Részletek a Fôvárosi Bíróság 1. B. 256/1996 számon, (az úgynevezett Szokai-Tocsik ügyben) 1999. február 8. napján (elsô fokon) hozott ítéletének indoklásából.
(Különös tekintettel a pártközeli kifejezés kapcsán a bíróság által kimondott félreérthetetlen megfogalmazás követelményére)
Emlékeztetôül: az elsôfokú ítélet az I-VI. r. vádlottakkal szemben érdemi büntetést nem szabott ki. A VII. rendu vádlottat hat hónap, három év próbaidôre felfüggesztett fogházbüntetésre, valamint ötszázezer Ft pénzbüntetésre, a VIII. r. vádlottat tíz hónap fogházbüntetésre, a IX. r. vádlottat hat hónap fogházbüntetésre és az említett ötmillió Ft pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet nem jogerôs.
Köszönet Váncsa Istvánnak, hogy leleplezte a Népszavában vérvádológiában, barchez/macesz ügyben elkövetett súlyos baklövésemet. (Próbakô, ÉS, 1999. okt. 15.) Nincs mentségem, nem figyeltem. Gyenge magyarázat: a sebtiben átnézett szövegekben annyi változata fordult elô a különbözô kenyér- és tésztaszeruségeknek, hogy eltévelyedtem. Venetianer Lajos, újpesti fôrabbi (A magyar zsidóság története, Bp. 1922.) egyszeruen húsvéti kenyeret említ (ami persze macesz), de arról is beszél, hogy a gyilkossággal vádolt Scharf József ötéves Samu nevu fiacskáját kaláccsal vették rá a hamis vallomásra. Váncsa kifejezését használva, a jelenlegi hatalom judaisztikai szakértôjének elôdje, Ónody Géza képviselô úr 1882 májusában a következôket bírta mondani a Parlamentben: "... állítólag az izraeliták vallási szabályait tartalmazó Thalmud szerint az engesztelôdési ünnepre ártatlan keresztény leánynak a vérét kell venni... [Solymosi Esztert] állítólag megölték, hogy vérét vegyék s vérét az engesztelô áldozathoz szükséges paskasütéshez az ortodox hívek között a szélrózsa minden irányába kiosszák" (pászka persze szintén = macesz) stb.
De végül megint csak a zsidók járnak jól, hiszen a hozzám hasonlóan hitehagyottak - a jelek szerint - még arra is képesek, hogy pészáchkor kelt tésztát zabáljanak, így mellékesen a rituális indítékból levágandó keresztény lányok vérét felületességbôl nem a pászkába, hanem barchezbe csurgatják.
Fényi Tibor, a Szabad Demokraták Szövetségének sajtófônöke arra hívta fel figyelmemet, hogy az SZDSZ nyilvánosan tiltakozott Végh Ferenc honvédség parancsnok-vezérkari fônök felmentése ügyében, s így múlt héten megjelent cikkemben (Vezéráldozat, ÉS, 1999/41.) nem állja meg a helyét az a mondat, miszerint 1999 nyarára, amikor Göncz Árpád köztársasági elnöknek döntenie kellett a felmentésrôl, Végh mellett már nem állt politikai támogató.
Az SZDSZ mellett az MSZP is tiltakozott a nyilvánosság elôtt, a honvédelmi bizottság ülésérôl mindkét párt képviselôi kivonultak, mert a kormánypárti többség nem volt hajlandó tanácskozni a felmentésrôl.
A cikkhez készült háttérinterjúkból számomra az derült ki, hogy a kivonulás inkább a kormány-ellenzék szokásos küzdelmének része s a leváltás módja elleni tiltakozás volt, és nem a Végh iránti szimpátia demonstrálása. A nyilvánosság elôtt történtek megemlítésére szánhattam volna egy félmondatot, de a leírt gondolat lényegét - hogy elfogyott a Végh iránti politikai bizalom - ma is fenntartom.
Az ÉS október 15-i számában Kóczián Péter Vezéráldozat címu riportja részletesen beszámol a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar között lezajlott, és Végh Ferenc vezérkari fônök menesztésével végzôdött hosszú küzdelemrôl. A riportban szerepel egy igen érdekes mondat: "Beterjesztette például az önkéntes hadsereg koncepcióját, ami pedig egy Végh-párti szakember szerint is teljesen képtelen ötlet, mert annyi pénzt igényelne, amennyi belátható idôn belül nem áll az ország rendelkezésére."
Az olvasók tehát értesülhettek arról - a tájékozottabbak számára egyáltalán nem meglepô - tényrôl, hogy a volt vezérkari fônök az önkéntes hadsereg híve. A meg nem nevezett "Végh-párti szakember" jóvoltából azonban egy igen elterjedt/elterjesztett hiedelem is bekerült a mondatba. E szerint a pénzhiány az akadálya az önkéntes haderôre való áttérésnek.
Neves magyar közgazdászok (Bródy András, Liska Tibor, Lengyel László, Major Iván) már 1993-ban rámutattak arra, hogy nincs olyan közgazdasági számítás, ami alátámasztaná a sorozott hadsereg "olcsóbb" voltáról elterjedt nézetet. Pontos számítás nem is lehetséges, hiszen a közvetlen költségeken kívül rengeteg burkolt honvédelmi költség terheli a társadalmat (Bródy András: Aki ilyet nem szeret, HVG, 1997. aug. 23.). Ez az elemzés éppen úgy visszhang nélkül maradt a hadügyi illetékesek részérôl, mint Bokor ezredes közelmúltban megjelent tanulmánya (Bokor Imre: Elodázhatatlan a hivatásos hadsereg létrehozása, Kapu, 1999/3.), amelynek számításai szerint éppen az ellenkezôje igaz: a hivatásos hadsereg az olcsóbb.
Ismert tény továbbá, hogy Belgium, Hollandia és Franciaország többletköltség nélkül tért át az önkéntes haderôre.
Egyszeru, józan megfontolások is arra utalnak, hogy a kényszermunka hatékonytalan, ezért bukott meg a rabszolgaság vagy a robot intézménye is. A piacgazdaságnál nem ismerünk jelenleg hatékonyabb, gazdaságosabb muködési formát.
Ám ezenkívül még itt van egy alapvetô etikai kérdés is. Helyes-e, hogy az állam "megtakarítja" a kiskatonák bérét? Igenlô válasz esetén nehéz lenne megmagyarázni, miért áll meg az állam félúton, hiszen ugyanilyen pénzügyi megfontolásból megtakaríthatná más közalkalmazottak, tuzoltók, utcaseprôk, rendôrök, tanárok bérét is.
A kiskatonákon megtakarított zsold egyébként nem sok, bôven fedezné az a többlet, amit a honvédelmi tárca jövôre kap. Ami sokkal többe kerül, az a korszeru haditechnika. A kétféle költség összekeverése az önkéntes haderôre való áttérés késleltetését szolgálja.
Az önkéntes haderô nem nevezhetô ma képtelen ötletnek. Tudta ezt Végh Ferenc, és tudja az a sok író, tudós, muvész, közgazdász, katonai szakértô, politikus, aki a hadkötelezettség megszüntetését támogatja.
ügyvezetô
Hadkötelezettséget Ellenzôk Ligája
1.
Fiúk és dakoták - így jelent meg egy glosszám a múlt heti páratlan oldalon, "Sziúk és dakoták" helyett. Az volt a baj, hogy telefonon diktáltam a cikket. Mármost lehet, hogy újabban kiffé pöfén befélek; de az is elképzelhetô, hogy mostanában a dakotákról valahogy nem a sziúk jutnak az emberek eszébe, hanem a fiúk. Ôk vannak manapság mintegy a levegôben (v.ö.: bányalég); az azonban már nem öröm, ha még a sziúk (azaz a sziú nyelven beszélô dakoták) helyét is ôk, a fiúk veszik át.
2.
Seres László jelenti ugyanebben a lapszámban Frankfurtból: "...pótolhatatlan hiánya a könyvvásárnak József Attila költészete és tényleg: összesen 1 db angol nyelvu kötetet fedeztünk fel távolról..."
No már most: francia József Attila-fordításaim kétnyelvu kötetérôl (Complainte tardive - Kései sirató 1998., Balassi), amelynek megjelenésérôl az ÉS tavaly valahogy elmulasztotta a híradást, azt mondta kiadóm, hogy már jó néhány nappal a vásár megnyitása elôtt kivitték Frankfurtba. Kérdésem: félrevezetett-e engem kiadóm (amit nem hiszek), avagy a tudósító valóban, mint írja, csak távolról nézett körül a placcon?
Üzenem többeknek (mindenekelôtt Seres Lászlónak [Frankfurt fölött az ég], múlt heti ÉS; továbbá V. Bálint Évának, MH, október 18.), hogy Teresia Mora (nem pedig Móra Terézia), es tut mir sehr leid, nem magyar, hanem német író, egész egyszeruen azért, mert németül ír. Már Ágota Kristóffal kapcsolatban is felmerült ez a bárgyú ötlet (NB: akinek írásmodorát Mora valóban ügyesen utánozza, nem is szólva Tar Sándor hangvételérôl, aki az MH egyébként is rémisztôen dilettáns cikke szerint Tarrnak írja a nevét), aki pedig francia író volt és maradt, mivel... De legyen ennyi elég. A frankfurti tudósítások - az élen Seres cikkével - egyébként is megérnek egy (kis)misét; talán késôbb többet.
Es tut mir ebenfalls sehr leid, de nehéz elhinni, hogy akad magyar értelmiségi, aki egy Németországban élô magyar írónôrôl (Terézia, nem pedig Teresia Moráról) Budapesten akarja eldönteni, hogy "német író". Esetleg bízzuk eztet magára az írónôre, függetlenül attól, hogy Agota Kristóf a magyar, a francia vagy a dakota kultúrtörténet része-e.
Reményfy aláírással (ÉS, 1999. 40. szám) jelent meg a fenti cím, igaz, számonkérôen gúnyos kérdôjellel. A szerzôt a Kossuth rádió egyik október eleji musora késztette arra, hogy tollat ragadjon, s jól felbosszantsa magát ezen az újabb mucsaiságon, hogy tudniillik valaki - ráadásul egy népi (!) építészeti szakember - vályogtéglát emleget, mint ôsi népi építôanyagot. A tudós szerzô ingerülten méltatlankodik eme muveletlenség miatt: az építôanyag vagy vályog (mivel szárítják), vagy tégla (mivel égetik).
Mint egykori falusi származék, már-már kétségbevontam azt, amire gyermekkorom óta anyanyelvem részeként emlékszem: az Alföld bizonyos területein (sôt tapasztalataim szerint a Dunántúl egyes részein is) a vályog bizony "vályogtégla" is lehet.
Mit tesz ilyenkor egy frusztrált, vidéki, elsôgenerációs "értelmiségi"? (Aki egyébként az ÉS huséges olvasója és elôfizetôje több mint húsz éve). Mivel az Új Magyar Tájszótár legutolsó kötete még nem készült el, megnézi a Magyar Értelmezô Kéziszótárt (Akadémiai Kiadó, Bp. 1975. második változatlan kiadás). A "vályog" címszó alatt (1464. oldal) a harmadik jelentés (az összetételek) részeként olvasható: "vályogtégla fn. Vályogból vetett, napon szárított, tégla alakú építôanyag."
Vagy talán nem is a vályogtégla volt a célpont, hanem a "népi" építész? Erre azonban már gondolni sem merhetek.
Miként az aesopusi farkas a bárányra, úgy vágyhatott Horváth Margit egy ízes riportra (Hit-tan?, ÉS, 99/38.). Blikkfangosra, nagyot szólóra.
Összegereblyézett hát sebtében a Wesley János Lelkészképzô Fôiskolán (WJLF) aktuálisan zajló belháború eseményeibôl néhány kósza hírt, egy valamivel nagyobb adag dezinformációs morzsalékot, majd zsigeri mozdulatokkal egybegyúrta ôket. Sietôs volt, hiszen külön is izzította az a hérosztratoszi remény, hogy a MAB tagjai az ÉS-ben megjelentetendô cikkének hatása alatt elejtik majd a WJLF akkreditációját. (Közbevetôleg: az akkreditációt meg nem vonták, de elnapolták. Az ok nem Horváth Margit fellépése volt, hanem egy hallgatói petíció a Közoktatási Minisztériumhoz, amely esetben a MAB csak a fenti módon járhatott el.) A vágy tárgyától felgerjedve Horváth Margit belesusogott még néhány fenyegetô üzenetet a telefonkagylóba is. A címzett a fôigazgató volt, akinek azonnali nyilatkozatát követelte, mert ideje úgymond vészesen fogytán van, dübörög már a lapzárta a kertek alatt.
A fôigazgató, Iványi Gábor nem sietett Horváth Margit mikrofonja elé. Úgy tunik, jó ösztönnel. A szeptember 24-i számban megjelent indulatos, címével is ízléstelenkedô írás filozófiai lényege ugyanis ugyanaz, mint a lupusi episztolának, hogy tudniillik: HAMM.
Nem tisztem, hogy a kapkodósan kihozott "sajtóbomba" állításaival részletekbe menôen foglalkozzam. Soraimat a HAMM-kolumnák ama néhány állítására korlátozom csak, amelyekben közvetlenül is illetékesnek érzem magam.
1.) Horváth Margit axiómája szerint a WJLF-en az iskolavezetés és fôigazgató kontra egyes tanárok konfliktusának esszenciális eleme, hogy az iskolán a "hitéletiek nem jó szemmel nézik a világiakat", nevezetesen a szociálismunkás-szakon tanulókat és oktatókat. Ekként nyilatkozott volna legalábbis a fôigazgató a "világi" szakon tanító tanártársaim elôtt. Hogy a "hitéletiek" kifejezés merô sületlenség, arra szót sem érdemes pazarolni. Miután azonban meglehetôsen jól ismerem az ekként aposztrofáltakat, s magam is eltöltöttem már mintegy hét évet a fôiskolán, bátran kijelenthetem, tôlük ilyen észrevételt még az inszinuált állítás legtávolabbi konnotatív tartalmával sem hallottam soha. Sem a fôigazgató, sem az egyháziak, sem a teológus és vallástanár szakos hallgatók részérôl. Meglehet, Iványi Gábor szokta olykor-olykor emlegetni a szakok tanárainak - és e tekintetben nincs különbség "szociálisok" és "hitéletiek" között -, hogy egy-egy mereven vagy merészen elképzelt elgondolásuk konzekvenciáival ne nehezítsék helyzetét a hallgatók és az iskolafenntartó egyház között néha kényes, vagy legalábbis csak szuk játékteret engedélyezô pozíciójában. Ilyen eset volt például, amikor a lelkész szakon tevékenykedô tanártársaink némelyike, a furor theologicus szerepében eljárván úgy találta, hogy a teológiai képzés bizonyos tartalmi elemei a WJLF-t a hitetlenség, mi több, az Ördög fészkévé avatták az utóbbi idôben, s ennek megakadályozása végett nekik Armageddon jegyében kell a háttérbôl bujtogatniuk a hallgatókat a szakvezetô ellen; vagy amidôn a szociálismunkás-szak tanárait annak igyekezett megnyerni, hogy a hallgatók egy-egy esetben minden "konzervatív" jó ízlést próbára tevô ifjontiaskodásaihoz legalább ne nyújtsanak demonstratíve is bátorító muníciót. Hogy egy ilyen kérés mennyire más, mint "nem jó szemmel nézni" valakit, értelmes esetben aligha igényel bôvebb kifejtést.
A teológiai és a vallástanár szakos hallgatók és elôadóik, továbbá az iskolát fenntartó egyháziak és a szociálismunkás-szak diákjainak és oktatóinak értékrendje, kulturális ideáljai között természetesen léteznek bizonyos foltszeruen felfesthetô eltérések. Ennek ellenére sem félek annak nyugodt lélekkel való megállapításától, hogy a szociálismunkás-szak hallgatói mindig is jól megfértek a Wesleyn. Számos "hitéletis" és "nem hitéletis" akadálytalanul ápolt és egymást kölcsönösen gazdagító jó barátsága csak aláhúzza álláspontom érvényességét. Mint ahogy az is, hogy többen a szociálismunkás-szak hallgatói közül vallásos motiváltságuk hatására jelentkeznek a WJLF-re, okkal remélve, hogy az egyházi fenntartójú intézményben módjuk lesz religiózus érdeklôdésük kiteljesítésére is. A "világiak" iránti, Szerzô sugallta ellenszenv furcsa lenne egyébként azért is, mert a fenntartó egyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, nemcsak a teológiai önértelmezés szintjén vallja hívôk és nem hívôk, ha tetszik, Isten e "két" népének legszorosabb együvé tartozásának, természetes együttélésének gondolatát, hanem példaértéku módon gyakorolja is. (A már említett kápolna például éppen e hitvallás jegyében lett hajléktalan emberek számára menedékhellyé átalakítva az elmúlt téli hidegek idején.)
2.) A WJLF-fen zajló belsô viharokról adott eseményértelmezését Horváth Margit elsôsorban azzal a légbôl kapott teorémával alapozza meg, hogy a MAB Látogató Bizottsága (LB) által észlelt hiányosságok egyike úgyszintén az ekklesiosovinisztikus szellemiségre megy vissza. Nem véletlenül találták úgy már az LB-tagok is, szuggerálja a Szerzô, "hogy a hitoktatásban az "ökumenikus szellemiség kevéssé manifesztálódik"".
A tények iránti zavartalan érdektelenség és a bekezdésrôl bekezdésre floreáló tényferdítés nászát hozó betukazal alkotóját mindeközben persze nem feszélyezhette, hogy az LB öt tagjából három expressis verbis is fontosnak ítélte felsôfokon méltatni tavaszi vizitációjakor a képzést mintegy genius lociként jellemzô ökumenikus attitudöt. "A fôiskola ökumenikus-humanista légköre mindnyájunkat megragadott." (Ludassy Mária) A fôiskola "szakmai színvonalán kívül nagyon tetszett a lelkész és hittanárképzés ökumenikus szemlélete". (Endreffy Zoltán) "[...] a Fôiskola egész jellege és szellemisége - magas követelmények, jó oktatók, élethez közelség, a már említett mély tolerancia, az "ökumenikus erkölcs" szerves összekapcsolása a szakmai beállítódással - [...] biztosítja [a hallgatók] jó színvonalú szakmai felkészülését." (Ferge Zsuzsa)
HAMM-szerzônk idézete mindazonáltal nem merô kitalálás. Cikkbeli applikációja viszont akár egyik demonstrációs értéku esete is lehet a minden újságírói etikai normát megpróbáló gyarlóságnak.
A körülmények megértéséhez utalnom kell azonban néhány elôzményre.
Az LB-nek a Wesleyn nyert egyértelmuen pozitív vizitációs tapasztalatai után Lukács László úr, a MAB egyházi Intézményi Szakbizottságának (ISZ) elnöke és Halmay Nóra, a MAB titkárságvezetôje jónak látták az LB jelentését szokásosan tárgyaló ISZ-ülésen azzal a felvetéssel megkísérelni akadályt gördíteni a WJLF akkreditálása elé, hogy vitatták a szociálismunkás-képzéshez korábban Magyar Bálint miniszter aláírásával adott szakindítási engedély érvényességét. (A miniszter azzal adta meg még 1996-ban a MAB által elôzôleg szakmai hiányosságokra hivatkozással elutasított permissziót, hogy megállapította, azok idôközben megnyugtatóan korrigálódtak.) Miután e nyilvánvalóan célzatos fellépés az ISZ-ben némi közjáték után egyértelmuen alaptalannak minôsült, Lukács László, mentendô nem éppen termékenynek indult aznapi közszereplését, tovább keresgélt a szakoknál fellelhetô hiányosságok területén. Kompetencia okán elsôsorban a teológus- és vallástanárképzés vonalán. Rá is bukkant egyre, nevezetesen arra, hogy az SZMSZ-ben nem volt külön rögzítve, hogy bizonyos kivételes esetben fôiskolai tanári állást betölthet valaki fôiskolai végzettséggel is. Ám ha lúd, legyen kövér, gondolta Lukács László. Továbbra is aktuális egyházpárt-politikai látásának delejétôl vezérelve - példa nélkül álló módon az addigi szakbizottsági ülések történetében - elôször is levont néhány kalkulust az LB intézményminôsítési ajánlásaiból, majd pedig, írói munkásságának terebélyesítésére is gondolva, az ISZ-jelentésbe belefoglalta még a Horváth Margitnak oly kedvessé váló mondatocskát. Láthatóan nem zavarta ebben az sem, hogy egy oldallal arrébb ô maga írta le azt is, hogy a lelkész és teológus szakon "kiemelkedô a képzés a zsidó-keresztény teológiai képzés elemzésében, általában az ökumenikus szellemiség terjesztésében", a vallástanárképzésrôl pedig, hogy "a hallgatók motiváltsága kiváló, az oktatás elôítéleteket oldó szellemisége példamutató".
Az ökumené-betét persze Lukács Lászlónál sem volt elôzmény nélküli. Ludassy Mária némileg talán túl szigorú, ám kétségkívül jóindulatú LB-szövegében szerepel, hogy a fôiskola könyvtára az intézményi önértékeléstôl eltérôen csak megfelelônek minôsíthetô, amihez példaként a filozófiai irodalom területén fellelhetô hiátusokat hozta fel, közelebbrôl is utalva az Aquinói-muvek jelentôs hiányára. Ez utóbbi összefüggésében szerepeltette továbbá a késôbb különös karriert befutó, ad hominem célzatú kitételét arról, hogy az "ökumenikus szellem itt kevésbé manifesztálódik".
Noha Ludassy Mária fogalmazásának értelme és a tertium comparationis tartalma nyilvánvaló kellett, hogy legyen az ISZ-elnök elôtt is, ô tiszte szerint valónak vélte, hogy egy kiváltképpen is jónak látott érték meglétének mércéje alapján megfogalmazott részkritikát kiterjesszen az oktatás egészére. (Ludassy Mária észrevételét azért ítéltük és ítéljük ma is túl szigorúnak, mert egy legálisan tíz éve muködô fôiskola esetében nemcsak pekuniárisan, de fizikailag is szinte a lehetetlenséggel határos olyan szerzôk, mint Aquinói Tamás opusainak Ludassy egyébként igen szimpatikus elvárásait kielégítô mértéku beszerzése. Megítélésként e tekintetben azt tartjuk helyzetközelibbnek, hogy a házi tékánkban még kevés könyves gondolkodók életmuve része-e az oktatásnak, gondoskodnak-e az elôadók e munkák hallgatók általi tanulmányozásáról. Az állomány hiányosságait a teológus és vallástanár szakon például olyképpen segítjük áthidalni, hogy hallgatóinkat külsô könyvtárak látogatására kötelezzük, szükséges esetben a beiratkozási költségek fedezésével is. Ami pedig Aquinói tantárgyi helyét illeti a képzésben, életmuve pontosan három tanszék tematikájában szerepel. Koncedálom, Ludassy Mária, talán mert tantárgycurriculumainkat nem csatoltuk be - egyébként teljesen szabályosan - külön is a MAB dokumentációba, s mert például én magam a zsidó-keresztény kapcsolattörténeti kurzus tematikáját Aquinóra is kiterjedô részletességgel nem vázoltam föl, vétlen áldozatává válhatott egy formai helyzetnek. Lukács László azonban teológiai és egyházi oktatástörténeti ismereteinek birtokában az evidencia erejével sejthette volna Ludassy Mária észrevételének problematikus jellegét, de legalábbis megkérdezhetett volna a valós tényekrôl engem, akivel együtt tevékenykedik az ISZ-ben.)
Epilógus: Róna-Tas András, a MAB elnöke, korrekt módon helyt adva a Lukács László-féle öntörvényuség ellen bejelentett kifogásnak, gondoskodott róla, hogy az "ökumené-passzus" töröltessék a Bizottság szövegébôl.
Nagy kívánásában, fekete-fehér világlátásában Horváth Margitnak szegénynek mindenesetre nem volt ideje különbséget tenni az LB- és ISZ-jelentések között. Nem volt ideje lapozni egyet az ISZ-szövegben, s észrevenni annak belsô ellentmondását. Nem volt ideje "az elôadók emberséges" oktatói attitudjét még a tizennégy soros értékelésében is kiemelô LB-jelentés egyazon oldalát elolvasni, illetve ugyanitt felfedezni, hogy az "ökumenikus" könyvtári kritika a maga módján a szakok mindegyikére vonatkozik. És persze nem volt ideje az ökumené-betéttel kapcsolatos fôigazgatói észrevétel meggyôzô soraival való megismerkedésre sem.
Horváth Margit és Lukács László sajátos párosának irodalmi fôzete kapcsán meg kell végül említenem, hogy a WJLF-en országos összehasonlításban is egyedülállóan muködik ökumenikai tanszék. Programjában a már említett mellett olyan tárgyakkal, mint a zsidóság általános és magyarországi története, a Soá és a kereszténység, keresztény felekezetek közötti kapcsolatok vázlata, ciganológia, kisebbségek, általános társadalomtörténet etc. Elôadóink a legkülönfélébb felekezeti háttérrel bírnak, egyesek közülük felekezeten kívüliek, többek vallási hovatartozását pedig még csak nem is ismerem.
3.) Tény, hogy változatlanul a lelkész- és teológusszak (és nem a "hitoktatás") vezetôje vagyok a WJLF-en. Mindez azonban még csak köszönô viszonyban sincs a HAMM-kolumnák ama üzenetével, mintha ez is a "hitéletiek" világiak feletti triumfálásának lenne markáns jele. Ellenkezôleg. Éspedig nemcsak a Horváth Margit-féle ökumené-olvasat teljes abszurditása miatt, hanem azért sem, mert a szociálismunkás-szak eddigi vezetôinek fele is változatlanul tanára a fôiskolának. (Mellesleg a fôigazgató mindvégig hangsúlyozta, hogy Havas Gábor kollégánk személyére is szeretne számítani az új tanévben. Hogy ez a fájdalmas-szomorú történet végül is más irányt vett, s hogy miért, annak taglalása más toll feladata.)
Külön is sajnálom, hogy Horváth Margit partizánakciónak szánt nemtelen írása megszeplôsített egy patinás közéleti fórumot.
a WJLF szakvezetô tanára