XLIII. ÉVFOLYAM, 43. SZÁM, 1999. OKTÓBER 29.

A tévelygések poétikája

- Márton Lászlóval beszélget Csontos Erika -

Márton László 1959-ben született Budapesten. Prózaírói indulása lelkes és értô fogadtatásban részesült, a kritika kiemelte bölcseleti, világnézeti indíttatását, a magyar prózában szokatlannak tunô kapcsolódásait a német barokkhoz, német romantikához. 1992-ben megjelent nagyregényét, az Átkelés az üvegent szintetizáló jellege miatt Nádas Emlékiratok könyve és Esterházy Bevezetés a szépirodalomba címu munkái mellé helyezik. Márton színpadi szerzôként is hamar bemutatkozott. Elsô muvei átírások: a Carment és Spiró Az ikszek címu regényének motívumaiból írt Kínkastélyt Szolnokon, a Lepkék a kalapon címu rémbohózatát, amely Gozsdu Elek Köd címu regényébôl készült, a Vígszínház, majd a Budapesti Kamaraszínház mutatta be. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemrôl írt szomorújátékát, A nagyratörôt Kolozsvárott játszották sikerrel.
Néhány fontosabb mufordítása: Novalis: Henrich von Ofterdingen, Goethe: Faust I., Kleist: Hermann csatája. Legutóbb megjelent regénye, a Jakob Wunschwitz igaz története a frankfurti könyvvásáron Hans-Henning Paetzke fordításában volt olvasható. Az Élet és Irodalom olvasói fôként irodalomkritikáit ismerhetik.

- Miközben az írók többsége áttért a számítógépre, legalábbis a munka végsô fázisában, te az eddigi életmuvedet írógéppel írtad. Miért?

- Többféle válasz lehetséges. Ragaszkodom a megszokott dolgokhoz, és idegenkedem az újításoktól. Szeretek úgy írni, hogy ne legyen szükség javításokra, nem szeretem, ha könnyen és nyomtalanul lehet javítani. Szeretem az írógép ôszinte, meghitt zakatolását, és félek a számítógépben lappangó szellemektôl. Nem tudom komolyan venni a képernyôn vibráló szöveget, viszont fontosnak tartom, ha egy kézirat magán viseli a kéz nyomait.

- Azt szoktad nyilatkozni, hogy hét könyvet szeretnél megírni. Hogyan kell ezt értenünk?

- A magyar irodalomban számos alkotó életmuve - gyakran éppen a legkiválóbbaké - parttalan és formátlan. Ez részben azzal magyarázható, hogy üzemszeruen haladnak egyik murôl a másikra. Én megpróbálok ennek ellenállni. Számomra fontos volt, hogy az egymásra következô munkákat valamilyen középponti rendezôelv kösse össze. Úgy gondoltam, hogy ez a rendezôelv lehet az emberi tévelygésekkel való foglalkozás - minthogy ez engem, úgy is, mint hétköznapi embert, úgy is, mint írót, kiemelkedôen érdekelt. Ezt fejeztem ki azzal a metaforával, hogy hét könyvet akarok írni. Az írói problematikának ez hét fokát jelentette. Hogy ez pontosan milyen muvekben fog majd megmutatkozni, azt elôre nem tudtam, így a hét könyvet valószínuleg soha nem fogom megírni. Mondjuk, hogy hármat vagy négyet tudok megírni belôlük. Más kérdés, hogy ami a bibliográfiai egységeket illeti, most jelenik meg a tizennegyedik könyvem.

- Azt is szokásod állítani magadról, hogy sajátos kettôsség jellemzô rád: hétköznapi éned írja a tanulmányokat, színdarabokat, mufordításokat, és ettôl hermetikusan elzárva muködik a prózát író éned.

- Igazából a létezésmódról van szó, arról, hogy ki beszél, hogy az író beszél-e, vagy valaki más. Szerintem az író nem beszélhet - legalábbis az én esetemben. Az író az ír. Aki beszél az íróról, az valaki más, mondjuk, az író egy közeli ismerôse. Most, ahogy így beszélünk, és ahogy én egyes szám elsô személyben saját magamról meg tudok szólalni, biztos, hogy az itt jelen levô hús-vér emberként teszem, nem pedig az Átkelés az üvegen, A nagyratörô vagy a Jakob Wunschwitz igaz története szerzôjeként. Az író létezése a mu megírására terjed ki, mondjuk az elôkészületektôl a végsô forma létrehozásáig, és utána az a szöveg, ami megszólal, a hangoknak az a szövevénye, ami kihallható a szövegbôl, az az író hangja, és az a hang, amelyik a telefonban, interjúban hallatszik, az egy kortársunké és ismerôsünké.

- Mészáros Sándornak azt nyilatkoztad, hogy a hét mube beletartozik A nagyratörô címu szomorújátékod. Pedig az nem is próza.

- Vagy talán mégis az. Annak ellenére, hogy dráma, és versben van írva. Fogadtatása azt mutatja, hogy akár dialógusokból álló regényként is lehet olvasni, amelyben a narrátor pusztán annyit mond, hogy X szereplô bejön, Y. szereplô meghal. Igaz, elég sokan meghalnak benne.

- A Lepkék a kalapon címu drámád viszont nem került bele.

- Mert az nem próza, azt kizárólag a színház élteti, amennyiben élteti. Ez már 1987-ben, Verebes István rendezésekor kiderült, és még egyértelmubbé vált hét évvel késôbb, amikor Csizmadia Tibor színre vitte az Asbóth utcában. Azt az elôadást nagyon szerettem. Talán azért is, mert kaptam benne egy kisebb szerepet. Én voltam Spangenberg Radiszló. A színészek tökéletesen elfelejtették, hogy én vagyok a szerzô. Tudták, elvileg, de nem volt jelentôsége. A rendezô sem a szöveg magasztos létrehozóját látta bennem, és - ami talán még ennél is fontosabb - én is elfelejtettem, hogy én vagyok a szerzô, és ennek legékesebb bizonyítéka az, hogy elôadásról elôadásra, lázas igyekezettel újra meg kellett tanulnom a szövegemet.

- A hét könyv között biztos helye van viszont nagyregényednek, az Átkelés az üvegennek. Komoly kritikai visszhangja volt, ugyanakkor az is igaz, hogy a kritikusok egy része felvetette az olvashatóság kérdését.

- Mármint hogy olvasható-e a regény. Nem tudom, én nem olvastam. Nem szoktam a saját könyveimet olvasni, legfeljebb levonatban. Úgy emlékszem rá, valóban eléggé bonyolult a szerkezete, különbözô idôsíkokban és valóságszinteken játszódik. Különbözô nézôpontokból más-más világállapot látszik, a szereplôk meg vannak fosztva emlékezetüktôl. Ráadásul a prózai leírást surun szakítják meg verses részletek. Mint mondjuk Boethius vagy Novalis muvében. Rájuk nem szokás mondani, hogy olvashatatlanok. Igaz, olvasni sem szokás ôket.

- Kidobtál egy elôzô változatot belôle. Miért?

- Nem voltam vele megelégedve, mert kezdett parttalanná válni. Most, ahogy így utólag visszagondolok rá - vagy ahogy írás közben visszagondolt rá a szerzô, aki akkor már a második változatban volt benne -, mert destruktív szándék uralkodott el benne. A szöveg szálait szétvivô, mindent lefokozó, önmagából kiforgató szándék, és nem volt, ami ezt ellensúlyozza, nem volt összetartó kompozíciós elv.

- Megtartottál-e valamennyit az elsô változatból?

- A legelsô mondatot. Különben újragondoltam az egész történetet. Végül is valamifajta történet nyomon követhetô. Sajnos csak nyomon követhetô, mondom most, homályos emlékeim alapján, mert most már inkább a tisztán, világosan kidolgozott, részleteiben is precízen végiggondolt eseménysorokat részesítem elônyben. Akkor még másvalaki voltam, és akkor még a szerzô is egy másik szerzô volt... Némileg megbántam, hogy nem hoztam létre egy harmadik változatot. Ki kellett volna dobni valószínuleg ezt a másodikat is, és megírni rendesen, szigorú önkorlátozással egy leegyszerusítettebb, ha úgy tetszik, szegényesebb és kopárabb harmadik változatot, ami azonban sokkal tisztább lett volna - és valószínuleg elvett volna még további tíz évet az életembôl. Egyébként nincs kizárva, hogy egyszer még nekirugaszkodom.

- Mintha lenne egy váltás az utóbbi évek muveinek világképe és az elôzôek között. Elsô könyveidben sokak által "fantasztikusnak" nevezett, imaginárius világokat teremtettél. Az Átkelés az üvegen - többek között - azt tette kérdésessé, hogy mi tekinthetô valóságnak. Ám A nagyratörô-trilógia és a Jakob Wunschwitz igaz története úgynevezett történelmi tényeken alapul. Miért, hogyan muködik nálad a történelem "kitalálása"?

- Az írónak tudnia kell, hogy mire miért van szüksége. Miért éppen egy régmúlt eseménnyel, annak régmúlt szereplôivel foglalkozik. Meg kell találnia a történetben rejlô erôket, energiákat, ha úgy tetszik, démonokat, és azokkal kell szembesülnie. Ha a tárgya nem belôle magából következik, akkor megette a fene az egészet. Ha nem a személyiségének belsejében játszódik az az esemény, ami történelmi eseménynek van elôadva, akkor kitalálhat akármit, olvashat ezeregy forrást, az mind nem ér semmit. Az Átkelés az üvegen az emlékezet vesztésérôl, illetve fantáziával való pótlásáról szólt. Kézenfekvô a továbblépés, hogy ha már az emlékezetrôl van szó, akkor a kollektív emlékezetnek azt a fajtáját, amit történelemnek szokás nevezni, miért ne lehetne ugyancsak a tévelygések gyujtômedencéjeként felfogni....

- Miért választottad - mindkét elôbb említett muvedben terepül - a XVI- XVII századot?

- Azért, mert eléggé távol van tôlünk, egyértelmuen történelmi kor. Viszont eléggé közel van ahhoz, hogy életszeruen el tudjuk képzelni a szereplôket, hogy a nyelvüket még megértsük - ugyanakkor ez egyértelmuen egy más nyelvállapot -, hogy a gondolkodásmódjukat rekonstruálni lehessen. Ez a korszak határvonal. Már megmutatkoznak a modern személyiség alapvonalai, de a középkorias vonásai is a maguk nyers barbárságával, valamint a döntéseknek olyan személyes konzekvenciái vannak, amelyek egy mai túlszervezett és globalizált életben elképzelhetetlenek volnának.

- Ennek egyik példája Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem, A nagyratörô fôszereplôje. Hogyan találtál rá?

- Elolvastam valamikor Cserei Mihály Erdély története címu krónikáját és megtaláltam azt a részt, amelyet Jókai is kizsákmányolt az Erdély aranykorában, ahol a gonosz Teleki Mihály elôször elveszejti az alapjában véve jó szándékú, de kissé meggondolatlan Bánffy Dénest, majd rettenetes intrikáival végtelen szenvedésbe taszítja és a németeknek eladja Erdélyt. A sorsok felívelése, lehanyatlása és ezek kölcsönhatása ragadott meg. Észrevettem, hogy ez egy drámai modell. A XIX. századi magyar irodalomban volt egy lehetôség az ezzel való foglalkozásra. De az az író, aki ezt megtette volna, valahogy nem született meg, vagy aki erre alkalmas lett volna, többé-kevésbé kikerülte, vagy mint Katona József, elhallgatott. Az volt a tervem, hogy darabot írok belôle. Közben rábukkantam Báthory Zsigmond figurájára. Rájöttem, hogy az ô története nagyobb szabású, jóval nagyobb terheket megbíró, messzebbre mutató história, nemcsak egy adott hatalmi konfliktus modellje, hanem az egész térség visszatérô problémáját, a szabadság és nemzeti függetlenség konfliktusát, és még azon túlmenôen is jó néhány olyan dolgot, amit Bibó István a kelet-európai államok nyomorúságának nevezett.

- "De vannak fényes pillanataim,/ midôn a túlzottan éles tekintet/ felhasítja a látvány függönyét/ mögéje pillantok és borzadok" - mondja egy helyütt Báthory Zsigmond. Figurájában az ítélôerô nélküli éleslátás tragikuma is megfogalmazódik.

- Meg vagyok róla gyôzôdve, hogy valóban összefügg a mi térségünkben a túlfeszült lényeglátás a cselekvési mozgástér behatároltságával -- és az abból eredô fantáziákkal és nemegyszer torz döntésekkel vagy nagyon helytálló észrevételekkel egy tökéletesen hamis eszmei konstrukcióban. De ez így utólag lepárolva egészen más, mint amikor a színpadon ember ember ellen kell hogy kiálljon, mikor egyvalaki kijátszik valaki mást, aki becsap egy harmadikat. Természetesen ezek a testek nemcsak férfi-, hanem nôi testek is... Rengeteg mindenre megírás közben jön rá az ember, az a kérdés, hogy el tud-e kezdeni úgy egy muvet, hogy az visszamenôleg igazolja a megírás során támadó késôbbi felismeréseket

- A nagyratörôvel te nyertél a kolozsvári drámapályázaton, és elô is adták.

- A drámapályázatra az elsô rész készült el, Tolnai Ottó Könyökkanyarával megosztva nyert, aztán elkészült a második és a harmadik rész is.

- Még több részbôl állóra tervezted. Miért akadtál el?

- Nem akadtam el. Inkább rájöttem, hogy itt végzôdik. Azáltal, hogy Báthory Zsigmond lemond a trónról és elmegy, a fôszereplô kilép a történetbôl. Igaz, még visszatér ugyan Erdély kormányzásába, sôt, attól kezdve még borzalmasabb dolgok történnek. De egyrészt ezek a borzalmak drámában nem ábrázolhatók igazán - csak elbeszélhetôk -, másrészt, ha nincs egy központi hôs, aki köré szervezôdnek a történések, akkor kaotikussá és ennek megfelelôen formátlanná válik a dráma.

- Három jelentôs tanulmány született A nagyratörôrôl. H. Nagy Péter a dráma intertextualitását, Bazsányi Sándor a visszatérô metaforák és szójátékok szerepét vizsgálja. Balassa Péter a magyarság "önismeret-kálváriáját", a dráma Bánk bánhoz való sajátos kapcsolódásait emeli ki, és hangsúlyozza a szomorújáték mufaji sajátosságait is. Miért választottad ezt a nálunk szokatlan mufajt?

- Mert szerintem ez a mufaj volna az igazi formája a mi térségünkre jellemzô, katarzis nélküli tragédiáknak. Másképpen fogalmazva, az a kérdés: ha a döntési mechanizmusok embertelenné válnak egy darab logikája szerint, maradhatnak-e a színpadon emberi lények? Lehet-e ôket emberileg komolyan venni? Lásd például a Bánk bánt és szerencsétlen ötödik felvonását.

- Egy nagyszabású, lelkes esszében felhívod a figyelmet Katona József "elfelejtett" lírájára. Miért nem írtál a Bánk bánról?

- Számomra a dráma is akkor nyílt fel, amikor végigolvastam Katona verseit. Egyszer azt mondtam, hogy nem szeretem a Bánk bánt, mert csak kínozzák vele a gyerekeket. Inkább Katona verseit kéne tanítani. Erre a Forrás fôszerkesztôje, Füzi László megkért, hogy írjak esszét Katona verseirôl. Megírtam. Nem sokkal késôbb jelent meg Sándor Iván Vég semmiség címu kitunô esszéje a Bánk bánról. Láttam, hogy nemcsak engem izgat Katona személyisége és azok a látomásos dramaturgiai problémák, amelyek a mubôl kihámozhatók. Sok olyan kérdés, ami a Bánk bán kapcsán felmerült bennem, A nagyratörôbe került bele, és drámai formát öltött. Ha megírtam volna esszé formájában, könnyen lehetséges, hogy nem lettem volna képes megírni A nagyratörô jeleneteit.

- A nagyratörô 1994-ben jelent meg. Azóta nem írtál újabb darabot. Miért?

- Mondjuk úgy, hogy érdeklôdésem határozottan a regény irányába fordult. Ez részben külsô körülményekkel magyarázható, de én remélem, hogy visszamenôleg életmuimmanens fejleménynek minôsül.

- A Jakob Wunschwitz igaz története címu, a XVII. század legelején, egy Hanza-városkában játszódó regényed címszereplôje az ötvenedik oldalon keveredik bele abba a polgárlázadásba, amelynek vezetôjévé, illetve bunbakjává válik. Honnan kezdôdik a sors, mikor válik saját történetté? Miféle erôk, miféle vektorok eredôje a történelmi esemény? Számomra ezek voltak a mu a központi kérdései. Problematikussá válik a fôszereplô identitása, sôt a mellékszereplôk önazonossága is: ikrek fordulnak egymás ellen, névrokonok pusztulnak el: összetévesztik ôket egymással.

- A regény figurái közül szinte egy sincs, aki minden szívdobogás nélkül felmutathatná a személyi igazolványát egy igazoltató rendôrjárôrnek. A német kiadáskor a lektor telefonált nekem kétségbeesve, sajtóhiba-e, hogy azonos néven vannak emlegetve különbözô személyek, és nagyon megdöbbent, amikor elmagyaráztam neki, itt miféle szerzôi elgondolás muködött. Például a regény egyik jelenetében színre lép egy libapásztorlány (késôbb ô lesz a helyettes polgármester gyámleánya), és észreveszi, hogy az égbôl egy óriási balta zuhan le, és kettészeli az egyik dombot, ahol aztán forrás fakad. Egy másik jelenetben a császári helytartó be van rúgva, és egy baltát vág szolgája fejéhez. Szerencsére ez a balta csak egy szekrény üvegét zúzza szét, erre az üvegre azonban egy libapásztorlány van festve egy domb elôtt. Kérdés tehát, melyik szereplô van a Földön, és melyik a Holdon? Más szóval, ez a történet is az identitás megrendülését tematizálja. Individualitás és az identitás, a személyiség árnyaltsága meg a személyiség önazonossága egymás ellenében dolgozó princípiumok. Ha az egyik fölülkerekedik, akkor a másik elhalványodik, vagy éppenséggel elbukik. Ez a probléma egy olyan korban játszódó történetben, amelyben a modern személyiség éppen kialakul - különös élességgel lép elô, mert az akkori ember számára ez meglehetôsen szokatlan volt. Ma már annyira megszokott, hogy szinte magától értetôdô és ezért nehéz észrevenni.

- A Jakob Wunschwitz igaz történetérôl Thomka Beáta azt írja, hogy "a folyamatok és összefüggések áttekinthetôségét a mu manipulált látszatként kezeli". Egybeesik-e ez a megállapítás szerzôi céljaiddal?

- Az összefüggések megteremtésére irányuló lázas igyekezet, amirôl állandóan igyekszik a narrátor meggyôzni az olvasót, valamiképpen félrevezetés. Igazából az válik kérdésessé a Wunschwitzban, hogy mi is a tulajdonképpeni történet. Van egy esemény, amibôl hirtelen kinô egy egészen másmilyen és másfelé mutató esemény, egy harmadik, egy negyedik - és mikor azt lehetne hinni, hogy szétesik a regény, kiderül, hogy mindez a fôtörténetnek mondható eseménysor beteljesítését készítette elô.

- És minden mindennel összefügg.

- De az összefüggések köre nem tágítható a végtelenségig. Az elbeszélônek arról kellett gondoskodnia, hogy minél nagyobb eltervezettséget rejtsen el a minél kaotikusabbnak mutatkozó szeszély látszata mögé. A Wunschwitzban ki akartam azt is próbálni, hogy mi van akkor, ha egy narrátor is elôlép, aki gondviselôje - nem is annyira az eseménysornak, hanem az eseménysor elôadásmódjának, az elbeszélés menetének, az elbeszélés és az elmondottak lebonyolításának. Nemcsak elôadja, hanem alakítja is a történetet, annak csoportosításával, szelektálásával - amely narrátor természetesen nem azonos a szerzôvel, aki ezt a munkát valójában végzi.

- A '98 decemberi Alföld és az '99 áprilisi 2000 közölt részleteket legújabb regényedbôl, ami a második világháború elôtti Magyarországon játszódik.

- A Jelenkornál jelenik meg a közeljövôben. Most már - és még - nem szeretnék beszélni róla, mert hamarosan olvasható lesz, és kerülném az elôzetes értelmezést. A címe: Árnyas fôutca.

- Ez melyik lépcsôfok lesz?

- Ez összekötô kapocs két nagyobb munka, egy elkészült és egy készülô regény között. Az elôbbi a Wunschwitz, az utóbbi Károlyi Sándor életének egy fiatalkori epizódjáról szól, és egyelôre Megosztottság a címe. 1698-ban, amikor a történet játszódik, Károlyi Sándor még nem sejti, hogy egyszer majd ô hozza tetô alá a szatmári békét. Hogy Rákóczi zászlói alatt fog harcolni, meg hogy lesznek ilyen zászlók, azt is éppen csak gyanítja. Ízelítô olvasható belôle a Holmiban, a Jelenkorban és az Alföldben.

- Az ilyen részletekben megjelenô regény írásakor tudod-e elôre az apróbb mozzanatokat is?

- Ha igennel vagy nemmel kell válaszolni, akkor nem. Máskülönben nem volna érdemes végigírni a regényt, semmi örömet nem okozna a megírás. A megírás lényege éppen a részletek kitalálása. Viszont ne felejtsd el, hogy az író ír. Aki tehát beszél - még ha írásról is -, az nem egészen az író.

- Szépírói és mufordítói munkásságod mellett rendszeresen írsz kortársaidról tanulmányokat, sôt napi kritikákat is. Ez eléggé ritka jelenség. Kritikáidban mindig belülrôl közelítesz, írói problémákat akarsz megérteni. De nem kényelmetlen-e olykor a kritikusi szerep kortársaiddal szemben?

- Arról és csak arról a murôl írok, ami érdekel. Ez akkor is látszik - remélem -, ha fenntartásaim vannak egy muvel vagy annak egyes megoldásaival szemben.

- Úgy tunik, az interpretáció gyakorlati kérdései is vonzanak. Miközben tanulmányokat szenteltél az "összehasonlító versmondás tanának", te magad is gyakorlott felolvasó vagy. Miért tartod fontosnak a felolvasást?

- Mert ilyenkor lehet - a szövegbôl felpillantva - az olvasó szemébe nézni. Az író akkor látható, amikor nem ír, az olvasó pedig, amikor nem olvas.

- A kitaposott zsákutca avagy a történelem a történetekben címu tanulmányodban két kortárs regény kapcsán többféle magyar elbeszélôi hagyományról írsz. Te hol helyeznéd el magadat ezekben az elbeszélôi hagyományokban?

- Ilyenkor persze hosszú névsornak kellene következnie, ám számomra az utóbbi néhány évben két személyiség vált kitüntetetten fontossá: az egyik Kemény Zsigmond, a másik Füst Milán. Kemény a gigantikus erôfeszítés miatt, amellyel hazai elôzmények nélkül kialakított egy drámai terheket bíró, eredeti regénytechnikát, Füst a bölcsességért vívott, nem kevésbé nagyszabású küzdelmeiért. De ezek már félig-meddig privát ügyek. Igazában arról kéne beszélni, ahogyan-amivel kapcsolatban állok, ez meg eléggé bonyolult szövedék. Tanulmányaimmal részben erre tettem kísérletet. Valószínuleg itt is vannak az elmondhatóságnak határai, mert amikor az ember rájön valami igazán fontos és személyét - szerzôi személyét - mélyen érintô dologra, azt jobb, ha nem fecsegi ki, hanem beleírja valamelyik muvébe.

Az interjú készítôje a Magyar Alkotómuvészeti Közalapítvány ösztöndíjában részesült.