XLIII. ÉVFOLYAM, 51-52. SZÁM, 1999. DECEMBER 22.

Somlyó György:

Önéletrajzaimból

Nemrégiben újra megjelent a magyar könyvpiacon Szerb Antal Száz verse, amelynek - az 1957-es, elsô utánnyomás utószava szerint - "kivételes helye van az antológiák sorában"; s az is marad, mint ez a most megjelent, (ha jól tudom) immár hatodik kiadás mutatja; bár mintha nem különösebben kívánná mutatni, hiszen nem jelzi az új kiadás számát. Sôt, minthogy a kiadás alapjául szolgáló szöveget a Magvetô Kiadónál megjelent 1983-as kiadásban jelöli meg, s a mű kivételességét megalapozó elsô kiadást (fontos tudni: Officina, 1944 január!) nem is említi, mint ahogy a közbeesôket sem, óhatatlanul ezt a kivételességet hallgatja el. Mindannak ellenére is, hogy a könyv - borítójától és kötésétôl eltekintve - mindenben igyekszik az elsô kiadás hasonmását szimulálni. Méghozzá teljes sikerrel. (Magyar Könyvklub, 1999.) A kötet hatodik oldalától az utolsóig, "A költôk jegyzékét" és a "Tartalomjegyzéket" is beleértve, betűhív hitelességgel másolja az immár "ôsnyomtatványt", úgy, hogy még Szerb Antal eredeti jegyzeteit is érintetlenül hagyja, köztük nemcsak az olyan összetéveszthetetlen Szerb Antal-i találatokkal, mint az akkoriban nagy tetszést kiváltott, eredeti Goethe-definíció - "Goethe, Johann Wolfgang von (1749-1832). Ô volt Goethe. -, hanem mára már olyan elavult, érvénytelen adatokkal is, mint pl.: "Valéry, Paul, (1871- )a legünnepeltebb ma élô francia költô..." (?!) stb. [Kérdôjel és kiemelés tôlem. S. Gy.] Igaz, ez utóbbit következetlenül, mert a kötet másik két, azóta eltávozott költô ("Claudel, Paul [1866-1955]" és "Cocteau, Jean [1889-1963]) jegyzetét kiegészítették a halálozási dátummal.
      Mindezekkel együtt és tôlük eltekintve, csak örülni lehet e valóban páratlan aurájú antológia legújabb feltámasztásának. Nem is néhány fenti megjegyzésem okából kezdtem írni róla, hanem éppen örömöm kifejezéséül, amely, bevallom, számomra nem is csupán közöröm, hanem legszemélyesebb örömöm is, miképpen legszemélyesebb megbánásom is, mint a cím mondja: egy megtisztelô irodalmi felkérés elkésett teljesítése. (És azonfelül ennél több is, amit ilyen semmitmondó alcímezéssel lehetne jelezni: egy irodalmi gentleman emléke.)
      De még ezt is késleltetnem kell némi magyarázkodással. Kiiktathatatlan hibám, hogy nehezen kezdek bele az írásba, de ha már belekezdtem, még nehezebben jutok el oda, ahol kezdeni szerettem volna. A késleltetés. Épp az, aminek okából most is (úgy érzem) írnom kell. A lánc megszakíthatatlan.

Petty

Most is, mint valahányszor, mikor kezembe veszem, felmerül bennem a kérdés: hogyhogy senki nem vette még észre a szembeszökô ellentmondást: hogy lehet, hogy ennek a kétnyelvű, mi több, sokszorosan kétnyelvű, valósággal poliglott (ha nem éppen egy nemrég találtam francia neologizmussal élve, alloglott) vers-szimfóniának az elôszava elé helyezett vers maradt csak méltó párja, magyar fordítása nélkül. Emily Dickinsonnak ez a kis verse, ez a nagy költemény nem egyszerű dísznek áll mottóként az élen, hanem, mint félelmetes tömörségű skurcba rántott összefoglalása mindannak, ami utána következik (a könyvben) - valamint: ami a könyv után, azon túl következni fog (az úgynevezett történelemben, azon belül a szerkesztô és az elsô olvasók életében stb.). S amit az antológiának nemcsak szerkesztôje, összeállítója, hanem ez esetben műfajteremtôje is, a mottót követô prózai elôszavában megfogalmaz, akkor, amikor és éppen akkor, ma már hajmeresztôen hihetetlen evidenciaértéken, ahogy azt csak Emily Dickinson és Hölderlin idejétôl a XX. századelô nagy költôi és a kis számú, de annál nagyobb fényvisszaverô erôvel köröttük keringô holdak tudták sugározni magukból, kétszer is: "... amit talán legjobban szeretünk a világon, a versekkel..." és "Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg". Hat nyelv anyagából gyúrt "100" versét egy 101-edikkel kötve egybe, két erôsnél erôsebb verssor vaspántja közé szorítva, mint a középkori almageszták és portolánok ormótlanul díszes csatjai: So I write Poets - All és Was bleibet, aber stiften die Dichter... Folyt. köv. De még nem itt, ahol most abbahagyjuk.

Petty

A szerencse szégyen. Kivált, ha váratlanul és véletlenül szakad ránk. Mégsem lehet elhárítani. Akárcsak a szerencsétlenséget. (Vagy csak kivételes erkölcsi erôfeszítéssel lehet.) Valahogy úgy történt, késôbbi "tényfeltáró" kísérleteim sejtései szerint csakis a hivatalok (ezúttal jótékony) packázásainak eredményeképpen, hogy 1941 végén letöltött három hónapos munkaszolgálatom után egészen a németek bejöveteléig nem ért el hozzám a magamfajtákra rendszeresen (pontosabban: kiszámíthatatlanul) héjja-zuhanással lecsapó SAS-behívó. Állandó fenyegetettségben (és egyszerre állandó szégyenérzetben) nyíltan sétálhattam a pesti korzó napsütésében, nyugodtan leülhettem egy kisebb oszlopnyi könyv elé a Széchényi Könyvtár homályában a zöldernyôs lámpa mellé, miközben volt osztálytársaim legtöbbje vagy sárga csillaggal a szíve fölött, vagy zöld csillaggal a paroliján Voronyezs sarát-jegét taposta, vagy honfitársai szuronyaival, vagy az ellenség ágyúival (vagy mindkettôvel egyszerre) szemközt. Az egyetemi felvételekkor mindig "létszám feletti" voltam, bár a Bölcsészeten nem létezett "létszám". ("Nem ért a nevem." Nem ért egy semmitérô egyetemi felvételnyit.) Volt azonban "vendéghallgatás", és ezt a végsôkig piszokul kihasználtam (számos szívélyes vendéglátó professzor látott vendégül - hallgatni. Horváth, Eckhardt, Yolland, Moravcsik, Pajzs, Viski, Váczi, Kerékjártó. Kilenc mély bók a nevüknek.) Két álló évig mindennap ülhettem, hallgathattam, olvashattam és írhattam - miközben vártam minden másnapra a SAS-t, amely ellen nem lehetett sehová a nagyvilágban elszikratáviratozni az S. O. S.-t. Azóta is tisztelek minden órát és percet, amely békésen olvasni és írni hagy.
      Attól félek, már többször is megírtam, hogy még felsôs realista koromban belémköltözött a versfordítás casanovai mohóságú és kényszerű "pót"(?)cselekvése. Azt hiszem (akármilyen képtelenség), úgy beleszerettem a költészetbe (vagy csak a versbe, vagy csak a nyelvbe, az enyémbe és a másokéba), hogy minden másnyelvűt, amibe belebotlottam, magamévá akartam tenni. Mindegyik elsô olvasásra elcsábított. Legelôször természetesen a legbanálisabb randevúkon: az iskolai nyelvkönyvekben. Aztán éppen veszedelmes kalandozásokon és portyázásokon az ismeretlenben. Néhány angollecke után (ha meg már itthon lehetek, legalább tanuljak valami érdemeset is) bele akartam fogni William Blake összes Prophecyének lefordításába. Eszeveszetten bele is fogtam.

Rendszert kell Alkotnom, másképpen Másokénak a rabja leszek.
      Nem akarok Megérteni és Hasonlítani: az én dolgom az Alkotás -

fordítottam lázasan, miközben tudtam, hogy én éppen megérteni és hasonlítani akarok (hogy ne legyek önmagam rabja). Méghozzá: mindenkihez. Persze, én is, az Alkotásban.
      Jött is hamar a még nagyobb kísértés. A skót balladák. A világ legszebb versének (és persze a legszebb skót balladának) a Sir Patrick Spenset tartottam - Arany János fordításában. Azzal szerettem volna versenyre kelni. Le is fordítottam vagy egy tucatot. Ez lett elsô kis fordításkötetem. De mire 1943-ban megjelent, már azon is túl voltam. Akármilyen banális, de ha Shakespeare Rómeója se tudja másképp mondani, hát az ifjúság bizonyosan "szépségek förtelmes káosza". Az ifjú számára, aki voltam, a költészet hebehurgya, kielégíthetetlen Rómeója, a skót balladák csak "Rozália" volt. Egyszerre csak szemem elé került egy "régen" (a fiatalember számára minden régi, mivel ô olyan új), egy néhány évvel elôbb megjelent magyarra fordított könyv, Paul Valéry Változatok című tanulmánykötete, és ô lett hosszú idôre (talán kicsit mindmáig) "a" Júliám. Ha késôbb sokszor el is távolodtam tôle, mindig tôle távolodtam el, és mindig megtaláltam saját útjaimon az övét keresztezô utat. Akár ellentmondásul is: a találkozási pontot. Coincidencia oppositorum. Az egyetemi clausus megalázottságának, a táborok katonaságon messze túltevô katonásságának, a bujkálás rettegéseinek markológépébôl többé-kevésbé roncsként kiejtôdve, elsô "szabad" könyvem Paul Valéry Versei és Oxfordi elôadása a Költészetrôl lett (1945), és utolsó jelentôsebb fordításom pedig minden bizonnyal Paul Valéry Füzetek című könyve lesz (1997). A kettô között: a klasszikus és modern világköltészetbôl kikanyarított, meglehetôsen nagy karajjal (azért azzal, mert a költészet szükséglete csakis a kenyéréhez hasonlítható - OK?).

Petty

Szinte családilag adott gyerekkori barátaimon, a két Gabin kívül (Devecseri és Karinthy) az akkori fiatal költôgenerációból Radnóti volt az elsô, akit személyesen is megismertem. Nem irodalmi körökben, hiszen ilyenekbe még nem voltam járatos, csak a hatodik gimnáziumba. Akkoriban írtam, apám oly korai elvesztése után, elsô verseimet, és gyűjtögettem tovább a régebben kezdett versfordításaimat. Egyik unokatestvérem házitanárjáról kiderült, hogy az árván maradt fiatal Radnótit pótszülôkként támogató család tagja. Egy beszélgetésünkkor meg az ô számára derült ki (irodalmár volt, talán "titkos" költô is), hogy én is "írogatok". Próbálkozásaimból egyet-mást megmutatott Radnótinak. Egy alkalommal össze is hozott vele az Ilkovitsban egy rövid találkozásra. Amelynek emlékét sokáig ôriztem, ha tárgyi tanúságától megfosztott is a háborús sors (annyi mindennel együtt), a Járkálj csak, halálraítélt! dedikált példányától. Ez a kötet lett az elsô a "harmadik nemzedék" tagjainak könyveibôl, amelyet tárgyilag és szellemileg egyaránt birtokoltam. "... mint holtrasebzett ôzeké..." és "... a sok / sebbôl vérzô, nagy farkasok" ettôl kezdve együtt kísértek végig a hamarosan elkövetkezett "komisz jövôben".

Aztán évek múlva találkoztunk csak újból. 1940-es elsô bevonulása óta alig szabadult ki a munkaszolgálatnak csúfolt szégyenteljes rabságból. De végre 1943 csalóka ígéretekkel enyhült tavaszától kezdve egy évre, egy utolsó évre ki tudott menekedni belôle. A Dunacorso kávéház Nyugat-asztalánál találkoztunk, amelynek már én is teljes jogú, bár legifjabb meghívottja voltam. Akkor jelent meg, a könyv pontos datálása szerint "1943 nyarán", műfordításkötete, az Orpheus nyomában, amelynek dedikált példányát szerencsére mindmáig sikerült megôriznem. Az akkoriban, a háborús irodalmi "konjunktúrában" (ilyen is volt) megindult új kiadó, az Editio Pharos gondozásában, amelynél Radnóti tanácsadóként dolgozott is. Nekem is volt mivel viszonoznom. A Skót balladák is akkor, valamivel elôbb került ki a nyomdából. A kávéházi asztal feloszlása után sétálni indultunk a Korzón. A halálraítéltek nemigen hiszik el, hogy halálra vannak ítélve. Az idôjárás pedig nem törôdik azzal, hogy az emberek miben járnak. A Duna legszebb alkonymetszésű tükrében fürdô békés nyár volt. A háború és a szégyenletes hazátlanság kellôs közepén s a még szörnyűségesebb és még szégyenletesebb közeljövô ismeretlen küszöbén. Lehetett költészetrôl beszélni. Persze nem állhattam meg, hogy legújabb hódításommal (vagy hódíttatásommal) "szerényen" ne dicsekedjek. Nyakig benne voltam már Valéry-fordításaimban. Megbeszéltük, hogy a legközelebbi Nyugat-asztalra leteszek elébe egynéhányat. A rákövetkezônél (vagy talán csak egy presszóban megbeszélt találkozónkon) némi meglepetéstôl visszafogottan, de éreztem, ôszintén dicsérte a fordításokat. S most már, engem meglepve, nyomatékul, közölte, hogy a kéziratcsomagot át fogja adni a Pharos kiadónak, amely az Orpheus nyomában után nagyobb versfordítói programot tervez. És mielôtt meglepetésembôl felocsúdtam volna, már a maga újabb nagy szerkesztôi tervérôl kezdett beszélni (lásd: A halálraítéltek nem...): a négykötetes európai költôi antológiáról (amelyben, mellesleg, az én Valéryeimre is számít). Dagadó vitorlákkal váltam el tôle a Lánchíd alatt. (Akkoriban azzal dicsekedhettem, hogy nyaranként egyik barátom apjának kicsit ormótlan, kategórián kívüli "jachtján" második legény vagyok. Innen a metafora.) A vitorlákat nemsokára ki kellett eresztenem. Alig néhány hét múlva az egész kézirat visszatért hozzám. F. I., a kiadó szerkesztôje lakonikus kísérôlevelében arról értesített, hogy az egész paksamétát, a fordító megnevezése nélkül, lektorálásra kiadta egy illetékes szakértônek, akinek negatív véleménye fôként Valéry klasszikus versformáinak szerinte téves magyar áttételére alapozódott. A kötet így nem kiadható. Radnótival megint találkoztunk az "öregek" asztalánál. De messze ült tôlem. Vártam, hogy szerét ejti annak, hogy szóba hozza a dolgot. Arra is gondoltam, hogy én megkérdezem. De nem adódott rá alkalom. És úgy éreztem, mintha nem is lenne tudomása róla. Mindegy. Ez már úgyis vízbe esett, mint a hajóból veszély esetén kidobott nehezékek. Én azért nem hagytam el a süllyedô hajót. Továbbra is ugyanazzal a névvel a tatján. Nem voltam "ijedt" hajós, aki nem bízik "cicomás tatba", mint Horatiusnál, Arany fordításában. Mert tudtam, hogy a tat nem "cicomás".

Petty

Szerb Antalt személyesen alig ismertem. Talán csak (és ugyancsak) a Nyugat-asztalnál találkozhattunk, futólag. Egyik nap, már ôsszel, nem csoda, hogy meglepôdtem, mikor egy postán érkezett névkártyán arra kért, hívjam fel, találkozni szeretne velem.
      Nem emlékszem, hogyan és hol jött létre a találkozás, annál inkább a találkozásra. Röviden. Arra kérte engedélyemet, hogy készülô többnyelvű antológiájába felvehesse az egyik skót balladámat (Deli George Campbell), valamint örülne, ha vállalnék még két új fordítást. Kis lélegzetet vett. Aztán azzal a furcsa kis bizonytalansággal, amivel mindig járt és beszélt is, elmondta, most tudta meg, hogy én vagyok azoknak a Valéry-fordításoknak a szerzôje, amiket ô a Pharosnál eltanácsolt - verstani okokból. S hogy ezt nagyon sajnálja, annál is inkább, mert közben rájött, hogy feltehetôen tévedett, és hogy ezt szeretné azzal kiküszöbölni és jóvátenni, hogy éppen annak a versnek a kéziratát kérné el tôlem az antológia számára, amelyiket a lektori jelentésében kifogásolt. Mindezt azzal a megszeppent, rajtakapott, bűnbánó gyerekhebegéssel, ahogy én itt megpróbáltam rekonstruálni. Már ezzel megnyert magának, és egybôl megfordította kettônk szerepét. Konkréten a Pálmáról volt szó. Valéry egyik legfontosabb versérôl, amely egyetlen verseskötetének, a Charmes-nak záródarabja, és az én kedvenc fordításom volt. És volt is vele kezdetben problémám - "verstani okokból". A francia verselésben az úgynevezett "impair" sor a legritkább és a legkritikusabb. Már mondtam is, hogy lehet, hogy egyáltalában nem "téved". Tiltakozott. El voltam képedve. Mintha ô volna majd húsz évvel fiatalabb nálam, nem fordítva. Aztán hangot váltott. Mintha egyenrangúak lennénk, elkezdte magyarázni "tévedésének" okát és indokát - illetve most már, egyszerre, az indokolatlanságát is.

Petty

Való igaz (nem "így igaz", ahogy mostanság mondják): minden addigi versfordításom közül a Pálmán dolgoztam a legtöbbet, változatok tömegével körülbástyázva. Miután végre - számos kétségbeejtô kétség közepette és után - meg tudtam állapítani azt a hol egyszerű, hol nagyon is bonyolult viszonyt, vagy, ha már nem lehet rá jó magyar szót találni, mondjuk, egy ismert irodalmi szintagmával szólva, Wahlverwandschaftent (mégis visszatérve a magunk nyelvéhez, cserebomlást, netán Vonzások és választásokat), vagy megint más oldalról közelítve, a Cosi fan tutte- pár- és -helycseréket, amiknek a fordítandó szöveg és a lefordított szöveg között meg kell történniük, sokszor a "hűség" és "hűtlenség" (mindkettô szigorúan idézôjelben) kényes dramaturgiájában.
      Igazán nem szeretném a gyanútlan olvasót alattomosan becsalogatni a verstan föld alatti (mondjuk: vers alatti) kazamatáiba. Ahonnan aztán vajmi nehéz kibújni a napvilágra - vagyis magához a vershez. De hát mi mást tehetek? Csak szikratávírói rövidséggel. Már egyszer megírtam, hogy a nyelvek (mint a többes szám is elárulja) többé-kevésbé különböznek egymástól - de mégis, semmi a világon nem hasonlít jobban egy nyelvhez, mint egy másik nyelv... Ugyanez áll a különbözô nyelvek verselési szabályaira, törvényeire, szokásaira, legpontosabban talán: konvencióira: mindegyik más, de semmi "más" nem hasonlít mégsem jobban, mint egyikük a másikra. Mármost: tudjuk, a magyar versfordítás meglehetôsen régóta a "formahűség" címerét tűzte zászlajára. Ez a "konvenciója". Ám azt is tudni kell, hogy ez a formahűség nagyon messze van a hűségtôl. Úgy is mondhatnám: csak a legkisebb közös nevezôig közelíthetô. És bizonyos esetekben ez is fölöttébb kétséges. Ez vitte tévútra Szerb Antalt (ha nem engem vitt mégis tévútra máig is). Úgy vélte - nem minden jogosultság nélkül -, hogy a "legintellektuálisabb" európai költô, aki szinte minden versében a saját ars poétikájának ábrázolatát adja, a metaforikus-allegorikus-szimbolikus leforgatások különbözô idomaival, körülbelül úgy, ahogy az ábrázoló geometria a különbözô "képsíkokra" vetíti (vagy forgatja le) az ábráit, nem fordítható le magyar versre olyan ritmikával, amely összetéveszthetô a "magyarosnak" nevezett, hangsúlyokra épülô versalakzattal. S ebben - az elsô szinten - tökéletesen igaza is volt. Ebbe botlott bele kezdetben a kezdô és merész fordító is (vagyis szerénységem). Csak... Csak azt nem érzékelte (ezen az elsô szinten), hogy Valéry költészete nem egy, hanem számos - cseles és csúszós - szinttel rendelkezik. Szigorúan "klasszicista" költô a század elején, Franciaországban, ahol éppen a szürrealizmus antiklasszicizmusa tombol. És ezzel együtt "modern" költô. Olyannyira, hogy az ôrjöngô ifjú titánok elsô folyóirata, a Littérature elsô számának élén éppen Valéry versét közli. Az impair verssor, méghozzá hetes szótagszámmal, legalább olyan meghökkentô újdonság és raritás a húszas évek elejének francia költészetében, mint a szürrealisták "szabadverse". Vagy - kissé távolian, de mégis hasonlóan - amikor, valamivel késôbb, Illyés költészetének elsô szakaszában betör a "nyugatos" magyar költészetbe, nem is népdalszerű, hanem a magyar költészet XVIII. századi hangjával, méghozzá nemcsak "népi" témákban, nemcsak a Három öreg, vagy a Dózsa György beszéde vagy a Délibáb, hanem ifjúkori párizsi nosztalgiájának strófáiban is (9, Rue Budé). Valéry is, a maga modern, sôt ultramodern klasszicizmusához a francia költészet talán legsilányabb idôszakában, a teljesen elfelejtett, száraz és savanyú racionalista-klasszicista kora-tizennyolcadik századi költészetben talál magának - nagy titokban - nemhogy a huszadik, már a tizenkilencedik században sem található verssor- sôt versszak-mintát. Ez mindeddig az én titkom volt, legalábbis sehol máshol nem akadtam e felfedezésre. Még diákkoromban találtam rá kedvenc Múzeum körúti antikváriumomban egy ôsrégi francia antológiára (Brunsvic, 1862, összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta L. Herrig és G. F. Burguy). Ez került újra a kezembe, mikor Valéryt kezdtem fordítani, akár egy fônyeremény. Megdöbbenve találtam meg benne a Pálma (valamint a Hajnal-, vagyis a Charmes-kötet kezdô és befejezô versének) pontos sor- és strófaszerkezetét, méghozzá egy bizonyos Rousseau (csak nem Jean-Jacques, hanem Jean Baptiste) (1670-1741) versei között. Az Imitation du Psaulme XVIII. című költemény ugyancsak 7-es "impair" sorokból áll, és sose látott strófaszerkezete, szakasztott, mint a Pálmáé: a-b-a-b-c-c-d-e-e-d. Rögtön rájöttem a turpisságra. És ettôl kezdve adott volt számomra a nehezen értelmezhetô forma értelme és ezáltal fordítói kezelésmódja. A nagy költészet titokzatos találékonysággal talál rá arra, amire szüksége van: ha kell, a konvenciók betartásával, ha kell, azok felrúgásával, ha meg az kell, a konvenciók álruhájába rejti az invenciót, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés. A Pálma hatalmasan kibontakozó metaforája egy a témához nem "illô", teljesen idôszerűtlen formában terjeszti szét pompázatos lombozatát. Azt is példázva, hogy a költészetben a forma önmagában nem "hordoz" és nem határoz meg témát, hangulatot, stílust, kompozíciót (vagy akármit), vagy éppen az ellentétében hordozza és határozza meg önmagát.

Petty

Említettem, hogy Szerb Antal, nagylelkű bizalmával nemcsak a Pálmát és a Bonny George Campbellt vette fel antológiájába, hanem még két újabb vers fordítására is felkért. Az egyik Wordsworth költeménye volt, The Daffodils. Ez a könyvbe végül is Szabó Lôrinc fordításában került bele. Én nem boldogultam vele. Hamarosan, kissé szégyenkezve (és kissé talán nevetséges büszkeséggel is) visszaadtam, amiben talán az is benne volt, hogy én nem vagyok a versfordítás "rutiniéja", csak azt tudom (és azt is akarom) megcsinálni, ami "rám van szabva". Ennyi év után is kicsit szégyenkezem miatta. A másik feladat a szerkesztô elôszavának mottója volt, Emily Dickinson cím nélküli remeke. Amely eredetiben így hangzik:

      I reckon, when I count at all,
      First Poets - then the Sun -
      Then Summer - then the Heaven of God -
      And then the list is done.
      But looking back - the first so seems
      To comprehend the whole -
      The others look a needless show,
      So I write Poets - All.

Petty

A továbbiakban csak (a hasraesés esélyeit is magában foglaló) feltevéseimre támaszkodhatom. A Száz vers, mint az impresszumból tudjuk, 1944 januárban jelent meg. Munkamódszerét többé-kevésbé ismerve, lehetséges, hogy az antológia elôszavával Szerb Antal csak az utolsó pillanatban készült el: az sem lehetetlen, hogy a mottót (amelyre magában az elôszóban a legcsekélyebb utalást sem találunk) csak az utolsó utáni pillanatban kereste-találta meg hozzá. Bizonyára (feltehetôen) sürgôsen kellett fordítót keresnie a vershez. Kétségkívül azok között kereste, akiknek munkájában leginkább megbízott. A tartalomjegyzék tanúsága szerint (és minden papírforma szerint is) elsôsorban Szabó Lôrinc (akit szintén az utolsó percekben a Wordsworth-vershez is meg tudott nyerni), aztán Vas, Kardos László, Rónay György jöhettek számításba. Úgy látszik (?), már egyik sem tudta vállalni a postamunkát. Így jöhetett (?) az a hirtelen ötlete, hogy jobb híján és végszükségben velem próbálkozzon. A próbálkozás (az övé és az enyém egyszerre) nem bizonyult sikeresnek. Több napon s éjszakán keresztül fúrtam-faragtam. Igyekeztem vésni-csiszolni. Éreztem, hogy ezt a kivételes kis verset csak úgy lehet lefordítani, mint ahogy egy kivételes érzékenységű zongoravirtuóz nyúl egy Chopin-noktürnhöz: az összes lehetséges ujjrendet, a billentés minden árnyalatát kipróbálja. Én nem éreztem magam képesnek hasonló próbatételre. Végül is arra a meggyôzôdésre kellett jutnom, hogy ha van lefordíthatatlan vers, hát ez az. (Az én számomra akkor nyilván az is volt.) Minden fordításra kiszemelt szöveget alázatos tisztelettel néztem. Ezt kivételes és talán túlzott tisztelettel is. Azt a képtelenséget éreztem (a fordítás viszonylatában képtelenül), hogy minden egyes betűjét rekonstruálnom kell. De legalábbis minden szavát.
      Márpedig, a verseket (majdnem) mindig le lehet fordítani - magukat a nyelveket azonban sosem. Az angol nyelvben sokszorosan többszörös elôfordulású az egy szótagos szó, mint a magyarban. Emily Dickinson versében ez az arány még az angol nyelvi arányokhoz képest is párját ritkítja. 47 szavából 39 (!) egy szótagos, 7 két szótagos, és egyetlenegy három szótagos. Laza szaggatottságban libegô, felhôkönnyű, mindennapos szavai mozdíthatatlan keménységű pattintott kô-egésszé állnak egybe. Az angol vers legbanálisabb rímeivel, az angol nyelv legegyszerűbb szavaival az emberi kultúra egyik fontos kérdésére ad rövidségében teljes feleletet. Mi a költészet? Vagy, kissé megszorítva, pontosabban: Mit jelent a költészet azoknak, akiknek a költészet a földkerekség bármelyik pontján nélkülözhetetlen?

Petty

A rendkívül kurta határidôre szégyenkezve adtam fel a megoldhatatlan feladatot és adtam vissza a megtisztelô felkérést. Úgy kell lennie, már nem volt idô újabb megoldást keresni. A soknyelvű versantológia mottója fordítás nélkül maradt. És, ha nem kerülte el figyelmemet, azóta sem került sor magyar fordítására. Legalábbis, tudomásom szerint az egyetlen magyar nyelvű Dickinson-válogatásban nem található. (Emily Dickinson versei. Válogatta és szerkesztette Ferencz Gyôzô. Lyra Mundi. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.)
      Még egyszer hangsúlyoznom kell: a magamra vonatkozó emlékezésen kívül minden más csupán valószínűsíthetô (vagy, ha úgy tetszik, nem is valószínűsíthetô) hipotézis. Egyetlen lehelettel elfújható légvár. Ami semmit sem változtat azon, hogy most, ennyi idô után, az új kiadás merô véletlenének köszönhetôen, ne köszönjem meg e botcsinálta, valósággal malgré lui mártír, e mindenben kételkedô mindentudó, aki tudta, hogy tévedni is "tud", mi több, be is tudta látni, ha tévedett, e megvadult csendôrök elôl szökni is finnyás hôs, e frivol világirodalom-történetíró literary gentleman emlékének azt a ritka elôzékenységet, amellyel kezdô költôsüvölvény koromban engem megajándékozott. Emily Dickinson versének (két változatban is elkészült) kései fordításával. "Egy megtisztelô irodalmi megbízatás elkésett teljesítése"-ként.

      Végül is azt hiszem, elôbb
      Költôk - aztán a Nap -
      A Nyár - Isten az Égbe fönn -
      A lista ennyi csak.
      De visszanézve - úgy tünik,
      Az elsô: mind a négy -
      A többi mind fölösleges,
      Költôk - ennyi elég.
      Ha jól meggondolom, elôbb
      Költôk - aztán a Nyár -
      A Nap - Isten az Égbe fönn -
      S a leltár készen áll.
      De visszanézve - úgy tünik,
      A többi semmiség -
      Az elsôben mind benne van:
      Költôk - ennyi elég.