ÓSZABÓ ATTILA ÉS VAJDA ÉVA RIPORTJA:

A romlás virágai II.

- eltûnt milliók a Kereskedelmi és Hitelbankban -

Különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hûtlen kezelés gyanúja miatt május végén büntetôeljárást kezdeményezett az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) brókercégének vezetôje ellen. A feljelentés egyetlen személy - Mozol Tamás korábbi megbízott vezérigazgató - ellen irányul, noha információink szerint a pénzintézetnél lefolytatott vizsgálat más vezetô tisztviselôk esetében is bûncselekményre utaló jeleket talált. Az igazgatóság korábbi elnöke, Yankson Edmund például közel százmillió forintot vett fel a cég házipénztárából, amellyel nem számolt el határidôre. Eközben különbözô „kiemelt" ügyfelekkel (köztük a pénzintézet vezetôivel és ismert közéleti személyiségekkel) olyan vagyonkezelési szerzôdéseket kötöttek, amelyek késôbb több száz millió forintos veszteséget okoztak a brókerháznak. A számlát a többségi tulajdonosok - a belga Kredietbank és az Irish Life biztosítóból álló konzorcium és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank - állják majd, akik az elmúlt hónapokban nagytakarítást végeztek: kicserélték a pénzintézet felsô vezetését, élén azzal az Erôs János vezérigazgatóval, akit korábban a bankszektor egyik „csodagyerekének" tartottak szakmai hírneve, valamint kiterjedt politikai kapcsolatai miatt. Mára azonban ez a dicsfény megkopott, és egyre több jel mutat arra: a K&H-csoport tavalyi mérlegében mutatkozó több milliárd forintos veszteség kialakulásában jelentôs szerepet játszik a bank felsô vezetésének az a sajátos szakmai magatartása, amelynek jegyében részben saját zsebre dolgoztak, részben pénzelték a mindenkori hatalmi elitet.

1997. áprilisának egyik napján, a késô esti órákban Erôs János fontos telefont kapott az ÁPV Rt.-bôl. A vonal másik végén egy izgatott hang azt közölte: „jön az ING". Ez a mondat pedig azt jelentette, hogy a privatizációs szervezet másnapi igazgatósági ülése - ahol az ország második legnagyobb kereskedelmi bankjának eladásáról döntöttek - kellemetlen meglepetéssel szolgálhat a bankvezér számára. A késô éjszakai telefonig úgy tûnt, a játszma sima lesz, és csak azok a külföldi befektetôk versenghetnek a bankért, akik „közel álltak a menedzsment szívéhez". Ez pedig a Bank of Ireland, illetve a Kredietbank és az Irish Life konzorciuma voltak.
Eddig az áprilisi napig a döntéshozók már több egyeztetést tartottak arról, hogy milyen formában magánosítják a pénzintézetet. A végsô változat szerint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) mint pénzügyi befektetô 30 millió dollár értékben alárendelt kölcsöntôkét nyújt a banknak, amelyet az késôbb tulajdonviszonyt megtestesítô részvényekre válthat át. Az alaptôke tíz százalékát kitevô, egymilliárd forint névértékû részvénycsomagot pedig olyan szakmai befektetônek értékesítik, amely emellett legalább 30 millió dollár értékben tôkeemelést is vállal. Jelentkezô volt bôven: a bank által megbízott privatizációs tanácsadó, a Deloitte & Touche forrásaink szerint közel negyven befektetôt hajtott fel, amelyek között azonban „hajmeresztô nevek" (például argentin és új-zélandi bankok) is voltak. Az úgynevezett pre-kvalifikációs eljáráson végül hatot (Bank of Ireland, a holland ING, a portugál Eureko-csoport, a német Westdeutsche Landesbank, a Signal Biztosító és a Kredietbank-Irish Life páros) találtak érdemesnek arra, hogy ajánlatukkal komolyabban is foglalkozzanak. Viszont komoly szakmai ellentétek alakultak ki a döntéshozók között amiatt, hogy a bank eladására kiírt zártkörû pályázatra mennyit hívjanak meg közülük. A Bank of Ireland és a Kredietbank-Irish Life páros biztos befutónak tetszett, miután ez a két befektetô hajlandó volt a minimálisan meghatározott 30 millió dollárnál nagyobb tôkeemelésre, és azt ígérték, hogy a pénzintézetet regionális terjeszkedésük „zászlóshajójává" teszik. A jegybank ellenben a Magyarországon komoly terjeszkedési terveket dédelgetô holland ING-csoport meghívása mellett is kardoskodott, amely kétségtelenül a legnagyobb névnek számított a listán. Bár egyes forrásaink szerint „ajánlata sem szakmai, sem pedig pénzügyi szempontból nem emelkedett ki a mezônybôl", a jegybank álláspontja szerint a holland befektetô volt az egyetlen a pályázók között, amelyik a térségben - a kiválasztási szempontok között elôkelô helyre sorolt - regionális tapasztalatokkal is rendelkezett, s ezért „semmiképpen nem lehetett a másik kettô mögé sorolni".

Fordított köpönyeg

A vitának, ami még az ülés elôtti napon is tartott a jegybank és a privatizációs szervezet között, végül a tulajdonosi jogokat gyakorló pénzügyminiszter vetett véget. Forrásaink szerint „Medgyessy Péter sokáig hajlott arra, hogy a jegybank álláspontját támogassa", azaz az ING-vel együtt három jelentkezôt hívjanak meg a K&H privatizációs pályázatára. És bár „olyan befektetôt még nem láttunk, aki azt mondja a privatizációt levezénylô menedzsmentnek, hogy ki lesz rúgva", azt azonban tudni lehetett, hogy a hollandok nem tartanák meg Erôs Jánost a bank élén, míg a másik két befektetô „benyelte a menedzsmentet, mint kacsa a nokedlit". Az esti telefonig úgy nézett ki: a küzdelem elsô menete eldôlt, és az ING is ringbe szállhat a pénzintézetért. Reggelre azonban a Pénzügyminisztérium (PM) „fordított egyet a köpönyegen" és mégis az ÁPV Rt. által támogatott javaslat mellé állt, amely szerint csak két befektetôt hívnak meg a pályázatra, az ING-t pedig nem. Ez végeredményben egybevágott a menedzsment, illetve Erôs János akaratával.
Mindez azonban csak az ÁPV Rt. igazgatóságának reggel 9 órakor kezdôdô ülésén derült ki. A jegybankban olyannyira nem voltak tudatában a változásnak, hogy forrásaink szerint Surányi György az ülés elôtt telefonon megerôsítette az ÁPV Rt. elnökének, Kovács Árpádnak, hogy „az MNB egyetért a PM álláspontjával". Így aztán Karvalits Ferenc ügyvezetô igazgató, aki az ülésen a jegybankot képviselte, döbbenten látta, amint Kovács Árpád a pénzügyi tárca egyetértésével csak két befektetô meghívását javasolja az igazgatóságnak. Amikor ezt fennhangon számon kérte, Kovács Árpád azzal utasította vissza, hogy az „elôbb beszéltem Surányival, és tudomásom szerint az MNB a PM-et támogatja". Erre a jegybank képviselôje az ülésen résztvevô forrásaink szerint azt válaszolta, hogy „nem tudom, Ön kivel beszélt, de a kezemben lévô hivatalos álláspont három befektetô meghívását tartja kívánatosnak".
Ez azonban akkor már nem sokat ért. Az ÁPV Rt. igazgatósága azt a változatot szavazta meg, amely szerint csak az elsô két jelöltet hívják meg a pályázatra. Ez a mozzanat késôbb jelentôs szerepet játszott abban, hogy az MNB kivonult a bankprivatizáció további menetébôl, és többet nem küldött képviselôt az ÁPV Rt. igazgatósági üléseire.

Darázsfészek

Erôs János viszont látványos gyôzelmet aratott a jegybank elnökével szemben, és úgy tûnt: csillaga magasabban áll, mint valaha. (A Magyar Hírlap még „Az év emberének" is megválasztotta ôt.) A K&H Bankot olyan befektetônek értékesítették, amelyet forrásaink szerint ô maga is szívesen látott, a privatizációt pedig az év sikersztorijaként tálalták. Nem utolsósorban azért, mert a gyôztesként befutó belga-ír konzorcium a tízszázalékos részvénycsomagot a névérték 567 százalékáért vette meg 1997 szeptemberében, és ez akkor új csúcsnak számított a bankok eladásának történetében. (A privatizációs aktushoz tartozott az is, hogy az EBRD - mint pénzügyi befektetô - 30 millió dolláros alárendelt kölcsöntôkét nyújtott, amelyet késôbb tôkévé alakítottak át.) Az új tulajdonosok azt is vállalták, hogy rövid idôn belül 60 millió dolláros tôkeemelést hajtanak végre, amivel a bank jegyzett tôkéje a duplájára emelkedik. Arról azonban nem szólt a fáma, hogy ez a tôkeemelés csupán névérték körül (105 százalékon) történt, így a részvénycsomagot - forrásunk szerint - „végeredményben 125 százalékos árfolyamon adták el". Ez pedig messze nem számított kiugró eredménynek, különösen, ha a befolyt összeget összevetjük azzal a 74 milliárd forinttal, amit az állam korábban a K&H konszolidációjára fordított.
Az ÁPV Rt. azonban akkoriban abban volt érdekelt, hogy a bankok magánosítását sikerként mutassa be, és leszerelje azokat, akik az állami vagyon elkótyavetyélésével vádolták a privatizációs szervezetet. Bár szakmai körökben máig vita folyik errôl, annyi bizonyos: a külföldi befektetôk belépésével friss tôke került a bankba, és lehetôség nyílt arra, hogy a K&H letérjen arról a kényszerpályáról, ahol valamely szervezet „a követelések eladásából felszabaduló céltartalékokból él", miközben lemarad a piaci versenyben. Ez a helyzet azonban még sokáig nem változott, mert a külföldi tulajdonosok - részesedésük a tôkeemelések hatására 74 százalékra nôtt a pénzintézetben -, forrásaink szerint, „érthetetlenül puhák" maradtak a menedzsmenttel szemben, s csak akkor kezdtek neki a rendrakásnak, amikor 1998-ban a bank fontosabb mutatói mélyrepülésbe kezdtek.
Többen ennek a „puhaságnak" tulajdonították azt is, hogy szemet hunytak a dolgozói részvényekkel kapcsolatos „kavarás" felett. A privatizációs törvény értelmében, a magánosítás során, a részvények legfeljebb 15 százalékát a dolgozók kedvezményesen, féláron szerezhetik meg, a kedvezmény mértéke azonban személyenként nem haladhatja meg a mindenkor érvényes éves minimálbér másfélszeresét (ez akkor 306 ezer forint volt). A törvény azonban nem mondta ki egyértelmûen se azt, hogy az ár meghatározása során a névértéket vagy a piaci értéket kell-e alapul venni, se azt, hogy a részvényeket hogyan kell felosztani a dolgozók között. A privatizáció során az volt az általános gyakorlat, hogy ezt a „belsô allokációt" a menedzsmentre bízták, az állami tulajdonos jóváhagyásával. A K&H Bank esetében - hasonlóan a többi privatizált pénzintézethez - egy korábbi kormányhatározatnak megfelelôen ötszázaléknyi részvényt osztottak fel a dolgozók között. Az igazgatóság úgy döntött: a részvények másfél százalékát a vezérigazgató kapja, egy-egy százalék jut a közel húsz felsô és a középvezetônek, míg a bank több ezer dolgozója osztozkodik a maradékon. Ráadásul itt a privatizációs törvény elôírásait megsértve „a kedvezményeket összevontan kezelték", tehát azt nem személyre bontva számolták ki, hanem az összes dolgozóra, így tudomásunk szerint a menedzsment a számára kijelölt teljes részvénypakettet kedvezménnyel vásárolhatta meg. Ez Erôs János esetében például azt jelentette, hogy a számára elkülönített 1,5 százaléknyi (300 millió forint körüli névértékû) részvénycsomagot 150 millió forint körüli összegért, amivel a bank egyik „legnagyobb kisrészvényesévé" vált. Ám ez az állapot nem tartott sokáig, ugyanis információink szerint a bankvezér az így megszerzett részvényeket már másnap értékesítette - 270 százalékos árfolyamon - a bank tulajdonában álló K&H Brókerháznak. Erôs János tehát egy nap alatt tett szert 660 millió forint körüli árfolyamnyereségre (bár ezt az összeget a húszszázalékos nyereségadó némileg csökkentette). Tudomásunk szerint a menedzsment több más tagja is hasonlóan cselekedett, mivel szerintük „ez része volt a felsô vezetôk premizálásának, amely a sikeres magánosítás levezényléséért járt". A menedzserek ilyen típusú javadalmazására valóban akad példa Magyarországon és külföldön egyaránt, itt azonban a kedvezmény alkalmazásán túl azzal is megsértették az „etikettet", hogy a részvényvásárláshoz szükséges pénz egy részét - tudomásunk szerint hitel formájában - maga a bank biztosította. Erre egyik forrásunk azt mondta, „ilyet nem illik Európában csinálni", nem véletlen, hogy az EBRD, mint újdonsült tulajdonos fél évvel késôbb egy nemzetközi jogi irodát is megbízott a tranzakció körülményeinek vizsgálatával. Ennek eredménye máig nem ismert a nyilvánosság elôtt, de a bankhoz közelálló forrásaink szerint végül „azért nem lett belôle balhé", mert a szakvélemény szerint a törvények nem fogalmaznak egyértelmûen. (Hogy a belsô elosztás módját végül a PM vagy az ÁPV Rt. hagyta-e jóvá, arról ma sem lehet pontos információt szerezni, a két szervezet ugyanis a felelôsség kérdésben egymásra mutogat.)
Sokak szerint a dolgozói részvények kérdése mind a mai napig „olyan darázsfészek" a privatizációban, amibe senki nem akar belenyúlni. Bár többek között a K&H ügyével kapcsolatban Szabó Iván korábbi pénzügyminiszter 1998. március 10-én interpellált is az akkori privatizációs miniszterhez, Csiha Judithoz, a semmitmondó írásos választ - amely szerint „a jogszabályban meghatározott kedvezmények különbözô módjai, illetve annak formái korábban sok vitára adtak okot, ezért annak gyakorlatát vizsgálta a Kormányzati Ellenôrzési Iroda, az Állami Számvevôszék, a Legfôbb Ügyész, és az ÁPV Rt. Felügyelô-bizottsága is. Törvénysértést e terülten nem tapasztaltak, de eltérô álláspontot fejtettek ki..." - elfogadta. A legmarkánsabb véleményt ebben a kérdésben az Állami Számvevôszék (ÁSZ) fogalmazta meg, amely néhány privatizációs tranzakciónál (Fórum szálloda, Hungária szálloda) vizsgálta a dolgozói részvények adásvételét, és annak gyakorlatát törvénysértônek találta. Megállapította többek között, hogy „az egyik dolgozó által fel nem használt kedvezmény a másik munkavállaló kedvezményét a törvényes maximum felett nem növelheti." Ezzel a Legfôbb Ügyész állásfoglalása is egyetértett, s végül a vita nyomán szigorítottak a dolgozói részvényvásárlás szabályain. Mindez azonban a K&H Bank menedzsmentjét már nem érintette. Ôk „a kasszától való távozásuk után" egy speciális vagyonkezelési szerzôdés keretében saját brókerházukra bízták az „ölükbe pottyant" pénzt. Arra a brókerházra, amely a történet végkifejletében kulcsszerepet játszott, és döntô részben hozzájárult a bankvezetés bukásához.

Bûn, cselekmény

A hivatalos nyilatkozatok szerint a bankcsoport tavalyi, 4,4 milliárd forintos konszolidált veszteségének jelentôs részét a brókerház tevékenysége okozta. Ugyanakkor a helyzetet belülrôl ismerôk szerint az ügy ennél jóval árnyaltabb, ugyanis sok esetben „a bank veszteségeit is a brókerrel nyelették le". Az mindenesetre biztos, hogy tavaly csak a brókerház kétmilliárd forint körüli veszteséget könyvelt el. Ennek jelentôs részét - számítások szerint közel 800 millió forintot - azok a tôke- és hozamgaranciával kibôvített vagyonkezelési szerzôdések okozták, amiket csak bizonyos „kiemelt ügyfelekkel" kötöttek. Ebbe a körbe tartozott a K&H Bank szinte teljes felsô vezetése és a szintén a csoporthoz tartozó Kvantum Bank néhány vezetôségi tagja is, akikkel a brókerház fix, éves szinten 35 százalékos hozamot biztosító portfoliókezelési szerzôdést kötött. A különlegesen kezelt ügyfelek között azonban nem csak banki vezetôk, hanem „közéleti és médiaszemélyiségek" is voltak, például Pintér Dezsô, a TV2 elnöke vagy Juszt László ismert tévériporter, Erôs János gyermekkori barátja. Más közéleti szereplôk, forrásaink szerint, igyekeztek háttérben maradni, azaz nem saját nevükön, hanem rokonok vagy barátok révén kötöttek szerzôdést a brókerházzal, és fôként ennek tulajdonítható, hogy „gyakran felbukkantak ismert arcok a cég környékén". Ezeket a szerzôdéseket ugyan Erôs János környezete úgy minôsítette, mint közönséges brókerházi „termékeket", azonban az általunk megkérdezett szakértôk szerint az ilyen mértékû garancia „alapvetôen ellentétes a piaci folyamatokkal és a befektetési szolgáltatás törvényi elveivel". A „hozamgaranciás szerzôdések" okozta veszteségbôl közel 500 millió forintra rúgott az az összeg, amit az azóta eltávolított vezetôk tettek zsebre. Bár kérdésünkre a korábbi menedzsment több tagja úgy nyilatkozott, hogy a garantált hozamot nem vette fel és a szerzôdést is megszüntette (Erôs János például tavaly júniusban), ennek ellentmondani látszik az a tudomásunkra jutott tény, miszerint a tulajdonosok azóta is többükkel egyezkednek arról, hogy a pénznek legalább egy részét fizessék vissza.
Bár forrásaink szerint a brókerház „vesztét elsôsorban a hozamgaranciás szerzôdések okozták", az ÁPTF által tavaly novemberben elrendelt vizsgálat - információink szerint - ennél súlyosabb eseteket is feltárt. Számos portfóliókezelési szerzôdést az ügyfelek alá sem írtak, ennek ellenére elôfordult, hogy a garantált hozamot a cég kifizette. Ennél is kacifántosabb, hogy a brókerház több munkatársa - köztük tudomásunk szerint Yankson Edmund, az igazgatóság korábbi elnöke - elôleget vett fel a házipénztárból, amivel azonban nem számoltak el a cég belsô szabályzatában elôírt öt napon belüli határidôre. Tavaly például csak az elnökhöz közvetlenül és közvetve kötôdô elôlegfelvételek összege megközelítette a százmillió forintot, az elszámolás határideje pedig többször meghaladta a három hónapot is. A brókerház „lakáshitelezéssel" is foglalkozott, noha ez a törvényi elôírások szerint összeférhetetlen az alaptevékenységgel. 1998-ban két ügyfelüknek 12 darab váltó ellenében több éves lejáratra, összesen 67 millió forint értékben hitelt nyújtottak, s ezen az ügyfelek lakást vásároltak. További bonyodalmat okozott az, hogy 1997 és 1998 ôszén TVK-, illetve Vértesi Erômû-részvények adásvételére egy olyan „fantomcéggel" kötöttek szerzôdést, amelyet a cégbíróság abban az idôpontban még nem jegyzett be, és a bejegyzést késôbb elutasították. A polgári jog szerint ugyanis így a szerzôdés semmisnek minôsült, ami félmilliárd forint veszteséget okozott a brókerháznak. Más forrás viszont ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy ezeknél az ügyleteknél a szerzôdô fél az aláírás idôpontjában minden törvényben elôírt cégbírósági irattal rendelkezett. Hogy ezen túlmenôen még milyen ügyletekre kerülhetett sor a brókerháznál, azt valószínûleg már soha nem fogjuk megtudni, ugyanis manipulálták a számítógépes nyilvántartást is. Tudomásunk szerint a brókerház szerverének óráját több esetben átállították, és visszamenôleg, korábbi idôpontokra rögzítettek adatokat.
A felsoroltak ügyek felvetik a bûncselekmény gyanúját, ami miatt az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (ÁPTF) - miközben a brókerházat rekordösszegû, ötmillió forintos bírsággal sújtotta - május 21-én feljelentést tett a rendôrségen. Ez azonban furcsamód csak egyetlen személy, a brókerház korábbi vezérigazgatója, Mozol Tamás ellen irányul, noha forrásaink szerint „naivitás lenne azt gondolni, hogy egyetlen személy képes ekkora kárt okozni". (A Budapesti Rendôr-fôkapitányságra, röviddel lapunk zárta elôtt érkezett meg a feljelentés, de arról egyelôre nem adtak információt, hogy a nyomozást a vezérigazgató vagy pedig ismeretlen tettesek ellen indítják-e meg.) Az általunk megkérdezett jogi szakértôk ezzel kapcsolatban azt állítják: ezek az ügyletek felvethetik a cég igazgatóságának és felügyelô-bizottságának felelôsségét is, illetve azt, hogy az anyabank vezetôinek volt-e tudomásuk a brókerháznál zajló eseményekrôl?

Adják a bankot

Ami biztos: a brókerház mögött többnyire ott állt a K&H Bank, amely egyébként is elôszeretettel használta leányvállalatait különféle „trükkökre". Ezekben fontos szerepet játszott a brókerházzal összevont - ám önálló banki jogosítványokkal rendelkezô - Kvantum Bank is. Utóbbit sokáig „hiteltemetônek" használták, ahová a K&H Bank korábban befagyott rossz követeléseit helyezték ki. 1997-ben azonban úgy döntöttek, hogy ezt a tevékenységet önálló vállalatra (Kvantum Követeléskezelô Rt.) bízzák, a pénzintézetet pedig befektetési bankká alakítják át. Az akkori menedzsment éppen egy kockázati tôkealap létrehozásán dolgozott, amikor a tulajdonosok hirtelen ismét stratégiát váltottak. „Az a döntés született, hogy a bank rövid távon megtérülô befektetésekben helyezi el a pénzét, azaz a tôkepiacokon játszik tovább" - mondta egy, az eseményeket közelrôl figyelô személy. Ekkortól fogva nem is volt valódi kereskedelmi bank, hiszen nem folytatott hitelezési tevékenységet, csak „ültek a pénzen, amit a bankközi piacon helyeztek ki". Ennek oka forrásunk szerint az volt, hogy arra a pillanatra - 1999. január elsejére - vártak, amikortól a pénzintézetek teljes körû tôzsdei mûveleteket végezhetnek. Egy akkori koncepció szerint, a brókerházzal karöltve, a tehetôsebb ügyfeleket célozták volna meg, akiknek nemcsak hagyományos banki termékeket (például számlavezetés, hitelezés), hanem befektetési szolgáltatásokat is kínáltak volna. Ezzel azonban a belga tulajdonosok nem értettek egyet, ezért, tudomásunk szerint már tavaly tárgyalások folytak svájci és izraeli befektetôkkel arról, hogy a két céget eladják, és egy önálló, úgynevezett private bankká alakítják át. Mások viszont úgy vélik, hogy a Kvantum Bank legnagyobb értékét a banki jogosítvány jelentette, amire „Erôs János csapata vetett szemet". Szerintük ezért tárgyaltak más befektetôkkel, jóllehet a belga tulajdonos is rendelkezett Svájcban hasonló tevékenységet folytató leánybankkal.
A Kvantum Bank mindenesetre „szoros szimbiózisban élt" a brókerházzal, amit az is mutat, hogy a pénzintézetnek mindössze hét hitelügylete volt, fôként olyan ügyfelekkel, akik egyúttal a brókerház ügyfélkörébe is tartoztak. Bár forrásaink szerint a két cég között „komoly szakmai ellentétek feszültek", ez nem gátolta meg ôket abban, hogy kihasználják az együttmûködésben rejlô lehetôségeket. Ennek ékes példái voltak az úgynevezett „háromlábú ügyletek", amelynek segítségével kikerülhették az úgynevezett kötelezô jegybanki tartalékot. Ennek receptje a következô: a bank az ügyféltôl nem betétet fogadott el, hanem állampapírt kínált megvételre. Ezt az ügyfél - egy határidôs szerzôdéssel - azonnal értékesítette a brókerháznak, amit az a határidô lejárta után ismét eladott a banknak. Ez a technika szakértôk szerint lényegében egyenértékû a banki betéttel, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben nem kell a jegybankban lekötni az úgynevezett kötelezô tartalékot, ami igen alacsony (3-4 százalékos) kamatozású. Hasonlóan elmés volt az a trükk, amit a hitelezés során alkalmaztak. Az ügyfél - például ingatlanfedezet mellett - hitelt vett fel a Kvantum Banktól, a felvett összeg többségét pedig rögtön átadta vagyonkezelésre a brókerháznak, amely arra tôke-, esetenként pedig hozamgaranciát is vállalt.

Számlaegyenleg

Forrásaink szerint a belga-ír tulajdonosok elôször 1998 ôszén szembesültek azzal, hogy „pöcse van a menyasszonynak", azaz az általuk vásárolt pénzintézet jóval rosszabb állapotban van, mint ahogy az a privatizáció elôtt látszott. (Lásd errôl keretes interjúnkat a Kredietbank nemzetközi igazgatójával.) Bár magát a K&H Bankot öt nagy nemzetközi könyvvizsgáló cég világította át, információink szerint a vizsgálatok a leányvállalatokra csak érintôlegesen terjedtek ki. A bajok elôször a parlamenti választásokat követô tôzsdei mélyrepülés idején kerültek felszínre, aminek következtében a korábban vállalt hozamgaranciák teljesíthetetlenné váltak. Bár az ebbôl fakadó veszteségeket szeptemberben a Budapesti Értéktôzsde határidôs részvénypiacán egy merész húzással megpróbálták mérsékelni, ennek újabb bukás lett a vége. Végül jelentôsen módosítani kellett azt az elôzetes üzleti tervet, ami a bankcsoport számára 1998-ra 3,5 milliárd forintos nyereséget irányzott elô.
Az addig ünnepelt Erôs János alatt pedig hirtelen „inogni kezdett" a vezérigazgatói szék. Miután „az élet az istennek sem akart az üzleti tervhez igazodni", a belga tulajdonosok, Pavel Strand személyében (aki addig a Kredietbank cseh érdekeltségét vezette) „komisszárt" küldtek mellé. Egy ilyen lépés minden menedzser számára „komoly jelzésnek minôsül", hát még egy olyan ember számára, aki vezetôi pályafutása során azt szokta meg, hogy döntéseit egy személyben hozza, és azokért - mint korábban láttuk - senkinek nem tartozik elszámolással. 1998. november 11-én Erôs János önként lemondott vezérigazgatói tisztségérôl, ám a tulajdonosok - értékelve a privatizáció során nyújtott „segítséget" - nem számûzték a bankból, a felügyelô-bizottság tagja lett. Errôl a posztjáról idén tavasszal, a bank éves rendes közgyûlésén mozdították el, amikor egyértelmûen kiderült: a K&H bankcsoport tavaly nemhogy a módosított üzleti tervet nem teljesítette, de súlyos - 4,4 milliárd forintos - veszteséget könyvelhet el. A tulajdonosok pedig nem csak a mérlegekben mutatkozó mínusz miatt „fizetnek, mint a katonatiszt", hanem a „naivságukért" is, amiért közel egy évig hagyták félrevezetni magukat egy olyan ember által, akinek forrásaink szerint a „hatalom jóval többet számított, mint a banküzemtan".

Négyszemközt

- Herman Agneessens-szel, a belga Kredietbank nemzetközi ügyekért felelôs igazgatójával -

- A K&H Bank részvényeinek megszerzése után nem váltották le a menedzsmentet, noha ez Magyarországon a privatizált bankoknál esetében bevett gyakorlat volt. Miért?

- Mindenütt a világon, ahol részesedést szerzünk egy bankban, megpróbálunk együtt dolgozni a korábbi menedzsmenttel. Ennek oka, hogy szerintünk a helyi vezetôk jobban ismerik az adott országra vonatkozó piaci viszonyokat, az ügyfeleket és a bankot, mint mi.

- Miért váltották le nemrégiben mégis a bank csaknem teljes felsô vezetését?

- Ennek számos oka van, de legfôképpen az, hogy eltértek a stratégiai elképzeléseink és az a mód is, ahogyan ezeket a célokat akartuk megvalósítani. Ennél többet nem mondhatok, mert ez bank- és üzleti titkokat sértene, bár azt jelezném: egyáltalán nem voltunk elégedettek azzal, ahogyan a korábbi menedzsment próbálta végrehajtani a stratégiai elképzeléseinket.

- Volt-e tudomásuk a privatizáció során megszerzett dolgozói részvények felosztásának módjáról és egyetértettek-e azzal?

- Nem, elôzetesen nem volt tudomásunk a felosztás módjáról. Amikor átvettük az irányítást, felkértünk egy neves és független nemzetközi jogi irodát Budapesten, hogy vizsgálja meg a tranzakció körülményeit. A vizsgálat azt állapította meg: minden jogszerûen történt és rendelkeztek a szükséges engedélyekkel is. A menedzsment egyébként az igazgatóság jóváhagyásával járt el ebben az ügyben, amelyben akkor mi még nem képviseltettük magunkat.

- A dolgozói részvények felosztásának módja szerepet játszott a menedzsment leváltásában?

- Ha egy-másfél évvel késôbb emiatt váltottuk volna le ôket, akkor meglehetôsen lassúak lennénk. Tény, hogy a vizsgálatot követôen beszéltünk velük errôl, és azt mondtuk: hiába volt minden törvényes, ezek a módszerek nem férnek össze azokkal az etikai normákkal, amelyeket a Kredietbankban, illetve a hozzá tartozó érdekeltségekben követendônek tartunk. Ezt a kérdést abban a reményben zártuk le, hogy ilyen etikailag kifogásolható ügyek nem fordulhatnak elô többet.

- Volt-e tudomásuk arról, hogy a bank menedzsmentje a dolgozói részvényeket hitelbôl vásárolta meg, a tranzakciót követôen pedig vagyonkezelési szerzôdéseket kötöttek a brókerházzal?

- Ugyanúgy nem tudtunk errôl, ahogyan a dolgozói részvények felosztásának módjáról sem. A vagyonkezelési szerzôdésekrôl csak egy tavaly ôsszel elvégzett belsô vizsgálat során szereztünk tudomást.

- Ez hogyan történhetett? Hiszen ekkor már egy éve a bank tulajdonosai voltak.

- Igen, de azt el kell ismerni, hogy a leányvállalatokra nem fordítottunk kellô figyelmet. Amikor pedig a belsô vizsgálat feltárta a hozamgaranciás szerzôdések létét, a menedzsment azt állította: ez Magyarországon bevett banki, illetve brókerházi gyakorlat, és piaci hátrányt okozna, ha nem alkalmaznák ezt a módszert. Ekkor megbízást adtunk egy külsô cégnek, hogy derítse ki, valóban így van-e ez. Azt a választ kaptuk, hogy igen, számos bank csinálja ezt a magyar piacon.

- A Kredietbank más érdekeltségeiben szokás ilyen szerzôdésekkel premizálni a menedzsmentet?

- Nem, egyáltalán nem.

- Igaz az, hogy a bank felsô vezetésének eltávolításában ezek a szerzôdések döntô szerepet játszottak?

- Amint már mondtam, a döntô az volt, hogy a stratégiai célok megvalósítása nem a kellô ütemben és nem a kívánt módon zajlottak, de ezek a szerzôdések is szerepet játszottak a döntésünkben.

- A Kredietbank a napokban megkezdte a másik két tulajdonos kivásárlását. Esetleg az a szándék áll a lépés mögött, hogy a megszerzett részvények egy részét más befektetônek adják tovább?

- Nem, errôl szó sincs. Annyi igaz, hogy az EBRD részvényeinek a megvételérôl tárgyaltunk, amirôl a napokban írjuk alá a megállapodást. Ezzel megerôsíthetjük azt a szándékunkat, hogy közép- és hosszútávon erôteljesen jelen kívánunk lenni a magyar piacon. Tudjuk, hogy nem könnyû „túlesni" egy privatizáción és alkalmazkodni az új tulajdonos elvárásaihoz, de mi hiszünk a bank vezetôinek és dolgozóinak felkészültségében. A Kredietbank terjeszkedni akar a térségben, ezért is vásároltuk meg a napokban a negyedik legnagyobb cseh bank részvényeinek 90 százalékát. A magyar piacon is az a célunk, hogy a legjobbak legyünk az univerzális bankok között, és mindent el fogunk követni azért, hogy ezt elérjük. A Kredietbank szakmai tudásával, etikai színvonalával és erôs menedzsment-kontrollal a K&H Bank mögött áll majd, hogy ezeket a célokat elérje. Tudni kell azt is: ami ma történik a bankban, annak semmi köze ahhoz, ami egy évvel ezelôtt történt. Az már a múlt.