"Legyetek erôsek, a választási kampánynak ez még csak a gyenge elôjátéka" - ezekkel a szavakkal fordult a Fidesz Országos Tanácsához 1993. június elsején írott körlevelében Áder János, a párt Országos Választmányának elnöke, amikor a közélet már hetek óta a Magyar Demokrata Fórum (MDF) és a Fidesz közös ingatlanügyletétôl volt hangos. Napvilágra került ugyanis, hogy az Antall-kormány 1992 tavaszán titkos határozattal két nagy értékű belvárosi ingatlant juttatott a két pártnak. Áder levele a mind bizonytalanabbá váló tagságot igyekezett megnyugtatni, hogy nincs politikai háttérmegállapodás az MDF-fel: "az aránytalanságok jórészt az elôzô kormány döntésének köszönhetôek. Lehet, hogy a Németh-kormány az MDF-et és a Fideszt azért juttatta kisebb alapterületű székházhoz, hogy két évvel késôbb politikai vádakat kovácsolhasson az MSZP ebbôl a helyzetbôl? Ez nem valószínű. Az viszont tény, hogy az akkori döntés esetlegessége miatt ma bármelyik párttal lehetnénk egy csónakban." Ez a magyarázat azonban a kétkedôket nem gyôzte meg, és - bár a sorokat kifelé zárták - a párton belül sokan vélték úgy, hogy az akkori kormánnyal radikálisan szembenálló, és emiatt a népszerűségi listát toronymagasan vezetô Fidesz könnyen elcsúszhat ezen a "banánhéjon". Magát a tranzakciót párton belül többen "hiperpragmatikus" lépésként értékelték, mivel Áder János szerint "a fô cél az volt, hogy se külsô, se belsô források ne jelentsenek számunkra olyan függô helyzetet, amikor a pártnak csak korlátozott mértékben van módja arra, hogy saját politikát folytathasson. Így tudtuk elkerülni, hogy bármilyen gazdasági vagy más érdekcsoport zsebébe kerüljünk". Egy év múlva a parlamenti választásokon azonban bizonyossá vált, hogy az így megszerzett pénzt nem lehetett politikai szavazatokra váltani, sôt: az eset máig éktelenkedô folt a "tiszta kezek politikáját" hirdetô Fidesz arculatán.
A levél sok tekintetben helyes elemzése volt a rendszerváltás egyik súlyos mulasztásának, annak, hogy az akkoriban formálódó demokratikus pártokat infrastruktúra és megfelelô anyagi háttér nélkül bocsátotta útjukra. Kezdetben fôképp az országos központok és a hivatali szervezetek elhelyezése okozott súlyos gondokat. A "hôskorról" minden pártnál legendák keringenek, a Fidesz esetében például az alagsorban üzemeltetett központi párthelyiségrôl, az ajándékba kapott fénymásolóról és minibuszról, valamint Orbán Viktor "szakadt" Volkswagen Golfjáról, amelyet mindig éppen az használt, akinek szüksége volt rá. A helyzet azonban hosszú távon tarthatatlan volt, ezért az MSZMP megszűnését követôen egyre többen követelték, hogy az állampárt vagyonából ne csak az utódszervezetnek minôsülô MSZP, hanem az új politikai csoportosulások is részesüljenek. A Németh-kormány az elsô demokratikus választásokig átmeneti jelleggel az MSZMP-vagyon terhére átadott ugyan irodaházakat a politikai pártoknak, de csak használatra, nem tulajdonba.
Az 1990-es országgyűlési választásokat követôen megindult a harc, hogy a használatba kapott épületeket a pártok ingyen tulajdonukba vehessék. Ez ugyanis annak az esélyét jelentette számukra, hogy az ingatlanok hasznosításával rövid idôn belül készpénzhez jutnak, s erre égetô szükségük volt. Közel féléves - parlamenti kivonulásokkal és késhegyre menô vitákkal övezett - tárgyalássorozat után 1991. május 21-én végül hatpárti megállapodás született az Országgyűlésben, amely szerint a parlamenti pártok mindegyike nettó 2000 négyzetméter hasznos alapterületű épületre jogosult. Ezen túlmenôen a választásokon elért szavazati arányok függvényében további, legfeljebb 1500 négyzetméter nettó alapterületre is jogosultságot szereztek. Az MDF-et és a Fideszt együttesen 3300 négyzetméter többletingatlan illette meg, mivel az addig használatukban lévô székházak alapterülete jóval kisebb volt a megállapodás szerintinél.
Az MDF-nek és a Fidesznek járó további ingatlanok kiválasztásával és átadásával a kormány a Pénzügyminisztérium (PM) Vagyongazdálkodási Fôosztályát bízta meg 1991 ôszén, amely a feladatot "továbbpasszolta" a Kincstári Vagyonkezelô Szervezetnek (KVSZ). Hamar kiderült: a kincstár nem rendelkezik olyan ingatlanokkal, amelyek megfeleltek volna a hatpárti megállapodásban foglalt elveknek. Így került a képbe az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), amely az állami vállalatoktól elvont, közel húsz székházból éppen akkor alakított ki egy ingatlanportfoliót, melynek kezelésével a Belvárosi Irodaház Kft.-t (BI Kft.) bízta meg. A BI Kft. feladata többek között az volt, hogy rendezze az ingatlanok tulajdoni helyzetét, gondoskodjon az épületek állagának megóvásáról, és kutassa fel a lehetséges befektetôket.
Gerô Pétert, a BI Kft. vezetôjét ebben az idôszakban többször a PM-be kérette László András fôosztályvezetô azzal, hogy az általuk kezelt ingatlanok közül jelölje meg a pártok elhelyezésére alkalmas irodaépületeket. Gerô Péter és munkatársa, a jogi kérdésekkel foglalkozó Mohácsi Tibor határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogyan lehetne a rájuk bízott vagyont a lehetô legjobban hasznosítani, így "eszük ágában sem volt" a pártoknak belvárosi épületeket ajánlani. Ennek alapján, a törvényben elôírt négyzetmétereket szem elôtt tartva, mindenekelôtt külvárosi ingatlanokra igyekeztek irányítani a pártvezetôk figyelmét - bár az ajánlatok között szerepelt egy rózsadombi épület is. 1991. november 25-én a KVSZ ajánló ingatlanjegyzéket adott át a két pártnak, amire válaszul azt közölték: hajlandók megosztozni a felajánlott ingatlanokon, amennyiben azokat a KVSZ legkésôbb év végéig a tulajdonukba adja.
Ezt a feltételt azonban a KVSZ a rövid határidô miatt nem volt képes teljesíteni, a felajánlott épületek ugyanis lakottak voltak. Egyes források szerint a pártok képviselôit (a Fidesz részérôl Varga Tamás és Simicska Lajos gazdasági szakértôk, az MDF részérôl pedig Balsai József ügyvéd - Balsai István akkori igazságügy-miniszter rokona - és Kollár K. Attila gazdasági igazgató) ez nem különösebben zavarta. A tárgyalásokon részt vevôk mindegyike tisztában volt ugyanis azzal, hogy a "szemforgató", csak a négyzetméterekkel foglalkozó hatpárti megállapodással szemben az MDF-nek és a Fidesznek elsôsorban nem irodára, hanem pénzre van szüksége. Ennek ékes bizonyítéka az a levél, amelyet a két párt nevében 1991. december 20-án írtak a Kincstári Vagyonkezelô Szervezet akkori igazgatójának, Penz Andrásnak, és amelyben a következô javaslatot tették: "Tekintettel arra, hogy a két párt jogosultságát kielégítô ingatlan nem áll rendelkezésre, így a Magyar Demokrata Fórum és a Fiatal Demokraták Szövetsége a jogosultsági igénynek megfelelô ingatlan pénzbeli megváltására tesz javaslatot. A megváltás összege: 1,7 milliárd forint (...), amely összeg kifizetését az érintett két párt 1992. január hónapban kívánja kézhez kapni." A javaslat Kupa Mihály akkori pénzügyminiszteren bukott el, aki szerint a törvény szövege egyértelműen ingatlanjuttatásról beszél, és különben sem volt a költségvetésben ekkora összegre fedezet.
A tárgyalások tehát három hónap múltán visszajutottak a kiindulási pontra: az állami vagyon terhére ingyenesen ingatlant kellett juttatni a két pártnak. Az új fordulóban a tárgyalási alapot már két igen értékes (a Széchenyi rakpart 3. és a Váci utca 38., a Tisztikaszinó) belvárosi épület képezte, amelyeket információink szerint a Simicska-Varga páros választott ki a Belvárosi Irodaház Kft. nyilvánosan is hozzáférhetô ajánlatából. Amikor 1992 januárjában újabb találkozókra került sor a pártok és az állami szervek képviselôi között, a konkrét igényt már az ÁVÜ nevében tárgyaló Slosár Gábor, a privatizációs szervezet akkori helyettes ügyvezetô igazgatója is támogatta. A januári egyeztetések során azonban kiderült, hogy mindkét ingatlan "problémás". A Széchenyi rakpart 3-ban két állami vállalat, az ERBE és az Erôterv "lakott", elhelyezésükrôl gondoskodni kell, a Tisztikaszinó hatalmas épülete pedig két külön helyrajzi számon szerepel a nyilvántartásokban. Ráadásul utóbbi egy részére a Mogürt - kedvezményes díj fejében - hosszú távú bérleti jogot szerzett, az üresen álló másik épületrész iránt pedig több befektetô is érdeklôdött, például egy spanyol, illetve egy osztrák cég. De nemcsak a külföldiek, maga a Belvárosi Irodaház Kft. is gondolkodott azon, hogy kaszinó üzemeltetésével hasznosítsa az impozáns, ám meglehetôsen elhanyagolt állapotban lévô épületegyüttest.
Az elképzelések azonban nem váltak valóra, miután a pártok ragaszkodtak a kiszemelt épületekhez. Január-februárban, miközben folytak az egyeztetések, felbukkant az érdeklôdôk között a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) is. Az MKB akkor már évek óta épületgondokkal küszködött, és mivel bérlôként kapcsolatban állt a Belvárosi Irodaház Kft.-vel, látóterébe került az egykori Tisztikaszinó épülete is, amely reprezentatív volta miatt megfelelônek tűnt, hogy banki székházzá alakítsák. Mire azonban a bank akkori vezetése rászánta magát, hogy komolyabban foglalkozzon az ingatlan megvásárlásával, az épület, kacifántos módon ugyan, de a két párt tulajdonába került.
Az ügyletet ismerôk közül többen egy "lyukas garast sem adtak volna" azért, hogy ezt a tranzakciót a Fidesz és az MDF képes lesz tetô alá hozni. Az ingatlanok átadását ugyanis nemcsak a rendezetlen tulajdonviszonyok, hanem jogszabályi korlátok is nehezítették. Jelesül a hatályos vagyongazdálkodási törvény, amely szerint az ÁVÜ a rábízott állami vagyont csak hasznosíthatja és értékesítheti, ingyenesen azonban nem adhatja át. A "róka fogta csuka" helyzetet a két párt és a vagyonkezelô csapata végül úgy oldotta fel, hogy közvetítôként újra bevonta a tranzakcióba a KVSZ-t, amely ingyenesen is juttathatott állami vagyont. A huszáros megoldást Szabó Tamás akkori privatizációért felelôs tárca nélküli miniszter 1992. február 27-én titkos elôterjesztés formájában (Tük. 223. sz.) vitte a kormány elé. Antall József miniszterelnök azonban kifogást emelt az elôterjesztés ellen, számára ugyanis nem volt világos, hogy jogszerű-e az ingatlanátadás a kincstáron keresztül. Aggályait erôsítette egy, a kormányülést követôen készült belsô kormányzati feljegyzés, mely szerint a KVSZ csak akkor juthat hozzá a kiszemelt ingatlanokhoz, "ha a kormány azokat megvásárolja, vagy kincstári kezelésben lévô ingatlanok értékarányos cseréjével megszerzi, illetôleg a parlament eseti döntésével engedélyezi az ingyenes átadást".
A jogi akadályok azonban a legkevésbé sem zavarták az érintetteket. Miközben a kormány szakértôi még javában vitatkoztak az eljárás jogszerűségén, 1992. március 10-én, alig két héttel az ominózus kormányülés után az érintettek ötoldalú (a Fidesz, az MDF, az ÁVÜ, a KVSZ és a BI Kft.) megállapodást kötöttek a Váci utcai ingatlan átadásáról. Eszerint az ÁVÜ április 1-jei hatállyal átadja az épület kezelôi jogát a KVSZ-nek, amely az ingatlant tizenöt napon belül a két párt osztott tulajdonába adja. Ezzel egy idôben, a megállapodás részeként, a két párt bizományosi szerzôdést írt alá a BI Kft.-vel az ingatlan értékesítésére, 1,3 milliárd forint plusz áfában jelölve meg a minimális vételárat. A szerzôdés - amint azt a késôbb vizsgálódó állami szervezetek megállapították - feltűnônek minôsülô rendelkezést is tartalmazott, amelynek értelmében az ÁVÜ lényegében készfizetô kezességet vállalt a vételár kifizetésére. Érdemes újra hangsúlyozni: a szerzôdések aláírására akkor került sor, amikor a kormány még nem is döntött az ingatlanátadásról.
A kormánydöntésre csak 1992. április 16-án került sor, meglehetôsen furcsa körülmények között. A kormány aznapi ülésérôl - betegsége miatt - hiányzott ugyanis az átadás ilyetén formáját kifogásoló Antall József miniszterelnök, így az ülést Boross Péter akkori belügyminiszter vezette. Lényegében változatlan formában fogadták el az eredeti, februári elôterjesztést, tudomást sem véve a szakértôk aggályairól.
A Fideszt képviselô Simicska Lajos és Varga Tamás március 10-ét követôen már biztosak lehettek abban, hogy "pénz áll a házhoz", mégpedig legalább 600 millió forint. Ennek tudatában komoly gazdasági manôverekbe kezdtek. Több nagy összegű hitelt vettek fel például néhány kereskedelmi banktól. A Magyar Hitel Banktól a "vidéki irodahálózat fejlesztésére" 50 millió forintot, a Budapest Banktól pedig 98 millió forintos folyószámla-hitelt kértek és kaptak, a Fico Kft. "gépjármű-kölcsönzési üzletágának beindítását" jelölve meg célul. A hitelek fedezetét minden esetben a párt Lendvay utcai székháza jelentette. Egy, a Fico Kft. és a párt gazdálkodását egyaránt jól ismerô informátorunk szerint ezekbôl a hitelekbôl a párt azonban nem sok pénzt használt fel, igaz, nem is volt rá szüksége, miután abban az esztendôben a teljes éves költségvetése 200 millió forint körül volt.
Hogy mi lett a hitelekbôl származó pénz tényleges sorsa, azt igen kevesen tudják. Annyi biztos, hogy 1992. április 26-án a Fidesz az "autókölcsönzô üzletág tárgyi eszköz beszerzéseire" hivatkozva 122 millió forintot adott át a Fico Kft.-nek. A pénzek mozgatását Simicska Lajos intézte, így forrásaink szerint arra a kérdésre, hogy mire fordították a pénzt, valószínűleg egyedül ô tudja a pontos választ. Egy azonban biztos: a Fidesz és a Fico Kft. közötti élénk pénzmozgások idôben egybeesnek azzal a "cégalapítási hullámmal", melynek során a párt több vezetô tisztviselôje (Varga Tamás és Simicska Lajos) és rokonaik (Kövér László öccse, Simicska Lajos felesége, Varga Tamás édesapja) vállalkozásokat alapítottak, illetve a már meglévôkben tôkét emeltek.
Közöttük is meghatározó szerepet játszott a Varga Sándor (Varga Tamás édesapja) és Pusztai Zsuzsanna (Simicska Lajos felesége) által tulajdonolt Best Lízing Kft., amelyben 11,9 millió forinttal a Foliograph Bt. (képviselôje Schlecht Csaba) emelt tôkét. A Best Lízing a Fico Kft. gépjárműkölcsönzési üzletágának - amely "Jet-Car" fantázianéven külön egységet alkotott a kôbányai Szállás utcában - fontos szereplôjévé vált. A működés alapötletét forrásaink szerint egy joghézag kínálta: a hosszabb ideje külföldön élôk, a diplomáciai útlevéllel rendelkezôk és a társadalmi szervezetek vámmentesen hozhattak az országba személygépkocsit. Varga Tamás nagy értékű luxusgépkocsikat akart az országba hozni. (Késôbb a konstrukciót a hatóságok jogszabályba ütközônek minôsítették, ami miatt Varga Tamás három hónapot töltött elôzetes letartóztatásban, és jelenleg is büntetôper van folyamatban ellene.) Az autók behozatalára eredetileg a Fico Kft.-t - amelyre mint egy társadalmi szervezet vállalatára, kiterjedt a kedvezmény - szemelték ki. Azon kevesek azonban, akik a párton belül tudtak errôl, ellenezték a tervet. Végül az "importôr" a Best Lízing (késôbbi Autó Classic) Kft. lett, amely 1992-ben kilenc nagy értékű gépkocsit - köztük egy Rolls-Royce-ot és egy Ferrarit - biztosított a Fico Kft. számára. Ezek együttes értéke 88 millió forint volt.
A cégalapítási hullám fôszereplôje az 1992. április 2-án létrejött Quality Invest Rt. volt, amelyet nem titkoltan befektetési célokra hozott létre Simicska Lajos, Varga Tamás és Kövér Szilárd 102 millió forintos alaptôkével. A pénz nagy részét üzletrészek vásárlására fordították. Az Orbán család bányavállalkozásban szerzett tulajdonrészük (ÉS, 1999. augusztus 20.) csak egy volt a sorban. Érdekeltségükbe tartozott például az augusztusi cikkünkben szintén szereplô Arzenál Kft. is, amelynek alaptôkéjét abban az évben 64 millió forinttal emelték meg. A Quality Invest Rt. tulajdona volt az egymillió forintos törzstôkével létrehozott Quality Party Service Kft. is, amely a Bajkál éttermet üzemeltette. A vendéglô a Fidesz egyik központi találkozóhelye lett, a párt vezetése számos esetben tartotta itt formális és informális találkozóit. Többen kellemes emlékeket ôriznek a helyrôl, ahol "marha jól fôztek, különösen a kagylót és a fokhagymás csigát csinálták jól".
A cégek sorában tulajdonosi szerkezete miatt számít unikumnak az 1992. augusztus 31-én létrehozott Millennium Rt. A vállalkozás kezdetben Kövér László gimnáziumi évfolyamtársa, Grácsmann Tibor tulajdonában állt, késôbb azonban felbukkant tulajdonosai között az a Demokratikus Ezredfordulóért Alapítvány is, amelynek a Fidesz kereken tízmillió forintot utalt át 1992. augusztus 15-én. Az rt. felügyelôbizottságában az alapítványt Szadai Károly, Kövér László akkori titkára, jelenlegi kabinetfônöke képviselte.
Ez a távolról sem teljes felsorolás is jól mutatja, miként szôtte körül fél év alatt a Fico Kft.-t és rajta keresztül a Fideszt olyan magáncégek hálója, amelyekben fôként a párt vezetô tisztviselôi, illetve azok rokonai és barátai játszottak meghatározó szerepet. Ezeket a cégeket illeti meg a független magyar bíróság által elsô fokon is elfogadott "Fidesz-közeli cég" elnevezés.
Az mindenestre biztos: a Tisztikaszinóért járó pénz a "gründolási hullám" kezdetén még nem volt a Fidesz számláján. Oda csak 1992 szeptemberében került, amikor az akkor még állami tulajdonban lévô Magyar Külkereskedelmi Bank, néhány hétig tartó "kemény alkudozás" után, 1,53 milliárd forintos vételárban állapodott meg a két párttal. Ebbôl 697 millió forint illette a Fideszt. Az ügylet plusz pikantériája, hogy 1992. szeptember 23-án a bank és a két párt csak elôszerzôdést kötött egymással, valószínűleg azért, mert - ahogy egy, a tárgyalásokon részt vevô forrásunk mondta - "a pártok képviselôi utaltak rá, hogy hatpárti egyetértés mellett elôkészületben van a párttörvény olyan irányú módosítása, amely szerint a pártoknak a következô évtôl nem kell áfát fizetniük". Ennek azért volt jelentôsége, mert az ingatlanpiac általános gyakorlata szerint mindenki bruttó összeggel számol. Magyarán: a vevô megmondja, hogy mennyit hajlandó fizetni, az áfával nem foglalkozik. Nem volt ez másként a Tisztikaszinó esetében sem, így különösen kapóra jött, hogy a parlament 1992. december 21-én valóban módosította a párttörvényt. Az adásvételrôl szóló végleges szerzôdést csak 1993. január 11-én írták alá a bank és a két párt képviselôi. Az elôszerzôdés alapján azonban már 1992. szeptember 30-án megkapták a vételár közel 90 százalékát, 1,4 milliárd forintot. Ebbôl az MDF számlájára 761,6 millió, a Fideszére pedig 638,4 millió forint folyt be.
A székházpénz nagyobb része azonban nem sokáig maradt a Fidesz bankszámláján, azt különféle jogcímeken átadta a Fico Kft.-nek. Elsôként 200 millió forintot folyósítottak 1992. október 9-én egy "Befektetési keretmegállapodás" részeként, évi 23 százalékos kamat mellett, ezt rövid idô múlva az "alapító befektetési stratégiája alapján, további kihelyezések forrásaként" újabb 45 millió forint követte. További 100 millió forintból a Fico Kft. a Creditanstalt Rt.-nél állampapírt vásárolt, 120 millió forintot pedig három hónapra a Magyar Hitel Banknál vezetett folyószámlán kötöttek le. A fennmaradó részbôl visszafizették azt a 98 millió forintos folyószámlahitelt, amit korábban a Budapest Banktól vettek fel.
Összességében tehát a Fidesz által különféle jogcímeken, ideiglenes jelleggel a Fico Kft.-nek átadott pénzeszközök egyenlege 1992 végén elérte 425 millió forintot. Ezt az összeget 1993. január 5-én újabb 149 millió forint követte, amely a Fico Kft. törzstôke-emelésére szolgált. Így végeredményben a Tisztikaszinó eladásából származó pénz szolgált annak forrásául, hogy a Fico Kft. üzleti tevékenysége a korábbiakhoz képest jelentôsen kiterebélyesedett.
A párt és a Fico Kft. közötti "élénk, kétirányú pénzmozgásról" azonban a Fidesz néhány felsô vezetôjén kívül senkinek sem volt tudomása. A vezetôség ugyanis az éves költségvetés elfogadáskor egy olyan klauzulát fogadtatott el, a vegyes és záró rendelkezések között, amely "felhatalmazta az Országos Választmányt, hogy a költségvetés tervezett bevételén felül rendelkezésre álló bevételek felett szabadon rendelkezzen". A párton belül egyébként is kevesen törôdtek a pénzügyekkel, a parlamenti frakciótagokat teljes mértékben lekötötte a politizálás és a törvényhozói munkára való felkészülés. Ez az általánosnak tekinthetô hozzáállás tette lehetôvé, hogy - az információink szerint egyébként már 1989 ôszén a párt gazdasági szakértôinek felkért - Simicska Lajos és Varga Tamás nagy önállósággal járhassanak el a gazdasági ügyekben.
A tagságot emiatt sokkolták a lapokban 1993 közepén a székházeladásról megjelent hírek. Ettôl kezdve a frakcióülések és pártösszejövetelek állandó kérdése lett: hol a pénz. A legtöbb támpontot erre a párt vezetôi közül Áder János adta a már idézett levelében: "részben bankbetétben, részben a Fico Kft. törzstôke-emelése ebbôl történt, részben hiányt finanszíroztunk belôle, a legnagyobb részt a helyi irodák megnyitására fordítottuk, és bizonyos költségvetési feladatok teljesítésére is ebbôl az összegbôl került sor". Áder ugyanakkor hivatkozott levélében a Fidesz-kongresszus által megválasztott Számvizsgáló Bizottságra is, amely állítása szerint 1993 elején megismerte az ingatlaneladás körülményeit, és azzal kapcsolatban semmilyen kifogást nem emelt.
A Számvizsgáló Bizottság azonban késôbb - a választási vereséget követô kongresszusra készített jelentésében - több olyan jelenségre is felhívta a figyelmet, amely negatív hatással lehetett a gazdálkodás eredményességére. Így például arra, hogy a "nagy összegű szerzôdéseknél nem minden esetben történt versenyeztetés, azaz nem találtuk nyomát ellenajánlatok bekérésének. Ez a körülmény csökkenthette a rendelkezésünkre álló vagyon felhasználásának hatékonyságát, pénzünk optimális felhasználását". Mindazonáltal "olyan, alapvetô hiányosságra utaló jeleket nem találtunk, amely a részünkre átadott dokumentáció valódiságát megkérdôjelezné". A bizottság ekkor már másfél éve szorgalmazta, hogy szigorúbb összeférhetetlenségi szabályokat állapítsanak meg a párt vezetôivel és családtagjaikkal kapcsolatban. Javaslatukból azonban csak annyit fogadtak el, hogy a párt vezetô testületeinek tagjai nem nyilvános nyilatkozatot tesznek arról, mely cégben van tulajdonrészük, illetve mely cégeknél rendelkeznek ellenôrzô, irányító funkcióval. A nyilatkozattétel nem terjedt ki a családtagokra. Az is igaz, hogy maguk a Számvizsgáló Bizottság tagjai is tisztában voltak azzal, hogy egy párt gazdálkodása nemcsak üzleti, hanem bizalmi kérdés is, hiszen - ahogy egyik, a bizottság munkáját jól ismerô forrásunk mondta - "egy párt nem közbeszereztet", hanem hozzá közeli cégekkel dolgoztat.
Simicska Lajos és Varga Tamás mindent elkövetett, hogy senki ne lásson bele lapjaikba. Bizalmatlanságuknak sok oka volt, így forrásaink szerint egyebek mellett az, hogy "a fiúk féltek, hogy kikerülnek az infók". Ráadásul a székházügy napvilágra kerülése után úgy érezték, hogy a sajtó egyre ellenségesebb velük, ezért még a választott testületeknek is csak vonakodva mutatták meg a papírokat. Az információk kiszivárgásának megakadályozására az egyik leghatásosabb mód az volt, hogy a cégekbe tulajdonosként, ügyvezetôként, könyvvizsgálóként családtagokat, barátokat ültettek, és ahol felügyelô-bizottsági tagokra volt szükség, oda ugyancsak bizalmi embereket helyeztek. Utóbbiak azonban nagyon hamar lemondtak tisztségükrôl. Indokuk többnyire ugyanaz volt: nem voltak fb-ülések, a cégek működésébe az fb-tagoknak nem volt érdemi beleszólásuk, sôt, információval is alig rendelkeztek. Úgy érezték tehát, hogy semmi keresnivalójuk nincs ott. Ez történt a Fico Kft. három fb-tagjával, Spéder Zoltánnal, Fertô Imrével és Bayer Zsolttal is, akik 1993 ôszén együtt nyújtották be lemondásukat. Nekik sem volt betekintésük abba, hogy mi történt a Fico Kft. pénzeivel.
Csupán "szállongó hírek" terjedtek arról, hogy a pénzt többnyire "befektetési elôleg vagy kölcsön formájában" adták tovább Fidesz-közeli cégeknek. A Bajkál étteremrôl például az általunk megkérdezettek szerint "mindenki tudta, hogy valamilyen módon a Fideszhez kapcsolódik, csak éppen azt nem, hogy pénzügyileg hogyan".
Orbán Viktor október 11-én az RTL Klub - korábbi riportunk alapján feltett - kérdésére, hogy kapott-e az édesapja bányavállalkozásában egy darabig tulajdonosként szereplô Quality Invest Rt. 102 millió forintot a székházpénzbôl, azt válaszolta: "hogy a Fidesszel szabályszerű üzleti kapcsolatban álló több tucat cég közül ki milyen tranzakciókat bonyolított, abban én nem tudok nyilatkozni. Én csak azt tudom megmondani, hogy milyen ellenôrzések és hányszor történtek akár a párton belül, akár az Állami Számvevôszék, akár az adóhivatal részérôl". Csakhogy a felsorolt állami szervezetek és hatóságok nem ezeket a gazdasági ügyleteket vizsgálták. Érdemi vizsgálatra ugyanis az adóhatóságon kívül senkinek nincs is felhatalmazása. Többszöri nekifutásra ugyan 1996-ban a parlamentben kormánypárti kezdeményezésre létrehoztak egy vizsgálóbizottságot, azonban az is csak arra kereste a választ, hogy nem nagyobb alapterületű ingatlant kapott-e a két párt, mint amekkora a hatpárti megállapodás alapján járt volna. Közel egy év után a bizottsági jelentés megállapította: "a törvényi rendelkezések megsértésével (...) a Fidesz és az MDF, a kormány, az ÁVÜ és a KVSZ tevékeny közreműködésével, kétmilliárd forintot meghaladó olyan bevételhez jutott, amely ôket nem illette meg". A parlamenti bizottság felkérésére az ügyet ugyancsak alaposan körbejáró Állami Számvevôszék (ÁSZ) szintén csak az ingatlanjuttatás törvényességét vizsgálta, azt viszont már nem, hogy a székházak eladásból származó kétmilliárd forintnak mi lett a sorsa.
Ezt az ÁSZ akkor sem vizsgálhatta, amikor kétévente ellenôrizte a párt gazdálkodását. A számvevôk hatásköre ugyanis csak arra terjed ki, hogy a Fidesz mint párt számláiba betekintsenek, a tulajdonában volt Fico Kft. gazdálkodása azonban jórészt rejtve maradt elôttük. Mint a vizsgálatot végzôk egyike elmondta, a párttörvény rendelkezései miatt még a pártok hivatalos vállalkozásait sem vizsgálhatják, nemhogy a "szatelit-cégeket". Felhatalmazásuk csupán arra terjed ki, hogy ellenôrizzék: a politikai pártok betartják-e a párt- és a számviteli törvény vonatkozó elôírásait. Arra nem, hogy megvizsgálják, a pártoktól kapott pénzeket mire fordítják vállalkozásaik.
Orbán Viktor korábbi kijelentésével ellentétben - miszerint a számvevôk mindent rendben találtak a párt gazdálkodásában - az ÁSZ még így is azt állapította meg 1995-ben, a 92-93. évi gazdálkodás vizsgálatakor, hogy a Fidesz és a Fico Kft. közötti ügyletek lebonyolítása során megsértették a számviteli törvény alapelveit. A jelentés kimondta, hogy "a vizsgált idôszakban igen nagy összegű, élénk, kétirányú pénzforgalom bonyolódott a párt és az általa alapított Kft. között. E pénzmozgások megfelelô nyilvántartását és a számviteli törvényben elôírt számviteli bizonylatokkal történô tételes dokumentálását elmulasztották". A számvevôk ezért nem is voltak képesek az egyes pénzmozgások mögött meghúzódó gazdasági műveletek azonosítására. Ezért felkérték az Adó- és Pénzügyi Ellenôrzési Hivatalt (APEH), hogy a párt és a Fico Kft. között létrejött befektetési keretmegállapodást azzal a szemmel vizsgálja meg, hogy nem sértették-e meg az adózásról, valamint a pártok gazdálkodásáról szóló törvényt.
Közel kétéves hallgatás után, 1997. július 24-én az APEH elnöke levélben közölte a Számvevôszékkel, hogy az általuk kifogásolt pénzügyi műveletek nem sértették egyik törvény elôírásait sem, bár 17,5 millió forint adóhiányt találtak. Kékesi László, az adóhivatal akkor újonnan kinevezett elnöke Medgyessy Péter pénzügyminiszternek 1997 februárjában küldött feljegyzésében viszont jelezte, hogy "a Fico Kft. számlázásával összefüggésben jogszabálysértést tárt fel az APEH Pest Megyei Igazgatósága", ezért a vállalkozásnál újabb kiegészítô vizsgálat vált szükségessé. Ennek eredményét a mai napig nem hozták nyilvánosságra, a revíziót végzôket pedig köti az adótitok. Az már csak merô véletlen lehet, hogy a Fidesz tavalyi választási gyôzelmét követôen Simicska Lajos mint az APEH elnöke elsô körben éppen azokat a dolgozókat (köztük az elnökhelyetteseket és több megyei igazgatót) rúgta ki azonnali hatállyal a hivataltól, akiknek rálátásuk lehetett a Fico Kft. ügyeire. Forrásaink egy része szerint Simicska működése során mindazonáltal bizonyította, hogy "rablóból lesz a legjobb pandúr", miután "abnormalitásba torkolló zsenialitásának" és erôs politikai támogatottságának köszönhetôen, adófônöki regnálása idején a korábbinál jóval hatékonyabban hajtották be az adókat.
Ennek ellenére újságírói eszközökkel is világosan nyomon követhetô, hogy a Tisztikaszinó eladásából származó pénz miként vándorolt a Fidesztôl a Fico Kft.-ig. Azt azonban, hogy a párt vállalkozása pontosan mihez kezdett ezzel a több száz millió forinttal, még a hatósági vizsgálatok sem voltak képesek egyértelműen megállapítani. Az ezeket feszegetô kérdéseket pedig - függetlenül attól, hogy ki teszi fel - a párt vezetése rendre politikai támadásként vagy árulásként értékeli. Ezt még a Fideszen belül is szóvá tette egy, az 1994-es választási vereséget követôen készített belsô elemzés, amely szerint a Fidesz életének legkényesebb területérôl, a gazdasági ügyekrôl "senki nem mert még a legszűkebb pártnyilvánosság elôtt sem érdemi diskurzust kezdeményezni. Enélkül viszont nehezen képzelhetô el valóságos megújulás. A talaj ráadásul nagyon ingoványos, mert itt szinte tökéletes az információhiány. A titkosításnak persze nemcsak elônye van, hanem hátránya is. Egyfelôl az az egy-két ember, aki mindent tud, annak (azoknak) kell elvinnie a balhét. Másfelôl attól, hogy a párt formális vezetô testülete tagjainak túlnyomó többsége nem tud semmirôl, nem bújhat ki a felelôsség alól". Ezt a felelôsséget azonban eddig senki nem vállalta fel. Egyedül a Fidesz elnöki posztjáért 1994 ôszén ringbe szálló Wachsler Tamás alelnök próbálkozott azzal, hogy a tagságot szembesítse a párt gazdasági ügyeivel és a szakértôk, elsôsorban Simicska Lajos, Gansperger Gyula és Varga Tamás tevékenységével. Sokak szemében azonban a választmány tagjaihoz írott terjedelmes levele Orbán Viktor pártelnök megbuktatására irányuló kísérlet volt csupán, és nem valóságos elszámoltatási kísérlet.
Ezzel együtt a gazdasági ügyekrôl és az azokat irányító Simicska Lajosról igen rossz vélemény alakult ki a Fideszen belül. A már említett belsô elemzés szerint "Simicska nem egyszerűen egy gazdasági igazgató, aki azzal törôdik, hogy a párt az erôforrásait az adott feltételek között a leghatékonyabban használja fel (ezzel foglalkozik a legkevesebbet), hanem önálló politikai tényezô, aki a háttérben folytatott kavarásaival befolyásolja a párt politikáját. Teóriái vannak, politikai koncepciói, amelyeket nem vitat meg a Fidesz egyetlen testületével sem, de amelyek mentén cselekszik. (...) Az égvilágon mindenhez ért, mindenrôl van véleménye, és úgy képzeli, hogy az ô tiszte a dolgokat rendbe tenni. Ehhez, mint mindenkinek, aki pénzek fölött rendelkezik, meg is van a megfelelô hatalma. (...) Tevékenységével sok kárt okozott eddig a Fidesznek." Az ilyen vélemények azonban - látva a pártelnök kiállását Simicska mellett - fokozatosan kisebbségbe szorultak. A Fidesz tavalyi választási gyôzelme pedig sokak számára Orbán Viktort igazolta. Azt az embert, aki nyolc évvel ezelôtt váteszként fogalmazott, amikor azt írta a Népszabadságban (1991. szeptember 28.): "az állami vagyon szétosztásából a fiatal generációk élethelyzetükbôl fakadóan törvényszerűen kimaradnak - leszámítva néhány szerencsést és zsenit. Bár nincs ínyünkre, de elkerülhetetlen, hogy a tulajdonért folytatott brutális küzdelembôl a gyenge kiesik".
A cikkben szereplô információk gyűjtésekor számos dokumentumot és újságcikket áttanulmányoztunk. Állításaink nagyban támaszkodnak az Állami Számvevôszék jelentéseire, azokra, amelyek a Fidesz gazdálkodása törvényességének ellenôrzésérôl, valamint az egyes pártok ingatlanjuttatásának törvényességi ellenôrzésérôl szólnak, a parlament Alkotmányügyi Bizottsága Székházügyi Albizottságának H/4882. számú jelentésére és annak mellékleteire, jegyzôkönyveire, továbbá különféle belsô fideszes feljegyzésekre, a Cégbíróságon nyilvánosan elérhetô információkra, a Szabad Demokraták Szövetsége által a Postabank-ügy kapcsán nyilvánosan közzétett információkra. Különösen nagy segítséget nyújtottak az események rekonstruálásához a korabeli tudósítások, így a HVG, a Népszava, a Népszabadság és a Magyar Hírlap témánkba vágó cikkei.
A dokumentumokon kívül körülbelül harminc, a történetben kulcsszerepet játszó személlyel folytattunk háttérbeszélgetéseket. Ezek mindegyikére 1999 szeptember-októberében került sor. Mivel a cikk témája és a benne szereplô információk jellegüknél fogva számos üzleti, politikai és személyes érdeket sértenek, az információk ellenôrzése és bizonyítása igen nehéz volt. Ellenôrzöttnek tekintjük azt az információt, amelyrôl írásos vagy egyéb technikai eszközzel rögzített bizonyítékunk van, illetve amelyet legalább kettô, de lehetôség szerint több, egymástól független forrás részleteiben is megegyezôen hozott tudomásunkra. A források védelme érdekében a cikkben ôk nem nevesíttettek. Ahol egy-két mondat idézôjelek között szerepel, az azt jelenti: forrásunk szó szerint így fogalmazott a háttérbeszélgetés során. Amikor nem szó szerint idézünk valakit, az azt jelenti: forrásunk tartalmát tekintve pontosan a leírtakat mondta, legfeljebb más szavakkal.