Kíváncsian olvastam Somogyi Zoltán és Szabados Krisztián cikkét a neoliberalizmus jövôjérôl egyfajta sajátos érintettség okán: magam is vallom azokat az elveket, amelyekre a "szoclib" értelmiség gyakran aggatja rá a neoliberális jelzôt csakúgy, mint a szélsôjobbos csôcselék. Osztom a szerzôk helyzetleírását a jóléti államot és a Fidesz nevu valami politikáját illetôen, és kíváncsian vártam volna, mikor rukkolnak elô a neoliberalizmus meghatározásával és jövôképével. Azért nem csalódtam, amikor ezt nem találtam meg, csak tovább erôsödött az a meggyôzôdésem, hogy neoliberalizmus nem is igazán létezik.
Véleményem szerint a neoliberalizmust szukebb értelemben közgazdasági, tágabban értelmezve gazdaságpolitikai irányzatként, és ennél már csak egy kicsit tovább tágítva a horizontot a társadalmat szegénységbe és züllöttségbe taszító, az élet minden "részpolitikáját" maga alá gyurô gazdaságpolitikai nézetrendszerként vélik meghatározni az ellenfelei - már persze ha lehet egy kétséges létezônek ellenfele. A MIÉP-közeli (Le Pen közeli stb.) emberek ehhez még a szokásos zsidó-kozmopolita összeesküvést is hozzágondolják, de hát nekik mindenrôl ez jut eszükbe. Az angolszász országok hasonló szellemi muhelyei a neoliberális helyett néha neokonzervatívot mondanak, amiben van logika, és erre majd késôbb érdemes egy mondat erejéig visszatérni.
Meglepô módon a neoliberalizmus mint közgazdasági irányzat nem nagyon létezik. A fejlett országok akadémikus közgazdász-társadalmának van ugyan egy olyan domináns áramlata, amelyben elsôsorban az a közös, hogy az ebbôl a társaságból kimaradók "neoliberálisként" aposztrofálják ôket, de ezért még aligha lehetne ôket közgazdasági iskolának tekinteni. Amikor Kevin D. Hoovert megkérte a jó nevu Basil Blackwell kiadó, volna-e kedve a konzervatív makroökonómiáról könyvet írni - mindez a nyolcvanas években történt, vagyis itt a konzervatív thatcheristát, tehát a Somogyi-Szabados szerzôpáros szerint neoliberálist jelentett -, a szerzô elsô indulatában nemmel felelt, mivel nyilvánvalónak tartotta, hogy ilyen nem létezik. Azután a könyv mégis megszületett (címe: New Classical Economics - A Sceptical Inquiry), a szerzô pedig gondosan kimutatja benne mintegy háromszáz oldal terjedelemben, hogy a konzervatívnak (neoliberálisnak) besorolt monetarista, standard mikroökonómiai megalapozottságú újklasszikus vagy a hayeki régi vágású liberális morálfilozófián alapuló közgazdasági elméletek inkompatíbilisek módszertanukban, eszköztárukban alapvetôen különböznek egymástól. Két közös vonásuk mégis van: a módszertani individualizmus és az, hogy bizonyos gazdaságpolitikai kérdésekben - még egyszer: alapvetôen más alapfeltevések és logikai lépések után - többször hasonló javaslatokat lehet tenni ezen elméletek alapján. Neoliberális közgazdaságtanról nem érdemes beszélni.
A neoliberális gazdaságpolitika értelmezése már ingoványosabb terep. A Fidesz-etatisták és a szélsôjobb valószínuleg a hazai gazdaságpolitikai lépései közül a Bokros-csomagot sorolnák ezen címke alá. Azt hiszem, hogy a Bokros-csomag nem igazán támaszkodott az úgynevezett neoliberális közgazdászok javaslataira - magyar monetarista, újklasszikus stb. közgazdászok alig-alig vannak, és a létezô, külföldön gazdaságpolitikai tudást és tapasztalatot szerzett kevesek tanulmányai az elôzô kormány idejében is, most is olvasatlanul porosodtak a Pénzügyminisztériumban -, inkább hétköznapi igazságokkal operált. Mert melyik háziasszony ne tudná, hogy a család keresôinek fizetésénél többet csak addig költhet, ameddig a szomszéd kölcsönad? A "neoliberális gazdaságpolitika" általában valami igazságosnak és kívánatosnak vélt álomszeru helyzet ellenpontjaként határozódik meg (ennek képviselôje mondjuk Matolcsy György, akinek áltudományos érvelését Pete Péter a BUKSZ idei nyári számában közérthetôen és szellemesen leplezi le), vagy vélt rossz következményei által. A "neoliberális közgazdaságtan" öröksége itt talán csak a határozott inflációellenességben mutatható ki, meg persze az emberek egyéni döntéseinek hatékonyságába vetett hitben.
Az ennél tágabban értelmezett neoliberalizmus nehezebben meghatározható, és paradox módon talán értelmesebb az elôzô két, szukebb értelmezésnél. Itt a torta elosztása, nem pedig a fáradságos megsütése iránt érdeklôdô baloldali értelmiségiek elsôsorban az "elnyomorító", "egyenlôtlenségeket szülô", "könyörtelen", "rideg" mivoltával dobálóznak. A "neoliberalizmus" jelzôvel megbélyegzettek pedig talán azzal vágnak vissza, hogy nehéz a szegénységbôl gazdagságot teremteni, nehéz, de szükségszeru elfogadni, hogy az embereknek végsô soron magukról kell gondoskodniuk. Még mélyebb vitákban kiderül az is, hogy a "neoliberalizmus" ellenzôi inkább radikális, a "neoliberálisnak" bélyegzettek inkább harmónia-elvu társadalomszemléletuek, és így tovább. Végül kiderül, hogy csak arról van szó, hogy a "neoliberálisok" liberális szemüvegen keresztül nézik a világot és azon belül az államot, amelyet a polgárok implicit szerzôdéseinek rendszerével írnak le, vagy a társadalmat, amelyet egyének és nem osztályok vagy más csoportok összességének gondolnak. A "neoliberálisokat" Amerikában pedig inkább neokonzervatívnak nevezik, mivel az amerikai konzervatív hagyomány, szemben az európaival, a liberális alkotmánnyal megáldott respublika örökségét igyekszik fenntartani.
Nem kétséges, a szerzôkkel összeköt az, hogy abba a csoportba tartozunk, amelyet politikai ellenfelei neoliberálisnak neveznek. Azt hiszem, különbség abban van közöttünk, hogy ôk ezt a jelzôt vállalják, én pedig stratégiájukat meghátrálásnak érzem. Szerintem a "neoliberalizmus" a baloldal és a szélsôjobb által alkotott nyelvi-szellemi gettó, a "neoliberalizmus" jelzô elfogadása az általuk kínált világleírás, nyelvi tér kritikátlan elfogadása. A neoliberális konnotációja Magyarországon szinte minden, ami rossz, és nem hiszem, hogy ezt célszeru volna felvállalni. Azzal, hogy hiszünk a polgárok öngondoskodásában, a jóléti állam káros gazdasági és társadalmi örökségének elfogadhatatlanságában és abban, hogy egy viszonylag szegény ország pár áltudományos okoskodáson alapuló huszárvágással még nem lesz gazdag ország, még megmaradhatunk liberálisnak, vagy ha úgy tetszik, szabadelvunek. Mert mi jut az embernek az eszébe a "neoliberalizmus" jelzôvel kapcsolatban, ha még nem osztja nézeteinket? Könyörtelenség, zsidó összeesküvés, a hazafiságot tagadó kozmopolitizmus, és így tovább. Ezt a terhet nem szükséges a nyakunkba venni akkor, amikor politikai céljaink helyességérôl igyekszünk meggyôzni a többi polgártársunkat, és amikor igyekszünk elfogadtatni azt a fájdalmas igazságot, hogy egy szegény ország csak polgárainak fáradságos, idôigényes munkájával válhat gazdaggá.
Bayer Zsolt, magyaros vérvonalú honfitársunk, kunfajta nagy szemeivel úgy látja, nálunk "kicsi, disznószemu szerencsétlenek formálják a köz hangulatát, olyanok, akik életükben nem kaptak szerelembôl csókot", minek következtében a világból "odalett a fehér tej, meg a nagy piros egészség", s vele együtt oda a "tisztelet, a tekintély, a rang", sôt, "a paraszt mítosza". Helyette "homoszexuálisok parádéznak pucér fenékkel, s a csorda tapsol hozzá... marhavérbe, disznómocsokba mártják Kézus keresztfáját...", "kólásüveget dugnak a végbelükbe, aztán ezt versbe szedik és azt hiszik, hogy ez a szabadság", vagyis mélyértelmuen összegezve mindezt: a "fülledt, levegôtlen, büdös szellemi akolban (imígyen szól a Zsoltból az értéksóvár polgár) tombolnak a barbár "médiagecik".
Továbbá..., illetve nincs továbbá. Ízelítônek legyen elég ennyi. Sok is. Kedvem sincs idézni azokat a csatakos, négybetus szavakat, amelyeket a Magyar Nemzet szerzôje a jobb sorsra érdemes újság szombati hasábjain elkövetett, példásan okadatolva, hogy a világ némely részén, íme, tényleg odalett a nagy piros - szellemi - egészség, és vele a jó ízlés is pihen.
Mindez persze csupán a szokásos hétvégi, nemzeti kis színes, a mostani éra egyik "szellemi" (idézôjel tôlem) kor- és kórdokumentuma, melynek genitális fogalmait családias lelkületu polgáraink a millenniumi gyereknevelésben bizonyára jól tudják hasznosítani. Tehát nem ez és még csak nem is az a sajátos, nem zsidózó zsidózás késztet megjegyzésre, mely a nyugatias Európától hajszálpontosan megkülönböztet minket, s amely ellen annyit és annyian írtak már - hasztalan. Akkor mozdult meg bennem valami, amikor láttam, cikke végén a szerzô úgymond "felütötte Márait", mintegy a gyanútlan írót nevezve ki saját irománya hivatkozási alapjának.
Márai Sándor az idézetben valóban kikel "az amerikai magyar zsidók egy része" - és "néhány hozzájuk hasonló emigráns keresztény" ellen, akik Hitlert dicsôítô írások közzétételével vádolták meg ôt, ami, visszafogott stílben fogalmazva, éppen hogy szemenszedett ellenkezôje volt a valóságnak. Ez a tény, meg nyilván a kezdôdô emigránslét lelki-szellemi terhei különösen érzékennyé tették az írót az efféle vádaskodásra. Felcsattant és - a maga elegáns modorában - leírt néhány vitatható, és az akkori történeti körülmények ismerete nélkül könnyen félremagyarázható mondatot: "Mindebbôl csak annyi igaz, hogy nem vagyok zsidó, hanem keresztény és magyar. S a tetejébe valószínuleg tehetséges is vagyok, vagy voltam. Ezt nem bírják megbocsátani. De a fasisztákat soha nem szolgáltam, minden módszerüket, szempontjukat elítéltem, éppen úgy, mint ahogyan elítéltem a kommunisták módszereit és szempontjait. Védekezni nem érdemes a vádak ellen. Mégis, azt hiszem, a zsidóság nagy általánosságban, San Franciscótól Moszkváig történelmének egyik legveszedelmesebb játékát játssza, amikor kollektíven vádat emel mindenki ellen, aki nem zsidó. Egy napon tudatosítják ezt az emberek. Tragikus nap lesz. De bosszút akkor sem akarok."
Bayer, saját "eszmefuttatása" igazolásaként e gondolatra csap le, kunfajta nagy szemeivel az életmubôl kandin ezekre a sorokra hunyorítva, gondolván, egy halott íróval az ember azt tesz, amit akar.
Csakhogy mit keres a csizma az asztalon, hogy kerül a Márai-idézet ebbe a Bayer-szövegbe? Hisz, könnyu belátni, minden különbözik itt: más a történelmi helyzet, más az egyéni alkalom. Ráadásul az egyik szöveg: írás. A másik meg...
S különben is, ha már mazsolázva lapozgatunk, hátha van, akinek Márai ott nyílik ki, ahol a következôket írja: "Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkébôl a "jobboldaliság" címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ô, mint "keresztény magyar ember", elôjogokkal élhet e világban; egyszeruen azért, mert "keresztény, magyar úri ember", joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem "keresztény-magyar" vagy "úriember", tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól... Mert ez volt a "jobboldaliság" igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önzô és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend elôtt, de szíve mélyén örökké visszasírja a "jobboldali, keresztény, nemzeti" világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett "elôkelô közhivatalnok"-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mind ezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet."
Telibe találó egykori látlelet.
Csak épp - mutatis mutandis - sajna, egy kicsit most is errôl van szó.
Ehunn ni, az a hajdani nagy piros egészség, ami, egyszer már azt hittük, odalett.
Egyébként pedig, mellékszál, de figyelj kicsit, Zsolt.
Az élet csúf, de tényleg. Tenéked magyarázzam?
Ám tej például, hozzá még fehér, a mi utcánkban nagy választékban (zacskós, dobozos, zsíros, vizezett) mindig kapható.