben ellenôrzött” kommentárral nyugtázta. Az összes HMB közül egyedül ennek a személye izgat: hogyan lehetett olyan hülye barátom (a színhely alapján ráadásul filozófus), aki engem összetévesztett Pozsgayval?
Ludassy Mária
VEREBÉLYI IMRE:
A sugallat nem igaz, de fölöttébb érdekes!
Nem szívesen keveredek kabátlopási ügybe, még kevésbé tartom szükségesnek, hogy magyarázkodjak. Igaz, nem politikusként, hanem közigazgatási szakemberként, történelmi sorsforduló szerény közszereplôje voltam. Ezért kötelességemnek érzem, hogy akár csak egy ügy kapcsán is, de visszaemlékezzek 1989 júniusára. Ennek megtisztelô lehetôségét az teremtette meg, hogy az Élet és Irodalom nemrég megindult izgalmas sorozatában leközölték egy 1989 júniusában tett kéziratos megjegyzésemet1. Nyilvánvalóan helyhiány miatt, azonban nem közölték azt az egyébként nem általam írt minisztériumi jelentést, amihez, bár nem voltam illetékes, úgy ítéltem meg, hogy magánmegjegyzéseket kell fûznöm.
A minisztériumi jelentés Nagy Imre és mártírtársai temetésérôl szólt, egyben korántsem érdektelen megfontolásokat (javaslatokat) vetett fel. 1989 májusában, a dokumentum keletkezése elôtt alig egy-két héttel kerültem be civil funkcióimmal a civilesítendô és jogállamilag civilizálandó Belügyminisztériumba. Ekkor még voltak „magánmegjegyzéseim”, ezek két forrásra épültek, amit nyílván csak egy szûkebb szakmai kör tudhatott. Egyfelôl a minisztériumi vezetôk íróasztalán éppen akkor ott volt a Belügyi Szemle azon száma, amelyben még kutatóként a belügyi igazgatás kívánatos reformjáról fejtettem ki gondolataimat. Ezen gondolatok közé „sajnos” bekerültek a szûkebb szakterületemet (önkormányzatok, területi és központi közigazgatás) meghaladó reformtévelygéseim is, amelyek a meglévô rendôrségi és állambiztonsági szisztémát érintették2. Bár ezek akkor még sokkolóak voltak, azokat a minisztérium akkor illetékes vezetôi nem utasították el, hanem – akkor még – be kívánták építeni saját továbbfejlesztési elképzeléseik közé. Másrészt az ÉS-ben nem idézett minisztériumi jelentést azért kaptam meg, mert a házban közismert volt, hogy engedélyt kértem és kaptam az akkori belügyminisztertôl arra, hogy munkaidôben és szigorúan magánemberként részt vegyek a Hôsök terei demonstráción. Tehát a minisztérium egyik részlege által irányított titkosszolgálat, mint késôbb Kenedi János „lebilincselô” olvasókönyvébôl3 megtudhattam, a rendzavarás esetleges veszélyének elhárításán dolgozott, ennek ürügyén mindent elkövetett, hogy az eseményre vidékrôl és a fôvárosból mind kevesebben menjenek ki. Ugyanakkor a minisztériumot vezetô belügyminiszter – akit az USA akkori nagykövete az átalakuló térség egyik legdemokratikusabb minisztereként titulált, és ebben korántsem tévedett – engedélyezte, hogy egyéni okok miatt és meggyôzôdésbôl, a minisztérium civil miniszterhelyettese a kordon másik oldalán rója le tiszteletét. Ez a dolog akkor még hatott más rendészeti vezetôkre és úgy gondolták, ha már kint voltam, akkor magánalapon pillantsak be abba a tervezetbe, amit állami és pártvezetôknek jelentenek arról a napról és a jövôbeni kihívásokról. Tehát hiába került az ÉS-be kéziratos magánmegjegyzésem fotómásolata az illusztris titkosszolgálati jelentések dokumentumai közé (amelyet egyébként elég helytelenül fekete akasztófa alatt harangoztak be); mint a következôkbôl is látható lesz, szellemiségében egészen más dologról volt szó.
A minisztériumi jelentés-tervezet ismertetô része tényszerû volt és profi módon összegezte a történéseket. Ez mai szemmel nem olyan nagy dolog, de én akkor, abban a házban, ezt eredménynek tartottam, és ezért elsô magánmegjegyzésem az volt, hogy az anyag profi. Bár kiegészítô magánmegjegyzéseket is hozzá kellett fûznöm az anyaghoz, de ez az anyag szellemiségében messze eltért attól, amit azokban a napokban a ház folyosóján hallhattam, és attól is, amit néhány titkos ügynök Kenedi János könyve szerint4 a megemlékezésrôl jelentett. („A hangulat közönyös volt. A beszédek alatt itt-ott megálltam; és ide-oda járkáltam a tömegben. Megítélésem szerint 50-60 ezer embernél nem volt több jelen. Maximális létszám a kivégzettek neveinek felolvasásakor és a koszorúzáskor volt. A beszédeik alatt [Rácz Sándor, Mécs Imre, Király Béla] folyamatosan oszladozott a tömeg és egyre kevesebben voltak. A beszédek alatt néha itt-ott voltak szórványos tapsolások, egyéb nem, de a tapsolások is csak elvétve voltak. Az emberek amit beszéltek egymással az olyan volt, hogy »menjünk már ebédelni«, vagy »mikor megyünk már cukrászdázni«. De sem gyászról, sem politikáról nem esett szó. Budapest, 1989. június 16. »Tavirózsa«”).
Kiegészítô magánmegjegyzésemben különösen fontosnak tartottam a jelentés elsô mondatát, ami teljesen eltért attól, amire néhány héttel ezelôtt a titkosszolgálatiak készültek. Emlékezhetünk arra, hogy az ellenzéki demokratikus erôk nyomására hogyan módosult az induló koncepció (csak magántemetés és lehetôleg szûk körben a temetôben, ha már nyílt téren ravataloznak, akkor az csak kegyeleti jellegû legyen, oda minél kevesebb ember menjen el, a megemlékezés hatalomellenes és rendszerellenes). Ezzel szemben az általam jónak tartott BM-jelentés elsô mondata a temetést „a politikai, társadalmi reformfolyamatra építô, a társadalmi kibontakozást elôsegítô közmegegyezés érdekét” szolgáló társadalmi folyamat részeként minôsíti. Alapvetôen elfogadták az eseményrôl a TIB tagjai által mondottakat, bár a jelentés szerkesztôi még a régi nyelvezettel fogalmaztak. Kéziratos megjegyzésemben külön szükségesnek tartottam hangsúlyozni, hogy itt nemcsak gyászszertartásról volt szó, hanem olyan méltóságteljes demonstrációról, ami a történelemkönyvekben fordulóponti esemény lesz, ahogy ezt az akkori amerikai nagykövet is többször elmondta. Tekintve, hogy a Hôsök terére való kimenetelemet senki nem készítette elô, igazából akkor nem tudtam, hogy a méltóságteljes demonstrációt az ellenzéki pártok vagy a TIB oldaláról ki szervezte (a téren, a kordon másik oldalán állva elsôsorban MDF-es karszalagos rendezôket láttam). Ezért kéziratos magánmegjegyzésemben – ma már tudom, igazságtalanul – csak MDF-es rendezôket dicsértem, de erre szükség volt, mivel a véleményezett jelentés a rendezôkrôl elfelejtett elismerô szavakat írni. Pedig a cég és a rendôrség emberei korábban fôként attól féltek, illetve abbeli „félelmükben” vetettek be minden titkosszolgálati eszközt, hogy a várható hatalmas tömeg hátha elszabadul.
A BM jelentéstervezet 9. oldalán néhány javaslat is volt, amivel maximálisan egyetértettem. A javaslatok közé elsô helyen ugyanis bekerült egy olyan dolog, amit mai szemmel is fordulópontnak érzek a BM rendészeti csapatának „törzsfejlôdésében”. A korábbi alapállás az volt, hogy amióta – 1957-ben elôbb a külföldi kommunista blokk, majd pedig a hazai politikai vezetôk értékelése – 1956-ot ellenforradalmi eseménynek minôsítették, több mint harminc éven át a titkosszolgálat, a rendôrség, az ügyészség, a büntetôbíróság, fôhivatásszerûen küzdöttek az 1956-ot forradalomként és nemzeti ünnepként megélô emberek ellen. Persze ehhez kellett az MSZMP központi vezetésének „következetes” vezénylése is, de a rendészeti szolgálatok a politikai vezetést ebbéli felfogásában inkább erôsítették.
Még a minisztériumba való belépésem hónapjában is az ellenforradalom volt a szlogen. Pozsgay Imrét a „házban” nem nagyon szerették – kivéve az ôt támogató belügyminiszteremet és a minisztérium civil államtitkárát –, mivel ô már korábban felvetette a népfelkeléssé való átminôsítés szükségességét. Más pártvezetôk azonban továbbra is fenntartották az ellenforradalmi minôsítést. Maximum csak addig mentek el, hogy a bíróság által halálra ítéltek hozzátartozóinak kegyeleti megemlékezést engednek, de nem lehet szó jogi és politikai rehabilitációról. Majd pedig amikor az állami szervek már a jogi rehabilitáció elôkészítésén dolgoztak, akkor azt mondták, hogy jó, legyen jogi rehabilitáció, de a politikai rehabilitáció kizárt. Amikor pedig a temetés politikai demonstrációját és politikai rehabilitációját többé már nem lehetett kizárni, akkor felsô pártvezetôk azt mondták, hogy csak eltûrik mások politikai rehabilitációját, de pártpolitikai rehabilitáció nem lesz, vagy ha igen, csak a késôbbi kongresszuson. Ma már nevetséges, de akkor korántsem volt az, ahogy megpróbálták tompítani Pozsgay Imrét, és a népfelkelésbôl javasolták a nép szót elhagyni, illetve semleges minôsítéseken gondolkodtak (történelmi esemény).
A titkosszolgálatot a megosztott politikai vezetés dezintegrálta, nem tudták, hogy a készülô politikai demonstrációhoz igazából hogyan viszonyuljanak, napról-napra változott a dolog (nem megy ki állami vezetô a temetésre, kimegy állami vezetô a temetésre, de onnan idô elôtt eltávozik). Már azt sem tudták, hogy mihez biztosítsanak védelmet. Számomra úgy tûnt, hogy a temetést követôen mindez sokkolta a titkosszolgálatokat és ezért a szolgálatokban valahol elhatározták, hogy minisztériumi fônökeiknek javasolni fogják a bizonytalanság teljes felszámolását. Ezért megelôzve a Politikai Bizottságot – amit addig sohasem mertek tenni –, az állambiztonságiak javasolták, hogy „történjen kezdeményezés októbert 23-a nemzeti ünneppé nyilvánítására”. Mindegy, hogy ezt taktikai okokból vagy egyszerûen a kényelmesebb eseményrendezés okán tették, a tény az, hogy átvágták a gordiuszi csomót. Ha ugyanis nemzeti ünneprôl van szó, megoldódik a rehabilitáció politikai problémája és néhány hét múlva októberben nekik már nem lesz „minôsítési” gondjuk. Ezzel a javaslattal maximálisan egyetértettem.
Ugyancsak egyetértettem azzal, hogy mivel a békés átmenet menedzselése során plurális demokrácia felé tartunk, az MSZMP-nek abba kell hagynia korábbi magatartását, kívánatos ráhangolódnia az új típusú politikai versenyre. A versenyhez ugyanis alkotmányosan elismert két vagy több fél tartozik, ebbôl a játszmából a baloldalt kizárni nem lehet. Ezért kéziratos megjegyzésemben külön aláhúztam, hogy az MSZMP-nek a jövôben versenyezni kell, és sajnálatosnak tartottam, hogy ez idáig az MSZMP nem vállalta fel az ilyen új típusú versenyhelyzetet. A párt 1956-os mártírjait nem temette el, nem tudott tömegeket megmozgatni, csak a tömegmozgás lehûtésére koncentrált. Az eseménnyel egyidejûleg körözött tanulmányom vonatkozó részében is külön aláhúzással kiemeltem, hogy rendôrségi akciókkal nem lehet felszámolni a társadalom érdek- és véleménytagoltságát, egyetlen politikai erô sem zárhatja ki – felhasználva a rendészeti államot – az alkotmányosan mûködô más politikai csoportosulásokat, azok szabad véleménynyilvánítását és a választók megnyeréséért folytatott politikai küzdelmét.
Volt egy további javaslat – a barikád mindkét oldalán elesettek elôtti kölcsönös kegyelet –, amivel szintén egyetértettem, bár nem mindenkit tartottam a nemzet mártírjának. Személyes konzultációk alapján ezt néhány nap múlva a következô jelentésben „a barikád mindkét oldalán elesettek méltó elismerésére” változtatták. Ez is rendben van.
Végezetül már csak egy dologra szeretnék reagálni. Ilyen elôzmények alapján, ilyen iratra miért írtam rá befejezésül azt, hogy OUK (Októberben Újra Kezdjük), Üdvözlettel, Imre (a nagydoktor, lódoktor). 1989 júniusában még hittem abban, hogy rövid idôn belül vagy új alkotmány vagy ilyen alkotmánymódosítás lesz, amely kihúzza a régi típusú rendészeti munka alól a régi típusú „alkotmányos” alapokat. Így újra kezdhetjük a már nemzeti ünneppé nyilvánított 1956-os történetet, a rendészeti területen pedig felgyorsulhat a jogalkotás. Sajnos nem ez történt. Októberben a BM-en belül felgyorsult a közjogi törvény-elôkészítés (ehhez többpárti törvény-elôkészítô bizottság alakult), de a BM-en belül a mások által végzett állambiztonsági törvény-elôkészítés viszont zárttá vált, abból késôbb mi is és más külsô szakértôk kimaradtunk, ez a folyamat lelassult, s a dologból nem lett semmi. A fiúk a régi szabályok alapján „a bányában tovább dolgoztak”. Sôt még saját régi szabályaikat sem tartották be (iratselejtezés helyett nem jegyzôkönyvezett iratégetést folytattak), aminek aztán szintén meglett a következménye. De hát ez már egy más történet. Mint ahogy az is még majd külön elemzendô, hogy miként kell viszonyulni az elôzô korszak titkosszolgálati dokumentumaihoz, mikor és hogyan vizsgáljuk felül a rendszerváltozás elsô törvényhozási hullámában született ilyen törvényeinket. Ehhez most az ÉS, különösen Kenedi János tanulmánya kiváló gondolatokat ad. Remélem, késôbb lehetôségem lesz, hogy ha nem is akasztófás rajzok* alatt, de ehhez az újabb kérdéshez is hozzászóljak. Tehát OUK (Októberben Újra Kezdjük), mivel van még egy-két teendô az állatorvosi lovunk ismert betegségeinek gyógyításában, ha pedig erre az ÉS akasztófarajzainak sugallatára – ami azért Kenedi János szerint mást jelent – nem lesz lehetôségünk, akkor meg azt mondom, hogy éljenek az utánunk következô „lódoktorok”!
* [A szerzô figyelmét valószínûleg elkerülte, hogy az akasztófa nem más, mint a cenzúra nevezetes, sokszor és ironikusan idézett emblémája, amely Zsoresz Medvegyev A levelezés titkosságát a törvény garantálja címû könyvének 69. oldaláról ered. Európa Kiadó, 1989. – A szerk.]
1) Élet és Irodalom 1998. június 12.
2) „József Attila más körülmények között és más rendvédelmi szolgálatok tekintetében, mégis általános érvényû állampolgári aggodalmat fogalmazott meg, amikor költôi lényeglátással írta a Levegôt címû versében: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek. Aktába írják, mirôl álmodoztam, s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok elôkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg. Ez az aggodalom a nyilvános jogi korlátok nélküli rendôri eljárások miatt fogalmazódott meg. Ezeket a hiányzó jogi korlátokat az európai demokráciák – mint például a szomszédos Ausztriában, vagy az NSZK-ban – jórészt már megfogalmazták, és több-kevesebb sikerrel a gyakorlatban alkalmazzák. Így a rendôrség (állambiztonsági szolgálat) által foganatosított lehallgatásokhoz nem elegendô csak a központi rendôri szervek engedélye, hanem a rendôrségtôl független vizsgálóbírói engedélyre, vagy sürgôs esetben ügyészi jóváhagyásra van szükség, amikor is az ügyészi beleegyezést 3 napon belül a bírónak is meg kell erôsítenie. Bizonyos telefonbeszélgetések és más beszélgetések törvényileg eleve védettek (ügyvéd és védencének párbeszéde, a gyónás stb.). Más esetekben pedig csak bizonyos súlyosabb bûntettek alapos gyanúja adhat alapot a lehallgatás elrendelésére. Meghatározott idô elteltével a lehallgatást meg kell szüntetni, és annak tényérôl az érintettet utólag értesíteni kell, megadván számára a másodfokú bírósághoz való panasz jogát amiatt, hogy a lehallgatás elrendelésének esetleg nem voltak meg a törvényes elôfeltételei. Nyilvános korlát lehet az is, ha a parlament speciális bizottsága vagy külön szerve ellenôrzi a belbiztonsági szolgálatot. A rendôri szolgálatok hazánkban az 1970-es és az 1980-as években számos olyan politikai és jogszabályi elôírást hajtottak végre fegyelmezetten és szakszerûen, amely elôírások felett a jogállamiság felé haladva ma már eljárt az idô. Egyértelmûvé vált, hogy szakmailag jól szervezett rendôrségi akciókkal nem lehetett felszámolni a társadalom érdek- és véleménytagoltságát. Egyetlen politikai erô sem használhatja fel egy jogállamban a rendészeti állami eszközöket arra, hogy kizárja az alkotmányosan mûködô más politikai csoportosulásokat a szabad véleménynyilvánításból, vagy a választók megnyeréséért folytatott politikai küzdelembôl.” Verebélyi Imre: A belügyi igazgatás reformja. Belügyi Szemle, 1989 május.
3) Kenedi János: Kis Állambiztonsági Olvasókönyv, Magvetô Kiadó 1996.
4) Kenedi János, idézett munka, 374. oldal
A gyermek, mint besúgó
Fiatalkorúak az állambiztonság
szolgálatában
Amikor 1989/90 fordulóján, alig néhány héttel a berlini fal ledöntése után, a keletnémet kommunista állam agóniájának utolsó hónapjaiban elterjedt a hír, hogy az Állambiztonsági Minisztérium (a Stasi) „objektumaiban” hozzákezdtek az iratok megsemmisítéséhez, a lakosság megrohanta és megszállta ezeket az épületeket, és birtokba vette a dokumentumokat. 1989 végén az éppen rendszerváltó Magyarországon is kiszivárgott, hogy a belügyminisztérium belföldi elhárításán lázas iratmegsemmisítés folyik, a lakosság mégse mozdult meg. Ez a párhuzam önmagáért beszél, magyarázat arra, hogy ma Németországban érvényesül az áldozatok információs joga, Magyarországon pedig nem.
Akkor azonban még csak nagyon kevesen tudták az érintetteken kívül, hogy az államszocialista elhárító szervek olyan felderítési módszereket is kidolgoztak, mellyel sikerült alulmúlniok az európai civilizáció nácik által megvalósított mélypontját. Mivel az operatív iratok kutatásához a Joachim Gauck vezette német szövetségi hivatal jóvoltából a 90-es évek elejétôl hozzá lehetett kezdeni, hamar kiderült, hogy az NDK Állambiztonsági Minisztériuma tömegesen szervezett be 18 éven aluli fiatal-, sôt 14 éven aluli gyermekkorúakat is. Egy 1983-ban kelt Stasi-elemzés szerint a 90.000 fôállású belsô felderítô mellett mûködô 175.000 „nemhivatalos munkatárs” 10 százaléka, 17.000 fô volt a 18 éven aluli, és ezen belül 1-2 százalék, tehát 1.700-3.400 volt 14 éven aluli kisgyermek.
Irtózatos számok.
A napvilágra került adatok megvitatása és a közvélemény tájékoztatása érdekében a Heinrich Böll Alapítvány, az Evangélikus Akadémia és a „Gauck-hivatal” támogatásával Gundula Fienbork 1996 elején Berlinben konferenciát rendezett. A rendezvény rendkívüli érdeklôdést és megrendülést váltott ki, hatására egész sor további konferenciát tartottak Németország-szerte. A legfontosabb elôadásokat külön kötetben adták közre, az itt leírtak erre támaszkodnak. (BeschÀdigte Seelen. DDR-Jugend und Staatssicherheit [Sérült lelkek. Az NDK fiatalsága és az állambiztonság.] Ed. Temmen, 1996.)
A bizonyítékokat nem csak az operatív iratok szolgáltatták. Az Állambiztonsági Minisztérium külön fôiskolát tartott fenn, és ezen számtalan titkos diplomamunka, elemzô tanulmány és szemináriumi irat tárgya volt a fiatalkorúak és gyermekek beszervezése. Az operatív tiszteket a 60-as évektôl kezdve módszeresen készítették föl a gyermeki lélekkel való, történelmileg példátlan méretû visszaélésre, melyet az „ellenséggel folytatott harc” kommunista ideológiájának tolvajnyelvén szentesítettek.
A fiatalkorúak között végzett kádermunkáról számtalan titkos irányelv született. Részletesen meghatározták, hogyan viselkedjenek az állambiztonsági tisztek ezen a lélektani hozzáértést és tapintatot igénylô szakterületen. A gyermekek a vonatkozó Stasi-dokumentumokban egyrészt „máskéntgondolkodó”, „ellenséges-negatív személyek”, akiket operatív eszközökkel „fel kell dolgozni”, másrészt nem hivatalos együttmûködés formájában ôk a felderítés céljaira használható eszközök. A tisztek és a gyermekek „munkakapcsolata” nem véletlen jelenség volt az NDK 40 éves életében, hanem elhatározott stratégiai feladat.
Az Állambiztonsági Minisztérium fôiskoláján számtalan dolgozat témája volt, hogyan optimalizálható a biztonsági szolgálat befolyása és a titkosszolgálat együttmûködése a fiatalkorú „nemhivatásos munkatársakkal”. Az ideológiai muníció ehhez az államszocialista rendszerben ápolt ellenségkép volt: „Az ellenség az NDK elleni lélektani hadviselésének összrendszerén belül különösen a fiatalság ellenséges befolyásolására és aktivizálására fekteti a hangsúlyt… A fiatalkorúak közötti ellenséges elemek és az ellenséges tevékenység szervezôi elleni differenciált harc egységes rendszerét kell kialakítani. Ehhez hézagtalan nem hivatalos hálózat megszervezése szükséges.”
Egy fôhadnagynô Tapasztalatok fiatalkorúak beszervezésében, különös tekintettel az egyetértô nyilatkozat aláírásához szükséges ideológiai és pszichológiai befolyásolás technikájára címû fôiskolai záródolgozatában a dokumentációs információkeresô munka szakszerûségére hívja föl a figyelmet: „Elôször a központi személyi adatbázisban kell megvizsgálni az elsô fokú rokonságot, hogy az alkalmatlan gyermekeket kiszûrhessük. A visszamaradó állomány esetén érdemes ellenôrizni az apai és anyai nagyszülôket.” Egy ifjúsági programfüzet szerint „az operatív szempontból jelentôs személyeknek a bôre alá kell kúszni és a szívébe kell pillantani, hogy megbízható ismereteink legyenek arról, kik ôk és hol állnak?”
E tanulmányok a szerzôi és a Stasi-dokumentumok németországi szabályozása következtében nem maradhattak névtelenek.
A fiatalkorúak és gyermekek beszervezéséhez felhasználták az ifjúságkutatás és a fejlôdéslélektan eredményeit. A dokumentumok tanúsága szerint még a freudi pszichoanalízis alaptételeit és a titkosszolgálati gyakorlat aprópénzére váltják: „A tudattalan és a tudatalatti jelentôs tényezô a szocialista személyiség tudatos viselkedésében, ha felismerjük és célzottan hatni tudunk rá.” A lélektani szakismeretek célirányos alkalmazását nevezték operatív pszichológiának.
A Mesterségem a halál náci fôhôsére emlékeztetô erkölcsi érzéketlenség sugárzik a Stasi-tisztek közzétett diplomamunkáiból, csak éppen „racionális”, marxista tolvajnyelvbe csomagolva: „A társadalmi szükségszerûség és a nem hivatalos együttmûködés társadalmi értékének logikus és meggyôzô magyarázatával általában hatékonyan elérhetô, hogy a fiatalkorút meggyôzzük a pozitív döntésrôl. Az operatív munkatársnak ügyelnie kell arra is, hogy a jelöltben még késôbb is feltámadhatnak morális elôítéletek, és fölteheti a kérdést: ez az együttmûködés erkölcsileg jó és tiszta cselekedet-e? A jövôbeli tevékenységének sikere attól függ, mennyire sikerül az ilyen erkölcsi motívumokat politikai-ideológiai tartalommal megtölteni, miáltal a kiadott feladatok példaszerû végrehajtására számíthatunk.”
A lelki megdolgozás eredményeként kerülhetett sor az együttmûködési nyilatkozat aláírására. Ennek abszurditásához gondoljuk csak végig: kiskorú ilyen nyilatkozata eleve nem jogszerû, ráadásul a legteljesebb titokban kellett tartani, tehát éppen azok (szülôk, gyámok) nem szerezhettek róla tudomást, akik a gyermek sorsáért felelôsek. Számos szakdolgozatban foglalkoztak ezzel a problémával, és a szerzôk többsége arra a gyilkos következtetésre lyukadt ki, hogy 14 és 18 éves kor között ebben a kérdésben igenis képesek a fiatalkorúak kötelezettségük jelentôségét felfogni. Az érvelésekbôl a gyermeki sors iránti embertelen érzéketlenség árad: „a nyilatkozat aláíratása járjon együtt azzal, hogy a jelölt kész legyen az Állambiztonsági Minisztérium által kiadott feladatok teljesítésére, kötelezze magát arra, hogy senkinek sem beszél az együttmûködésrôl és a vele összefüggô problémákról, és legyen tisztában büntetôjogi felelôsségével, ha a titoktartási kötelezettségét megszegi.” Például 14-15 évesen.
A brutális valóságot is megfogalmazzák: „A politikai-operatív munkában… a nemhivatalos munkatárs [ebben az esetben a gyermek] teljes bizalmat érezzen az operatív munkatárs [ez a Stasi-tiszt] iránt, ezzel szemben az operatív munkatársnak a nem hivatalos munkatárssal szemben soha sem szabad megfeledkeznie a biztonsági és ellenôrzési szempontokról. A nem hivatalos munkatárs [a gyermek] és az operatív célszemély [a gyermek által megfigyelendô személy] között általában bizalmas viszony legyen, ami azt fejezi ki, hogy a célszemély bízzék meg a nem hivatalos munkatársban, ezzel szemben a nem hivatalos munkatárs csak úgy csináljon, mintha bizalmas viszonyban volna a célszeméllyel.” Mindezt úgy, hogy a gyermek errôl soha, sehol, senkinek – még a saját szülôjének sem beszélhet. Intézményesen, fôiskolai oktatási rendszer támogatásával terhelték meg ezzel fiatalkorúak tömegeit. Ez a néma gyötrelem, a csöndes emberirtás – szemben a rasszizmus „hangos” tömeggyilkosságaival.
Akad példa komplexebb megközelítésre is. A szülôk bevonását a föllelt dokumentumok szerint akkor javasolták, ha a vezetô tiszt fel tudja róluk tételezni, hogy az Állambiztonsági Minisztériummal való együttmûködést helyeslik és támogatják. A szülôk bevonását egyébként azért is tekintették ésszerûnek, mert a fiatalkorút gyakran nehéz meggyôzni arról, hogy minden esetben szigorúan be kell tartania a konspiratív szabályokat. „Ilyen helyzetekben az operatív tiszt és a szülôk közösen léphetnek föl nevelô hatással” – vonja le a következtetést az egyik diplomamunka szerzôje 1972-ben.
A fiatalkorúak elsôsorban érzelmi alapon tájékozódnak. Ezt a tapasztalatot igyekeztek fölhasználni a beszervezésben az állambiztonsági tisztek. Az eljárás erkölcsi helyességét azzal is igyekeztek alátámasztani, hogy az elsô beszélgetéseket többnyire az iskolákban, az igazgatók legbelsô szobáiban szervezték meg. A fiatalkorú úgy érezte, bûnözôk és gazemberek elleni harcban fogja játszani a megbecsült partner szerepét, akinek ráadásul a jövôjét is gondos kezek egyengetik.
Mégis figyelemre méltó, hogy még ebben az ideológiailag és lélektanilag totalizált légkörben is sokan akadtak, akik valamilyen ürüggyel nemet tudtak mondani. Sokat számított itt a családi háttér. Mennél korábbi szakaszban tették ezt, annál kevesebb kínlódással úszták meg a beszervezési kísérletet.
A kötetben számos esettanulmány olvasható. Egy részük a tönkrement emberi sorsokat ismerteti. Az államszocialista rendszer bukása után „partra vetett” fiatalkorú ügynökök összeomlását, olykor öngyilkosságát, jó esetben egész életükre kiható depresszióját. De sok olyan esetrôl is beszámolnak, amikor az önvallomás a kilábalás elsô lépése volt, és az egykori gyermek-besúgót éppen az a közösség fogadta be védôleg, amelyiknek a bizalmába kellett eredetileg férkôznie.
A kommunista politikai történet egyik legnagyobb erkölcsi szégyenét a Stasi-dokumentumok németországi szabályozásának jóvoltából a legszélesebb nyilvánosság ismerte meg. Az, hogy Németországban az áldozatok információhoz való joga megelôzte a tettesek személyiségének védelmi jogát, több megrendüléssel jár, de egyúttal katarzissal is. Mert ez a botrány csak a társadalom egészének részvételével dolgozható fel, amelynek feltétele a nyilvánosság. A nagyobb nyíltság éppen a mélyebb belátást, a toleranciát segítette elô.
A titkosszolgálati iratok magyarországi szabályozásának hazug módja ezzel szemben a problémákat a szônyeg alá söpörte és ezzel a gyûlölködést konzerválta. Ettôl az érintettek szenvedése semmivel sem lett kisebb, legfeljebb némaságuk nagyobb.
A magyarországi szabályozás a tetteseket védi. Az áldozatok információs joga másodrendû. Köszönhetô ez annak, hogy egyes nagyobb politikai pártok, még az MDF kormány idején, a saját soraikban megbúvó volt ügynökök védelmében támogatták, hogy az utód-titkosszolgálatok – a rendszerváltás utáni Magyarország biztonságára való hazug hivatkozással – megakadályozzák egykori munkatársaik leleplezését.
Ez a szabályozás ugyanolyan hazug alapokon nyugszik, mint az, amelynek alapján csak fogcsikorgatva engedélyezik a nyugati demokráciáknak kémkedô, s ezzel a jövendô, mai demokratikus Magyarország létrejöttét elôsegítô kémek rehabilitálását. Holott az a kémtevékenység nem a magyar haza, hanem az államszocialista politikai rendszer ellen irányult, és ezért semmiféle hazaárulással nem járt. Hiszen a politikai rendszer nem azonos a hazával.
Mivel a jelenlegi magyarországi szabályozás következtében a Történeti Hivatalon keresztül gyakorlatilag nem látható be, mit rejtenek el a nyilvánosság elôl a volt titkosszolgálatok mai magyarországi jogutódai, mivel önmaguk joga eldönteni, mi kutatható és mi nem; mivel az államszocialista rendszerek titkosszolgálatai összehangoltan mûködtek; mivel ezeknek a volt titkosszolgálatoknak a korábbi tevékenysége a polgári demokratikus politikai rendszer szempontjából a velejéig erkölcstelen – ezért mindaddig, ameddig a magyar államszocialista rendszer titkosszolgálatának iratai a kutatás számára csak korlátozottan hozzáférhetôk, jogosan áll fenn a gyanú, hogy Magyarországon fiatalkorúakat és gyermekeket is beszerveztek besúgónak. Csak errôl éppen soha, sehol, senki nem tudhat meg semmit. Mert holló a hollónak…
Hogy ez az összetartó „szakmai kör” az NDK összeomlása idején a túlélésre és az alámerülésre is készült, bizonyítja egy orvos-végzettségû Stasi-tiszt 1989. december 23-án napvilágra került szövege: „Biztosítom Önöket, hogy orvosi szolgálatunkból eredô kötelességünket az utolsó pillanatig el fogjuk látni. Elsôsorban mert kommunisták, másodsorban mert csekisták, és harmadsorban mert orvosok vagyunk. De a speciális szakismeretünket, mellyel hasznossá tettük magunkat a szervben, nagyon jól fölhasználhatjuk, amikor majd át kell strukturálnunk magunkat…”
Miért lenne ez Magyarországon másképp?
LÁNGH JÚLIA:
Hangulatjelentés
Juszt sem írom alá, hogy soha senkinek el nem árulom, nyilvánosság elé nem viszem, amit megtudok magamról, gondoltam harcra készen, amíg ballagtam a Hivatal felé.
Tavaly október 29-én kértem, hogy betekinthessek a rólam szóló aktákba, és erre június 24-én máris lehetôséget kaptam. Két hete jelent meg Kenedi dolgozata az ÉS-ben.
Ha nem írom alá a nyilatkozatot, talán át sem adják az aktákat, kész megkönnyebbülés, nem kell belemerülnöm ebbe az egészbe, úgysem vagyok kíváncsi rá, csak elvbôl adtam be a kérelmet, mondhatnám: rendszeretetbôl. És kacérkodva az ötlettel, hogy talán visszakövetelhetném tôlük – más jogos tulajdonom mellett – azt a gyerekeimmel együtt készített, nagyméretû kollázst is, amelynek egyik stratégiai pontján Kádár János ült, királyi palástban, egy bilin; szerintem mûvészileg rendkívül jól helyezkedett el a térben a csücsörített ajkú Brezsnyev, továbbá Túró Rudi- és Biopon-reklámok, préselt virágok és még ki tudja, mi minden között.
Elvettek a gyerekeimtôl egy gyerekkori emléket. Ez a ma már negyedszázados kordokumentum olyan országban és olyan korban készült, ahol és amikor a rendôrség megtehette, hogy magánlakások faláról csak úgy leszedje kisgyerekek játékos mûvét, lefoglalja, elvigye és soha többé vissza ne adja.
Megyek a Hivatal felé, gyomorszájamban, lépteimben, elôrefeszített vállamban érzem, ahogy láthatatlan részecskéim össze-összekoccanva gyakorlatoznak, éppen úgy – és ezáltal a jelenbe hozva a múltat –, mint amikor a Gyorskocsi utcai épület felé tartottam, ahol aztán megfenyegettek, amiért tettem a dolgomat, vagyis telefonon értesítettem a nyugati sajtót, hogy a férjemet ôrizetbe vették. Ott is alá kellett írnom egy hallgatásra kötelezô nyilatkozatot, azt aláírtam, de szóban közöltem, hogy nem fogom betartani, nem is tartottam be.
Miért gondolták azok is, miért gondolják ezek is, hogy efféle abszurd követelést bárki is betartana?
Természetesen ez nem ugyanaz a társaság, miért feltételezek ilyet?!
Amikor április 29-én fölhívtam a Történeti Hivatalt, hogy éppen kerek fél esztendeje adtam be a papíromat, és erre kínos udvariassággal mentegetôztek, hogy igen-igen, de eddig még mindössze csak két – kettô – lapot találtak rólam, hirtelen fölment a vér az agyamba, kiabálni kezdtem, már nem tudom pontosan mit, csak az indignálódott válaszra emlékszem, miszerint nagyon is tévedek, ôk egyáltalán nem béemesek.
Szerintem a hasonlóság súlyosabb, mint az olyasmi, amit jogfolytonosságnak szoktak nevezni: itt lélektani, nem is hasonlóságról, hanem azonosulásról van szó.
Ezek is azt hiszik ma, akárcsak amazok akkor, hogy a rám vonatkozó, rólam sunyi módon, hosszú éveken át, gusztustalan módszerekkel szerzett, gondosan gyûjtött és titokban ôrzött adatok voltaképpen az ô tulajdonukat képezik, azt csinálnak vele, amit akarnak, válogatnak köztük, fehér festékkel belemázolnak, a lényeges anyagokat visszatartják, az egészre rátenyerelnek, elvesznek tôlem valamit, ami az enyém, akadályoznak jogaimban és szabadságomban, mert ôk akarják megszabni, hogy mirôl tudjak és mirôl nem, mert olyan helyzetben vannak (MA! Ma miért?), hogy ezt meg is tehetik. Erre a folytonosságra emlékeztetnek készenlétben álló, vibráló sejtjeim, amint ballagok, hajnali kilenc órakor, a Hivatal felé.
Ehhez képest: semmi konfrontáció. A Hivatalban simulékony mézesmáz van, hát persze, persze, nem is úgy gondoltuk, ön csak tegye, amit jónak lát, mondja az ügyeletes hölgy, miközben én azon a nyilatkozaton – amelyet az okvetetlenkedônek alá kell írnia, mielôtt betekintene az aktáiba – tollal energikusan kihúzom a titoktartásra kötelezô 6. pontot. A nyomaték kedvéért még oda is írom kézzel, hogy ezt nem, és aztán aláírom a lapot. A hölgy, akinek a gondjaira vagyok bízva, egy elmeápoló fegyelmezett türelmével áll mellettem. Az az érzésem, hogy ha egy kiselefántot rajzoltam volna az aláírás helyére, akkor is ugyanilyen rezzenéstelenül viselkedne. Néhány perc múlva, amikor fölkészült és öntudatos állampolgárként máris megyek hozzá és kifogásolom, hogy itt egy kihallgatási jegyzôkönyvön kimázolták fehérrel a neveket, pedig a nyílt állományú tisztekre nem vonatkozik az „anonimizálás”, megint roppant udvarias és még roppantabbul kitérô választ kapok, legnagyobb döbbenetemre valami olyasfélét, hogy igen, persze, most már mi is tudjuk, foglalkozunk vele… Újabb néhány perc múlva szinte szórul-szóra ugyanez a feszengô válasz, amikor arra hívom föl a figyelmét, hogy itt pedig egy közszereplô nevét tûntették el, pedig közszereplôt nem húzhatnak ki.
Tulajdonképpen föl kellett volna üvöltenem, hogy MICSODA?! Most már tudják? (A Kenedi-cikkbôl?) Kezdenek vele foglalkozni? Mi folyik itt, az istenért?! De inkább nem ordibáltam, nekem úgysem tisztem a jogszabályok figyelése, ahhoz mások sokkal jobban értenek. Azt is az alkalmazott orra alá dörgölhettem volna, hogy nem csak az állampolgár tendenciózus átverése, kisemmizése, hülyének nézése folyik itten, hanem még hanyag, következetlen munka is – az egyik akta címoldalán kihúzott nevet a harmadik lapon már elfelejtették eltüntetni –, de nem szóltam, még képes lenne a szerencsétlen azonnal szaladni a fehér fedôfestékért.
Az elém rakott akták semmitmondó, tetszôlegesen innen-onnan kiemelt, érdektelen anyagok. Hogy vastagabb legyen a paksaméta, olyan csatolt részek is vannak benne – nyilatkozat, tiltakozás, ez-az, bárhonnan megszerezhetô dokumentumok –, amelyekhez semmi közöm nem volt.
Az egyik aktacsomón, elkülönítve a többitôl, kézírással az áll, hogy „Másolat kérés esetén visszaminôsítés”, ami magyarul azt jelenti, hogy ezeken az oldalakon még nem húzták ki a neveket, így nem kaphatok róluk kópiát, elôbb beadják a fehérítôbe. Teljesen értelmetlen, semmiféle titok nincs bennük, NOIJ-jelentések, HMB-re hivatkozva, de hogy ki volt a HMB, az persze nincsen ott. Nem mintha érdekelne, ki mikor miért súgott be, különben is jól tudom, hogy törvény védi ôket, nem kell félniük, nem kell szembesülniük a múlttal, bûnnel, lelkiismerettel, cipelhetik tovább a szennyes kis titkaikat, de azért talán mégiscsak jobb lenne, ha ez az ország egyszer már megpróbálna rendesen a tükörbe nézni.
Nem tudom, ki találta ki azt a selyma szót, hogy anonimizálás, amikor itt valójában tisztára mosás történik. Piszkos nevek kifehérítése. Mosdatás, befedés, elkenés, szônyeg alá söprés, elpalástolás, rejtegetés, bûnpártolás, zsiványság. Gyermeteg fantáziám zárt ajtók és lehúzott redônyök mögött, neonlámpák alatt, könyökvédôben dolgozó férfiak hosszú sorát látja, idônként keskeny szájjal maguk elé somolyognak: na, ezt a havert is szépen kifehérítettem…
Lapozom az aktákat, hátha mégis találok valami érdekeset. Itt van az egyik házkutatási jegyzôkönyv (és hol a többi?), át se nézem, nincs rá szükségem, pontosan emlékszem a jelenetre. A hattagú házkutató brigád vezetôje ül az otthonomban az írógépem elôtt, én összefont karral állok mellette (elôzôleg volt képe azt javasolni, hogy ugye én nô vagyok, nem gépelném-e én a lefoglalt tárgyak jegyzôkönyvét, majd ô diktálja, elképesztô, hogy ezek mit képzeltek magukról…), a válla fölött figyelem, mit pötyögtet, és minden egyes helyesírási hibánál – sok van – rászólok. Kínosan érzi magát, javít, átgépel. Kéjesen jólesik, hogy megalázhatom, csipetnyi édes bosszú, soványka elégtétel a hatórás házkutatásért, az egyenként kirázott bugyijaimért, az ôrizetbe vett férjemért, az óvodába menet is titkosrendôröktôl követett gyerekeimért, a sok ezernyi bevont útlevélért, az egész elrontott országért, a nagy szürke reménytelenségért.
De én ma már nem érzek ilyesmit, nem is akarok, soha többet nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy gyûlöletet kelljen éreznem.
Nem helyeslem, hogy akkor tetszett a bosszú, tudom és átérzem, hogy minden kicsinyes indulat vétek, de feloldozom magamat: harci helyzet volt, és benne én a megtámadott fél.
Most résen vagyok, figyelem, mit érzek, ahogy itt ülök és nézem az írásos bizonyítékait mindannak, amit úgyis tudtam. TE és TA jelzés, telefon- és szobalehallgatás, ehhez hozzá voltunk szokva. HMB jelenti, hogy meglátogatott párizsi, késôbb müncheni lakásomban (talán ugyanaz, talán egy másik?), közli, mit tudott meg rólam és környezetemrôl. Fura, hogy miket tartottak fontosnak jelenteni.
Ha egyszer, közéleti ügyektôl tökéletesen függetlenül, nem semmisítettem volna meg itt-ott hiányosan, de hosszú éveken át vezetett naplóimat, most a dátum alapján valószínûleg megtalálnám, kik lehettek azok, akik szívélyes baráti látogatásnak álcázva titkos megbízásból jártak nálam. De akarom én ezt tudni? Ha meglennének a noteszeim, valószínûleg nem állnék ellent a kísértésnek és utánanéznék. Pedig akkoriban, már a szabad nyugaton élve, tehát belülrôl is szabadabban, soha nem gondoltam arra, hogy ki lehet besúgó a nálam fölbukkanó – idônként ismeretlen, de közös ismerôsre hivatkozó – magyarok közül. Sokan jártak nálam.
Itt ülök az aktáim elôtt és egyszerre csak beszennyezve érzem magamat. Nem akarom, hogy az agyam olyasmivel mocskolódjék, hogy vajon kik is lehettek a gusztustalanok. Szégyenkezem az emléken, hogy a 70-es években Magyarországon gyakran foglalkoztatott ez a kérdés, beszédtéma is volt, suttogtuk egymás közt, ki lehet az, talán ez, talán az, jeleket kerestünk, óvakodtunk és gyanúsítottunk.
Egyszer megszólalt otthon a telefon, és valaki abból a baráti körbôl, amelyet késôbb majd demokratikus ellenzéknek fognak nevezni, teljes nevén bemutatkozott és megkérdezte: Miért mondod rólam azt, hogy besúgó vagyok? Nem vagyok. Azonnal tudtam, hogy igazat mond, az egész testem beleremegett a szégyenbe, pánikszerûen kerestem az agyamban, hogy honnan is szedtem én ezt, miért gondoltam, hogyan is gondolhattam? Nem gondolkoztam. Valaki mondott valamit és készpénznek vettem. Én akkor még nem is sejtettem – de a telefonáló szerencsére igen –, hogy ilyen diverziós feladatai is vannak a szervnek: zavart kelteni, bizalmatlanságot szítani, összeveszíteni embereket. (Most már azt is tudom, hogy az ô belsô hivatalos nyelvükön, egymás közt, ezt bomlasztásnak nevezték.)
Még ma is nagyon kényelmetlenül érzem magam, ha eszembe jut, mit tettem: nem csak elhittem, de terjesztettem is egy megbízható barátról, hogy tégla. Belémszúr a szégyenérzet, fáj, kínos; az ember nagyon nem szereti magát vétkesnek érezni. Vajon hogy bírják elviselni a besúgók az emlékeik terhét?
Én már róluk nem akarok tudni, egyszerûen nincs kedvem ezen tépelôdni, nem jár rá az agyam, és remélem, soha többet nem is fog. De ezzel nem föltétlenül mindannyian vagyunk így, és talán én is becsapom magamat, nem tudhatom biztosan, mit éreznék, ha ez a törvény engem felnôttnek tekintene és rám bízná, mit akarok megtudni és mit nem. Mellesleg kikérem magamnak, hogy kiskorúként kezeljenek.
Sôt. A volt HMB-k és társaik számára is követelem, hogy teljes jogú állampolgárnak tekintsék ôket. A törvény most olyan velük, mint egy anyuka, aki eltitkolja apuka elôtt, hogy biciklit lopott a gyerek, mert így akarja megvédeni a csemetét a jogosan kijáró büntetéstôl. Amely büntetés, esetükben, a múlt bevallása lenne. Legalább megkönnyebbülhetnének a terhüktôl. Nekik is, és a volt megfigyelteknek is, szüksége lenne erre a szembesülésre. Nemcsak erre, hanem magára a szembesülés élményére, szégyeneivel, fájdalmaival, miden indulatával együtt. Mert ilyen még ebben az országban nem történt. Ha nyilas és csatlós bûneink emlékével szembe mertünk volna nézni, tisztábban folytathattuk volna az életünket, kevesebb bajunk lenne ma, kevesebb koloncot cipelnénk. És talán valamivel könnyebb is lenne – persze soha nem könnyû – az újabb bûnök becsületes vizsgálata is.
Itt az idô, hogy vigyázó szemünket ezúttal a németekre vessük. Ôk legalább megpróbálták. A fasizmus után is, a kommunizmus után is. Mi miért vagyunk erre képtelenek?
Tessék megváltoztatni a törvényt, és nekem senki ne hivatkozzon arra, hogy egy csomó akta már úgyis eltûnt, mert ez részletkérdés. Nem papírokról van szó, hanem a lelkünkrôl. Amíg nincs nagy, nyilvános önvizsgálat, rendes tisztázás, addig a múlt szennye ott ragacsosodik bennünk, így vagy úgy, de mindannyiunkban. Amíg a felszínre nem hoztuk, ami ott rothad alant, addig nem szabadulhatunk meg tôle: ennyi elemista lélektani ismeret még egy olyan országtól is elvárható, ahol a lelket is évtizedeken át betiltották. Sôt, attól még inkább.
Az aktabetekintési paródiában egyetlen vidám mozzanat volt. Tanúkihallgatási jegyzôkönyv (ha-ha-ha, hiába húzták ki a nevet, rögtön tudtam, ki az), tanú kérdésre válaszolva elmondja, hogy igen, látta a Konrád-gyerekek kollázsát, és itt szó szerint idézem az 1973-ban keletkezett jegyzôkönyvet:
„Az egész úgy néz ki, mintha Ká (6 szó törölve).”
Nem nehéz elképzelnem, mi történt: a gépírónô folyamatosan írta, amit a tanú mondott, aztán a kihallgató tiszt ijedten töröltette; már akkor is szorgosan használták a fehér fedôfestéket. A törlés helyén ilyesmi lehetett (szinte hallom barátnôm hangját, amint derûsen közli):
„…dár János bilin ülne és éppen kakilna.”
Az a kaki még mindig ott van a Kádár bilijében. Kitöröljük szép fehérrel, de a matéria mégis bûzlik a fedôfesték alatt.
Terápiára mindenkit!
Szegény másodgenerációs kukkolók!
Nagyon sajnálom a TH dolgozóit, Kozák Gyula szavaival: „azokat a volt III/III-as tisztviselôket, akik a rossz neonfényben, vakondokként dolgoznak a BM föld alatti páncélkazamatáiban, és szorgosan festik ki a titokgondnok által kifestésre ítélt szövegrészeket” (A szódás és a lova, ÉS, 1998. június 19.), sajnálom szegény titokgondnokokat is – akik a kézhez kapott végeredményt tekintve, mintha kicsit bizonytalanok lennének a tekintetben, hogy mit is kell kihúzniuk, s biztos ami biztos alapon dolgozva minden lehetséges információt kiirtanak a dokumentumokból. De leginkább sajnálom szegény Markó Györgyöt, hogy „olvasgatnia” kell ezeket az anyagokat. Sôt, nyilatkozatai csokrát tekintve (Markó György válogatott mondásai, ÉS, 1998. június 19.) – a törvényi elôírásokat túlteljesítve – nem csak olvasgatja, hanem tanulmányozza és elbírálja, hogy az abban foglaltak megmutathatók-e az érintetteknek vagy családtagjaiknak: nem lesz-e súlyos hatással az érintettekre vagy leszármazottaikra, ha meglátják a családi szekrénybe dugott csontvázat.
Ha nekem „kellene” mindezt tennem, bizony súlyos morális problémák gyötörnének. Nem tudnám, mennyiben vagyok különb a valamikori belügyi kukkolóknál, hiszen az általam „nézegetett” iratok nagy része törvénytelen eszközökkel és módszerekkel keletkezett a sokszor még ma is élô érintettekrôl, akik felhatalmazását a róluk – tudjuk milyen szándékkal – gyártott iratok tanulmányozásához nem bírom.
De nem szeretnék az a kutató sem lenni, aki újkori történelmünk eme „kincsesbányájába” azzal a tévhittel nyitott be, hogy a III/III-as dokumentumok kutatása ugyanolyan „egyszerû” szakmai problémákat vet fel, mint mondjuk Balassi Júliához írt leveleinek „megtalálása” és forráskiadványban való közzététele.
Az ÉS-ben megjelent eddigi hozzászólások nemigen érintik a TH-ban „kutatóként” kutató – s az alanyi jogon tájékozódni óhajtó áldozattal szemben privilegizált – személyekkel kapcsolatban az érintettekben megfogalmazódó kérdéseket. Nyilván azért nem, mert íróik kutatóként a maximális korrektséggel viszonyulnak az általuk kutatott anyaghoz. A tények azonban – legalábbis az általam jól ismert esetekben, melyek a Balatonboglári Kápolnatárlatok, Galántai György és az Artpool „aktái” – sajnos azt mutatják, hogy egy, az áldozatok szempontjából is korrekt utat bejáró kutató, amikor kikér egy adott dossziét, melynek kutatására egyedül ô rendelkezik az érintettektôl felhatalmazással, azt a választ kaphatja a TH munkatársától, hogy azt a dossziét most épp valaki más kutatja. Sôt az is kiderülhet, hogy már többen is „nézegették”, olyan is, akinek neve az aktához csatolt listán nem szerepel, a kikérés tényét csak a dátum s a név helyett egy üres sor jelzi. Sôt még az is elôfordulhat, hogy megtudja: maga a TH (s ott vajon ki?) is kutatja ezt az „érdekes” témát, sôt forráskiadványt is tervez belôle.
Elgondolkodtató eset.
Hogyan élhet a TH nagyközönségnek szánt tájékoztatójában említett lehetôséggel („a kérelmezô az általa megtekintett iratanyagra vonatkozóan helyesbítési, törlési és zárolási kérelemmel is élhet”) az érintett, ha sem a Hivatal nem értesíti arról, hogy elôkerült egy rá vonatkozó (vaskos) akta vagy irat, sem az „ismeretlen kutató” nem érzi szükségét annak, hogy tájékoztassa kutatása „tárgyát”: most épp az ô dossziéinak kutatására adott be kérelmet a Hivatalhoz (természetesen egy arra illetékes személy/intézmény támogatásával).
Feltételezem, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy véli, nem a Történeti Hivatal egyes munkatársai azok, akik illetékesek annak elbírálására, mi az, ami a valamikori célszemélyre vonatkozó törvénytelen módon gyûjtött anyagokból bárki kívülálló számára kutatható vagy sem. A törvény lehetôvé teszi, hogy az érintett a rá vonatkozó anyagokról döntsön, s ha tetszik, megjegyzést csatolhasson hozzá, vagy évtizedekre zárolhassa. Sokan vagyunk, akik ezzel a jogunkkal élni szeretnénk és a TH-nak – ha a törvény a megvalósítás mikéntjére esetleg nem ad útmutatást, akkor mielôbb ki kellene dolgoznia az erre vonatkozó ügymenetet, melynek során lehetôvé teszik, hogy az érintettek élhessenek a törvény biztosította jogukkal, mielôtt a rájuk vonatkozó anyagot egy kutatónak kiadják. Ennek megoldása nyilván nem könnyû, s valószínûleg a legjobb szándék mellett sem valósítható meg minden esetben, különösen akkor nem, ha valaki csak „mellékszereplôként” fordul elô egy konkrét célszemély dossziéjában.
Ezen a ponton lép be a kutató felelôssége, s ezzel kapcsolatban szeretnék a kutatókhoz és a kutatási engedélyeket aláíró levéltárvezetôkhöz, tudományos intézeti igazgatókhoz, tanszékvezetôkhöz szólni.
Mindnyájunk – megfigyeltek és az idôszak tudományos feltárását szorgalmazó kutatók – közös érdeke, hogy ne rendüljön meg a kutatásba vetett bizalom, hogy véletlenül se gondolhasson senki arra, hogy azokat az anyagokat, melyek lehet, hogy valós tényeken alapulnak, de esetleg soha nem voltak a nyilvánosságnak szánva, vagy céljuk eleve az illetô személy vagy ügy lejáratása volt, még egyszer bárki is az érintettek tudta nélkül felhasználhatja.
Erre viszonylagos garanciát csak egy Etikai kódex nyújthat, melyben megfogalmazódik a volt III. (Állambiztonsági) csoportfônökség iratainak kutatóitól elvárható magatartás, s melynek mihamarabbi összeállítása minden érdekelt fél közös feladata és érdeke.
Klaniczay Júlia
Artpool Mûvészetkutató Központ
Múlt heti számunkban beszámoltunk a magyar állambiztonsági szolgálat nyilvántartási rendszerérôl, amelynek ismerete mindmáig nélkülözhetetlen akár az érintettek, akár a kutatók számára, hiszen ez lenne a (Történeti) Hivatal feladata. Ez a nyilvántartás alapvetôen a szovjet rendszeren alapult, a Helsinki Záróokmány aláírását (1975) követôen az „imperialista fellazítás” elleni harc jegyében azonban (Romániát leszámítva) a szocialista országok állambiztonsági szervei szorosabbra zárták soraikat, s kialakították a világon egyedülálló módon a közös nyilvántartás rendszerét, a SOUD-ot (Szisztyema objegyinyonnogo ucsota dannih o protyivnyike – Az ellenség adatainak egyesített nyilvántartási rendszere).
Aki Magyarországon akarja megtudni, ki, mit és hol kukkolt hivatalból, vagy hivatalos megbízásból, annak gyakran be kell érnie a lakonikus válasszal, a kívánt iratokat magával sodorta a Duna-gate. Ha mégsem adunk hitelt az iratégetés, tûz és víz mítoszának, akkor az „utódszervezetek” azok, akik éppen maguknál tartják a maradandó értékû iratokat. S ha – kivételesen – bebizonyítjuk, hogy azokkal mégis a (Történeti) Hivatal rendelkezik, akkor egészen bizonyosan fennakadunk az államtitok rostáján.
Nyilván az államtitok az oka annak, hogy még véletlenül sem hallhatunk az állambiztonsági szolgálat nemzetközi kapcsolatairól, mi több, szoros együttmûködésérôl. Lebbentsük fel tehát e leplet, még akkor is, ha ezzel a Hivatal legféltettebb titkait szellôztetjük meg. Még mielôtt más laptársunkhoz hasonlóan nálunk is megjelennének a titokvédôk, hogy lefoglalják a „Szigorúan Titkos” „Különösen Fontos” minôsítésû dokumentumokat, emlékeztetnénk arra, hogy a Magyar Köztársaságban – ennyi demokrácia még nekünk is adatott – nem minôsülhet államtitoknak az az adat, amely egyszer már nyilvánosságra került. Lefoglalni tehát ne nálunk tessék, hanem Gauck úr hivatalában, Berlinben, hiszen ott jelent meg Bodo Wegmann és Monika Tantzscher tollából a SOUD – Das geheimdienstliche Datennetzt des östlichen Bündnissystems (SOUD – A keleti szövetségi rendszer állambiztonsági adathálózata) címû kiadvány.
Magyarországon 1945-ben, a szovjet megszállás kíséretében kezdettôl jelen voltak a szovjet szolgálatok. Nevük, az ôket képviselô személyek, a beosztás változhatott, hiszen 1949-tôl egészen 1990-ig például eufemizmussal Tanácsadó Elvtársaknak nevezték ôket, de a közvetlen moszkvai irányítás sohasem csorbult. Hosszú idôn keresztül maguk a tanácsadók továbbították az üzenetek, az információkat Budapestrôl Moszkvába, s onnan vissza az utasításokat.
Amit mi – a hetvenes évek elején-közepén – utólag „enyhülésként” próbálunk megélni, az a testvéri szolgálatok számára ellenséges ideológiai diverzió, értsd: aknamunka volt. Egy okkal több a háló szorosabbra fogásához, de egyben a proletár nemzetköziség megvalósításához. Az addigi bilaterális (kétoldalú) kapcsolatokat lassan felváltotta az igazi multilaterális, internacionalista együttmûködés.
Ha fenn akarnánk tartani a legvidámabb barakk legendáját, akár még büszkék is lehetnénk; a magyar BM lengyel, csehszlovák, vagy bolgár testvérszervével ellentétben nem kötött kétoldalú alapszerzôdést a német állambiztonsági minisztériummal, hanem „pusztán” kooperációs szerzôdéseket, nem beszélve a munkatervek összehangolásáról. Azt meg végképp borítsa valóban a feledés jótékony homálya, hogy 1989 nyarán (!) természetesen magyar hozzájárulással – Eichmann után szabadon – a Stasi (magyar szóhasználattal a GESTAPO jogutóda) önálló egysége szabadon tevékenykedett Magyarország területén. Orbán Viktor éppen (1989 június 16.) követelte az oroszok kivonulását, ôk már-már csomagoltak, a keletnémetek pedig berendezkedtek. (Tessék már megmondani, ki bontotta le a vasfüggönyt? Németh, Horn, Glatz, Pozsgay, netán maga Horváth József vezérôrnagy, a III/III csoportfônöke?)
Szóval mi voltunk a legvidámabbak, de azért mégis elutazott valaki 1974-ben Budapestrôl Havannába a testvéri szolgálatok közös konferenciájára. A téma, ahogy három évvel késôbb Budapesten is, az „ideológiai diverzió” volt. Csebrikov, e funkcióban Andropov helyettese Orlovról, Szolzsenyicinrôl, Szaharovról, a keletnémet Irmler vezérôrnagy Havemannrôl és Biermannról beszélt. De vajon kirôl mesélt Benkei?
Így született meg az ellenség adatainak közös nyilvántartási rendszere, a SOUD. Nem valószínû, hogy az aláírások sorrendjének különösebb jelentôsége lenne, Andropov az utolsó, ez érthetô, s nem is véletlen, de talán az sem egészen az, hogy elsôként a keletnémet Mielke írta alá a szerzôdést, s Benkei András – mielôtt még a vonakodó csatlós mítoszába menekülnénk – harmadikként.
A SOUD elôbb 10, végül 15 nyilvántartandó kategóriát foglalt magába, természetesen az ellenséges hírszerzô, vagyis – mit szépítsük – kémszervezetek munkatársait, valódi, s feltételezett kapcsolatait. Még a nemzetközi terroristákon sem ütközhetünk meg, s kell-e ennél eklatánsabb példa arra, hogy nem is volt olyan antidemokratikus ez a nyilvántartás, az internacionalista együttmûködés, sôt maguk a szolgálatok is akár demokratikusak is lehettek volna. (Semmi kétség, az NDK befogadta a RAF – Rote Armee Fraktion – tagjait, de nyilván is tartotta ôket.)
Talán az „ideológia diverziós” és „felforgató” központok munkatársai szorulnának némi magyarázatra. (A SZER, a BBC feltehetôen nem ebbe a kategóriába, hanem az elôzôbe tartozott.) Nem érdemes ezen törni a fejünket, hiszen nyilvántartották az összes üzletembert, újságírót, mûvészt, aki a táborban üzletet kötött, cikket írt, fellépett, aki német (NSZK) kulturális napokat rendezett Budapesten, hazája kultúráját képviselte nálunk, keleten, a szocializmus táborában. Az összes diplomatát, a cionistákat és a klerikálisokat. Ehhez még csak papnak vagy zsidónak sem kellett lenni, elég volt egy cikk a Kozma utcai (izraelita) temetôrôl.
Nem tudjuk, szerepelt-e ebben az internacionalista adatbázisban Carlos, benne volt azonban Susan Sonntag, Paul Lendvai és Enzensberger. Holott nagyon slendrián volt a nyilvántartás, az elsô három év – Moszkvában – az elôkészületekkel telt el, majd az adatok feltöltésével. A célként meghatározott kémszervezetek, diplomácia, üzlet, terrorizmus, sajtó, kultúra, keresztények és zsidók, demokraták (s akkor még nem beszéltünk azokról, akik önös célból, pénzért adtak információkat a szolgálatok egyikének, vagy másikának, mert ôket is nyilvántartották, nehogy kijátszhassák a kettôs könyvelést) nyilvántartott tagjainak száma még a végére sem érte el a 200 ezret. Ebben az egész tébolyult monstrumban még 1989-ben sem szerepelt több név, mint a mi vidám házi állambiztonsági nyilvántartónkban.
1989 rendszerváltó (-változtató) második felében számtalan koncepció született az állambiztonsági nyilvántartás átalakításáról, kicsit szocialista, kicsit demokrata, szóval szocialista demokrata. A szocialista demokrácia e víziói azonban mind megôrizhetônek vélték a SOUD-ot, nem semmisítették meg. Berlinben Paul Lendvai megkapta a magyar szolgálat által róla gyûjtött adatokat, talán eljön majd az az idô, amikor anyanyelvén is olvashatja ôket. Ez már nem Wegmann és Tanztscher, akiknek kiadványából Ungváry Rudolf fordításában közöljük az alábbi dokumentumo(ka)t.
A Bolgár Népköztársaság Belügyminisztériuma, a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma, a Német Demokratikus Köztársaság Állambiztonsági Minisztériuma, a Kubai Köztársaság Belügyminisztériuma, a Mongol Népköztársaság Közbiztonsági Minisztériuma, a Lengyel Népköztársaság Belügyminisztériuma, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Minisztertanácsa mellett mûködô Állambiztonsági Bizottság [KGB] és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma (a továbbiakban a „Szerzôdô felek”), úgy döntöttek, hogy az együttmûködés további fejlesztésének érdekétôl vezérelve, attól a kívánságtól áthatva, hogy a biztonsági szervek tájékozódási képességét tökéletesítsék, és ezzel az ellenség felforgató tevékenysége elleni harc hatékonyságát növeljék, az alábbi megállapodást kötötték.
A SOUD mûködésének alapja a jelen megállapodás és az ellenségre vonatkozó információk egységes nyilvántartási rendszerének a szervezeti-mûködési rendje, melyet a Szerzôdô felek meghatalmazott képviselôi alá fognak írni.
A SOUD kialakításának, tevékenységének és továbbfejlesztésének kérdéseit, melyek összehangolt döntéseket igényelnek, a Szerzôdô felek a megfelelô szinten szolgálati úton és szükség esetén a Szerzôdô felek képviselôinek megbeszélései alapján oldják meg.
Az ellenség felforgató tevékenységet folytató intézményeinek és szervezeteinek a nyilvántartását az ezt követô fejlesztési szakaszokban építik ki.
3. Az információk feldolgozását a SOUD keretében az elsô fejlesztési szakasz idején az Szovjetunió Minisztertanácsa mellett mûködô Állambiztonsági Bizottság felderítô szerveinek objektumában és annak mûszaki bázisán, a késôbbi fejlesztési szakaszokban pedig a SOUD speciális számítóközpontjában végzik.
A SOUD munkaszervezete és a SOUD együttmûködô szolgálati egységei közötti kapcsolatot a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett mûködô Állambiztonsági Bizottságnak a szocialista államokban székelô megfelelô képviseletei biztosítják.
Ezt a megállapodást egy példányban orosz nyelven készítették és a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett mûködô Állambiztonsági Bizottságban ôrzik meg.
A SOUD résztvevôje határozza meg a fölhasználók mindazon kötelességeit és jogait, melyek ebbôl a megállapodásból, a szervezeti-mûködési rendbôl és más, a SOUD mûködését szabályozó dokumentumokból következnek.
A megállapodás hitelesített leiratait mindegyik Szerzôdô félnek megküldik.
A fentiekben megfogalmazottak hiteléül a Szerzôdô felek képviselôi a jelen megállapodást aláírták.
A Szovjetunió Állambiztonsági Bizottsága lezárta az ellenségre vonatkozó információk egységes nyilvántartási rendszerének (SOUD) 1. fejlesztési szakaszát, és a SOUD-ra vonatkozó megállapodás minden résztvevôjétôl megkapta az értesítést, hogy a rendszer 1. szakaszának mûszaki tervével egyetértenek.
Ezzel a mûszaki tervet a SOUD-megállapodás összes résztvevôje által összehangoltnak tekintjük, és javasoljuk, hogy 1981. januárjától kezdjük meg a rendszer tényleges (éles) mûködtetését.
Oroszból fordította: Saleh ôrnagy
A dokumentumokat válogatta Varga László, fordította Ungváry Rudolf
Nem tartozik rám – de a közre igen –, hogy egy hivatalban miért „részesítik szóbeli figyelmeztetésben” a beosztottakat. Nem igénylem, hogy egy fônök miattam – miattam?!? – letolja az alkalmazottait, és engem errôl külön értesítsen, mintegy összekacsintva. A Történeti Hivatalban az ügyeletes hölgy, aki velem foglalkozott, érzésem szerint – noha erre nincs bizonyítékom – azért volt oly készséges és mindent-rám-hagyó, mert az lehet a belsô utasítás, hogy nagyon-nagyon udvariasan kell bánni az ügyfelekkel, lehetôleg mint a hímes tojásokkal. (Tudniillik: kekeckedhetnek. Például: a Nyilvánossághoz fordulnak.) A feltûnôen udvarias viselkedést minden ügyfél tapasztalja. Ez nagyon helyes, ámde messzemenôen nem elegendô. Az aktáinkat kérjük! És ha nem kapjuk meg mindet hiánytalanul, akkor bizony nem az jut elôször az eszünkbe, hogy ejnye, talán a beosztottak hanyagok. Egyébként sem hajlunk arra, hogy beosztottakat hibáztassunk.
Ha a Hivatal Elnöke értesít engem egy belsô, rendszabályozó intézkedésrôl, akkor bizonyára azért teszi, mert úgy gondolja, hogy az nem csupán az ô Hivatala belügye.
Jó. Akkor legyen közügy. Annál is inkább, mert itten a Hivatal Elnöke szólt az Állampolgárhoz: nem személyes megkeresésre vagy levélre reagált, hanem egy ÉS-ben megjelent cikkre.
Ezért a tulajdonomban lévô levelet íme nyilvánosságra hozom, mellesleg nagy szívességet téve ezzel a Történeti Hivatalnak, hiszen mindenki láthatja, milyen készséges az Ügyféllel, ugyanakkor a Törvényre és a Hivatal Méltóságára is gondosan ügyel, sôt, túlteljesíti a Hivataltól elvárható normát. Anélkül, hogy ezt külön kértem volna, három A 4-es lapon fénymásolatokat kaptam azokról a fényképekrôl, amelyeket a Szerv annak a hajdani Konrád-lakásnak a(z izgató tartalmú) dekorációiról készített, amelyben a kanyargós családtörténet legelsô házkutatásai zajlottak.
Hogy végül is hova lett Kádár János bilije, hivatalosan fogalmazva: kinek a számlájára írandó az éjjeliedény eltüntetése, azért fontos, mondhatnánk központi kérdés, amiért minden, a gondolatrendôrség által lefoglalt, illetve készített és titokban ôrzött irat fontos, és minden egyes darabnak az eltûnése egyaránt botrány ebben a vannak-még-hibák-elvtársak gubancban. Az adott esetben még az is meglehet, hogy netán a csalfa emberi emlékezet téved, és az a bili más összefüggésben szerepelt a kollázsokon, talán nem is az Elsô Titkár Ülepe alatt, de ennél is valószínûbb, hogy az inkriminált ábrázolást még akkoriban, a 70-es évek elején megsemmisítették a Szerv szorgos dolgozói, merô szemérembôl, amiként az erre vonatkozó megjegyzést is ôk húzták ki a korabeli jegyzôkönyvbôl. Szégyellték magukat. (Csak nem azért, amiért kellett volna.)
Nézzük tehát az önmagában érdektelen bili-ügy kapcsán azt, ami köztisztaságilag fontos.
A cél az – ugye nem tévedek? –, hogy tisztázzuk a múltat. Legyen nyíltság, nyitottság, transzparencia. Ne maradjanak hullák a szekrényben. Ezt csak úgy lehet elérni, ha a múlt tisztázását magának a Történeti Hivatalnak a genealógiájával kezdjük.
Az eredendô bûn valahol a fogantatás körül lehet, a témára vonatkozó – mi tagadás, számomra, és azt hiszem, az érdeklôdôk többsége számára is nehezen áttekinthetô – törvények betûjében és szellemében egyaránt. Alapvetôen ott, hogy jobban védik a bûnöst, mint az áldozatot, vagyis az államrezont a morál elé helyezik: nem szabad, hogy ország-világ megtudja, kik dolgoztak titokban a Szervnek, mert akkor a Mi Új, Szabad Hazánkban, az oly régóta áhított Független Magyar Demokráciában nem maradna ember az elhárítás készséges megsegítésére. (De jó! Ezek szerint kevesen vannak a gusztustalanok?! Újakat már nem is lehet találni?)
És mi van akkor, ha nekünk nem kell elhárítás, ha én, ti, ôk, mi, szabad állampolgárok, úgy érezzük, hogy nekünk, az országnak, mert mi vagyunk az ország (magunknak építjük), nincs szükségünk kádárizmuson edzett besúgókra, gondolatok és vélemények suttyomban rögzítését profin kitanult titkos ügynökökre, ilyen-olyan jelzôvel ellátott, álcázott megbízottakra?
Felül kell vizsgálni azt a törvényi bekezdést is, amelyre a mellékelt levél elsô sora hivatkozik, ugyanis az, hogy engem titoktartásra kötelezzenek a saját ügyemben megismert adatokról, nyilvánvalóan ellentmond az alkotmányban biztosított információs önrendelkezési jogomnak. Ebben a kérdésben Majtényi László adatvédelmi biztos az illetékes, aki talán már hivatalból megindította a téma vizsgálatát, de ha nem, akkor nemsokára kedvem kerekedik ez ügyben bizalommal hozzá fordulni.
Továbbá itt van a „minôsítés” és „visszaminôsítés” nehezen követhetô kérdése. A titokvédelmi törvényben, ha jól értem, olyasmi is található, hogy az 1980 utáni iratokba csakis akkor szabad betekintenünk, ha a titokgazda 1996. július 1-jéig nem újította meg ezt a minôsítést. Miért, 1980 és 1990 között demokrácia volt?
És még továbbá. Teljes a csönd abban a kérdésben, hogy miért csak a „belsô reakció ellen harcoló” III/III-as csoportfônökség irataihoz juthatunk hozzá (már ha hozzájuthatunk, ami ugye kétes). A Magyar Hírlap 1996. február 2-i számában, az ügynöktörvény módosítása elôtt tökéletesen hiába írtunk alá mintegy százan egy nyílt levelet a törvényhozókhoz – azért, hogy az érintettek és a kutatók hozzáférhessenek a másik három csoportfônökség által gyártott és ôrzött iratokhoz is –, tudomásom szerint soha érdemben nem kaptunk választ senkitôl. Csak néhány kioktató megjegyzést lehetett hallani arról, hogy hírszerzés (III/I), kémelhárítás (III/II), katonai elhárítás (III/IV) mind nagyon fontos dolog, az már nem gyerekjáték, ottan államtitkok rejtezhetnek. De nem gondolhatja komolyan a mai magyar állam, hogy megrendíthetné Hazánk Biztonságát azoknak az 1990. elôtti iratoknak a megismerése, amelyeket az eleinte igen kemény (ezt jó lenne nem elfelejteni), késôbb fokozatosan puhuló diktatúra idején gyûjtöttek az illetékes csoportfônökségek külföldön élô magyarokról, magyar témákkal foglalkozó nyugati újságírókról (nem kém, nem sötétben sántikáló hármasügynök, nem terrorista, nem fegyveres összeesküvô), csupán szabad és független módon gondolkodó emberekrôl.
Néhány törvénycikkely tehát sérti az alkotmányban biztosított információs önrendelkezési jogunkat, emberi méltóságunkat, józan erkölcsi érzékünket, és fölkelti bennünk azt a kellemetlen, múlt-szagú érzést, hogy itten el vannak sumákolva a dolgok. Titkok vannak ôrizve, amelyek ránk tartoznának, de amelyeket elzárnak elôlünk, mint csemegét a torkosnak tekintett gyermek elôl.
Azt is szeretném világosan látni – és bizonyára ezzel sem vagyok egyedül –, hogy milyen alapon válogat a Történeti Hivatal abban, hogy kinek mit adjon ki? Közismert, és nem is titkolt tény, hogy kutatók több aktát kaphatnak, mint a saját egyéni ügyükben érdeklôdôk. Tehát míg a kutató megnézheti, a hajdan titokban megfigyelt Kovács János nem láthatja azt az anyagot – sôt, létezésérôl sem tudhat –, amelyben egy kollégája rosszat mondott róla, vagy amelybôl kiderülne, hogy a felesége kivel barátkozott, mert a Hivatal Elnöke, az ô végtelen Jóságában és Tapintatában, úgy dönt, hogy nem kell az embereket zavarba hozni. Belekukkant a hajdani kukkolók anyagaiba, és meghatározza, mit szabad és mit nem szabad az érintettnek megtudnia. Ezt a személyiségi jogok védelmének álorcája alatt cselekszi. Legalábbis erre hivatkozik, és még az is megeshet, hogy komolyan gondolja; teljesen mindegy, mit gondol. Az számít, mit tesz: cenzúráz. Válogat. Kihúz. Kifehérít. Titkol. Eltûntet. Zárol. Rendelkezik életünk adatai fölött.
Szeretném tudni, melyik parlamenti bizottság vizsgálta a jogismeretét. Mert a vonatkozó törvény nem tartalmazza, hogy a Hivatal Elnöke saját hatáskörében visszatarthat anyagokat, ha az ízlése vagy az erkölcsi értéke úgy kívánja.
Tisztelettel kérem az információs szabadságjogaink védelmét szívükön viselô jogász barátokat, ismerôsöket, ismeretleneket, mindenkit: vállaljanak egy kis ismeretterjesztést, mondják meg nekünk, törvények böngészésére alkalmatlan, de tudnivágyó pórnépnek, hogy mely törvények mely paragrafusai tartalmazzák mindazt, amit sérelmezünk.
Sorolom, amit összeszedtem, de talán mások többet is találnak.
Ne titkolják a volt titkos ügynököket! Ne tehessék meg, semmilyen ürüggyel, hogy ránk vonatkozó vagy kutatási témánkba vágó iratokat elzárjanak elôlünk! Ne akarják a titoktartási mániájukat törvényileg ránkerôszakolni és minket is titkolózásra kötelezni! Ne csorbítsák az információhoz való jogát azoknak, akik, mert külföldön éltek, más csoportfônökség megfigyeltjei voltak!
Elég volt a paternalizmusból, ne szabják meg nekünk, se keményen, se lágyan, se demokratikusan, hogy mirôl tudhatunk és mirôl nem.
Mindent akarunk tudni, még akkor is, ha lesz, ami fájni fog.
Szabad katarzist!
Lángh Júlia
Kenedi Jánosnak a Történeti Hivatalról szóló cikkéhez fûzött kiegészítésében Vezér Erzsébet megemlíti, hogy Grósz Károlyhoz intézett levelére nem kapott választ. (Kis kiegészítés, ÉS, jún. 26.). Örüljön annak, hogy nem, mert ugyanolyan semmitmondó lett volna, mint az, amit ugyanabban a tárgyban, ugyanannak a személynek írott levelemre én kaptam. Én is rámutattam volt arra, hogy a felelôsség elsôsorban azokat terheli, akik a rendôrséget utasítják. A levélben utaltam a miniszterelnök küszöbönálló amerikai útjára. Nyilván ennek köszönhetô, hogy a nem Grósz Károly, hanem a bejelentések és panaszok irodájának vezetôje által aláírt választ, amelyben még ellenforradalomról, de már a kor változó szellemérôl van szó, a miniszterelnök hazaérkezése után írták meg és adták fel. Csatoltan küldöm a válasz másolatát.
Dr. Del Medico Imre
Minisztertanács Hivatala
20-587/1988. XIII.Hné
Budapest, 1988. aug. 4.
Dr.Del Medico Imre
Budapest
Kedves Del Medico Imre!
A Kormány elnökéhez írt, irodánkhoz megküldött levelére válaszolva emlékeztetni szeretnénk Grósz elvtárs Amerikában adott válaszára, melyet a hozzá intézett kérdésekre, egyebek között az ellenforradalommal és Nagy Imrével kapcsolatosan adott.
A kor változó szellemével összefüggésben érezhetôen rugalmasabb a múlt megítélése. Az a szemléletváltozás kívánatos az államapparátusnál, illetve a rendôri szerveknél is. Ennek ellenére elképzelhetô, hogy a fenti szerveknél dolgozók szemlélete esetenként hosszabb idôn belül változik.
Ezt alkalmasint megfelelô személycserével gyorsítani lehet és kell is, mint ahogy erre már példa is volt.
Észrevételeit Grósz elvtárs nevében köszönjük.
Üdvözlettel
(Dr. Rottler Ferencné s.k.)
VARGA LÁSZLÓ:
1989. novemberében Horváth József rendôr vezérôrnagy, III/III. csoportfônök tervezetet készített „az állambiztonsági operatív nyilvántartási rendszerének felülvizsgálatáról”, ehhez mellékelte „miniszterhelyettesi intézkedések kiadására” vonatkozó javaslatát. Pallagi Ferenc rendôr vezérôrnagy, miniszterhelyettes december 18-án hagyta jóvá a javaslatot, s ezzel vette kezdetét a hírhedt iratmegsemmisítés.
Az iratmegsemmisítés, de még inkább a sajátos jogi szabályozás miatt – a vonatkozó íratok mindmáig államtitoknak minôsülnek –, rendkívül hézagosan lehet az állambiztonsági szolgálat végnapjait, utolsó bô fél évét rekonstruálni. Természetesen a titkosításnak éppen ez a célja. Egészen pontosan maga a (vissza)minôsítési eljárás tökéletesen alkalmas arra, hogy az aczéli kategóriáknak megfelelôen, visszacsempéssze a jogilag egyébként már nem létezô diszkrecionális jogot, tiltsa, tûrje, s kivételes esetben támogassa a tudományos kutatást. Ennek hátterében a mûködô titkosszolgálatok – nem csak morálisan, történelmileg, de jogilag is képtelen módon – magukat jogutód szervezetekként definiálják, s ebbôl következôen „alapvetôen” alkotmányosnak próbálják feltüntetni a kommunista állambiztonsági szolgálat tevékenységét. Így az „alkotmányosság” és a „jogutódlás” jegyében mind a mai napig felhasználják az egykori állambiztonsági szolgálat által titkos eszközökkel gyûjtött információkat. A harc az iratok nyilvánosságáért tehát nem azért tûnik reménytelennek, mert a mindenkori politikai hatalom nemzeti megbékélést hirdet, s a megszokott paternalista módon kívánja állampolgárait megkímélni a múlt konfliktusaitól – már csak vélt vagy valós érintettsége okán is –, hanem maguk a titkosszolgálatok azok, amelyek továbbra is igényt tartanak a jogtalanul szerzett „tudásukra”, tevékenységük alapjának tekintik a korábbi információs monopólium megôrzését.
Az így, szinte véletlenszerûen, megismert források alapján is megállapítható azonban, hogy már 1989. július 3-án „a várható koalíciós kormányzásra tekintettel” a BM Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfônökség – amely nem volt része a szolgálatnak, ill. csak annyiban, hogy hozzátartozott az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály, az archívum – javaslatot tett a belügyi államtitkárnak az állambiztonsági operatív nyilvántartás adatainak felülvizsgálatára. Az indoklás szerint az állambiztonsági szervek bizalmas nyomozást folytatnak, illetve „F” (figyelô) dossziét vezetnek olyan személyekrôl is, akik a szervezôdô pártok jeles képviselôi. Földesi államtitkár két nappal késôbb „hozzáértô brigád” felállítását javasolta. Haladéktalanul megszületett Pallagi Ferenc utasítása a bizottságról, s annak élére saját titkárságának vezetôjét nevezte ki. A hónap során az egyes állambiztonsági szervek szintén kijelölték illetékes munkatársaikat. A bizottság július 31-én kinevezett titkára szeptember közepén még mindig csak a „bizottság munkájának elôkészítésérôl” számolt be. Szerinte, a változatlanul nem pontosított felülvizsgálat pusztán az archívumban 18.000 dossziét, illetve 70.000 kizárt hálózati személy anyagát érinti. Javasolta albizottságok létrehozását, s a fôbizottságban a program még szeptemberben történô megvitatását. A munka befejezésének idôpontjául az „1990. júniusi választásokat” tartotta célszerûnek.
Mindenképpen figyelemre méltó, hogy ezek szerint az állambiztonsági szolgálat már nyáron rendelkezett egy „forgatókönyvvel”. Sôt, a szórványos források, elejtett utalások alapján több, mint feltételezés, az állambiztonsági szolgálat már május elején hozzákezdett „reformprogramja” kidolgozásához. Ekkor az MSZMP Politikai Bizottsága elvben – titokban – már fél éve döntött arról, hogy megszünteti a szolgálat közvetlen pártirányítását. Aligha számolta fel azonban a pártközpontban 1988. márciusában létrehozott értékelô-elemzô csoportot, s – ez már nem feltételezés – nem helyezte hatályon kívül a (mint számából is látható szupertitkos) 6000/1975. Mt. sz. rendeletet, amely éppen a közvetlen pártirányítást „törvényesítette”.
A „koalíciós kormányzásra” való utalás nem hagy kétséget afelôl, hogy a sorra születô „reformelképzelések” nem szorítkoztak az állambiztonsági tevékenység átalakítására. A szocializmus reformja, „demokratizálása” nem csak vértelen, zökkenômentes kívánt lenni, hanem helyet követelt a „megreformált” szolgálatnak is. A reformelképzelések sekélyességét pontosan tükrözi az elnevezés körüli bizonytalanság. Volt olyan terv, amely még a nevet („állambiztonsági szolgálat”) is megtarthatónak vélte, ennél a „belsôbiztonsági szolgálat” sem bizonyult elmésebbnek, végül a negyvenes évek nemzeti vállalatainak mintájára megszületett a „nemzetbiztonsági szolgálat” ötlete, ahol a nemzet az állam szinonimájaként jelent meg.
Ezeket a „koalíción” alapuló elképzeléseket még csak nem is az ôszi kerekasztal tárgyalások, hanem a „négy- igenes népszavazás” húzta keresztül.
Feltételezhetô, hogy éppen a népszavazás kezdeményezése gyorsította fel „az állambiztonsági nyilvántartások felülvizsgálatát”. Horváth vezérôrnagy 1989. november 1-jén elkészült – nem elsô, de nem is végleges – javaslata szerint „az operatív helyzet változása, a Btk. (Büntetô törvénykönyv) közelmúltban történt módosítása (újradefiniálta az államellenes bûncselekményeket), az évtizedek alatt felhalmozódott anyagok mennyisége” indokolta a felülvizsgálatot. Határozottan elkülöníteni kívánta a létrehozandó Nemzetbiztonsági Szolgálat illetékességébe tartozó iratokat, a többinél 1989. december 31-i határidôvel a megsemmisítést javasolta. Ennek megfelelôen – 1990. március 31-ig – radikálisan korlátozni kívánták a célszemélyek körét is. Nem áll azonban az a közkeletû feltételezés, hogy az iratmegsemmisítés fô célja a hálózati személyek védelme lett volna.
Kizárólag a még folyamatban lévô beszervezéseknél kívánták azt megvizsgálni, hogy a jelölt megfelel-e az „új” követelményeknek. A meglévô hálózatot – megtartásuk mellett – a kompromittáló anyagok megsemmisítésével, esetenként közelebbrôl meg nem határozott „fokozott” eszközökkel kívánták védeni, megôrizve a beszervezés tényét dokumentáló iratokat. A beszervezési dossziék teljes megsemmisítését csak a már kizárt hálózati személyek egyes kategóriáinál irányozták elô. Nevezetesen, párttagok, világi vagy egyházi funkciókban lévôk esetében, s végül, akik érdemi tevékenységet nem folytattak, vagy már meg is haltak.
Az archívumban megsemmisítésre javasolták az SzT (szigorúan titkos) tisztek anyagait, az 1956 elôtti operatív dossziékat, az egyházi dossziékat és a „jogellenesen külföldön maradtak” dossziéit. Külön problémát jelentett a szocialista országok közös SOUD rendszere [ismertetését lásd elôzô számunkban], amely nemzetközi állambiztonsági megállapodáson alapult, megsemmisítésére tehát nem adtak utasítást, viszont fel kívánták számolni annak korábbi dekoncentrált jellegét, vagyis az állambiztonsági területi szerveknél lévô adatokat.
Az intézkedési terv a végrehajtás érdekében javasolta a vonatkozó miniszteri (esetenként) miniszterhelyettesi parancsok, utasítások, intézkedések stb. hatályon kívül helyezését. Anélkül, hogy ez megtörtént volna, az elôterjesztést, illetve az intézkedési tervet Pallagi vezérôrnagy aláírta. Miután az Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfônökség felhívta erre a hiányra az államtitkár figyelmét, a fôcsoportfônök aláírását az iratokon november 7-én egyszerûen áthúzták. (Az eredetileg jóváhagyott intézkedéseket nem egyeztették a katonai elhárításban érdekelt Honvédelmi Minisztériummal és a Magyar Néphadsereg Vezérkari Fônökségével sem).
Az állambiztonsági miniszterhelyettes jogi alosztálya ezzel egy idôben arra hívta fel a figyelmet, hogy a tervezett iratmegsemmisítés ellenkezik a levéltári szabályozással, s a belsô szabályzat sem teszi lehetôvé. Felhívták a figyelmet arra, hogy a javasolt „hatályon kívül helyezés” nem megoldás, új parancsokat kell életbe léptetni. Ennek ellenére végül Pallagi vezérôrnagy december 18-án – némi változtatással – gyakorlatilag az eredeti változatot hagyta jóvá.
A javaslatok formálisan az „állambiztonsági munka átalakítási folyamatára” hivatkoztak, saját állításuk szerint azonban az állambiztonsági operatív nyilvántartás napi operatív értékkel nem bíró iratanyagának megsemmisítésérôl volt szó. A javaslatok miniszterhelyettesi jóváhagyása jogilag miniszterhelyettesi intézkedésnek tekinthetô. Így az Országgyûlés nemzetbiztonsági bizottságának 3236. sz. 1991. október 9-i jelentése is ténynek veszi, hogy „1989. decemberében Pallagi Ferenc állambiztonsági miniszterhelyettes utasítására az állambiztonsági szervezetben nagyarányú iratmegsemmisítés zajlott le”. Talán nem árt megismételni, jogilag súlyosbítja a helyzetet, hogy egyrészt miniszteri intézkedés, illetve felhatalmazás hiányában az utasítás a korabeli belsô szabályozás szerint is törvénytelen volt, s erre korábban többen már felhívták a figyelmet. Másrészt a fôleg archívumként mûködô Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály nem tartozott a fôcsoportfônökség kötelékébe, s bár Horváth József vezérôrnagy fônökének javasolta, „hogy a felülvizsgálati munka gyorsítása érdekében kérjen felhatalmazást [a] miniszter úrtól, hogy az Operatív Nyilvántartó Osztály felé – államtitkári jogkörben – közvetlen utasításokat adhasson”, erre sem került sor, viszont a Nyilvántartó Osztályon is tömegesen folyt az iratmegsemmisítés, s nyilvánvalóan nem Horváth vagy Pallagi utasítására.
Évekkel késôbb, 1998. februárjában az elsô demokratikusan választott kormány elsô belügyminisztere, Horváth Balázs nyilvánosan – elôbb a Magyar Televízióban, majd a Magyar Narancsban (1998. febr. 12.) – kijelentette, késôbb megszületett a szükséges intézkedés, de ezt már a parlament (a leleplezés idején még) elnöke, Gál Zoltán írta alá. Semmi kétség, a Duna-gate kirobbanása óta a legbombasztikusabb bejelentés.
1990. január 5-én Kis János és Fodor Gábor bizonyította, a szolgálat megfigyelés alatt tartja az ellenzéki pártokat, errôl a kormánypárt vezetôit folyamatosan tájékoztatja, s törvénytelenül semmisíti meg iratait. 1998-ban viszont a Magyar Köztársaság elsô szabadon, demokratikusan választott kormányának belügyminisztere nagy nyilvánosság elôtt felelôsnek minôsítette mindezért a Magyar Köztársaság parlamentjének elnökét, pontosabban hivatali elôdjét, Gál Zoltánt.
A Történeti Hivatal elnöke – s talán ezért vannak s lesznek áldozatai – kéretlen prókátorként nem kívánta minôsíteni „az egyébként összerendezettségérôl közismert veszprémi ügyvédnek a nyolc évvel korábbi történésekre visszarévedô emlékképeit”. Maga a parlamenti elnök nyilván hasonlóan méltatlannak ítélte a nem éppen hétköznapi vádat, s mély hallgatásba burkolódzott.
A szenzációt ígérô sajtóper is elmaradt, hiszen Gál Zoltán nyilván már ismerte az ügynökbíráknak róla szóló 00/8014/1996/11-97. számú határozatát (be nem avatottak számára: a „00” az elején, minden látszat ellenére nem a történelem illemhelyét jelképezi, hanem az irat, a határozat titkosságát), amely szerint „az államtitkár irányítása alá tartozott többek között a BM Adatfeldolgozó Csoportfônökség. Irányította és ellenôrizte az alárendeltségébe tartozó csoportfônökséget. Felelôs volt az irányítása alá tartozó szerv tevékenységével kapcsolatos politikai és szakmai elvek kialakításáért, érvényesítéséért, valamint az ezekkel összefüggô célkitûzések egységes végrehajtásáért…”
Bár az 1989. december 18-i Horváth-Pallagi-féle utasítás felhívta a figyelmet a vonatkozó levéltári jogszabályok betartására, a gyakorlatban ez sem valósult meg. Mi több, december 22-én az állambiztonsági miniszterhelyettesi titkárság módosító kiegészítést adott ki, amely lehetôvé kívánta tenni az iratanyagok jegyzôkönyv nélküli megsemmisítését. A kiegészítés felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy a megsemmisítendô ügynök-„B”(beszervezési) dossziékban lévô nyugtákat viszont nem kell megsemmisíteni. December 27-én elhangzott szóbeli kiegészítés értelmében már a meglévô megsemmisítési jegyzôkönyveket és az 1989. elôtti iktatókönyveket is el kellett tüntetni.
Ezek az intézkedések meglehetôs kapkodásra, s valóban tömeges iratmegsemmisítésre utalnak, mégsem tudjuk sem cáfolni, sem megerôsíteni a (már demokratikus) parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága által késôbb helybenhagyott különbizottsági megállapítást, mely szerint „a III/III belbiztonsági csoportfônökség csaknem egész iratanyagát megsemmisítették”. („Mi mennyi?” – kérdezné az egykori hajóskapitány, s így csúsznak össze a valós, a hazudott, a becsült és a feltételezett számok.) Horváth József ny. vôrgy. emlékezete szerint mindössze mintegy száz dossziéval rendelkezett a csoportfônökség, ezzel szemben kereken 3000 „élô” dosszié volt a „szerveknél”, s ennek harmada lehetett (feltételezhetôen) a Horváth-féle III/III-as csoportfônökségen. Az 1991. októberi parlamenti jelentés maga is számos archivált irat meglétérôl tanúskodik, ámbár tény, hogy 1990. februárjában a megszüntetett Állambiztonsági Nyilvántartó Osztályt kötelezték arra, hogy 1990. április 30-ig adja át a Katonai Biztonsági Hivatalnak „folyamatos mûködéséhez szükséges minôsített ügyiratokat a BM titkárság és a HM ügyviteli szervein keresztül”. (A belügyminiszter és a honvédelmi miniszter közös utasítása katonai biztonsági feladatok átadás-átvételérôl.) Az utasítás megállapítja, hogy a III/IV. Csoportfônökség „hosszú idôn keresztül eredményesen töltötte be hivatását és hajtotta végre a Magyar Népköztársaságon belül a biztonsági szakfeladatot”. Az új hivatal – eskü letétele esetén – mindenkit átvett a csoportfônökség állományából.
Még nagyobb arányú volt a Nemzetbiztonsági Hivatalnak „vissza”-juttatott (a szóhasználat több, mint elírás) iratanyag. Ezzel párhuzamosan beszállították a Belügyminisztériumba a belbiztonsági szolgálat kintlévô, megsemmisítést túlélô iratanyagának egy töredékét. Ezekbôl arra lehet következtetni, hogy az iratmegsemmisítés január közepén érhetett véget. Az iratanyag egy részét 1990. február és április között a katonai fôügyészség vette magához. A nagy misztérium: bizottságok jönnek és mennek, a frissen kinevezett elnökhelyettes, Kutrucz Katalin (TH) a rendszerváltás ihletô pillanatában, az 1995-ös Iratfeltáró Bizottság, parlamenti vizsgálatok, valamennyit ugyanazokkal az iratokkal, számokkal, mesékkel etetik.
Szintén mind a mai napig nem meggyôzôen tisztázott, miként történhetett meg az, hogy 1989. karácsonyán az állambiztonsági szolgálat egyik ôrnagya, Végvári József két – videokamerával felszerelt – „civilt” jutatott be a belbiztonsági szolgálat épületébe, akik rögzítették a megsemmisítésre váró iratokat, s azt a tényt, hogy az állambiztonsági szolgálat a köztársaság „kikiáltását”, azaz 1989. október 23-át követôen is megfigyelés alatt tartotta az ellenzéki pártokat. Bejutottak, filmeztek, s telefonon informáltak, így Kôszeg Ferencet, akinek telefonját a szolgálat még mindig lehallgatta.
Az átmentés ideológiája a titkosszolgálati „szakértelem”. El kellene végre dönteni, hol volt az a „szakértelem” 1989. karácsonya és újév között? Nyilván szabadságon. Csakhogy ma már bizonyítottnak vehetô az a korábbi hisztérikusnak tûnô feltételezés is, hogy a szolgálat beépített ügynökei révén aktívan befolyásolta a megfigyelt pártok politikáját.
A Falk Miksa (akkor még Néphadsereg) utcai épületben készített felvételeket az SZDSZ és a FIDESZ 1990. január 5-én közös nemzetközi sajtóértekezleten hozta nyilvánosságra. A botrány óriásinak tûnt, s mintha hatása is lett volna. Horváth István belügyminiszter másnap (január 6-án) elrendelte az illetékes osztály (III/III-7) iratainak a „zárolását”, majd hat nappal késôbb „a BM III/III. Csoportfônökség elmúlt idôszakban keletkezett összes iratanyagának a zárolását”. A magyar jog nem ismeri a „zárolást”, értelemszerûen jelenti – talán – egyben a hozzáférhetetlenné tételt, de a megsemmisítés tilalmát is. Horváth József csoportfônököt 1990. január 15-én, fônökét, Pallagi vezérôrnagyot 21-én menesztették. Végül a miniszter is lemondásra kényszerült.
Íme, a próbálkozó demokrácia elsô diadala. A két fôtisztet késôbb bíróság elé állították: elsô fokon mindketten „bírói megrovásban” részesültek, másodfokon Pallagit már egyenesen felmentették. A lemondott miniszter helyére az iratmegsemmisítésért közvetlenül felelôs államtitkára, Gál Zoltán lépett. Ugyanakkor a leleplezés, a miniszteri tilalom a valóságban éppen fordított hatást ért el, az iratmegsemmisítés újabb lendületet vett, s feltehetôen csak január 18-án ért véget. Persze ez is csak feltételezés, hiszen egyetlen tényalapja, hogy aznap megszûnt a III/III. csoportfônökség.
A kémfônök, Dercze István ezredes (III/I csoportfônök) viszont – a fentiekre rácáfolva – csak január 8-án „ébredt”, s rendelte el február 28-i határidôvel „a csoportfônökség nyilvántartási rendszerének felülvizsgálatát”. Ez az utasítás már egyértelmûen megfogalmazta az iratmegsemmisítés célját:
A fenti iratok hiányában „joggal” állíthatják a ma mûködô titkosszolgálatok – állítják is –, hogy „jogelôdjük” a III/III-tól eltekintve a jogállamisággal összeegyeztethetô tevékenységet folytatott.
Összefoglalva elmondható, hogy az iratmegsemmisítés méreteit mind a mai napig nem lehetett tisztázni. Az 1995-ben felállított Iratfeltáró Bizottság tevékenysége az 1990 elôtt archivált anyagra korlátozódott, s itt az említett kettôs tendenciát konstatálhatta. Egyrészt valóban történt tömeges méretû iratmegsemmisítés, elôbb az 1956. elôtti operatív anyagokban, majd 1989-tôl visszafelé haladva. Másrészt a magukat jogutódnak tekintô, mûködô titkosszolgálatok vették vissza – mindenfajta törvényes felhatalmazás, politikai vagy civil ellenôrzés nélkül – az archívumból korábban lezárt irataikat. A hiányzónak tekinthetô iratok megsemmisítéséhez szükséges technikáról sem sikerült megbizonyosodni. A gyakran emlegetett – s feltehetôen valóban lezajlott – égetés, a kis-, esetleg közepes kapacitású iratmegsemmisítôk nem indokolják a ma konstatálható hiányt.
1989-ben hosszas koncepciógyártás, bizottsági ülések stb. ellenére a „négyigenes népszavazásig” érdemben semmi sem történt, az addigi iratmegsemmisítéseket talán még egy levéltáros is jóváhagyta volna. Az addigi tétlenséget azonban váratlan, már-már túlzott reakció váltotta fel, Horváth József „megszülte” késôbb meg is valósuló javaslatát, december 1-jén az addig jogi kételyeket fogalmazó adatfeldolgozó fônök helyére Csikós József került, s színre lépett a már korábban (május 1-jével) kinevezett államtitkár, Gál Zoltán is.
Ez azonban csak egyik kronológiája a történteknek. Kísértetiesen hasonló és párhuzamos jelenségek zajlanak a testvéri országokban, a testvérszerveknél. A stasik, az állambiztonsági szolgálatok, lázasan alakulnak át nasikká, nemzetbiztonsági szolgálatokká. Az NDK-ban az utolsó kommunista „reform”-miniszterelnök, Hans Modrow nem csak programjába foglalta, de meg is valósította a „békés átmenetet”, Stasi tábornokokkal az élen létre jött az Amt für Nationale Sicherheit, vagy ahogy mi (is) ismerjük, a Nemzetbiztonsági Hivatal. 1990. január 8-án azonban, miközben Dercze ezredes úr éppen aláírta a III/I tisztára mosását célzó utasítását, a német kerekasztal határozott nem mondott a Nasira, az átmentésre.
A BM 1990. I. félévi munkatervében szerepelt az állambiztonsági szolgálatokról szóló alkotmányerejû törvényjavaslat elôkészítése Pallagi Ferenc vezérôrnagy vezetésével, 1990. februári határidôvel. Erre már nem került sor, helyette a Duna-gate kirobbanása után, a kormány – 1990. január 21-én – szabályozta „a nemzetbiztonsági feladatokat ellátó szervezeti keretek kialakítását”. A kormány ülésén ismertették a belügyminiszter és a legfôbb ügyész jelentését az állambiztonsági szolgálat tevékenységének vizsgálatáról, valamint a belügyminiszter által tett intézkedéseket.
A minisztertanács tudomásul vette a III/III. csoportfônökség által alkalmazott operatív titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazásának megtiltását, majd a szolgálat 1990. január 18-ai hatállyal történô megszüntetését. Tudomásul vette azt is, hogy a szolgálat által végzett, s továbbra is szükséges feladatokkal (alkotmányellenes törekvések, terror-, diverziós cselekmények, a különösen fontos állami tisztségeket ellátó személyek védelme) a III/II. csoportfônökség, azaz a kémelhárítás lett megbízva. A katonai elhárítást (III/IV. csoportfônökség) viszont a HM irányítása alá helyezték.
Kimondatlanul ezzel eldôlt az állambiztonsági szolgálat szinte teljes átmentése, a felszámolás az öt csoportfônökség közül mindössze egyetlen egyet érintett, a rossz megfogalmazás ellenére csak számára tiltották meg bizonyos eszközök és módszerek alkalmazását. Ezzel szemben a minisztertanács határozata nem csoportfônökségenként, hanem együttesen kezelte a „biztonsági szolgálat iratait”, s tette ezt teljes joggal, nemcsak azért, mert képtelenség lett volna szétválasztani azt, ami megbonthatatlan egységet alkotott – erre a késôbbi fejlemények rácáfoltak –, hanem mert ezt követelték a demokrácia legelemibb játékszabályai is.
A Németh-kormány számára tehát az állomány, tágabban a „szolgálat” átmentése mellett sem volt elképzelhetô az iratanyag átmentése. Két lehetôséget látott maga elôtt: az iratok megnyitását, vagy „zárolását”, s érthetô, ha az utóbbit választotta: „a biztonsági szolgálat iratai szigorúan zárt anyagként, a jogszabályokban meghatározott leghosszabb védettségi idôvel” levéltárban helyezendôk el. Mint már szó volt róla, a zárolás jogilag nehezen értelmezhetô, legkézenfekvôbb feloldási lehetôség, hogy a szintén a Németh-kormány által hozott levéltári kutatási korlátozásokról szóló 118/1989. sz. Mt. rendelet maximális korlátozási idôként 70 évrôl beszélt, bár bizonyos feltételek mellett a korlátozás alá esô anyagokban is lehetôvé tette a kutatást. Lényegesebb azonban, hogy a határozatot nem hajtották végre, az iratok ugyanis nem kerültek levéltárba. Minden további szabályozás egyébként egyre inkább távolodott ettôl a rendelkezéstôl.
A kormány ugyanakkor döntött a belsô biztonsági szolgálat munkatársainak további sorsáról is. Zömüket a rendôrséghez helyezték át, egy részüket nyugdíjazták. (Akadtak – persze – olyanok is, akik mégiscsak az „új”, a „demokratikus” szolgálatoknál tûntek újra fel, s nem kézbesítôként.) A minisztertanács végül hasonlóan titkos határozattal hozta létre február elején, illetve – most már nem titkosan – február 14-i rendeletével a Nemzetbiztonsági (NBH) és az Információs, valamint a Magyar Néphadsereg Katonai Biztonsági Hivatalát. A katonai felderítés Katonai Felderítô Hivatallá vált, ugyanakkor az NBH az állambiztonsági szolgálathoz hasonlóan, bár sokkal függetlenebb szervezeti keretek között, kiépíthette megyei szerveit is.
A határozat további intézkedésig a Belügyminisztériumot ruházta fel „titkosszolgálati eszközök” használatával. Ugyanakkor konkretizálta a személyes átmentéseket: „Az átszervezést úgy kell végrehajtani, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok alaptevékenységét ellátó állománya a Belügyminisztérium megszûnô állambiztonsági szerveinél foglalkoztatottnál alacsonyabb létszámú és jobb szakmai felkészültségû legyen… Az átszervezés során felszabaduló létszámmal kizárólag a rendôrség bûnügyi, közrendvédelmi és közlekedési, illetve igazgatásrendészeti állományát lehet megerôsíteni.”
Ezt követte a 3107/1990. MT. határozat, ami már csak azért is fontos, mert – feltehetôen – ez a demokratikus megválasztott kormány elsô vonatkozó határozata, s – feltehetôen – ez az elsô kísérlet az ún. hálózat védelmére. Tény, hogy 1990. május 31-én erre a határozatra hivatkozva intézkedett Horváth Balázs belügyminiszter „a speciális állományra vonatkozó személyzeti okmányok védelmérôl”. Ebben a miniszter a vonatkozó személyzeti iratokba (állományparancsokba) való betekintést személyes engedélyéhez kötötte, s a „zárolást” 30 évre rendelte el. Ez azonban azt jelentette, hogy a miniszteri intézkedés értelmében keletkezésük után 30 évvel ezeket az iratokat is „nyílt archívumban” kellett (volna) elhelyezni. Addig azonban „a BM Adatfeldolgozó Csoportfônökség Állambiztonsági operatív nyilvántartásban lévô lezárt /(irattározott) anyagokra” is kiterjedt ez a zárolás. A miniszter elrendelte egyben „a BM Külügyi Osztályon lévô állományparancs-kivonatok továbbá a határozatok jegyzôkönyvvel való megsemmisítését”. Szavainak még nagyobb súlyt ad, hogy – saját állítása szerint – döntését a „Magyar Köztársaság Minisztertanács Elnökének egyetértésével” hozta meg.
A fordulat után a helyzet valóban rendkívül kusza volt, senki nem tudta, hogy milyen iratok léteznek, nem beszélve a pénzrôl (hova gurult a forint?), legkevésbé a „B”(bizalmas) ellátmányról, a közvéleményt „ügynöklistával” traktálták, a miniszterelnök erre hivatkozva próbálta meg ellehetetleníteni egyik koalíciós partnerének renitens vezetôjét. Többen államtitok megsértésével vádolták a kormányfôt. Ilyen elôzmények után kérte fel a belügyminiszter minisztériuma fô titokszakértôjét, tájékoztassa ôt a III/III-as iratok titoktartalmáról.
A Titokvédelmi Osztály vezetôje 1991. június 10-i feljegyzésében kifejtette, hogy 1990. február 14-étôl a nemzetbiztonsági feladatokat az „állambiztonsági fôcsoportfônökség jogutódjaként létrehozott biztonsági szolgálatok” látják el. A III/III csoportfônökség megszûnt, irataira a levéltári szabályozás és a titokvédelmi törvény vonatkozik, ezek végrehajtásáról a belügyminiszter gondoskodik. Az iratok „a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – 1989. október 23-án – államtitoktartalmukat elvesztették”, „a Magyar Köztársaság állambiztonsági érdekét már nem veszélyeztetik”. A miniszter elôdjének 1990. májusi zárolási utasítása nem jelentett titkosítást, tehát a miniszterelnök, amikor ügynököket nevezett meg, államtitkot nem sértett.
Mindezek után az osztályvezetô a közbiztonságra és az információs önrendelkezési jog érvényesíthetetlenségére hivatkozva javasolta az ügynökökre vonatkozó nyilvántartások titkosítását. Így született meg a belügyminiszter 21/1991. BM sz. utasítása, amely most már egyenesen „az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1987. évi 5. tvr”-re hivatkozva „államtitokkörbe tartozónak nyilvánította a volt BM Adatfeldolgozó és Tájékoztató Csoportfônökség Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztálya által kezelt, jelenleg a minisztérium belsô szervezeti egységeként mûködô Adatfeldolgozó Szolgálat Irattári Osztályán ôrzött és a megszüntetett BM III/III-as Csoportfônökség hálózati személyeire vonatkozó adattárat (kartonokat), dossziékat és a más, e személyek adataira vonatkozó adathordozókat”. Elôdeihez hasonlóan dr. Boross Péter is magának tartotta fenn a rendelkezési jogot, legalábbis az iratok sorsáról intézkedô törvény hatályba lépéséig.
Milyen finom disztinkció, már-már átsiklanánk felette. Ne arra figyeljünk, miként próbálta „kimosni” a titokvédô és minisztere Antall Józsefet, hanem a korábban kimondott másik felére: a III/III iratai – most már az ügynöknyilvántartástól eltekintve – nem tartalmazhatnak államtitkot.
Nem sokkal a demokratikus parlament megalakulása után Demszky Gábor és Hack Péter átvilágítási törvényjavaslatot terjesztett be, amelynek célja a korábbi titkos tevékenység nyilvánossá tétele volt. A javaslat szinte valamennyi politikai párt ellenállásába ütközött, s végül a parlament nem vette napirendjére. Az állambiztonsági szolgálat már a fordulat elôtt elhitette az ellenzéki pártokkal, ügynökeit – természetesen – az ô soraikból szervezte be, a kommunista párt tagjaival pedig, belsô utasítás alapján, meg sem tehette ezt. Tény, a leköszönô miniszterelnök, Németh Miklós átadott demokratikusan megválasztott utódának, Antall Józsefnek egy „ügynöklistát”. Erre hivatkozva szerelte le a legnagyobb kormánypárt, a Magyar Demokrata Fórum frakcióvezetôje az átvilágítást követelô képviselôtársait.
Ugyanakkor a két illetékes miniszter megállapodott, hogy a számítógépes nyilvántartásokból a Nemzetbiztonsági Hivatal összeállítja az „ügynöklistát”. A nyilvántartás azonban nem az utódszervezeti koncepció, hanem az állambiztonság logikája szerint készült, pontosan tükrözte az ügynökök átadhatóságát, vagyis nem tett különbséget a kémelhárítás és a belsô elhárítás ügynökei között, így a megbízók szándéka meghiúsult, a várt mintegy 56.000 ügynökbôl mindössze 400-at sikerült „beazonosítani”.
Ennek ellenére az „egyes fontos tisztségeket betöltô személyek ellenôrzésérôl” szóló 1994. évi XXIII („ügynök”)törvény, amely az átvilágítást szabályozta, kizárólag a belsô elhárítást kívánta szankcionálni, s még a III/III-mal gyakorlatilag azonos katonai elhárítást is kivonta a törvény hatálya alól. Ugyanakkor a belsô elhárítás ügynökei mellett meg kívánta nevezni az egykori nyilaskeresztes párt tagjait, az 1956-ban létrejött kommunista karhatalom tagjait, s végül azokat, akik hivatalból kaptak az állambiztonsági szolgálattól jelentéseket. Mind a parlamenten belül, mind azon kívül a legnagyobb vitát az átvilágítandók körének kérdése váltotta ki. A törvény e kérdésben valóban nem volt konzekvens, félig bevallottan a korábbi elit átmentését próbálta megnehezíteni.
Ugyanakkor – az igazságtételei törvények sorozatos kudarca hatására, melyek sorában éppen ez volt az utolsó – az ügynöktörvény meglehetôsen puha szankciókat alkalmazott. Az erre a célra kinevezett ügynökbírák a négy kategória bármelyikének fennforgása esetén lemondásra szólították fel az „érintettet”, s ha ennek nem tett eleget, akkor döntésüket a hivatalos lapban közzétették. A korábbi halogatásoknak köszönhetôen, az elsô, 1990-ben megválasztott parlament tagjai „megúszták” az átvilágítást, a tényleges gyakorlat tehát csak 1994 után alakult ki.
Az ismertté vált mintegy tucatnyi esetbôl tíz nem az 1990 elôtti ellenzéki pártokat, hanem az MSZP-t érintette. Maga a miniszterelnök egyenesen két kategóriába esett bele, nevezetesen tagja volt az 1956-57-es karhatalomnak – ezt korábban maga is nyilvánosságra hozta –, másrészt külügyminiszterként kapott állambiztonsági jelentéseket. A korábbi miniszterelnök helyettese, aki szintén kapott jelentéseket, arra hivatkozott, hogy el sem olvasta ôket. Mélyen hallgatott arról, s ezt a sajtó sem hozta nyilvánosságra, hogy tagja volt a párt részérôl 1986-ban felállított legmagasabb szintû, ötfôs Koordinációs Bizottságnak, amelynek egyetlen feladata az állambiztonsági szolgálat pártirányítása volt.
Az átvilágítás tehát a megnevezés moralitása szempontjából is teljesen csôdöt mondott. Miután kizárólag formai feltételekhez kötötte az egyes kategóriák megvalósulását, az „ítéletek” is csak formálisak, fekete-fehérek lehettek. Így az egyik ellenzéki párt vezérét, akit már Antall József miniszterelnök, majd évekkel késôbb a szabaddemokrata belügyminiszter is „érintettnek” minôsített, az ügynökbírák a formai kritériumok bizonyíthatóságának hiányában – a törvény alapján joggal – „felmentették”. Eleve nyilvánvaló volt, hogy a hiányos iratanyag szinte csak kivételes esetben teszi lehetôvé a jogilag megkérdôjelezhetetlen döntést.
Az ügynöktörvény nem határozott az állambiztonsági iratok sorsáról, hozzáférhetôségérôl, az információs önrendelkezési jogról, bár ez utóbbi az egyes állampolgárt már az alkotmány alapján is megillette. Egyedül a törvény 25. §-a tért ki az iratok kérdésére, amikor kimondta, hogy „az ellenôrzött személyre vonatkozóan a döntés, illetôleg a jogerôs ítélet közlésétôl számított 30 évig, egyéb személyre vonatkozóan a törvény hatályba lépésétôl számított 30 évig a nyilvántartásba nem lehet betekinteni”.
Az Alkotmánybíróság 60/1994. (XII. 24.) AB határozata szerint a fennmaradt alkotmányellenes nyilvántartások rendszerét „mind az adatszolgáltató ügynökök, mind a személyes adatok alanyai szempontjából az alkotmánnyal összhangban rendezni kell”. Ezzel szemben – az Alkotmánybíróság szerint – az ügynöktörvény a „személyes adatok alanyai szempontjából” semmiféle szabályozást nem tartalmaz, az ügynökökkel kapcsolatos szabályozásról pedig az Alkotmánybíróság kimondta, hogy „erre a titkosítás alkotmányosan nem elégséges megoldás”.
Az Alkotmánybíróság – bár ilyen beadvány nem is érkezett hozzá, nem utolsósorban a német minta hatására – kiállt az érintettek információs önrendelkezési joga mellett, s a titkosítást az alkotmánnyal és a törvény eredeti célkitûzéseivel („az állam mûködésének a polgárok számára átláthatónak, »áttetszhetônek« kell lennie”) ellentétesnek tartotta. Kötelezte a parlamentet, hogy a törvényt 1995. szeptember 30-áig hozza összhangba az Alkotmánnyal.
A törvény módosítását az Alkotmánybíróság által kitûzött határidô után, csak 1996-ban fogadta el a parlament. Az 1996. évi 67. törvény, miközben lényegesen leszûkítette az átvilágítandók körét, intézkedett – az információs önrendelkezési jog és a tudományos kutatás érdekében – a „Történeti Hivatal” felállításáról. Az alaphelyzet azonban nem változott meg. Egyrészt továbbra sem érvényesül a BM Titokvédelmi Osztályának az a már 1991. júniusában megfogalmazott – s fent ismertetett – jogilag egzakt álláspontja, amely szerint legalább a III/III csoportfônökség iratai a Köztársaság kikiáltásával elvesztették titoktartalmukat. Visszaminôsítésük ezzel szemben mind a mai napig egyenként történik. Másrészt az ügynökök totális – az ügynöktörvény által megkövetelt – titkosítása, figyelembe véve az érintettek és a harmadik személyek személyes adatainak a védelmét, gyakorlatilag lehetetlenné tenné mind az információs önrendelkezési jog gyakorlását, mind a tudományos kutatást. Más szóval a konkrét esetekben mindig az utóbbiak bizonyulnak puha adatoknak, az ügynök védelme érdekében ismét az egykori áldozattok válnak kiszolgáltatottá.
Ugyanakkor az ügynöknyilvántartás, annak sajátos megszellôztetései beépülnek a napi politikai küzdelmekbe. Az 1998-as választási kampány során „rejtélyes kezek” külföldi hírügynökségeknek eljuttatták az egyik vezetô ellenzéki politikus 6-os kartonjának másolatát. Egészen pontosan azt az elôoldalát, amely pusztán a személyes adatokat tartalmazza, nem így a hátoldalt, amely a beszervezés eredményességét rögzíti. Az „indiszkréció” célja nyilvánvalóan nem a politikus lejáratása volt, hanem a maffia szabályai szerinti figyelmeztetés. Aki tehát mindezek után feltételezi, hogy Magyarországon kormányok jönnek és mennek, de az iratok titokban, s a szolgálatok érintetlenek maradnak, az nem jár messze az igazságtól.
Az állambiztonsági operatív nyilvántartás központi szerve az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály volt. A nyilvántartás alapját a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság által kiadott háborús-népellenes bûntettet elkövetôk névsora, illetve a fasiszta és jobboldali pártok által hátrahagyott kartonok, belépési nyilatkozatok képezték (ezek jórészt ma is megvannak). 1945 március 1-vel került felállításra a Politikai Nyilvántartó Iroda. Az ÁVH késôbb számos eredeti dokumentumot, iratot gyûjtött be, illetve önkényesen magához emelte a népbíróságok iratanyagát. Az egységes, központi nyilvántartás 1950-ben, az Antidemokratikus Elemek Központi Operatív Nyilvántartásának keretében jött létre. 1954-ben kezdôdött az óriásira duzzadt és nagyrészt használhatatlan nyilvántartási anyag (közel 1.5 millió embert tartottak nyilván) elsô nagyrevíziója, szelekciója, amely 1956 után is folytatódott, ennek következtében 1960-ban már „csak” 600 ezer fô szerepelt az állambiztonsági nyilvántartásban. Ennek további racionalizálását jelentette 1957-ben az ún. alap- és kutatónyilvántartás szétválasztása (pontos meghatározását l. késôbb). A 4/1957. II. fôosztályvezetôi parancs rendelte el a „társadalomra veszélyes elemek” külön („figyelôztetett”) ellenôrzését. Az állambiztonsági munka során használt ellenséges kategóriák folyamatosan változtak, s 1963 után a kategóriák, csoportok megjelölése helyett mindinkább a konkrét tevékenység, magatartás lett a meghatározás alapja. Különválasztották az operatív és hálózati nyilvántartást is. Ismételten felülvizsgálatra, pontosításra, kiegészítésre vagy törlésre kerültek a nyilvántartottak, számuk így 1966-ra 180 ezerre csökkent, s ez a szám a következô bô két évtizedben sem változott lényegesen.
Szervezetileg a feladatokat az Antidemokratikus Elemek Központi Operatív Nyilvántartó Osztálya, majd 1956 után ennek jogutóda, a BM II. Fôosztály 11. Operatív Nyilvántartó Osztálya végezte, amely az 1962-es csoportfônökségekre történô átszervezés után III/2. rendszámot kapott, Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály (ÁBNYO) néven.
A 70-es évek elején feltehetôen valóban a hatékonyabb külsô (párt)ellenôrzés biztosítására a nyilvántartót leválasztották a III. Fôcsoportfônökségrôl és az újonnan létrehozott Nyilvántartó Központba sorolták be, a Lakcím és Közlekedési, illetve a Bûnügyi Nyilvántartóval egyetemben. 1977-ben a Nyilvántartó Központot összevonták az Információfeldolgozó Csoportfônökséggel és létrehozták az Adatfeldolgozó Csoportfônökséget. 1989-ben tehát az osztály az Adatfeldolgozó Csoportfônökség vezetôjének volt alárendelve, aki az államtitkár irányítása alá tartozott. Magyarán a szolgálat és a nyilvántartó között szorosan szabályozott állandó munkakapcsolat létezett, de a szolgálati út csak a miniszteren, illetve az államtitkáron keresztül biztosította az átjárást.
A hetvenes-nyolcvanas években a nyilvántartó tevékenységét két önmagában is óriási feladat végrehajtása határozta meg: gyakorlatilag a teljes adat- és iratállományt biztonsági mikrofilmre vitték, illetve számítógépre került a kartonnyilvántartások csaknem mindegyike.
Az osztály a nyolcvanas években hálózati csoportra, dokumentációs alosztályra, operatív nyilvántartó alosztályra, adatrendezô csoportra és operatív nyilvántartó csoportra tagolódott, hatvan fô körüli alkalmazottal, melyek zöme 1990-ben távozott a BM kötelékébôl, illetve átkerült a rendôrséghez vagy a nemzetbiztonsági szolgálatokhoz.
A BM III. Fôcsoportfônökség (központi) operatív, illetve a megyei rendôrfôkapitányságok (területi) állambiztonsági szervei (a hírszerzés kivételével, melynek teljesen elkülönülô operatív és hálózati nyilvántartása volt) és a BM Határôrség Felderítô Osztálya az ÁBNYO kartonrendszerében tartotta nyilván célszemélyeit és hálózatát. Itt archiválták a már lezárt operatív, illetve a – III. Fôcsoportfônökség Vizsgálati Osztálya (III/1) részérôl – vizsgálati dossziékat. A szervek az osztálytól – szigorú formai szabályok betartása mellett – a kartonnyilvántartásból „priorálhattak”. Egy-egy személy priorálása annak ellenôrzését jelentette, hogy van-e kartonja a nyilvántartásban, illetve, hogy az priusz tárgyát képezhette-e. A kartonrendszer felôl lehetett megközelíteni a raktárakban tárolt dossziékat. Ezeket a „szervek” visszakölcsönözhették, illetve az ismételt „élôvé” tételével magukhoz vonhatták azokat.
A 3/1984. sz. belügyminiszteri parancs szerint az ÁBNYO által vezetett alap- vagy kutató-nyilvántartás tartalmazta azoknak az adatait, akik a fennálló rendszerrel szemben „ellenséges” tevékenységet fejtettek ki, vagy akár csak potenciális veszélyt jelentettek. Utoljára az említett 1984-es parancs határozta meg a konkrét besorolás kritériumait. Ennek megfelelôen az alapnyilvántartásban 17, a kutató-nyilvántartásban 16 kategóriát állapított meg.
Alapnyilvántartásba kellett venni többek között:
Kutatónyilvántartásba kellett helyezni például:
Az alapnyilvántartásban elhelyezett terhelô, kompromittáló adatok priusz – tehát joghátrány – tárgyát képezték. 1984-ig nem voltak nyilvántartásba vehetôk azok, akik „bizonyítottan kiemelkedô érdemeket szereztek a felszabadulás elôtt a fasizmus, vagy a felszabadulás után az ellenség elleni harcban”, és magatartásukkal bizonyították a rendszer iránti hûségüket. A 3/1984. sz. BM parancs határozottan megtiltotta, hogy az MSZMP tagjait nyilvántartásba vegyék, a párttagokra, párthatáskörbe tartozó személyekkel kapcsolatos eljárásra külön szabályozás vonatkozott. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a „szervek” tájékoztatták az illetékes pártbizottságot a kiszemelt párttag viselt dolgairól, majd a megszületett kizáró határozatot követôen már semmi sem állta útját, hogy nyilvántartásba vegyék. Talán éppen ez a tilalom szolgáltatott ötletet ahhoz a tudatos dezinformációhoz, amely szerint párttagot nem lehetett ügynöknek beszervezni. A valós helyzet tehát fordított volt, hiszen a szolgálat aligha mondott volna le potenciálisan legmegbízhatóbb besúgóiról.
Sajátos módon a legnagyobb átvilágítási kampányok közepette sem esett viszont azokról szó, akik hivatalból, tehát formális beszervezés nélkül, beosztásuknál fogva adtak rendszeresen információkat a szolgálatnak. Valójában ôk képezték az állambiztonság rendszerének az alapjait, hiszen nem pusztán informáltak, hanem szükség esetén pontosan végre is hajtották a szolgálat utasításait.
Az 1989. június 30-i állapot szerint 164.900 fô szerepelt célszemélyként – ebbôl 37.352 fô az alap-, míg 127.548 fô a kutató- – nyilvántartásban. Közülük 11-en a tilalom ellenére az MSZMP tagjai közül kerültek ki. Feltehetôen a szükség törvényt bont jegyében a négyek (Bihari, Bíró, Király, Lengyel) nagy vihart kavart kizárása után, részben nem akarták újabb kizárásokkal a kedélyeket borzolni, részben – mint például Gombár esetében – már nem tudtak érvényt szerezni a kizárásról szóló szándéknak.
Az ÁBNYO-n központi nyilvántartást vezettek a bizalmas nyomozás alá vont személyekrôl, akiknek elôzetes ellenôrzése „bizonyította”, hogy államellenes tevékenységet folytatnak. A nyomozás alatt a személy külön nyilvántartásban szerepelt „BIZALMAS NYOMOZÁS ALÁ VONVA” szöveggel és csak ennek lezárása után lehetett ôt alap- vagy kutató-nyilvántartásba tenni. A bizalmas nyomozás elrendelését, dossziék nyitását az állambiztonsági szervek meghatározott vezetôi engedélyezhették. A nyitás alapdokumentumait az ÁBNYO-nak kellett felküldeni, ahol ellenôrizték, hogy az adatok, dokumentumok megfelelnek-e a nyilvántartásba vétel követelményeinek, majd a dossziénak számot adtak, s visszaküldték a szervnek, a nyomozás lefolytatására.
Külön nyilvántartást vezettek a „rendkívüli eseményekrôl”, szervenként és a bûncselekmény jellege szerint, ha a megtörtént ellenséges tevékenységre utaló esemény elkövetôjének személye a bizalmas nyomozás megindulásakor még nem volt ismert. Ismeretlen helyen tartózkodó, bizalmas, konspirált körözés alatt állókról szintén vezettek nyilvántartást.
Nyilvántartották az „ellenôrzô dossziékat”, ezeket a bizalmas nyomozás, a vonalas elhárítás központi irányítása, ellenôrzése, segítése érdekében nyitották meg. Külön kezelték az ellenséges, hírszerzôgyanús bel- és külföldi címeket, a terrorista szervezeteket és személyeket, az általuk alkalmazott módszereket, eszközöket.
Az állambiztonsági szolgálat vizsgálati szervei (II/8. majd III/1. Osztály, vizsgálati alosztályok) állam és emberiség elleni, illetve egyes kiemelt, hatáskörükbe utalt más bûncselekmények alapos gyanújának bizonyítása érdekében folytattak nyomozást. A személyt csak a nyomozás felfüggesztése, vagy megszüntetése, illetve befejezése esetén – a jogerôs ítélet meghozatala után – lehetett alap- vagy kutatónyilvántartásba venni, addig csak „BÜNTETÔELJÁRÁS ALÁ VONVA” felirattal látták el. A nyomozati anyag – az alkalmazott operatív eszközökre, módszerekre utaló adatoktól „megtisztítva” – került az ügyészi, illetve bírói szakba. Nyilvántartást vezettek az elítélt és büntetésüket töltô személyekrôl.
A szabályok pontosan meghatározták a társadalomra veszélyes, ellenséges elemek („F” dossziés) körét, akiket folyamatos ellenôrzés, megfigyelés alatt kellett tartani. Ezek elsôsorban az 1945 elôtti társadalmi, politikai, katonai-rendôri-csendôri elithez tartoztak, vagy szervezkedés vezetôjeként voltak elítélve. A figyelô dossziékat – a vonatkozó szabályzat értelmében – nem lehetett irattározni.
A rendszerváltás küszöbén, a demokráciába való átmenet jegyében a „jogfolytonos” szolgálatok minden külsô kontroll nélkül magukhoz emelték az általuk keletkeztetett és egyszer már lezárt dossziékat. Ezzel az a minimális ellenôrzés is megszûnt, vagyis a nyilvántartó szervezeti elkülönítése, amelyet a 70-es évek elején a szolgálatok túltengésének elhárítására még a pártállam is szükségesnek ítélt. Az ügynöktörvény 1996-os módosítása ugyan kötelezôvé tette az 1980 elôtt lezárt dossziék visszajuttatását, most már a Történeti Hivatalnak, s bár ennek határideje már tavaly november 1-jével lejárt, az információs monopólium fenntartása érdekében a mûködô titkosszolgálatok nyíltan törvényt sértenek. Teszik ezt helyhiányra hivatkozva, mélyen hallgatva arról, hogy ezek a dossziék, sok más nyomtalanul eltûnt társukkal egyetemben eredetileg is a BM pincéjében, vagyis a Történeti Hivatal által használt raktárakban voltak. A hivatal elnöke viszont számszaki bûvészmutatványokkal próbálta a törvénysértést leplezni, hónapokon keresztül nyilatkozgatott arról, hogy több dossziét vett át, mint amennyit a BM korábban nyilvántartott. A ki nem mondott vád, amelynek célpontja gyakorlatilag a rendszerváltás óta hivatalban lévô összes belügyminiszter volt, észrevétlenül hamvába holt, amikor az elnök mellékesen „beismerte”, amíg a BM korábban tétel szerint tartotta nyilván a dossziékat, addig ô darabszám vette át azokat. Tétel szerint Krassó György 1 fô, darabra viszont már 13, ugyanis ennyi dossziét ôriznek róla azonos szám alatt.
1974-ig a nyilvántartás kartonrendszerrel, a visszakeresés és adatkarbantartás manuális módon történt. Az egyes dossziék nyitásakor, a nyilvántartásba vételhez vagy meghatározott kimutatási, statisztikai feladatokhoz különbözô kartonokat kellett kitölteni, melyek egy példánya az ÁBNYO-ra került. Ebbôl adódóan az ÁBNYO nyilvántartásában, statisztikáiban megjelentek azok a cél- vagy hálózati személyek is, akik még nem archivált („irattározott”) dossziékban szerepeltek.
Az operatív nyilvántartás során az alábbi kartonokat használták:
1. operatív nyilvántartási karton az alap- és kutató- illetve bizalmas nyomozás, büntetôeljárás alá vontak nyilvántartásba vételéhez. Ezek az alapkartonok képezik a teljes iratanyag névmutatóját. A személy neve mellett tartalmazzák a megnyitással, adatkarbantartással és zúzással (azaz megsemmisítéssel) kapcsolatos adatokat, megjegyzéseket és röviden a kompromittáltság, illetve ellenséges tevékenység tárgyát. Alapvetôen három egységre tagolódnak:
a. „V” (vizsgálati) jelû alap- és kutatónyilvántartás kartonjai,
b. „V” jelû „holt” nyilvántartás kartonjai (ide azon személyek kerültek, akiket koruknál fogva, vagy – határozattal – egyéb okból töröltek a nyilvántartásból),
c. „O” jelû operatív nyilvántartás kartonjai azok nyilvántartására, akikrôl a szervek operatív dossziét nyitottak vagy ilyenben szerepeltek;
2. 1-es számú karton az objektum (vonal) dossziék, ellenôrzô dossziék nyilvántartására;
3. 7-es számú karton az ellenséges, hírszerzôgyanús bel- és külföldi címek nyilvántartására;
4. 8-as számú karton a hazai és külföldi terrorcselekményekre, terrorista szervezetekre és személyekre, alkalmazott módszereikre, eszközeikre vonatkozó adatok nyilvántartására;
5. 9-es számú karton a rendkívüli eseményekre nyitott dossziék nyilvántartására;
6. 10-es számú karton figyelô-dosszié alapján ellenôrzés alá vont személyek külön nyilvántartására;
7. 10/b számú karton a bizalmas nyomozás és figyelô-dosszié alapján ellenôrzés alá vontak „M” (mozgósítási ) nyilvántartására;
8. XI-es számú figyelôlap a figyelô-dosszié alapján ellenôrzés alá vontak Lakcím és Közlekedés Nyilvántartó Osztályon történô „figyelôztetésére”;
9. nyilvántartási (statisztikai) karton a bizalmas nyomozás alatt álló, büntetôeljárás alá vont személyek adatainak kimutatására.
A kartonok egy része ma már csak nyomokban lelhetô fel. Megsemmisült az osztályon kezelt mindenfajta dossziéhoz készített tárgy- és témakör szerinti (állítólag majd félszázezer) mutatókarton, mely kilenc tárgy- és tucatnyi témakört ölelt fel, operatív, történelmi, politikai stb. szempontok, hely és idô szerint sorolva össze az egyes dossziékat, személyeket.
A hálózat nyilvántartásban szereplô személyeket szintén több típusú kartonon tartották nyilván.
Például:
– figyelô karton. A fokozatosság elve alapján történô beszervezés esetén, ha a beszervezés valamilyen ok miatt elhúzódott, vagy más fontos operatív érdek azt megkövetelte, töltötték ki. Segítségével el lehetett kerülni a párhuzamos beszervezési kísérleteket;
A volt SzT-állomány már archivált biztonsági és levelezô dossziéihoz tartozó több ezer karton közül ma mindössze 600 db található fel, a többi sorsa ismeretlen.
1974-ben miniszteri parancs rendelkezett az Egységes Gépi Prioráló Rendszer (EGPR) üzemeltetésének megkezdésérôl. Ez a hagyományos nyilvántartások egységes gépi rendszerbe foglalását jelentette. A rendszert az Információfeldolgozó (késôbb Adatfeldolgozó) Csoportfônökség számítógépbázisán, a csoportfônök irányításával mûködtették. Az ÁBNYO-n munkakartonokra vitték az egyes nyilvántartási kartonok anyagát, és ezek alapján, a számítógépközpontba szállítás után, az adatokat gépre vitték. A nyolcvanas évek végére az operatív („G” betûvel jelölt), a hálózati („H” betûvel jelölt), a tárgy- és témakör szerinti („S”) nyilvántartás és más, állambiztonsági, illetve egyéb nyilvántartások – mágnesszalagon – már fent voltak a központi gépen. Így az operatív nyilvántartás gyakorlatilag megkettôzôdött: megmaradt a manuális kartonrendszer és létrejött annak gépi megfelelôje.
Az 1995 Iratfeltáró Bizottság jelentése alapján
KÔSZEG FERENC:
levél az Alkotmánybírósághoz*
Tisztelt Alkotmánybíró Úr!
Az Alkotmánybírósághoz (1996. szeptemberében – a szerk.) benyújtott indítványunkra, amelyet öt képviselôtársammal (Bretter Zoltán, Halda Alíz, Hankó Faragó Miklós, Mécs Imre, Mészáros István László – a szerk.) együtt jegyeztem, dr. Vastagh Pál igazságügyi miniszter úr, valamint Nikolits István tárca nélküli miniszter úr észrevételeket tett, és az indítvány elutasítását javasolta. [...]
1. – Az indítvány 2./a pontjához. (Az egyes fontos tisztséget betöltô személyek ellenôrzésérôl szóló, az 1996 évi LXVII. törvénnyel módosított 1994. évi XXIII. törvény – a továbbiakban Etv. – 1. §-ának a) és b) pontja az ellenôrzést a volt BM III/III Csoportfônökségének, a budapesti és megyei rendôr-fôkapitányságok III/III-as osztályainak illetve elôdszervezeteiknek a hivatásos állományára és hálózati személyeire korlátozza; annak következtében, hogy az ellenôrzés nem vonatkozik az állambiztonsági szervezet egészére, a jelzett törvényhely nem biztosítja az Alkotmány 70/A §-a szerinti jogegyenlôség érvényesülését; az indítványozók kérik, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy az Országgyûlés e mulasztásával alkotmányellenességet idézett elô, és kezdeményezze ennek megszüntetését – a szerk.)
Az igazságügy-miniszter úr leszögezi, hogy a pártállamban „a titkosszolgálatok tevékenységét az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. törvényerejû rendelet szabályozta. A törvényerejû rendeletben meghatározott feladatok végzése minden jogállamban folyik, hiszen az állami szuverenitás védelme minden ország alapvetô érdeke.” Ezt a tárca nélküli miniszter úr azzal egészíti ki, hogy – elismerve, a rendszerváltás elôtti titkosszolgálatok tevékenysége a mai mércével mérve nem volt alkotmányos – „a III/III-as csoportfônökség és a III. Fôcsoportfônökség többi csoportfônökségének feladatköre teljesen eltérô volt.”
1.1. Az 1974. évi 17. tvr. – annak 4. §-a – csak általános jelleggel, keretszerûen határozta meg az „az állam belsô rendjének védelme érdekében” végrehajtandó feladatokat – ezért is maradhatott a törvényhely hosszú ideig hatályban a rendszerváltás után is. Valójában az állambiztonsági szervek – BM III. Fôcsoportfônökség – tevékenységét szigorúan titkos minôsítésû belügyminiszteri parancsok, miniszterhelyettesi parancsok, utasítások szabályozták, amelyeket a Fôcsoportfônökség megszüntetésekor, 1990. februárjában hatályon kívül helyeztek. E parancsok címzettje sosem a III/III. Csoportfônökség volt, hanem az állambiztonsági szervek összessége. Példák:
– 0044/1966 BM parancs a BM szerveinek az imperialisták fellazító politikája elleni harcáról és a további feladatokról;
– 0022/1970 BM parancs a kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka feladatairól;
– 0019/1974 belügyminiszter-helyettesi utasítás az SZT állomány illetményérôl és egyéb pénzbeli járandóságairól;
– 09/1975 BM parancs az állambiztonsági szervek tömegkapcsolatainak szélesítésérôl;
– 29/1989 BM parancs az MSZMP és a Minisztertanács vezetôi belügyi tájékoztatásának rendjérôl.
A kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka feladatairól szóló – Benkei András belügyminiszter által aláírt – 0022/1970 számú parancs számos más parancshoz hasonlóan szorosabb együttmûködésre utasítja a csoportfônökségeket. „Az egységesen sérelmezett és érvényesülô politikai megítélés és operatív gyakorlat kialakítása, erôsítése érdekében növelni kell a centralizmust. (…) A feladat megoldása érdekében hatékonyabban mûködjön együtt a III/1., a III/II. és a III/III. csoportfônökség.”
Mindez ismételten alátámasztja az Alkotmánybíróságnak a Nemzetbiztonsági Bizottság 1991. október 9-én kelt, 3236. számú jelentésére hivatkozó megállapítását, miszerint „a volt állambiztonsági szervezet valamennyi operatív csoportja a parancsuralmi rendszer fenntartását, erôsítését szolgálta” (az Alkotmánybíróság 60/1994. [XII. 24.] AB határozata, IV. fejezet 2. rész).
1.2. Az állambiztonsági szervek mûködésének alapvetô szabályait és ezen belül az egyes csoportfônökségek feladatainak elkülönítését a BM III. Fôcsoportfônökség 10-1837/1967. szám alatt kiadott, „szigorúan titkos” minôsítésû Ügyrendje szabályozta (...). Az Ügyrend 5. pontja a Fôcsoportfônökség feladataként – csoportok szerinti elkülönítés nélkül – egyebek közt az alábbiakat határozta meg:
b/ (…) Felderíti az ellenséges magyar emigráció szervezeteit, tagjait, az MNK elleni tevékenységét, az ellenséges szervekkel, valamint a belsô ellenséges elemekkel fennálló kapcsolatait.
(…) c/ A párt és a kormány politikai célkitûzéseinek megfelelôen támadó akciókat szervez az imperialista országok kormányszervei aknamunkájának keresztezésére, leleplezésére, dezinformálására és szerveinek dezorganizálására. Akcióival ellentétek szítására törekszik az imperialista hatalmak között. Támadja a reakciós erôket és támogatja a haladó mozgalmakat.
(…) e/ Felderíti az ideológiai, kulturális, egyházi, ifjúsági területeken folyó ellenséges tevékenységet; megelôzésére, korlátozására, megakadályozására intézkedéseket tesz.
g/ Felderítést végez annak megakadályozására, hogy az ellenséges szervek és személyek az idegenforgalmat, hivatalos és magánérintkezést aknamunkájuk érdekében felhasználják (…)”
Az Ügyrend VI. fejezete határozza meg a Fôcsoportfônökség egyes szerveinek feladatait, együttmûködésük területeit:
19. A III/I. Csoportfônökség feladata:
e/ Felderíti az ellenséges magyar emigráció szervezeteit, tagjait, az MNK elleni terveit, tevékenységét. Intézkedéseivel, akcióival korlátozza, megakadályozza azok megvalósítását. Bomlasztja e szerveket. Támogatja a lojális emigráció csoportjait és tagjait.
f/ Felderíti, korlátozza, megakadályozza a Vatikán és különbözô egyházak világszervezeti központjainak az MNK és a szocialista tábor ellen irányuló ellenséges tevékenységét, célkitûzéseit, illegális behatolási csatornáit. E munkája során együttmûködik a III/III. Csoportfônökséggel. A megszerzett adatokkal elôsegíti az egyházi reakció elleni elhárító munkát az ország határain belül.
g/ Feladatainak eredményesebb végrehajtása érdekében szorosan együttmûködik a Fôcsoportfônökség operatív szerveivel, az Magyar Néphadsereg Vezérkari Fônökség 2. Csoportfônökséggel, munkájának fedése és elôsegítése céljából más állami szervekkel (Külügyminisztérium, Külkereskedelmi Minisztérium, Kulturális Kapcsolatok Intézete, Kereskedelmi Kamara stb.)”
„20. A III/II. Csoportfônökség feladata (…):
i/ Ellenôrzô, felderítô munkát végez a népgazdaság elleni kém, kártevô és más politikai bûncselekmények elhárítása, megakadályozása, leleplezése érdekében.
Amennyiben a bûncselekmény elkövetésére szervezkedô csoportok és személyek tevékenysége az MNK társadalmi, gazdasági rendjének megdöntésére, aláásására, gyengítésére irányul, szorosan együttmûködik a III/III. Csoportfônökséggel.”
„21. A III/III. Csoportfônökség feladata:
c/ Felderíti, elhárítja, bomlasztja, megakadályozza az egyházi reakció ellenséges tevékenységét, valamint az egyházi illegációkat és féllegációkat. A III/I. Csoportfônökséggel együttmûködve beépüléseket kezdeményez és végez ezek külföldi irányító központjaiba.”
1.3. Az állambiztonsági szervek tisztjei arra törekedtek, hogy Ügyrendben és a miniszteri parancsokban megfogalmazott együttmûködési követelménynek mindennapi, gyakorlati munkájukban folyamatosan érvényt szerezzenek. Az együttmûködés az egymást fedô feladatok együttes végrehajtásán túl magába foglalta a rendszeres kádercserét és a különbözô akciókban való közös részvételt is. Dr. Lusztig Péter r. százados, a Baranya megyei Rendôr-fôkapitányság hírszerzô (III. I.) alosztályának munkatársa így ír errôl a Hírszerzô Szemle 1983. évi 1. számában:
„A társalegységek kém- és belsô elhárítási (azaz III/II és III/III – K. F. megjegyzése) alosztály operatív tisztjeivel, vezetôivel szoros, napi munkakapcsolatot alakítottunk ki, amely a szakmai vonatkozásokon túl is hasznosnak bizonyult valamennyiünk számára.”
„Az amnesztiás, jogellenes vonalon elôzetes tájékoztatást kapunk minden jelentôs eseményrôl. Közösen hallgatunk meg beutazó »jogelleneseket». Egyre gyakrabban fordul elô, hogy közösen kezdjük meg a tippek feldolgozását, és ennek egy késôbbi stádiumában – elégséges anyag birtokában – közösen döntünk arról, hogy melyik szerv számára hozhat több eredményt.” [...]
2.1. Az igazságügy miniszter úr álláspontja szerint az Etv. 2. §-a nincs összefüggésben az Alkotmány 61. §-ának (1) bekezdésével, és így nem is lehet ellentétes azzal.
Ez a vélelem azért meglepô, mert az Alkotmánybíróság 60/1994 (XII. 24.) számú határozatának érvelése elsôdlegesen az Alkotmány 61. § (1) bekezdésére épül, nevezetesen a közérdekû adatok megismerhetôségének a véleménynyilvánítás szabadságával szorosan összefüggô alapjogára. Az AB-határozat IV. fejezet 1. rész c/ pontja egyértelmûen kimondja „az ellenôrzendô személyeknek jelenleg az állami vagy a közéletben betöltött pozíciója az, ami az adataikat az Alkotmány 61.§ /1/ bekezdése értelmében közérdekûvé teszi.” Az igazságügy-miniszter úr értelmezése szerint az Alkotmánybíróság a törvény személyi hatálya „megfogalmazásával kapcsolatban egyetlen alkotmányos követelményként a diszkrimináció tilalmát fogalmazta meg”. Valójában az Alkotmánybíróság két egyenrangú követelményt fogalmazott meg: a diszkrimináció tilalma mellett azt is kimondta, hogy a jogállamisággal ellentétes korábbi tevékenységre vonatkozó adatok „a közhatalom gyakorlói és a politikai közélet résztvevôi tekintetében – köztük azok vonatkozásában is, akik a politikai közvéleményt feladatszerûen alakítják – az Alkotmány 61.§ szerint közérdekû adatok” (IV. fejezet, 2. rész, b/ pont). Való igaz, az Alkotmánybíróság azt is kimondja, hogy a személyi kör pontos meghatározása nem vezethetô le az Alkotmányból, így a törvényhozó – tiszteletben tartva az egységes mérce alkotmányos elvét – viszonylag szabadon határozhatja meg az átvilágítandók körét. Ugyanakkor mintegy „minimum-követelményként” fogalmazza meg, hogy „legalább a közvetlenül választott tisztségviselôk tekintetében” a jogállammal ellentétes tevékenység közérdekû adat.
2.2. Az indítványozók [...] azt a megoldást tekintik megvalósíthatónak, amelyet az Alkotmánybíróság is mintegy figyelmébe ajánlott törvényhozónak. Nevezetesen azt, hogy „legalább a közvetlenül választott tisztségviselôk tekintetében” a közérdekû adatot kérelemre – hivatalos ellenôrzés után a kérelmezô számára megismerhetôvé tétellel – nyilvánosságra kell hozni” (IV. fejezet, 1. rész, c/ pont). A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a kötelezôen átvilágítandók viszonylag szûk (de a jelenlegihez képest azért bôvíthetô) körén kívül bárki – de mindenekelôtt az, aki választott tisztségre pályázik – kérhetné a saját átvilágítását, és ennek a sajátos erkölcsi bizonyítványnak a felmutatásával növelhetné választói bizalmát személye iránt. [...]
Akármilyen megoldást választ is a törvényhozó, meggyôzôdésünk, hogy a jelenlegi helyzet, amely – eltekintve a közhatalmat gyakorolók legfelsô körétôl – megfosztja a választópolgárokat attól a joguktól, hogy tudják, kire szavaznak, ellentétes az államélet áttetszôségének alkotmányos elvével.
3. Az indítvány 2/c pontjához (A törvénynek az iratok átadására vonatkozó elôírásai – 25/A § (1) bek. 25/H § (4) bek. – nem nyújtanak biztosítékot a személyes adatoknak az Alkotmány 59. § (1) bekezdése szerinti védelméhez kapcsolódó információs önrendelkezési jog érvényesülésére és a közérdekû adatoknak az Alkotmány 61. § (2) pontja szerinti megismerésére; a 25/G § (1) bekezdésének 2. fordulata – „A bemutatott iratokon a más személy azonosítására alkalmas adatokat felismerhetetlenné kell tenni” – az Alkotmány 59. § (1) bekezdésébe ütközik, ezért az indítványozók e rendelkezés megsemmisítését kérik – a szerk.)
3.1. Az igazságügy-miniszter úr álláspontja szerint, ha a törvény nem így rendelkezne, sérülne az iratokban szereplô személyek információs önrendelkezési joga egyenlôségének elve.
3.1.1. A jelentéseken a megfigyeltek és a megfigyelô adatain kívül esetlegesen szerepelhetnek kívülálló harmadik személy adatai: a kívülálló harmadik személy adatainak védelme – különösen a magánszféra tekintetében – természetesen indokolt és szükséges. Ebben a vonatkozásban tehát a törvényi korlátozás alkotmányos.
A jelentést készítô vagy a jelentéshez az információt szolgáltató hálózati személy fedônéven szerepel a jelentésben: a fedônév alapján a hálózati személy kilétét a megfigyelt általában nem tudja megállapítani. (Megjegyzendô, hogy az egykori hálózati személy ma is emlékezhet a megfigyelt – a jogsértést elszenvedett – személyes adataira, az áldozat ellenben továbbra sem ismerheti meg a jogsértô kilétét: vajon beszélhetünk-e arról, hogy a jelen törvény alapján – az információs önrendelkezési jog gyakorlása révén – helyreállt a jogegyenlôség a jogsértô és áldozata között?)
Az iratokon szereplô nyílt állományú állambiztonsági tiszt neve nem személyes adat. A tiszt ugyanis hivatalos minôségében készítette, továbbította, láttamozta a jelentést, neve tehát éppúgy megismerhetô, ahogy egy államigazgatási vagy akár egy büntetôeljárás hivatalos résztvevôinek a neve sem személyes adat – különösen az eljárásban résztvevô ügyféllel, vagy akár gyanúsítottal szemben nem az.
Végül pedig ami a jelentésekben szereplô nem kívülálló harmadik személyt (személyeket) illeti – a megfigyelt beszélgetôpartnerét, egy összejövetel további résztvevôit – ezeket a megfigyelt ismeri, emlékezhet rájuk: a nevük olvashatatlanná tétele – ahogy ez a jelenlegi gyakorlatban történik – egyszerûen nevetséges.
3.1.2. A nem kívülálló harmadik személy nevének, az általa mondottaknak a törlése sok esetben meglévô jogot csorbít. A Belügyminisztérium Vizsgálati Osztálya (a III/1-es osztály) vizsgálatot indított Haraszti Miklós és Konrád György ellen. A gyanúsítottak az eljárás miatt együttesen tettek panaszt az ügyészségen. Beadványukat és az arra adott ügyészségi választ most a Történeti Hivatal Haraszti Miklós kérésére másolatban kiadta Harasztinak, de Konrád György nevét, aláírását gondosan olvashatatlanná tették. Jómagam megkaptam 1957-es büntetôügyem vizsgálati anyagából a saját vallomásaimat, de gyanúsított társaim, illetve a tanúk vallomását nem, holott ezeket 1957 novemberében, a nyomozást lezáró irattanulmányozáskor a Gyorskocsi utcai kihallgatószobában elolvashattam, és ma is jól emlékszem rájuk. Az egykori büntetôeljárások gyanúsítottjai, vádlottai és elítéltjei a büntetôeljárásban felhasznált iratokat megismerhetik, és egy perújrafelvételi vagy kártalanítási eljárás során szükségük is lehet a megismerésükre. Ha a vizsgálati anyag nincsen meg a bíróságon, vagy – mint az én esetemben – át sem került oda, mert az eljárást már korábbi szakaszában megszüntették, akkor az érintett csak a Történeti Hivatalban juthat hozzá, juthatna hozzá az anyagához. Itt azonban csak szemelvényeket kaphat belôle, mert a teljes anyag kiadását a Történeti Hivatalnak az Etv. 25/G § (1) bekezdése alapján meg kell tagadnia.
3.1.3. A tárca nélküli miniszter úr kijelentését, miszerint „nem áll fenn annak a veszélye, hogy a más személy azonosítására alkalmas adatok törlése esetén az érintett számára nem marad megismerhetô adat” semmi sem támasztja alá, másik állítása pedig („napi, heti, havi, tematikus összefoglalókban csak elvétve találhatók személyes adatok”), nem felel meg a valóságnak. Az ún. Napi Operatív Információs Jelentések, amelyekbôl viszonylag nagy mennyiség maradt fenn, számos esetben mást sem tartalmaznak, mint egy-egy összejövetel, tüntetés résztvevôinek a névsorát, azaz kizárólag személyhez kötôdô adatokat.
3.2.3. Az igazságügy-miniszter úr vitatja az indítvány azon feltételezését, miszerint az Etv. a nemzetbiztonsági szolgálatok jogértelmezésétôl, illetve a saját feladataik, tevékenységük szubjektív értelmezésétôl teszi függôvé, hogy mely irataikat adják át a Történeti Hivatal kezelésébe. A miniszter véleménye szerint a „törvényhozó minimálisra kívánta csökkenteni a nemzetbiztonsági szolgálatok által megtartható iratok számát, ezért az iratok jövôbeni kezelését szigorú feltételekhez kötötte. A tárca nélküli miniszter úr ugyancsak a szubjektív megítélést kizáró szigorú szabályozása említi ellenérvként – csak épp az ellenkezô oldalról: az iratok átadásának szigorú korlátairól szól. Véleménye szerint döntô különbség van a Történeti Hivatalban elhelyezett és a nemzetbiztonsági szolgálatoknál maradó iratok között. A Történeti Hivatalban elhelyezett irattömeg „egy holt nyilvántartásnak, sok szempontból levéltárnak minôsül”. Ezzel szemben a maradó iratok az „érintett szervek mûködô nyilvántartásainak részét képezik”, kezelésükre nem az Etv., hanem a Nemzetbiztonsági törvény elôírásai az irányadók. A jogelôd iratait ugyanis a szolgálatok „a jogelôd által végzett – 1990 elôtt és ma is – jogszerû feladatok további ellátása érdekében kapták meg.”
Ezzel az iratok átadásának és kezelésének kérdése azonossá válik az indítvány 2/a pontjában felvetett kérdéssel: alapjában véve jogszerû volt-e a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok jogelôdeinek tevékenysége? Ha igaz az, hogy a feladatok 1990 elôtt éppúgy jogszerûek voltak, ahogy ma, akkor a nemzetbiztonsági szolgálatok az 1990 elôtt keletkezett adatokat is jogszerûen kezelik. Véleményünket az állambiztonsági szervezet egészének egynemûségérôl, a szervezet egésze mûködésének a jogállamisággal ellentétes voltáról a jelen irat elsô részében kifejtettük, ennek megismétlésére itt nincs szükség.
További érvként idézhetô azonban – most már elsôsorban az iratok megismerhetôségének a vonatkozásában – az adatvédelmi biztos állásfoglalása. 1996. február 11.-én kelt 27/A/1995. számú Ajánlásában az adatvédelmi biztos leszögezi: „Azokat, akik mert politikai meggyôzôdésük miatt külföldre kényszerültek, vagy mert katonai szolgálatot teljesítettek, vagy kiterjedtebb külföldi kapcsolataik miatt nem a III/III csoportfônökség megfigyelése alatt állottak, információs jogaik tekintetében nem lehet megkülönböztetni azoktól, akik a jogutód nélkül megszüntetett III/III. megfigyelése alatt álltak”. A jogellenesen kezelt iratok keletkezésének és ôrzésének helye egyébként nem csak abban az esetben lehetett valamelyik ma is mûködô nemzetbiztonsági szolgálat jogelôdje, ha a megfigyelt személy külföldön élt vagy katona volt. Az úgynevezett objektumdossziék kezelôje gazdálkodó vagy államigazgatási szervek (üzemek, minisztériumok) esetében a III/II-es, kulturális vagy sportintézmények, egyházak esetében a III/III-as volt. Ha egy politikai okból megfigyelt személy gazdálkodó szervnél dolgozott, a vele kapcsolatos jelentéseknek legalább egy része a III/II-es csoportfônökség irata volt, s így a Nemzetbiztonsági Hivatal irattárában esetleg ma is megtalálható, míg a III/III-asnak hivatalból megküldött másolat az iratmegsemmisítés során elpusztult.
3.3. Továbbra is érdemes megvizsgálni azt a kérdést, létezik-e a miniszterek által emlegetett, az iratok elkülönítésénél a szubjektív megítélést kizáró, szigorú szabályozás.
Az iratok szétválasztására az érintett miniszterek még a Történeti Hivatal felállítása elôtt 1/1996./V. 28./BM-HM-TNM együttes utasításukkal Iratfelülvizsgáló Bizottságot hoztak létre. A bizottság megállapodásban kívánta rögzíteni az iratszétválasztás szabályait. A megállapodás nem jött létre, Tervezete azonban (lásd ÉS, 1997. X. 17.) nem minôsített irat, ha bizonyító ereje nincs is, tükrözi a nemzetbiztonsági szolgálatok álláspontját.
A Tervezet 7. pontja a szükséges adat fogalmát határozza meg.
„A feladatellátás szempontjából szükséges adatnak minôsülnek különösen a nemzetbiztonsági szolgálatok jogelôdei állományára, a szolgálatokkal együttmûködô természetes és jogi személyekre, a szolgálatok objektumaira, nemzetközi kapcsolataira vonatkozó olyan konkrét adatok, amelyeknek titokvédelmi minôsítése és a szolgálatoknál történô kezelése a törvényben meghatározott feladatok ellátása érdekében továbbra is indokolt. Indokoltnak kell tekinteni minden olyan adat szolgálatoknál való kezelését, amely a szolgálatok jelenlegi mûveleti tevékenységéhez szükséges, illetve, amely a szolgálatok mûveleti tevékenységére utal, és megismerése az abban részt vevô személyeket vagy a jelenlegi mûveleti tevékenységet veszélyezteti, az ország vagy a nemzetbiztonsági szolgálatok kapcsolatait negatív irányban befolyásolja.”
A Nemzetbiztonsági törvény igen nagyvonalúan és nagyrészt általános jelleggel határozza meg a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatait – a törvény alapján tehát igen sokféle adat minôsülhet szükségesnek. Az Nbtv. nem zárja ki, hogy a fontos és bizalmas munkakört betöltô vagy ilyen munkakör betöltésére pályázó személyek biztonsági ellenôrzése során az eljáró nemzetbiztonsági szolgálatok 1990 elôtti nyilvántartásokat is felhasználjanak – így a szükséges adatok köre minden 1990 elôtt gyûjtött és a jogutód szolgálatok birtokában lévô adatra kiterjeszthetô. A nemzetbiztonsági szolgálatok álláspontja szerint ez a kör még bôvítendô. A jogelôd szolgálatok állományára és mûveleti tevékenységére utaló adatok kiemelése a megismerhetô adatok körébôl jószerivel kizárja, hogy emigrációban élt politikusok vagy bárki, aki külföldön politikai tevékenységet folytatott vagy akirôl feltételezték, hogy netán politikai tevékenységet kíván folytatni, megismerhesse a róla külföldön gyûjtött adatokat.
3.4. A Tervezet az Etv-hez képest tovább szûkítené a Történeti Hivatalban kezelhetô adatok mennyiségét. Készítôi szerint azoknak a III/III-as iratoknak, amelyek más állambiztonsági szervezetekre vonatkoznak, amennyiben a bennük található adatok a jogutód szervezetek feladatellátásához szükségesek, át kell kerülniük az illetékes nemzetbiztonsági szolgálathoz. (Eszerint tehát a Haraszti Miklósnak átadott iratok közül azok, amelyeknek a forrása a III/I. információja volt, vissza kellett volna kerülniük az Információs Hivatalhoz.)
A megállapodás-tervezet mindenekelôtt a BM-ben található iratok közös átválogatásáról szólt. Arról, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok ôrzésében lévô 1990 elôtt keletkezett iratokat is közösen válogassák át a nemzetbiztonsági szolgálatok meg a BM szakértôi – ismereteim szerint nem esett szó. A Belügyminisztérium és a Történeti Hivatal között létrejött megállapodás (Facsimiléje megjelent az ÉS 1997. október 17-i számában) ugyancsak azt rögzíti, hogy a Történeti Hivatal biztosítja a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium és a nemzetbiztonsági szolgálatok számára, hogy a „hivatal kezelésében készült iratok tekintetében elvégezzék” az iratok titkos minôsítésének felülvizsgálatát. Olyan megállapodásról, amelynek alapján a Történeti Hivatal munkatársai rostálhatnák át a nemzetbiztonsági szolgálatok iratanyagait, nincs tudomásunk. A BM és a Történeti Hivatal megállapodása viszont ellentétes mind az államtitokról szóló 1995. évi LXV. törvénnyel, mind pedig az Etv-vel. Az 1995. évi LXV. tv. 28. § (2) bekezdése szerint „Az 1980 elôtt keletkezett, minôsített iratok minôsítésének felülvizsgálatát e törvény hatálybalépésétôl számított egy éven belül be kell fejezni, e határidô elteltével minôsítésük megszûnik.”
A Belügyminisztériumban ôrzött 1980 elôtti állambiztonsági iratok felülvizsgálatára a törvény hatályba lépését követô egy éven belül – 1996. július 1-ig nem került sor, már megszûnt minôsítésük utólagos felülvizsgálata nem lehetséges, errôl tehát a Történeti Hivatal elnöke és a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára nem köthet Megállapodást. Az 1980 után keletkezett iratokra a Történeti Hivatalnak való átadásuk után az Etv. 25/G § (6) bekezdését kell alkalmazni, amely kimondja: „A nemzetbiztonsági szolgálatok, a Honvédelmi Minisztérium, a Belügyminisztérium és szerveik munkatársai a Történeti Hivatalban elhelyezett iratokban lévô személyes adatokba az Országgyûlés illetékes bizottságának elôzetes jóváhagyása után, illetve különösen gyors intézkedést követelô esetekben utólagos tájékoztatásával tekinthetnek be, ha az a nemzetbiztonság, a honvédelem vagy a bûnmegelôzés érdekében törvényben elôírt feladataik ellátása céljából szükséges.”
A BM, a HM és a nemzetbiztonsági szolgálatok illetékeseinek a Történeti Hivatalhoz átkerülô iratok minôsítésének felülvizsgálatát átadás elôtt kellett volna elvégezniük.
Az átadás után erre már nincsen mód. A felülvizsgálat az 1995. évi LXV. tv. 28. § (1) bekezdése értelmében az irattárat mûködtetônek azaz jelen esetben magának a Történelmi Hivatalnak a feladata. A Megállapodás tehát ebben a tekintetben is törvénysértô. [...]
3.5. A Nemzetbiztonsági Hivatal Fôigazgatójának 8/1995 NbH számú utasítása – jóllehet már az Alkotmánybíróság határozata után, 1995. április 11-én kelt – számos olyan rendelkezést tartalmaz, amelyekhez hasonlóak a 13/1994 számú BM-utasításhoz, amelynek alkotmányellenességét már az Alkotmánybíróság kimondta. Az utasítás lényege az, hogy amennyiben a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz az ellenôrzést végzô bizottságtól megkeresés érkezik, az NbH Jogi és Igazgatási Osztálya ellenôrizteti, hogy a lekérdezett személy szerepel-e az NbH „operatív nyilvántartási rendszerébe tartozó nyilvántartásokban, adattárakban”. Amennyiben a válasz pozitív, a Jogi és Igazgatási Osztály, valamint az érintett szervezeti egység, illetve – irattározott anyagok esetén – az Iratkezelési és Nyilvántartó Osztály kijelölt munkatársainak feladata, hogy megvizsgálják, tartalmaznak-e a nyilvántartások „olyan iratot (adatot), amely a törvény 1.§-a hatálya alá tartozó tevékenységre vonatkozik”. Mindezek alapján a választ a megkeresésre a miniszter adja meg. Ez az eljárási mód, amely kizárólag a szolgálat munkatársainak megítélésétôl teszi függôvé, hogy a miniszter szolgáltat-e adatot (képes-e adatot szolgáltatni) a bizottságnak, ellentétes az Etv. 8. §-a (3) bekezdésével, amely kimondja, hogy „A belügyminiszter, a honvédelmi miniszter és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító tárca nélküli miniszter a hatáskörébe, illetôleg felügyelete vagy irányítása alá tartozó szervek által kezelt iratokból adatszolgáltatást, betekintést köteles biztosítani a bizottság (…) részére az ellenôrzés lefolytatásának céljára az ellenôrzés alá vont személyek 1. §-ban meghatározott adatainak és iratainak tekintetében”.
A gyakorlatban a nemzetbiztonsági szolgálatok az iratbetekintést a bizottság számára arra hivatkozva tagadják meg, hogy a betekintés révén a bizottság tagjai a vizsgált személyeknek vagy más, az állambiztonsági szervezettel kapcsolatban álló személyeknek olyan adataihoz is hozzájuthatnak, amelyek nem tartoznak az Etv. 1. §-ában meghatározott tevékenységek sorába, azaz, amelyeket az érintett személyek nem vagy csupán a III/III-as csoportfônökséggel való kapcsolatuk keretében végeztek. Az iratbetekintésnek ezen korlátait hangsúlyozza dr. Zsuffa Istvánhoz, a BM közigazgatási államtitkárához intézett, 1996. november 6-án kelt, nem minôsített levelében a tárca nélküli miniszter kabinetfônöke, Somogyi Tamás vezérôrnagy is, ama kérdés kapcsán, hogy a bizottság csak az állambiztonsági szervezet pénzügyi nyilvántartásaiba való betekintés révén tudna válaszolni az Etv. 1. §-a b) pontja második francia bekezdése szerint megválaszolandó kérdésre, hogy az ellenôrzött személyek „kaptak-e e szervektôl illetményt, prémiumot, kedvezményt.”
„A bizottságnak joga van a pénzügyi elszámolás, nyilvántartás rendszerére és mûködésére vonatkozó általános tájékoztatáshoz. Ugyanakkor a bizottságnak nincs jog- és hatásköre azt vizsgálni, hogy a III/I., III/II., III/IV., stb. csoportfônökség számára ki végzett bármilyen tevékenységet, sôt azt sem, hogy az Útv-ben (helyesen Etv. – K. F.) meghatározott személy végzett-e ilyen tevékenységet.”
Az Alkotmánybíróság többször idézett határozata kimondja: „a III/III. Csoportfônökség (és részben a többi titkosszolgálat) nyilvántartásai mind céljukat, mind tartalmukat, mind titkosságukat tekintve ellentétesek a jogállam minden eszméjével és tételesen az Alkotmánnyal is.” (IV. fejezet 1. a/pont). A határozat a jogellenesen gyûjtött személyes adatok körében megkülönbözteti „a jogállamban közhatalmat gyakoroló vagy a politikai közéletben részt vevô személyeknek” a korábbi, a jogállamisággal ellentétes tevékenységére vonatkozó adatokat, és ezeket közérdekû – azaz nyilvánosságra hozható – adatoknak minôsíti, míg a magánszemélyekrôl jogellenesen gyûjtött adatok nyilvánosságra nem hozható személyes adatok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy továbbra is titkosak maradhatnak. Ellenkezôleg. Mindazon személyeknek, akikrôl adatokat gyûjtöttek, vagy szerepelnek a jelentésekben, alkotmányos joguk van ahhoz, hogy adataikat megismerjék, és rendelkezzenek felôlük. Az az információs önrendelkezési jog, amelyet az Alkotmány 59. §-a alapoz meg, csak olyan korlátozásoknak vethetô alá, „amelyek szükséges intézkedéseknek minôsülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sérthetetlenség, a közbiztonság (…) fenntartása céljából.”
3.6. A fentebb bemutatott 8/1995 NbH Utasítás második része az állampolgári megkeresések esetén követendô eljárást szabályozza. Az eljárás lényegében azonos az Etv. 5. §-a szerinti bizottság megkeresése esetén követendô eljárással. (Az utasítás 11. e/pontja szerint „a III/III. Csoportfônökségtôl származó iratok [adatok] tekintetében a Belügyminisztérium véleményét is be kell szerezni” – azaz a Nemzetbiztonsági Hivatal kezelésében is vannak III/III-as iratok). Amennyiben a megkeresés benyújtója szerepel a nyilvántartásokban, a kérelem teljesíthetôségét az érintett szervezeti egységnek, illetve az irattározó szervnek kell véleményeznie. Ha az adatot államtitokként kezelik, meg kell vizsgálni a minôsítés fenntartásának kérdését. Ha a visszaminôsítés nem indokolt, a választ meg kell tagadni. Az elutasító válasz közlésére használandó formaszöveg, amelyet az Utasítás Melléklete tartalmaz, mindig azonos, akár azért kerül sor az elutasításra, mert a kérdezô nem szerepel a nyilvántartásokban, akár azért, mert a rá vonatkozó adatok továbbra is államtitkoknak minôsülnek. Ez az eljárás gyakorlatilag kizárja, hogy a bíróság vagy az adatvédelmi biztos érdemben vizsgálja, indokolt-e a minôsítés fenntartása. Ezért nem helytálló az igazságügy-miniszter úr azon véleménye, miszerint az „esetleges jogviták esetén az érintett jogorvoslatért fordulhat a bírósághoz, illetve kezdeményezheti az adatvédelmi biztos eljárását”, s így „a megismerés során nem kerül hátrányosabb helyzetbe a nemzetbiztonsági szolgálatoknál kezelendô iratok tekintetében, mint a TH-ban kezelt iratoknál.”
3.6.1. Lovas István újságíró részint az Etv-t módosító 1996. évi LXVII. tv. hatályba lépése után, de részint már azt megelôzôen, a Belügyminisztérium ellen 1992-ben kezdeményezett pere során több olyan, személyével kapcsolatos iratot kapott vissza, amelyek 1976-tól 1990-ig tartó emigrációja során keletkeztek, és amelyeket az állambiztonsági szervezet külföldön tevékenykedô szervei – az Információs Hivatal vagy a Katonai Felderítô Hivatal jogelôdje – keletkeztetett. Ilyen például az az 1987-ben keletkezett II/I – 129-130/4 jelzésû Napi Operatív Információs Jelentés, amely a Szabad Európa Rádió munkatársai – Ribánszky László, Lovas István és Zsille Zoltán bécsi, Zsille Zoltán munkakörére és javadalmazására vonatkozó bizalmas megbeszélésrôl számol be, és amelynek forrása csak a III/I-es Csoportfônökség által végzett lakáslehallgatás vagy III/I-es hálózati jelentés lehetett. (...). Hasonlóképpen a külföldi hírszerzés Lovas István személyével kapcsolatos tevékenységére utal az az 1979. február 12-én kelt „Szigorúan titkos” minôsítésû „Szolgálati jegy”, amely szerint Lovas „Magyarországra történô beutazáshoz, illetve átutazáshoz vízumot nem kaphat”; a rendelkezés indoklása szerint „hazánkat súlyosan sértô, provokatív levelekkel árasztja el külképviseletünket, valamint hazánkkal ellenséges szervezetekkel is levelezik”. (...)
A fenti adatok ellenére Lovas István irat-betekintési kérelmére a Magyar Köztársaság Információs Hivatala 1995. november 9-én az alábbi levélben válaszolt:
„Hivatkozással 1995. október 14-én kelt levelére, az Információs Hivatal fôigazgatója megbízásából tájékoztatom, hogy személyes adatai tekintetében az Ön jogait az adatvédelmi törvény (1992. évi LXIII. törvény) 11. §-a tartalmazza. Kérelmében foglaltakat az állam külsô és belsô biztonsági érdekeire figyelemmel a hivatkozott törvény 13. §-a alapján nem áll módunkban teljesíteni. Biztosíthatom azonban Önt arról, hogy az Információs Hivatal jogellenes adatkezelést nem végzett, illetve nem végez.
Szíves megértését ezúton is köszönjük.”
A levél szövege, eltekintve kisebb szóhasználati eltérésektôl, valamint attól, hogy az IH levélírója idézi is a hivatkozott törvényhelyet (az Avtv. 13., illetve 16. §-át), megegyezik a Nemzetbiztonsági Hivatal fôigazgatója 8/1965 NbH utasításának (...) formaszövegével.
Tisztelt Alkotmánybíró Úr!
A fentiek alapján kérem a T. Alkotmánybíróságot, hogy
Budapest, 1997. december 8.
Tisztelettel
* Ezen beadvány címzettje dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró, a szöveget csekély rövidítésekkel közöljük.
ERÔS FERENC:
Divatja van manapság az emlékezéseknek, önéletrajzoknak, önfeltárásoknak – miért éppen a pszichológusokat kímélné meg ez a divathullám?
Az Önarckép háttérrel címû kötet (Pólya Kiadó, 1998) magyar pszichológusok önéletrajzi írásait gyûjti egybe. Ezek az önéletrajzok azonban többnyire nem saját elhatározásból születtek. A kötet szerkesztôi, Bodor Péter, Pléh Csaba és Lányi Gusztáv 1992-ben felkérték a szerzôket arra, hogy – egy kutatási projekt keretében, amelynek célja a magyar pszichológia 1945 utáni történetének feltárása volt – nyilatkozzanak életútjukról, szakmai pályafutásukról. A felkérést kapott pszichológusok – akik kivétel nélkül a szakma idôsebb nemzedékét képviselik, hiszen csak az 1940 elôtt születettekre terjedt ki a kutatás – kaptak ugyan néhány – a szerkesztôi bevezetôben említett – orientáló szempontot önéletrajzuk megírásához, ez azonban senkit sem akadályozhatott meg, hogy azt írjon, amit akar. Az önéletrajzok egy része megjelent már korábban is, a Pszichológia címû folyóirat hasábjain, de egészen más ezeket a beszámolókat egyben, egymással összevetve olvasni.
A kötetben több mint harminc – terjedelmében, mûfajában, stílusában, mondanivalójában, komolyságában igen különbözô – önéletrajzi narratívumot kapunk, s ezek szigorú ábécé sorrendben követik egymást, Ádám Györgytôl Vikár Györgyig. A kötet szerzôi a hazai pszichológia különféle ágait és irányzatait képviselik. Az egyetemi oktatók és akadémiai kutatók között ott találjuk Ádám Györgyöt, Barkóczi Ilonát, EnglÀnder Tibort, Garai Lászlót, Halász Lászlót, Pataki Ferencet, Váriné Szilágyi Ibolyát, a pszichoterapeuták népes csoportjában Buda Bélától és Popper Pétertôl, valamint a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület olyan tagjaitól olvashatunk önéletrajzot, mint Hidas György, Nemes Lívia, Vikár György, Paneth Gábortól pedig a kötet egyik szerkesztôjének, Pléh Csabának a vele készített interjúja olvasható. A harmadik csoportot az alkalmazott pszichológia mûvelôi képezik: Csirszka János, Hódos Tibor, Kautzky Norbert, Perczel József, Rókusfalvy Pál és mások. Az emlékezôk korelnöke a kilencvenhárom esztendôs Kiss Tihamér debreceni professzor, Jean Piaget tanítványa és elsô magyarországi követôje. A legidôsebb – de az élôk sorából már régebben távozott – szereplôje a kötetnek Hermann Imre (1889-1984), a magyarországi pszichoanalitikus mozgalom történetének egyik legkiemelkedôbb alakja is, akinek önéletrajzi töredékeit Nemes Lívia formálta koherens autobiográfiává. Kár, hogy a legidôsebb nemzedék képviselôi között nem találjuk a nemrégiben kilencvenedik életévét betöltött Székács István pszichoanalitikust, az 1985-ben elhunyt Kardos Lajost, vagy az 1986-ban elhunyta Szondi Lipótot és Mérei Ferencet.
A kötet szerkesztôinek szándéka persze nem csupán az volt, hogy életrajzok gyûjteményét tárják az olvasó elé. A kötet végén olvasható dolgozatukban („Egy társadalomtudomány elnyomatása és újjászületése: a magyar pszichológia sorsa az egyéni sorsok tükrében, 1945-1970”, 303-310 old.), úgy vélik, hogy e kötet alapvetô forrása lehet a modern magyar pszichológia historiográfiájának. Való igaz: az önéletrajzok nyomán sokszínû, tényekben, érzelmekben, indulatokban és interpretációkban igen gazdag kép tárul elénk arról, hogy a pszichológusok zöme milyen áldozatos, olykor hôsies módon küzdött az elmúlt évtizedekben szakmájának elfogadtatáséért, legitimálásáért, professzionalizálásáért. Az írások legtöbbje éppen e küzdelem ábrázolása miatt érdekes, esetenként érdekfeszítô olvasmány – nem csupán a „szakmabelieknek”.
Az érdekesnek mondható írások persze más-más okból érdekesek. Vannak olyanok, amelyeknek ténygazdagságuk miatt van kiemelkedô történelmi forrásértékük, nem csupán a pszichológia mint szakma, hanem az egyetemi oktatás, az Akadémia és más hazai intézmények története, sôt, az 1945 utáni értelmiség- és társadalomtörténet szempontjából is. Az önéletrajzi írások egy másik csoportját az „oral history” kategóriába sorolhatnánk, forrásértékük a személyesen átélt történelem megjelenítésében, s még inkább a (szelektív) emlékezés és felejtés dinamikájának plasztikussá tételében van. Az életút-beszámolókat gyakran, anekdoták, pletykák teszik szórakoztatóvá. Vannak persze olyan narratívumok is, amelyek (pszichológia)történeti ismereteinket aligha gazdagítják, de legalább markáns képet alkothatunk belôlük szerzôjük gondolkodásmódjáról vagy személyiségének némely – egy-két esetben bizony patológiásnak látszó – vonásairól is.
A kötetet – a forrásértéken túl – egy sajátos helyzetben lévô és sajátos szerepet vállaló értelmiségi csoport, a pszichológusok önreprezentációjaként is felfoghatjuk. Ebben az önreprezentációban a legfontosabb elem a múlthoz való viszony, az, ahogyan az önéletrajz-író elhelyezi önmagát szakmájának és azt körülvevô tágabb tudományos és társadalmi közegnek a történetében. Az önreprezentációkban nagy hangsúlyt kap a már említett „hôsi küzdelem”, az, ahogyan a pszichológusoknak marginális pozíciójukat leküzdve mégiscsak sikerült tudományos, intézményes és társadalmi presztízsre szert tenniük. Hiszen, mint jól tudjuk, a fordulat éve után a pszichológia Magyarországon hosszú ideig enyhén szólva nem tartozott a „favorizált” tudományok közé; a gyanakvás, az ideológiai kontroll vagy annak kísérlete valamilyen formában 1956 után is fennmaradt, legalábbis a nyolcvanas évek elejéig-közepéig. Ennek ellenére a pszichológusok – legalábbis azok, akik a kötetben szerepelnek – végeredményben többnyire sikeres karriert tudtak felépíteni; jó néhányan nem csak a hazai és nemzetközi szakmai életben, hanem a szélesebb nyilvánosság elôtt is nevet szereztek maguknak.
E karrier-építés persze rengeteg lemondással, kerülôúttal, alkalmazkodással járt. Ahhoz, hogy valaki pszichológussá szocializálódhasson a negyvenes, ötvenes vagy hatvanas évek Magyarországán, határozott aspirációkra, eltökéltségre, olykor szinte prófétai elhivatottságra volt szüksége. Meg kellett találnia a Mestert, akitôl tanulhatott, hogy azután maga is Mesterré, vagy legalábbis a Mester autentikus követôjévé válhasson; az intézményekben vagy az intézmények rései között keresnie kellett egy szigetet, ahol többé vagy kevésbé „békén hagyták”, s végül, rá kellett bukkannia arra az informális, rejtett hálózatra, amely valamilyen formában a legsötétebb ötvenes években is létezett. Ilyen hálót képeztek a pszichoanalitikusok, akik egy nagy múltú mozgalom részei lehettek; ilyen háló képzôdött Mérei Ferenc körül, ilyen sziget alakult ki az ELTE Pszichológiai Tanszékén, az MTA Gyermeklélektani, 1964 utáni Pszichológiai Intézetében, vagy a különféle munkalélektani laboratóriumokban, pályaválasztási és nevelési tanácsadókban, klinikákon, ideggondozókban, stb.
Az életrajzok alapján úgy látszik, hogy a pszichológia – a szûk mozgástér, a viszonylagos peremre szorítottság ellenére – sokféle karrier-lehetôséget kínált különféle háttérrel, intellektuális és politikai indíttatással rendelkezô emberek számára. Az önreprezentációkban a marginalitásból való kiemelkedés többféle útja bontakozik ki. Az egyik út a „gályapadból laboratórium” programjának követése, olyan pályafutás, amelyben a legfontosabb motiváció a tudomány szolgálata, a tudományos értékek képviselete, kényszerûen alkalmazkodva a lehetôségekhez, a korszakok változó intézményes és szimbolikus struktúráihoz. (Ilyen életutat járt be a csaknem öt évtizede az ELTÉ-n tanító Barkóczi Ilona, a tudományosság szigorú, tapasztalati normái mellett tesz hitet EnglÀnder Tibor „Grál és ferde torony, avagy a pszichológia keresése és mûvelése” címû, szenvedélyes hangvételû önéletrajzi esszéjében).
Egy másik jellegzetes út a negyvenes évek végétôl több évtizeden át a leginkább peremre szorított, sôt különféle represszióknak áldozatul esett csoport, a pszichoanalitikusok útja. A „túléléshez” talán leginkább nekik volt szükségük a makacs kitartásra, amelyhez hozzásegítette ôket a kiválasztottság- és beavatottság-tudat, a nagy Mesterek (Freud, Ferenczi, Hermann és mások) aurája, egyfajta „underground” összetartás, a mesterség illegális mûvelése, nem utolsósorban pedig a pszichoanalitikus mozgalom nemzetközi szervezettsége, a külföldi kollégákkal való érintkezés titkos vagy féltitkos csatornákon keresztül. (A kötetben a magyar pszichoanalízis 1945 utáni történetérôl és saját életútjukról Nemes Líviától szikárabb és tömörebb, Hidastól, Paneth-tôl, Vikártól részletesebb, személyesebb és anekdotikusabb beszámolót olvashatunk).
Egy további, ugyancsak figyelemreméltó út a politikai és ideológiai tôke (például: politikai pályakezdés. Lenin Intézet, marxista filozófiai stúdiumok, szovjet ösztöndíjak és tanulmányutak, a szovjet pszichológiával való bensôséges kapcsolat stb.) transzformálása egy megfelelô pillanatban (valamikor 1956 után) pszichológiai- szakmai és tudománypolitikai- karrierbe. Ez azonban korántsem jelenthet értékítéletet, hiszen például Garai László, Pataki Ferenc vagy Váriné Szilágyi Ibolya életút-beszámolója arról gyôz meg, hogy a szakmaiság követelménye erôsebbnek bizonyult az ideológiai indíttatásnál, még akkor is, ha az általuk vallott nézetek a szakmán belül kemény – és ideológiai felhangoktól sem mentes – vitákhoz vezettek.
A pszichológusi életutak és karrierek – bármennyire magukon viselik is a lélektan elnyomásának és marginalizálásának bizonyos szempontból máig ható bélyegeit – alapjában nem különböznek az l945 utáni magyar értelmiség tipikus életútjaitól. A pszichológusok között is megtaláljuk a „régi vágású”, apolitikus vagy éppenséggel a kommunista rendszerrel szembenálló szakembereket, az „alámerülôket és kibekkelôket”, az „ellenállókat”, s azokat is, akik a rendszerrel – legalábbis ideig-óráig – aktívan azonosulva építették karrierjüket, s képviselték annak messianisztikus és/vagy praktikus céljait. Mindez ma már leginkább csak abból a szempontból érdekes, hogy – a rendszerváltás utáni nagy drámai identitásváltozás és annak az önéletrajzi emlékezetre gyakorolt hatása következtében – a pszichológusok között is vannak olyanok, akik hajlamosak arra, hogy túlhangsúlyozzák a „kibekkelés”, a „heroikus küzdés” vagy az „ellenállás” motívumát, vagy éppenséggel kirostálják emlékezetükbôl mindazt, ami kevéssé felel meg önmagukról alkotott mai képüknek. Ez a benyomása persze annak keletkezhet leginkább, aki közelebbrôl ismeri a kötet szereplôinek némelyikét. Ám némiképp „objektív” bizonyítéka a múlt megkonstruálása ilyetén folyamatainak az az érdekes tudománymetriai adat, amelyet a kötet szerkesztôi közölnek korábban már említett záródolgozatukban. Eszerint az elsô három legidézettebb pszichológus az önéletrajzokban Piaget, Freud és Pavlov, míg a pszichológiai publikációkban, amelyeknek gyakori szerzôi voltak az önéletrajzok írói, ez a sorrend különbözô idôszakokban így alakult: 1958 és 1965 között Rubinstein, Wallon, Pavlov; 1966-1970 között Rubinstein, Leontyev, Piaget; 1971-1975 között Rubinstein, Piaget, Woodworth. A publikációs hivatkozások abszolút „gyôztese”, Sz. L. Rubinstein szovjet pszichológus (Az általános pszichológia alapjai címû, hosszú idôn át használatos tankönyv szerzôje) az önéletrajzokban az utolsó elôtti, kilencedik helyre esik vissza...
Nem kevésbé érdekes egy másik – ugyancsak a záródolgozatban szereplô – tudománymetriai adat. Az önéletrajzokban leggyakrabban hivatkozott tíz magyar pszichológus sorrendben a következô: Kardos Lajos, Mérei Ferenc, Harkai Schiller Pál, Szondi Lipót, Hermann Imre, Várkonyi Hildebrand Dezsô, Radnai Béla, Benedek István, Gimesné Hajdú Lilly, Lénárd Ferenc; a tíz leggyakrabban hivatkozott nem-pszichológus pedig Marx, Karácsony Sándor, Lenin, Grastyán Endre, Füst Milán, Horányi Béla, Ady Endre, Karinthy Frigyes, Lukács György, Makarenko. Érdemes volna hosszabban eltûnôdni ezen a két névsoron, maradjunk azonban a pszichológusok névsoránál.
Az elsô öt (Kardos, Mérei, Harkai Schiller, Szondi, Hermann) közül valójában kettônek volt kiemelkedôen fontos szerepe az 1945 utáni magyar pszichológia történetének alakulásában. Harkai Schiller Pál – 1945 elôtt a Pázmány Péter Tudományegyetemen mûködô lélektani szeminárium vezetôje, a modern pszichológia nagy elméleti felkészültségû mûvelôje – 1947-ben Amerikába távozott és nem sokkal késôbb fiatalon meghalt (alakjáról az ugyancsak emigráns P. Bakay Éva visszaemlékezésében olvashatunk a legrészletesebben); Szondi, akinek a háború elôtt és alatt szinte valamennyi magyar pszichológus tanítványa volt, 1944-tôl haláláig Svájcban élt; az 1945 utáni magyar pszichoanalízis vezéralakjának, Hermann Imrének a hatása pedig fôként szûkebb szakmájának tagjaira szorítkozott. Kardos és Mérei viszont a magyar pszichológusok több nemzedékének nevelôje és mestere volt az 1945 utáni évtizedekben. Kardos Lajos 1947-tôl 1971-ig volt a budapesti bölcsészkar pszichológiai tanszékének vezetôje; a kötetben csaknem valamennyi szerzôjének tanára, kollégája, pályatársa. Kardos egész habitusában azt a magatartást testesítette meg, amelyre a tudományos értékek feltétlen tisztelete, az adott lehetôségekhez való alkalmazkodás és a lehetôségek óvatos, taktikus, de következetes tágítása volt a jellemzô; professzorként nem csak ismereteket, hanem egyfajta magatartásmintát is nyújtott. A Kardos-féle magatartásmintától meglehetôsen eltért a Mérei által képviselt magatartásminta, amelyre – a tudományos érdeklôdés mellett – radikális politikai aktivitás, az avantgárd lázadás és az intézményekkel szembenálló, informális hálózat-építés volt a jellemzô. Mérei szellemének és személyének hatása ugyancsak jelen van majdnem mindegyik visszaemlékezésben. Az önéletrajzokban kibontakozó Mérei-kép azonban ellentmondásosabb, mint a Kardosról kialakított kép. Többen szemére vetik „türelmetlenségét”, azt a szerepet, amelyet Mérei vitt 1945 és 1949 között, amikor a Fôvárosi Gyermeklélektani Intézet igazgatójaként, a NÉKOSZ Kollégiumi Tanácsa elnökeként és más pozíciók birtokosaként, a berendezkedô kommunista hatalom egyik prominens értelmiségi képviselôjeként harcot hirdetett a pedagógiában és a pszichológiában uralkodó „burzsoá” nézetek ellen.
A jogos elmarasztalás azonban nem feledtetheti azt, hogy Mérei 1949 után szembefordult azzal a hatalommal, amelyrôl kiderült, hogy avantgárd-kollektivista elképzeléseinek útját állja – innen azután egyenesen vezetett az út a Petôfi-körig, az 1956-os forradalomban és a rákövetkezô ellenállásban játszott szerepéig, a bebörtönzésig, majd szabadulása után a szakmában játszott iskolateremtô szerepéig, tudományos, erkölcsi és politikai helytállásáig.
Ezért is meglepô az a sommás ítélet, amelyet Méreirôl olvashatunk – igaz, nevének említése nélkül – Rókusfalvy Pál önéletrajzában. „1945-ben még a ‘felszabadító’ szovjet hadsereg tiszti egyenruhájában vonult be Budapestre, s pedagógus, pszichológus körökben a kommunista tisztogatás kíméletlen vezetôje lett akkora elvhûséggel, hogy még a magyar királyi Gyermeklélektani Intézet igazgatóját sem kímélte, aki pedig a náci idôk üldözései idején munkát biztosított a számára s ezzel talán az életét mentette meg. Nos, ez az úr a változás szelét érezve hirtelen demokratává alakult, felszólalt a Petôfi Körben, majd látványos, ám ártalmatlan szervezkedésbe kezdett az októberi harcok napjaiban. A kommunista rendszer következetes volt vele szemben. Korábbi érdemeit nem feledték, s viszonylag rövid börtönbüntetése után az Aczél-diktatúra ismét vezetô állásba helyezte.” (252. old.) Nos, a Történeti Hivatalból elôkerült, alább olvasható dokumentum sejteni engedi, miként viszonyult az „Aczél-diktatúra” Mérei korábbi „érdemeihez”. Arról pedig, hogy miféle „vezetô állásba” került Mérei, akit a Lipótmezô pszichodiagnosztikai laboratóriumának pszichológusaként mindvégig távol tartottak az egyetemi oktatástól, nem érdemes vitatkozni.,
Rókusfalvy Pál természetesen megengedheti magának a személyes elfogultságot – elvégre szubjektív önéletrajzot, nem pedig tudományos dolgozatot ír. Más a helyzet akkor, amikor arra vállalkozik valaki, hogy tudományosan dolgozza fel az 1945 utáni magyar pszichológia történetét. Erre tesznek kísérletet a kötet szerkesztôi többször említett záródolgozatukban, amely korrekt és objektív – bár a történelmi hátteret csak jelzésszerûen felvillantó, elsôsorban a tudománymetriai adatokra épülô – összefoglalást ad az önéletrajzok tanulságairól. A korrektség és objektivitás nem ennyire feltûnô akkor, amikor az egyik szerkesztô, Lányi Gusztáv egyedül jegyzi tanulmányait. Az utóbbi idôben két olyan dolgozata is megjelent, amely – részben az önéletrajzi kötetre és egyéb forrásokra támaszkodva – a magyar pszichológia történetének bizonyos aspektusaival foglalkozik („Lélekelemzés és politika.” Valóság 1997/3. sz. 1-14 old., valamint „A rejtôzködés (politikai) pszichológiája, in: László János és Csepeli György (szerk.): Élettörténet és megismerés. Tanulmányok Pataki Ferenc tiszteletére. Scientia Humana, Bp. 1998. 224-249 old.). Lányi mindkét opuszban foglalkozik Méreivel, mégpedig a következô recept alapján: 1. Végy valami 1945 és 49 közötti Mérei-szöveget, amely dehonesztáló lehet (ilyet nem olyan nehéz találni, csak fel kell ütni Huszár Tibornak A hatalom rejtett dimenziói címû könyvét /Akadémiai Kiadó, 1995/, amely a Méreit is magába foglaló Magyar Tudományos Tanács 1948-49-es, nem éppen dicsôséges mûködésérôl szól, vagy idézni kell az Országos Levéltárban található Mérei-Hermann Imre levelezésbôl, amelyben Mérei a pszichoanalízis „megrostálását” javasolja); 2. Említsd meg szörnyülködve, mintha eddig nem tudtuk volna, hogy bizony voltak „pszichoanalitikus képzettségû” (valójában nem a klasszikus pszichoanalízist, hanem korábban annak Wilhelm Stekel-féle irányát képviselô) ideggyógyászok, név szerint Bálint István és Szinetár Ernô, akik együttmûködtek az ÁVH-val, sôt részt vettek koncepciós perek elôkészítésében; 3. Eme felfedezésedet a Mérei-idézetekkel együtt fejeld meg („A szocialista lélekgyógyászat gyilkos kalandjai”) (Valóság-cikk, 9. old.), vagy, szemérmesebben, a „gyilkos”-t szögletes zárójelbe téve („A szocialista lélekgyógyászat [gyilkos] kalandjai”) (Élettörténet és megismerés, 225. old.) alcímmel. A végeredmény: egy pompás „csúsztatás”; sikerrel tudod azt a benyomást kelteni az olvasóban, hogy Mérei egy „szocialista lélekgyilkos”, holott magad sem gondolod komolyan, hogy az ÁVH-nak dolgozó ideggyógyászok bûnei és Mérei türelmetlen ideológiai kirohanásai egy napon volnának említhetôk. A következményekrôl és a pályák további alakulásáról nem is szólva...
Mindeme csúsztatásokat persze megengedhetônek tarthatod, ha végül is arra akarsz kilyukadni, hogy sem Mérei, sem a pszichoanalitikusok nem voltak képesek a „magyar sorskérdéseket” értelmezni (Valóság-cikk, 12. old.). Az elfogultság azonban akkor is elfogultság, ha tudományos kijelentésnek van álcázva. Így csúszik egybe a múltat megkonstruáló szak(pszichológia)történész és a vállaltan szubjektív önéletrajzíró szerepe. Az életrajzi kötet a bonyolult és helyenként ugyancsak ellentmondásos pszichológusi életpályák bemutatásával arra hívja fel a figyelmet, ahogy a pszichológiatörténetnek meg kell oldania azt a nehéz feladatot, hogy a háttér, amelyet felvázolni igyekszik, valóban történelmi legyen.
(1958)
1959-ben megrendezett perünknek (Mérei Ferenc és társai) a Történeti Hivatalban ôrzött háttéranyaga – egyebek között – néhány különösen érdekes, politikai és kultúrtörténeti szempontból egyaránt fontos rendôri dokumentumot tartalmaz az 1986-ban eltávozott kiváló pszichológusra és pedagógusra vonatkozóan.
A „Hungaricus” Cs – 604. címû csoportdossziéban a szokványos besúgói és napi jelentéseken kívül a politikai rendôrség néhány olyan „komoly” összefoglaló feljegyzése is megtalálható, amelyben Mérei szakmai-tudományos és politikai tevékenységét értékelik – saját szemszögükbôl. Sôt, kivételképpen megôrizték a róla szóló feltehetôen legkorábbi, 1950. március 21-én (!) kelt ávéhás összefoglalót is, amely kilenc sûrû oldalon át „ismerteti” az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI) akkori fôigazgatójának, az 1948-ban Kossuth-díjjal kitüntetett tudósnak sztálinista szellemben átértékelt pályafutását: ifjúkori – franciaországi és itthoni – „trockista” ténykedését, majd 1945 utáni „szovjetellenes” tevékenységét a hazai pedagógia modernizálása és megreformálása területén. Ismeretes, hogy az MDP vezetése a hírhedt „pedológiai” határozattal rövidesen levonta ennek gyakorlati konzekvenciáit, és Mérei Ferencet, Faragó Lászlót, Szávai Nándort több más kitûnô pedagógussal együtt egyik napról a másikra eltávolítottak a nevelésügy területérôl.
Mérei rehabilitációjára csak 1956 ôszén került sor, ekkor térhetett vissza az egyetemre, majd az Akadémia Gyermeklélektani Intézetébe. Ám az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság mellett kifejtett tanácsadói tevékenysége és késôbbi ellenzéki magatartása miatt 1957-re újra „fekete bárány” lett. Az év elejétôl ismét szépen gyûltek róla a jelentések, de a BM álláspontja még ôsszel is az volt: „Mérei Ferenc személyével aktívan nem foglalkozunk”. 1958 tavaszától viszont – az iratokból láthatóan – egyre fokozódott a „Cég” érdeklôdése Mérei nézetei, helyzetértékelése és kapcsolatai (Kassák Lajos, Széll Jenô, Szalai Sándor, Fekete Sándor) iránt. Ekkor készült az újabb összefoglaló feljegyzés, amelyet Galambos József ezredes, az állambiztonság ekkori vezetôje azzal a javaslattal küldött el Kállai Gyulának, az MSZMP Központi Bizottsága titkárának, hogy Méreit el kell távolítani a pedagógia területérôl. A párt ismét magáévá tette a BM álláspontját, s Méreit a letartóztatásáig hátralévô néhány hónapra az MTA Biokémiai Intézetének könyvtárába számûzték.
A belügyi feljegyzés, úgy vélem, érdemes a szószerinti közlésre, már csak annak illusztrálására is, hogy az idôk változásával miként változik meg automatikusan a szavak értelme. Az iratot szövegezô szegény rendôrtiszt igazán nem sejthette, hogy minél súlyosabb vádakat igyekszik megfogalmazni a nézetek és cselekmények leírásával, annál plasztikusabb és meggyôzôbb dokumentumot készít az utókor számára Mérei Ferenc egykori helytállásáról.
A mai olvasónak azonban ehhez azt is tudnia kell, hogy ez a hatósági vélemény Méreinek nem csupán intézeti állásába került. 1958. október 17-én, azaz röviddel a forradalom második évfordulója elôtt letartóztatták ôt magát, Fekete Sándort, a forradalom tanulságait elsônek összefoglaló illegális Hungaricus-vitairat szerzôjét, engem, mint a mû kiadóját, Hoffmann Gertrudot és Kelemen Imrét, mint a kiadvány „nyomdászait”, továbbá Hegedûs B. Andrást, mint egyik terjesztôjét. A féléves vizsgálat után 1959. márciusában megrendezett pernek Mérei lett az elsôrendû vádlottja… A Vida Ferenc-féle népbírósági tanács tíz évre ítélte, s ebbôl a már beteg, életében is veszélyeztetett tudós négy és felet töltött le, mint egy veszedelmes értelmiségi összeesküvés vezetôje. Szerencsére sem ôt, sem a pályáját nem sikerült megtörni.
Litván György
Mérei Ferenc (Budapest, 1909. Ulesz Valéria) Gyermeklélektani Intézet tudományos kutatója, pártonkívüli, Budapest II. Pasaréti út 36. sz. alatti lakos.
Mérei Ferenc 1929-1939-ig Franciaországban élt, ahol egyetemi tanulmányait végezte. Kapcsolatba került a Francia Kommunista Párttal, késôbb kizárták. Mint munkaszolgálatos (1942-44-ig) átszökött a Vörös Hadsereghez, itt a tábori magyarnyelvû lapnál dolgozott. 1947-ben az Országos Nevelésügyi Intézet fôigazgatója lett, ahonnan 1950-ben párt- és szovjetellenes magatartásáért leváltották és a pártból kizárták. Ezt a pártellenes magatartást úgy valósította meg, hogy a pedagógia vezetô szerveibe olyan polgári-antimarxista pedagógusokat helyezett el, akik feltétel nélkül kiszolgálták. Mérei leváltása után ezeket a személyeket is háttérbe szorították.
Az ONI-bôl való eltávolítása után fordításból élt, míg 1953-ban kezdett újra aktivizálódni. Régi barátaival a kapcsolat egyre szorosabbá vált. Méreit 1955-ben rehabilitálták – amit Ravasz János készített elô –, s jelenlegi munkahelyére került. Innen gyakorolt szerteágazó kapcsolatain keresztül – beosztását messze meghaladó – befolyást az antimarxista ideológia visszacsempészésére. Ahogy 1956 októbere közeledett, Mérei és csoportjának befolyása egyenes arányban nôtt.
Elsô nyilvános fellépése az Akadémia Pedagógiai Fôbizottságának ülésén volt, ahol Mérei kezdte a koncentrált támadást. Hatalmas kritikai hullámot indított el, amelynek során eljutott az ülés addig, hogy még a karácsonyizmus rehabilitálását is követelték (Kontra György felszólalásában). S ez ellen nem szólalt fel senki. Mérei és csoportja már olyan hatást fejtett ki, hogy a kommunista pedagógusok meg voltak zavarva és félemlítve.
Második felszólalása a Petôfi Kör nevelésügyi vitáján – 1956 szeptember végén – volt, ahol a felszólalását az alábbi szavakkal zárta: „S bizton mondhatjuk – immár suttogni sem kell – hogy az értelmiség derékhada, a mûvelôdés munkásainak, pedagógusoknak a tábora is mélységes szolidaritást vállalt és vállal az írók ügyével, amely egyben a népé, a haladásé, az emberiségé, a szocialista demokráciáé.”
1956 október 1-5-ig rendezett balatonfüredi pedagógus konferencián már egységes pártellenes csoportosulás alakult ki, amelynek vezetôje Mérei Ferenc volt. Ide tartozott: Ravasz János, Kiss Árpád, Zibolen Endre, Prohászka Lajos, Faragó László, Várkonyi Dezsô, valamennyien reakciós polgári – sôt egyesek fasiszta beállítottságú pedagógusok.
Méreiék fôkövetelése: „Az önálló magyar mûvelôdéspolitika volt, ami tartalmában és formájában is nemzeti”. Nyíltan elvetették a marxista, tartalmában szocialista, formájában nemzeti, szocialista mûvelôdéspolitikai elvet. Féktelen izgatást folytattak a párt és a Szovjetunió ellen és uralták az egész konferenciát.
Mérei Ferenc az ellenforradalom alatt – ôrizetesek kihallgatási jegyzôkönyve és többoldalú megbízható tájékoztatás szerint – az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságnál mûködött igen aktívan, annak szellemi vezetôje volt, sôt a szervezésbe is erôteljesen belefolyt. Aktivitására jellemzô, hogy többször – még éjjel is – bent tartózkodott a bizottság helyiségében.
Az ellenforradalom fegyveres leverése után sem adták fel a harcot. Ideológiai vezetô szerepet vitt a MÉFB pedagógiai albizottságában, ugyanakkor fôtörekvésük – nem eredménytelenül – a párthoz hû emberek kiszorítása a Pedagógus Szakszervezetbôl. Néhány emberüket be is vitték, élén – az azóta leváltott – Lukács Sándor volt fôtitkárral. Pedagógus vonalon tovább vitték a balatonfüredi antimarxista platformot, a pedagógus szakszervezetnél elérték, hogy 1956 november 20-án egy kiáltványban – amit az ország valamennyi iskolájának megküldtek – ellenforradalmi szellem ébrentartására az alábbi megnyilatkozást tették: „…büszkék vagyunk forradalmi ifjúságunkra… gyászoljuk az elesett hôsöket… támogatjuk ifjúságunkat abban, hogy a nagy áldozatok után minden korlátozás nélkül velünk együtt visszatérhessen a békés munkába és tanuláshoz…”
Leszögezik: „Szakszervezetünket megfosztották magyarságától és szabadságától”. Kinyilvánítják kívánságukat: „a szakszervezet minden politikai párttól és kormánytól független legyen. A gyôztes forradalom eredményeként újjászületik szakszervezetünk.” Ezt az álláspontot ismételten kihangsúlyozzák az 1956. december 29.-i K. V. ülésükön.
A szakszervezetben ilyen állásfoglalás elfogadtatása után Mérei igen bízik, ezért a MÉFB pedagógiai albizottsága december 3-i ülésén felveti, hogy a „Pedagógus Szakszervezetet tartja egyedül alkalmasnak arra, hogy egy új értelmiségi mozgalom alapjává váljék. Javasolja, hogy a MEFT ajánlja fel szolgálatait a Pedagógus Szakszervezetnek.”
1956. december 29-én az ideológiai harc továbbvitelének érdekében összehívják Méreiék a IV. Egyetemi Nevelésügyi Kongresszus elôkészítô bizottságát. Itt is ugyanazok a régi elvbarátai vannak, akikkel Balatonfüreden, a MÉFT-ben és másutt együtt hirdették antimarxista nézeteiket. Az elôkészítô bizottság elé hozott tézisek összefoglalója és továbbfejlesztése az általuk képviselt irányvonalaknak, amit a párt és a proletár internacionalista gondolat ellen vívtak.
Téziseikbôl az alábbiakat idézzük: „A kongresszus résztvevôi célul tûzték ki: egy közös nemzeti tanrendszer tervezetének kidolgozását és törekedjenek törvényhozás útján határozataiknak életet is biztosítani… A »fordulat éve« nem kedvezett a szabad tanácskozások alapján létrejött döntéseknek. Azok a súlyos hibák pedig, amelyek részben a demokrácia teljes elsorvasztásának, részben a személyi kultusznak a következményeként egyéb területeken is jelentkeztek, valóságos pusztító hatásúak voltak az elméleti és gyakorlati pedagógiai munkára… Az az iskola, amely az elmúlt évek folyamán a pedagógus munkájának színhelye volt, nem a tanítóé és a tanáré, de nem is csak a gyermeké és az ifjúé volt. Természetesen nem volt a szocializmus kialakításának iskolája sem. Az öncélúvá lett diktatúra, szabad állam vezetésére méltatlan és alkalmatlan személyek kis csoportja kísérelte meg jövôjét biztosítani az iskolában is… tudományos pedagógiai tanítás és tanulás lehetetlenné vált. Már ennyibôl érthetô, hogy a tanító és a tanár a köznevelés egyik fokán sem vállalhatta és vállalta a magáénak ennek az iskolának erkölcsi és szellemi tartalmát, hazugnak ítélte annak az anyagnak egy részét, amelyet neki kellett tanítani, hazugnak ítélte egész magatartását. A magyar pedagógusok bizonyosak abban, hogy ifjúságunk forradalmi megmozdulását az elmúlt évek egész nevelési rendszere és oktatási formája elleni komoly és fájdalmas tiltakozásnak is kellett tekinteni; a hôsi halottaknak, sebesülteknek, elmenekülteknek és eltûnteknek az egész évjáratot elérô száma kötelez arra, hogy október 23-a tanulságait egyetemesen és egy életre szólóan levonjuk a magunk számára, életre keltsük pedagógiánkban és gyümölcsöztessük köznevelésünkben.”
Méreiék a pedagógus fronton Lukács leváltása óta defenzívában vannak, azonban így is az eredményeket, amit a pedagógia terén az ellenforradalom óta elértünk, a „balatonfüredi szellem” eredményének hirdetik, így azt ezáltal iparkodnak védelmezni.
Mérei Ferenc azóta is a párt és kormány ellen izgat, szûk baráti körében. Információnk szerint az utóvédharc taktikáját abban jelölte meg: „nem szabad szervezkedni, kocsonyás állapotban kell összetartani az embereinket, ébrentartani a forradalmi szellemet. Ha Nagy Imre-per lesz röpcéduzlázni kell, ezt ô meg fogja szervezni”. Rendszeres kapcsolatot tart disszidens egyénekkel. Többoldali tájékozódásunk szerint 6-8 diákot maga küldött ki nyugatra ajánlólevéllel. Egyes külpolitikai eseményeknél, amikor „optimizmusba esik” a passzivitásból való kilépésrôl beszél, ami azt mutatja, hogy adott esetben valóban aktivizálódni kíván. Kiadta a jelszót barátainak a népfrontba való beépülésre. „Mert a rendszert csak belülrôl lehet megbuktatni.”
Kártevônek kell minôsíteni a szovjetellenes, pártellenes magatartását és befolyását. Ellenôrzött, megbízható információ szerint 1958. áprilisában Kardos Lajos egyetemi tanárral beszélgetést folytatott. Megállapodtak egy szovjetellenes magatartás miatt 1950-ben eltiltott pedagógus, Nemes Lívia kiküldésébe a Szovjetunióba aspirantúrára. Mérei azért javasolta ezt, mert: „Olyant kell kiküldeni, aki még nem volt kint. Ki kinn volt négy évig, az most egy kicsit szedje magát össze,…aki még egyszer kimegy, az teljesen elveszett a mi számunkra, attól mi többet nem tudunk meg semmit. Azzal mi többé nem beszélünk egy nyelvet. Egy olyannak kellene kimenni, akivel egy nyelvet beszéltünk.”
Kútvölgyi Istvánnal az egyetemen most felállítandó pedagógiai tanszék személyeinek összeállítását, saját elképzeléseiknek keresztülviteli módját beszélik meg.
Ma is rendszeresen csoportos összejöveteleket tartanak azokkal a személyekkel, akikkel az ideológiai offenzívájukat elôkészítették és végrehajtották. Rendszeres kapcsolata van a polgári pártok képviselôivel egész a nemzeti kommunista irányzat gócáig.
Összefoglalva:
Mérei Ferenc egy percre sem szakított pártellenes, népi demokráciánknak ártó magatartásával. Az ellenforradalom alatt aktív tevékenységet fejtett ki, utána is széles körökben terjeszti pártellenes nézeteit. Általában nagy befolyással van pedagógus körökre. Összeköttetései révén embereit mindenhova beépíti, befolyását rajtuk keresztül elmélyíti. Erôteljes antimarxista nézeteknek adnak hangot a pedagógiában, még ellenforradalmi nézeteik nyílt hangoztatásának feladása után is.
Javaslom Mérei Ferenc eltávolítását a pedagógia területérôl.
Budapest, 1958. június 12.
Tájékoztatásul mellékelten megküldöm Mérei Ferencrôl készített összefoglaló jelentésünket.
Budapest, 1958. június 19.
Kedves Galambos Elvtárs!
Hajnal Imre professzor reaktiválását nem tartjuk szükségesnek, egyrészt az ô politikai nézetei már nem fognak megváltozni, másrészt semmi sem indokolja pár hónappal ezelôtti állásfoglalásunk ily gyors megváltoztatását. Mérei Ferenc személyére tett javaslatával egyetértünk, a Mûvelôdésügyi Minisztérium illetékes miniszterhelyettesét, Ilku elvtársat felkértük a szükséges intézkedések végrehajtására.
Kôszeg Ferenc, magyar állampolgár 1997. december 8-án levelet írt egy alkotmánybírónak. Kôszeg Ferenc, országgyûlési képviselô két nappal késôbb megjelent a Nemzetbiztonsági Bizottságnak a Történeti Hivatalban tartott kihelyezett ülésén. A bizottság alelnöke úgy ítélte meg, nem szükséges tájékoztatni a jelenlevôket két nappal korábbi beadványáról. A tények sajátos értelmezése, önkényes csoportosítása azonban nem csupán politikusi, hanem közírói munkásságának is alapvetô jellemzôje.
Az Élet és Irodalom jóvoltából nyilvánosságra került beadványnak (Érvek az „ügynöktörvény” módosításához, ÉS, 1998. augusztus 14.) csupán a Történeti Hivatalt érintô megállapításaira kívánok reagálni.
Kôszeg szerint Haraszti Miklós és Konrád György még a 70-es években panaszt tett az ellenük indított eljárás miatt és irataikat „most a Történeti Hivatal Haraszti Miklós kérésére másolatban kiadta Harasztinak, de Konrád György nevét, aláírását gondosan olvashatatlanná tették”. A leírtakkal ellentétben Haraszti ez év június 30-án töltötte ki betekintési kérelmét és a postán megküldött néhány korabeli nyilvántartó lapon kívül nem kapott iratmásolatot a TH-tól, még nem kereste fel kutatótermünket! „Jómagam – folytatja Kôszeg – megkaptam 1957-es büntetôügyem vizsgálati anyagából a saját vallomásaimat, de gyanúsított társaim, illetve a tanúk vallomását nem…” Kôszeg azonban csak a levél keltezése után két nappal, 1997. december 10-én a TH-ban tett látogatásakor jelezte, hogy élni kíván információs önrendelkezési jogával. Alapos kutatómunka után, ez év április 21-én értesítettük, hogy elôkészítettünk számára 456 oldalnyi iratmásolatot. A felkínált lehetôséggel azonban mindmáig nem élt, nem volt kutatótermünkben, nem kapott egyetlen oldal másolatot sem! Nem jött el, talán azért, mert szembesült volna a tényekkel: ugyanabból az irategyüttesbôl (napi operatív információs jelentések) a szabaddemokrata politikus által irányított Belügyminisztérium 94, míg a TH 411 oldalnyit talált személyére?
Jogos a kérdés, miért mossák össze egyesek tudatosan a BM 1996-1997-es gyakorlatát a TH mûködésével? Kenedi János kampányindító publikációjában (ÉS, 1998, június 12.) fekete kihúzásokkal gazdagon tarkított iratmásolatokkal kívánta bizonyítani: a TH a tettesek és nem az áldozatok oldalán áll. Az illusztrációként közölt anyagok azonban még a TH megalakulása elôtt, a BM Kabinetirodájának közremûködésével kerültek a kérelmezôkhöz. (Az általunk kiadott másolatokon jellegzetes zöld pecsételés jelzi az irat ôrzési helyét.) A Kenedi által meglehetôsen morbid módon akasztófával jelzett részek kihagyásának indokairól tehát végsô soron az akkori belügyi vezetést kell megkérdezni!
Szemadám György „íme, így teljesült saját információs önrendelkezési jogom” megjegyzéssel Kôszeg rendelkezésére bocsátott egy, a TH-tól megkapott iratmásolatot. Szemadám ez év január 6-án kutatótermünkben 14 lap elôkészített dokumentumot tanulmányozott. A mellékelt másolatról egyetlen személy adatait sem töröltük, miért nem ezt találta közlésre méltónak? Az egyes fontos tisztségeket betöltô személyek ellenôrzésérôl és a Történeti Hivatalról szóló 1994. évi XXIII. törvény 25/G. § (1) bekezdése szerint „A Történeti Hivatalban kezelt iratokban szereplô érintett személy a rá vonatkozó adatokat megismerheti. A bemutatott iratokon a más személy azonosítására alkalmas adatokat felismerhetetlenné kell tenni.” Szemadám és Kôszeg nagyon jól tudja, hogy a TH a törvény elôírásait betartva végzi munkáját, utóbbi ezt meg is fogalmazta: „…a teljes anyag kiadását a Történeti Hivatalnak az Etv. 25/G § (1) bekezdés alapján meg kell tagadnia.”
A törvény szó szerinti alkalmazása azonban visszás helyzet kialakulásához vezetne. Az emberek általában emlékeznek hozzátartozóikra, szeretteikre, életük legfontosabb eseményeire és szereplôire. Nem volt egyszerû feladat, de kezdetektôl arra törekedtünk: úgy szolgáljuk a személyes adatok védelmét, hogy ne gátoljuk az érintetteket információs önrendelkezési joguk gyakorlásában. A mellékelt példából kitûnôen egy nyilvános kiállításról készített jelentésbôl nem húztuk ki a közszereplôk adatait. Amikor elrendelték azonban több, sokszor nem is egy ügyben érintett személy levelezésének ellenôrzését, akkor a kérelmezôt kivéve valamennyi adatot törölnünk kell.
Közel 20.000 oldalnyi kiadott iratmásolat esetében természetesen tévedhettünk is. Könnyû egy baráti körben összevetni a megkapott iratmásolatokat és gúnyosan elmarasztalni a hibázáson rajtakapott hivatalt. De talán megilleti a különbözô közgyûjteményekbôl jött munkatársaimat a tanulás joga. Egy év alatt munkamódszereink is finomodhattak, van olyan irat, amelyet tavaly októberben szigorúbban megítélve adtunk ki, mint ez év júniusában. A munkánkat értékelôk hozzáállása válogatja, hogy a következetlenség példájaként lobogtatnak-e két ilyen iratot, vagy az ôszinte jobbító szándéknak tudják be az eltéréseket.
A legnagyobb gondot azonban nem is az anonimizálás jelentette, hanem az a tény, hogy a rendelkezésünkre álló nyilvántartások hiányosságai miatt csak törekedni tudunk a teljes körû adatszolgáltatásra. Például Haraszti Miklós 1970-es izgatási ügyének lezárása után három személy adatait vették alap- illetve kutatónyilvántartásba, miközben a vizsgálati dossziéhoz csatolt (és pontatlanul vezetett) névmutatóban 55 fô adatai szerepelnek. Magyarán errôl a három személyrôl készült nyilvántartó karton, amelybôl közel 164.000 létezett még 1989 nyarán. Hogy a dossziékban lappangó adatok megtalálása ne legyen esetleges, erôfeszítéseket tettünk az átvett különbözô nyilvántartások bôvítésére. Meghatározott terv alapján végezzük a legfontosabbnak ítélt ügyek dokumentációjának feldolgozását, csak a „Repülô egyetem” ötkötetnyi anyagából 1530 adat került be az immár 77.000 rekordot tartalmazó adatbázisba. Ezt a folyamatosan bôvülô adathalmazt meghatározott idôközönként összevetjük korábbi ügyfeleink adataival. Több esetben elsô alkalommal csak csekély mennyiségû és másodlagos adatokat tartalmazó napi operatív információs jelentést tudtunk elôkészíteni. Volt közöttük olyan, felháborodásának a sajtóban is hangot adott állampolgár, akit azóta harmadszor értesítünk személyére vonatkozó újabb iratok elôkerülésérôl. (Ez utóbbi tény érdekes módon nem kapott sajtónyilvánosságot.)
Kôszeg és köre számára megemészthetetlen az iratok átadásáról a BM közigazgatási államtitkára és a TH elnöke által 1997. szeptember 15-én aláírt megállapodás is. Csak nem az a tény elfogadhatatlan számukra, hogy megalakult a TH és a dokumentumok kikerültek az akkori belügyminiszter hatáskörébôl?
Kôszeg állításával ellentétben senki nem szándékozott 1980 elôtt keletkezett iratokat ismét „titkosítani”, hiszen ezek a dokumentumok a megállapodás aláírásakor már elvesztették minôsítésüket. Éppenséggel a korábbi belügyminiszter volt az, aki még csak nem is válaszolt a visszaminôsítés folyamatát vázoló és 1997. december 18-án kelt TH javaslatra. Korábban államtitoknak minôsített iratok esetében a titokbirtokos TH-elnök eseti betekintést adhat a saját adatai iránt érdeklôdô állampolgárnak. Amennyiben az ügyfél másolat kiadását is kéri, titokszakértôi vizsgálatnak vettetjük alá az iratot és visszaminôsítésre felkérjük az adat tárgya szerint felülvizsgálatra jogosult állami vezetôt. Az eseti visszaminôsítések mellett tervszerûen zajlik összefüggô irategyüttesek felülvizsgálata is. (Érdekes módon az új minisztériumi vezetés elsô dolgai közé tartozott a kérdéskör rendezése 1998. július 13-án.)
Kôszegék másik visszatérô állítása szerint a TH elnöke nem tesz meg mindent az irategyesítésért, sôt a sokat támadott megállapodásban elôjogokat biztosít a nemzetbiztonsági szolgálatoknak. Eddig valóban nem volt arra módunk, hogy részt vegyünk a szolgálatok által átadott iratok kiválogatásában, de a sanda sugalmazásokkal ellentétben a TH-ból iratot nem vittek el, csak gyarapodott állományunk. Egészen pontosan 11 dosszié érkezett a Katonai Biztonsági Hivataltól (1997. december), 146 a Nemzetbiztonsági Hivataltól (1998. január) és 920 irategyüttes az Információs Hivataltól (1998. április, június). 1980 elôtt keletkezett, zömében visszaminôsített dokumentumokról van szó. Megvan minden remény arra, hogy a megkezdett folyamat folytatódik és a törvényben meghatározott határidôig, 2000. február 28-ig a nemzetbiztonsági szolgálatok eleget tesznek iratátadási kötelezettségeiknek.
Közel két hónapja álmélkodva és szomorúan figyelem az ÉS-ben a TH ellen zajló hecckampányt. Álmélkodva, hiszen egy nagy múltú hetilap hogyan sorolhat össze nem illô, a témához nem is tartozó írásokat egy félrevezetô címû, immáron állandó rovat alá? A fôszerkesztô vezércikkben figyelmeztet a kiragadott idézetekkel való visszaélés veszélyeire, amikor egy állandó munkatársát éri támadás, de ô ugyanezt a módszert alkalmazhatja a TH elnökével szemben? Szomorúan, mert az alapvetôen a törvényi szabályozás hiányosságaiból fakadó jogos állampolgári felháborodást használ fel egy meghatározott kör céljai elérésére. (Újságíró) úr ír, elnök tûr elvét alkalmazva eddig hallgattam, az egyre hanyatló színvonalú cikkekkel való foglalkozás helyett a jövôben is az érdemi munkának kívánom idômet szentelni.
Markó György
a Történeti Hivatal elnöke
Nem értem, jegyeztem volna írásom fölé, ha ez a két szavas cím nem volna immár Farkasházy copyrightja. Nem értem, miért a Történeti Hivatal elnöke reflektál megbántva egy dokumentumra, amely egy vonatkozását kivéve nem a Történeti Hivatallal foglalkozik, hanem a törvénnyel, amely a hivatalt is létrehozta és mûködésének kereteit meghatározza. Nem értem, hiszen minden mondat, amely a törvényt bírálja, közvetve a hivatalt és vezetôjét menti. Nem értem, miért éppen ennek az írásnak a megjelenése késztette Markó Györgyöt, hogy megszólaljon a vitában, amely harmadik hónapja folyik. Nem értem, miért titulálja bírálóit „Kôszegéknek”, holott magában a vitában részt sem vettem, csak élve a szerkesztôség kínálta lehetôséggel közreadtam egy iratot, amely hónapokkal a vita megindulása elôtt keletkezett. Nem értem, miért kellett volna a Nemzetbiztonsági Bizottság alelnökeként tájékoztatnom a bizottságot és a Történeti Hivatal elnökét az Alkotmánybíróságnak küldött levelemrôl. A levél, amelyet az ÉS olvasói most megismerhettek az alkotmánybírósági eljárásban csupán egy közbeesô irat, válasz az eredeti indítványra tett miniszteri észrevételekre. Magáról az indítványról viszont éppenséggel Markó György is tudhatott: a Magyar Hírlap 1996. július 9-iki számában megírtam, mi késztet arra, hogy a törvény hatályba lépését követôen néhány SZDSZ-es képviselôtársammal együtt keresettel forduljak az Alkotmánybírósághoz. Gondolom a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjai sem igényelték, hogy az alelnök írói munkássága minden darabjával a bizottsághoz forduljon.
Egy dologban Markó Györgynek kétségkívül igaza van: Haraszti Miklós a példaként említett anyagot nem Történeti Hivataltól, hanem a Belügyminisztériumtól kapta meg. Ezért a tévedésért akár meg is követem a hivatalt és elnökét. Azt ellenben nem állítottam, hogy a magam megcsonkított anyagát a Történeti Hivatal adta át. „Megkaptam” írtam a Markó György által is idézett mondatban anélkül, hogy kitértem volna arra: kitôl. Ennek ugyanis írásom tárgya és célja szempontjából nincs jelentôsége. Az Alkotmánybíróságnak címzett beadványom e része arról szól, hogy a törvény kifogásolt fordulata – „A bemutatott iratokon a más személy azonosítására alkalmas adatokat felismerhetetlenné kell tenni” – lehetetlenné teszi az információs önrendelkezés alkotmányos jogának gyakorlását. Nem „Kôszegék”, kizárólag Markó György próbálja görcsös igyekezettel összehasonlítani az erre hivatott Történeti Hivatal és a feladatot a hivatal létrejötte elôtt átmenetileg ellátó Belügyminisztérium iratkiadási gyakorlatát, s próbálja azt sugallni, mintha a Belügyminisztérium „bûneit” szándékosan a Történeti Hivatal nyakába akarnók varrni. Holott néhány mondattal késôbb találóan idézi szövegembôl a lényeget: a (kifogásolt) törvény értelmében „a teljes anyag kiadását a Történeti Hivatalnak meg kell tagadnia”. (A jogalkalmazó persze bizonyos határok között értelmezheti a jogszabályt, sôt többnyire kénytelen is értelmezni, mert az írott jog nem tartalmaz mindenre kádenciát. Ha a Történeti Hivatal racionálisan és liberálisan értelmezi a törvényt, miként ezt Markó a mellékletként bemutatott lappal bizonyítja, helyesen jár el. Ez sem változtat azonban azon, hogy a törvénynek sokkal részletesebben kellene meghatároznia, kiknek az esetében és milyen személyes adatok védelmében korlátozható az áldozatok információs önrendelkezési joga.)
Nem értem azt sem, minek alapján vélelmezi Markó, hogy „Kôszeg és köre” számára elfogadhatatlan a tény, „hogy megalakult a Történeti Hivatal és a dokumentumok kikerültek az akkori belügyminiszter hatáskörébôl”. Hiszen nagyon jól tudja, hogy a törvényjavaslat hosszú vitája során képviselôként mindig arra törekedtem, hogy az iratok kikerüljenek a Belügyminisztérium meg a nemzetbiztonsági szolgálatok irattáraiból, és erre törekedett Kenedi János, a Nyilvánosság Klub meg mindenki, akiket most Markó a „Kôszeg és köre” gyûjtônévvel illet. Nem értem, miért felejti el, hogy az 1997-es költségvetés vitájában (1996. november 25-én) – a Történeti Hivatal felállítását sürgetve – a hivatalnak szánt költségvetési támogatás megnövelését javasoltam 200 millió forintról 500 millióra. (Indítványomat az SZDSZ és valamennyi ellenzéki párt támogatta, a szocialista többség azonban leszavazta.)
Végezetül nem értem, miért tesz Markó György szemrehányást azért, mert mindeddig nem kerestem fel a Történeti Hivatalt a számomra elôkészített, rólam szóló iratok megismerése céljából. A válasz ugyanis egyszerû: azért, mert a Markó által említett értesítést mindmáig nem kaptam meg. Igaz, a Történeti Hivatal elnöke valamikor márciusban személyesen hívott fel, hogy jelezze, az anyag elôkészítése befejezôdött, errôl néhány nap múlva írásban is értesítenek. Április 20-án a Történeti Hivatal gondolatához elôképül szolgáló berlini „Gauck-hivatal” vezetôje, Joachim Gauck Budapesten tartott elôadást. Hozzászólásában Markó tényként említette, hogy megkaptam az irataimat. Kénytelen voltam közbeszólni: nem kaptam meg ôket. „Ma írtam alá az értesítést”, felelte Markó. Nos, a titokzatos értesítés azóta sem jutott el hozzám. Pedig kíváncsi volnék, vajon 456, vagy csupán 411 oldalnyi másolat várja a látogatásomat. A számszerû kimutatásokat annyira kedvelô TH-elnök ugyanis ezt a két adatot közli az ÉS olvasóival egyetlen bekezdésben. (Egyébként a Belügyminisztériumból nem 94 oldal iratmásolatot kaptam meg, hanem legalább 200-at.)
Írásom egy vonatkozásban bírálja a Történeti Hivatalt, illetve elnökét: a Belügyminisztériummal 1997. szeptember 15-én aláírt megállapodás miatt. E megállapodás, amely lehetôvé teszi, hogy a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium és a nemzetbiztonsági szolgálatok elvégezzék a Történeti Hivatalban ôrzött iratok titkos minôsítésének felülvizsgálatát, megítélésem szerint törvénysértô. Törvénysértô, mert az Ellenôrzési törvény egyértelmûen kimondja, a fenti szervek „a Történeti Hivatalban elhelyezett iratokban lévô személyes adatokba” csak a nemzetbiztonság, a honvédelem vagy a bûnmegelôzés érdekében tekinthetnek be, akkor is csak az Országgyûlés illetékes bizottsága tájékoztatásával. A törvény a titkos minôsítés semmiféle utólagos felülvizsgálatát nem teszi lehetôvé a volt titokbirtokos számára. Ezt a megállapodást tehát nem lett volna szabad megkötnie, aláírnia sem Markó Györgynek, a Történeti Hivatal elnökének, sem Zsuffa Istvánnak, a BM közigazgatási államtitkárának. Nem tudom milyen módon rendezte az iratok visszaminôsítésének kérdéskörét az „új minisztériumi vezetés”, a fentiek értelmében úgy vélem azonban, a TH-ba került iratok titkossága kérdésében sem a régi, sem az új minisztériumi vezetésnek nem lehetett volna és ma sem lehetne szava. Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni: Kuncze Gábor két és fél évvel a törvényben elôírt 2000. február 28-i határidô elôtt minden, a Belügyminisztériumban feltalálható volt állambiztonsági iratot átadott a TH-nak, az 1980 elôtti iratok titkos minôsítését pedig – tudatosan nem élve az újra-minôsítés lehetôségével – együttesen feloldotta. Miniszterelôdje, Boross Péter ellenben azt az indítványt is elutasította, hogy szûnjön meg az 1990 februárjában hatályon kívül helyezett, személyes adatokat nem tartalmazó állambiztonsági parancsok és belsô utasítások titkossága.
„Kôszegék másik visszatérô állítása szerint – írja Markó –, a TH elnöke nem tesz meg mindent az irategyesítésért”, vagyis azért, hogy a Belügyminisztérium archívumában fennmaradt iratokhoz hasonlóan azok az állambiztonsági iratok is bekerüljenek a TH-ba, amelyek a jelenleg is mûködô titkosszolgálatok birtokában vannak. Az ÉS-ben megjelent írásban ugyan semmi ilyesmit nem állítottam (hiszen nem is foglalkoztam a TH elnökével), de valóban írtam effélét egy cikkemben, amely a Népszavában jelent meg a múlt év karácsonyán. Igyekezete bizonyságául Markó arra hivatkozik, hogy a TH eddig összesen 1077 dossziét vett át a nemzetbiztonsági szolgálatoktól. Dicséretes! Csakhogy éppen a TH jelentésébôl tudjuk, hogy e szolgálatok 1990 februárjában, azaz a nagy iratmegsemmisítést követôen 23 249 dossziét vittek el a Belügyminisztérium archívumából, köztük 19 509 úgynevezett operatív és munkadossziét. A TH-ban maradt iratmennyiség kétharmada így vizsgálati dosszié, olyan irat, amelyet a politikai okból vizsgálat alá vont személyek a büntetôeljárás során már megismerhettek. A további iratok zöme napi operatív jelentés – a kérelmezôk jobbára ezeket kapják meg – az állambiztonsági munka belsô tájékoztatásra szánt végterméke. Az ügynöki jelentések, az állambiztonsági szervek értékelései és az ezekbôl következô intézkedések leírása – tehát mindaz, ami az egykori áldozatot igazán érdekelheti – az operatív dossziékban található. Markó Györgynek, ha a TH elnökeként valóban azt tekintené küldetésének, hogy a polgárok élhessenek információs önrendelkezési jogukkal, hogy a magyar társadalom megismerhesse a múltját, ezt a botrány kellene világgá kiáltania, vitázva a törvénnyel és vitázva a nemzetbiztonsági szolgálatokkal, amelyek mindeddig – az irányító miniszter pártállásától függetlenül – azt tekintették fô hivatásuknak, hogy tovább ôrizzék a diktatúra szégyenletes titkait.
Kinevezését Markó György – ne szépítsük – az SZDSZ-nek köszönheti, pontosabban annak az egyébként is katasztrofális következményekhez vezetô politikának, amelynek jegyében az SZDSZ 1994 és 1998 között a Nem!-et mondás képességét feladva újra meg újra a kisebbik rossz választására kényszerült. A Horn Gyula által kinevezni tervezett MSZP-közeli történészek helyett az SZDSZ szakértôi javasolták a magát pártsemleges szakembernek mutató Markó Györgyöt a Történeti Hivatal élére. Pszichológiailag érthetô, hogy Markó most hivatalának SZDSZ-es gyökereit azzal is homályba kívánja borítani, hogy a régi belügyi vezetéssel szembeállítva dicsôíti az újat, és a volt SZDSZ-képviselô Kôszeget és „körét” teszi felelôssé minden sérelméért. Amiképpen a másik oldalon is kézenfekvô, hogy a Markó – egyébként megalapozott – SZDSZ-es bírálatának pszichológiai motivációjában szerepe van a rossz lelkiismeretnek a kinevezésében vállalt szerepünk miatt.
Pszichológusok a választási helyzet kínját két antik példázattal szokták szemléltetni. Buridán szamarának egy vödör víz meg egy illatos szénacsomó között kellett választania, Odysseus viszont arról volt kénytelen dönteni, hogy Skylla és Charybdis, a két halálos fenyegetést jelentô szörny közül melyik felé kormányozza a hajóját. Bizottsági meghallgatása során Markó azt mondta, két vonzó állásajánlat között választhat: ha nem vállalná az elnökséget, vezetô beosztás várja a bécsi Kriegsarchivban. Hamarosan kiderült, hogy az illatos szénacsomó voltaképpen Charybdis. Markó kálváriáinak elsô stációja az volt, hogy bizottsági meghallgatásakor az akkori ellenzék a fejére olvasta: a politikától mindig tartózkodó kutató létére a rendszerváltás elôtt részt vett a Honvédelmi Minisztérium vezényelte rágalomkampányban Király Béla ellen. A következô stáció a jelen. Kiderült, hogy ügyfeleinek jelentôs része, azok az egykori ellenzékiek, akiket Markó mint a Néphadsereg hivatásos tisztje ellenséges elemekként éppúgy köteles volt gyûlölni, mint a hazánk ellen acsarkodó imperialista fenevadat, a NATO-t, állandóan kötekednek, elégedetlenkednek, és kétségbe vonják alkalmas-e vajon Markó, a mindig lojális köztisztviselô egy olyan hivatal vezetésére, amelynek az a feladata, hogy átvilágítsa a pártállam számos lojális köztisztviselôjének megvetésre méltó tevékenységét. Megkockáztatnám: a következô stáció most kezdôdik. Az új kormány teljesítette Markó kívánságát, és nem történészt vagy levéltárost, hanem jogászt nevezett ki a hivatal elnökhelyettesévé. Csakhogy Kutrucz Katalin személyében olyan jogász került Markó mellé, akinek politikai súlya összehasonlíthatatlanul nagyobb Markóéknál, szakmai, politikai és morális integritását pedig soha, még az ellenfelei sem vonták kétségbe, és ráadásul a koncepciós pereket vizsgáló bizottság tagjaként alapos ismeretekre tett szert az államvédelmi szervezet históriájában is. Ebben a helyzetben már nem az a kérdés, hogy alkalmas-e Markó a tisztségére, hanem az, hogy egyáltalán mi végre van ott.
Vigasztalásul annyit mondhatunk, Markó György mégsem döntött rosszul, amikor elfogadta a hivatalt. A vödör víz Skyllának bizonyult volna. Bécsben ugyanis egy óra alatt kiderül (ahogy a Gauckkal való elsô találkozásakor kiderült): a Hadilevéltár ígéretes munkatársa alig-alig beszél németül.
Kôszeg Ferenc
SZIKINGER ISTVÁN:
Egyre értetlenebbül áll a polgár a magyar Watergate-nek nevezett botrány nap mint nap felszínre kerülô furcsaságai, a meghökkentô mesék világába vezetô szálai elôtt. Nem csodálom. Itt van például ennek a bizonyos fedôintézménynek az ügye. Lehetséges-e, hogy egy nemzetbiztonsági szolgálat fedôszerve például politikusok és családtagjaik gazdasági tevékenységérôl gyûjt és rendszerez információkat? A kérdésre határozott igen a válasz. A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: nemzetbiztonsági törvény) 54. §-a intézmény létrehozásához semmiféle külsô engedélyt nem követel meg. Az indokolás szerint a létesítés azért válhat szükségessé, hogy leplezni lehessen a nemzetbiztonsági szervekkel együttmûködô személyeknek és maguknak a szolgálatok tagjainak a titkos információszerzési tevékenységét. Az intézmények létesítésére és mûködésére az általános szabályok irányadók, tehát sem a cégbejegyzés, sem az adózás alól nincs kivétel. Az már külön kérdés, hogy a nemzetbiztonsági szolgálat tagja lehet-e dolgozója mellékfoglalkozásban egy ilyen fedett vállalkozásnak. Természetesen igen, hiszen a szolgálatok között belsô konspiráció is van, nem kell tudni mindenkinek mindenrôl. Nikolits István sem tudott a Pinpoint fedôintézményi jellegérôl, ha egyáltalában volt (van) neki. Ha lett volna, akkor sem kellene neki ezt számontartania – mondotta ô maga. Adható-e megbízás magánnyomozó iroda számára politikusok gazdasági ügyeinek kifürkészésére? Nyilvánvalóan igen, hiszen a magánnyomozó mindazt megteheti, amit a magánember a törvényes keretek tiszteletben tartásával. Lehet-e egyes politikusok lejáratása, zavaros vállalkozási múltjuknak akár egy választási kampányban való felhasználása jogszerû alap az adatok beszerzésére? Igen. Nem szép kampánystílus, de nem tilos. Na már most, mi van akkor, ha történetesen egy fedôintézményként mûködô nyomozóirodát például egy képviselôjelölt megbízza az Orbán Viktor által bejelentett tudnivalók összeszedésével és rendszerezésével? A detektívek munkához látnak, mivel a politikusokat semmiféle mentelmi jog nem illeti meg az efféle kutakodásokkal szemben. Másrészt viszont egy fedôintézménynek állandóan gyanakodnia kell. Tiszta lebukás volna azt mondani, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok csak a parlament illetékes bizottságának tájékoztatása mellett gyûjthetnek képviselôkrôl adatokat. Hiszen ôk itt most nem titkosszolgálatként, hanem vállalkozásként vannak jelen, az általános szabályok szerint mûködve. A legenda fenntartása is azt kívánja, hogy elvállalják az ilyen megbízást. Az persze már más kérdés, hogy az áltevékenységnek az eredeti, nemzetbiztonsági célokkal össze nem függô részleteit a titkosrendôrök csak mint ál-magánnyomozók használják fel, hivatali minôségükben soha. A magyar Watergate eddig közzétett tényei egyáltalában nem zárnak ki egy olyan verziót, amelyben formális törvénysértés nélkül valósulhatott meg ez a fura adatgyûjtési história. Amint a késôbbiekben kiderül, a jogszerûség és a szabályok megszegése egyébként is igen sajátos módon vetôdik fel a titkosszolgálatok világában. A politikusok elleni akcióról pedig rövidesen megtudjuk az igazságot. Titkosítás esetén is legfeljebb 90 évet kell várnunk.
Érdemes eljátszani a gondolattal: hogyan számolna el egy majdani Történeti Hivatal a mai nemzetbiztonsági szervek munkájának eredményeivel. Egy igazi, amelynek tényleg fel kellene lebbentenie a fátylat a múltról, vagyis a mostani jelenrôl.
Kit tekinthetünk áldozatnak? Az Élet és Irodalomnak az állambiztonsági múlttal és a Történeti Hivatallal foglalkozó sorozata, de a köznapi felfogás szerint is mindenekelôtt a jogaiban méltánytalanul megsértett embert. Kenedi János és mások is cáfolhatatlan tényekkel és érvekkel igazolták a hatalomnak való kiszolgáltatottság és megalázottság továbbélését, az állítólag halott szocialista állambiztonság érdekeinek védelmét a volt áldozatokkal, a mai demokratikus jogállam polgáraival szemben. Nem túl sokat lehet hozzátenni a hetilapban eddig megjelent, a rendszerváltást komolyan vevôk számára sokkoló adatokhoz és elemzésekhez. Legfeljebb néhány alkotmányjogászi megjegyzés erejéig próbálhatom megerôsíteni és kiegészíteni azt a következtetést, hogy nem a múlttal való szembenézés óhatatlanul ellentmondásos és érzékeny természetébôl, hanem a hatalom, közelebbrôl a törvényhozás meghatározó erôinek mai szemléletébôl adódnak a bajok. Hangsúlyozni kell, hogy ezek a parlamenti erôk témánk szempontjából nem válnak szét élesen kormánypárti, illetôleg ellenzéki oldalra. A nemzetbiztonsági törvény megalkotását megelôzô vitákban már egyértelmûen kitapintható volt az egyetértés a közhatalom és az egyén viszonyát meghatározó elvi alapokról. Nézeteltérések inkább a jogalkotás mögött álló szervezetek közötti hatáskörmegosztás, valamint a szolgálatok feletti kontroll konkrét parlamenti formája kérdéseiben voltak. Katona Béla, a titkosszolgálatokat felügyelô miniszter az 1995. februárjában tárgyalásra bocsátott javaslat expozéjában kifejezetten dicsérte a korábbi kormány alatt szolgáló elôdeit, ami igencsak szokatlan volt akkortájt (Az Országgyûlés hiteles jegyzôkönyve 1995. Február 27.).
Az egyes fontos tisztségeket betöltô személyek ellenôrzésérôl szóló 1994. évi XXIII. törvény meghatározott rendelkezéseinek alkotmányellenességét kimondó 60/1994. (XII. 24.) AB-határozat számos fontos megállapítása mellett tartalmaz egy továbbgondolásra érdemes mondatot. Eszerint: „Az a fajta politikai rendôrség és informátorhálózat, amelyrôl a törvényben szó van, nem mûködhetett volna jogállamban”. Félreérthetetlenül kiderül az anyagból, hogy nem csupán a III/III-as csoportfônökségrôl, hanem a korábbi szolgálatok egészérôl van szó. Kôszeg Ferenc meggyôzô adatokat vonultat fel arra az evidens tényre vonatkozóan, hogy a politikai és belügyi vezetés mindig egységben szemlélte és irányította az állambiztonsági szerveket (ÉS, 98/33., 6-7. o.). De hogyan is lehetett volna ez másképpen ott, ahol a hatalommegosztás gondolatát sem fogadták el és az egész államapparátust határozottan megfogalmazott célok érdekében mûködtették? A biztonsági szerveket ráadásul bevallottan direkt politikai irányítással, ami eleve nem volt alkalmas bármiféle, az államszervezetben mégiscsak megjelenô formális megkülönböztetések végigvitelére. Jómagam 1977-tôl a Rendôrtiszti Fôiskolán tanítottam alkotmányjogot, egyebek mellett állambiztonsági szakos hallgatóknak. Közvetlen ismereteim alapján is meg tudom erôsíteni, hogy nem volt elkülönült képzés a III/III-as csoportfônökség emberei számára, noha akkortájt egyébként csak már aktívan dolgozó belügyeseket vettünk fel. Az elvárt és állandóan hangoztatott, deklaráltan a párt politikájának megvalósítását szolgáló „összbelügyi szemlélet” pedig nem csupán az állambiztonságiakra, hanem minden rendôrre, tûzoltóra és határôrre kiterjedt.
A kifejtettek alapján a továbbiakban nem foglalkozom annak a komolytalan állításnak a cáfolatával, amely szerint a III/III fekete bárány volt az egyébként jogszerûen (de a mai alkotmányos elvárásokat már talán nem kielégítôen) és nem is rosszul mûködô titkosszolgálatok egymástól jól elkülönülô alrendszerei között. Megjegyzem mindazonáltal, hogy egy ilyen megközelítésben is kínos kérdésekre kellene válaszolni a Nemzetbiztonsági Hivatal néhány mai feladatával és azok ellátásának alkotmányosságával kapcsolatban a III/III-tól való elhatárolás érdekében.
A továbbiakban azt a tételt kívánom néhány alkotmányjogi adalékkal megerôsíteni, amely az ÉS-nek a Történeti Hivatal áldozatairól szóló eddigi anyagaiból jól körvonalazódik. Eszerint a múlt szépítése valójában a tartalmi és jórészt formai folyamatosság megalapozását, így a mai titkosszolgálatoknak a régiekkel való lényegi azonosulását leplezi, közvetlenül pedig a jelenlegi nemzetbiztonsági apparátusnak a múltbéli gyökerekbôl való táplálkozását legitimálja. Közvetlen információim vannak arról, hogy a „cégnél” vezetôi szinten is meglehetôsen általánosan elfogadott és az adott körön belül, de kellô óvatossággal kifelé is hangoztatott nézet az, amely szerint súlyos hiba volt a szervezet „szétverése” a rendszerváltás kezdetén.
Mindez egyenesen elvezet az elmúlt évtized végén megkezdôdött politikai fordulat természetének és élességének kérdéséhez. Itt és most ennek további elemzésébe nem bocsátkozom, de azért emlékeztetem az olvasót arra, hogy Magyarországon éppen a Duna-Gate ügyként elhíresült botrány volt a vízválasztó, kifejezetten a titkosszolgálati munkára vetítve az átalakulás reflektorfényét.
Az említett folyamatosság meglétét két kijelentéssel és azok jogi indokolásával kívánom alátámasztani:
Az 1. pont nem szorul bôvebb magyarázatra a rendszerváltás elôtti belügyi apparátus tekintetében. Egy dolgot azért meg kell jegyezni. Mégpedig azt, hogy a titkos információszerzés szocialista gyakorlata nem csupán azokkal az alkotmányossági elvárásokkal állt ellentétben, amelyek többségét az akkori rendszer hivatalos államfelfogása elvileg elutasította, hanem az akkor hatályos alaptörvénnyel és más sarkalatos normákkal is. A Magyar Népköztársaság alkotmánya már 1972 óta tartalmazta az emberi jogok tiszteletben tartását ígérô rendelkezést, valamint az alapjogok törvényi szabályozásának követelményét. Az 1976. évi 8. törvényerejû rendelet pedig hazai jogként hirdette ki a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát.
A mai nemzetbiztonsági szervek mûködése jogi alapjainak alkotmányellenességét sem szükséges bonyolult fejtegetésekkel alátámasztani. Maga a nemzetbiztonsági törvény mondja ki, hogy a szolgálatok hivatásos állományú tagja az elöljáró figyelmének a törvénysértésre való felhívása mellett köteles végrehajtani a jogellenes tevékenységre szóló utasítást. Ez akár bûncselekmény elkövetését is magában foglalhatja (27. §). Ha a jogban kevésbé jártas, de a közhatalom tisztességében hívô olvasó most nem hinne a szemének, akkor megismétlem: igenis, az van leírva a törvényben, hogy utasításra törvénysértô módon kell tevékenykedni. De hát miért is gondolná bárki, hogy egy demokratikus jogállam titkosszolgálatait jogellenes célokra használná azok vezetése vagy irányítása? Ezt kérdezem én is. A helyzet mindenesetre az, hogy a törvényhozó intézményesen számolt a torzulások bekövetkezésének lehetôségével, kifejezetten elôírva azok határozott végigvitelét. Nem egyes cselekvésekre vonatkozóan, hanem a jogellenes tevékenység kifejtését elvárva. Igaz, a szolgálat tagja az esetleges jogellenes mûködést bejelentheti a miniszternek, aki kivizsgálja az ügyet. De miért volna jogellenes az, amit a törvény kifejezetten elôír? Másrészt miért nem a figyelmeztetett elöljáró teszi meg a jelentést? A bejelentés nem kötelessége, csupán joga a törvénysértô utasítás alapján tevékenykedô titkosszolgának. Az is tény, hogy a törvény nem ad általános feloldozást a törvénysértés következményei alól, hiszen az utasítás kiadója felelôsségre vonható. A probléma csak az, hogy szûk körû kivételektôl eltekintve ugyanazok az elöljárók jogosultak a beosztott magatartásának vizsgálatára, akik a törvényszegô parancsot kiadták. A legjobb esetben is elfogultságot bejelentô felettes ezzel máris magát teszi gyanúsítottá, ami nem életszerû magatartás. Valójában tehát a jogsértések eltitkolásában való érdekszövetség olvasható ki az engedelmességi kötelességre és a felelôsség megállapítására irányadó szabályokból. A bûncselekményt vagy szabálysértést nem eredményezô, ámde mégis jogellenes utasítás tipikus esetben fegyelemsértést jelent. Ha például egy ilyen utasítás kibocsátója már nincs a szolgálat kötelékében, de az alárendelt még mindig azon iránymutatás alapján hajtja végre jogsértéseit, akkor gyakorlatilag senki nem vonható felelôsségre.
A rendôrségrôl szóló 1994. évi XXXIV. törvény 12. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a rendôrnek meg kell tagadnia az utasítás végrehajtását, ha azzal bûncselekményt követne el. A nemzetbiztonsági törvény 27. §-ának (1) bekezdése ezzel szemben úgy szól, hogy „A nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagja feladata teljesítése során köteles végrehajtani a szolgálati elöljáró utasításait, kivéve, ha azzal nyilvánvalóan bûncselekményt követne el”. A különbség szembeötlô. Önmagában is, de a nemzetbiztonsági munkára vetítve még inkább. Az e területre vonatkozó normákat a rendôrségi törvény ismeretében, azzal összehangolva alkották meg. Nem tekinthetô ezért véletlennek, hogy itt már nem kötelesség, hanem csupán lehetôség a bûnelkövetés megtagadása, ellenkezô esetben nyilván a már ismert szöveget vette volna át a nemzetbiztonsági törvény. Joggal következtethetünk tehát arra, hogy a nyilvánvaló bûncselekményt utasításra elkövetô nemzetbiztonsági tiszt minimum a büntetés igen jelentôs enyhítésére számíthat lebukás esetén. De még a teljes büntetlenség követelése is felmerülhetne egy ilyen ügyben a védelem részérôl, hiszen a büntetô törvénykönyv és a mai büntetôjog egyik sarkalatos elvét (a parancs teljesítése nem mentesít a felelôsség alól, ha az elkövetô tudta, hogy bûncselekmény az, amit tesz) lerontó tétel késôbb született és speciális a büntetôkódexhez képest, amellyel egyébként ugyanazon a jogforrási szinten áll. Ha tehát a Btk. és a nemzetbiztonsági törvény szabályainak ütközése állapítható meg, akkor ez utóbbiakat kell alkalmazni. További eltérés a bûncselekmény nyilvánvalóságára való utalás. A „bûncselekményt követne el” és a „nyilvánvalóan bûncselekményt követne el” megfogalmazások közötti különbség a laikus számára is kézenfekvô. Ismételten hangsúlyozom, hogy nem elírásról, hanem a rendôrségi törvényben foglaltak tudatos meghaladásáról van szó, amit az is bizonyít, hogy a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény egységesítô törekvései ellenére kifejezetten fenntartották ebben a tekintetben a nemzetbiztonsági szolgálatok különállását. A gyakorlati jelentôsége ennek a titkosszolgálati bûnözés felé nyitó szabálynak abban áll, hogy maguk a nemzetbiztonsági szervek számos olyan tevékenységet végeznek, ami önmagában véve a bûnözés világába tartozna, ha törvényi és jogszabályon alapuló utasítási alapja nem tenné jogszerûvé. Okmányokat hamisítani vagy lakásokat titokban átkutatni általában nem szabad, a törvény azonban kivételesen mégis megengedi például a nemzetbiztonsági szolgálatok rendeltetésszerû mûködésének lehetôvé tétele érdekében. Mondanom sem kell, hogy ezek a szervek és munkatársaik sem élhetnek az ilyen lehetôséggel magánügyeikben, vagy akár valamely politikai párt céljainak elômozdítása érdekében. A rendeltetésellenes mûködés ugyanúgy ítélendô meg, mint a tevékenységre egyáltalán nem jogosított személyek által végzett lehallgatás, okirathamisítás vagy titkos kutatás. Éppen ebben áll az idézett szabály erkölcsi romlottsága. Nyilvánvaló ugyanis a bûncselekmény elkövetése akkor, ha olyasmire kapok utasítást, ami jellegében különbözik egyéb teendôimtôl. Ha a fônök azt mondja: lopjak neki egymillió forintot, akkor világos a helyzet. Amikor azonban ugyanazt teszem (csak éppen máshol, más körülmények között), amit eddig, akkor kicsi az esélye annak, hogy rádöbbenek magatartásom bûnös jellegére. Annál kevésbé, mert a titkosszolgálatokon belül nem szokás, de nem is követelmény a részfeladatok miértjének megmagyarázása. Kimondható tehát: a nemzetbiztonsági törvény kifejezetten és határozottan elômozdítja a szolgálatok akár bûncselekmények elkövetésében is megnyilvánuló visszaéléseit ahelyett, hogy éppen azok megelôzésére és kiküszöbölésére törekedne. Az általános felelôsségi szabályokat és a kontroll intézményeit nem szünteti ugyan meg, de kibogozhatatlan értelmezési kuszaságot idéz elô az érdemi rendelkezések erkölcsiségének és alkotmányosságának lerontásával. Az Országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottsága kénytelen lesz például kimondani egy beavatkozás jogszerûségét akkor, ha az egyébként egy törvénysértô utasításon alapuló tevékenység-sorozat önmagában indokolt eleme. Ha a törvénysértés kötelezô, akkor jogszerû. Az ellenôrzés fórumai, amelyek egyébként a szolgálatok mûködésének legtöbb mozzanatáról egyáltalában semmit nem hozhatnak nyilvánosságra, kénytelenek legalizálni a durva jogsértéseket.
Nem nehéz megítélni, hogyan viszonyul mindez az alkotmány 77. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabályhoz, amely szerint: „Az alkotmány és az alkotmányos jogszabályok a társadalom valamennyi szervezetére, minden állami szervre és állampolgárra egyaránt kötelezôek”. Ezzel összhangban joggal mondta ki az Alkotmánybíróság 56/1991. (XI. 8.) határozatában: „A jogállamiság egyik alapvetô követelménye, hogy a közhatalommal rendelkezô szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított mûködési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhetô és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki a tevékenységüket”. Természetesen tudomásul lehet venni, hogy a titkosszolgálatok tevékenységének nem minden mozzanata bírja el a nyilvánosságot. Éppen ezért lett volna kötelessége a jogalkotónak olyan garanciák beépítése, amelyek a sajátosságok tiszteletben tartása mellett is reális esélyt nyújtanának a disznóságok leleplezésére és megszüntetésére. Ilyenekre (speciális ombudsman, döntôbíróság, stb.) a közhiedelemmel ellentétben számos példát találunk a fejlett demokráciák (például Egyesült Királyság) nemzetbiztonsági törvényeiben. Már csak azért sem ártott volna a törvénysértések legalizálása helyett azok lehetô megelôzésén gondolkodni, mert az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy: „Az államnak kötelessége az alanyi jogok védelme mellett az egyes szervek mûködését úgy kiépíteni és fenntartani, hogy azok az alapjogokat – az alanyi igénytôl függetlenül is – biztosítsák. Az alapjog sérelme tehát nem választható el a szerv mûködésétôl. A szerv alapvetô feladatának lehetetlenülése nyilvánul meg az alapjog érvényesítésére vagy védelmére való képtelenségben” (36/1992. (VI. 10.) AB hat.).
A nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenysége által védett érdekekkel (2. pont) kapcsolatban is szükségtelennek tartom a pártállami gyakorlat részletekbe menô bemutatását. Kenedi János kitûnô munkája (Kis állambiztonsági olvasókönyv, Magvetô, Budapest, 1996) például gazdagon illusztrálja, hogy a korábbi idôszak államvédelmi munkájának célpontjai zömmel olyan személyek voltak, akik aligha jelenthettek komoly veszélyt a rendszerre. A Duna-Gate ügy azután teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy az állam biztonságának oltalmazására való hivatkozás mögött egyes csoportok hatalmi harca húzódott meg. A politikai rendszer egészének védelme mellett a belvillongások eszközeként mindig fel lehetett használni az állambiztonság gépezetét, ezt gyakran meg is tették a proletárdiktatúra korszakában.
A demokrácia alapjait kérdôjelezné meg viszont, ha ilyesmi a mai alkotmányos jogállamban is elôfordulhatna. Márpedig én azt állítottam, hogy elôtérben állnak a hatalom birtokosainak érdekei és csak ennek alárendelve jelennek meg az általánosabb szempontok. Megjegyzem: a „hatalom birtokosai” megjelölés további pontosításra szorulna, ez azonban meghaladná írásom korlátait. Ahogyan arra korábban utaltam, a törvényhozás meghatározó tényezôit sorolom ide, tehát a mindenkori kormánynál szélesebb bázisról van szó, azonban a politikai rendszer egészéhez képest mégiscsak szûk körrôl. Semmiképpen nem tartoznak bele például a parlamenten kívüli pártok, a civil szervezetekrôl már nem is beszélve. Mielôtt tételem jogi alapjait vizsgálnám, emlékeztetem az olvasót arra az adatgyûjtésre, amely a Baranya megyei nemzeti és etnikai kisebbségeket érintette. A kisebbségi ombudsman 1995. július 1.–1996. december 31. közötti tevékenységérôl szóló beszámolója többek között leírja, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme címén 1992 júliusában informálódás indult, amelyben még 1995 legvégén is keletkezett feljegyzés. A kisebbségek a védelmet nem kérték, ellenkezôleg: fel voltak háborodva a tudtuk nélkül történt fellépés miatt. Az is világossá vált, hogy az egész eljárás nem egy valóságosan érzékelt veszélyre való válasz volt, hanem egy hipotetikus szcenárió alapján megvalósított beavatkozás. A feltételezést a legcsekélyebb mértékben sem igazolta vissza a megismert valóság, mégsem jutott senkinek eszébe az akció leállítása vagy netán az érintett kisebbségek értesítése. Márpedig ha egy három éven át tartó adatgyûjtés során nem jut el a (megyei) nemzetbiztonsági vezetés addig a felismerésig, hogy legalább általános tájékoztatást, a fenyegetô veszélyek elleni védekezéshez tanácsokat kellene adni az érintett közösségeknek, vagy abbahagyni az egészet, akkor egyértelmûen levonható a következtetés: a munka nem a kisebbségek védelmét szolgálta, hanem a hatalmi kontrollhoz adott muníciót. Az igazi kérdés természetesen az, hogy lehet-e egy közösséget hatékony védelemben részesíteni akarata ellenére, sôt legitim szervei elôtt is eltitkolva az ügyet. Egy valódi demokráciában bizonyára nem. Az Országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottsága egyébként az eset kapcsán annak a reményének adott hangot, hogy az 1995 végén elfogadott nemzetbiztonsági törvény már megakadályozza az ilyen torzulásokat. Én azonban úgy vélem, éppen ebben a törvényben leplezôdik le igazán: kit és mit szolgálnak a nemzetbiztonsági szervek.
Katona Béla a nemzetbiztonsági törvény javaslatának parlamenti vitáját bevezetô 1995 februári miniszteri beszédében alapelvi szinten fogalmazta meg az ellenségkép hiányát, amibôl következôen nincs elôre kijelölt veszélyforrás, a szolgálatok csupán válaszolnak a Magyar Köztársaság érdekeit sértô megnyilvánulásokra. Ez idáig világos és jól hangzik. A nemzetbiztonsági szervek jól kifejlesztett érzékelô rendszerükkel azonnal jelzik, ha valahol baj van, tájékoztatják a kormányt és más szerveket a rendelkezésre álló adatokról. Csakhogy a törvény teljesen más logikára épül! Félreérthetetlenül kimondja ugyanis, hogy a felelôs miniszterek immár nem felügyelik, hanem irányítják a nemzetbiztonsági apparátusokat. Az irányítás pedig mind köznapi, mind pedig jogi értelemben aktív, meghatározó befolyásolást jelent szemben a korábbi felügyelettel, amelyben csak a rendeltetésszerû mûködést kellett biztosítani ellenôrzés és szankcionálás, illetôleg ennek kezdeményezése révén. A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény 10-13. §-hoz fûzött indokolás nem hagy kétséget afelôl, hogy ez a hatáskör az államigazgatási irányítási jogok teljességét magában foglalja. Magyarul: az irányítás keretében a miniszter mondja meg a szolgálatoknak, hogy mit csináljanak. A törvény 11. §-ában foglalt részletes, de nem kimerítô felsorolást adó irányítási jogosítványok teljesen világossá teszik az elvárásokat. A (2) bekezdés a. pontja például elôírja, hogy a miniszter törvényen, kormányrendeleten vagy egyéb kormányzati döntésen alapuló feladatok végrehajtására a nemzetbiztonsági szolgálatok részére feladatot határozzon meg, illetve utasítást adjon. A b. pont még ennél is konkrétabb, eszerint a kormány felelôs tagja „félévente írásban meghatározza a fôigazgatók számára a szolgálatok idôszerû feladatait; írásban ad utasítást a Kormány tagjaitól érkezett információs igények teljesítésére”. Most már csak az a kérdés: honnan tudja a miniszter, hogy éppen milyen veszélyek leselkednek a nemzet biztonságára? Különösen akkor, ha nincs ellenségképe. Hát nem arról volt szó, hogy a szolgálatok jelzik a problémákat? Nem éppen azért vannak, hogy ôk maguk figyelmeztessék a kormányt az esedékessé vált teendôkre? Feje tetejére állt világ ez, ahol a veszélyek nem felmerülnek, hanem valakik kigondolják, kreálják azokat. Még jó, ha csak megyei szinten, mint a baranyai kisebbségekrôl gyûjtött adatok esetében.
Mi következik mindebbôl? Megítélésem szerint mindenekelôtt az, hogy egyelôre nincs meggyôzô bizonyíték a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok, mindenekelôtt a Nemzetbiztonsági Hivatal nélkülözhetetlenségére a demokrácia védelmében. Sarkosabban fogalmazva: azt kellene kimutatni, hogy többet használnak ezek a szervek az alkotmányos értékeknek, mint amennyit ártanak nekik. Ezt nekem, a polgárnak is jogom van tudni, semmiféle titokvédelmi szempont nem lehet akadály. Mielôtt valaki a lehetséges következmények közül a nemzetközi gyakorlatra hivatkozással máris visszautasítaná a szolgálatok – vagy azok közül egyesek – megszüntetésének lehetôségét, sietek leszögezni: vannak fejlett demokráciák ilyenek nélkül. Kanadának például egyáltalában nincs külsô hírszerzése, az Egyesült Államokban pedig a Nemzetbiztonsági Hivatal megfelelôjét nem találjuk. Az FBI szövetségi bûnügyi rendôrség, országos nyomozó hatóság nálunk is van (ma már több is).
Hangsúlyozom: a vizsgálódás valóban elengedhetetlen volna bármilyen lépéshez, egyáltalában nem tagadom bizonyos funkciók (például biztonsági ellenôrzés) létjogosultságát. Nem költôi tehát az a kérdés, hogy szükség van-e a szolgálatokra és ha igen, milyen struktúrában. Ugyanez értelemszerûen vonatkozik a szervezetek létszámára és területi kiépültségére.
A több mint 15 milliós népességû Hollandiában például 540 teljes munkaidôs státusa van annak a szervezetnek, amely a magyar Nemzetbiztonsági Hivatal megfelelôje (Binnenlandse Veiligheidsdienst). Ennyi ember (illetôleg a részmunkaidôs foglalkoztatás miatt mintegy 700) látja el azokat a feladatokat, amelyekre Magyarországon a költségvetési számokból kikövetkeztethetôen néhány ezren állnak csatasorban.
A kormány kilátásba helyezte a nemzetbiztonság védelmi rendszerének újragondolását. Jó volna komolyan hozzáfogni, nem kivárva egy – vagy több – újabb botrányt.
KARSAI LÁSZLÓ:
1983 szeptemberében kezdtem kutatni a Magyar Országos Levéltárban a magyarországi cigány Holocaust történetét. Logikusnak tûnt, hogy a Belügyminisztérium iratai között kezdjem kutakodásaimat. Akkoriban még az volt a szokás, hogy a kutatni vágyó történész kérvényt nyújtott be az iratképzô, nagyságos és tekintélyes Minisztériumhoz, amelynek illetékesei azután vagy engedélyezték a kutatást vagy nem. Nem mondhatnám, hogy tomboló öröm töltött el, amikor a kommunista BM illetékese nem engedélyezte számomra az 1938-1945 között keletkezett iratok közül az Államvédelmi Központ (ÁVK) vagy a Külföldieket Ellenôrzô Országos Központi Hatóság (KEOKH) irataiban a kutatást. Indoklást, legalábbis hivatalosan, akkor nem fûztek az elutasító végzéshez, informális úton viszont megtudtam, hogy az illetékes elvtársak attól tartottak: ezekbôl az iratokból esetleg kiderülhet, hány kisnyilasból lett nagy vagy közepes kommunista, vagy hogy hány olyan politikai detektív akadt Hain Péter horthysta detektív-fônök volt munkatársai között, aki kommunisták üldözésében szerzett tapasztalatait Péter Gábor áldatlan emlékezetû ÁVH-jában is kamatoztatni tudta. De a BM illetékeseibe akkoriban még mindig több jóízlés szorult, mint a Külügyminisztérium levéltári ügyekben eljáró korifeusaiba. Ez utóbbiak arra kényszerítettek, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, mely szerint a KÜM iratok felhasználásával készült kéziratomat publikálás elôtt nekik bemutatom és minden változtatási, törlési stb. javaslatukat ellenvetés nélkül végrehajtom. Azt talán fölösleges is megemlítenem, hogy soha, egyetlen egy kéziratomat sem mutattam meg semmiféle külügyminisztériumi illetékes elvtársnak.
Akkor még rend volt. A kutató kutatott, azokban az iratokban, amelyeket megkapott. Gyurkó László vagy Hollós Ervin persze, több udvar- és párthû történész-kollégával egyetemben minden irathoz hozzáférhetett, bátran és minden bizonnyal belsô meggyôzôdéstôl hajtva meg is írták, hogy a szocializmus a lehetséges és létezô világok legjobbika, 1956-ban ellenforradalom volt, Kádár János pedig népünk szeretett, bölcs, még sakkozni is jól tudó vezetôje. 1986-ban magam is bekerültem a szentélybe, az egyenlôbb kutatók szûk körébe, no nem a centrumba, csak a BM Operatív Osztályának egyik tanácstermébe. Itt ültettek le, miután engedélyt kaptam arra, hogy Szálasi Ferenc és társai népbírósági anyagát átnézhessem.
A dolog abszurditását talán nem kell hosszasabban elemezni. 1945-ben még az antifasiszta pártok vezetôi úgy tervezték, hogy a háborús fôbûnösök peranyagait publikálják, az iskolákban, egyetemeken tanítani fogják. E szép tervekbôl semmi sem lett, a népbírósági iratokat, a V-jelû (vizsgálati) dossziékat és magukat a népbírósági tárgyalási jegyzôkönyveket is gondosan elzárták a BM Irattárában. Hollós Ervinék 1956 után kutakodtak ezekben az iratokban, nekem úgy tûnik, hogy igen világos prekoncepció alapján. Igyekeztek minél több olyan háborús bûnöst találni, aki részt vett az 1956-os forradalomban.
Akkor sem értettem, ma sem értem, miért volt szüksége az Elhárító-Hírszerzô Szerveknek ezekre a népbírósági vizsgálati dossziékra? Mennyiben segítette elô szocialista államrendünk védelmét az, hogy mondjuk vitéz Sztójay Döme miniszterelnök, vitéz Endre László BM államtitkár, vitéz Jaross Andor belügyminiszter, vitéz Baky László BM államtitkár, hogy csak a magyarországi zsidóság Holocaustjában döntô szerepet játszó Horthy-vitézek közül soroljak néhányat, peranyagait nem az illetékes levéltárak, hanem Péter Gábor (jog)utódai ôrizték?
1989-1990 tájékán ezeket a V-dossziékat is elérte a rendszerváltozás vihara. Egy részüket visszaadták a megyei levéltáraknak és a Fôvárosi Leváltárnak, volt néhány dosszié, amelyik belekeveredett az iratmegsemmisítésbe (hiába, csak az nem téved, aki nem iratmegsemmisít), de most már lehetett szabadon kutatni. Ugyanis pontosan errôl vagy errôl is szó van, amikor arról beszélünk, írunk, hogy ki, milyen iratokat, dokumentumokat kaphat meg a Történeti Hivatalban.
1994 decembere óta válogatott történészekbôl álló kutatócsoportot vezetek Magyarországon, a jeruzsálemi Yad Vashem Archives (YVA) megbízásából. Feladatunk az 1938-1945 között keletkezett és a zsidókérdéssel kapcsolatos iratanyag feltárása, mikrofilmre vétele és Jeruzsálembe juttatása. Dr. Yaacov Lozowick úr, a YVA igazgatója 1994 késô ôszén találkozott a BM illetékeseivel, udvariasan megköszönte, hogy az elmúlt évek során több mint 10.000 oldalnyi népbírósági iratról kaptak fénymásolatot és örömmel nyugtázta, hogy a régi-új, folytonosan megújuló BM továbbra is áll a rendelkezésükre, minden olyan népbírósági anyagot, amelyre szükségük van, mikrofilmen megkapnak. Jelzem: egyetlen egy kockányi mikrofilmet sem kaptak az elmúlt négy év során. Elôször azért nem, mert kiderült, hogy a BM olyan szegény, hogy még egy árva mikrofilm-felvevôjük sincs. Vettünk nekik egyet, elkezdtünk kutatni, ezerszám jelöltük ki a háborús bûnösök peranyagait, vizsgálati dossziéit, kivétel nélkül 1945-1948 között keletkezett iratokat. Ôk meg elkezdtek mikrofilmezni, jöttek a hírek, hogy naponta hány száz képet csinálnak.
Azután kiderítették, hogy adatvédelmi szempontból kissé aggályos, amit csinálunk, csinálnak. Ugyanis a levéltári törvény és adatvédelmi törvény némiképpen ellentétben van egymással. A személyes adatok védelme és a történeti kutatás szabadsága, mint ezt az Alkotmánybíróság már megállapította, egyaránt alapvetô jogok. Személyes, szenzitív adatokat (nemzetiség, vallás, egészségi állapot, pártállás stb.) tartalmazó dokumentumokban a jelenlegi levéltári törvény szerint a történész kutathat, azokról 1997 decembere óta másolatokat is készíttethet, de már a publikálás, vagy ezen másolatok külföldre juttatása nehezebb, de nem megoldhatatlan feladat. A levéltári törvény tavaly decemberi módosítása, az adatvédelmi biztos ajánlását figyelembe véve, többek között úgy rendelkezett, hogy adatvédelmi szerzôdést kell kötnie annak az országnak (esetünkben Izraelnek) Magyarországgal, amelyik ilyen adatokat tartalmazó dokumentum-másolatokhoz akar jutni. Információim szerint egyébként idén késô tavasszal az izraeli fél aláírásra kész állapotban visszaküldte Budapestre az egyezmény tervezetét. Most már nincs más hátra, meg kell várni, míg a Kulturális Minisztérium illetékesei megtalálják íróasztalaikat és szakítanak idôt a felgyülemlett hátralékuk ledolgozására is.
Viszont idôközben megszületett az ügynöktörvény, hivatalos nevén: az egyes fontos tisztségeket betöltô személyek ellenôrzésérôl és a Történeti Hivatalról szóló 1994. évi XXIII. tc. (etv.) Az ÉS Történeti Hivatalról (TH) szóló vitájában kissé elsikkadt – legalábbis a céhen kívüli, mondjuk így: civil olvasó barátaim, ismerôseim reagálásaiból számomra úgy tûnik – annak a ténynek a hangsúlyozása, amelynek Markó György, a TH elnöke nagyon is tudatában van. Nevezetesen, hogy a TH NEM LEVÉLTÁR. Tehát ebben a Hivatalban nem is lehet úgy kutatni és másoltatni, mint más levéltárakban. Tavaly novemberben Markó elnök úr személyesen adta kezembe az etv-t, nyugodtan bökve e jogi torzszülemény 25/G. § (5) pontjára, amely kimondja: néhány szûk és pillanatnyilag témánk szempontjából érdektelen kivételtôl eltekintve „…a Történeti Hivatal irattári anyagából sem adat, sem irat nem továbbítható, nem hozható nyilvánosságra, és az ország területérôl nem vihetô ki.”
Mivel ilyen körülmények között sok értelmét nem láttam annak, hogy a TH-ban tovább kutassak, azóta oda alig tettem be a lábam. Viszont volt idôm kissé alaposabban megismerkedni a TH-t megalapító törvénnyel. Markó úr a parlamenti bizottsági meghallgatáson azt mondta, hogy számára igen vonzónak tûnik a TH elnöki posztja. Talán meg is lehet érteni: a TH ugyanis a központi költségvetés szerkezeti rendjében külön fejezetet alkotó, önálló költségvetési szerv, elnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök hét évre nevezi ki, megbízatása egyszer meghosszabbítható. A miniszterelnök-közvetlen TH-elnök, hogy ilyen katonai zsargonnal éljünk, a közigazgatási államtitkárokkal egyenlô elbírálás alá esik.
Kôszeg Ferenc (ÉS, 1998. szeptember 4.) igen elkeserített akkor, amikor elárulta, hogy Markót az SZDSZ szakértôi javasolták a TH elnökének. Aki Markót kutatónak, szakembernek, történésznek tartja, az nem tudja, hogy Markó még leváltárosnak is csak némi jóindulattal nevezhetô. Legjobb tudomásom szerint jó tizenöt éve publikált utoljára, A. Sajti Enikô történésszel közösen az 1942. januári újvidéki mészárlással kapcsolatban egy érdekes irategyüttest. Amit viszont az SZDSZ „szakértôi” nem tudhattak az az, hogy az Országos Rendôr-fôkapitányság (ORFK) Központi Bûnüldözési Igazgatósága (KBI) néhány éve szakértôi véleményt kért Markó úrtól, még mint a Hadtörténeti Intézet Levéltára (HIL) fôilletékesétôl az 1941 július-augusztusi Kamenyec-Podolszkij-i deportálással kapcsolatban. Markó úr a KBI-nek küldött jelentésben azt állította, hogy a HIL-ben semmiféle olyan dokumentum sem létezik, amelynek alapján arra lehetne következtetni, hogy 1941-ben a magyar katonai hatóságok is tevôlegesen részt vettek volna körülbelül 16-18.000 hontalannak, illetve rendezetlen állampolgárságúnak minôsített zsidó deportálásában. „Szakvéleményük” megalkotásakor Markó urat és munkatársait nem befolyásolták a kérdésrôl addig megjelent publikációk (Majsai Tamás, Randolph Braham stb. munkái) és még kevésbé a tények. Ugyanis a HIL dokumentumai között bôséggel akadnak olyan iratok, amelyek egyértelmûen bizonyítják: az országhatáron a magyar katonai hatóságok vették át a csendôröktôl a deportáltakat, majd katonai teherautókon szállították ôket a lehetô legtávolabb. Olyan területekre, ahol azután 1941 augusztusának végén többségüket a nácik és ukrán cinkosaik halomra gyilkoltak. Két eset lehetséges: Markóék tudták, hogy ezek a dokumentumok léteznek a HIL-ben és megpróbálták megtéveszteni a KBI nyomozóit. Szakvéleményüket ebben az esetben csurkista történelmi revizionista szellemûnek kell tekintenünk. Vagy nem tudtak ezekrôl a dokumentumokról és nem is találták meg ezeket az iratokat, akkor viszont nagyon rossz levéltárosok, még ügyetlenebb kutatók.
A TH elnöke olyan nem-levéltár élén áll, amelyet már eleve kivettek a levéltári törvény hatálya alól. Erre az iratôrzô helyre nem vonatkozik például az a törvényi elôírás, hogy keletkezésük után tizenöt évvel minden olyan iratot, dokumentumot, amely nem szükséges a különféle intézmények, hivatalok stb. napi munkavégzéséhez, át kell adni az illetékes levéltárnak. Ebben a levéltárban elvileg nem lehetne korlátozás nélkül kutatni az 1990. május 1. elôtti iratokban sem, innen nem lehet még minisztériumi engedéllyel sem külföldre iratot kivinni stb.
A TH mûködését szabályozó törvény lehetôvé teszi, hogy az iratokban szereplô személyek 2000. június 30-a után kérhetik személyes adataik törlését. Nagyon szeretném félreérteni ezt a passzust, de nem megy. Tehát arról van szó, hogy ha megéri, bárki, aki akár kommunista, akár antikommunista volt 1990 elôtt, két év múlva törvényesen hozzáláthat az iratok megcsonkításához. Az iratokban szereplôknek ráadásul arra is lesz jogosítványuk, hogy 90 évre megtiltsák a kutatást például a titkos információgyûjtô eszközök, módszerek felhasználásával rögzített adatokat tartalmazó dokumentumokban.
Markó elnök úr, goromba, hisztérikus „válaszféléjében” (ÉS, 1998. szeptember 4.) magabiztosan közli: „Megvan minden remény arra, hogy…a nemzetbiztonsági szolgálatok eleget tesznek iratátadási kötelezettségeiknek”. Lehetséges, hogy mint a Magyar Néphadsereg volt hivatásos tisztje, bízik volt elvtársaiban. Én csak azt tudom, hogy a III/I, III/III. és hasonszôrû elhárító, hírszerzô társaik 1988-1989 folyamán, amíg csak tehették, buzgón iratmegsemmisítettek. Majd több mint 20.000 dossziét magukkal vittek a BM Irattárából és békésen felkészültek a munkás-paraszt hatalom védôi a tôkés-értelmiségi hatalom szolgálatára. Erôs a gyanúm, hogy 1989 lázas, tüzes hónapjaiban megsemmisítés elôtt az értékesebb iratokat mikrofilmre vették. Nagyon remélem, hogy egy példány e mikrofilmekbôl valahol még megvan, talán távol szép hazánktól, mondjuk Moszkvában. Ebben az esetben remélhetjük, hogy elôbb vagy utóbb e dokumentumok visszakerülnek Magyarországra, például úgy, hogy Zsirinovszkij elvtárs felszabadító, hôsi liberális tankhadosztályainak elhárító tisztjei visszahozzák…
Addig is javaslom a TH felszámolását. A TH-t megalapító törvényt nem lehet módosítani, az úgy rossz, alkotmánysértô és ostoba, ahogy van. És errôl a törvényrôl Markó elnöknek csak az a véleménye, hogy „hiányos…”. A TH-t egyszerûen át kell minôsíteni levéltárrá, mindazokkal az adatvédelmi következményekkel, amelyekkel ez a lépés járna. Már most meg lehetne kezdeni ezt a munkát, például azzal, hogy a népbírósági vizsgálati dossziékat, melyek közül a legfiatalabb is jövôre ötven éves lesz, át kell adni Budapest Fôváros Levéltárának. A jogutóddal megszûnt elhárító, hírszerzô szervek (Információs Hivatal & Co.) levéltárosait, „iratátadóit” pedig történészekbôl, levéltárosokból és parlamenti képviselôkbôl álló bizottság ellenôrzése alá kell helyezni. Számomra nem biztosíték Markó elnök úrnak volt elvtársaival kötött, egyébként törvénysértô megállapodása arra, hogy a különféle titkosszolgák (Rejtô Jenô) valójában minden olyan dokumentumot kiadnak a kezükbôl, amelyet a rendszerváltás idején megszereztek maguknak.