XLIII. ÉVFOLYAM, 49. SZÁM, 1999. DECEMBER 10.

SERES LÁSZLÓ:

Kettôs mérce a szubkultúrában

A múltkor a kisgazdák jártak jól, most a zsidók, ne mondja senki, hogy a Fidesz-kormány nem törôdik a lobbiképes kisebbségekkel.
      A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége kérésének megfelelôen mégiscsak lesz olyan "magas rangú tisztviselô", aki "a zsidókat érintô, nem egyházi problémákkal" foglalkozik, ráadásul szavunk sem lehet, barátságos, művelt, Nitsch-kiállításon kipróbált szakember, Semjén Zsolt helyettes államtitkár lesz a zsidóügyi referens, ôhozzá lehet majd fordulni azokban az ügyekben, "amelyek a zsidóságot nyugtalanítják" (Borókai szóvivô szavai). A kabinet két nappal azután "tekinti teljesítettnek" a Mazsihisz ilyen irányú kérését, hogy a zsidóság megnyugtatásáért felelôs tárca nélküli posztra legesélyesebbnek tartott Várhegyi Attilával szépen megcáfoltatta a hírt; nem lesz ilyen tisztviselô, Viktor szerint nincs rá szükség, a többi egyházhoz hasonlóan a hitközséggel is Zsolt foglalkozik majd. Annyi változott két nap alatt, hogy Stumpf miniszter levélben biztosította a Mazsihiszt: a kormány "mindent megtesz a politikai antiszemitizmus közéletbe szivárgása ellen", Zsolt pedig megkapta a "zsidókat érintô, nem közvetlenül vallási problémákat" is. Nagyszerű.
      Hamarosan külön helyettes államtitkár foglalkozik a Fidesz és a TV2 által üldözött hitgyülisekkel, a minden szempontból lenyomott romákkal, és innentôl nincs megállás, a melegeket érintô, nem közvetlenül a coming outtal összefüggô problémákért is külön helyettes államtitkár felel majd a szociális minisztériumban. Gondolom, Zsolthoz fordulhat majd a zsidó közösség a vegyes házasságok kényes ügyében éppúgy, mint a cionizmus filozófiai alapkérdéseinek tárgyában, az érdeklôdôk talán még egy jó kis gefilte fis-receptet is elkérhetnek tôle fogadóóráján. Ami pedig az alkalmasságot illeti, Zsolt azért is a megfelelô ember erre a posztra, mert a minap egy keresztyén találkozón közölte: "Mi, keresztény magyarok (...) nem vagyunk másság, mi nem vagyunk szubkultúra, más lehet hozzánk képest más, de mihozzánk képest más."
      Lapzártakor a rabbikar még vitatkozik az új helyzet által teremtett vallásfilozófiai kérdésen, hogy tudniillik a sábesz beállta után szabad-e helyettes államtitkárhoz nyúlni.
      A Mazsihisz kérése, hogy ti. külön kormányember foglalkozzon a "zsidókat érintô, nem közvetlenül vallási problémákkal", éppenhogy a Kövér-Elek-Hankiss-féle csapásirány megerôsítése a másik oldalról: az általuk feltételezett és nyilvánosság elé cibált "zsidókérdés" igenis van. Több se kell a szélsôjobbnak, ezt szajkózza hónapok óta. Holott ha a kormánynak egyáltalán lehet beleszólása, sôt, ahol kifejezetten kötelessége a "zsidókat érintô, nem közvetlenül vallási problémák" ügyében lépni, az: az intézményes (és valószínűleg alkotmányellenes) diszkriminációt jelentô harmincezer forintos kárpótlás felemelése a beígért háromszázezerre; a nemzetiszocialista párt parlamenti frakciója mesterséges (és valószínűleg alkotmányellenes) fenntartásának, a vele való cinkos és cinikus médiaösszekacsintásnak az abbahagyása; végül a "zsidókérdést" pedzegetô kormánytényezôk közszereplésének hatékony lezárása. Az azonban nem járja, hogy a kormány megalázó módon a Mazsihisszel magával dolgoztat ki egy, az "Auschwitz-hazugságot" tiltó törvénymódosítást, amelyrôl igazságügy-minisztere útján nyíltan kijelenti, hogy nem szavaztatná meg (egyébként helyesen), pláne, hogy 30/1992. számon érvényes alkotmánybírósági határozat garantálja Magyarországon az EU-átlagnál szabadabb véleménynyilvánítást. Az meg pláne nem járja, hogy mindezek után a zsidók leszedálására, korporatív reflexbôl, egyfôs válságstábot állít ki.
      A zsidóügyi kormányreferens kérdése nem nagyon érdekli a szoclib véleményvezéreket (kivéve az egy szem Fencsik Flórát a múlt heti ÉS-ben, bár ô is inkább csak ezzel a konkrét kormánnyal nem ültetné tárgyalóasztalhoz a Mazsihiszt, nem maguknak a korporatív különalkuknak az intézményesítését kifogásolta. A kárpótlást elszabotáló Horn-éra jobb volt?) Kérdés, mi érdekli a szubkultúrát? Mibôl volt hallatlan botrány az elmúlt hetekben? Schmidt Máriából. Jeszenszky Gézából. Demeter Ervinbôl. Mibôl nem volt botrány? Kopátsy Sándorból és egy egész Gulag-konferenciából, amelyen olyan tömény történeti revizionizmus zajlott balról, amilyet jobbról senki sem tűrne (jogosan).

Petty

Vegyük a kormány-fôtanácsadó-történész esetét. Schmidt Mária elôadásának inkriminált mondata így hangzik: "Bármennyire is sajnálatos: a holokauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt. A zsidók iparszerű legyilkolása úgy ment végbe, hogy az mindenki számára köztudott volt, a vele kapcsolatos információk hozzáférhetôek voltak. (...) Hitlerrôl igazán nem lehet azt mondani, hogy titkot csinált abból, hogy mik is a céljai. (...) A szövetségesek semmi esetre sem azért indítottak háborút a náci Németország ellen, hogy a zsidók ellen tervezett népirtó politikát megakadályozzák. Sem befogadni, sem megvédeni nem szándékoztak az üldözötteket. Ennyiben részükrôl semmi rendkívüli, más szóval semmi unikális nem történt." Nem éppen az a textus, amire azt mondanánk, hogy szerencsés megfogalmazású és nyelvezetű, Tamás Gáspár Miklós válaszában (Magyar Hírlap, nov. 16.) rá is világít a nem volt háborús cél és a nyíltan meg volt hirdetve közti apró logikai ellentmondásra.
      A fél- és egész igazságokat tartalmazó szöveg, amely felpanaszolja, hogy a szovjet típusú rendszerek tömeggyilkosságai és népirtásai általában nem képezik akkora botrány tárgyát, mint a náci rezsiméi, az én olvasatomban nem kérdôjelezi meg a holokauszt egyediségét (TGM olvasatában igen), és nem állítja, hogy a soá a náci korszak "marginális kérdése" volt (ez állt az elôadásról beszámoló elôzô napi MH-tudósításban). Ha most nem megyünk bele abba, hogy egy, a holokauszt hiperérzékeny kérdésérôl szóló történészi elôadás automatikusan aktuálpolitikai rangra emelkedik, amikor a kutató egyben kormány-fôtanácsadó is (hogy tehát a csizma nem kerül az asztalra, ha a tanácsadó nem vállalja el a történésznek szóló felkérést), akkor az ügyet lezárhatnánk TGM azon megállapításával, hogy "Auschwitz és a Gulag egyedisége (amely különbözô: az egyik nem a másik; a mindent egybemosó "totalitárius" szó itt üres, bár egyébként talán használható) történeti és nem erkölcsi, hiszen ártatlan emberek (...) állami meggyilkolása erkölcsi nézôpontból azokban az esetekben is egyenértékűen gyalázat és lemoshatatlan bűn, amelyek számunkra kulturálisan és históriailag nem annyira fontosak (...)." Így igaz.
      A Schmidt-dosszié azonban ezzel még nem zárható le. Van itt még egy apróság. A Népszavának adott interjújában Schmidt közli: "Kettôs morál létezik az európai és a XX. században megtörtént népirtásokkal kapcsolatban. (...) Azért alakult ez így, mivel az európai értelmiség a nácizmust elutasította, míg a kommunizmust vonzónak találta, vagyis az értelmiség korrumpálódott ebben az ideológiában Keleten és Nyugaton egyaránt." Elôadásában pedig "kettôs mércének" nevezi, hogy "a kommunista népirtás számait kétségbe vonni, kicsinyíteni szinte kötelezô ujjgyakorlatnak számít olyan írástudók tollából, akik egyébként a zsidó holokauszttal kapcsolatban ugyanezért azonnali kiátkozással sújtanak mindenkit (például nálunk Szilágyi Ákos, Krausz Tamás)." A mondat tartalmaz egy erôs túlzást ("szinte kötelezô"), és a két említettrôl sem tudtam, hogy Gulag-relativisták - de ebben a kettôs mércében, ebben bizony lehet valami.
      Az elôadás Magyar Hírlapban közölt szövegére megannyi írás jött, befutott többek között Kopátsy Sándor közgazdász Holokauszt csak egy volt című szépprózája is. A cikk vakító fényességével rí ki a magyar publicisztika sötétjébôl: egyrészt azon meglátásával, hogy "ugyanakkora emberáldozattal járó cselekedet nem ugyanakkora bűn, ha más kultúrában, más civilizációs és gazdasági szinten, más társadalmi réteg követte el", másrészt annak a megállapításával, hogy néha bizony kell egy kis népirtás. "Ha egy osztály nem veszi tudomásul, hogy uralma lejárt, ha azt már csak erôszakkal és a fejlôdés fékezése árán tudja fenntartani, az ilyet meg kell semmisíteni. (...) A történelem ismerôjeként tudom, hogy ilyenre szükség van. A forradalom nem lehet békés, ha a fejlôdést akadályozó uralkodó osztály nem hajlandó lemondani hatalmáról." Nem biztos, hogy ez a csávó nem merít ki egy-két Btk.-paragrafust.
      Kettôs mérce, par excellence: a dialmat-nyelvezetű cikk két hete történt megjelenése óta a magyar értelmiség körében nincs Kopátsy-ügy. Továbbra is Schmidt a szalonképtelen, Kopátsy jó esetben "nem olvastam, mit írt", rossz esetben "nem érdekes". Kopátsy nem tanácsadó, szalonképes maradt. Ahogyan Konrád György magánember is megúszta, hogy a koszovói háború idején nyíltan tagadta az albánok szervezett irtását, üldözését. Pelle János pedig azt úszta meg, hogy a minap a Magyar Nemzetben Szálasi Ferenchez hasonlította Tamás Gáspár Miklóst, és az összehasonlításból Szálasi jött ki jól. Nem túl meglepô, hogy a Gulag - mítosz és valóság című konferencia szervezôi (ELTE Russzisztikai Központ) és résztvevôi is szalonképesek maradtak ilyen diszfunkcionális nyilvánosság elôtt.
      Holott ha mindaz úgy hangzott el, ahogy arról a Népszabadság beszámolt (Népirtás és tömeggyilkosság, nov. 29.) - márpedig úgy hangzott el, ezt kérdésemre külön megerôsítette a tudósító -, akkor az a konferencia nem lehetett semmi.
      Buldakov orosz történész: "a táborokban gyakran jobb volt a helyzet, mint a mindennapi életben." Szilágyi Ákos: "A Gulag körüli viták egyik lényeges kérdése (...), hogy ki vagy mi ültethetô a vádlottak padjára. Sztálin? A kommunizmus?", különben is, minden ideológiának megvoltak a maga rémtettei. Szalontai Balázs doktorjelölt: "Kolimának nem az a rendeltetése, mint Auschwitznak. Kolimán nem azért pusztulnak az emberek, mert a rendszer úgy akarja, hanem mert olyanok a körülmények." Czéh Zoltán doktorjelölt: "Lehetett-e Oroszországban más alternatívája a kapitalizmusnak, mint a gulagszocializmus? Aligha. (...) A rabok rettenetes életkörülményeik ellenére döntô szerepet játszottak a Vörös Hadsereg háborús gyôzelmében." Krausz Tamás: a globalizáció az oka a népirtásoknak, "az ember ipari pusztításának logikája (...) a fejlett centrumországok civilizációjában gyökerezik", Auschwitzon kívül "minden más népirtásnak volt valamiféle "gazdasági racionalitása". A Gulag funkciója (...) olyan munkák elvégzésének kikényszerítése, amelyek "szocialista" tôkefelhalmozás más módszereivel nem voltak elvégezhetôk. (...) Egy békeidôben példátlan tömeggyilkosságról van szó, ami azonban nem népirtás. Sem faj-, sem osztályirtásnak nem nevezhetô."
      Nem folytatom, a helyzet világos: egy békeidôben példátlan konferenciáról van szó, ami azonban nem csak történésztalálkozó. Nem a halottak, megkínzottak konkrét számszerűségeinek aprólékos számbavétele, száraz posztszovjet kutatói dokumentumok szembeállítása zajlott, hanem a Gulag társadalompolitikai újrameghatározása, nyílt történészi revíziója, végsô soron racionalizálása (ami külön meglepô a liberális Szilágyitól és az antisztálinista, önigazgatói szocializmusban hívô Krausztól). Ne nézzük a válaszokat: ha csak a felvetett kérdések töredéke Auschwitzra vonatkozna, állna a bál, nemzetközileg is, teljes joggal. A Gulag-konferencia visszhangtalan maradt a másság körében.

Petty

"A kommunizmusnak nem mentsége a fasizmussal szemben, hogy hazudott. A fasizmus azt tette, amit ígért: a brutális szakítást az emberi kultúrfejlôdés, a humanizmus örökségével. A kommunizmus viszont az emberi kultúrfejlôdés, a humanizmus beteljesítését ígérte, s ezzel szemben a totális aufklérizmusból totális terrort valósított meg" - írta néhány éve közhelyesen, de találóan Bozóki András politológus egy fasizmusról és kommunizmusról szóló vitában. A náci és kommunista koncentrációs lágerek közti fô különbséget pedig a volt maoista André Glucksmann francia filozófus ragadta meg, közvetlenül a Szolzsenyicin-könyv elolvasása után, a hetvenes évek derekán: "Kolima bányáiban a várható élettartam maximum öt hét, Auschwitz-Birkenauban éppen csak a vagon elhagyásának ideje. Himmler sürgôsen meg akarta tisztítani Európát a zsidóktól (...), az orosz vezetôktôl ez a probléma távol állt. Ott volt nekik Szibéria és az Arktisz messzesége, idejük is volt, több mint fél évszázad." Világos: Auschwitz elsôdleges célja a megsemmisítés, a Gulágé a büntetés, a rabszolgamunka. A végeredmény szempontjából mindez mellékes.
      A két totalitárius rezsim közti fô különbség lecsupaszítható arra, mennyi tér és idô állt rendelkezésre népet irtani. Elég könnyen belátható gondolat, még hazai viszonyok között is, ahol félmillió polgártársunk bevagonírozása és szervezett megsemmisítése nyilván közelebbi társadalmi emlék, mint a távoli Szibériába hurcolt, ugyancsak sok tízezer honfitársunké. Mégis, mintha a kommunista "jó szándék" a kollektív értelmiségi-véleményformáló tudat alsóbb régióiban elheverô mentség volna valamire, amit sem megérteni, sem megmagyarázni nem lehet.
      És a legrosszabb: még csak külön helyettes államtitkár sincs, akihez az ügyben fordulni lehetne.

ÉLET

A hét elején az Országgyűlés módosította a titoktörvényt, így a jövôben államtitoknak minôsül az az adat is, amelynek nyilvánosságra hozatala a kormány és az ügyrendje alapján létrehozott testület zavartalan működéséhez fűzôdô érdeket sért.
      A módosítás nyilván valóban szükséges volt, sôt az is biztos, hogy az alkotmányban foglaltaknak megfelel, vagyis a jogalkotás minden szempontból törvényes és jogszerű. A baj inkább azzal van, hogy az állampolgár minden további titkosításban, a titkosítási lehetôségek szélesítésében önnön helyzetének csorbulását látja, amitôl aztán kiütéseket kap. Sôt ilyenformán az állampolgár hátán föláll a szôr. Az állampolgár ugyanis úgy gondolja, hogy a titkosítási rohamoknak ez az iránya és fôleg ilyen intenzitása nem más, mint a vele kapcsolatos hatalmi bizalmatlanság egyértelmű jogszabályi kifejezôdése. Nem hinném egyébként, hogy ezt az ellentmondást a törvényhozók ne látnák be, továbbmegyek, biztos vagyok abban is, hogy magánemberként maguk is viszolyognak ettôl, ebben az országban azonban a politikai kultúra jelenlegi általános szintjén a többségben lévô politikai erô - alighanem a többségben levés tudatából eredôen - folyamatosan vetkôzik ki valamikori egyszerű állampolgári mivoltából, aminek tipikus magatartási formája többek közt a titkosítás harsány igenlése. Így van ez most is, de ne felejtsük el, így volt ez 1994 és 1998 között is, legyen elegendô az olajügyekrôl szóló kormányzati anyag nyolcvanéves titkosítására gondolni. (Ha ráadásul figyelembe vesszük, hogy az olajügyekrôl mindeddig az égadta világon nem derült ki szinte semmi, de legalábbis érdemi intézkedés sem a bűnüldözés, ebbôl következôen az ítélkezés szintjén sem történt, jókora képzelôerô kell annak megsaccolásához, hogy akkor vajon mit titkosított Nikolits István exminiszter?) Azt sem tudom, hogy egy ilyen jogszabály megalkotása elôtt történik-e bármiféle hatékonyság-vizsgálat, vagy legalább annak elôzetes felmérése, hogy az adatok résmentes elzárásának kormányzati érdeke kifizetôdô-e, tehát megéri-e az állampolgáron vett újabb és újabb jogalkotási erôszak, vagyis hogy ez a bár látens, azért létezô össznemzeti frusztráció nem rontja-e le a törvényhozási szándékot annyira, hogy az adatok elzárhatóságának kiteljesedése fölötti örömbôl még maradjon valami. A döntéseiben az üzenetértékre oly sokat adó fiatal vezetés miért nem gondol arra, hogy az indokoltnál masszívabb titkosítási elképzeléseknek rossz az üzenetértékük: a legtöbb állami titkosítás a hatalmi elzárkózást és az átláthatóság általános igényének csökkenését jelenti. Kiváltképp nehéz ezt hitelesen magyarázni akkor, amikor egy csomó gennyes ügy éppen azért marad jogilag megtorlatlan, mert az alanyok egy része kétségtelenül létezô, de a konkrét esetek némelyikében aligha méltányolható titokvédelmi helyzetben van. Erre kiváló példa a postabanki VIP-lista, ahol erôsen véleményes, hogy mihez fűzôdik erôsebb társadalmi érdek: ahhoz, hogy a közismerten gennyes hitelezési gyakorlat banktitokra hivatkozással titokban maradjon, vagy ahhoz, hogy akár e titokvédelmi szabályok megszegésével is, de a tények nyilvánosságra kerüljenek. És nem az a baj, hogy még mindig itt tartunk, hanem az, hogy az ilyen kérdésekre adott válaszok így vagy úgy, de törvényszerűen hátrafelé mutatnak.

-kz-

 

VÁSÁRHELYI MÁRIA:

Kulturális példaképü(n)k a Magyar Televízió

"A Magyar Televízió nem csupán egy a médiumok sorában, hanem kulturális példaképe is az országnak, ezért itt mindennél fontosabb a tisztesség."
      (Szabó László Zsolt, az MTV Rt. elnöke)

1999. október 29-én az Aktuális vendége az MTV Rt. háromnevű elnöke volt, a műsort az ezerarcú Betlen János vezette. A helyzet már önmagában abszurd; a műsorvezetô és munkahelyi vezetôje közötti viszony kizárja a mértékadó médiákkal szembeni legfontosabb etikai elvárások - függetlenség és objektivitás - érvényesülését. Ez az oka annak, hogy valódi közszolgálati médiában ilyen műsor nem készül, kiváltképpen akkor nem, ha a beszélgetés fókuszában az intézmény válságos helyzete, a vezetés legitimitása, valamint több mint ezer elbocsátott kollega kiválasztásának szempontjai állnak. Mégsem szeretnék efféle, a mára kialakult viszonyok között szôrszálhasogatónak tűnô etikai problémáknál leragadni, már csak azért sem, mert afelôl senkinek nem lehetett kétsége, hogy a beszélgetésnek kizárólag pr-funkciója volt: a Legfelsôbb Bíróság döntése után az elnök és rajta keresztül a kormánykoalíció médiapolitikájának nyilvánosságbeli legitimálása. A hazai közmédián edzett nézô azon sem lepôdhetett meg, amikor a műsorvezetô bizonytalan érdeklôdésére adott semmitmondó válasz után a "látom, ez nem olyan kérdés, amirôl sokat lehetne beszélgetni" kommentárral a kérdezô azonmód le is zárta a beszélgetést arról, hogy vajon nem játszottak-e politikai szempontok is szerepet abban, hogy kik kerültek az elbocsátandók listájára. (Így legalább annyit megtudhattunk, hogy ezt a műsort, itt és most - nem a szerkesztô szerkeszti.) Az egyenes szavú elnök errôl mindössze annyit tartott fontosnak elmondani, hogy "nem gondolom, hogy ebben lenne politika", "nem kerestek meg a pártok". Az állítás képtelenségét nyilván nem érdemes hosszan bizonygatni, hiszen a televízióból azóta eltávolított politikai műsorkészítôk egytôl-egyig beszámoltak arról a folyamatos és agresszív nyomulásról, amelyet elsôsorban a Miniszterelnöki Hivatal, a miniszterelnök tanácsadói, valamint a kormánypártok részérôl tapasztaltak. A cenzúra az esetek nagy részében nem egyszerűen a kívánatosnak tartott politikai irányvonalat próbálta megszabni, hanem a konkrét témaválasztásra és a közszolgálati televízióban megszólaltatható személyek körére is kiterjedt; a hírműsorok szerkesztôségeiben mindennapossá vált, hogy alig néhány perccel az aznapi szerkesztôségi értekezlet befejezése után csengett a telefon, és a miniszterelnök környezetébôl valaki utasítást adott a tervezett műsor újraszerkesztésére. És aki megpróbált ellenállni a befolyásolásnak, attól azonmód megvonták a műsorkészítés lehetôségét, majd rövid úton eltávolították az MTV-bôl. Ami az intézmény karcsúsítását illeti, józan ember azon nem vitatkozik, hogy elkerülhetetlenül szükség volt legalább ezer ember elbocsátására, hiszen nyilvánvalóan legalább ennyien voltak az intézményben, akik nem végeztek érdemi munkát, vagy ha igen, abban nem volt sok köszönet. A leépítés azonban csak akkor érhetné el valódi célját - egy kicsi, átlátható és hatékony köztelevízió létrehozását -, ha a menedzsment elôször a létrehozandó televízió szervezeti és működési elveit, műsorrendjét dolgozza ki, majd ezen elképzelések mentén dönti el, milyen és mekkora részlegekre és szerkesztôségekre van szükség a megvalósításhoz. A valóságban azonban mindenféle, a jövôre vonatkozó strukturális és tartalmi koncepció nélkül láttak neki a létszámleépítésnek. Az MTV Rt.-nek annak ellenére nincsen mind a mai napig elfogadott műsorstruktúrája, hogy az intézmény vezetése már szeptember 6-án azzal indokolta a legtöbb műsor megszüntetését, hogy szeptember 20-án életbe lép az új struktúra. Ám nemcsak ezt nem sikerült mostanáig kidolgozni, hanem egyetlen, az intézmény működési rendjére, szervezeti felépítésre vonatkozó dokumentumot sem. Ennek megfelelôen senki nem tudja, milyen szervezeti egységek, szerkesztôségek, felelôsségi és munkakörök léteznek az intézményben, amelyet ezek hiányában kézivezérléssel, elnöki utasításokkal irányítanak több mint fél éve. Mindezek után nem meglepô, hogy a leépítéseket elsô lépésben a fűnyíróelv vezérelte. A szervezeti egységek-szerkesztôségek vezetôitôl kértek egy listát arról, hogy negyvenszázalékos létszámleépítés esetén kik volnának azok a munkatársak, akiknek a munkáját nélkülözni tudnák. Erre természetesen nem lehetett szakmai szempontok alapján mérlegelt választ adni, hiszen arról semmiféle információt nem adtak a vezetôknek, hogy mennyi és milyen típusú feladat vár az új struktúrában az adott részlegre. Azok a vezetôk azonban, akik efféle, a szakmázás tárgykörébe tartozó, ócska, bolsevik trükkel próbálták szabotálni a feladatot, már az elsô körben a kirúgottak listáján találták magukat. Arról, hogy végül is kik és hol döntöttek az elbocsátásokról, senki nem tud vagy nem akar nyilatkozni, az viszont tény, hogy a végsô névsor kevéssé hasonlított a vezetôk által leadott listákra, ami egyszersmind a szakmai és a méltányolható emberi szempontok teljes ignorálását jelentette. Hiszen a megkérdezett vezetôk, ha azt nem is tudták, hogy pontosan milyen feladatoknak kell megfelelniük a jövôben, a munkatársak felkészültségérôl, korábbi szakmai teljesítményérôl nyilván több információval rendelkeztek, mint a menedzsmentnek azok a néhány hónapja odakerült tagjai, akik még bemutatkozni is elfelejtettek a gondjaikra bízott intézmény munkatársainak.
      Az aktuális műsorok szerkesztôségeinek kitakarítása már korábban megkezdôdött, akik azonban állva maradtak, azok közül az elôrelátóbbak már Csermely Péter érkezésének hírére elmenekültek, a maradók jelentôs részét pedig az új hírigazgató rúgta ki. Ezen viszont cseppet sem csodálkozhatunk, hiszen egyrészt ezért küldték oda, másrészt nyilvánvalóan a politikai tisztogatás az egyetlen terület, amelyhez a televíziózáson belül ért. Valószínűleg erre utalhatott az rt. elnöke is, amikor a szélsôjobboldali Demokrata publicistájának kinevezését azzal indokolta, hogy mind szakmai, mind pedig emberi kvalitásai alapján benne véli felfedezni az egységes hírszemlélet megteremtésének letéteményesét. Hasonló motivációk miatt lehet fontos az MTV számára Lovas István tanácsadói megbízása is, akinél nem találtak alkalmasabb személyt arra, hogy a pályakezdôket a közszolgálati újságírás mesterfogásaira oktassa. Lovas, aki az elmúlt években nem foglalkozott egyébbel, mint uszítással, gyűlöletkeltéssel, valamint azzal, hogy sárba tapossa a kortárs magyar kultúra külföldön és itthon egyaránt elismert értékeit és alkotóit - legutóbb Esterházy Pétert és Kertész Imrét -, nyilván rendkívül eredményesen fogja a tárgyilagos, elfogulatlan és sokoldalú újságírás és a kulturális értékek megóvásának rejtelmeibe bevezetni az ifjúságot.

Petty

A létszámleépítés következményeképpen a kulturális szerkesztôségeket - az irodalmi, a drámai, a vizuális és a zenei műhelyeket - gyakorlatilag felszámolták, ami egy olyan televízió esetében, amely a jövôben állítólag éppen közszolgálati feladatainak széles körű és a korábbinál színvonalasabb ellátására kívánja helyezni a hangsúlyt - elég sajátos döntés. Ennek tükrében viszont félreérthetetlenné válik, hogy mi lehet az új menedzsment fejében a magyar kultúráról, ha ilyennek képzeli "Magyarország kulturális példaképét". A kulturális szerkesztôségek felszámolása egyébként egyet jelentett azzal, hogy a közszolgálati televíziózást értô és ismerô csaknem teljes szakembergárdát szélnek eresztették, feleslegessé nyilvánítva azt a sok évtized alatt megszerzett tudást és szakmai tapasztalatot, amellyel ebben az országban ma kizárólag ôk rendelkeznek, és amely nélkül elképzelhetetlen egy közszolgálati televízió működtetése.
      Néhány kapaszkodót persze találhatunk, ha kulcsot keresünk az elbocsátottak listájának megfejtéséhez. Az nyilvánvaló, hogy a műsorkészítôk közül a renitensek és a politikailag másként (nem a jelenlegi hatalom ízlése szerint) gondolkodók jelentôs része lapátra került. A listázás másik tetten érhetô motivációja a sértettség, a személyes bosszú és leszámolás. Kirúgottak és bentmaradottak egybehangzó véleménye szerint az MTV-ben zajló vezetôváltás nyomán leginkább a hatalomvágyó középszer kap felhatalmazást arra, hogy kollegáin bosszút álljon évtizedes sérelmeiért, amelyeknek alapvetô forrása a nagytakarítás élére állók ambíciói és képességei közötti kibékíthetetlen ellentét. A listaszerkesztés további szempontja lehetett, hogy kik azok a rokonok, barátok és üzletfelek, akiknek helyet kell csinálni az új intézményben. Feltételezhetôen ezért került lapátra például az egész Sportosztály, ahol az eltávolítottak még ki sem hűlt helyére ültek be a Duna Televízió munkatársai. A volt szobatársak, csapattársak és kollegák mellett folyamatosan érkeznek a rokonok - unokatestvérek, feleségek, sógorok és sógornôk is. A középvezetôk közül az elsô körben azokat bocsátották el, akik - alapvetôen szakmai okok miatt - nem voltak hajlandóak együttműködni a koncepciótlan tizedelésben, majd a második körben azok többségét is, akik együttműködtek. Az eddig felsorolt szempontok mellett, amelyek elsôsorban a műsorkészítôket érintették, fontos technikai szempont lehetett, hogy akit csak lehet, lapátra tegyenek azok közül, akik az azonnali eladásra szánt Szabadság téri irodaházban dolgoztak, mivel ez kínálkozott a kiürítés legegyszerűbb módjának. És innentôl kezdve már csak a szimpla dilettantizmus tombolását regisztrálhatjuk; két menetben felmondtak a gyártási igazgatóság csaknem nyolcszáz munkatársának, ami az intézmény azonnali működésképtelenségét okozta volna; listára került például a Híradó és a Központi Kapcsoló csaknem teljes műszaki stábja: ezek a döntések önmagukban elegendôek lettek volna ahhoz, hogy elsötétüljön a képernyô. Ez végül is csak azért nem következett be, mert a gyártási részleg vezetôjének, miután értesült ezekrôl a döntésekrôl, nem volt más választása, minthogy felvilágosítsa újdonsült feletteseit, hogy mitôl működik a Magyar Televízió. Az elbocsátások következményeképpen a műsorkészítôk naponta találják szembe magukat azzal a problémával, hogy a munkájukhoz szükséges minimális személyi feltételek sem állnak rendelkezésre, amit az esetek többségében úgy hidalnak át, hogy napi több tízezer forintért szerzôdtetnek külsôsöket. Erre azért van szükség, mert a felmondásokat kilátásba helyezô levelekben az érintetteket - rejtélyes megfontolások alapján - azonnali hatállyal eltiltották a munkavégzéstôl, annak ellenére, hogy fizetésüket továbbra is kapták. Így azután a teljes anyagi csôdben lévô televízió hónapokon keresztül ugyanannak a feladatnak az ellátásáért fizetett egy belsô és egy külsô munkatársat is. Ami a felmondások lebonyolításának dramaturgiáját illeti, nos errôl rémtörténetek tucatjai keringenek. "Harminc évig dolgoztam a televízióban, és most harminc másodperc alatt rúgott ki a helyemre került kollegina, akinek a legnagyobb érdeme az elmúlt évtizedekben az volt, hogy az "átkosban" ô tudta a legcsinosabbra fésülni a Híradó fôszerkesztôjének kontyát." "Az alelnök asszony nem ér rá, úgyhogy engem ért a szerencse, hogy átadhatom a felmondólevelet Önnek" - nyújtotta át önként és kéjjel Csermely Péter a borítékot egy televíziósnak, aki több mint húsz éve dolgozott abban az intézményben, amelybe Csermely alig néhány hónapja tette be a lábát elôször. Mesélnek titkárnôrôl, akit miután tudomására hozták, hogy ki van rúgva, búcsúzóul még arra köteleztek, hogy kollegáinak átadja a felmondóleveleket; szerkesztôségvezetôrôl, akinek - alighogy kilépett fônökének ajtaján, akivel néhány új műsor indításának tervét konkretizálták - csengett a telefonja, hogy menjen az igazgatóságra átvenni felmondólevelét. A felmondóleveleket az elsô körben még postázták, a második ötszáz elbocsátott dolgozó esetében azonban már a postaköltséget is megspórolták, és mindössze egy sokszorosított felhívás adta az érintettek tudtára, hogy melyik két napon vehetik át felmondólevelüket. A megadott napokon kígyózó sorok álltak a munkaügyi osztály elôtt, az emberek órákig várakoztak a folyosókon, hogy átvegyék a levelet. A sorban állók feje fölé kamerát szereltek, hogy bentrôl figyelemmel kísérhessék, mi történik a folyósón: az elvárható fegyelmezettséggel viselik-e a kollegák a megalázó helyzetet, és nem készítenek-e illetéktelenek fényképet, filmet mindarról, ami történik. S hogy az akadékoskodástól mindenkinek egyszer s mindenkorra elvegyék a kedvét: Kóthy Juditot - aki nyilvánosan megfogalmazta az eljárás szakszerűségével és törvényességével kapcsolatos kételyeit és jogorvoslatért az állampolgári jogok biztosához fordult - úgy bocsátották el rendkívüli felmondással, hogy errôl ôt magát elfelejtették értesíteni. Így azután csak akkor szerzett tudomást a büntetésrôl, amely azt jelentette, hogy több évtizedes tévés munkaviszony után felmondási idô és végkielégítés nélküli távozásra ítéltetett, hogy a bankszámlájára nem érkezett meg a fizetése. Hogy ez az eljárás törvénysértô, azt az MTV vezetôi éppen olyan jól tudják, mint az érintett, ám azzal is tisztában vannak, hogy mire a kollegina megtalálja az igazát a munkaügyi bíróságon, addigra talán már Magyar Televízió sem lesz. A munkaügyi perek hosszú évekig húzódása egyébként is fontos koncepcionális elem ebben a hátborzongató cinizmusról árulkodó forgatókönyvben. A példastatuálás egyébként nem maradt hatástalan, az MTV-ben a vezetôkön kívül ma mindenki retteg, a bentmaradottak az állásukért, a kirúgottak pedig a végkielégítésükért. Emberek, akik évtizedekig kollegák voltak, most gyanakodva méregetik egymást, találgatják, hogy a maradók közül ki miért úszta meg, kinek ki lehet a keresztapja, és már senki nem tudja, minek örüljön, annak-e, hogy maradhatott, vagy annak, hogy kirúgták. Ám az elbocsátások sem érintettek mindenkit egyformán. Azok a vezetôk ugyanis, akik egy-két éve kerültek az intézményhez úgynevezett menedzserszerzôdéssel, általában tíz-tizenötször akkora végkielégítést kaptak, mint azok a vezetôk, akik két-három évtizede dolgozta ott. Volt olyan vezetô, aki másfél éves munkaviszony után nem kevesebb, mint 33 millió forinttal távozott most a tévétôl, míg egy hasonló beosztásban harminc éve dolgozó kollegája ennek az összegnek éppen az egytizedét kapta végkielégítésként!
      Ha egy intézménybôl az ott dolgozók harmadát el kell bocsátani, az mindenképpen feszültségekkel teli, fájdalmas, elkerülhetetlenül igazságtalanságokkal terhes és rengeteg sérelmet okozó történet. Mégis létezhet olyan megoldás, amely a racionalitást és az intézmény érdekeit szem elôtt tartó szempontok elsôdlegessége mellett minimalizálni próbálja az "emberi károkat". A döntések elfogadtatása természetesen akkor sem lenne egyszerű, ha azokat alapvetôen a gazdasági racionalitás és a szakmai szempontok motiválják, és a lehetôségekhez képest igazságos és emberséges eljárás eredményeképpen születnek, így azonban nem vezethetnek máshová, mint az intézmény tökéletes dezintegrálódásához, teljes morális széteséséhez.

Petty

A dolgok pillanatnyi állása szerint a Pénzügyminisztérium hosszas huzavona után mégis az MTV rendelkezésére bocsátja a létszámleépítéshez szükséges 2,5 milliárd forintot, annak ellenére, hogy az intézmény nem teljesítette azokat az elvárásokat, amelyeket tavasszal a miniszter az összeg átutalásának feltételéül szabott. A tavasszal elindult tárgyalásokon a pénzügyminiszter arról tájékoztatta az intézmény vezetôit és a közvéleményt, hogy a létszámleépítéshez szükséges pénzt csak akkor bocsátják az MTV rendelkezésére, ha a menedzsment elkészíti azokat a dokumentumokat, amelyekbôl kiderül, hogy milyen munkakörök, szervezeti egységek szűnnek meg az elbocsátások következtében, és milyen lesz az újonnan kialakuló szervezeti és működési rend. Arról azonban, hogy ilyen dokumentumok készültek volna, senki nem tud. Nyilvánvaló, hogy az MTV nem tett eleget annak a PM által megfogalmazott, talán legfontosabb követelésnek sem, hogy egyetlen elbocsátott munkatárs helyére sem vesz fel új embert. Az elmúlt néhány hónapban ugyanis már legalább száz, egyesek szerint azonban kétszáznál is több új munkatársat szerzôdtettek az intézménybe, akiknek fizetése gyakran a két-háromszorosa annak, amennyiért korábban ugyanezt a státust betöltötték. Emiatt azután - a hírek szerint - az újonnan felvetteknek kifizetett bérköltség lassan eléri az elsô körben elbocsátott ötszáz fô javadalmazását. S ha mindez így van, akkor a Pénzügyminisztérium az MTV konszolidálása helyett alapvetôen az intézmény szétveréséhez és a politikai tisztogatások lebonyolításához nyújtotta az adófizetô állampolgárok újabb 2,5 milliárdját. S miközben újabb közpénzek csorognak az intézménybe, az elmúlt hónapokban tovább szaporodott a tanácsadók és a vezetôk száma. Csak a tanácsadók rajával körülvett, káprázatos tehetségű alelnök asszony felügyelete alatt tizenkét igazgatóság jött létre. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az igazgatóságok vezetôinek fizetése 800 ezer és 1 millió Ft, a tanácsadóké pedig 600 és 800 ezer Ft között mozog, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy még mindig rengeteg pénz van a televízióban. Ezt a feltételezést erôsíti az is, hogy a köztévé még ma is pazar szerzôdéseket köt beszállítóival; egy-egy műsorért a többszörösét fizeti annak az összegnek, amennyit ugyanezért egy kereskedelmi televízió adna.
      Így van ez annak ellenére, hogy mára az MTV gazdaságilag gyakorlatilag összeomlott. Az rt. vagyona az alapításkor, 1996 októberében 18,9 milliárd Ft volt, mára azonban ugyanekkora összegű adósságot halmozott fel. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Televízió az elmúlt két évben teljes vagyonát felélte. Mindez annak ellenére történt így, hogy 1997-ben - a kereskedelmi csatornák indulását megelôzô évben - 34 milliárd, 1998-ban 26 milliárd Ft bevételt realizált az intézmény, az 1999-es évi üzleti tervben pedig 20 milliárdos bevétellel számolt. A legtöbb pénz az rt. megalakulásának elsô évében, Peták István elnöksége idején folyt el az MTV-ben, és valójában az akkori vezetést terheli a legsúlyosabb felelôsség a mára kialakult helyzetért. A valósághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Peták a jelenlegi kormánykoalíció jelöltje volt, és többször kezdeményezett visszahívását - némi MSZP-s segítséggel - ugyancsak a jobboldali pártok kurátorai akadályozták meg, annak ellenére, hogy már megválasztásának elsô néhány hónapja után világosan látszott, hogy tevékenységével a teljes összeomlás felé navigálja az intézményt. Számos dokumentum tanúsága szerint a kuratórium MSZP-s elnökének és két SZDSZ-es elnökségi tagjának minden olyan erôfeszítése kudarcba fulladt, amellyel az intézmény gazdálkodásának átláthatóságát és működésének racionalizálását szerették volna elérni, mert kezdeményezéseik rendre elbuktak az akkori ellenzéki pártok és az rt. elnökének ellenállásán. Az akkor még monopolhelyzetben lévô MTV rendkívül magas reklámbevételeibôl könnyűszerrel végre lehetett volna hajtani az összes szükséges strukturális átalakítást és létszámleépítést, ám ezeket a pénzeket, a köztelevízió átalakítása helyett, részben az intézményben folyó esztelen pazarlás, részben magánvállalkozások támogatása emésztette fel. Hozzáértôk egybehangzó véleménye szerint soha nem loptak ki annyi pénzt az intézménybôl, mint ebben az idôszakban. Egyesek tízmilliárd körüli összegre, mások ennél lényegesen többre becsülik annak a pénznek a nagyságát, amely ekkor a köztévébôl a magánszférába csordogált.

Petty

Miután 1998 elsô napjaiban, több hónapi huzavona után végül sor került Peták István leváltására, a kuratóriumi elnökség új elnöki pályázatot írt ki, ám ez sikertelen lett. Ezek után az elnökség úgy döntött, hogy visszaadja mandátumát, és egy új, a választások eredményét leképezô kuratóriumra bízza az új elnök megválasztását. Ez a kétségkívül korrekt és elôrelátó döntés azonban nemhogy segítette volna, inkább tovább nehezítette a köztévé átalakításának elindulását. A jobboldali koalíció ugyanis, amely retorikájában igen nagy súlyt helyez a közpénzek feletti aggodalmának kifejezésére, több mint nyolc hónapig nem volt hajlandó a parlament napirendjére tűzni az új kuratóriumi elnökség megválasztását. Ez azt jelentette, hogy ez alatt az idôszak alatt egyetlen érdemi lépés sem történhetett az intézmény átalakítása, a szükséges létszámleépítés megkezdése érdekében. A döntés politikai okokból való elodázásában az sem akadályozta meg a koalíciós pártokat, hogy 1998 ôszén már senki elôtt nem volt titok, hogy az MTV naponta több mint húszmillió forint adósságot termel, és hogy ezt a folyamatot mindaddig nem lehet visszafordítani, amíg nincs kuratóriumi elnöksége és legitim vezetôje a televíziónak. Végül a csaknem háromnegyed évig tartó agónia után 1999 márciusára sikerült a koalíciós pártoknak megoldást találniuk arra, hogyan szerezhetnek a médiatörvény rendelkezései ellenére kétharmados többséget a kuratóriumi elnökségben. És nem is rossz órabérérért, napi huszonkétmillió forintért tehették ezt a felelôs kormánytiszviselôk. A megoldás mindenki számára ismert, az alku feltételezhetôen úgy köttetett, hogy amennyiben a MIÉP útját állja annak, hogy az ellenzéki pártok jelöltjei bekerüljenek az elnökségbe, cserébe a kormánypártok szabad folyást engednek a szélsôjobboldali párt tisztogatási akcióinak az intézményen belül. A csonka kuratórium és az általa választott elnök legitimitása azonban nemcsak azért kérdéses, mert az egész eljárás élesen szembenáll a médiatörvény szellemével, hanem azért is, mert a kuratóriumi elnökség rendre elmulasztotta a törvényben - az elnökválasztással kapcsolatos - megjelölt határidôk betartását, ez pedig - ugyancsak a törvény rendelkezései szerint - automatikusan az elnökség megbízatásának megszűnését vonja maga után. A médiatörvény szerint ugyanis: ha az elnökség a pályázat kiírása után harminc nappal nem tud kétharmados többséggel elnököt választani vagy új pályázat kiírásáról dönteni, akkor a testület megbízatása azonnal, automatikusan megszűnik. Márpedig a február közepén kiírt pályázatot március 23-án eredménytelennek nyilvánították, új pályázat kiírásáról viszont csak május közepén - éppen egy hónappal a törvényben megjelölt határidô letelte után - döntöttek, ez pedig azt jelenti, hogy azóta mindenképpen illegitim módon működik a kuratórium - és az általa választott elnök is. Amikor mindezek után a kuratóriumi elnökség - ugyancsak törvénysértô módon - leváltotta az rt. felügyelôbizottságának az MSZP által delegált elnökét is, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Fidesz számára nem az MTV tartalmi befolyásolása a legfontosabb cél, hanem az, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amelynek következtében az intézményben zajló gazdasági folyamatokba és a konszolidációnak nevezett kiárusításba senki se láthasson bele. Az elnök elsô lépésként kötött jó néhány, az intézmény számára egyértelműen hátrányos szerzôdést (például Friderikusz, Football Duo Kft.), majd hozzálátott az ingó- és ingatlanvagyon értékesítésének elôkészítéséhez. Hogy ez a folyamat hogyan végzôdik, még nem tudhatjuk, ám az mindenképpen figyelemre méltó, hogy az elsô lépésben eladni szándékozott Szabadság téri irodaház mai értékérôl hivatalos szakértôi becslés nem készült, és pályázatot sem írtak ki az értékesítésre, holott a belvárosi ingatlan iránt nyilvánvalóan sok érdeklôdô lenne. Az MTV Rt. ingatlanvagyonáról egyébként soha nem készült hiteles szakértôi becslés, az ingatlanokat könyv szerinti értéken jegyezték be 1996-ban, hozzáértôk véleménye szerint jóval valós értékük alatt. Az rt. jelenlegi vezetése most úgy adja el az 1996-ban 2,5 milliárd forintra értékelt irodaházat 3,2 milliárd forintért az osztrák Creditanstaltnak, hogy azt egyetlen alkalommal sem hirdette meg. Ez az eljárás számos jogi problémát vet fel, és semmiképpen nem felel meg az elvárható gondosság kritériumainak, különösen, mert szakértôk és az rt. irányítását és felügyeletét ellátó korábbi vezetôk szerint az ingatlan már 96-ban is többet ért könyv szerinti értékénél. Az azóta eltelt idô alatt pedig az eladási árban realizálódó harminc százaléknál lényegesen nagyobb mértékben emelkedtek az ingatlanárak. Ezt a vélekedést támasztják alá az ingatlanárak változásait tükrözô hivatalos statisztikai adatok is, amelyek szerint 1996 és 1999 között legalább kétszeresükre emelkedtek a belvárosi ingatlanárak, és ha ez így van, akkor joggal merül fel a kérdés, vajon miért támogatja a csôdbe jutott MTV Ausztria egyik legnagyobb bankját. Erre a kérdésre valószínűleg soha nem kapunk választ, hiszen mindazok, akiknek ez kompetenciájába tartozna - a csonka kuratórium elnöksége, a felügyelôbizottság és az ellenôrzô-testület tagjai -, a legutóbbi idôkig semmiféle érdeklôdést nem mutattak az efféle problémák iránt. Ebben nyilván döntô szerepet játszik az a tény, hogy mind ez idáig soha, senkit nem vontak felelôsségre az MTV-bôl eltűnt milliárdokért, és ebbôl - nem alaptalanul - arra következtetnek, hogy ez így is fog menni az idôk végezetéig.
      Idôközben megkezdôdött az MTV eszközei kiárusításának utolsó fordulója is. Ezek a berendezések az MTV elnöke szerint gyakorlatilag értéktelen limlomok, azok számára azonban nyilvánvalóan sokat érnek, akik ezekkel pénzt tudnak keresni. Ez a folyamat lassan tíz éve zavartalanul folyik az MTV-ben: vállalkozások fillérekért megszerzik a berendezéseket, hogy az ezekkel készített produkciókat vagyonkért adják el az intézménynek.

Petty

A televízió drámai presztízs- és közönségvesztése a csonka kuratórium és az elnök megválasztása után sem állt meg, sôt az elmúlt hónapokban a tendencia tovább erôsödött. A kereskedelmi csatornák elindulásakor a szakemberek úgy vélték, hogy az MTV korábbi közönségének legalább egyharmadát megôrizheti, ami nem volt irreális várakozás, hiszen még napjainkban is több mint kétszer akkora költségvetésbôl működik, mint a kereskedelmi televíziók. Hagyományai, szakembergárdája, bevezetett műsorai és az ismert arcok igen komoly tôkét jelenthettek volna, ha, hangsúlyozva különbözôségét, ezekkel az erényekkel száll be a versenybe, nem pedig, vakvágányra terelve, a bóvliban és gagyiban próbálja alulmúlni versenytársait.
      S minthogy a televízió nézettsége nem pusztán presztízskérdés, hanem igen súlyos anyagi konzekvenciái is vannak, a közönségarány drámai csökkenésével párhuzamosan zuhannak a reklámbevételek. Az MTV erre az évre - igen szerényen - négymilliárd forint reklámbevételt tervezett, az elsô háromnegyed évben azonban ennek alig több mint egynegyedét sikerült megtermelnie.
      Ami az intézmény jövôjét illeti, az elnök a korábban idézett Aktuális-beli beszélgetés elején imponáló magabiztossággal vázolta fel, hogy "2001. december 31-ét tekintem olyan határidônek, amikortól az MTV a Bojtár utcai telephelyérôl tudja majd sugározni az adását, és odaköltözik a televízió teljes személyzete (...) addigra kell megtörténnie az ott meglévô székház és technikai bázis továbbépítésének...". A beruházás költségét 8,5 és 10 milliárd Ft közötti összegre becsülte. Néhány perccel késôbb azonban ugyancsak az elnök közölte, hogy az még egyáltalán nem biztos, hogy a Bojtár utcai székházat nem adja el az MTV; "még az is lehet, hogy azt is eladjuk". Ebbôl a válaszból azonmód megérthettük, hogy az MTV felelôs vezetôjének pillanatnyilag fogalma sincs arról, hogy mi fog történni az általa irányított intézménnyel azután, hogy minden mozdítható ingó- és ingatlanvagyonát kiárusítják. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy ô maga sem tudott elfogadható választ adni arra, mibôl is kívánja a televíziót konszolidálni és a székházat felépíteni. A rendelkezésre álló források ugyanis nemhogy konszolidációra, de a mostanáig felhalmozott adósságok rendezésére sem lesznek elegendôek. Az MTV mozgósítható ingatlanvagyona az elnök szerint tizenötmilliárd forintot ér, ám az intézmény tartozásai már december elején megközelítették a húszmilliárd forintot. Ugyanakkor az idei évre tervezett húszmilliárd forintos bevétel helyett november végéig mindössze tizennégymilliárdot sikerült realizálni, ami azt jelenti, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ebben az évben a tervezett négymilliárd helyett közel tízmilliárd forint lesz az intézmény hiánya. Mindezt így összegezte az rt. elnöke: "nem gondolom, hogy rossz helyzetben lennénk".

Petty

Az eddig elmondottakból kiderül, hogy az elmúlt három évben a hivatalos adatok szerint százmilliárd forintot emésztett fel a Magyar Televízió működése, hozzáértôk egybehangzó véleménye szerint azonban - elsôsorban a reklámidô külsô cégeken keresztül történô értékesítésének útján - ennél lényegesen több pénz folyt el az intézménybôl. Ugyanakkor 1997-ben a bevételek fele, 1998-ban több mint hetven százaléka, 1999-ben pedig már több mint kilencven százaléka származott közpénzbôl, ami azt jelenti, hogy ma már gyakorlatilag az adófizetô állampolgárok tartják fenn az intézményt. Ennyibe került tehát mindannyiunknak, hogy a nagy múltú intézmény romhalmazzá váljon, presztízsét, közönségét és piaci súlyát elveszítse. Szellemi infrastruktúráját már lebontották, most - minôségileg új szakaszba lépve - a vagyon kiárusítása kezdôdött el, és mire ez is véget ér, gyakorlatilag semmi nem marad az MTV-bôl.
      Néhány hónappal korábban ugyanennek a lapnak a hasábjain azt írtam, úgy tűnik, a televízió sorsáról a jobboldali pártok megegyeztek; a szoftver - a műsorfolyam tartalma feletti befolyás - a kisgazdáké, az MDF-é és a MIÉP-é, a hardver - az ingó- és ingatlanvagyon feletti rendelkezés - pedig a Fideszé. Minden jel arra mutat azonban, hogy a kisebb koalíciós partnerek ezúttal sem kötöttek jó üzletet, hiszen mire ideológiailag a saját képükre formálnák a köztelevíziót, nem lesz mibôl és nem lesz kinek eljuttatni az üzenetet.

GRUNWALSKY FERENC:

Levél-írás Nş 13

"Még szép, hogy boldog minden törp, / az égen minden felhô tánclépésben jár. / És dúdol egy dalt hozzá a föld: / Hé törpi, gyere a rétre / Legyünk levegôn végre / Nem volt tavasz egy éve / Süt a napsugár"
      Ez a Hupikék Törpinduló, ami végül Jancsó új filmjébôl kimaradt. Ami viszont benne van, az Lovasi, a Kispál és a Borz dala:
      Ha az életben nincs már több móka, / meghalunk, mintha nem volna / több dolgunk a világban... / Nem mondjuk nôknek, / hogy szép vagy, / ôk a farkunkra azt, / hogy de szép nagy. / Nem süt a nap be az ágyba, / mint az athéni hotelszobába. / Nem mosol bugyit, hogy tiszta / legyél az Akropoliszra, / ha felmegyünk és ott a csikket / a városra pöccintjük, / és a viccek se lesznek már,/ a nevetések is rövidülnek, / ahogy az élet se kéne már / a halál után, / nekem már / úgy igazán.
      (Az új filmünk címe: ANYÁD!...a szúnyogok...)
      Kedves L&M!
      Nálatok még mindig azt mondják, hogy vége a történelemnek?
      Nekünk itt minden nap csupa vegytiszta história.
      A Nekem lámpást adott kezembe az Úr, Pesten 40 000 nézô felett tart, ami azt számítva, hogy mindössze két kópia van belôle, egy Pesten, egy vidéken, valamint a reklámköltségeihez viszonyítva igen tekintélyes eredmény, álmában nem gondolta volna senki, hogy maga a film, magától és ennyire... Ez a 40 000 minimum háromszoros szorzóval számolandó a kereskedelem törvényei szerint a reklám-óriásposzterek-cd, és a tévéshow-szereplésekkel elárasztott kampányhadjárattal bevezetett művek nézôszámához viszonyítva.
      Örüljünk tehát magának a nézônek, mert ez komoly segítséget adott ahhoz, hogy Jancsóval újra munkába fogjunk.
      Mert ugye hányan örültek volna ennek a "szép befejezésnek", "Hattyúdalnak"... A magyar művészetben imádják a végrendeleteket, a hátrahagyott (legjobb, ha befejezetlenül is maradt) vég-műveket.
      De hát a sors, a nézôk, a jókedvünk és Jancsó lendülete közbeszólt.
      Úgyhogy újra, ezúttal is és megint, minden körülmény ellenére és mégis, szóval ó igen: leforgattunk egy újabb filmet. A körülményekrôl annyit, hogy a "siker" valóban mit se számít, azt se mondhatom, hogy nagyon örültek nekünk, annak se, hogy tizenhat nap alatt leforgattuk, annak se, hogy olcsón, de hát minden nem lehet, úgyhogy leforgattuk, álltunk, aztán Jancsó nyolc nap alatt összevágta (nem hosszú beállítások, nem azért, csak éppen, mert tudta, mit akar), szóval utána újra vártunk és várunk is, hogy befejezhessünk, hogy a végére érjünk, és tanuljuk, hogy ez a fajta "szakaszolás" minô érzéki élmény lehet... Úgy kell nekünk, minek fogtunk bele, "elôrejelzés" nélkül és "soron kívül", a szamárlétrákat átugorva (végül az egyik tévétársaság segített a forgatás összegével), de hát teljes napfogyatkozás azért elég ritkán van Magyarországon az életünkben, ráadásul 2000 elôtt, az utolsó évben, és ez is játszott a filmben, úgyhogy figyelmen kívül hagytunk minden művészi érzékenységet, sértôdöttséget és szabályt és forgattunk, forgattunk. Neki az anyagnak...
      Sajnos azonban forgatás közben nem lehet írni. Pontosabban nem lehet MÁSRÓL írni, illetve MÁST, mint amin dolgozunk, azt meg csináltuk éjjel-nappal, faxokon, személyesen írtunk és írtunk egymásnak dialógusokat és helyzeteket, úgyhogy eközben Veled levelezgetni érdekes lett volna, csak éppen lehetetlen, plusz azért is, merthogy egy jó darabig itt voltál velünk.
      Szóval amikor az ember forgat, ennyiben kötik a DOLGOK, mint a karóhoz az ebet a valóság. Hát errôl ennyit, a karóról, meg a valóságról is. Úgyhogy ezért nem írtam Neked márc. 28 óta.
      A valóság további meglepetéseirôl azért még annyit, hogy a film utómunkálatai közben találtam egy levelet a Duna Tv faliújságján. Kérdeztem, de senki nem tudta megmondani, ki írta, ki rakta ki. Muszáj elküldenem Neked, olvasd Te is:.
      "EGYÉBKÉNT TISZTELT URAM! [sic!]
      A baleseti jegyzôkönyv 3. rovatában írott válaszommal (A baleset oka: átgondolatlan tervezés) kapcsolatos a részletek iránt érdeklôdô levelére az alábbi - remélem kielégítô - leírást áll módomban közölni.
      Kôművesként dolgozom. A baleset napján egyedül dolgoztam egy hatemeletes épület tetején. Amikor munkámat befejeztem, láttam, hogy valamennyi (utólag lemérve mintegy 110 kg) tégla megmaradt. Úgy döntöttem, a téglákat nem fogom kis részletekben, kézben lehordani, hanem az épület oldalára szerelt, teherszállításra szolgáló csigával eresztem le. A csigakötelet a földszinten kikötöttem, felmentem a tetôre és a kötél végén levô ládát megraktam téglával. Ezután ismét lementem a földszintre, eloldoztam a kötelet és erôsen szorítottam, hogy lassan leeresszem a 110 kg-nyi téglát.
      A baleseti jegyzôkönyvbôl megállapíthatta, hogy az én testsúlyom 83 kg. Meglepetésemben - amelyet az okozott, hogy hirtelen felemelkedtem a földrôl - elveszítettem a lélekjelenlétemet és elmulasztottam elengedni a kötelet. Így azután nem is kell mondanom, nagy sebességgel emelkedni kezdtem az épület oldala mentén. Körülbelül a harmadik emelet magasságában találkoztam a téglákkal megrakott ládával, amely jelentôs sebességgel tartott lefelé. Ez a magyarázata a koponyatörésemnek, a kisebb zúzódásoknak és a törött kulcscsontomnak, amit a baleseti jegyzôkönyvben már leírtam. Alig lassulva folytattam emelkedésemet egészen addig, amíg jobb kezem két ujja két ízület mélységben megakadt a 2. bekezdésben említett csigában. Szerencsére ekkorra már visszanyertem lélekjelenlétemet, és fájdalmaim ellenére is erôsen tartottam a kötelet. Körülbelül ezzel egyidôben a téglákkal megrakott láda a földre csapódott és az ütôdés erejétôl kitörött az alja. Ekkor, megszabadulva a téglák súlyától, a láda mindössze 24 kg-ot nyomott.
      Hadd emlékeztessem ismét a testsúlyomra (2. Bekezdés). Ahogy bizonyára elképzeli, gyorsan zuhanni kezdtem az épület fala mentén. Körülbelül félúton találkoztam a felfelé tartó ládával. Ennek számlájára írható a két törött bokám és jó néhány hiányzó fogam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a ládával való ütközés annyit fékezett zuhanásomon, hogy amikor végül a téglahalomra estem, mindössze könnyebb gerinc- és medencecsont sérüléseket szenvedtem. Azonban ahogy magatehetetlenül feküdtem a téglarakáson és megláttam a 6. emelet magasságában felettem himbálódzó ládaroncsot, ismét elvesztettem józan ítélôképességemet és elengedtem a kötelet."
     
MÁS, de idetartozik... A forgatás közben kaptam egy kérdést, hogy válaszoljak a független filmesek körkérdésre:
      Kérdés: - "Mi a független, kísérleti film?"
      Válaszom: - Ma a film "mint olyan" - mint nyersanyagon rögzített optikai hatás, mint létrehozott kép - csak kísérletileg létezik.
      Bizonyos gyártási összegen felül már szó sem lehet egyéni tervrôl, túlságosan saját hangvételrôl, stílusról, a nemzetközi sémáktól való eltérésrôl. Ott már a szó új értelmében kollektív = ipari alkotás születhet csak. A dolgok nagyobb részében azok döntenek, akik a pénzt adták a filmnek nevezett vállalkozásra, illetve befektetésre. (Mi általában ezen gyártási összeg alatt dolgozunk, nem véletlenül...)
      A nemzetközi piacon kialakult műfajok, kategóriák, filmtípusok vannak. Ezektôl, ezek sémáitól eltérni nem nagyon lehet. Ezeket a forgalmazás és a piac alakította ki, határozza meg. Tömegtermelés folyik. Úgynevezett egyéni alkotásoknak nincs helye. A nézônek elôre tudnia kell, mit fog kapni a pénzéért, mire számíthat, ha jegyet vált a moziba. Nem szabad megterhelni, elszomorítani vagy túlzott érzelmi, illetve intellektuális erôfeszítésre kényszeríteni. Nem szabad túlságosan igénybe venni. A nézôk nagy része ma, akár otthon ebéd vagy vacsora közben, a moziban is csevegni és fogyasztani akar (eszik is, iszik is vetítés alatt), és nem gondolkodni, filozofálni, vagy netán politizálni. Ez rontaná az egészséges élvezetet, az emésztést, megterhelné a szervezetet. Az izgalom, a szórakozás viszont segít.
      A fogyasztásban a mozi, a moziban-lét a lényeg, ott marketingfogyasztás filozófiája uralkodik, nem a film a lényeg. A moziba való beülés, az ottlét a fontos, ennek érzete, és ennek kell alárendelni a vásárló által kiválasztott áru, a film formájának, tartalmának, stílusának, megvalósításának szempontjait.
      A mozi le kell, hogy kösse az embert. (Beül.) El kell foglalnia bizonyos mennyiségű memóriáját (hogy végigülje), és hogy azt tartósan továbbindukálja (hogy máskor is beüljön). (Sztárok, divat.) És arra az idôre elűzni az agyából minden mást, ami zavarná az élvezetben. Tehát: a moziban-léten kívül minden más - konkurencia! A gondolkodás is az! A másról való gondolkodás, a másra való emlékeztetés is. Tehát ki kell iktatni mindent, ami a film szűken vett érzelmi skáláján-asszociációin kívül másra is emlékeztetné, megmozgatná (otthoni) személyiségét.
      Azonkívül olyat kell produkálni, amit másokkal, társaságunkkal, családunkkal együtt nézhetünk, mert így sem a családi, sem a saját kapcsolatok nem jelentenek konkurenciát. Ezért ügyelni kell arra, hogy a film nézése, a moziban való ottlét az együttnézôk között ne okozzon utána konfliktusokat (például különbözôen értelmezik a látottakat, ami nem azonos azzal, hogy kinek tetszett vagy nem). A "moziban voltunk" ténye ne keltsen konfrontációt, vitákat, személyes ellentéteket.
      Többek között ezért is kell, hogy a filmnek kiegyensúlyozott vége legyen (konszenzus). Ez a Happy End új megfogalmazása, filozófiája.
      A kísérleti film - ma már minden, ami filmnek nevezhetô, ilyen - nem más, mint bepillantás az ember és kultúrája, civilizációja kulisszái mögé, bepillantás a műhelybe (Madách "vegykonyhájába"), a lemeztelenített agyba, a lélek működésébe. Feltárja a megtervezett színfalak mögötti káoszt. Zavarbaejtô boncolás. Röntgengép és operáció.
      Ez túlterheli és készületlenül éri a váratlan és fáradtságos terhelésre ott és azon a helyen (MOZI) nem áhítozó delikvenseket.
      A mi filmjeink ilyenek. Sokszor váratlanul érik a nézôket és ezért is nagy öröm, hogy a Lámpásnak... ennyi nézôje akadt.
      LEHET, HOGY MÉGIS LÉTEZIK AZ A KIÁLTÓ ELLENTÉT A GLOBÁLIS ÉS AZ EGYÉNI ÉLMÉNY KÖZÖTT?
      NA ÉS? - mondhatnánk könnyedén, ha könnyedén lehetne mondani bármit. Ha nem kellene ahhoz áttörni és szétverni azt az üvegfalat, ami a vetítés és a nézés ténye közé lett iktatva, ami olyan, mint egy ôrült filmlaboratóriumi vetítôgépész túlbuzgósága.
      DE: "Hogy magyarázod meg a pápuáknak, ha a "jó, jól" szavakat akarod megtudni nyelvükön?
      Az elôtted álló bennszülött látja, hogy valamilyen szót akarsz megtudni. Kezedbe fogsz valamilyen tárgyat, amelyrôl tudod, hogy a bennszülöttnek tetszik, majd a másik kezedbe fogsz egy olyan tárgyat, mely véleményed szerint számára teljesen értéktelen, ezután megmutatod neki az elsô tárgyat és azt mondod: "jól", közben arra törekszel, hogy ábrázatod elégedett legyen. A bennszülött tudja, amikor hallja az orosz szót, hogy meg kell mondania a sajátját és mond is egy szót...
      Végül sok kísérlet és kételkedés után egy bennszülöttre bukkantam, aki meggyôzôdésem szerint megértett engem. Kiderült, hogy a "jól" szó pápua nyelven "kazj". Felírtam, megjegyeztem és két hónapig használtam a szót. Elégedett voltam, hogy ha a bennszülöttek a "kazj" szót hallják, barátságos arcot vágnak és mondogatják: "kazj, kazj".
      Észrevettem azonban, mintha nem mindegyik értené, hogy én a "jól" szót akarom mondani. Ez a harmadik hónapban történt. Ettôl kezdve kerestem az alkalmat, hogy alaposabban kivizsgáljam ezt a szót. (...) Megpróbáltam ellenôrizni a szavakat és különbözô tárgyakra mutattam: ép és szakadt cipôre, ehetô és ehetetlen gyümölcsre, s közben mindig megkérdeztem: "vab?" (ez az a szó, amelyet nékem akkor mondott). Mindegyik alkalommal utánam mondta a "vab" szót. Gondoltam végül megértette. A "vab" szót egy hónapig használtam, s megint észrevettem, hogy ez sem a jó szó. Közben azt is megtudtam, hogy a "kazj" szó a dohány bennszülött elnevezése, a "vab" szó pedig fazekat jelent... A bennszülötteknek általában az a szokása, hogy ismétlik szavaidat. Például valamilyen jó tárgyra mutatsz és "kazj"-t mondasz, a bennszülött utánad mondja a "kazj" szót. Azt hiszed megértett, a pápua pedig azt gondolja, hogy te a saját nyelveden beszélsz és arra törekszik, hogy megjegyezze magának azt a dolgot, amit te "kazj"-nak neveztél.
      Most azonban úgy látszik, végérvényesen megtudtam, hogy a "jól" szónak megfelelô pápua szó az "aue"".
      (Mikluho-Makláj: Pápuák között)
      A Filmvilág novemberi számában a televízióról írva az állítottam, hogy az emberiség paradoxona és rákfenéje (mégpedig nem gyümölcsözô, nem felhajtó erejű paradoxona), hogy a mai technicizált világban nincs és nem is lehet a médiákban artikulált közös tapasztalat Péntek és Robinson, gyermek és szülô, fiatal és öreg, beteg és egészséges, gazdag és szegény stb. között. Márpedig a globalizált nemzetközi média mindenáron úgy tesz, mint aki ezt az űrt akarja betölteni. Ô akar lenni (beleértve ide most az internetet, mindent...) a Nagy Közös Tapasztalat. Ez pedig lehetetlen.
      Ha nem tartjuk annak az egy idôben létezést, vagy amit régen úgy hívtunk: történelem, vagyis mindaz, ami megtörtént, történik és meg fog történni velünk, ami megeshet mindannyiunkkal, pontosabban, ami mindannyiunkkal történik; ha nem tudunk kétségbeesetten és kényszeredetten közös tapasztalatokat kovácsolni a körülményeinkbôl, az élményeinkbôl, a kulturálisan különbözô szokásainkból és a környezetünkbôl, akkor nem marad más, mint a popcorn és a lelkifurdalás, hogy tudjuk-e vajon korunkban, mi van velünk?
      Mivel a környezetet egyre inkább mások teremtették nekünk, és mi egyre nagyobb százalékban "örököljük" azt, ami és ahogyan van, és nem a természettôl és nem az Istentôl, hanem "elôdeinktôl" - akikhez fogalmunk sincs mi a viszonyunk, és hogy amit csináltak, miért is csinálták, illetve mi lehetett a logikájuk, a "közös tapasztalat", ami egy ilyen világ létrehozására hajtotta ôket.
      A ránk hagyott kultúra tárgyai, eszközei pedig bevonultak a szobáinkba (televízió), a családi szokásainkba, abba, hogy mit együnk és mit vegyünk (reklám), a városainkba, amiket szüntelenül, értelmetlenül, újra és újra "kézbe, közigazgatásba és irányításba" vesznek, az egész szétrombolt tájba és környezetbe, mindegyikünk országába, ahová kirándulni, pihenni is mehetnénk, de ez ma már lehetetlen: a gyermek természetélménye ma már TÚRISTAÚT. Az emberiség, a politika, mint valami borbély az arcokat, szüntelenül átborotválja és sebekkel vágja tele környezetünket, de ez az elvadult Figaró meg sem kérdi már, hogy "mi tetszik kérem, mit parancsol a kedves megrendelô", hanem arctalanul, pontosabban arcát vesztetten, fékezhetetlenül nyír, szab, borotvál, tevékenykedik.
      Mik hát az élményeink?
      Egyáltalán akarjuk látni, tudni ôket?
      Az emberek két dologgal ritkán találkoznak: a valóságos valósággal, meg valami NEMES anyaggal.
      "BÁR VOLNA OLYAN SZÍNŰ ITALUNK, MINT A TENGERVÍZ, AHOL NYOLCSZÁZ KÖNYÖKNYI MÉLY, TELI VAN PLANKTONOKKAL, ÉS SZÉLCSENDBEN FÜGGÔLEGESEN SÜT BELE A NAP" - gondolta Hemingway hôse, Thomas Hudson egy igazán nehéz, "történelmi" pillanatban - gyermeke halála után. Ô például minden önámítás nélkül világosan tudta látni a helyzetét.
      "Az Ile de France-on kelet felé átszelve a tengert, Thomas Hudson megtanulta, hogy a pokol nem szükségszerűen olyan, ahogy azt Dante vagy valamelyik másik nagy pokolleíró leírta, hanem kényelmes, kellemes, jól ápolt hajó is, amely az embert az ország felé viszi, ahova mindig örömteli várakozással hajózott. Ennek itt sok bugyra volt, s nem volt meghatározott helyük, mint a nagy firenzei egoista poklában. Korán felszállt a hajóra, mert azt, most már tudta, menedéknek tekintette a város elôl, félt, hogy ott majd emberekkel találkozik, s azok arról beszélnek, ami történt. Azt hitte, a hajón talán sikerül valahogy megbékélnie a gyászával, mert nem tudta még, hogy a gyásszal nincs megbékélés, azt csak a halál gyógyíthatja meg, de tompíthatja, kínját csökkentheti sok minden más. Állítólag gyógyítja az idô is. De ha bármi, ami a halálnál kevesebb, meggyógyítja, valószínű, hogy nem volt igazi gyász.
      Az egyik, ami idôlegesen eltompítja, mint ahogy eltompít minden mást, az ivás, a másik, ami a gondolatot eltéríti tôle, a munka. Thomas Hudson mindkét gyógyszert ismerte. De azt is tudta, hogy az ivás tönkreteszi a képességét, hogy kielégítô művet alkosson, s már oly régen munkára építette az életét, hogy most ezt tartotta az egyetlennek, amit nem szabad elvesztenie.
      Minthogy azonban tudta, hogy most egy ideig nem dolgozhat, úgy tervezte, hogy inni fog, olvas és sportol, míg annyira el nem fárad, hogy aludni tudjon. A repülôgépen aludt. De New Yorkban nem."
      Hol találkozunk ma ilyen emberekkel?
      Igen. Az ember ritkán találkozik NEMES anyaggal. (Vö.: Kant: a "fenséges" és a "szép" közötti különbség.)
      Fentebb Hemingway hôsét emlegettem, de az utána következô kérdés már igaztalan, mert nem szóltam például Orbán Ottóról, akinek minden "szava" (betűje): tömör, erôs és sziklakemény anyag. Pont abban a legjobb, amiért annyit baszogatták, hogy mindig, mindenrôl ÍRNI TUD. Költészetet tud létrehozni, vagyis mindenre van SZAVA, képe anélkül, hogy a történelem és a belsô szenvedések bármely fordulata között elveszítené önmagát, az űrbéli koordinátáit. Mindenben alkotni tud, és ugyanakkor mindig tudja (sohasem téveszti el), hogy mi van, mint egy atomtudós, vagy csak annyira, amennyire egyáltalán tudni lehet, hogy mi a fent és a lent, a szegény és a gazdag, mibôl áll az anyag, milyen a világ.
      Most megoperálták, "csodaszerűen" jól van, találkoztam vele, ugyanolyan. Írni is ugyanúgy tud, mint azelôtt, mint ahogy azelôtt is ugyanúgy tudott, mint még annak elôtte... A fene tudja. Rajta még az sem változtatott semmit, hogy az agyába nyúltak... Aki tudja, ezt csinálja utána, ne a Star Warst... Mindenesetre nekem ez jobban imponál, az, hogy azért vannak ilyen emberek...
      Budapest, 1999. november 14.
      Ölel: Feri
      Ui.: Ideírom, amit e-mailen küldtél, miután telefonon hosszan elmondtad, hogy mennyire megrendített Tar Sándor története: "Tar Sándor emberi és igazán írói nagyságát bizonyítja, hogy ennyi év kínlódása és szenvedése után sem akarta megideologizálni a tényeket. Meg tudta ôket ôrizni magában annak - amik. Tényeknek. Megôrizte a dolgokat úgy, ahogy vannak-voltak. (Magában hordozta és szívében forgatta ôket...) Ennyi. Neki nem kell ehhez többet hozzátennie, nem kell magyarázni semmit.
      Istenemre, ne akarjatok gyónni és egymást feloldozgatni. Oly félresikerült gesztus lenne sok félresikerült elôzô gesztus után! Nagy a különbség a tett és a súgás között. A Szegénylegényekben is megmondják az iparkodóan árulkodó (de mentségére: az életét menteni akaró) Görbe Jánosnak: ez még nem elég, ez csak gyanú, suttogás, sugdolódzás. A tett és az e közötti különbséget pedig már Görbe feketeköpönyeges vallató is pontosan tudták és soha nem tévesztették össze mással. Ôk aztán nem! Hogy ki mire és mennyire használható, és az mit jelent. Hát ne keverjétek össze ti sem!
      Ennyit errôl, amit minden tábori lelkésznek tudnia kell."
      Kedves L&M! Lehet hogy könnyű ezt Neked külföldrôl e-mailen mondani. (?)

LENGYEL BALÁZS:

Egy írótábor ürügyén

- nyári emlék -

Van-e magyar irodalomkritika? (A Berzsenyi Helikon Napok körkérdésére írott válasz. Az itt következô írás elôzményei: Lengyel Balázs: San Gimignano házvárai (Élet és Irodalom, 1999. jan. 22. sz. - Domokos Mátyás: Gens una sumus, Magyar Szemle, 1999. februári száma.)

Az idei írótáborban minden résztvevô észrevehette, a rádióban Liptay Katalin is elmondta, hogy az írótábor megosztott volt, közönsége nagyjából két részre szakadt. Voltak az irodalomtudósok - kisebb, csaknem elenyészô számban -, akik a maguk jellegzetes, igen meggondolkoztató, de olykor talán túlzottan is divatos nómenklaturájukkal, valamint idegen nyelvi szótömbjeik halmozásával adtak elô, kiütve a magyarul is természetesen használható fogalmakat. Velük szemben a másik tábor, a fogalmiságnál érzelmileg fogékonyabban, a magyarság hagyományos népi-nemzeti kérdéseit járta körül. Ôk voltak messze többségben. És ne tagadjuk, a kétféle tábor össze is csapott egymással.
      E kettôsség mellett volt azonban egy harmadik, ha nem is tábor, de szuggesztív csoport, amely mindkettôn túlmutatva, mondhatni határok feletti irodalmi gondolkozásra tett szert. Mégpedig egyfelôl a kissé németes-filozofikus stílust elkerülve, másfelôl a hagyományos érzelmeket csökkentve beszélt, megmaradva a realitás területén, a kesernyés nemzeti valóság ismeretében. Akik megtapasztalva a határokon túli, nem egyszerű létet, Erdélyben, Szlovákiában, a délvidéken vagy Ukrajnában, mint Gálfalvy Zsolt, Gálfalvy György, Gál Sándor, Bányai János vagy Balla D. Károly, jelezték, hogy milyen számukra az irodalom. Van-e, s ha van, milyen a mássága.
      Megpróbálom a gyakorlatban az elvi-filozófiai, másfelôl az érzelmi-nemzeti problémákon túl egy-egy esetet említve konkretizálni, hogy milyen az a nehezen körvonalazható, mégis érzékelhetô magatartásuk. Az, amirôl érdemes volna tovább is gondolkozni.
      Megkaptam a tokaji táborban Gálfalvy Györgytôl a Látó című szépirodalmi folyóirat 1999. 8-9. számát és végigolvastam. Mi volt benne? Nem egészen az, ami a mi folyóiratainkban, ütközések, ellentétek, túlbonyolítások közötti irodalmi létezés.
      Hadd részletezzem. Mindenekelôtt benne volt egy érdekesség. Shakespeare Lear királyának fordítása Jánosházy Györgytôl. Egy új fordítás. Ez keltette fel elôször az érdeklôdésemet. Ugye, fölös utalnom arra, hogy a Lear királyt Vörösmarty fordította, mégpedig németbôl. Kezembe vettem hát Jánosházyval párhuzamosan Vörösmarty szövegét, nézve az ismert helyeket. Például azt, hogy "Cordélia mit tegyen? Hallgat s szeret." Ezt nem lehet feledni. Jánosházy nem is tehet mást, valamelyest modernizál: "Cordélia mit tesz? Hallgat s szeret." Továbbmenve már alapvetô változásokra bukkantam. Nem Vörösmarty szövegét eleve elutasítva (hogyan is volna szabad a színészi könnyűség, köznapiság kedvéért magyar klasszikus fordításokat kiküszöbölnünk), hanem pontosítva, olykor, ha kell, helyesbítve, de a tónust nem sértve. Íme egy-egy bekezdés a régibôl s az újból:

3. SZIN (I. 3.) GONERIL A bohó agg! / Folyvást szeretné éreztetni súlyát, / Melyet már elvetett. Lelkemre mondom! / Az agg ember gyermekké lesz megint, / Kit majd szigorral, majd hízelegve kell, / Ha csínt tesz, rendbe hozni.
      Jánosházy fordításában: Henye vénség, / Még gyakorolná most is a hatalmat, / Mit átadott! Szavamra, egy ütôdött / Aggastyán mint a kisgyerek, olyan, / S fülön kell fogni, hogyha csintalan.

Az új szöveg persze tömörebb, maibb. De más, ami fontos. Az, hogy a Shakespeare halála utáni, az 1626-os kiadással szemben, itt az eredeti, az 1605-ös quarto kiadás jelenik meg, nem a fóliószöveg. S tovább mélyítve a dolgot: Jánosházy bevezetése mellett ott van egy nagyszabású tanulmány a marosvásárhelyi Kiss Zsuzsannától, melyben kitetszik az irodalmilag mélyebb alapprobléma: két Lear király tragédia van (az angolban két külön szöveget tesznek egymás mellé), és tovább lépve van egy 1590-bôl játszott tragikomédia Lear királyról (nem Shakespeare írta), és mi több, van egy 1135-bôl való krónika, amelyben Leir Franciaországba menekül és Cordeilla segítségével visszaszerzi trónját. A mi múltunkat kutatva, van 1811-ben már ôs Shakespeare-fordításunk, létét remek színháztörténészünk, Székely György mutatta ki. Vagyis mélységesen mély a Thomas Mann-i múltnak kútja, a történetek felbukkannak, sarjadnak, kikristályosodnak, s irodalomtudatunk nem is veszi észre, pedig volna mit észrevennie. Kiss Zsuzsanna például rámutat arra: Shakespeare olvasta Erasmust, akinek döbbenetes a végszava: "Boldogan halok meg, mert a halál megszabadít a hitvitázók dühétôl." És nemcsak olvasta Montaigne-t, hanem a Lear királyban néha szóról szóra követte is. (Lásd a forrást az idézett jegyzetben.) És lásd továbbá általában a bámulatos gazdag jegyzetanyagot Alexander Pope-tól (1723), Hankiss Elemértôl, s a kitűnô George Steinertôl.
      Van tehát erdélyi folyóiratunknak irodalmi tudatmélysége, és nem akármilyen.
      És most a Látóról egy másik példa. Kis lírai antológia címen Szabédi Lászlóról, a költôrôl Kántor Lajos ad elemzést és kínál dokumentumokat. A közölt Szabédi-versek elôtt cikkét ezzel a Szabédi-idézettel zárja:
      Kötelességmulasztás árán / Mégis becsempésztem magam / a halhatatlanságba.
      Hogy is van ez? Nem az író sorsa számít, nem az impresszionáló, némileg rejtve befolyásoló, hanem csupán a szöveg? Legalábbis az irodalomtudósok széles tábora szerint, bár maga a szöveg - ha jól értem - a különbözô recepciók szerint más és más. És ebben világos igazság van, hiszen az idôben és a különbözô csoportokban örökös lehet a változó értékelés. De hogy a sors, az író sorsa nem volna befolyásoló? Jóhiszemű vagy kényszerű pártossága, majd öngyilkossága? Kántor Lajos Kis lírai antológiájában nemcsak Szabédi korai verseit idézi (talán addig nem is publikáltakat), hanem egy ódából átívelô szatírát közöl, A pacsirta címen. A költô tönkremenésérôl, arról, hogy hogyan lett "dalnokból hivatalnok". Végül itt nem is vers kerekedett ki, hanem a tragédia zárult le. És hogy a szövegek mellett, ilyen helyzet mellett, van annak is nyomatéka, fájdalmas súlya - legyen jó vagy rossz a szöveg.
      Ez is irodalmi kérdés - és nemcsak a Látóé. Az, hogy a szöveg mellett a magatartás, az írói erkölcs kiküszöbölhetô-e?
      A Tokaji Írótábor ürügyén, példa képpen, beszéljünk másról. Egy másik itthoni és népszerű irodalmi folyóirat új számáról, Az idei (1999) ôszi Parnasszusról. Jelen van-e benne a tokaji problematika? Bizony igen, méghozzá magas, nívós szinten. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét elemezve. "A magyar költô - mondja itt Pomogáts Béla - az alkalom szerint adott tökéletes igazsággal sohasem pusztán művész... hanem többnyire egy társadalmi szerep betöltôje." Igaz ez nemcsak az elnyomás véres idejében, 1956-ra, vagy akár századunk nagy részére, hanem a mi sajátos történelmi viszonyaink miatt magára az egész magyar költészetre. De vajon érvényes-e általában a költészetre? A nyugati, európai költészet jellegére, sajátságaira? Furcsa volt számomra, fôleg a francia költôket személyesen ismerve és magyarról készített fordításaikról beszélve, az az újra és újra felbukkanó megjegyzésük, hogy verseink számukra kissé régiesek, hogy mi nem arról beszélünk, amirôl a költônek beszélnie kell. Hogy nekik a költészet valami más. Kulcsár Szabó Ernô Tokajban és persze A magyar irodalom története (1945-1991) című művében szembe is fordul azzal, ahogy általában mi gondolkozunk. Kénytelen vagyok hosszasabban idézni: "A legmélyebbre ható szemléleti változás a poétikai megformáltság ama rétegében érhetô tetten, ahol a nyelvi kijelentések létértelmezô státusa, illetve a beszédnek a mondottak igazságtartalmához való viszonya fejlôdik ki. A beszéd ilyen modalitásának a szemantikum befogadói értelmezhetôségét befolyásoló érvénye azért került lassanként az új magyar kritika érdeklôdésének is az elôterébe, mert a hatvanas-hetvenes évek diskurzusrendje voltaképen csak két formáját ismerte a szövegmoralitásnak. Egyfelôl a nagy hagyományú affirmatív beszédmód váteszi-prófétikus hanghordozását, másfelôl az ironikus vagy közvetett (társadalom)kritikai ellenbeszéd nyelvi duktusát." Mennyire igaz ez az egyértelmű, sematikus kettôsség, amelyre Kulcsár Szabó utal - ha mondanivalóját nehéz is kihámozni. Másfelôl, mennyire sajátos az a beszédmód, amivel kifejezi magát. Megtartóztatom magam, nyelvtörô fordulatait nem minôsítem, mert irodalomtörténetének értékszínvonala, magyarán a művekrôl való értékelése egyedülálló. Kifejezésmódja ugyan korántsem, de ízlése, az értékes művek kiemelése, karakterizálása magas fokú. Ám visszatérve a Parnasszusra, túl a társadalmi szerepen (természetesen azt is értékelve) szerencsésen dominál számában az európai irodalmi egyenértékűség, az, amit egykori francia barátaink hiányoltak. Nemcsak a költészeti folyóirat tanulmányaiban-esszéiben, Tornai József Rilke monizmusának jellemzésében, a Gergely Ágnes versét elemzô Honti Mária-tanulmányban, valamint Lackfi Jánoséban és Gera Juditéban, hanem a gazdag fordításanyagban, amelyben a belga és holland költôk bôségben szerepelnek. (Ez a szám központi anyaga.) Lackfi és Gera Judit belga-holland fordításai ízlésünk, gondolkozásunk szempontjából is példamutatók. Érdemes azonban részletezni, a holland-flamand, valamint a francia-belga fordításról azt, ami megjegyzendô Tokajra is: a varietást, a sokféleség gazdagságát. Gera Judit tanulmánya végén ezt mondja: "A nyelv kifelé fordulása, kommunikatív aspektusának hangsúlyozása, kapcsolatteremtô képességének kiaknázása továbbra is változik majd befelé forduló, önmagát elemzô, önmagába zárkózó, az életet és művészetet radikálisan elválasztó poétikákkal. A nyelv hol kibeszél önmagából, hol visszabeszél önmagához, önmagának... Ezek a tendenciák persze nemcsak váltakoznak, hanem egymás mellett léteznek, szerencsére."
      Lackfi János így zárja le tanulmányát a fordított költôkrôl: "Egyszóval át-, meg- és újrakevert hangokból álló izgalmas polifón zsibvásár élvezeteibe feledkezhet bele az olvasó, ha nem a finnyás párizsi halászok módjára, találomra és viszolyogva válogat a bôség kosarából. Ha nem akar rögtön francia vagy európai útlevelet nyomni a jobb sorsra érdemes szerzôk kezébe, és nem akarja euróban átváltani átválthatatlan értékeiket."
      És valamit még a lényegrôl, a líra-kritika varietásáról. Ott van Bányai János Talán így című könyvének zárócikke: A kritika (vesszô)futása ma. Elemzése így kezdôdik: "A kritika (és a költészet) történetébôl származó példák sorával bizonyítható, hogy az irodalmi bírálat, a művek és írók értékelése akkor válik az irodalmi élet egy-egy szakaszában igazán idôszerűvé, amikor a költészet alakulástörténetében változások következnek be, amikor a költészet új utakat keres és talál, amikor a közönség a kritikától választ vár a felmerült kérdésekre." Amikor - ahogy Rónay György, akinek kritikusi, költôi és tudósi működése is, mint Babitsé, Schöpfliné, irodalmunkban alapsúlyú - bírálataiban egyre-másra azt mondja: talán. Tudós tételekkel szemben hangsúlyozva a bizonytalanságot. Azt, hogy a dolog valószínű, (meglehet), igaz. És ezt az a Rónay György mondja, aki harminc-negyven éven át (a pártos években is) az ismert hazugságokat lesöpörve, igazi irodalmi mérlegelést tudott teremteni. Szinte egyesegyedül. (Lásd az Olvasás közben és a Jegyzetlapok két kötetét.) A Vigilia hasábjain olyan értékek sorát téve lehetôvé, fedezve fel, amilyeneket akkoriban, a hatvanas-hetvenes években csak a franciaországi Magyar Műhely (Kassák-, Füst-, Weöres-, Szentkuthy-szám; meg másokkal, emigránsokkal együtt, például Határ, Bakucz vagy az otthoni Mándy Stefánia kiemelése), valamint az újvidéki Fórumban Bori Imre tudott publikálni. Ôsi, régi tények ezek - kivált a fiatalabbaknak -, de kár volna feledniük.
      Talán - ismétli Rónay. Ami - ne tévedjünk - nem a bizonytalanság jele s kivált nem a tudomány hiánya, hanem az a feledhetetlen, mély tudat, hogy sokféle "módszere" van a kritikának és egyikre sem lehet nyugodt lélekkel azt mondani, hogy az "egyedül üdvözítô". Szó szerint idézem hát tôle a legfontosabbat. "A kritikus annál kevésbé "kritizál", minél huzamosabban gyakorolja műfaját; célja annál inkább a jelenség megragadása, megfejtése - megértése és megértetése. Nagyképűbben szólva: értékkategóriái annál inkább válnak - ha tetszik, mélyülnek - létkategóriákká. Ebben a kritikában már nem annyira a kritikus ítél egy-egy mű, mint inkább a jelenség, a mű létminôsége önmaga fölött."
      Végül egyetlen kiragadott talán a mára nézve. Csupán vázlatban. Az elmúlt évtizedekben, a Rákosi-Kádár nyomása alatt volt mély jelentôsége, súlya irodalmunknak. Ugye, a pálma. De a pillanatnyi öröm, 1988 után ez a súly-fontosság szétfoszlott. Lett rengeteg, egymással harcos folyóiratunk, lapunk, könyveink, s egyre kevesebb olvasónk. Mi hát a mai talán? Az a visszás tény, hogy közéletünk tele lett negatívumokkal, a művészet nagyfokú negligálásával. Botrányok süketítô sorozatával, ránktukmáló panem et cirsensesével - sôt bizonyos rétegekben a kenyér hiányával is. Ebben a közélet miatt csaknem mesterséges lelki űrben az a reménytadó talán, hogy éppen a hiány miatt megnôni látszik az irodalom, a művészet igénye. Igen, a versé is. Sôt talán éppen az nô meg, méghozzá a Nyugat-stílus után, és az én korosztályom után, meggondolkoztató újsággal. Létminôséggel. Költôknek és kritikusoknak nem mondhatok mást: reménykedjünk.

Egy levélváltásról

November 12-i számunkban Tar Sándor és Kenedi János levélváltását közöltük, melyben az író föltárta ügynökmúltját, a történész pedig erre reagált. Az elmúlt hetekben Eörsi István, Petri Lukács Ádám, Ungváry Rudolf, Márton László, György Péter, Dés László, Kornis Mihály, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Endreffy Zoltán, Haraszti Miklós és Wilhelm Droste írását közöltük.

Katarzis magyar módra

"Magyarországon - mint ez újabban dokumentumfilmet tucatjai bizonyítják - igen sok okos ember él. Mégis az egész nemzet úgy tett, mint a szűzleány, aki - két tisztességet egycsapásra megmentendô - férjhez ment ahhoz, aki megerôszakolta. Miért tette ezt? Hogy bírta ki évtizedeken át a nem-kívánt intimitást? Miért nem készít e tárgyban még most sem számvetést? Szerintem: ez a téma." 1988-ban írtam ezeket a sorokat. Tizenegy évvel késôbb, a most dúló spiclivita dokumentumait böngészve, megismétlem: ez a téma.
      A rendszerváltozás idején elleneztem az igazságtétel jogi megoldásait, mert nem bíztam abban, hogy több mint három évtized távlatából a tévedések veszélye nélkül rekonstruálhatók a bűncselekmények. Fôként az rekonstruálhatatlan, hogy miként oszlik meg a felelôsség a bűncselekményeket hatalmi pozícióból elôidézô személyek között. Ezért inkább azt szorgalmaztam (persze nem egyedül), hogy induljon be valamiféle megtisztulási folyamat, erkölcsi igazságtétel, mert az új demokrácia csak akkor erôsödhet meg, ha a demokratikus intézményrendszeren kívül demokratikus erkölcsi hierarchiára is támaszkodhat.
      Az ilyen irányú javaslatok mindmáig heves ellenállásba ütköztek. Ezt az ellenállást nagy okok okolják. 1991-ben ekképpen érzékeltettem ezeket: "1956. november 4-e és 1989 között Magyarország nyilvánosan politizáló lakossága két csoportra oszlott: az aktív árulókra és támogatóikra. Túl kevés volt a kivétel ahhoz, hogy önálló csoportot alkosson, ráadásul még a kivételek is belekombinálták akcióikba, hogy államrezonból nem tapossák ki a belüket." Magától értetôdik, hogy az aktív árulóknak és támogatóiknak sem áll érdekükben az erkölcsi megtisztulás, magyarán: katarzis. Így hát a politizáló értelmiség kiválóságainak túlnyomó többsége is meg akarja úszni azokat a lelki kényelmetlenséget, amelyeket a múlt okozhat.
      A Tar Sándor és Kenedi János levélváltása körül kirobbant vita ezt a vágyat komikusan felfokozott állapotában tárja elénk. Egy kiváló íróról kiderült, hogy tíz éven át besúgó volt, további tíz éven át pedig elhallgatta ezt besúgott barátai elôtt. A titok mégis kipattant, és ekkor a legfôbb besúgott mentôövet dobott neki. Az Élet és Irodalom nyilvánossága számára kiókumlált egy ál-levélváltást. Az író bevallotta immár amúgy is titkolhatatlan bűnét, melyet Kenedi azután nagylelkűen, sôt: a nagylelkűség narcisztikus mámorában megbocsátott. Azért nevezem ál-levélváltásnak ezt az eseménysorozatot, mert levelének írásakor a besúgó már biztos lehetett a címzett bocsánatában. Levele tehát elvesztette tétjét, írója nem kényszerült ôszinte számvetésre, ezért is sikerült ilyen siralmasan.
      A következô számban Ungváry Rudolf, Petri Lukács Ádám és szerény személyem elítélte ezt az eljárást. Erre záporozni kezdtek felénk - de elsôsorban felém, talán ironikus-szarkasztikus stílusom miatt - a rohadt paradicsomok meg a záptojások. Tar Sándor sajnos spicli, de mennyit szenved szegény, minden részvétünk az övé. Kenedi a keblére öleli spiclijét, milyen nagylelkű, minden bámulatunk az övé. Ellenben ez az Eörsi egy tetű.
      A tisztelt olvasó nyilván nem hiszi el nekem, de pokolian jól mulattam az engem gyalázó cikkek olvasása közben. Mindig örömmel tölt el, ha olyannak mutatkoznak barátaim és egyéb ellenségeim, amilyeneknek elképzeltem ôket. Ez olyan ország, ahol közismert 56-osok javaslatára a tényállást ismerô Göncz Árpád közismert besúgót tüntet ki Nagy Imre-emlékplakettel. Itt nem azok kényszerülnek védekezésre, akik már 1957 ôszén megtagadták a forradalmat, hanem azok, akiket megrendít az errôl tudósító korabeli újság-dokumentum. Itt már nem divat szánni a szegényeket, hajléktalanokat, senki sem ont könnyet azokért a kisemberekért, akiket egy életre tönkretett a Kádár-rendszer politikai rendôrsége és spicliszolgálata, mert részvétpotenciálunkat kimerítik a szegény, jobb sorsra érdemes, szenvedô besúgók.
      Ebben a világban csak örülhetek, ha olyan emberekbôl sikerül napfényre csalogatnom eddig kordában tartott gyűlöletüket, amilyen például György Péter esztéta. A tudományosság köntösét ölti magára, és sejtelme sincs arról, hogy mennyire kilóg a lólába neki. Stiláris és nyelvi elemzés útján azt óhajtja bebizonyítani, hogy én mindmáig testestül-lelkestül bolsevik vagyok. Bosszankodhatnék, de inkább vigyorgok. Elképzelem, milyen pompás mulatság volna, ha én elemezném nyelvileg az esztéta szövegét. Azért is vigyorgok, mert ez olyan ország, ahol rólam ilyesmi sugallható. Ebben az országban Kornis Mihály író leírhatja, a nagy Móricz Zsigmond gondolatát átértelmezve, hogy a tehetséges embernek megbocsáthatóbb a besúgás, mint az átlagosnak. (Holott a tehetséges embernek az erkölcsi felelôssége is nagyobb.) Kornis még vádolhatja is burkoltan Berkovits Györgyöt azért, amiért a szegény Tar vétke napvilágra került. Valaki még azt is leírhatja, hogy "szegény Tar Sándor mit volt kénytelen művelni." Vagy: "Ne méltóztassatok bosszút állni a nevünkben, akik nem akarunk bosszút állni, különösen nem azokon, akiknek nem volt választásuk". Kénytelen volt művelni, nem volt választása: a besúgás tehát, akárcsak a természeti katasztrófák, vakon szedi áldozatait. Az egyiknek a házát viszi el a víz, a másik besúgó lesz: mindkettô a sors szánalomra méltó áldozata.
      Ez utóbbi két idézet Tamás Gáspár Miklós szellemi kincse, és ezért nem foglalkozom alaposabb cáfolatával. Úgysem tudnám két héttel ezelôtt fogant lényeglátó felismeréseit olyan sziporkázóan kipellengérezni, mint ô teszi majd más összefüggésben, más személyekkel kapcsolatban, jövô kedden vagy két hét múlva pénteken, amikor színpompás szellemvasútja a következô kanyarulathoz ér. Akkor talán valamelyik pihentebb fejéhez kapva kiigazítja azt a bejelentését is, mely szerint Joachim Gauck "a legkártékonyabb jó szándékú ember, aki valaha élt". Pedig ez cikkének legmélyebb megállapítása. Ebbôl ível a híd az eszmei lényeghez: a Duna fenekére az összes belügyes irattal! Tamás Gáspár Miklós nem óhajt az iratokba tekinteni, tehát senki se tekinthessen beléjük. Senkit se nyomasszon a múltja! Igen ám, de állítása szerint ô amúgy is tudja, kik súgták be Romániában és Budapesten. Ez esetben, ha következetes óhajt lenni, szíveskedjék emlékezetét is kiirtani - a Duna fenekére agyi állományának szóban forgó rekeszeivel!
      Különösen szórakoztatónak találtam, hogy a záptojás-hajigálók mérgükben még olvasni is elfelejtettek. Cikkemben idéztem Kenedit: "A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberbôl - Belôled -, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat." "Eörsi... írásában nemes egyszerűséggel felmosórongynak nevezi Kenedit" - írja Endreffy Zoltán. Eörsi "felmosórongynak becézheti Tart" - írja Kornis. "Különösképpen nem tartom felemelônek, ha Tar Sándor írót bárki felmosórongynak nevezi" - írja György Péter. Ezek a félreolvasások lelki magyarázattal egészíthetik ki haragos ellenfeleim közös csatakiáltását: "Aki nem akar megbocsátani, annak kinyomjuk a szemét!"
      Dés László így értelmezi a felmosórongy-problematikát: "Eörsi ijesztô, rafinált gondolatmenettel eljut oda, hogy Tar és Kenedi egyként felmosórongy." Eltűnôdôm: mit találhat olyan rémítônek és körmönfontnak? Cikkemnek éppen ez a kiinduló fejtegetése igen egyszerű, és a legkevésbé sem démonikus. Ha valaki elismeri, hogy barátja felmosóronggyá vált, akkor nem biztosíthatja együttérzésérôl és barátságáról, sôt "feltétlen" barátságáról, mert ember nem táplálhat efféle érzéseket egy mosogatórongy iránt. A "feltétlen barátság" kifejezés minden körülmények között érvényesülô bizalmat feltételez. Ilyen barátság fehér holló, ékkô, mely karcolást sem tűr. Ajándékozzuk meg magunkat némi empátiával. A besúgás üres szó, ha csupán a besúgó szenvedéseit társítjuk hozzá, és nem idézzük magunk elé a gyengeségét is, mely tíz éven át legyôzte ezt a szenvedést! Próbáljuk elképzelni e tényállás szituációit, a visszatérô helyzetek undorát és diadalát, kipréselt szavakat, a hallgatásba burkolódzó önfeladás változatait, kézfogásokat és mosolyokat, együtt nevetéseket és bólogatásokat, mindazt tehát, ami az embert mosogatóronggyá alázza, és aztán kössük lelkünket a feltétlen barátság gyémántkapcsával ehhez a formátlan, ázott kupachoz.
      Ezt a bűvészmutatványt Kenedi úgy hajtja végre, hogy áldozattá lényegíti át a besúgót. Hozzáteszi rögvest, hogy Tar kivétel. Miért volna az? Csakis azért, mert Kenedi kedveli ôt. Hiszen a politikai rendôrség két legfôbb spiclitoborzó eszköze az ígérgetés és a zsarolás, és a diktatúrák kiváltképpen ehhez a második eszközhöz folyamodnak. Aki a zsarolásnak enged, az Kenedi felfogása szerint áldozat, így hát a legtöbb besúgó átcsoportosítható a szeretetre és bizalomra érdemes mosogatórongyok alosztályába. Ha Tar Sándor áldozat, akkor áldozat Csurka István is, aki szintén tehetséges írónak indult. Ôt ráadásul internálótáborban, tehát fokozottan kényszerítô helyzetben szervezték be - remélhetôleg ô is számíthat a Kenedi-tábor forró rokonszenvére. Mindenki áldozat, csak a belügyi apparátus a bűnös! Milyen kényelmes álláspont ez emberbaráti, esztétikai és önlélekmentési szempontból! Pedig hát, kedves Dés László, a belügyi apparátus, a besúgókkal ellentétben, csupán azt nyújtotta mindig, amit vártunk tôle. Azt adja, amit ígér, és ebben az értelemben ez a diktatúrák legbecsületesebb szervezete. Legalább a szeretetünkre és részvétünkre nem tart igényt.
      Ha Tar Sándor pusztán áldozat lenne, akkor egyáltalán nem volna szükség katarzisra. Akkor az állambiztonságiaknak kellene átmenniük ezen a drámai folyamaton. Egyébként erre is sor került már, Dél-Afrikában. A csodálatos Nelson Mandela átverekedett egy törvényt, mely szerint kegyelmet kap az apartheid összes sintére, fogdmege, kínzólegénye, aki önként vallomást tesz Desmond Tutu érsek bírósága elôtt. A megkínzottak és legyilkoltak családtagjainak jelenlétében vallottak a szemkinyomók és a heretörögetôk, iszonyatos lelki megrázkódtatásokat okozva a jelenlévôknek és önmaguknak is. Állítólag ezek az iszonyatos tárgyalások teremtették meg a megbékélés lelki feltételeit Dél-Afrikában. Nálunk persze elképzelhetetlenek az efféle radikális gyógymódok az eltérô kulturális hagyományokon kívül azért is, mert a mi társadalmunk nem egymástól élesen elkülönült elnyomókra és elnyomottakra oszlott, hanem elnyomókra és együttműködôkre.
      De azért a katarzist nem lehet teljesen megkerülni. Tar Sándor író közli levelében Kenedi Jánossal, hogy neki szônyegeket és képeket is felajánlottak a fiúk, de ô nem fogadta el sem a szônyegeket, sem a képeket. Kenedinek erre megjön a katarzisa. Pedig erre Tar nem formál igényt. Csak undor van benne és gyűlölet - sebaj, Kenedinek katarzisa támad. Az önnön finom lelkiségét nyilvánosan kiélvezô ember még az alkalmat sem várja meg, hogy megrendülhessen - és máris közszemlére tárja remegését. Ez a látvány ihlette múltkori cikkemet, és ez magyarázza, hogy indulatom olykor túl messzire sodort, azt a látszatot keltve, mintha én elvitatnám Kenedi korábbi érdemeit. Ünnepélyesen bejelentem, hogy ezeket nem vitatom el, nem is akartam soha elvitatni. Bármilyen megdöbbentô, még csak nem is Orwelltôl, hanem Hegeltôl tanultam meg, hogy a múlt az abszolút szükségszerűség birodalma, amennyiben megváltoztathatatlan. De persze azt sem hallgathatom el, hogy nem elôször bôszít fel Kenedi öntetszelgô érzelmi pózainak üressége.
      Dés László azt a jóindulatú tanácsot adja nekem, mint tôrôlmetszett művész egy olyanvalakinek, aki "többek között művésznek tartja magát", hogy folyamodjam a katarzishoz. Ha ismerné többek között az én írásaimat, akkor tudná, mennyire foglalkoztat a katarzis mai lehetôségeinek feltárása ebben a modern világban, ahol már csak kivételképpen képzelhetôk el tiszta tragédiák. Hogyan éleszthetô fel a katarzis az élet groteszk tényei és az általuk kikényszerített ironikus látásmód segítségével? Hol a katarzis lehetôsége egy olyan világban, ahol a besúgó nagyobb társadalmi szolidaritásra számíthat, mint a besúgottak? Ahol a legfôbb besúgott látható ok nélkül besúgójának a fenekébe omlik, és ott a köz csodálatától övezve elalél a humánum illatától? Kenedi eljárásában nem a megbocsátás háborított fel, hanem az öncsalás. Nem a katarzis, hanem ennek teljes hiánya. A besúgó nem tehet semmirôl, csak az állam, a besúgó nem fogadta el a szônyeget, tehát kiérdemli feltétlen barátságomat. Csakhogy Tarnak nem Kenedi grátisz-barátságára van szüksége, hanem igazi megtisztulásra. Dés - aki nem fogy ki az engem építô tanácsokból - azt javasolja, hogy olvassak Dosztojevszkijt és Tolsztojt, és akkor majd fogékonyabb leszek a katarzis iránt. Jó tanácsát jó tanáccsal viszonzom. Hasonlítsa össze bármelyik Dosztojevszkij-hôs küzdelmét a megtisztulásért azzal az erôfeszítéssel, amely Tar Sándor levelébôl olvasható ki, és aztán hablatyoljon Kenedi vagy Tar katarzisáról.
      György Péter még Simone Weilt is felvonultatja ellenem: "Kell, hogy a bűnös lelkének ez az ártatlan része táplálékhoz jusson és felnövekedjék odáig, míg maga válhat törvényszékké a lélek rejtekében, hogy ott megvizsgálja az elkövetett bűnöket, elítélje és végül a kegyelem segítségével megadhassa a feloldozást. A büntetés munkája ezzel véget ért, a bűnös visszatalált a jóba, és vissza kell helyezni ôt nyilvánosan és ünnepélyesen a Civitasz életébe." Csakhogy én ezzel teljes mértékben egyetértek. Hiszen Simone Weil szerint a bűnösnek ki kell verekednie a megtisztulást és kegyelmet. Kenedi viszont megelôlegezi mindazt, ami csak fájdalmas küzdelemmel vívható ki. Sôt, azáltal, hogy áldozatnak nyilvánítja a bűnöst, fölöslegesnek tünteti fel a megtisztulási folyamatot. Katarzis persze ez is, de magyar módra. Megtisztulás, szappanköltség nélkül.
      Uraim, jöhetnek az új záptojások és rohadt paradicsomok!

Eörsi István

Mi nekem a véleményem

egészen jég alatt volt minden lélek
      Dante-Babits: Isteni Színjáték

A csodálkozók pillantásaitól megváltoznak a dolgok. Ha csodálkozom, akkor biztos változom, ez egyszerre működik, egymás tükrei, egymást állítják elô. Én, ha lehet ilyet mondani, mindig a saját véleményemen szoktam csodálkozni, vagyis ennél kicsivel bonyolultabb az ügy, tehát már mindig a dologgal együtt rögtön kialakul a nézet, így aztán egyszerre áll mindez: a dolog, a véleményem és a csodálkozás. Vélemény és ámuldozás rajzolják ki, amire vonatkoznak, az nincs ezek nélkül. Vagy pedig lehet, hogy van, de nincs (más) hozzáférés, ez mondjuk eléggé kézenfekvô: az viszont már nem, hogy egyáltalában van vélemény, mert miért van vélemény. A csodálkozásom ezért nem a dolgokra magukra, hanem erre a hogyan lehetséges véleményemre utal.
      Egyszer, elsô megdöbbenésemben, azt válaszoltam egy kávéházban Willhelm Drosténak, hogy a spicliktôl undorodom, kivéve, és akkor kimondtam egy író nevét. Ez olyasmit jelent, hogy úgy látszik, csak az érzéseimrôl tudok rendesen beszámolni, és ezt nevezem el véleménynek. Aztán pedig mintegy azonnal az álláspontom mellé kerülök, és a megelégedés helyett csodálkozom. Úgy látszik normálisnak, hogy igazán ugyanaz legyél, mint amit gondolsz, hogy alakítsd ki a nézetedet, és azzal elégedj meg végleg, máséval pedig ennek megfelelôen elégedetlenkedj a végtelenségig. Nem tudom, túl bonyolult ügyekben ez talán rendjén való volna, így átvágni a szétszálazhatatlan csomót. Az a dolog azonban, amirôl itt vitatkoznak, nem ilyen bonyolult, és ehhez képest szánalmasan ellentmondást nem tűrôek a vélemények. Mindenki eleve tudja. Azt, hogy mi van, hogyan kell elgondolni, hogy lehet elviselni.
      Szerintem nem lehet elgondolni. Nem lehet elviselni.
      "Örök keserv az árulókra hárul", írja Dante, ô így gondolta el. Egyszerű árulás, ezen nincs mit okoskodni, egy ember elárult másokat, a barátait, ez a pokol, "a legszűkebb gyűrűnek alja", pokollá tette az életét, hol lenne máshol. Függetlenül attól, hogy bevallotta-e, mikor és miért. Ám, mivel mindez belül van, ott belül, nekem nincs ahhoz közöm. Ha nyilvánosságra hozza, csak neki jobb, egy kisajtót biztos kinyit, rosszul teszi, ha nem, rosszul tette, hogy nem elôbb. Pokolban nem lehet élni. Jéggé fagyva a tűzben. Ez marad. Számomra nagyjából csak a szeretet marad.
      Hogy utálnám a spicliket stb., még, azt hiszem, ez sem ilyen bonyolult. Egyszerűen csak úgy megy, hogy nem én változtatok az érzéseimen, hanem az érzéseim változtatnak meg. Itt kívül és belül az úgynevezett kommunizmus rombolt, ha jól emlékszem. Nem emlékszem valami jól, szerencsére, nem mindig jut eszembe, de mintha nem volna elrendezve még ez az egész. Le kell írnom ahhoz, hogy eszembe jusson. Az emlékezetem helyett írok, és rendezkedésbôl. Talán nem visszaírom, a leírás inkább elkülönít, nem biztos, hogy emlékezni kell, hogy muszáj emlékezetben tartani mindezt. Ezeket. A rosszat. Ami annyira fáj. Ha leírom, megcsinálom, és ha leírtam, akkor megvan nekem, mégis külön van, külön vehetô. Legyen meg és legyen külön, szerintem ez jó volna így, nem akarok, akar a fene ezen az iszonyaton, mondjuk az úgynevezett kommunizmuson rágódni.
      De nincs így, még nincs meg, ezért nincs külön. Hogy mit kellene csinálni, nem tudom.
      Komcsik nélkül, de hogyan? Nácitlanítottak, mégis vannak nácik. Hogy aktívak, az biztos, csakhogy ki az, aki mit csinál. Ami pontosan olyan, leginkább az változott, szétváltozott az egész. Azért mégiscsak komcsik nélkül volna jó, hogy azok legalább most már egyáltalán ne szóljanak bele a dolgokba. Csak annyit, hogy, az istenért, ne szóljanak bele. Az összes titkot nyilvánosságra hozni, és nem csupán a besúgók titkait, hanem azt a legnagyobb titkot, amit, lehet, valamennyien tudunk, de mintha nem volna meg nekünk mégsem: itt emberek megaláztak és megnyomorítottak más embereket, kirabolták ôket, megfosztották az idejüktôl, elüldözték a helyükrôl. Megöltek másokat. Ezzel kezdeni valamit, felkészülni rá. Ilyen egyszerű. Nem egyszerű?
      A katarzis nem készületlenül ér el. A naivat nem éri el, készületlenül csak pofára esni lehet. Mégis elô kell készülnöm ahhoz, hagynom kell, hogy, ha csak pillanatokra is, bizonyos helyzetek megtisztítsanak. Attól a létezéstôl elzáró mindenféle rámrakódott valamitôl. Csak pillanatokra, mert ami elfed, épp az véd meg, ilyesmi védelem nélkül senki sem bírja ki. Nem csupán drámai helyzetek, nagy műalkotások, igazából bármely csekélynek tűnô, a hazugságot valahogy elkerülô gesztus is elég ahhoz, hogy a közvetítettségek hálójából egyszerre a közvetlenségbe bukkanjunk elô. Ha szabad ilyen nagyokat mondani. Egy hazugságot legalább elkerülni valahogy. Az elég nagy.

(1999. december 5-6.)

Kukorelly Endre

Jobb helyzetben vagyunk-e?

Jogunk van hozzá, hogy betekintsünk az iratokba, melyeket a bukott rendszer titkosrendôrsége állított össze rólunk. 1996 óta törvény szabályozza e jog gyakorlását. De javunkra válik-e, ha élünk a lehetôséggel? Jobb helyzetben leszünk-e, ha megismerjük a dossziénk tartalmát?
      Ez a kérdés sok kisebbre bontható, melyek közül most csak eggyel szeretnék foglalkozni. Irataink javarészt besúgói jelentéseken alapulnak. A megfigyelt ember általában ismerte a besúgóját, csak nem tudta róla, hogy az. Érdemes-e megtudni most, hogy már nem árthat?
      Az esetek java részében talán nem. Sok ügynöknek semmi köze nem volt azokhoz, akiket megfigyelt. Eljárt, mondjuk, a repülô egyetemre, a szamizdatbutikba, a Szeta összejöveteleire, fülelt, szóba elegyedett ezzel-azzal, aztán távozott. Megértem azokat, akik az ô nevére is kíváncsiak. Én azonban azt gondolom, ez nem fontos. Semmivel sem tudnék többet a múltamról, ha nemcsak azt tudnám, hogy a környezetemben felbukkanó emberek közt akadtak ügynökök, hanem azt is, hogy név szerint ki volt az.
      Csakhogy a politikai rendôrség nem érte be az efféle élô lehallgatókészülékekkel. Olyan közel próbált férkôzni a megfigyelt emberekhez, amennyire csak lehetséges. Vera Wollenberger besúgója a férje volt, Vladimir Meciaré a felesége. Andrzej Szczypiorskira, azt beszélik, a fiát állították rá. Sacha Anderson, Rainer Schedlinski a küzdôtársairól jelentett.
      Ezek nem olyan tények, melyeket a megfigyelt ember büntetlenül kizárhatna a látókörébôl. Legfontosabb kapcsolataink mintegy kiterjesztik az énünket, részét alkotják annak, aki vagyunk. A hozzátartozója, barátja útján figyeltetett ember hamisságban él, noha nem tud róla. Azt hiszi, hogy kölcsönös szeretet és bizalom fűzi össze a másikhoz. Hiedelme téves, s a társa épp e tévedést kihasználva tud ártani neki.
      Amíg a besúgott nincs abban a helyzetben, hogy megismerje a besúgóhoz fűzôdô kapcsolatának valódi természetét, addig tévedése csupán szerencsétlenség. Ha azonban megtudhatná az igazságot, és mégis vonakodik szembenézni vele, akkor maga is felelôs lesz a hamisság fennmaradásáért.
      Ha a leghalványabb gyanúok fölmerülne valakivel szemben, akivel az ellenzéki lét éveiben közösséget éreztem s közösséget érzek ma is, alighanem vennék egy mély lélegzetet, és belenéznék az irataimba.
      Berkovits György belenézett az irataiba, és "Hajdú" jelentéseire bukkant.

Petty

"Hajdú", vagyis Tar Sándor kezdô író volt a hetvenes évek vége felé, amikor a demokratikus ellenzék politikai súlyú mozgalommá állt össze. Berkovits az egyik felfedezôje volt; ô hozta össze Csalog Zsolttal és Kenedi Jánossal. Csalog már nem él; sírja fölött Tar mondott búcsúbeszédet. Berkovits másfél év töprengés után nyilvánosságra hozta a birtokába került iratokat. A bevezetô jegyzetben nagyon szűkszavúan nyilatkozik kettejük viszonyáról: "azt hittem, hogy a barátom". Kenedi hosszú levélben indokolja meg, miért kéri Tart, "ne tedd barátságunkat múlt idôbe".
      Erkölcsileg mindkét magatartás jogosult lehet, noha Berkovitsé egyszerűbben igazolható. Minden barátság alapja egy közös történet, mely kitüntetett jelentôséget ad két ember kapcsolatának. Barátokká azok válnak, akik tapasztalatot szereznek arról, hogy kölcsönösen meg tudnak nyílni egymás elôtt, s akikben e tapasztalatok halmozódása kitüntetett törôdést növeszt a másik gondjai-örömei iránt. Nincs barátság kölcsönös bizalom és kölcsönös felelôsségérzet nélkül. "Hajdú" leleplezôdése visszamenôleg nyilvánvalóvá tette, hogy a bizalom és törôdés egyoldalú volt. Tar olyan embernek ártott, akinek a javáért különleges felelôsséget vett magára, amikor a barátságát elfogadta. Senki nem róhatja föl Berkovitsnak, hogy kettejük közös történetét azzal zárja le: ez nem barátság volt, hanem a barátság megcsúfolása.
      A kezdô helyzet Kenedi számára is ugyanez. Ô sem kerülheti el, hogy az igazság ismeretében átértékelje Tarhoz fűzôdô viszonyát. A felszólítást, hogy "ne tedd barátságunkat múlt idôbe", nem értheti úgy: kettônk közt ma is fennáll a régi barátság. Ez a barátság hazugság vagy önáltatás nélkül nem is tehetô múlt idôbe, mert múlt idôben - legalábbis 1978 óta, amikor Tar már egész biztosan jelentett - egyszerűen nem létezik. Az igazság tiszteletben tartásával csak úgy olvasható az idézett mondattöredék, mint a jövôre vonatkozó ajánlat: kapcsolatunkat csak én hittem barátságnak, de árulásaid ellenére még azzá tehetjük. Még megalkothatjuk egy igazi barátság történetét, ha együtt nézünk szembe azzal, amit a besúgómként tettél velem.
      Amikor azt mondom, erkölcsileg mind Berkovits, mind Kenedi magatartása jogosult lehet, ezt nagyon szoros értelemben gondolom. Nem hiszem, hogy Berkovits választása csupán megengedhetô volna, míg Kenedié különleges tiszteletet érdemel. Tagadhatatlan, a világ egy kicsivel jobb hely lenne, ha Tar Sándornak sikerülne ôszinte képet alkotni a múltjáról, és az elôtte álló idôt az általa okozott erkölcsi kár részleges jóvátételének (is) szentelné. Senkinek nincs joga eleve kétségbe vonni, hogy képes erre. Senki nem tagadhatja, hogy szorult helyzetében szüksége van a támogatásra, ahogy kezdô íróként is szüksége volt rá egy egészen más természetű feladat megoldásához. De ebbôl még nem következik, hogy azoknak, akik a barátainak hitték magukat, egyformán jó oka lenne arra, hogy újra ôk legyenek Tar segítôtársai. Aki, mint Berkovits, magába nézve azt találja, hogy a történtek után terhes volna neki Tar közelsége, annak nem kell magyarázkodnia amiatt, hogy Tar élettörténetének újabb szakaszában nem kíván részt venni. Csak az ajánlhat baráti segítséget Tarnak, aki a leleplezôdés után is erôs vonzódást érez a lénye iránt. E vonzalom ténye az erkölcsön inneni esetlegesség; nem emeli Kenedit Berkovits - s így Kenedi választását Berkovitsé - fölé.
      Az viszont bizonyos, hogy Kenedi választása kockázatosabb. Berkovits levonta a következtetéseket Tar árulásából, s azzal vége kettejük közös történetének. Ez szomorú, de maradéktalanul vállalható fejlemény. Kenedi azonban egy új történet elindítását kezdeményezte, s ezzel a saját emberi hitelét annak a kezébe tette le, aki hosszú idôn át visszaélt a bizalmával. "Hajdú" leleplezôdéséig nem terhelte társfelelôsség kettejük kapcsolatának hazug voltáért. Nem tudhatott róla. De most már tud. Mostantól ô is felelôs azért, hogy ez a viszony ôszinte alapokra helyezôdik-e. Nem vághat bele az új barátság építésébe Tar Sándorral, ha nem hiszi, hogy Tar képes kibonyolódni a hazugságok kusza szövedékébôl, mellyel a kettejük viszonyát behálózta. Csakhogy biztosítéka sincs rá, hogy ez sikerülni fog. Ha sikerül, ô maga is mérhetetlenül sokat nyert: utólag igazolta a Tar iránti rokonszenvét és a vele szembeni jóhiszeműségét. Ha azonban nem sikerül, akkor vagy kénytelen lesz szakítani Tarral, de nem az igazság napvilágra kerülésének döntô jelentôségű pillanatában, hanem egy sokkal kevésbé egyértelmű helyzetben, ami tagadhatatlan kudarc, vagy elvész egy ôszintétlen viszony útvesztôiben, ami borzalmas emberi csôd volna.
      Kenedi János nagyon-nagyon közeli barátom. Féltô aggodalommal figyelem, mi lesz vállalkozásának kimenetele. Nagyon szeretném, hogy igaza legyen Ungváry Rudolfnak, aki azt mondja, nem tud hinni a levélnek, melyet Tar Kenedihez írt, de hisz benne, hogy Tar tudna egy igazabb levelet írni.

Petty

Nemcsak Kenedi - és persze Tar - miatt fontos, hogy Ungvárynak igaza legyen. Tar Sándor jelentôs író, novelláinak megbecsült helye van a kortárs magyar irodalomban. Ráadásul a legendás Profilban vállalt szereplésével részese lett a hazai szamizdat elindulásának is, így a demokratikus ellenzék történetéhez is köze van. A Tarról kitudódott tényekkel nemcsak egykori társainak kell kezdeniük valamit, hanem ugyanígy a tágabb szellemi közösségnek is, melynek, művei révén, Tar Sándor ma is tagja és ezután is tagja marad.
      A jövendô irodalomtörténész majd tárgyilagos pontossággal elválaszthatja egymástól Tar Sándor, az író és Tar Sándor, a beszervezett ügynök alakját. Mi, Tar Sándor kortársai, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az íróhoz való viszonyunkat függetlenítsük a besúgóhoz való viszonyunktól. Aki ezután lapozza föl Tar 1989 elôtt keletkezett novelláit, akarva-akaratlan figyelni fogja, megtud-e belôlük valamit arról az emberrôl, aki e szövegek baráti gondozóját besúgta. Aki Tar 1999 után keletkezendô írásait veszi majd kezébe, óhatatlanul azt kutatja, milyen hatást tett a leleplezôdés és szembesítés a szerzôre. Ezzel neki is számolnia kell. Minden sorát abban a tudatban fogja leírni, hogy a személyére vonatkozó kérdésekre is válaszol.
      Nincs mód kitérnünk a "Hajdú"-ügy megítélése elôl.
      Elismerem, a feladat irgalmatlanul nehéz. Ép érzékű ember maga is megszégyenül, ha a körülmények arra kényszerítik, hogy egy mélyre hullott embertársa fölött ítélkezzék. S ha mégis vállalkozik az ítéletalkotásra, micsoda kényes mérlegelésre kényszerül! Ki kell mondani, hogy az árulás bűn - de bűnös-e az áruló, aki nem önszántából lett azzá? Van-e tetteire mentség; ha mentség nincs, vannak-e legalább enyhítô körülmények? Ha vannak: milyen súllyal esnek a latba? Van-e különbség ügynök és ügynök között? Kiéhez hasonlítható a beszervezett ember bűnössége?
      Demokraták vagyunk, a bukott rendszer elvi ellenfelei. Nemcsak azért utasítjuk el azt a rendszert, mert az élet sivár és szegényes volt benne, hanem azért is, mert intézményeinek működése velejéig erkölcstelen volt, és mert az alattvalókat is az elemi erkölcsi normák megszegésére ösztönözte. El tudjuk-e ítélni a rendszer erkölcstelenségét, ha nem ítéljük el magukat az erkölcstelen tetteket, melyekbe jobb sorsra érdemes embereket belesodort? Elítélhetjük-e a politikai rendôrség módszereit, a behatolást az emberek magánéletébe és személyes önrendelkezésük eltiprását, ha az eszközükké alacsonyított informátort nem ítéljük el? Számon kérhetjük-e az utóbbin az elemi tisztesség és hűség normáit anélkül, hogy szívtelen fölénnyel taposnánk a már ártani képtelen emberen? Tanúsíthatunk-e szánalmat és részvétet az ilyen ember iránt anélkül, hogy szembekerülnénk az elvekkel és értékekkel, melyekben hiszünk, s melyeket Magyarországon a mi dolgunk képviselni? Lehetséges-e olyan ítéletet alkotni a bukott rendszer fölött, melynek gyakorlati következményei emberileg és erkölcsileg vállalhatók?
      Ha nem lehetséges, akkor igaza van Tamás Gáspár Miklósnak: jobb erkölcsi helyzetben lennénk, ha soha egyetlen lap sem került volna nyilvánosságra az állambiztonság irattárából.
      De igaz-e, hogy nem lehetséges?

Petty

Kenedi János azt írja levelében, hogy Tar áldozat volt. Némelyik olvasója lelkesen helyeselt ehhez: igenis, a beszervezett, együttműködésre kényszerített emberek valamennyien szerencsétlen áldozatok. Másokból heves ellenérzést váltott ki az állítás: ha minden besúgó áldozat, akkor - talán néhány állami vezetô kivételével - senki semmiért nem tehetô felelôssé, s nincs különbség a beszervezett ügynök meg a többi ember közt, akik ily módon maguk is potenciális ügynökök. Sem az egyik, sem a másik oldal nem figyelt föl rá, hogy Kenedi nem a besúgókat általában nevezte áldozatnak, csupán a Tar Sándor nevű besúgót; levelének egy másik helyén ugyanis nyomatékosan leszögezi: "Hogy te besúgó és egyben áldozat vagy - kivétel. A szabály valószínűleg más." Kétségtelen, Kenedi adós maradt annak tisztázásával, hogy mi különbözteti meg Tart a tipikus informátortól, s így arra sem adott lehetôséget, hogy a különbség (ha létezik) erkölcsi konzekvenciáit körüljárjuk.
      Próbáljunk meg pótolni a mulasztást.
      Szeretném elôrebocsátani: véleményem szerint Tar besúgói történetének erkölcsi szempontból közömbös vonatkozása, hogy kiváló képességű íróról van szó. Az írói tehetség nem mentô (nem is súlyosbító) körülmény. Nem osztom azok véleményét, akik szerint Tar azért volna méltó különleges együttérzésünkre, mert nagyra hivatott ember. A legkisebb ember ugyanannyi együttérzést érdemel, amikor tetteinek erkölcsi súlyát mérlegeljük.
      Viszont van néhány erkölcsileg valóban nem közömbös tény azok közt, melyeket Tar történetébôl megtudtunk. Nem mindegy, hogy mi tett valakit besúgóvá. Nem mindegy, hogyan került az illetô abban a helyzetbe, hogy a politikai rendôrség kivesse rá hálóját. És az sem mindegy, hogy informátori szerepét hogyan élte meg. Haladjunk végig ezeken a szempontokon.
      Némelyek jutalom fejében vállalták a megbízatást. Másokat megfélemlítettek. És volt, akit kifejezetten megzsaroltak.
      Tar azt mondja, ô a megzsaroltak kategóriájába tartozott. Ez figyelembe veendô körülmény. Értékelésekor azonban a lehetô legnagyobb pontosságra kell törekednünk. Egy embert zsarolhatnak azzal, hogy neki magának, vagy azzal, hogy egy számára fontos lénynek fognak ártani, ha nem teszi meg, amit követelnek tôle. Ha valakinek azt mondják: vagy besúgó leszel, vagy megakadályozzuk halálos beteg gyermeked szívműtétjét, azt az embert iszonyatos erkölcsi dilemma elé állítják.
      Ha azt mondják neki: vagy besúgó leszel, vagy kirúgatunk a munkahelyedrôl, akkor nehéz választás elé kényszerítik, azonban nem erkölcsi dilemma elé. Egyedül saját magát hozza rossz helyzetbe, ha megtagadja az együttműködést. Kenedihez írott levelében Tar csupán homályos célzásokat tett a zsarolás tárgyára. Annyi azonban mindenképpen kivehetô a levelébôl: olyasvalamivel zsarolták, ami neki - nem egy másik embernek - lett volna rossz. Megtudtak róla valamit, amirôl ô maga nem tehet - tehát nem bűn -, mégis attól tartott, szégyenbe hozná ôt, ha kitudódna. Ha jól értem, azzal fenyegették, hogy világgá kürtölik szégyellt titkát, ha nem működik együtt velük.
      Tar egy vidéki városban volt gyári technikus. Úgy érezte, nincs hová menekülnie zsarolói elôl. Megtört, pánikba esett. Hibázott, amikor aláírta a beszervezési papírt, de pusztán ezért senki nem ítélné el, azt hiszem. Azonban nem állítható, hogy innentôl fogva ne lettek volna választási lehetôségei. Tegyük félre azt a lehetôséget, hogy visszamegy Bezzeg alezredeshez és közli vele: bármit csinálnak vele, ô nem jelent. Megfogadhatta volna Száraz György tanácsát: ne járjon Kenediékhez. Vagy megoszthatta volna a titkát magával Kenedivel. Vagy, ha idáig nem tudott elmenni, készíthetett volna használhatatlan jelentéseket. Nem volt emberfölötti feladat mérlegelni ezeket a lehetôségeket, és megpróbálkozni valamelyikkel. Tar azonban továbbra is látogatta budapesti ismerôseit, mindvégig titokban tartotta elôttük az igazságot, és meghökkentôen részletes jelentéseket készített róluk. Miért? Éveken át ugyanaz a páni félelem tartotta volna markában, amely az aláírásra rábírta? Ha úgy volt: mentesíti-e gyengesége a felelôsség alól?
      Lássuk most, hogyan kerül a leendô ügynök a rendôrség látókörébe. Bizonyára akadtak önkéntes jelentkezôk. A legtöbben egyszerűen ahhoz a környezethez tartozhattak, melyet a titkosszolgálat megfigyelt. Tar nem önként kínálta föl magát. Azt sem mondhatjuk, hogy csak úgy kéznél lett volna. Valószínűleg soha nem éri az a balszerencse, hogy felfigyeljenek rá, ha nem vállal részt a Profil nevű gyűjteményes kiadványban. Az, hogy kéziratát - a Mozgó Világ pályázatán díjat nyert, de a folyóiratból kicenzúrázott szociográfiát - odaadta a Profil számára, derék cselekedet volt. Mások, akik ennyit sem tettek, megúszták. Tar azért került arra az útra, melyen elbukott, mert jobb volt másoknál.
      Úgy vélem, a mérleg elkészítésekor errôl sem szabad megfeledkezni. De ez sem olyan körülmény, mely fölmentené Tart a tetteiért viselt felelôsség alól. Amikor odaadta kéziratát a Profilnak, tudnia kellett, hogy lépése távolabbi következményekkel fog járni. Szabad elhatározásából belépett azok körébe, akiknek helyt kellett állniuk azért, hogy megkülönböztették magukat a többségtôl. Innentôl kezdve nem azokkal kellett összehasonlítania magát, akik messze elkerülték a szamizdat környékét, hanem azokkal, akik hozzá hasonlóan a szamizdatot választották.
      Végezetül vessünk egy pillantást arra, hogyan éli meg a besúgó a szerepét. Volt ügynök, aki élvezettel fogalmazgatta jelentéseit. Volt, aki hozzákérgesedett a feladatához. S volt, aki kínlódott. Tudni vélem, hogy Tar szégyellte magát azok elôtt, akikrôl jelentett. Nem volt közömbös irántuk, az pedig végképp távol állt tôle, hogy lesajnálja ôket, mint nem egy informátor a maga áldozatait. Felnézett Berkovits Györgyre, Csalog Zsoltra, Kenedi Jánosra, vágyott ezeknek az embereknek a szeretetére és elismerésére, és nem volt kétsége afelôl: ha tudnák, mit művel, elítélnék érte. Ezért hát össze volt zavarodva, kínlódott, meg akart halni, s a kétségbeesés és az önutálat elôl az ivásba menekült. Azt nem gondolnám, amit a levele sugalmaz, hogy teljesen szétesett volna: azokban az években, amikor mindez történt vele, fölépítette magát mint írót, s ezt akkor is teljesítményként kellene méltatnunk, ha nem tudnánk a Bezzeg alezredes, a budapesti barátok és az italbolt közti háromszögrôl, melynek mértani közepén megszülettek a művek. Mégsem vonhatjuk kétségbe, hogy azok az idôk gyötrelmesek voltak Tar Sándor számára.
      Ám ha valaki azt mondaná, hogy Tar már megszenvedte a magáét, akkor kénytelen vagyok azt felelni: szenvedése nem vitte közelebb a megtisztuláshoz. Kenedihez írott levelében az áll, hogy miután elôször jelentett, már "kétszeresen zsarolható" volt. Mert már csinálta. Ahogy azt a másik dolgot, amirôl szintén azt gondolta, hogy takargatni kell. Nem tudom, úgy vélte-e Tar, hogy a besúgás is olyasvalami, amirôl nem tehet, noha szégyelli. De egész bizonyosan úgy vélte, hogy nincs más útja, mint a rejtôzködés. Ezért hiába volt a gyötrô szégyenérzet, az idô múlásával egyre távolabb sodródott az igazság megvallásától. Egyre mélyebbre süllyedt abba az önáltató vélekedésbe, hogy ha informátori ténykedése titokban marad, akkor valahogy majd csak elsimulnak a dolgok. Még amikor nyíltan neki szegezték a kérdést, akkor is azt kutatta, nem lehet-e kibújni az egyenes válasz alól. S amikor bizonyossá vált, hogy nincs kibúvó, vallomásában akkor is csak arról tudott beszélni, amit vele tettek mások - arról nem, amit ô tett másokkal. Kenedihez írott levele, Márton Lászlót idézem, "a kompromittálódott állampolgár siránkozása".
      Igen, Tar Sándor áldozat. Elôször porig alázták, majd az összetört embert az elé a választás elé kényszerítették, hogy vagy leleplezik szégyellt titkát, vagy titkon elárulja a barátait. Olyan Magyarországot akarunk, ahol az állam emberei senkit nem állíthatnak büntetlenül ilyen gyalázatos kényszerválasztás elé. De egyszersmind olyan Magyarországot, ahol értelme van a helytállás és a behódolás, a hűség és az árulás megkülönböztetésének. Ezért nem lehet elsiklanunk afölött, hogy a választást mégiscsak Tar hozta meg. Nemcsak a politikai rendôrség áldozata ô, hanem a saját gyöngeségéé is. Semmi okunk gonosz vagy aljas embernek tartani - de a felelôsség alól nem menthetjük fel.
      Most érkeztem el döntô állításomhoz. Tar egy olyan szellemi közösség részese, mely nem engedheti meg magának sem azt, hogy ne tegyen világos és egyértelmű erkölcsi különbséget besúgó és besúgott, együttműködô és ellenálló között, sem pedig azt, hogy csak "Raszputyin"-t nevezze nevén, "Hajdú"-ról szemérmesen hallgasson. Tar Sándornak nincs erkölcsi joga ahhoz, hogy történetét ne vitassák a nyilvánosság elôtt. Ettôl persze még igaz lehetne, hogy jobb volna neki, ha megússza ügyének nyilvános vitatását. Én azonban azt állítom, hogy nem igaz.
      Ha hiszünk benne, hogy minden - nem elvetemült - embernek van esélye a megtisztulásra, s ha fontosnak tartjuk, hogy Tar Sándor is eljusson a magáéhoz, akkor azt kell gondolnunk: Berkovits jót cselekedett vele, amikor másfél évi habozás után úgy döntött, hogy közzéteszi "Hajdú" néhány besúgói jelentését. Tarral két örvendetes dolog történt ebben az évben: nemzetközi hírű íróvá vált, és vége szakadt méltatlan bujkálásának. Most, fölteszem, cudarul érzi magát, de valami megkönnyebbülésfélét is éreznie kell.
      Neki most nem kenetteljes szavakra van szüksége, hanem pontos szavakra. Ugyanarra, amire valamennyiünknek.

Petty

De miért éppen ô legyen az, akit a nyilvánosság megítél? Egyrészt, nincs beszervezett beszervezô nélkül; és mégis, a politikai rendôrség eszköze megszégyenül, azok pedig, akik ôt eszközzé alacsonyították, vígan élvezik a nyugdíjukat, vagy virágzó káeftét vezetnek. Másrészt merô esetlegesség, hogy a több kilométernyi besúgói jelentés közül éppen a "Hajdú"-tól származók kerültek elô; Tar Sándorra ujjal mutogatnak, miközben nála talán vétkesebb emberek a közönség soraiból élvezik a szcénát. Nem igazságtalan ez?
      Szerintem ezek rosszul föltett kérdések. Bezzeg alezredestôl és fônökeitôl csakugyan nem várunk önvallomást, de nem azért, mintha tiszteletre méltó úriembereknek tartanánk ôket. Aki Tart elítéli, sokszorosan elítéli a megzsarolóit. Csakhogy ezek az emberek soha nem tartoztak az emberi méltóság védelmezôi közé, és így az sem válhatott kérdésessé, hogy oda tartoznak-e még. Melyikünket rendíti meg, amit Bezzeg Lászlóról vagy mondjuk Horváth Józsefrôl, netán Harangozó Szilveszterrôl megtudhat? Tar Sándor leleplezôdése megrendítô. Tôle ezért remélünk egy igazabb levelet.
      Továbbá, ha az a levél megszületnék, akkor nemcsak a besúgóról lenne tisztább képünk, hanem a gépezetrôl is, mely ôt besúgásra szorította. Arról, hogy miképpen működött; hogyan tört meg, hogyan alázott meg, hogyan játszott ki egymással szemben embereket. A besúgóról kimondott ítélet nem ad fölmentést a tartóinak; hatványozottan száll az ô fejükre.
      De miért a "Hajdú" fedônevű ügynök fizesse meg az árat a tisztánlátásunkért, miközben a többi nyugodtan lapul? Nem tudom, az egykori besúgók közül hányan élik a világukat gondtalanul fütyörészve, hányan rettegnek a leleplezôdéstôl, s hányan szenvednek amiatt, hogy szeretnék, de nem merik nyilvánosan bevallani a múltjukat. Tegyük fel, a többség jól érzi magát. Tegyük fel, Tar Sándor is jobban érezné magát, ha tetteit ma is homály borítaná. Elfogadnánk-e, hogy valóban jobb neki? Csak akkor fogadhatnánk el, ha amorális módon gondolkodnánk az emberek javáról. Erkölcsi értelemben Tar ma kedvezôbb helyzetben van, mint ügynöki múltjának bevallása elôtt volt. Rajta múlik, hogy mit tud kezdeni jobb helyzetével. De aki komolyan gondolja, hogy Tar Sándor nem elveszett ember, az semmiképp nem tarthatja igazságtalan hátránynak "Hajdú" leleplezôdését.
      Mégis, nem volna jobb, ha nem esetlegességek döntenék el, kirôl tudja meg a közvélemény, hogy besúgó volt, s kirôl nem? Sokan szeretnék, hogy az állam hozza nyilvánosságra az összes volt megfigyelô, besúgó, provokátor nevét. Van ebben az óhajban valami, de a magam részérôl azt gondolom, okosabb letenni róla. A kivitelezés buktatóiról nem beszélek; az elvi akadályokra szeretném felhívni a figyelmet.
      Kétféle megfontolásból gondolhatjuk, hogy az államnak feladata az ügynöklista elkészítése és közrebocsátása.
      Egyrészt úgy vélhetjük, hogy az állampolgárok közösségének joga van az összes ügynök név szerinti megismeréséhez, s ez a jog kötelezi az államot. Csakhogy ilyen jogunk nincsen. Állampolgárként csupán ahhoz van jogunk, hogy tudjuk, ki volt ügynök egy viszonylag szűk körben: a köztisztségre - tehát a köz bizalmára - pályázó emberek között.
      Másrészt úgy vélhetjük: még ha az állampolgárok összességének nincs is joga a volt ügynökök névsorához, a volt ügynököknek sincs erkölcsi joga ahhoz, hogy a nevük titokban maradjon. Ezért az ügynökkérdés megnyugtató lezárása érdekében az állam közreadhatja az egykori besúgók teljes körű listáját - s ezt meg is kell tennie.
      Ezzel addig a pontig egyetértek, hogy a besúgók neve nyilvánosságra hozható. De súlyos aggályaim vannak bármiféle hivatalos ügynöklista összeállításával szemben. Ne tévesszen meg az átvilágítás analógiája. Aki magas közhivatalra pályázik, azt az ügynöki múltra utaló legcsekélyebb jelrôl is indokolt elszámoltatni. Vele szemben viszonylag egyszerű ismérvek alkalmazhatók. Magánszemélyek esetében sokkal finomabb kritériumokra van szükség. Ügynök volt-e a munkahelyi vezetô, aki soha nem írt alá, de rendszeresen adott belügyi kapcsolatának "hangulatjelentéseket"? Ügynöknek számít-e, aki aláírt, de soha nem jelentett? Aki rövid ideig jelentett, de aztán fölfedte kilétét a megfigyelt emberek elôtt, s ezáltal használhatatlanná tette magát? Aki soha nem vallotta be társainak, hogy beszervezték, de egy idô után megtagadta az együttműködést? Mennyi idônek kell eltelnie ahhoz, hogy a szakítás már ne adjon felmentést? Az ilyen kérdések vég nélkül sorolhatók, és csak esetrôl esetre haladva, gondos erkölcsi mérlegelés alapján válaszolhatók meg. Aki teljes körű ügynöklistát akar, ezt a mérlegelést az állam hivatalnokaira bízná.
      Úgyhogy a magam részérôl nem követelnék semmiféle ügynöklistát az államtól. Ehelyett azt követelném, hogy vegye komolyan az egykori megfigyeltek jogait. Használható állapotban bocsássák rendelkezésükre irataikat. Semmit ne töröljenek ki ezekbôl (a más megfigyeltekre vonatkozó különleges adatok kivételével). Tartsák tiszteletben azt a jogukat, hogy - ha kívánják - megismerjék azok nevét, akik jelentettek róluk. Vegyék komolyan, hogy az állam, mely jogellenes megfigyelésük révén mérhetetlen kárt okozott nekik, köteles oly módon is hozzájárulni az okozott kár jóvátételéhez, hogy nem tartja vissza a birtokában lévô információkat.
      Ez, a "Hajdú" jelentéseinek közzététele által kavart vihar is tanúsítja, nagy felelôsséget ró arra, aki elkéri iratait, és ráismer a besúgójára. Egyedül lesz a lelkiismeretével, amikor mérlegeli, hogy tudása senki másra nem tartozik, vagy indokolt megosztania más emberekkel. De nem látom be, miért volna jó, ha az állam levenné polgárairól ezt a felelôsséget: akár úgy, hogy meghozza helyettük a döntést, akár úgy, hogy megfosztja ôket a döntéshez szükséges információktól.
      Jobb erkölcsi helyzetben vagyunk-e Berkovits döntése után?

Válaszom: igen.

Kis János