Kinézek lelkem ablakán és látom:
Esterházy nyalja, mint vénasszony a cérnát.
Petri bedobja morogva, csont nélkül.
Tandori megvan.
Nádas úszva ír, átóvakodva a hullámos életen
hibátlan karmozdulatokkal, háton.
Kertész Imre ellenben,
ámbátor ônéki minekutána,
kikéri magának, hogy önmagán
kívül valaki szeresse. ("De az se!")
Pályi Andris külön gödrében fuldoklik.
Spiró megfenyíti a témát,
Márton Laci megénekeli,
Jókai Anna betakargatja,
Szabó Magda megáldja.
Határ Gyôzô meg az egész felett püspök.
Oravecz Imre sírva alszik,
nyitott szemmel belealszik a verseibe.
Rába György görnyedten húrt idegez.
Takács Zsuzsa virraszt, tűkkel, operál.
Vámpírjai vérét szívja Krasznahorkai László.
Szijj Ferenc égi kô, mi a földbe csapódik,
de keresztülfúrja magát, és továbbrepül.
Tar Sándor istentelen hidegben
a peron sarkán, vakszemüvegben
- Oidipus király! - szájharmonikál
Parti Nagy Lajos, mint a cinke csôre
veri az etetôt és kapkodja fel a magokat.
Közbe' még csivog is!
Utassy regölészik, Nádasdy sanzonol.
Várady Szabolcs egy helyben álló tájfun.
Dávidházi Péterbôl bezzeg úgy dôl a tudás,
Mint pocakos, szipkafejű mackóból a méz!
Orbán Ottó nyárfa, szálegyenesen zúg.
Garaczi Laci csak levegôben tartja a labdát,
hol offsziból, hol oksziból. Kacagva dekázik.
Kukorelly Endre - ki magában költemény -
lankadatlan szorgalommal s töretlenül
kukor. - "Ja." - Plusz a soros Elly.
Tábor Ádám finom, mint a kifli-
csücsök, hűséges szív.
Tücsök!
Vörös István pontos, mint a hajnali esô.
Láng Zsolt tüzes föld, elérhetetlen vulkán.
Kántor Péter száját angyalok csókolják.
Bertók Laci kihátrál a halhatatlanságba...
Él a magyar irodalom, gondolom lelkem
ablakában.
Itt semmi más nem maradt. Nincs már,
csak ez együnk.
Vigyázz a nyelvünkre Isten a következô
évezredben is.