XLIII. ÉVFOLYAM, 46. SZÁM, 1999. NOVEMBER 19.

Másról van szó

Nem lehet, hogy Philip Glass-ügyben Kárpáti Zsuzsáé legyen az utolsó szó, mivel nem Glassról van szó, hanem már megint a demokráciáról. (ÉS, nov. 5., Sekély e kéj)
Ha valaki, mondjuk a Magyar Rádió elnöke, utasítani akarná Kovács Sándort, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban az általa fôszerkesztett Új Zenei Újság következô száma foglalkozzon (vagy ne foglalkozzon) Glassszal (vagy bárkivel, bármivel), felháborodnánk. K. S. és K. Zs. is felháborodna - kézi vezérlést, cenzúrát emlegetnénk, aczéloznánk egy verset. De, kérdem én, mi a különbség? Hát az, hogy K. S. mint fôszerkesztô mindennapi munkája részeként szép csendben megteheti, hogy Glasst (vagy bárkit, bármit) nem szerkeszti be a mûsorba. Ez a szerkesztô joga. S hogy helyesen él-e ezzel a jogával, azt szükség esetén, vagy alkalomadtán fônökei - és bonyolult áttételekkel ugyan, de a hallgatók is - majd megítélik. (Képzeljük csak el: az elnök úr magához kéreti K. S.-t és azt mondja neki: Ejnye, fôszerkesztô úr, nincs az rendjén, hogy az Ön mûsorában évek óta nem foglalkoznak Philip Glass életmûvével! Vagy képzeljük el a fôszerkesztô asztalán tornyosuló levélhegyeket; mind Glasst reklamálja.) A deklaráció, a kategorikus tiltás viszont a joggal való visszaélés, önkény. (És most azt képzeljük el, amint az elnök úr szépen elmagyarázza a fôszerkesztô úrnak, hogy a közszolgálati rádióban önkényeskedni nem lehet, és megkéri, hogy kövesse meg - a hallgatókat.)

H. Kovács János

"Jó helyen vagyok?"

Az ÉS 44. számában Bakács Tibor Settenkedô Zsennye címû írásában az alábbiakat írja: "Ott álltam a határon a Berzeviczy-kastély [kiemelés tôlem] ôsparkjában, s tudtam (...) hogy jó helyen vagyok." Azt gondolom, a szerzô rossz helyen volt, ha a fenti kastély ôsparkjában érezte magát. A kastély a zsennyei Bezerédj-család tulajdona volt, így csak a Bezerédj-kastély ôsparkjában sétálhatott és vehetett részt az Ipari Formatervezôk Találkozóján.

Prejczer Paula

fôiskolai adjunktus

Miért kell sírni a Wesleyn?

Bár a történetnek ez a része nem feltétlenül tartozik a közvéleményre, a tisztánlátás és a tisztesség kedvéért mégis beszélni kell róla.
Egyike vagyok a három "nebulónak", akiknek Iványi Gábornál tett látogatásáról Zolnay János ír cikkében (Hitélet a Dankó utcában, ÉS, 1999/43.). Mi hárman akkor magánemberként mentünk a fôigazgatóhoz. Úgy gondoltuk, talán segíthetünk még, ha elmondjuk, hogy mi, diákok hogyan éljük meg a kialakult helyzetet. Magánbeszélgetést kértünk tôle, késôbb is csak egy-két embernek beszéltünk a történtekrôl; Zolnay János nem tartozott ezek közé. S mint tudjuk, a másod-harmadkézbôl kapott információ úgy mûködik, mint a fülbesugdosós sorjáték: mindenki félreért, elvesz-hozzátesz egy kicsit, s a végére ez is, az is benne van. Így esett a mi történetünkkel is, mire napvilágot látott.
Valójában a fôigazgató nem váratott meg bennünket. Kilenc órakor csak idôpontot egyeztettünk, két órával késôbb, a megbeszélt idôpontban fogadott. Nem ô volt az, akinek a szájából a fenyegetés elhangzott. A szóban forgó halotti koszorúnak nem a létét kérdôjeleztük meg, de abban biztosak voltunk, hogy a tanárainknak nem lehet köze hozzá. Végül is nyugodt körülmények között mindnyájan elmondhattuk a gondolatainkat.
Igaz, hogy sírtunk, na nem azért, mert megfélemlítettek. Három nappal az ominózus évnyitó után jártunk. Ugyan ki nem sírt akkor diáktársaink és volt tanáraink közül valahol az otthonában, vagy másokkal együtt? Igen, sírtunk, mert féltettük az iskolánkat (hiszen a mienk is volt), és féltünk (joggal), hogy elveszik a tanárainkat. Mert ôk teremtették számunkra jó iskolává és emberközelivé a Wesleyt. Nem akarom rózsaszín felhôkbe bugyolálni a múltat, de tény, hogy volt mit, és akkor már volt miért féltenünk.
Visszatérve a cikkre: valójában nem volt "irgalmatlan megimádkoztatás", és a hitünk sem rendült meg. Egy kérdés hangzott el akkor, hogy szeretnénk-e végül együtt imádkozni. Mint már rájöttem: "világi" gondolkodású emberek ezt másként látják, és nem értik, hogy ez számunkra is jó és kívánt befejezése volt a beszélgetésnek.
Hitemet (és ezt mindhármunk nevében mondhatom), Istenbe és az Ô igazságába vetett hitemet sem ember, sem más hatalom nem képes megrendíteni. De a lelkem azzal, ahogy a fejem fölött megváltoztattak mindent, hogy ilyen-olyan technikákkal eltávolították a tanárainkat, és hogy ezzel a tudattal kell két hónapja bejárnom régi-új iskolámba - szóval mindezzel a lelkem (és ezt sokak nevében írhatom) olyan törést kapott, amit talán hosszú évek munkája lesz csak képes begyógyítani. De a heg ottmarad. Bár sem "félénk", sem gyenge nem vagyok.

Lénárd Júlia

(a Wesley IV. évfolyamos szociálismunkás-szakos hallgatója)

Néhány tétel a hazugságról

Mindeddig nagyra becsült kollégámnak, Zolnay Jánosnak a Wesley János Lelkészképzô Fôiskola (WJLF) intézményi problémáiról írott expektorációját (Hitélet a Dankó utcában, ÉS, 1999/43.)két okból is nehéz lenne válasz nélkül hagynom. Egyrészt, mert érdekes módon nála is a fôiskola lelkész- és vallástanárképzése, egyházias-teológikus jellege áll az ízléstelenkedéssel vegyített fullánkos gonoszkodás célkeresztjében. Másrészt pedig azért, mert sorainak szinte egyetlen érdemi állítása sincs, amely nem merítené ki a hazugság, a hazug beállítás kritériumait. (Jobban kedvelvén azonban az eufémikus kifejezési formákat, hazugság helyett az alábbiakban valótlanságot fogok írni.)

1. Valótlanság és gyalázkodásba illô az, amit Zolnay János a "mélyen hívô" világi hallgatóknak a fôigazgató általi "irgalmatlan" "megimádkoztatásáról" elôad. A sztalinista újságírás emlékeit idézô kleriko-horror egy valakirôl vall: a mások legszemélyesebb titkait kéjesen és valóban "irgalmatlanul" szellôztetô Zolnay Jánosról.
   
2. Valótlanság, hogy a fôigazgató azért beszélt halkan az évnyitó istentiszteleten, "hogy megfeszült figyelemre késztesse az amúgy is zaklatott diákokat". Iványi Gábor, mint azt Zolnay János is tudja, s mint utal is rá cikkében, karakterisztikusan halkan beszél. Zolnay János elfelejti ugyanakkor megemlíteni, hogy a hallgatók forrongó hangulatát az ô és tanártársai által napokon át folytatott hecckampány váltotta ki. (A zaklatottság valódi tartalmára fényt vetnek az évnyitón végbevitt randalírozást követô derûs akklamációk: "Most pedig irány a kocsma!")
   
3. Valótlanság az, hogy az évkezdet el lett volna halasztva. A tanév a fôigazgató által megállapított idôpontban menetrendszerûen elkezdôdött.
   
4. Valótlanság az, hogy a fôigazgató bárkit is felmentett volna állásából a tanévkezdés elôtt. Ilyen lépésre csak késôbb került sor, elsôsorban a meginduló oktatás bojkottálásában való közremûködésük kényszerében.
   
5. Valótlanság az, hogy a fôigazgató Szalai Júliának és Harmatta Jánosnak bármikor is felmondott volna. Mellesleg azt a bizonyos "mélyen hívô" találkozást is az a közlés zárta a fôigazgató részérôl, hogy elôzô napi beszélgetésük alapján reménykedik benne, Havas Gábor ígérete szerint gondoskodik a fôiskoláról a tanévnyitón elhurcolt iratok visszavitelérôl és megtartja tanári állását a fôiskolán.
   
6. Valótlanság és óvodai mesének sem igazán alkalmas álságos történet, hogy az SZDSZ és Demszky Gábor azért ment volna bele Iványi Gábor parlamenti képviselôségébe, hogy reparálhassák azt az adósságot, amelyet úgymond Iványi halmozott fel a Fôvárosi Szociális Központ Intézményei addigi fôigazgatójaként. Amennyiben Zolnay János ilyenrôl tud, terjessze elô dokumentumait.
   
7. Valótlanság az, hogy a fôigazgató által említett sírcsokor nem létezett. Kívülem számos más tanúja is van. A hozzá mellékelt lelketlen kísérôlevél ma is megvan. A címzett az iskolafenntartó egyház 72 éves elnöke volt.
   
8. Valótlanság az, hogy a teológus és vallástanár szakok elôadásai "egy komédia részei" lettek volna és bárkit is meg akartunk volna "etetni" azzal, hogy a levelezô tagozatos hallgatóink jelen voltak a MAB-vizitáción. A hét elejére esô idôpontot a MAB jelölte ki, s bennünket arra kért, gondoskodjunk róla, hogy tartassanak a látogatás érdemi lefolytatását lehetôvé tévô elôadások. Azok a levelezôs hallgatók, akik ezt akceptálni tudták, jelen voltak. Az ügy talán ennél is komolyabb részét képezi, hogy ha már Zolnay János valóban azt feltételezi a MAB Látogató Bizottsága tagjairól, hogy ostobák, vagy korruptak lettek volna, akkor hogy egyeztethette össze oktatói lelkiismeretével e meggyôzôdése fél éven át történô titokban tartását? Végül egy apróság: "Álhallgató" az én órámon - cikkének tanúsága szerint - kizárólag Zolnay János lehetett.
   
9. Valótlanság és merô képtelenség, hogy a fôigazgató órája nem lett volna megtartva.
   
10. Valótlanság, hogy amerikai látogatónk csak egy órán tartott hospitálást. Zolnay János maga is legalább két elôadáson volt tolmácsa egy nap alatt. A tolmácsi etikát is többszörösen semmibe vevô inszinuációit McCouwn úr vizitációs jelentése mindenesetre egyértelmûen cáfolja.
    
11. Valótlanság, hogy a fôiskolára húsz-harminc "hitéletis" hallgató járna. A jelen tanévben negyvennéggyel állunk tanulmányi jogviszonyban.
    
12. Valótlanság, hogy a hallgatók csendben és méltósággal tüntettek volna. Az egész utcát teleüvöltô zenedarabok, a fôiskolát és fôigazgatót fumigáló szónoklataik és az intézményi kaput rugdosó megnyilvánulásaik legalábbis nem erre utaltak.
    
13. Valótlanság az, ahogy Zolnay János a normatív támogatás ügyét beállítja. Attól, hogy valaki egy egyházi fenntartású iskola vezetôje, nem kell hülyének is lennie. Igenis lehet például véleménye arról, ha a jól megfizetett tanárok külön dotációkat vesznek fel természetes feladataik némelyikének (pl. szakmai terepgyakorlatok elôkészítése) ellátása fejében, vagy amidôn nem látja a kutatásra fordított pénzek eredményét.
    
14. Valótlanság az, hogy Iványi Gábor bármikor is felkínálta volna a szak normatívával együtt való elvitelét. Ebben nemcsak értelmi képessége és felelôsségtudata akadályozta meg, de az is, hogy jogosítványa sem lett volna rá.
    
15. Valótlanság, hogy Iványi Gábor már júniusban felkérte volna Nemes Juditot alternatív oktatói gárda szervezésére. Erre az évkezdés Zolnayék általi szabotálását tapasztalva csak szeptemberben került sor.
    
16. Valótlanság az, hogy a diákok közül bárkinek is veszélyben lenne a diplomája, a fortiori, hogy bárkitôl is "elvették" volna a diploma megszerzésének lehetôségét. Kétségtelen, mindazok, akik volt tanáraik szirénhangjai hatására tanulmányaik helyett bizonytalan képzési formák kialakításában való közremûködésre szentelik idejük derekasabb részét, nem is siettetik e tervük megvalósítását.
    
17. Valótlanság az, hogy a fôiskolán valamifajta olyan "ez a társaság" végzi jelenleg az oktatást, amelynek kezébôl diplomát átvenni szégyen lenne. Illusztrációként csak annyit, hogy az elôadók képesítési mutatói minden korábbinál magasabbak.
    
18. Valótlanság, hogy a fôiskolán a hallgatók vallási hovatartozása iránt bárki is érdeklôdött volna a sugalmazott értelemben. Faggatólagosan, vagy nyilvántartási céllal ezt még a lelkész-szakon sem kérdezzük meg.
    
19. Hogy Balás István politikai és világnézeti hovatartozásának kutatgatásával mit is akar mondani Zolnay János, azt csak találgathatnám. Nem teszem. Megállapítom azonban, hogy a WJLF-en nem tartanánk kívánatosnak, ha az emberi kapcsolatok és együttmûködések formális determinatívumok, biológiai jellemzôk vagy éppen szekértáborok olykor nagyon is átlátszó (bolsevista stílusra emlékeztetô) kollektív egoizmusának jegyében strukturálódnának. Meggyôzôdésünk, hogy az oktatás dialektikus processzusa annál termékenyebb, mennél jobban integrálja az egyéni meggyôzôdések, hitek, ízlések legváltozatosabb képviselôt. Ennek jegyében senkinél sem vizsgáljuk a személyiségi jogok körébe tartozó adatokat. Eklatáns példája ennek éppen maga Zolnay János is. Balás Istvánt illetôen mindazonáltal közölhetem, hogy hozzá fûzôdô kapcsolatunk nem újkeletû. Annak idején a kevesek bátorságával védte a fôiskolát fenntartó egyházi közösség rendôrileg és közigazgatásilag üldözött tagjait.
    
20. A megkergült hangulatban ideig-óráig kölcsönösen elôfordultak és elôfordulhattak kevéssé szerencsés megnyilvánulások. A számítástechnika-tanár inkulpált kijelentésérôl én mindenesetre egészen másként értesültem. Nem tudván ugyanakkor a történteket hitelt érdemlôen is rekonstruálni, egyet tehetek: a Fôiskolai Tanács és a magam nevében coram deo et publice megkövetem az esetlegesen megbántottakat. Megjegyzem, a fejlemények része volt az is, s Zolnay János cikke errôl már nem szól, hogy a hektikus állapot elôidézésébôl ô és szövetségesei milyen állhatatos módon vették ki részüket; hogy miként álltak mögötte azoknak a hallgatói megnyilatkozásoknak, amelyek köztiszteletben álló, kiváló képességû tanárokat próbáltak megalázni szakmai és emberi minôségükben.

Majsai Tamás

a WJLF szakvezetôje, a Fôiskolai Tanács tagja

(A vitát ezennel lezártnak reméljük.)