Hölgyeim és Uraim.
Milyen érdekes volna - intereszánt -, ha egyszerűen fognám magam, és magyarul kezdenék itt, most beszélni! Aki magyar, velem tart. Volna, ki értené, volna, ki nem. A hallgatóság, fölteszem, mosolyogna. Egy ideig. Azután lassan, szép lassan kínos kezdene lenni. Paradigmatikusan - paradigmatisch - elkínosodna. Erre azután megállnék.
Hogyan tovább?, kérdezném magamat ebben a kicsi bizonytalanságban. Amíg magyarul beszéltem, ránézésre láthattam, ki magyar. Szép érzés. Magyar az, állapíthattam meg, aki nevet. Akinek értôn csillog a szemecskéje. A magyar tehát boldog. Ez volna akkor a bemutatkozás és önmeghatározás elsô köre. Egy vidám, jókedvű nép - mondhat Johann Gottfried (von) Herder, amit akar.
Nekem senki, senki élôlény nem jelezte, hogy itt németül kéne beszélnem. A magyarok esetében ez még érthetô, nem egy szervezônép mint olyan. A németek, a róluk szóló paródiák szerint, viszont nem szeretik megmondani, mi hogyan is van.
Azt olvasom például egy hivatalos levélben, hogy ettôl a kis országtól mind irodalmilag, mind politikailag izgalmas bemutatkozás várható, és még a vasfüggönyt is lebontottuk volt.
Kis ország. Nekem nincsen kisebbségi érzetem, talán gôgös sem vagyok, és Magyarország tényleg kicsi, petit, de ez mért jön elô egy ilyen mondatban, mért ez az önkéntelen fölülrôl-le? A na-agy Németország? Ez rosszul hallatszik, és a franciák is morognának. Ha nem kicsi, ha nem nagy, akkor nyilván közepes. Mittelmass. Tessék: kicsusszan ez a kicsi magyarok - s Németország máris belefullad a középszerűségbe! Mittelmass und Wahn. Magnus magnum labat. (Középszerűség és elvakultság/rögeszme/ôrület. Hans Magnus Enzensberger esszékötete.) Egyik szó jön a másik után. De csusszanjunk tovább.
Mindenrôl lehet beszélni, prédikálni, állítja a Kurhessen-Landeck tartományi egyház plébánosa. Amit nem értek egészen pontosan, mert ez a gronai plébános, és Gronau része Bad Vilbelnek, amely azonban a hessen-nassaui tartományi egyházhoz tartozik, nem pedig a hessen-landecki tartományi egyházhoz. Na, mindegy.
Mindenrôl, de nem húsz percnél többet: errôl a mindenrôl lesz ma itt szó.
Ha magyarul beszélnék, a magyar nyelv azonnal mutatná is ezt a mindent vagy egy mindent, és egyszersmind azt is, hogy Önök nem tartoznak ehhez a mindenhez, nem részei az univerzumnak. Ahogy egy magyar mondás tartja (az ôsi magyar mondások egy része valamiért latinul van, hogy miért, azt a plébános úr tudná megmondani - meg én): extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.
Tulajdonképpen egy szót sem kéne szólnom - természetesen magyarul -, és máris prezentálva volna ez a finom, magyar történelmi nagyképűség és kevélység. Prezentálva volna - tételes fölsorolás nélkül, a bizonyítás kényszere nélkül - az évszázados magyar gloire.
Persze gloire-ja, ahogy csöndje is, évszázada is, minden országnak van. Nincsenek jó országok és rossz országok. Szerbia is jó ország és rossz ország. Ez idô szerint az ô vállán nyugszik több a közös emberi rosszból. Most az ô vállukon, máskor a magyarokén, megint máskor a németekén. És még más országok is vannak. Olykor kínos szerbnek lenni. Olykor kínos magyarnak lenni. Amerikainak lenni. Ünnepi szónoknak. Olykor kínos írónak lenni. Rövid búcsú egy hosszú írótól. (A rövid levél és a hosszú búcsú: Peter Handke regénye.)
Szóval gloire-ja van mindenkinek. De nem mindenkinek van Kosztolányija, Krúdyja, Karinthyja, hogy csak a K betűt említsem. K betűje viszont (majdnem) mindenkinek van. Künter Krass, például.
Csak nem fogok egy vacak szóviccért a szomszédba menni!
Lefordíthatatlan szójáték. Ist der Ruf erst ruiniert, lebt man froh und ungeniert. (Radnóti Sándor szíves szóbeli közlése nyomán. Csak ha már a jóhírünk is oda, élünk vidáman s fesztelen tova.)
Ne reménykedjenek, ez a frankfurti magyar csönd, ha volna, de nincs, mmmm, mindenféle szemrehányásokat is tartalmazna. Misshör' mich nicht, du holdes Angesicht! (Rémlik, Goethe, ne érts félre, bájos orca!) Sok mindent szeretnének Önök hallani, de ezt bizonyosan nem szeretnék hallani, ezt az örök, reflektálatlan kelet-európai nyavalygást, érzelmes-morális sértettséget. Ezt még Lipcsébôl vagy Drezdából hallva se szeretik hallani. Köztünk szólva nem is kellemes. És unalmas is. Ott meg azt nem szeretik, hogy itt nem szeretik. Egyáltalán: nem szeretünk szenvedésrôl hallani, mások szenvedésérôl, a huszadik század végén nem illik szenvedni. Ez azután összeköti Frankfurtot, Lipcsét és Budapestet.
Mélységes mély a szemrehányások kútja: mi már a tizenhetedik században a puszta két kezünkkel tartottuk föl a törököt - pedig még kettôs állampolgárságuk sem volt -, voltunk az Abendland utolsó mentsvára, védôpajzsa, mialatt Önök itt, ugye, gyarapodni és okosodni tetszettek. Na és mi volt a hála? Nem volt hála. Legfeljebb mondjuk I. Lipótnak egy kegyes és unott pillantása. (Bár családilag én nem panaszkodhatom erre a Lipótra...)
Szép forradalmaink eltiportattak, az ország szétszabdaltatott (vagy ezt talán majd inkább Párizsban), aztán 45-ben is magunkra maradtunk, emlékezzünk Churchill legendásan cinikus céduláira, mint két lókupec handliztak Sztálinnal az életünkrôl, és 56-ban is cserben tetszettek hagyni minket, azután parolázni tetszettek a mindenféle kommunista gyilkosokkal (mi is paroláztunk, mi is cserben hagytuk magunkat - ezért azután még hangosabban szájalunk), de az persze jólesett, mi, amikor tíz éve kiengedtük a keleti testvéreiteket, mindenki megrendülten zokogott, mert emlékezzetek csak, akkor még testvérek voltatok, és ein Volk, csak késôbben lettünk osszi meg vesszi, s lett ez a finom kelletlenkedés, s maradt az 5,5 százalék szolidaritásadó. (Amit valami rejtélyes oknál fogva tôlem is szeretnek levonni.)
Hallgassunk másról. Egy szónok már-már kötelezô hülyeségével azt mondanám, Magyarország irodalmi ország. Irodalmi nemzet. Mit jelent ez? Eltekintve attól, hogy, köztünk szólva, nem jelent semmit, igen sokfélét jelent, gazdag tradícióink vannak e jelentés értelmezését illetôen.
Sok, nagy, nehéz tradíció. Van egyébként másféle? Vajon nem minden hagyomány olyan, mint a csülök gombóccal vagy a fülesfotel: nagy és nehéz? Ab ovo?
Azt most nem mondanám németül, hogy ab ávó, lábjegyzetelhetnénk napestig, nem jutnánk semmire.
Ez most tényleg lefordíthatatlan szójáték volt. Becsületszavamra. Az nincsen egészen ellenemre, hogy Önök idônként, mintegy ízelítôül, megtapasztalják, milyen keserves ez a nyelvi kiszolgáltatottság. Mi, ha nem tudunk egy nyelvet, akkor azt tényleg nem tudjuk, becsületesen és mindenestül, tetôtôl talpig, semmit. Nix dajcs. Önöknél ez általában másképp van: indogermán varnyú az indogermán varnyúnak nem vájja ki a szemét.
Tehát a hagyományok. A fülesfotel. Ezek egy része zökkenômentesen kapcsolódik az általános kelet-európai indignálódottsághoz. Hogy Arany János jobb verseket írt, mint Goethe János, és Petôfi Sándor nagyobb, mint... mint Klopstock.Messias wurde geboren... Van egy tüneményes nagynéném, az, ha rosszkedve van, Klopstockot citál. Nehéz élete volt, a törökök, az oroszok, Churchill, Mussolini. A Mussolini, fiam, az legalább egy fess ember volt, nem úgy, mint az az ôrült mázoló, ezt szokta mondani, ha jókedve van. Nagy család.
Szóval hogy Magyarország irodalmi nagyhatalom, csak hát nemde a nyelv börtöne... Wie ungerecht, wie ungerecht, sagt die zersägte Dame. (Régebbi német sanzon, minô igaztalanság, minô igaztalanság, mondja a kettéfűrészelt hölgy.)
Kettéfűrészelt hölgyeim és uraim - Kelet, Nyugat, férfi, nô, test és lélek, minô igaztalanság, minô igaztalanság -, történhetett volna úgy is, hogy napokon át magyar kurzusokat tartanánk.
Önöknek legkésôbb péntekig fejbôl kéne tudniuk az összes Árpádházi királyokat, született, meghalt, uralkodott ettôl eddig, a fontosabb vesztes csatákat, wie ungerecht, wie ungerecht, természetesen betéve kéne tudniok irodalmunk klasszikusait, nem ám örökké, hogy Dalos-Konrád-Szabó Magda - a sápadtarcúakra vonatkozó ôsi magyar tréfát most nem mondom el, de közel vagyok hozzá -, pardon, hanem Pázmány Péter, Csokonai Vitéz Mihály, itt már a helyes kiejtésért is pluszpont járna. Azt pedig hogy Weöres-Pilinszky-Ottlik-Mészöly-Mándy-Nemes Nagy-Szentkuthy, azt úgy kéne fújniuk, mint azt hogy Rahn-Morlock-O. Walter-F. Walter-Schäfer. (A részleteket hagyjuk.)
Szombaton vizsgáznának, volna kis népi-urbánus keresztkérdés, hogy el ne bízzák magukat (meg mi se!), aztán jöhetne a neheze: az olvasás. Elôbb természetesen a könyv-vevés, blokkot áfával megôrizni az esetleges késôbbi ellenôrzés végett.
Volna végre rend a világban, centrum és periféria viszonya dialektikusan pulzálna, a kis német lurkók Weöres Sándor-verseket mormolásznának elalvás elôtt - ôszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája -, s ettôl persze megváltozna az életük. Ôszintén szólva ez az egész elképzelés nem is áll tôlem olyan távol. Reggelente magamhoz kéretném a német népet, kikérdezném az elôzô nap föladott memoritert, aztán Ady Endrérôl cserélnénk eszmét. Én is megtudnék új dolgokat, a nép is.
Ach! Es geschehen keine Wunder mehr! (Schiller, ah, nem történnek már csodák!)
Lehetne ünnepelnünk az elmúlt tíz évet, számunkra a szabadság elsô tíz esztendejét. Ha errôl akarnék beszélni, nem akarok, akkor jobb, célravezetôbb volna, ha én Nádas Péter volnék. Azt hiszem, a mulasztások és árulások éveirôl szólnék, az európai tehetetlenség struktúráiról. Talán. Én nem ô vagyok, ô nem én (ez elég érdekes) - mindenesetre nem nevetgélnének itt ennyit. Én sem.
Lehetne ünnepelnünk az elmúlt ezer évet is, ezer év Magyarország, ezer év kereszténység! Engedelmükkel, azért mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei közül! Az egyetlenek! Próbálnának csak egy besenyô Schwerpunktot szervezni!
Legyenek magyarok, és örvendjenek ennek! Olyan szépen múlna így ez az ôszi hét! Önök csak úgy feszítenének a nemzeti büszkeségtôl! Ez a németeknél amúgy is mindig problematikus, valahogy nem tudják jó szívvel szeretni az országukat, folytonosan kompenzálnak! Bagoly mondja verébnek, természetszerűleg.
De mindezt talán még meg kellene beszélnem Martin Walserral.
Mi is normális ország vagyunk.
Nem szeretném e helyt ide-oda dicsérgetni az irodalmunkat. Természetesen auch meine Eier haben zwei Dotter (hogy ti. az én tojásomnak is két sárgája van). Magyarul ez a mondás úgy hangzik, hogy minden cigány a maga lovát dicséri. Magyarul én ez a minden cigány vagyok. Meg a ló. És akkor már a lovat sirató Nietzsche is. Jedes Wort ist ein Vorurteil. (Nietzsche, Bacsó Béla szíves szóbeli közlése nyomán. Minden szó elôítélet.)
Irodalmi ország, mondottam. De azért ez nem csak paródia volna.
A magyar irodalomnak nagy történelmi tapasztalata van az ellenállásban, a törökök, Churchill, tudják már, mire gondolok. A közelmúltat illetôen ez fôként a diktatúrára vonatkozott, és a diktatúrának vége. Mi is normális ország lettünk, vagy ezt már említettem?
De van ennek az ellenállási hagyománynak, ennek a rilkei dagegennek egy ettôl a konkrét történelmi helyzettôl nem független, ám tisztán irodalmi része, valami göcsörtösség és vonakodás. Mintha irodalmunk vonakodna elismerni, hogy az irodalom egy jól olajozott gépezet, ô maga inkább volna homokszem ebben a gépezetben, ebben az általános olajozottságban.
Nem akarok névsort olvasni, de bárki jut eszembe, látom ezt a finom ellenállást, azt, ami mondjuk egy véget nem érô Nádas- vagy Krasznahorkai-mondatban, Tandori-bekezdésben van, de tényleg nem mondok listát, csak Mészöly Miklóst említem még, primus inter pares, az ô kemény szövegfelületeit, amelyekrôl úgy verôdik vissza a napfény, hogy utána hosszan könnyezve hunyorgunk. Mészöly jelmondata: Fejjel a falnak - és az ütött résen tovább!
Erre a továbbra és hunyorgásra emlékeztet legjobb pillanataiban az irodalmunk. Emlékezteti az olvasót, hogy ô olvasó. Nem vásárló, nem reklámok áldozata, nem szabadidôeltöltô. És hogy olvasónak lenni vidám tudomány, és olyan vidámság ez, amibe bele lehet pusztulni, erre a nehéz vidámságra hívja föl a figyelmet, arra, hogy olvasni, az valami nagyszabású, olvasónak lenni nagy dolog.
A mi irodalmunkban, hogy egy itt érthetô példát említsek, Kertész Imre regénye mondja, hogy az élet szép. Legalábbis, ahogy én olvasom ôt.
Mindez kicsit túlzás, a cigány lova. A magyar irodalom nem ennyire jó. De ilyesfélék a lehetôségei. Azt szeretné, hogy mint a régi térképeken, ahol ô van, oda legyen írva: hic sunt leones. Persze minden homokszem, minden jó könyv ezt szeretné, Metro-Goldwyn-Mayer.
Olvasó az, aki olvas, de van, amikor az olvasó nem olvas. No problem. Nemcsak könyvet hoztunk, hoztunk bort is. Bort és borászt. Közülük most csak egyet említek, a mestert Villányból, Tiffán Edét. Ô a borászat Mészöly Miklósa. Teszem azt. A neve könnyen megjegyezhetô. Breakfast at Tiffán. Egy ország olyan, amilyen a borászata. Ez alapján mi reményteli, kezdôdô ország vagyunk, ezeréves kezdôdô ország.
Végezetül szeretném legalább a saját történetemet tisztességesen végigmesélni.
Ezért a borról eszembe jut az édesapám. Az, hogy szegénynek milyen sok vacak lôrét kellett meginnia életében. Kilépett a szerkesztôségbôl, ahol fordítóként dolgozott - német, angol, francia, ahogy illik -, azonnal egy kocsma felé indult, szaladt, ott a nyolcadik kerületben sok pince működött borkimérésként, fürgén iszkolt a föld alá, nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta látni a világot, melyben már - kis megszorításokkal - élni is lehetett, és nem akarta magát sem látni, szaladt le a lépcsôkön a savanyú homályba, abban az émelyítô büdösben jobb volt neki, mint hazajönni.
Jobb volt neki ott.
Tavaly meghalt.
És azt találtam ki, hogy megkérem Önöket - mert lesz itt utána valami fogadás -, hogy az elsô kortyot abból a szép villányi kékoportóból (rubinpiros, zárt buké, gyümölcsös, szép utóíz), hogy az elsô kortyot igyák az apám emlékére.
Úgy. Mindenrôl lehetett beszélnem, de nem mondtam el mindent. Például: Jövôre: díszvendég Lengyelország. Még nem veszett el Lengyelország. Jövôre.
Köszönjük, az apám és én köszönjük a figyelmüket.
(A frankfurti könyvvásár október 12-én [németül] elmondott megnyitóbeszéde. A kurzivált részek magyarul hangzottak el.)
Esterházy Péternek ítélték oda az idei Európai Irodalom Osztrák Állami Díjat - adta tudtul kedden közleményben a bécsi kancellári hivatal. A közlemény Esterházyt Nádas mellett napjaink legjelentôsebb magyar írójának minôsítette és megállapítja: ô ma a kelet-közép-európai posztmodern hiteles képviselôjének számít. Írásait 12 nyelvre fordították le - szól a közlemény, amely szerint még az idén ôsszel újabb kötet jelenik meg a szerzôrôl Ausztriában. A most odaítélt, 300 ezer schillinggel járó osztrák állami díjat 1965 óta évente adják ki az európai irodalom olyan személyiségeinek, akiknek művei nemzetközi hírnévre tettek szert. Az eddigi díjazottak között van Václav Havel, Eugene Ionesco, Pavel Kohout, Friedrich Dürrenmatt, Marguerite Duras, Salman Rushdie, Antonio Tabucchi és Dubravka Ugresic.
Nem kaptuk meg a labdarúgó Európa-bajnokság rendezési jogát (Portugália kapta), viszont máris megvan a magyarázat, hogy miért nem. A fiatal magyar projektigazgató szerint "ennek egyik oka, hogy Portugália már európai uniós tagország, a másik a két ország futballja közötti különbség". A magyarázat azért zavarba ejtô, mert ugyanez a fiatalember az elutazás elôtt határozottan jó esélyt látott a rendezés elnyerésére, ahogy azt kell, pozitív üzeneteket fogalmazott meg a világ számára és kifejezetten bizakodó volt. Mármost ha visszafelé forgatjuk az idô kerekét (forgassuk!), akkor vajon mitôl volt az? Hiszen Magyarország a hét elején sem volt uniós tag, Portugália meg már akkor is az, ha pedig a fiatalembernek kétségei voltak a portugál és a magyar futball színvonalkülönbségérôl, akkor nem szabad a futballba sem pénzt, sem energiát fektetnie, mert egy életen keresztül akkora csalódások fogják érni, mint kedden este Aachenben.
Bár a magyar sportminiszter még a vereség órájában kijelentette, hogy viszont határozottan jó esélyt lát a 2008-as esemény rendezôi jogának elnyerésére; nem volna haszontalan azért összegezni ennek a nyilvánvaló sportdiplomáciai kudarcnak a tényleges okait, még mielôtt szokás szerint a lényegtelen holmik között kezdenénk turkálni, s az érdemi okok elemzése helyett heves piározásba fognánk.
Arra gondolok, hogy a sportminisztérium nem tartaná-e fontosnak ebben a szomorú órában leszögezni például azt, hogy az év eleji, a szövetségi elnök elleni átgondolatlan, jogilag, morálisan kérdéses akció gyakorlatilag eldöntötte a kérdést: Magyarország nem kaphatja meg a rendezés jogát. Már csak azért sem, mert az UEFA gyűlöli azt, amikor egy kormányzat nyíltan beavatkozik valamelyik tagországi szövetség ügyeibe. Annál már csak azt gyűlöli jobban, ha ezzel kapcsolatos állásfoglalása után több hónapos iszapbirkózásra kényszerítik, aminek a végeredménye amúgy nem lehet kétséges: ha az alapszabály végrehajtását egy ország nem képes garantálni, akkor az az ország egyet tehet, kilép a szervezetbôl. Sietve írom ide, nehogy kétség támadjon: vagy kizárják. Azt sem szereti az UEFA, hogy amikor egy ilyen ügyet valamiképpen a diplomácia - meg persze a kulturált viselkedés - szabályai szerint lezárnak, akkor az addig kekeckedô tagországi sportminiszter egy olyan kérdésre, nem rontott-e esélyeinken az európai szervezettel folytatott több hónapos szívózás (amelyiknek amúgy egyetlen kitapintható pontja volt, hogy ugyanis a magyar minisztérium megmutassa, ki az úr ebben az országban), nos, a magyar miniszter, aki nyilván tudja, hogy látványos és emlékezetes diplomáciai vereséget szenvedett, úgy értékeljen: a vitát lezártuk, a vitatott kérdéseket tisztáztuk, Magyarország esélyei nem romlottak.
Ha mindezeken túl még ez is kevés lett volna, akkor a hazai sportvezetés további lépéseket tesz a teljes ellehetetlenülés irányába. Meghívja például a társrendezôként szóba jöhetô Ausztria szövetségi elnökét az MLSZ tisztújító közgyűlésére, ahol aztán ez az ember, úgy hívják, Mauphart úr - valamilyen hazai sugallatra, vagy zsigeri butaságból, ebben az ügyben már nehezen tisztázható -, fölhívja a választó testület figyelmét, hogy szavazzanak arra a jelöltre, akit a magyar sportminisztérium támogat.
A sógor házhoz jön, mint látjuk, és ha valami maradt volna még abból a legendából, hogy a hazai futballszövetség autonóm szervezet, lerombolja a legendát.
Összefoglalnám azt, hogy miért nem kaptuk meg a rendezést, egyetlen mondat lesz: azért nem, mert Zürichben gyűlölik a tahókat.
"Kivonul a tôke Frankfurtból. Az új yuppie középosztály csak fogyasztani akar, nem pedig adót fizetni, úgyhogy a környékbeli suburb-ökbe költözik" - meséli Petra, negyvenes nô tolókocsiban, amikor vasárnap éjszaka vele és még két baráttal átvonulunk Bockenheimen, Frankfurt leghigiénikusabb, mert pénzintézeti negyedén. A nyomasztó szürkeség után végre csillagos az ég, alatta nem sokkal véget érnek a proccos Bankfurt felhôkarcolói, mindjárt itt az egyetem, aztán még húsz perc és az Operaház elôtti kongóan üres teret betölti a színpad kihangosítása, Wagner. Kultúráról jövünk éppen, magyarról, a Literaturhausban elôadta magát úgy hat magyar író, kicsit kínos volt, kicsit szűklátókörű, de a miénk, kit érdekel, mit csinálnak a német yuppie-k. "Ilyenkor még elmennek ezek a toronyházak. De látnátok délután, amikor kijön belôlük a sok egyformán öltözött, egyforma arcú zombi" - fejezi ki enyhe undorodását a tôkeerôs, de agyilag zokni újpolgárságtól Petra, akinek alanyi jogú frankfurtiként persze az is kultúra, hogy mozgássérült-barát minden járdalejáró és közjármű. A látogatónak meg az, hogy figyelmesek az emberek; hogy ötnyelvű minden villamosjegy-kiadó automata; a fiatalok rutinszerűen, középsô ujjal beintenek a rendôrautóknak, ahogy illik, és az is mindenképpen kultúra, hogy a frankfurti vásárt megnyitó Michael Naumann államminiszter a Nobel-díjas Günter Grassban a "kényelmetlen társadalomkritikust" méltatja, csak képzeljük ezt el Hámori-Konrád viszonylatban. Elköszönünk Petrától, megyünk kiheverni a magyar írókat.
Ha úgy vesszük, nem volt hiperciki, csak nagyon magyar, hogy Hubay Miklós, amikor telt ház elôtt két mondat után úgy döntött, a profi tolmácsnô nem megfelelôen tolmácsolja egy jelentôs anekdotját, egyszerűen átváltott franciára, és a terem döbbenetére minden fordítás nélkül, francia nyelven elôadta magát úgy negyedórán át, de úgy, hogy még a kínosan nevetô-beszélgetô terem sem zavarta (Kulcsár Szabó Ernô moderátor szerencsére nyilvánosan megvédte a tolmácsnôt). Mérsékelten volt még kínos: hogy Hubay író az elején nem a mikrofonba, hanem egy kézilámpába beszélt; hogy Határ Gyôzô azt hitte, Stuttgartban van; hogy Juhász Ferenc közölte, "az irodalomnak nincsen célja, csak értelme"; hogy Pomogáts Béla annyit bírt mondani a magyar írókról, hogy talán a közelgô 56-os ünnepség majd ismét összehozza ôket. Mindez lényegében semmi nem volt Jókai Annához képest, aki megkésett New Age-társutasként azt ajánlotta, a materiális rögvalóság mellett ne feledkezzünk meg a "magasabb szintű spirituális valóságról" sem, mi több, a "spirituális realizmus" felé kéne tendálnunk, ha jót akarunk, és a "korszellemnek" kellene dolgoznunk, hogy valahogy hassunk a "korlidérc" ellen, bármit jelentsen is. (Karafiáth Orsolya költônô késôbb, egy kávé mellett röhögve le akarja nyúlni elôlem a korlidérc szót egy verse számára, pechére én adhatom közre elôbb.) A német közönség kajálta a spirituális korlidércet rendesen, néhányan menekülôre fogták, mi is hôsiesen kimenekítettük Petrát.
Jó, a magyar író kicsit megkattan, ha kikerül a szabad világba, ezt azért ne felejtsük el. Az egyik még megérkezése napján otthagyja minden pénzét és iratát az S-Bahnban, a másik nem talál oda a rendezvény helyére, a harmadik nem visz magával kötetet, amikor felolvasnia kellene (a művet egy este nyolcig nyitva tartó nagy könyvesboltból, taxival kellett pótolni, egyébként az íróra az íróval együtt mintegy hatan voltak kíváncsiak), a negyedik éjjel kettôkor is felhívja a fárad- és pótolhatatlan frankfurti magyar szervezônôt, Grossmann Zsuzsát, hogy neki most fáj a foga, ezért a Frankfurt '99 Kht. azonnal fizesse ki a repülôjegyét Budapestre (a jegyet az író német kiadója sem volt hajlandó finanszírozni), közismert módon fogat Európában csak odahaza kezelnek. Mindettôl eltekintve sok és jogos volt a kiakadás szervezésügyben. A kiutaztatott magyar író/költô érdeke, az érte való felelôsség szépen eltűnt valahol félúton a budapesti és frankfurti Kht. között. Volt, akinek azt mondták, repülôvel megy, majd utolsó pillanatban buszra rakták, volt, akit a repülôtéren vártak, de buszon jött, a legszebb azonban az volt, amikor jelentôs írónknak azt mondták a Kht.-ben, ugyan szervezzen már magamagának repülôjegyet, hiszen "úgyis kiismeri magát Németországban". A megnyitó elôtt három nappal még nem volt egyeztetett szálláslista, de ez semmi, egyeztetett szoftver sem volt Budapest, Berlin és Frankfurt között, a számítógépes szállás- és rendezvényintegrációt az utolsó, esôs hétvégén végezte el egy politológusból komputeres üzletemberré avanzsált frankfurti magyar fiatalember (civilben a zöldek emberi jogi szakértôje) úgy tíz perc alatt a Kht. irodájában, ahol is összesen egy darab roppant kedves, ámde szaktudás által fertôzetlen, így könyvvásárilag redundáns ifjú hölgy tartózkodott, hangsúlyozom, nyitás elôtt három nappal.
Találkoztunk azonban boldog irodalmárokkal is. Kifejezetten öröm volt látni Dalos György és Heiner Boehnke professzor ugyancsak teltházas, önfeledt, német-magyar nyelvű Radnóti-délelôttjét a Zsidó Múzeumban, hallani, hogy minden nyilvánvaló fordítási nehézség ellenére azért létezik a világon hangzásilag kompatíbilis nyelvi átültetés. Dalos még a bevezetôjében utalt a frankfurti magyar bemutatkozás elleni csurkista etnopolitikai uszításra, arra tehát, hogy Radnóti korához hasonlóan ismét van valaki, aki meg akarja mondani, ki a magyar és ki nem, úgyhogy Dalos ott helyben fel is szólította Orbán miniszterelnököt, határolódjon el markánsan ettôl a nyíltan zsidózó korlidérctôl. És joggal. Ha Magyarország reprezentatívnak tartja frankfurti jelenlétét, és ha Viktor Európában él, el kell határolódnia, nem hivatkozhat arra, hogy Cs. magánemberként azt ír, amit akar. Nem mintha tudna írni.
Volt értelme elmenni a Hölgyválasz című magyar írónô-estre a Palmengarten kultúrtermébe is, ahol magyar borral és magyar hamuba sült magyar pogácsával szolgáltak magyar hímnemű pincérek (köztük a George Michael-hasonmásverseny második helyezettje). Arra ugyan nem derült fény, miért nem létezik magyar nôi irodalom, ahogyan arra Zsuzsanna Gahse fontos és érzékeny Spiegel-beli cikke emlékeztetett, arra viszont igen, hogy német nyelvterületen (és ami még fontosabb: a kulturális Feuilleton-oldalakon) a jelentôs magyar szerzônôk közt tartanak számon egy elragadó, kirobbanóan tehetséges vörös hajú lányt, akirôl idehaza senki se hallott. Mora Teréziának hívják a 29 éves, tíz éve Berlinben élô, Ingeborg Bachmann-díjas írónôt (Parti Nagy Lajos értô műfordítóját), a Seltsame Materie (Különös anyag) című Rowohlt-novelláskötet szerzôjét, aki a Hölgyválasz keretében a magyar vidék strukturális erôszakáról, a magyar iskolák és szülôk súlyos tekintélyelvűségérôl értekezett rövid, átérlelt és súlyos mondatokban. Mora Terézia Sopronban és környékén készült fel Berlinre, filmforgatókönyveket írt, nyert egy pályázaton, így figyelt fel rá a Rowohlt. Intelligens módon nem sorolta magát a magyar irodalomba, ez azonban változhat, csak fel kell fedezni. Alkotási receptje pedig, amit az Unicum című frankfurti diáklapnak árult el ("kevés étel, kevés alvás, kevés beszélgetés") melegen ajánlható a magyar írótársadalom egészének.
Zajlik tehát a magyar kultúra a könyvvásár apropóján, fôleg pár hete, fôleg Frankfurtban plusz szűkebb vonzáskörzetében. Nincsen túlhirdetve a dolog, de azért minden metróaluljáróban kinn vannak a havi kultúrprogramok, így aztán minden rendezvényre biztos lábbal eltalálnak a frankfurti magyarok és azok a német kultúrsznobok, akik amúgy is ott vannak mindenütt, és akik a finnugorról azt hiszik, hogy az valami skandináv telekspekuláció. Jó a sajtója a magyar irodalomnak, de persze a csurkista rémálomnak megfelelôen leginkább Kertész (holokauszt-bónusz), Esterházy (posztmodern humor-bónusz), Dalos (exdisszidens-bónusz), Nádas (potenciális Nobel-díj-bónusz), Konrád (Közép-Európa-bónusz). A lapokban nyoma sincs a Frankfurt elôtti magyar belkulturkampfnak, és ritka az olyan kritika német újságban, mint amit a Frankfurter Rundschau eresztett meg legutóbb, hogy tudniillik a magyar zsidóságról szóló túlzsúfolt kiállítás a Jüdisches Museumban egyszerűen nem ad képet a magyar zsidóságról. A hétvégi Süddeutsche Zeitung pedig fél kolumnát szentelt annak, milyen pótolhatatlan hiánya a könyvvásárnak József Attila költészete, és tényleg: összesen egy darab angol nyelvű József-kötetkét fedeztünk fel távolról a Corvina standjánál.
Ja igen, a standok meg a magyar csarnok. Nem mondhatni, hogy lenyűgözô. A virtuálisan is hozzáférhetô hivatalos magyar szöveg szerint "Ferencz István építész a magyar kultúra tizenkét zsenijét állítja a kiállítás középpontjába", amely zsenik miatt Pröhle államtitkár a sajtó munkatársai elôtt némileg magyarázkodni volt kénytelen, hogy tudniillik férfiak mind, ez van, én csak azt szeretném egyszer megérni, hogy egy magyar állami ember otthon, hazai közönség elôtt küldi el anyjába a reálisan létezô magyar patriarchátust. Sebaj, a tizenkét hímnemű zseni feje elviselhetô, bár magasan vannak (és lapzártakor nincs kitéve a nevük), a szem felvezetôdik a korhadt német betontetôre, de ez - a média helyzetével ellentétben - megfelelô megvilágítással kiegyensúlyozható. Az Ekler Dezsô által megálmodott standokon a barna hullámpapír dominál, mintha legalábbis a Dekoráció című szakkönyv (írta és rajzolta: Jakuba János. Tankönyvkiadó, 1951) lett volna a mérce: "Különösen jó megoldást és kellemes, nyugodt felületet ad a hullámpapír, melynek egyszerű léckeretet vagy színes kartonkeretet adhatunk. (...) Az osztály dekorálásánál a legfontosabb, hogy ne legyen túlzsúfolt. Ne féljünk a kevéstôl." A magyar dekoratôrök nem féltek a kevéstôl, a barna stilizált könyvkultúra összefüggéstelenül uralkodik a tér tizenkét zseni által nem uralt felében. Így is jó, ezt is megnézik, erre tellett a rendelkezésre álló 610 millió forint egy részébôl.
Esteledik a megnyitó után, megint tiszta az égbolt. A német közbeszéd Sloterdijk filozófus új botrányával van elfoglalva, miszerint csak a genetikailag értékes állományt kéne klónozni. Ha a tudomány véletlenül tartja magát Sloterdijkhez, jó lenne, ha figyelembe venne néhány magyar sejtet is. "A magyarok zsenik" (Szkárosi E.).
Frankfurt, október 13.
Alkotmányos jogokat súlyosan sértô gyakorlatnak tartjuk, hogy a diktatúra Állambiztonsági Szolgálatának - személyes adatokat is tartalmazó - iratai illetéktelenek birtokába kerülnek. A jogosulatlan adatkezelés a büntetô törvénykönyv 177/A §-ában foglalt, hivatalból üldözendô bűncselekmény, amely eljárás megindítását vonja maga után mindazokkal a személyekkel szemben, akik jogosulatlanul kezelték és továbbították az inkriminált adatokat tartalmazó iratot. Hogy a Legfôbb Ügyészség kezdeményezi-e büntetô eljárás megindítását, az a közvádló dolga, a Nyilvánosság Klubnak azonban kötelessége ismételten felhívni a közvélemény figyelmét: az eddigi kormányokat és a parlamentet egyetemleges felelôsség terheli azért, mert a köztársaság nemzetbiztonsági szolgálatainak kvázi orgazda státust biztosítottak, amikor kezelésükre bízták a "zsarolási adatbankként" bármikor felhasználható állambiztonsági iratokat.
A Nyilvánosság Klub a történelmi múlt megismeréséhez és az információs önrendelkezési jog gyakorlásához nélkülözhetetlen levéltári forrásnak tekinti a néhai Állambiztonsági Szolgálat iratállományát.
A BM. III. (állambiztonsági) Fôcsoportfônöksége törvénytelen eszközökkel és módszerekkel még javában gyűjtötte civilekrôl szóló információit és továbbította értékelô-tájékoztató jelentéseit az MSZMP vezetôinek és a Minisztertanács tagjainak 1989. május 6-án, amikor (a Független Jogászfórummal, a Hajnal István Körrel és a TIB-bel közösen) a Nyilvánosság Klub már konferenciát rendezett a Közgazdaság-tudományi Egyetemen, és ott a résztvevôk kinyilvánították egyértelmű szándékukat arról, hogy mi legyen a diktatúra titkos iratainak rendeltetése az akkoriban készülôdô harmadik magyar köztársaságban. De már javában folyt a III. Fôcsoportfônökség négy csoportfônökségének (III/I., hírszerzés; III/II., kémelhárítás; III/IV., katonai elhárítás; III/V., technikai ügyosztály) átmentése a diktatúrából a jogállamba 1990. február 14-én, amikor a Nyilvánosság Klub ügyvivô testülete felszólította dr. Ilcsik Sándor altábornagy-belügyminiszter-helyettest, hogy tegyen eleget a civil szervezetek 1989 májusában megfogalmazott követelésének és ideiglenesen, a demokrácia törvényeinek megalkotásáig engedje át a lezárt múlt egy és oszthatatlan iratállománya feletti rendelkezést a történettudomány és a demokratikus jogélet választott képviselôinek. Csakhogy éppen azon a napon öltött formát a politikai manipuláció a maradandó értékű iratok és a múlékony értékű nemzetbiztonsági szolgálatok iratai, valamint titkos és nyílt személyi állományuk védelme között. A Minisztertanács 1990. február 14-ei rendelete a "belsô reakció elleni harc" III/III-as csoportfônökségét tekintette a jogállammal összeférhetetlen egyedüli szervezetnek, a volt III. Fôcsoportfônökség többi ügyosztályát viszont a demokrácia szolgálatára alkalmasnak nyilvánította.
Ettôl a nevezetes dátumtól kezdôdôen távolodik egymástól a civil társadalom értékrendje és az állami apparátus politikai érdeke a történeti iratok vonatkozásában. A diktatúra kárvallottjainak intellektuális kárpótlása és a demokrácia kétes politikai szükséglete közti olló szárai úgy nyíltak szét az elmúlt tíz év alatt, hogy az egykori áldozatok mind hátrányosabb, a tettesek pedig egyre elônyösebb helyzetbe kerültek. Hiába születtek önmagukban helyénvaló törvények, s a jogalkotók hiába vezettek le belôlük többé-kevésbé elfogadható hatályos jogszabályokat, az emberjogi értékek és az államérdekek közti ellentét folyvást szélesedett. Ezáltal ahelyett, hogy a történelmi önismeret szolgáltatott volna a társadalom számára minél több nemzetbiztonsági erôt, a nemzetbiztonsági szolgálatok kínáltak mind kockázatosabb játékokat a múlt lezárt irataival és a titkosszolgálatok személyzeti politikájával. Hogy is alakulhatott volna ez másképp, ha egyszer a néhai Állambiztonsági Szolgálat elmulasztott elszámolni deviza- és forintkészleteivel - tehát óhatatlanul betagolódott az állami vagyon privatizációjába -, iratállományát pedig politikai váltópénznek használta és "zsarolási adatbankot" nyitott.
A politikai elôélettel való feketegazdálkodás alapjait Antall József fektette le a Parlament 66-os termében 1991. május 31-én, amikor "borítékokat" osztogatott egyre kényelmetlenebb koalíciós partnereinek. Ennek az árnyékgazdaságnak a fénye vetült rá most Demszky Gáborra, amikor a "zsarolási adatbankból" Csurka István nyilvánosságra hozott olyan iratot, amelyet az ügynökbírák kizártak a törvény érvényesítésének hatálya alól, csakúgy, mint az Orbán Viktor lejáratására szánt, az 1998-as választási küzdelem idején nyugati hírügynökségeknek megküldött, de ebbôl a kompromittáló készletbôl kiemelt ügynök kartont.
A nemzetbiztonsági szolgálatok háztáji gazdálkodásának alapjait pedig 1979-ben Budapesten, 1983-ban Szófiában és 1989-ben Moszkvában tanácskozó titkosszolgálati fônökök vetették meg kommunista pártjaik Politikai Bizottságának jóváhagyásával. A "Néva" és a "Mont Blanc" projekt eredetileg csak a COCOM-listán szereplô high-tech jószágok törvénytelen megszerzésére irányult, de a Varsói Szerzôdés tömbjébôl demokratikus jogállamokra szakadt rendszerek tovább forgatták a pártállamok titkosszolgálati tôkéjét, ahogy errôl a tényrôl és magyar vonatkozásairól 1996 és 1998 között a hazai sajtó is közölt bizonyítékokat, fôleg a francia GigaStorage vállalat és a bécsi CW Bank vonatkozásában. Alighanem az 1990 elôtti állambiztonsági forrásokban való tudományos kutatás tilalmának okát a titkosszolgálatok háztáji gazdasága körül és a "zsarolási adatbank" szolgáltatásaiban kell keresni.
A Nyilvánosság Klub tíz éve - állásfoglalások tucatjával és számos tudományos konferenciával - annak érdekében lép fel, hogy az ilyen természetű politikai manipulációknak egyszer s mindenkorra vége legyen. Országos egyesületünk kívánatosnak tartja, hogy a társadalom hamisítások nélkül nézhessen végre szembe a saját múltjával, hozzáférhetôvé váljanak az egykori áldozatok számára az ôket érintô dokumentumok, s meg kell teremtôdjenek a törvényes feltételek valamennyi állambiztonsági irat tudományos feldolgozására is. Ez nem pusztán erkölcsi kötelezettsége a diktatúrát felváltó magyar demokráciának. Csaknem öt évvel ezelôtt az Alkotmánybíróság is úgy határozott, hogy az információs önrendelkezési jogon esett 1990 elôtti sérelem megköveteli, hogy a titkosszolgálatok róla gyűjtött adataihoz ki-ki hozzáférjen, az elmúlt rendszer befolyását személyes sorsára tisztázhassa, s az emberi méltóságán esett sérelmet legalább ezáltal enyhítse [60/1994.(XII. 24.) AB határozat]. Az Alkotmánybíróság határozatát egy jogállamban illik tiszteletben tartani.
1999. október 10.
Leszakadt a födém két soroksári lakás alatt, bezuhant a pincébe, a fürdôszobákban szolid robaj kíséretében végigrepedt a mettlachi, a falak meginogtak, az egyik lakás konyhája a levegôben lóg, Csobánné nem mer bemenni és cirkuszol, hogy az egészet a linóleum tartja.
Az önkormányzat azt nyilatkozta, néhány kô elmozdult a falban, de ez nem okozott komoly problémát, nem javítják meg, csak jövôre.
Bár nem tudjuk, minek.
Milyen állapotban van Csobánné konyhája?
Hát a levitáció állapotában.
A gravitáció törvénye ellenére nem esik le, nem zuhan a pincébe, noha oda kéne zuhannia, egy szál linóleum képes megtartani, nincs szüksége semmiféle födémre meg keresztgerendára, egyfajta ihletett, csodálatos, kegyelmi állapotban lebeg, ilyesmire csak jógik, lámák, szentek képesek, a Himalája kolostoraiban megbúvó szerzetesek, meg Csobánné konyhája.
Miért kellene ezzel az önkormányzatnak bármit is tenni?
Isten ments; nemsokára az egész Európai Unió a csodájára fog járni.
Ugye ha fölvesznek, lesz nekik is egy lebegô konyhájuk.
A kövek elmozdulása a falakban egyébként is teljesen normális dolog; nemrégiben egy házban, ahol minden nap a szobák közepére csúsztak a bútorok, rendszeresen kilotyogott az asztalon a leves, és ha az egyik emeleten becsukták a kisszobaajtókat, a másikon kinyíltak a spájzok, azt tanácsolták a lakóknak, ne eresszenek vizet a fürdôkádba, vagy ha eresztenek, ne üljenek bele, mert a kettô együtt sok.
Mihez képest?
Nyilván az ideális állapothoz képest.
Ha víz is meg lakó is van a kádban, az egész fürdôszoba lezuhan a pincébe, a tanácsoltak betartása esetén viszont csak a födém.
A kád alól, és ilyenkor, megfelelô lakó-, illetve víztömeg esetén elképzelhetô, hogy a fürdôszoba eljuttatható az ideális állapotba, amelyben a linóleum tartja a fürdôszobát.
Mint Csobánné konyháját.
Csak Csobánnénak nehezebb dolga volt, konyhában nincs kád, csak lábas meg fazék, az is többféle méretben, képzeljük el, hány kocsonyát, töltöttkáposztát kellett megfôznie, hányszor kellett az asztal köré ültetnie a gyerekeket, mire épp eltalálta, vagy a gyerek nem volt elég, vagy a töltöttkáposzta, hány alkalom lehetett, mikor majdnem összejött az egész, már csak annyi hiányzott, hogy Csobán úr az asztalra csapjon, de épp nem csapott, amikor meg csapott, már túl voltak a káposztán, vagy Csobánné pont kiment a spájzba.
Ezért is lesz kissé nehézkes az eljárás szabadalmaztatása.
Viszont ha összejön, Csobánék vállalhatják más konyhák eljuttatását is a levitáció állapotába; meg persze megtanítanák a lebegô konyhákban élô családokat lebegve közlekedni plusz ebédelni a konyhákban, hiszen hülyeség lenne, ha a lebegô konyhák ezrei, miután nagy nehezen a levitáció áldott állapotába jutottak, egybôl a pincékbe zuhannának.