HALMAI GÁBOR:

„Több mint kormányváltás..."

Egy évvel a kormányváltás után barikádok választják el egymástól a parlament kormánypárti és ellenzéki pártjait. A kialakult közjogi állóháborút éppen az egyik kormánypárti frakcióvezetô nevezte alkotmányos válsághelyzetnek. Ha az a kérdés merül fel, ki kezdte a harcot, a hadban álló felek természetesen egymásra mutogatnak. Ez az írás alkotmányjogi nézôpontból próbálja meg számba venni az elmúlt év politikai-közhatalmi intézményeket érintô fejleményeit, és megkísérel választ adni az események lehetséges mozgatóira.
A Fidesz miniszterelnök-jelöltje már a választási kampány során világossá tette, hogy gyôzelmük több lesz, mint egyszerû kormányváltás, még ha kevesebb is, mint egy (újabb?) rendszerváltás. Arra azonban mégsem lehetett számítani, hogy a harmadik Magyar Köztársaság tizedik születésnapjához közeledve alkotmányos berendezkedésünk alapjait érintô viták lángolnak fel, melyeket éppenséggel a rendszerváltás legradikálisabb pártja, a mai legerôsebb kormánypárt hatalomgyakorlása generál majd. Ma már nemcsak unalmas, de felesleges is számonkérni az egykori fiatal demokratáktól az állampárttal szembeni, tíz évvel ezelôtti radikális liberalizmust. Tapasztaljuk, hogy a politikában a hol-lét (kormányban vagy ellenzékben) mennyire meghatározza az aktuális álláspontot. A pártok színeváltozása egy olyan fiatal demokráciában, mint a miénk, aligha meglepô. Annál figyelemreméltóbb viszont, hogy a kormányhatalom új birtokosai valójában az 1989-90-es „alkotmányos forradalom" revíziójába fogtak, anélkül, hogy errôl a (választó)polgárokat elôre értesítették volna.
A történet a parlament 1998. júniusi alakuló ülése elôtt kezdôdött azzal, hogy a kormánypártok felrúgták azt a hagyományt, miszerint a parlamenti bizottságok és tisztségviselôk aránya követi a mandátumokét, és errôl - „házszabályon kívül" - a pártok elôzetesen megállapodnak. A sokat emlegetett parlamenti szokásjogot másutt is az az elv élteti, hogy „nem érdemes kormánypártként úgy viselkedni, amit ellenzékiként joggal kifogásolhatnék". Az események idôrendjét félretéve itt kell megemlíteni a háromhetes ülésezési rendrôl szóló diktátumot, melyet az Alkotmánybíróság márciusban alkotmányellenesnek minôsített. Korábban a heti ülésezési rendrôl egyhangú házbizottsági döntések „rendelkeztek". Ugyancsak az íratlan szabályok negligálását mutatja, hogy a kormányzópártok az alkotmánymódosítást igénylô döntések elôtt sem törekszenek elôzetes konszenzuskeresésre.
Ez az év produkált egy, a parlamenti demokráciákban merôben ismeretlen jelenséget: a kormánypárti obstrukciót. Elég csupán emlékeztetni a seregnyi kormánypárti interpellációra, melyet nyilvánvalóan az elôzô kormánynak címeztek, az úgynevezett megfigyelési bizottság felállítása körüli huzavonára, az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottságok felállításának megakadályozására, vagy a rendkívüli ülések lehetetlenítésére. Ennél súlyosabb azonban az alkotmány kétharmados szabályainak megsértése (a „maffiaellenes" törvénycsomag elfogadásakor), vagy nyilvánvaló megkerülése (az adórendôrségi törvény keresztülerôszakolásával). Nem kevésbé kifogásolandó a médiatörvénynek a médiakuratóriumok összetételét elôíró szabályainak kijátszása. Hasonlóan veszedelmes precedens, ahogy az ügyrendi bizottság kormánypárti többsége az Alkotmánybíróság tavaly nyári egyértelmû határozatát - a parlamenti frakciók lehetséges legkisebb létszámáról - semmibe vette. Ahelyett, hogy végrehajtotta volna, vagy alkotmányos megoldásként kezdeményezte volna a szükséges törvénymódosítást, egyszerûen átlépett rajta.
Nincs mód persze egyetlen cikk keretében akárcsak felsorolni is mindazt a csak célul tûzött vagy már keresztülvitt változtatást az alkotmányjogon innen és túl, amely együttesen a tíz évvel ezelôtt az akkori ellenzéki erôk által egyetértésben kiharcolt konszenzusos, megegyezéses demokrácia felszámolása irányába mutat. Pedig éppen az Ellenzéki Kerekasztal és a háromoldalú tárgyalások jegyzôkönyveinek most napvilágot látott négy kötete igazolja, hogy a demokratikus erôk nem véletlenül választották a parlamentarizmus konszenzuskényszerre épülô variációját, és vele a hatalommegosztás elvének érvényesítését, szemben a hatalom egységének elôzô négy évtizedes gyakorlatával, megelôzendô egyszersmind egy jövôbeni hatalomkoncentrációt.
Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy az elôrehozott választásoknak kormányzati körökbôl felbukkanó ötletét ugyancsak a hatalomkoncentrálás - az ellenzék egy részétôl, sôt talán éppen a koalíciós partnerektôl való „megszabadulás" - szándéka motiválja. Az, hogy a Fidesz vezetôi nem álltak elô a saját ideológiájukkal, aligha jelenti azt, hogy „nem tudják, de teszik", sokkal inkább elhallgatják valódi céljaikat. Paradox módon, aki elméletileg is megfogalmazza 1989 revízióját, az annak a pártnak az ideológusa, amelynek „leszalámizása" - úgy tûnik - része a fiatal demokraták terveinek. A Kisgazdapárt alkotmányjogásza a Napi Magyarország egyik hétvégi számában 1989 tizedik évfordulója apropóján megjelent írásában fejti ki sokadszorra kifogásait, az általa tisztának nevezett parlamentarizmusra való áttérés ideáját.
De mit is állít az immár politikussá, sôt parlamenti tisztségviselôvé is avanzsált jogász-politológus-szociológus? Alapvetôen azt, hogy az 1989-ben kialakított parlamentáris kormányforma a központi hatalom széttagolásának extrém formája. Szerinte Magyarországon az elhibázott konszenzusos demokrácia azáltal jöhetett létre, hogy az alapító atyák, majd késôbb az Alkotmánybíróság a hatalommegosztás elvét a szigorúbb amerikai formájában terjesztették el. Ezzel szemben az erôs kormányhatalmat - ennek révén például az elitrétegek cseréjét is - legtisztábban az angol típusú parlamentarizmus képes megvalósítani. Felfogása szerint a kormányhatalom gyengítéséhez 1989 óta a következô tényezôk járultak hozzá: az egyedülállóan széles hatáskörrel felruházott Alkotmánybíróság, a kétharmados törvények, a választási rendszer listás jellege, az ombudsmanok erôs jogai, a bírói igazgatási jogok teljes elszakítása az igazságügyi tárcától, csökkentve ezzel a kormány jogpolitikai eszköztárát (sic!), az „ügyészi hierarchia különtartása" a kormánytól. Az ügyészség kormány alá rendelésérôl rendezett parlamenti vitában a politikus az angol és a vele azonosnak tekintett (!) európai parlamentarizmust a hatalom egységén alapuló kormányformának minôsítette.
Mi a baj ezzel a teóriával? Elôször is az, hogy elképzelése az angol parlamentarizmus teljes félreértésén vagy tudatos félremagyarázásán alapszik. „Elfelejti", hogy a látszólag mindenható angol parlamentet - és annak két választás között stabilnak tûnô kormánytöbbségét - is korlátozzák íratlan szabályok, a hagyománnyá szilárdult józan belátás, az úri jómodor és nem utolsósorban a common law szellemében gyakorolt bírói jogalkotás. A Magyarország számára 1989-90-ben modellül szolgált kontinentális kormányzati rendszerekrôl a legkevésbé sem állítható, hogy ott a hatalommegosztás (division of power) kizárólag mint a „hatáskörmegosztás enyhített formája" létezne. Megannyi alkotmányjogi intézmény ismert, amely korlátozza a kormánytöbbség hatalmát: a kétkamarás parlament, az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom szétválasztása, az alkotmánybíróság, a megváltoztathatatlan úgynevezett örökös klauzulák alkotmányba foglalása (lásd Olaszország, Franciaország, Németország, Portugália), az alapvetô jogok lényeges tartalmának parlamenti korlátozását tiltó szabályok (Németország), a minôsített többséget elôíró törvények és döntések, az államfô egyes jogai, az önkormányzatok autonómiáját biztosító rendelkezések stb.
A nyugat-európai hatalommegosztási konstrukció természetesen nem azonos a hatalmi ágak szétválasztásának (separation of power) az Egyesült Államokban érvényesülô rendszerével. Ez utóbbi jellemzôje ugyanis, hogy a törvényhozás nem mozdíthatja el a végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt, de a mégoly nagy hatalmú elnök sem oszlathatja fel a neki nem tetszô törvényhozó testületet. De a hatalmi ágak ilyen intézményes szétválasztásának hiánya még nem jelenti a hatalommegosztás hiányát, és végképp nem a szocialista államberendezkedés alapjául szolgáló lenini hatalom egysége érvényesülését.
A magyarországi ellensúlyok kiiktatására szakemberünk szerint azért van szükség, mert azok „visszametszik" a demokráciát, ami legfeljebb a szovjet birodalomból való kiszakadás elsô éveiben igazolható. Ez a demokráciafelfogás nem hajlandó tudomásul venni a többségi zsarnoksággal szembeni garanciák, végsô soron az alkotmányosság, a jogállamiság fontosságát. Ráadásul egyes ellensúlyokkal szembeni támadásai esetében kimutatható, hogy a tudóst nem kizárólag elméleti megfontolások, hanem személyes ellenszenvei is erôsen befolyásolják. Az Alkotmánybíróság a kormányzatot korlátozó aktivizmusának magyarázataként egy amerikai kutatónak 1995-ben adott interjújában például úgy érvelt, hogy a testületben meghatározó befolyással rendelkezô zsidók (?) a Holocaust traumája miatt gyanakvóak az állammal, ezen belül a jogalkotókkal szemben.
Az is könnyen bizonyítható, hogy a politikus az általa ugyancsak megengedhetetlen aktivizmussal vádolt ombudsmanok közül hosszabb ideje megkülönböztetett figyelemben részesíti az adatvédelmi biztost. Az ellene intézett sajtótámadásaiban az sem zavarta, hogy a jogászi szakma jeles képviselôi olvasták fejére vádjainak egy elsôs joghallgató számára is nyilvánvaló jogi képtelenségét, szakmai analfabetizmusát. Például, hogy a biztos nem kezdeményezhet a vizsgált szerv felettesénél fegyelmi felelôsségrevonást, jóllehet ezt mind a törvény szövege, mind pedig annak, a gyengébbek kedvéért készült indokolása kifejezetten tartalmazza. Az már csak a szerzô stílusát minôsítô érdekesség, hogy megemlítve az ombudsman egykori érdeklôdését a jogtudományok iránt, mûveinek olvasását szabja penitenciaként az adatvédelmi biztosra. (Tekintélyelvû önhittségében csak arról feledkezik meg, hogy kettejük közül csak az ombudsman rendelkezik tudományos minôsítéssel az állam- és jogtudományban.) De a minapi alkotmányügyi bizottsági meghallgatás során - szemtanúk szerint a törvény szövegének (talán elsô) olvasása közben - felfedezett törvénysértés sem árulkodik komolyabb jogismeretrôl, hisz a bizottsági elnök azt vetette az adatvédelmi biztos szemére, hogy ô - egyébként a törvény elôírásainak megfelelôen - magán-adatkezelôket is vizsgál. Érdekes módon ezt az anomáliát sem az elnök, sem a beszámolót vele együtt elutasító kormánypárti honatyák nem észlelték, midôn az adatvédelmi ombudsman a Xénia-láz magánjogi egyesület vallási adatokat is tartalmazó, alkotmányellenes iskolai kérdôívét kifogásolta és semmisíttette meg. De a személyes elfogultság nyilvánult meg a biztos kihallgatásának emberi méltóságot sértô módjában is. Amikor az ombudsman válaszolni szeretett volna az ôt ért, nyilvánvalóan politikai indíttatású és a beszámolóhoz egyáltalán nem kapcsolódó támadásokra, akkor a levezetô elnök rendreutasította (!), mondván: a bizottság ügyrendje szerint a meghallgatott csak a procedúra végén kaphat szót. Mint késôbb kiderült, a bizottságnak nincs ügyrendje, az ennek hiányában egyedül alkalmazható házszabály szerint pedig az elôterjesztô mindig jogosult szólni, ha kíván.
A szerzô felfogása a sehol sincs korlátlan parlamenti hatalomról nem tûri tehát a legfôbb szuverén semmilyen ellensúlyát. Ilyet csak az egykor „létezett szocializmus" alkotmányai ismertek, a törvényhozó szerveket a népszuverenitásból eredô összes jog gyakorlójaként tüntették fel ugyanis. Az alkotmányos rendszerbe beépített, a kormányzati hatalmat korlátozó intézményi fékek viszont a politikusi-politológusi megfogalmazás szerint elôsegítik a fennálló társadalmi hierarchia „betonba öntését". Ennek a rendszerváltást tagadó álláspontnak megvan az a bukéja, hogy azt éppen az az ember képviseli, aki a rendszerváltás elôtti utolsó kormány tanácsadó testületének tagja volt, amivel önmagában persze nincsen semmi baj, csak nem biztos, hogy összefér ezzel az újbátor forradalmi véleménnyel.
A látszólag ártalmatlan „tudósi" fantáziálással ellentétben a töretlenül érvényesített kormányzati gyakorlat komoly veszélyeket rejt magában. Nem az a veszélyes, ha a kormányon lévôk módosítani akarják a fenálló alkotmányos rendszert. Önmagában az sem, ha egy párt rövid idô elteltével homlokegyenest mást mond, mint korábban. A választópolgár úgyis a tettek és az eredmények alapján ítél. Természetes az is, ha egy országban kisebb-nagyobb alkotmányreformokat hajtanak végre. Egy éppen növekedésben lévô demokrácia számára az jelent valódi életveszélyt, ha mindezt a kormányzó párt(koalíció) suba alatt, s fôleg a hatályos alkotmányon, a hatályos törvényeken, az alkotmányos jogszokásokon átgyalogolva próbálja megtenni.

Lichthof

Pincérképzô

Amint azt a Fókusz címû televíziómûsorból megtudhattuk, a londoni Savoy Hotel fôpincére ingyenes, exkluzív pincériskolát indított a környékbeli hajléktalanoknak, az iskola kiválóan mûködik, több hajléktalanból fôpincér lett, de sima pincérnek akármelyik jó.
A Savoyban.
A fôpincér, akit egész Angliában ismernek és királyoknak szokott felszolgálni, hazafelé menet megkérdezte az utcán lebzselô hajléktalanokat, nem lenne-e jobb pincérnek lenni; a hajléktalanok azt mondták, tulajdonképpen jobb lenne. Ezzel együtt csak tizenketten jelentkeztek a pincériskolába (ezt a fôpincér nem is értette, máskülönben aki Angliában inas akar lenni, annak négyszázezer forintnak megfelelô összeget le kell tennie az asztalra, legalább ötszáz hajléktalanra számított), viszont ez a tizenkettô kiváló pincér lett, bármikor jöhet akár visszamenôleg angliai Erzsébet, kisujjukban van a szakma.
Ez teljesen beleillik a képbe, mi is épp az aktív segítségre akarjuk a hangsúlyt helyezni, a miniszterelnök most szándékozik fél évre csökkenteni a munkanélküli segélyt, a munkanélkülinek nem lézengeni kell, hanem dolgozni, kivált, ha valaki pluszba' még hajléktalan is, na ne, fogyasztja még külön a menhelyet is, hát a nagy szart.
Irány a Kempinsky.
Lesz egy halom hajléktalan fôpincér, hajléktalankodás mellett kitanulják a szakma minden csínját-bínját, elárasztják az Átrium Hyatt-ot, Gundelt, akár még a miniszterelnöki rezidenciát, Parlamentet is, szavazás elôtt ásványvizet, Henessey-t, külön kívánságra kevertet szolgálnak föl a képviselôknek, hogy rendesen meg tudják nyomni a szavazógombot, egyáltalán megnyomják, vagy legalább valamiért bemenjenek az ülésterembe; hajléktalan fôpincérek innen a Blaháról járnak majd be dolgozni, szépen, már valamelyest elôkelô mozdulatokkal kimosakszanak a szökôkútnál, a Kempinskyben viszont végképp nem csak úgy odacsapják csomóban az eszcájgot a damasztra, ellenkezôleg, azonnal kilépnek, ha a szalvéta színárnyalata nem megy rendesen a porcelánhoz, de semmi esetre sem felejtik el (lehetôleg gyertyával) elômelegíteni a konyakospoharat, nem keverik össze a flambírozott homárt a zergebecsinálttal, az egybesült ökörrel vagy egy szimpla rákvajas borjúfüllel, egyáltalán a halkést a szardíniavillával, pláne mártásos tállal, a perzsa sahot a jordán királlyal.
Vagy komolyabb diplomáciai eseményeken lenne hajléktalan szeletelômester, plusz mellé hajléktalan segéd, aki tartja a kést, kóstolómester, ki azonnal kardjába dôl vagy automatikusan holtan esik össze, ha a szalonkapürével töltött árticsóka nem volt rendesen leöntve rákvajjal.
Sôt.
Nem csupán pincérképzôbe lehetne a hajléktalant íratni: mindenki, aki hazafelé mentében hajléktalant lát lézengeni, szépen elgondolja, hogy' lehetne az ô mesterségére az illetôt kitaníttatni, indít neki ingyenes képviselô-, maffia-, hentes- vagy miniszterképzôt, lenne pár hajléktalan miniszterelnök, egy halom hajléktalan államtitkár, meg egy sor hajléktalan rendôrségi fogalmazó, frissen végzett hajléktalan nagyköveteket lehetne különféle követségekre beprotezsálni, a Nyugatiból járnának be a követségre dolgozni, nem ügy, volt már ilyen.
Igazából csak akkor lenne gond, ha hajléktalan látna az utcán lézengô hajléktalant.
A hajléktalant hülyeség hajléktalanná képezni; ez esetben komolyan el kellene gondolkodni, mi a teendô, vagy egyáltalán, ilyenkor mi van.

SERES LÁSZLÓ:

A Miniszterelnöki Hivatal áldozata

Kell-e szeretnem ezt a kriminális embert? Remélem, nem, fôleg akkor nem, ha ô lesz mostan a sajtószabadság hérosza, mert lapkészítési pr-érdeke véletlenül egybeesett az én olvasói közérdekemmel. Juszt László és mûsora BM-szagú, penetráns és elviselhetetlen, emiatt roppant népszerû (a közszolgálati MTV nem sok nézett mûsorral büszkélkedhet), és nem szívesen lennék feltételezett roma zsebtolvaj, akit úgy konferál fel, hogy a bôrszínem nem a szoláriumtól lett barna, kezicsókolom. Mindezek szem elôtt tartásával Juszt most, egyszer az életben, véletlenül újságíróként viselkedett, és ezzel a Fidesz-kormány retorzióinak tömege zúdult rá - és zúdulhat ránk, olvasókra is, ha a törvény betûjét vesszük.
Ha ugyanis megvásároltuk Juszt közszolgálati címet viselô privát hetilapját, benne az egyre inkább úgynevezettnek nevezhetô megfigyelési ügy néhány titkosított iratával (amelyeket eléggé nyilvánvalóan Keleti Györgytôl, a nemzetbiztonsági bizottság szocialista elnökétôl kaphatott kézhez), akkor vele együtt mi olvasók is éveket is kaphatunk „államtitoksértés" miatt (Btk. 221. §), hiszen „aki a tudomására, illetôleg a birtokába jutott államtitkot jogosulatlanul felhasználja, illetéktelen személy részére hozzáférhetôvé (...) teszi, bûntettet követ el, és egy évtôl öt évig terjedô szabadságvesztéssel büntetendô". Ez azonban csak a törvény, a büntetôgyakorlat ma másképp néz ki a Magyar Köztársaságban: Orbán Viktor a Kossuth rádió számára fenntartott helyén elsô fokon úgy ítélkezett, „az ilyen tetteket meg kell torolni, nem föltétlenül azért, hogy fájdalmat okozzunk, hogy hátrányt okozzunk, hanem azért, hogy világossá tegyük, nem lehet Magyarországon csak úgy átlépni a törvényeket". Másodfokon Kövér László büntetôbíró elé került az ügy (a Magyar Nemzetben), aki úgy látta, Juszt az államtitoksértés „minôsített esetét" valósította meg, márpedig az ilyenért öttôl tizenöt év jár.
Mivel jogállam van, természetesen ülni fog a titoksértô Vancsik képviselô éppúgy, mint a szintén titoksértô Orbán, valamint a Kriminális megannyi olvasója (223. §: „Államtitoksértés feljelentésének elmulasztása"). És mivel jogállam van, az államtitok megkérdôjelezése tárgyában beadvánnyal lehet fordulni az adatvédelmi ombudsman hivatalához - oda azonban (mint kérdésemre kiderült) eddig egyetlen politikus sem fordult Juszt-ügyben.
Kövér azután szigorított „minôsített esetre", hogy elismerte, „jogi értelemben nem, de köznapi értelemben valóban nem nevezhetô többé titkosnak", ha a Kriminális címû hetilap több ezer példányban közzéteszi az iratokat. Annak az ügynek az iratait, amely szemmel láthatóan már nem az Orbán által tavaly augusztusban beharangozott titkos, törvénytelen eszközökkel és közpénzen lefolytatott megfigyelésrôl szól (erre ugyanis ma sincs bizonyíték), hanem egy valóban létezô és felháborító, ámde másik ügyrôl, a posztkomcsi Xénia-láz/Czégé kontra Pokorni esetrôl. Így láthatja Kosztolányi szenátor is, hiszen „jellemzônek" nevezte a sajtóra nézve, hogy „a Kriminális címû lapban megjelent, a száz oldalból ötöt tartalmazó jegyzôkönyv alapján megállapították, hogy nem történt meg a titkos anyaggyûjtés." Rendben van, akkor a másik 95 oldal tartalmazza a bizonyítékokat - de akkor mi a faxnak hurcolják meg Jusztot, jelentik fel, rúgják ki, kutatják át a házát, a kocsiját, az irodáját, ha egyszer az öt oldal nem bizonyít semmit? És akkor - a Kriminálisban közölt jegyzôkönyvrészlet szerint - miért ismerte el Orbán a vizsgálóbizottság zárt ülésén, hogy nem tudta bizonyítani, amit augusztusban állított?
Nem érdemes részletesen belemenni, de a Juszt-ügy számtalan misztikus-ezoterikus szállal is gazdagodott. Például hogy Kövér doktor úgy nyilatkozott, olyan szoros a Juszt-Keleti reláció, hogy „még a Juszt elleni eljárás ideje alatt is telefonon hívta Keleti György elnök úr a tévés szerkesztôt" (ez csak valami földöntúli megérzés, fantasztikus paranormális képesség lehet, amelynek Kövér birtokában van); és az is a tudat valami új, eleddig ismeretlen dimenziójára vall, hogy a Jusztot közszolgálatilag kirúgó Szabó László Zsolt ügyvezetô MTV-elnök elbocsátó levelében azt írta, „információim szerint államtitoksértés miatt a Nemzetbiztonsági Hivatal illetékesei Ön ellen büntetôeljárást tesznek", holott eddig csak az ORFK szervezett bûnözés elleni igazgatósága jelentette fel Jusztot. A köztévé üv. elnöke azonban már most tudja (nyilván földönkívüli titkosszolgák elrabolták és a fülébe súgták), hogy az NBH is betársul. Fantasztikusak a fiúk, ennyi tehetség mellett szinte elsikkad a miniszterelnök, aki az elôzô kormány miniszterét, Nikolits István titokgazdát kérte a titkosítás feloldására, nem Kövér doktort, holott ô az illetékes. Mindegy.
Hanem az államtitok, az egy érdekes dolog. Mert a Fidesznek abban természetesen igaza van, hogy pro forma meg kell indítani az eljárást Juszt ellen, hiszen vitán felül törvényt sértett azzal, hogy dokumentumokkal bizonyította, amit hónapok óta mindenki tud és elismer, hogy tudniillik a magyar nemzetbiztonsági szolgálatoknak fedôcégeik vannak, mindig is voltak, illetve titkosszolgák úgy maszekolhatnak magáncégeknél, mint Liebmann Katalin MTV-alkalmazott az FKGP-ben, meg elôtte a HM-ben. A kérdés nem ez, hanem hogy ez-e az egyetlen releváns jogi hivatkozás az ügyben.
A törvény szerint egy államtitok nyilvánosságra hozatala „sérti vagy veszélyezteti a Magyar Köztársaság honvédelmi, nemzetbiztonsági, bûnüldözési vagy bûnmegelôzési, központi pénzügyi vagy devizapolitikai, külügyi vagy nemzetközi kapcsolataival összefüggô, valamint igazságszolgáltatási érdekeit". Arról, hogy egy államtitoksértés tágabb értelemben hasznos is lehet egy demokráciának, természetesen nem ír a törvény - de hát erre van a sajtó, amelyik jó esetben végzi a dolgát, kiküzdi a nyilvánosságot, és a jog alkalmazóit arra kényszeríti, hogy válasszanak alapértékeket, döntsék el, melyik a felsôbbrendû „anyajog": a közvélemény tájékoztatás iránti alkotmányos joga közérdekû információkról, avagy a nemzetbiztonsági szolgálatokban dolgozók védelme, a (kormányzat által definiált) állambiztonság.
Jusztnak azért kell bûnhôdnie, mert megtörte az államtitok kormányzati definíciós monopóliumát. Ez - újságíróként - nemcsak joga, de kötelessége is: a nem elkurvult médiavilágban nincs olyan felelôs lapszerkesztô, aki, ha ölébe pottyan egy ilyen forró anyag, ne döntött volna némi habozás után a közlés mellett, bízva a nyilvánosság elsöprô erejében, vállalva természetesen a konzekvenciákat. Csak remélni lehet, hogy az állami titkolózókkal szemben jogilag elsôbbséget élvez a közvélemény tájékozódási joga egy, a kormányfô által bejelentett, közel egy éve közfigyelmet kapott ügyben (alkotmány, 61.§.) Egyébként mélyen jellemzô lehet az ügy tartalmára, hogy a megfigyelt, érintett párt az, amelyik titkolózik, és a megvádolt, volt kormányzópárt szivárogtatja az infókat a sajtónak.
A Juszt-ügy kapcsán az embernek természetesen rögtön a Pentagon Papers jut eszébe, meg hogy idehaza is hány államtitoksértés történt már, amely a nyilvánosságot, így a demokráciát szolgálta. Gondoljunk csak a Havaria Press elleni két évvel ezelôtti hisztériára (a kis hírügynökséget azért vádolták államtitok megsértésével, azért kobozták el a számítógépeit, mert le merte hallgatni a nem titkosított rendôrségi rádiós hullámhosszokat, megtörve a bûnügyi híradás rendôrségi monopóliumát), valamint a Népszava tavaly márciusi, jóval fajsúlyosabb ügyére a vízlépcsô-paktumról. H. Bíró László fôszerkesztô ellen a mai napig, a Fidesz alatt sem zárult le a vizsgálat, annak ellenére, hogy az adatvédelmi ombudsman megállapította, a papír formailag nem tekinthetô titkosított iratnak.
Van azonban egy másik, apró ügy, amelyre érdemes emlékeznünk, hiszen akkor valóban titkos, törvénytelen eszközökkel, közpénzen lefolytatott adatgyûjtés, megfigyelés áldozata lett a Fidesz. Dunagate néven híresült el az a botrány, amelynek során bizonyos Végvári ôrnagy és a Fekete Doboz stábja kiderítette, hogy a BM belsô elhárítása még fél évvel az elsô szabad választás elôtt is gôzerôvel figyelt meg ellenzéki szervezeteket. 1990 január 23-i számában azt írta a Magyar Narancs (felelôs kiadó: dr. Kövér László), hogy „kormánybotrányok jó, ha vannak, hisz általuk a társadalom jobban betekinthet a hatalom tevékenységébe". Szikinger István, az akkori Belügyminisztérium Közigazgatási és Programirodájának vezetôje a HVG-nek úgy nyilatkozott: „Nem tartom valószínûnek, hogy ez az alkotmányellenes tevékenység az állam- és szolgálati titok mostanihoz hasonló megsértése nélkül leleplezôdhetett volna." A Fidesz és az SZDSZ ismeretlen tettes ellen feljelentést tett, dr. Kövér László pedig közölte: „Ki kell végre teregetni a szennyest, mert teljes elszámoltatás nélkül nem tisztulhat meg a magyar közélet."
Az akkori BM szóvivôje egyébként „kétségbevonta a lehallgatás leleplezôjének korrektségét", írta 1990 januárjában a Magyar Hírlap. Barsi Tomaj szerint „ha nem politikai szándékok vezették az illetôt, akkor a szolgálati szabályzat és az államtitok megsértése nélkül is bejelentést tehetett volna". Több mint kilenc évvel késôbb Kövér László a Magyar Nemzetben kétségbe vonta Juszt László eljárásának korrektségét: „A kormányzati szervek, valamint a végrehajtó hatalmat ellenôrzô Országgyûlés és bizottságai közötti viszony megrontása lehetett a fô cél." Ennyit a generációváltásról.

A vesztes reklamál

- avagy hogyan alázzuk meg az egyetemi oktatókat a Széchenyi Professzori Ösztöndíj segítségével? -

Nem, a vesztesnek nem illene tiltakoznia. Megméretett és könnyûnek találtatott, kész. Hallgasson, bújjon el és nyaldossa sebeit. Hangoskodásával csak annyit ér el, hogy többen szereznek tudomást kudarcáról. Hiszen a bírálóbizottságok és a kuratóriumok természetüknél fogva igazságosak, ki kételkedne ebben? Csakhogy van a nyilvánosan és több éven át tartó megalázásnak olyan szintje is, amikor a szerény hallgatás már azt sugallja, hogy a vesztes elfogadja a döntést és egyetért bíráival. Ez pedig talán még a tiltakozásnál is szánalmasabb lenne. Ezért inkább elmesélem, hogyan kell megalázni az embereket.
Elôször is: ne adjunk rendes fizetést nekik, ez a legfontosabb. Amint azt a szakirodalomból megtudtam, ezt már az 1946-os stabilizációval biztosították. Ekkoriban szállították le a fizetéseket átlagosan az 1938-as szint 50 százalékára, a pedagógusok fizetését pedig az 1938-as szint 20 százalékában állapították meg. Meg is lett ennek az eredménye, azóta folyamatosan hanyatlik az oktatásügy színvonala, és csak kétféle tanár maradt a "pályán": aki azért fogadja el az anyagi megbecsülés hiányában megnyilvánuló megalázást, mert nagyon szeret tanítani, és aki azért, mert tanítani ugyan utál és nem is tud, de képtelen jobb állást keríteni magának. (Ez utóbbiak az elôbbiek háta mögé szoktak elbújni, mostanában azonban a létszámkülönbség miatt ez egyre nehezebb.) Amikor már nagyon nyilvánvalóvá válik az oktatók megalázottsága, a kormány úgy dönt, hogy tesz valamit. Nem, fizetést nem emel, ha tisztességes munkáért tisztességes bért adna, ez túl egyszerû lenne, és eltûnne a megalázás. Ehelyett bizonyos összegekre ráteszi a kezét, és ha a tanárok alázatos folyamodványaikkal nagyon szépen kérik, akkor bizonyos összegeket bizonyos idôre megkaphatnak. Ezt nevezik pályázati rendszernek. Pályázzon az a tanár, amíg bele nem gebed, töltsön ki hosszú kérdôíveket, futkosson ajánlólevelek után, várja reménykedve a magas kuratórium döntését. (Nehogy azt mondja valaki, hogy Nyugaton is mûködik a pályázati rendszer! Igen, mûködik, de ott a munkát megfizetik, aki nem akar pályázni, nem szorul rá, megél a fizetésébôl.)
Az egyetemi oktatók számára pár éve feltalálták a megalázás új formáját, és elkeresztelték Széchenyi Professzori Ösztöndíjnak. Aki egyetemen vagy fôiskolán tanít, tudományos címet szerez, könyveket és tanulmányokat ír - azt mindez még semmire sem jogosítja fel, annak még külön folyamodnia is kell azért, hogy magasabb fizetést kapjon. Persze nem örökre, még mit nem, errôl szó sincs, csak öt évig. És utána? Majd újra folyamodik, újra és újra. És kikhez kell folyamodnia? Nem azokhoz, akik ismerik ôt, ismerik munkáját, teljesítményét, megbízhatóságát, oktatási sikereit, akik elolvasták tanulmányait és könyveit, meghallgatták elôadásait, nem munkatársaihoz, nem egyetemi kollégáihoz. Azokhoz kell folyamodnia, akik nem ismerik ôt. A központi újraelosztás legrosszabb hagyományainak megfelelôen egy fôvárosi kuratórium néhány tagja dönti el, hogy az ember oktatói és tudományos tevékenységével kiérdemelte-e öt évre azt a fizetést, amelyért egy egészen kicsivel kevésbé kell szégyenkeznie a vállalkozási szférában dolgozó barátai elôtt.
Mindez önmagában is elég riasztóan hangzik, de az ember optimista, vagy talán egyszerûen nem gondolja mindig át a helyzetet ilyen alaposan. Bár megírt öt könyvet, lefordított több klasszikus mûvet, megszerezte a "kisdoktorit" és a "PhD"-t, rendszeresen tart elôadásokat és cikkeket publikál, azért beszerzi a szükséges nyomtatványokat, többnapos munkával kitölti valamennyit, munkatervet és publikációs listát készít, ajánlásokért szaladgál, mint egy ösztöndíjért folyamodó kisdiák. Aztán megkapja az elsô elutasító levelet: 77 pályázat közül a 27. helyezést érte el, de csak 22 ösztöndíjat ítéltek oda. Na, nem is olyan rossz, gondolja az ember, eszerint jövôre megkapom. Eltelik egy év, új pályázat, új levél: "Sajnálattal közöljük..." stb. Hát ez kínos, tavaly én voltam a 27., hogyhogy az idén sem kaptam meg? Ezúttal a sorszámot sem közlik, jó módszer ez, még megalázóbb. Na, egye fene, majd jövôre. Egy év alatt két új könyv, a harmadik a nyomdában, ez lesz a nyolcadik, az ember egyre optimistább, hiszen két éve is csak öten elôzték meg. Eljön a harmadik év és a harmadik levél: "A Kuratórium a Történettudományok zsûrijében 23 Széchenyi Professzori Ösztöndíjat ítélt oda. Az Ön pályázata a ... beadott 68 pályázat közül a 27. helyezést érte el."
Tulajdonképpen örülni is lehetne, gondolja az ember, már csak négyen elôztek meg, ha ez így megy, nyolc-tíz éven belül meg is kapom az ösztöndíjat. De azért az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon honnan bukkant elô a tavalyi és az idei évben is 26-26 olyan történész, akiket méltóbbnak találtak az ösztöndíjra? Lehet, hogy ez a besorolás teljesen esetleges, pusztán a bírálóbizottság személyes preferenciáit tükrözi, és aki egyszer a 27. helyre került, az ott is marad? Jogunkban áll-e feltenni a kérdést: milyen szempontok szerint sorolhatnak minket újra és újra a másodrendû egyetemi oktatók közé? A bizottság nem indokolja döntését, nem közli, melyek voltak a pályázat hiányosságai, nemet mond és kész. És egyáltalán: ki tudja ellenôrizni mindazt, amit egy húsz-harminc oldalas pályázatba beírtak? Ezt csak az oktató saját közvetlen kollégái és felettesei tehetnék meg az egyetemen, bennük azonban az ösztöndíj megalkotói nem bíztak, ezért olyanokra ruházták a döntés jogát, akik egészen biztosan nem ellenôrizhetik az eléjük kerülô hatvan-nyolcvan pályázat adatait. De azért döntenek. Pontosan tudjuk, hogyan, bárki megkérdezheti a bizottsági tagokat. "Te ismered ezt a pályázót? Ki ez? Megadjuk neki? Szerintem adjuk meg... Ennek még ne adjuk meg..." És elküldik az ötsoros levelet. Indoklás nélkül, csak így igazán megalázó.
Bármelyik diák megkérdezheti tôlem, miért kapott ilyen és ilyen osztályzatot, és én el is mondom neki. Csak én nem kérdezhetem meg a magas bizottságot, hogy miért értékeli le újra és újra oktatói és tudományos tevékenységemet. Mégis megkérdezem: ha kialakult egy munkahelyi és egy tudományos hierarchia, amelyen belül mégiscsak többé-kevésbé eldönthetô az egyéni teljesítmény értéke, akkor miért kell egy mindezen kívül álló, a pályázókat nem ismerô testülettôl függôvé tenni a leginkább húsba vágó, mert anyagi juttatásra vonatkozó döntéseket? Miért kell egy új elkülönülést, új hierarchiát létrehozni az egyazon tudományos fokozattal rendelkezô személyek között? Talán a Széchenyi Professzori Ösztöndíj kuratóriuma jobban ismeri az ország összes oktatóját, mint ezek egyetemi kollégái vagy a doktori disszertációikat elbíráló bizottságok tagjai? Talán a teljesen ellenôrizhetetlen és bevallottan nem ellenôrzött pályázati szövegek alapján pontosan el tudja bírálni, ki érdemes tisztességes fizetésre és ki nem? Milyen hadsereg az olyan, ahol nem lehet tudni elôre, hogy ennyi és ennyi éves szolgálat, ennyi és ennyi bevetés után ilyen és ilyen kitüntetés, elôléptetés, fizetés jár? Jár, és nem adható! Milyen szervezet az olyan, ahol minden csak kapható, odaítélhetô, bármilyen teljesítményt is nyújt az ember, ez még semmire sem jogosítja fel, folyamodnia, könyörögnie, kérnie kell, és akkor vagy megadják neki, amit kér, vagy nem, és a magas bizottságoknak még csak meg sem kell indokolniuk döntéseiket? Miért nem írják le nyíltan: ezért és ezért ilyen és ilyen juttatás jár, és aki nem kapja meg, az fellebbezhet, tiltakozhat, pert indíthat, mert jogai vannak, nem pályázati lehetôségei!
Jogai... Nem, jogaink nincsenek. Van viszont sok szép pályázati ûrlapunk, és ha nagyon szépen kérjük, talán egyszer, valamikor, valaki majd bólint egyet. És mi nagyon hálásak lehetünk.

Hahner Péter

VÁSÁRHELYI MÁRIA:

A közönség meg áll és néz...

Az alku - úgy tûnik - megköttetett. A hardware - az anyagi javak iránt rendkívüli fogékonyságot tanúsító - fiatal demokratáké, a software pedig a kisgazdáké. Az ingatlanokat lenyúlja a „cifra palotákra" oly éhes nagyobbik kormánypárt, a kisgazdák pedig - a MIÉP felügyelete alatt - a továbbiakban szabadon randalírozhatnak a Szabadság térrôl kiebrudalt és mind fizikailag, mind szellemileg „csontig kopasztott" közszolgálati televízióban. A tányérban maradt csontok felett fog tort ülni Szenes Andrea és csapata, és a Fidesz a jövôben feltételezhetôen csak arra tart igényt, hogy ha a miniszterelnök szólni kíván, azt akkor és oly módon tehesse meg a „független, közszolgálati" Magyar Televízióban, amikor és ahogyan az neki tetszik. Nem mintha mind ez idáig az ilyesmi akadályokba ütközött volna, hiszen valójában már a Fidesz elôtti idôkben is ez volt a rendes üzletmenet a köztelevízióban, ám míg az elôzô kormány ennyivel nagyjából be is érte, addig a jelenlegi koalíció mindaddig nem nyugszik, amíg írmagja marad a jobb napokat látott köztelevíziónak.
Talán nemcsak nekem tûnik úgy, hogy a közel egy éve az ország kormányrúdja körül marakodó koalíció tagjai úgy viselkednek, mintha nem demokratikus választásokon kaptak volna felhatalmazást a szolgálatra (hogy képességeikhez mérten a legjobban irányítsák az ország dolgait), hanem a lottón nyerték volna meg az országot, és ezért azután idestova egy éve nem foglalkoznak egyébbel, mint az osztozkodással.
Ám míg mohóságban nincs különbség a szomorújáték résztvevôi között, addig a két fôszereplô politikai éleslátása összehasonlíthatatlan: a Fidesz hosszra spekulál, és áldozatokra is képes távlatos politikai céljai megvalósítása érdekében, a kisgazdáknak viszont hosszú távú politikai céljaik nincsenek, tudatlanságuk és kapzsiságuk pedig rövid távon is reménytelenül korlátozza látási viszonyaikat. Az MTV konca felett megkötött - egyébként minden egyes elemében tökéletesen törvénytelen - alkuval ugyanis a kisgazdák nem nyernek egyebet, mint páholyjegyet egy újabb idôzített bombára. Hiszen az MTV helyzetének megoldása ma már éppen olyan reménytelen, mint a magyar mezôgazdaságé, a különbség csupán annyi, hogy a detonáció ebben az esetben, bár lényegesen kisebb lesz, ám sokkal gyorsabban fog bekövetkezni, mint az agrárszférában. A kisgazda-MIÉP workshop ma még elégedetten dörzsöli tenyerét, hogy végre megkaparintotta az intézményt, amelyre közel egy évtizede feni a fogát, és nem veszi észre, hogy valójában egy kezelhetetlen csôdtömegre alkudott, amelynek ma már semmi egyebe nincs, mint 12 milliárd forint meglévô, és naponta 20-30 millióval növekvô adóssága. Az MTV ma nem egyéb, mint egy tökéletesen kifosztott, morálisan szétesett szocialista nagyvállalat. A Fidesz pedig, amely hátborzongató cinizmussal navigálta a televíziót a teljes összeomlásba, az utolsó elôtti pillanatban úgy száguld ki a rogyadozó épület alól, hogy a felelôsség végül - persze nem érdemtelenül - a kisgazdákra és a MIÉP-re száll. Felesleges volna most az alku egyes elemeit górcsô alá venni, hiszen az egy éve zajló történetnek gyakorlatilag egyetlen olyan epizódja sincsen, amely ne lenne vérlázító, törvénytelen és alkotmányellenes. A Fidesz vezette kormány minden médiával kapcsolatos döntésével nyilvánvalóan megsérti nemcsak az általa is elfogadott médiatörvény rendelkezéseit, hanem egyre gyakrabban téved az alkotmányosság határain túlra. A közszolgálati médiumok kisajátítása súlyosan sérti a vélemény- és szólásszabadsággal összefüggô alkotmányos alapjogokat, és ennek megfelelôen az Alkotmánybíróság ebbôl levezetett 1992-es döntését, amely egyértelmûen kimondta, hogy a közszolgálati médiumok állami és politikai befolyásolása alkotmányellenes.

A médiatörvény értelmében a parlamentnek még az 1998 nyári ülésszak folyamán meg kellett volna választania az új kuratóriumi elnökséget. Ám a tisztességes és törvényes kuratóriumielnökség-választás nem teremtett volna lehetôséget arra, hogy e testületben a jobboldali pártok kétharmados többséghez jussanak, enélkül pedig a kormánypártok arra kényszerültek volna, hogy a médiatörvénynek megfelelôen, a tényleges ellenzék számára is elfogadható személyt jelöljenek a tévéelnöki székbe. Ezt elkerülendô, a kormánypártok több mint nyolc hónapon keresztül szabotálták az elnökválasztást egy olyan intézmény élén, amelynek közönsége és bevételei már azokban a hónapokban drámaian csökkentek, adósságai viszont hónapról hónapra növekedtek, és az intézmény már az év elsô felében közel hatmilliárd forintnyi tartozást halmozott fel. Az elsô perctôl nyilvánvaló volt, hogy az MTV számára semmi nem sürgetôbb, mint hogy teljes jogkörrel felruházott, megkérdôjelezhetetlen legitimitással rendelkezô vezetôi legyenek, akik meghozhatják azokat az intézkedéseket, amelyek elkerülhetôvé teszik a teljes összeomlást. Akkoriban a kormánypártok arra az ugyancsak képtelen kifogásra hivatkozva halasztották az elnökség megválasztását, hogy egyszerre kívánják rendezni a közszolgálati médiumok helyzetét. Azóta bebizonyosodott, amit egyébként mindenki tudott, hogy a történet már akkor sem szólt egyébrôl, mint olyan, nyilvánvalóan alkotmánysértô, megoldások keresésérôl, amelyekkel kizárólagos befolyást szerezhetnek a köztelevízió felett. Meglehetôsen korlátozott kreativitásra utal, hogy több mint nyolc hónapra volt szükség ahhoz, hogy az egyébként a törvénysértô eljárások megtalálásában rendkívüli leleményességet mutató koalíció rátaláljon arra a szánalmas és szégyenteljes „megoldásra", amelynek eredményeképpen a szélsôjobboldali MIÉP támogatásával, a többi ellenzéki párt ignorálásával, az egész magyar demokrácia szégyenére, a parlamenti többség egyértelmûen törvénysértô módon megválassza az elnökséget. Az elmúlt hónapok alatt a televízió megduplázta adósságait, közönsége a kritikus tíz százalék alá süllyedt, reklámbevételei az egy évvel korábbi harmadára zsugorodtak. A kép teljességéhez tartozik, hogy a médiaviszonyok átalakulása a környezô országok egyikében sem sodorta olyan súlyos válságba a közmédiát, mint Magyarországon, jóllehet nyilvánvalóan ezekben az országokban sem volt politikamentes a médiapiac átalakulása. Ám míg a legtöbb országban a közszolgálati televízió a médiapiac meghatározó szereplôje maradt, Magyarországon a köztelevízió piaci súlya hónapról hónapra csökkent, és piaci részesedése ma már alacsonyabb, mint bárhol a környezetünkben. Ezekbôl a jelekbôl pedig arra következtethetünk, hogy a médiapiacra nehezedô politikai nyomás sehol nem volt olyan agresszív és romboló, mint nálunk.
És a koalíciós pártok, most, hogy céljukat maradéktalanul elérték, nem azon fáradoznak, hogy talpra állítsák a közpénzekbôl felépített és fenntartott intézményt, hanem kiéhezett siserahadként keringenek a tetem felett, és próbálják elragadni az utolsó cafatokat. A Fidesz mára felmérte, hogy a köztelevízió talpra állításával elérhetô politikai haszon korántsem áll arányban a szükséges anyagi áldozat és a szanálással elkerülhetetlenül együtt járó politikai felelôsségvállalás mértékével. Így számára a legkedvezôbb megoldás, ha az anyagi javakból megszerzi mindazt, amit lehet, és utána a kezét dörzsölve nézi végig, ahogyan a kisgazdák fejére omlik az intézmény, mégpedig oly módon, hogy néhány tégla a MIÉP-et is eltalálja. A fiatal demokraták ugyanis annyit már megértettek a média természetébôl, hogy hiába mutatja ôket reggeltôl estig a televízió, ha a képernyô elôtt nem ül senki. A kisgazdák számára azonban még e meglehetôsen triviális felismerésre sem érett meg az idô. A Fidesz korszakosnak korántsem nevezhetô felismerésében vélhetôen fontos szerepet játszott a miniszterelnök gondosan elôkészített tévészereplései iránt megnyilvánuló csekély és folyamatosan apadó érdeklôdés, valamint az is, hogy hiába finanszíroznak ma már két napilapot kizárólag közpénzekbôl, és hiába döntöttek úgy, hogy csak e lapok munkatársaival hajlandóak szóba állni, ettôl még jottányival sem olvassák többen azokat.
Mindezek fényében felesleges hosszan töprengeni azon, hogy hányféle irányból bizonyítható a televízió legújabb vezetôinek alkalmatlansága. Természetesen el lehetne mondani, hogy Szenes Andrea alelnöki kinevezése egy egész intézmény számára megalázó, ám ez a lépés semmivel nem felelôtlenebb, mint Selmeczi Gabriellára bízni a tébé 1500 milliárdos vagyonát, Szabó János kezébe adni a honvédelem, Deutsch Tamáséba a sport avagy Torgyán Józsefébe a magyar mezôgazdaság ügyét. Mi több, az is nyilvánvaló, hogy Szenes Andrea, ha megszakad sem tud olyan mértékû károkat okozni az országnak, mint az utóbb említett ország vezetôk. És a felelôsség firtatásakor semmiképpen ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Szenes Andreából kizárólag a magyar politikai elit kreált tévés személyiséget. Magyarországon ugyanis, szemben a fejlett nyugati országokkal, nem a média „csinál meg" politikusokat (ami persze ugyancsak keserves állapot), hanem a politikusok csinálnak médiaszemélyiségeket, és a hazai politikai elitnek - a jelek szerint - ennyire tellett.
Az események logikájából következôen nyilvánvalóan csak idô kérdése volt a Híradó fôszerkesztôjének eltávolítása, hiszen a köztelevízió hírmûsora a kialakult áldatlan viszonyok és a folyamatos politikai nyomás ellenére is politikailag korrekt és szakmailag színvonalas tájékoztatásra törekedett. Nyilvánvalóan ugyanez a sors vár a reggeli magazinmûsor fôszerkesztôjére, és mindazokra, akik a mûsorkészítésben szakmai - és a közszolgálattal összefüggô - szempontokat próbálnak érvényesíteni.
Az újonnan és nyilvánvalóan illegitim módon kinevezett ügyvezetô elnök jövôjét egyértelmûen determinálják kinevezésének körülményei. A demokrácia iránti elkötelezettségét nem csupán az kérdôjelezi meg, hogy pozíciójához nyilvánvaló törvénysértések sorozatának eredményeképpen jutott, hanem az is, hogy az elnöki székrôl annak ellenére sem mond le, hogy ma már bírósági ítélet született az ôt megválasztó testület törvénytelen mûködésérôl és döntéseinek illegitim mivoltáról. Közszolgálatra való alkalmatlanságát látványosan bizonyítja, ahogyan paprikajancsiként hajtja végre az ôt pozícióba juttató pártok képtelenebbnél képtelenebb verdiktjeit, szakmai kompetenciáját pedig erôsen megkérdôjelezi az a kinyilvánított törekvése, amely szerint a közszolgálati televízió képernyôjérôl „csupán" két mûsortípust szeretne eltakarítani: azokat, amelyek nem közszolgálatiak, valamint azokat, amelyek nem vonzanak jelentôs közönségrétegeket... Kérdés ezek után már csak az marad, akkor vajon mit fogunk látni a köztelevízió képernyôjén.
Nem csupán a politikusokat, hanem az úgynevezett médiaelitet is súlyos felelôsség terheli azért, hogy szélsôjobboldali, (fél)fasiszta orgánumok publicistái és szerkesztôi - a sajtószabadság tökéletes félreértelmezésének következményeként - médiaszemélyiséggé válhattak Magyarországon. A most tévéalelnök-jelöltként emlegetett Csermely Péterrel, a Demokrata vezetô munkatársával naponta folytattak nyilvános eszmecserét liberális, szocialista és konzervatív politikusok, közéleti szereplôk, értelmiségiek a Naptévé reggeli mûsorában. Így tették szalonképessé azt, ami egyetlen tisztességes demokráciában sem szalonképes. A kevéssé kontrollált szereplési vágy és a kisstílû szenzációhajhászás következményeképpen válhatott mindenféle ordas eszmék kifejtésének fórumává a legtöbb, önmagát egyébként a demokrácia alapértékei iránt elkötelezettnek tekintô közszolgálati és magánkézben lévô médium. A fejlett demokráciák egyetlen mértékadó orgánuma sem adna lehetôséget olyan antidemokratikus, rasszista, gyûlölködô vélemények kifejtésére, amelyek a hazai demokratikus nyilvánosság számos fórumán és a közszolgálati médiában megjelenhetnek, és a szélsôséges lapok munkatársai elôtt a demokratikus nyilvánosság egyetlen mértékadó szerkesztôségének ajtaja sem nyílik meg. A sajtószabadság ugyanis nem azt jelenti, hogy bármilyen vélemény bárhol megjelenhet, hanem azt, hogy minden vélemény valahol megtalálja a maga fórumát. A közpénzekbôl fenntartott orgánumok szellemiségének azonban kizárólagos feladata az elfogulatlan, tárgyilagos tájékoztatás, a közérdek és a közjó képviselte és szolgálata, amelyektôl viszont semmi sem áll távolabb, mint a szélsôséges eszmék terjesztése.
A szélsôjobboldal bevonása a köztelevízió vezetésébe nyilvánvalóan kettôs célt szolgál: egyrészt fizetség a szolgálatért, amellyel a MIÉP megakadályozta, hogy a valódi ellenzéki pártok jelöltjei is bekerüljenek a kuratóriumok elnökségébe, másrészt Csurka pártjának integrálása tovább lehetetleníti a kisgazdák helyzetét, és újabb feszültségeket teremt a jobboldalon még a Fideszen kívül vegetáló pártok között. Mindez együtt pedig szervesen illeszkedik a Fidesz azon általános politikai törekvésébe, hogy a jobboldalon maradéktalan dominanciához jusson.
Téved, aki azt gondolja, hogy ami ma történik a köztelevízióban, az a médiaháború felelevenítése, az Antall-kormány médiapolitikájának folytatása. Antall József médiapolitikusai térdzoknis kiscserkészek voltak a jelenlegi kurzus aktivistáihoz képest, akiket egyébként egészen más kérdések foglalkoztatnak, mint az elsô demokratikusan választott kormány embereit. Az Antall-kormány ugyanis, ha korszerû és konzekvens médiakoncepcióval nem is, de valamiféle vízióval mégiscsak rendelkezett arra vonatkozóan, hogy milyennek is képzeli a köztelevíziót, és ebben a vízióban a politikai propagandán túl a közpénzekbôl finanszírozott intézmények kultúra- és értékközvetítô, valamint a szolgáltató funkció is helyet kapott. Így volt ez akkor is, ha sokan nem értettünk egyet a közjó és közérdek antalli értelmezésével, így egyebek között azzal a tartalommal sem, amellyel a köztelevíziót meg kívánták tölteni. A jelenlegi kormánynak azonban nemhogy médiakoncepciója nincsen, hanem képtelen különbséget tenni a közjó és a „nekünk jó", a közérdek, és az önérdek között. Így azután nyilvánvalóan nem is lát egyebet a médiában, mint egyrészt a legrosszabb bolsevik idôk hagyományainak megfelelô, ócska propagandagépezetet, másrészt koncot, amin osztozni lehet.
A döntéshozókat láthatóan meg sem érintik afféle gondolatok, hogy vajon a politikai pr közvetítésén túl miféle más funkciói is vannak a médiának, mint ahogy a jelek szerint azon sem volt még idejük eltûnôdni, hogy vajon ideális közeg-e a pr-üzenet közvetítésére egy olyan intézmény, amelynek munkatársait naponta alázzák meg és fosztják ki. Ezen elgondolkodva egyébként elôbb-utóbb talán arra is ráébrednének, hogy a kereskedelmi médiumok fenyegetése és megfélemlítése sem feltétlenül a leghatékonyabb eszköze a sikeres politikai propagandának.
Ha a jelenlegi kormánynak bármiféle ambíciója lenne arra vonatkozóan, hogy saját tapasztalatok híján, legalább elôdeinek hibáiból tanuljon, akkor már réges-régen felismerhette volna, hogy az Antall-kormány ellen nem a liberális és szocialista befolyás alatt álló média, hanem több ezer megalázott és megfélemlített médiamunkatárs lázadt fel, és ma már nyilvánvaló, hogy ezt a sorsot a jelenlegi kormány sem kerülheti el.

A médiacsatatér történéseit számba véve nem mehetünk el szó nélkül az ORTT felelôssége mellett sem. A testület - amelynek törvényes létét semmi egyéb nem indokolhatja, mint a vélemény- és szólásszabadság épségének, a médiumok politikai függetlenségének védelme - azáltal, hogy egyetlen szó ellenvetés nélkül asszisztál a köztelevízió lassan befejezôdô és a közrádió kibontakozó szétveréséhez, végérvényesen bebizonyította, hogy feladatának ellátására alkalmatlan és ezért tökéletesen felesleges intézmény. S ha már a felelôsség firtatásánál tartunk, akkor szót kell ejtenünk arról is, ahogyan az igazságszolgáltatás különbözô fórumai - a hozzájuk érkezô panaszok, beadványok sora ellenére - az aktatologatás évszázadok óta bevált módszerével próbálják elodázni kötelességüket, hogy érvényt szerezzenek a törvény betûjének.
A közszolgálati média szétverésének politikai következményei sokkal súlyosabbak, mint egy intézmény és a benne felhalmozott értékek szemétre dobása. Angliában ezekben a hetekben nemcsak a BBC, hanem a kereskedelmi csatornák is dokumentumfilmek, tényfeltáró riportok sorával, hosszú órákig tartó nyilvános viták keretében, a különbözô álláspontok folyamatos reflektorfénybe állításával és ütköztetésével próbálják megértetni a közvéleménnyel a koszovói válság lényegét. Miközben az összes mértékadó média az angol részvétel mellett tette le voksát, egyetlen pillanatra sem szorítják háttérbe az ellenvéleményt megfogalmazókat, és a média munkatársainak eszébe sem jut, hogy valamiféle rosszul értelmezett lojalitásból, „hazafias kötelességbôl" elhallgassák az emberekben megfogalmazódó aggályokat, félelmeket és fenntartásokat. A mûsorvezetôk minden egyes, politikusnak feltett kérdése kôkemény és nyílt, és egyetlen esetben sem maradnak adósak azoknak a kritikus véleményeknek az exponálásával, amelyek a közvéleményben a probléma kapcsán megfogalmazódnak. Az ilyen körülmények között szocializálódott politikusok pedig pontosan tudják, hogy ebben az összefüggésben legitimitásuk egyetlen forrása a közvélemény tisztességes és felelôsségteljes tájékoztatása, a kérdések nyílt megválaszolása lehet. Ennek megfelelôen számukra nem is kérdéses, hogy vajon rendelkezésre kell-e állniuk, ha a politikailag mértékadó média kérdést szeretne intézni hozzájuk, kiváltképp pedig ha a közszolgálati médiumról van szó. Mint ahogy az is elképzelhetetlen, hogy politikai vezetôk közpénzekbôl saját magukról mûsorokat készíttessenek, vagy mûsoridôt rendeljenek maguknak a közmédiumokban. Anélkül, hogy idealizálni kívánnám a nyugati demokráciákban kialakult médiahelyzetet, azt azért megkockáztatnám, hogy ezekben az országokban valójában meg sem fordul a választott tisztségviselôk fejében, hogy akár egyetlen, a közvélemény tájékoztatása szempontjából releváns kérdésre is megtagadhatják a nyilvános válaszadást. Valójában ugyanis errôl szól a demokrácia. Ettôl hiteles a BBC és a Channel4 egyaránt, és ennek van döntô szerepe abban, hogy a brit közvéleményben a koszovói háború kirobbanása óta közel tizenöt százalékkal emelkedett azok aránya, akik úgy gondolják, hogy elkerülhetetlenül szükség volt a NATO beavatkozására; a március végén mért ötvenhét százalékkal szemben április végén már a felnôtt lakosság hetvenkét százaléka támogatta a kormány Koszovóval kapcsolatos döntését. Itt ugyanis az emberek bíznak a médiában, és hisznek is neki, mint ahogy alapvetô kérdésekben bíznak politikusaikban is. Ezzel szemben Magyarországon évrôl évre csökken a politikusok, a politikai intézmények és a média iránti bizalom, a közvélemény a három legkorruptabb intézmény közé sorolja a politikai pártokat, és a három legkorruptabb foglalkozás közé a politikusokét. Márpedig olyan válságos helyzetben, mint amit Európa, és kiváltképp Magyarország számára jelent a balkáni háború, kevés dologra volna nagyobb szükség, mint politikai bizalomra és hiteles tájékoztatásra.

EÖRSI ISTVÁN:

Vicces megnyilatkozások

Emlékszem, milyen élvezettel idézgették a szüleim Mikszáthot, aki állítólag azt mondta (vagy írta) egyszer, hogy antiszemita az, aki kelleténél jobban utálja a zsidókat. Gyerekkoromban hallottam ezt tôlük, vagyis Auschwitz elôtt. Akkor még az efféle viccnek bája volt. Nemcsak mérsékelt antiszemiták süthették el két korsó sör között, hanem zsidók is, mégpedig úgy, mintha a poén feltalálójára nem, csak a többiekre vonatkozna a formula. Hiszen a mérték, amelyet a „kelleténél" szó tréfásan lebegtet, a viccgazda ízlésétôl függött.
Auschwitz után ezt a mondást a szüleim nem idézték többé. Megkockáztatom azt a történelmietlen feltételezést, hogy Mikszáth meg sem fogalmazta volna aranyköpését Auschwitz után. Sôt: fel sem tudta volna fogni az e helynévben összesûrûsödött tapasztalatokat. Egy nagyhatalom, miközben háborúját vívja szinte az egész civilizált világgal, iparágakat fejleszt ki, hatalmas létesítményeket teremt, átalakítja országa gazdaságát, közigazgatását, tudománypolitikáját, nevelési szisztémáját, közlekedését, hadászatát, átcsoportosítja erôforrásait, univerzális igényû, államvallás rangjára emelt, és - ami önmagában is példátlan - hangsúlyozottan antihumánus ideológiát alkot kizárólag abból a célból, hogy egy általa áltudományos rabulisztikával kijelölt, nyelvi, vallási, nemzeti és kulturális ismérvekkel nem definiálható embercsoport minden egyedét, az egynapos csecsemôtôl az aggastyánig, kiirtsa. Ebbe a célkitûzésébe belekompromittálja, világnézeti vonzalmaitól függetlenül, szinte valamennyi olyan állampolgárát, akire a pusztító szándék nem vonatkozik. Ezért például az „elgázosítás" szó korábbi korok emberei számára elképzelhetetlen talányt sûrít magába. Különösen felfoghatatlannak találták volna azt a tényt, hogy az állami célkitûzést túlnyomórészt olyan egyedek realizálták, akik nem utálták a „kelleténél jobban" a zsidókat. Egy roppant kultúrájú birodalom polgárai összesítették erôfeszítéseiket, hogy a kiválasztottak végeláthatatlan menetben vonulhassanak a mérgesgázt ontó zuhanyrózsák alá, az anyák karján kisgyermekek, a legyengült véneket a gyerekeik támogatják.
A gyilkosság ilyen fajta megtervezése, mely a teljes államrezont, még a gyilkosságot levezénylô állam és nép nyilvánvaló érdekeinek is fittyet hányva, a totális népirtás szolgálatába állította, új és példa nélkül álló minôséget jelent az embertelenségek hosszú és iszonyatos világtörténetében. A mai antiszemita egyebek közt arról ismerszik meg, hogy ezt a minôséget mennyiségi érvekkel próbálja relativizálni. Mások - az oroszok, a kínaiak - még több embert gyilkoltak meg; a nácik pedig kevesebbet, mint némelyek állítják. A minôségi szempontok alárendelése a mennyiségieknek technikai korszakunk szellemi betegsége, mely áthatja teljes gondolkodásunkat. Kultúránktól propagandánkig, könyvkiadásunktól hadászatunkig az uralkodó erôk mindenütt a minôség nivellálására törekszenek. Ez egyébként összhangban áll a kapitalizmus szellemével, melynek koncentrált érdeklôdése a haszonra, vagyis a különféle minôségek birtoklását lehetôvé tevô mennyiségre irányul.
Erich Fried emigráns osztrák költô vagy harminc évvel ezelôtt Szatócsok címû versében figurázta ki az Auschwitz viszonylagosítását szolgáló mennyiségi szemléletet:

Nem alkudozó zsidók ôk
ezt könnyû belátni
hiszen élnek
s hatmillió alkudozó zsidó meghalt

Élnek és tiltakoznak:
Sérelem ért bennünket
nem voltak hatmillióan
csak öt és fél millió volt

Élnek és védekeznek
a keserû sérelem ellen:
nem volt még öt és fél sem
nem volt csak öt

Csak ötmillió volt
Sérelem ért minket millió
csak ötmillió volt -
ki kínál kevesebbet?

Ez sem rosszabb vicc, mint Mikszáthé, de ez már az auschwitzi tapasztalatra épül. Arra nevezetesen, hogy a második világháború túlélôinek egy része nem bírja vagy nem akarja a történteket feldolgozni. A technikai civilizáció fejlôdése elszakadt humánus alapjaitól, függôségbe került a businesstôl, mely legfôbb hajtóerejévé vált, így hát eredményei bármikor a mélypont rendelkezésére állhatnak. Roppant erôk munkálkodnak annak érdekében, hogy elbagatellizálják ezt a veszélyt. A Fried által kigúnyolt mennyiségi érvelés is ezt a célt szolgálja.
Igaz, akadnak olyanok, akik Auschwitzot nem bagatellizálják el, és mégis zavartalanul antiszemiták tudnak maradni. A nyolcvanas évek közepe táján ezt mondta hajdankori barátom, Kunszabó Ferenc egy akkori barátomnak, Bence Györgynek: „Ti menjetek ki ebbôl az országból." „Miért?" „Mert ha a rendszer összeomlik, akkor kénytelenek leszünk kinyírni benneteket." „Miért?" „Mert nem hihetjük, hogy megbocsátottátok mindazt, amit ellenetek elkövettünk." Kunszabó szerint tehát a fellelhetô zsidók azért irtandók ki, hogy ne állhassanak bosszút kiirtásukért. Ez is elég jó vicc.
Kunszabó programja - Auschwitz folytatása, pragmatikus megfontolásból - csak kivételes esetekben fogalmazódik meg. A náci rémtettekkel mint rémtettekkel csak következetes nácik azonosulnak, akiknek nem kell emiatt lelki kényelmetlenségektôl tartaniuk. Auschwitz relativizálása viszont olyan érvrendszert biztosít, mely megmenti alkalmazóját a végkövetkeztetésektôl. Mások az amnézia segítségével ôrzik meg kevésbé szélsôséges antiszemita pozíciójukat. Úgy tesznek, úgy beszélnek, úgy gondolkodnak, mintha Auschwitz nem történt volna meg. „Te, ez a Marx György professzor, tudod, a fizikus, rokona ez Marx Károlynak?" - kérdezte egyik zárkatársam a másiktól. - „Miket beszélsz - válaszolt a megszólított -, ez a mi Marxunk nem zsidó." A különbségtételnek ez az egyedül mérvadó szempontja ítéletet foglalt magában: Marx György a mi kutyánk kölyke, Marx Károly viszont nem, ez a két ember közt a differencia specifica, noha a különbségtevô emlékeim szerint nem utálta kelleténél jobban a zsidókat.
Megvallom, hogy az efféle antiszemiták megkeserítették idillikus börtönéveimet. Szolidárisnak kellett velük lennem, elvégre rabtársaim voltak. Másrészt elviselhetetlen Magyarországot tároltak magukban. Nemcsak Heine - Voltaire is zsidó volt a szemükben. Kétségbeesésemet egy verses formában írott dokumentum ôrzi, melyet 1958 augusztusában remekeltem, Márianosztrán. Ideidézem három szakaszát:

Nincs horvát, sváb, tót, rác, román
zsidó vérük egy csepp sem.
Ott léptettek Árpád nyomán,
Krisztusban bíznak, s legkivált
a német Führerekben.

Keresztet vetnek, azután
megrohanják a vályút,
s míg falnak, húzza a cigány:
ilyen lesz egyszer, hogyha esz,
a demokráciájuk.

Vadállat fogai között
tûnôdöm, hogy lesz jobban:
ha most falnak fel a dögök,
vagy hogyha késôbb tûnök el,
megszentelt moslékokban.

A rendszerváltozás után gyakran kísértett meg újra az a fajta meghasonlottság, melyet a börtönben figyeltem meg magamon. Egyrészt ismét úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, és következetesen folytathatom életemet az új történetben. Egy demokrácia felé haladó országban élek. Másrészt feltámadt körülöttem egy másik Magyarország is, amelyet gyerekfejjel ismertem meg. Ebben az országban a „keresztény" szó köztudottan mást jelent, mint hagyományos és szótári jelentése. Szlengnek használják, tolvajnyelvnek, ahelyett, hogy ezt mondanák: „nem zsidó". Így hát ez a szó faji értelmezést szívott magába. Ezt az értelmezést a két világháború között a magyar katolikus egyház vezetôje teológiailag is megindokolta. Serédi Jusztinián hercegprímás, aki 1939-ben nemzeti szempontból helyeselte a faji alapokra helyezkedô második zsidótörvényt, felsôházi beszédében kifejtette, hogy a keresztség szentségének nincs vér- és fajátalakító hatása. A megkeresztelt zsidók tehát, minthogy a faj és a vér szempontjából zsidók maradtak, nem mentesíthetôk az állam fajüldözô törvényeinek következményei alól. Miben reménykedhettek akkor? Abban, hogy lelkük a krematóriumok füstjével együtt az egekbe röppen.
1989 után a nemzeti jobboldal úgy tért vissza Serédiék faji kategorizálásához, mintha Auschwitz nem történt volna meg. Ebbôl a szempontból valóságos gyöngyszem Csoóri sokat idézett helyzetértékelése az 1990-es választás után: „A szabadelvû zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag asszimilálni a magyarságot" - vagyis a zsidó hiába tér át mást hitre, hiába lesz hitetlen, szocialista vagy liberális, a magyarságtól eltérô, a magyarság magyar mivoltát elpusztítani óhajtó minôség marad. Ez az elterjedt felfogás buja bôségben bontakoztatta ki a viccesnél viccesebb megnyilatkozásokat. Olvastam például jó néhány évvel ezelôtt, hogy megalakult a Keresztény Fogorvosok Egyesülete vagy Szövetsége, nyilván annak a felismerésnek a birtokában, hogy a keresztény foggyökerek másként gyógyítandók, mint a zsidók. Magyarországon a többi keresztény értelmiségi szervezet sem vallásos, hanem politikai üzenetet terjeszt. Pátoszukat az határozza meg, hogy faji alapon elutasítják, amit zsidó másságnak vélnek. Közülük a haladottabbak, akik bankkártyájukat nem nyereg alatt puhítják, ahhoz a keresztény Európához óhajtanak csatlakozni, mely a felvilágosodás, de legkésôbb a francia forradalom óta nem létezik. Az sem tûnik fel nekik, hogy Európa keresztény politikusai keresztény Európa helyett keresztény értékekrôl beszélnek.
Vicces megnyilatkozásokat ígértem, és most mégis majdnem sikerült elkomorodnom. Kárpótlásképp egy különlegesen tréfás megnyilatkozással zárom elmélkedésemet. Valamelyik reggel a Napkelte mûsorokban feltündökölt Tölgyessy Péter mellett a mi miniszterelnökünk. Antall Józsefet méltathatták kettesben, de én már csak a mi miniszterelnökünket hallhattam, ahogy summáza mondanivalóját. Négyéves visszaesés és idôtékozlás után kormánya azt folytatja, amit Antall József elkezdett. Csak éppen Antall József keresztény Magyarországnak hívta ugyanazt, amit ô, Orbán Viktor polgári Magyarországnak nevez. Ezt mondta a mi miniszterelnökünk. A polgárság, mely megdöntötte az egyházak gazdasági, politikai és kulturális uralmát, és szekularizálta a teljes társadalmi életet, az ô szemében a kereszténység szinonímája. Ez rettenetesen vicces. Kacagtató képet ad arról, hogy mi jár a mi miniszterelnökünk buksijában, amikor polgári értékekrôl beszél. Csakhogy szavai felvetnek egy olyan kérdést is, amelybôl nem lehet humort facsarni: mit keressenek egy magát kereszténynek definiáló országban azok, akik nem keresztények? Hanem mondjuk deisták. Szabadgondolkodók. Materialisták. Szabadgondolkodó vagy materialista liberálisok vagy szocialisták. Vagy zsidók. Számíthatnak-e egy ilyen országban ezek a nem magyar elemek arra, hogy nem fogják ôket jobban utálni a kelleténél?

SUSAN SONTAG:

Mit keresünk Koszovóban?

A válasz bonyolult, de azért nem annyira bonyolult. Igenis létezik igazságos háború.
Egy New York-i barátnôm a minap felhívott Bariban - ahol néhány hónapja élek -, hogy megkérdezze, nincs-e valami bajom, és mellesleg arról is érdeklôdött, hogy hallok-e valamit a bombázásokból. Megnyugtattam, hogy nemcsak a Belgrádra, Újvidékre és Pristinára hulló bombák robbanását nem hallom itt, Bari belvárosában, hanem még a közeli Gioia del Colle NATO-támaszpontról felszálló gépek lármája sem igen jut el a fülemig. Könnyû persze kigúnyolni földrajzban tájékozatlan amerikai barátnôm elképzelését, mely szerint az európai országok csak árnyalatnyival nagyobbak egy levélbélyegnél, csakhogy az ô Miniatûr Európája takarosan kiegészíti azt a széles körben elterjedt képzetet, miszerint a Gyámoltalan Európát a Nagy Gonosz Amerika rángatja bele valamiféle harcias agyatlanságba.
Lehet, hogy túlzok. Mindezt Olaszországban írom - abban az országban, amely most a NATO leggyengébb láncszeme. Az olaszok - nem úgy, mint a németek vagy a franciák - továbbra is fenntartják belgrádi nagykövetségüket. Miloøeviå fogadta az olasz kommunista pártvezetôt, Armando Cossuttát. Velence tiszteletreméltó polgármestere megbízottat küldött Belgrádba Miloøeviånek és Ibrahim Rugova koszovói albán vezetônek címzett levelekkel, amelyekben felajánlotta, hogy a béketárgyalások színhelye Velence legyen. (A leveleket, köszöni szépen, át is vette az ortodox pátriárka a húsvét vasárnapi istentisztelet után.) Végül is érthetô, hogy Olaszország pánikba esett: az olaszok nem csak a szívbemarkoló nyomorúságot látják a tévéhíradókban, hanem azt is, hogy tömegek indultak vándorútra. Az ô szemszögükbôl az albánok mindenekelôtt leendô bevándorlók.
De a háború ellenzéke aligha korlátozódik Olaszországra vagy a politikai spektrum egyetlen színére. Ellenkezôleg: kikelnek a háború ellen a baloldal maradványai, a jobboldalon pedig Le Pen, Bossi, Haider és a hasonszôrûek. A jobboldal a bevándorlók ellen ágál, a baloldal meg Amerika ellen. (Pontosabban egy Amerika-kép ellen. Európában nem is lehetne teljesebb az amerikai populáris kultúra hegemóniája.)
Az úgynevezett jobboldalon és az úgynevezett baloldalon egyaránt egyre hangosabbak az identitásról szóló szövegek. A háborúellenes tiltakozást fûtô Amerika-ellenesség az utóbbi években egyre terjed az Új Európa sok országában. Ez leginkább annak a szorongásnak az áttételeként értelmezhetô, melyet éppen az Új Európa kelt mindenkiben, amirôl pedig egyre csak azt bizonygatják, hogy Jó Dolog, és kevesen mernek kételkedni nagyszerûségében. A nemzetek olyan közösségek, amelyeket tagjaik mindig egy meghatározó Másik nyomása ellenében képzelnek el, erôsítenek meg, fogalmaznak újra. A határok nélküli, végtelenül porózus nemzet lidércképe elegendô ok a szorongásra. Európának szüksége van a maga basáskodó Amerikájára.
Gyenge Európa? Impotens Európa? Ezt hallani széltében-hosszában. Az igazság mégis az, hogy azt az üzletre termett Európát, melyet a „felelôsségteljes" gazdasági és szakmai elitek lelkes helyeslésével hoznak éppen létre, pontosan úgy konstruálták meg, hogy képtelen legyen válaszolni a Miloøeviå-féle diktátorok fenyegetésére. Bármennyire sokan élik is meg így, ez nem „gyengeség" kérdése. Hanem ideológiai kérdés.
Nem arról van szó, hogy Európa gyenge. Korántsem az. Hanem arról, hogy az az Európa, mely 1989, a Kapitalizmus Végsô Gyôzelme óta épülôben van, másféle célokat tûzött maga elé. Olyan célokat, amelyek éppenséggel elavulttá teszik az igazságossággal összefüggô legtöbb kérdést - sôt, a morális kérdéseket általában. (A helyüket most az egészség kérdései veszik át, amelyek összekapcsolhatók az ökológiai problémákkal, de ez már más lapra tartozik.)
Ezt az Európát olyanra tervezték, hogy látványos képet mutasson magáról, a fogyasztásnak éljen és tördelje a kezét..., de közben nem hagyja nyugton a félelem, hogy az egyes nemzetek identitása belefulladhat az arctalan multinacionális nyereséghajhászás mocsarába, vagy maga alá temetheti a szegény országokból meginduló bevándorlóáradat.
A földrész egyik részén a volt kommunisták kijátsszák a nemzeti kártyát, és halálthozó nacionalizmusokat szítanak. A másik részének lakói úgy tekintik, hogy a nacionalizmus és vele együtt a háború meghaladott, divatjamúlt dolog.
Mennyire tehetetlennek érzi magát a „mi" Európánk, ha szembesülnie kell a Másik Európában végbemenô esztelen mészárlással és a tömérdek szenvedéssel!
És a háború közben folyik tovább. Az a háború, amely 1991-ben kezdôdött. Nem 1999-ben. És nem, mint a szerbek szentül hiszik, hat évszázaddal ezelôtt. Olyan ország az övék, amelynek nemzeti mítoszában az alapító aktus egy vereség: az 1389. évi rigómezei (azaz koszovói) csata, melyben legyôzték ôket a törökök. Mi a törökök ellen harcolunk - bizonygatták az odalátogató újságíróknak a szerb ütegparancsnokok a Szarajevó környéki magaslatokon.
Nem találnánk-e furcsának, ha Franciaországot még ma is az 1415-ös agincourt-i ütközet emléke tüzelné Angliával folytatott örök ellenségeskedésében? De hát kinek jutna eszébe ilyesmi? Hiszen Franciaország: Európa. „Ôk" pedig nem azok.
Igen, ez Európa. Az az Európa, amelyik nem válaszolt arra, hogy a szerbek rommá lôtték Dubrovnikot. Sem Szarajevó hároméves ostromára. Az az Európa, amelyik pusztulni hagyta Boszniát.
Európa új meghatározása: az a hely, ahol nem történnek tragédiák. Háború, népirtás igen, régebben megtörtént az ilyesmi, de ma már elképzelhetlen. Ezek a dolgok manapság Afrikában történnek. (Vagy Európának azokon a részein, amelyek nem „igazán" európaiak. Értsd: a Balkánon.) Lehet, hogy megint túlzok. De miután az 1993 és 1996 közötti három év jó részét Szarajevóban töltöttem, egyáltalán nem látszik túlzásnak.
Annyi igaz, most, hogy a NATO Európájának végvidékein élek - alig néhány száz kilométerre a durresi, kukesi és blaæei menekülttáboroktól, a legnagyobb szenvedéstömegtôl, amelyet Európa a második világháború óta megtapasztalt -, nem hallom a pugliai támaszpontról felszálló NATO-gépek zúgását. De ha lesétálok a bari kikötôbe, végignézhetem, ahogy a Durresbôl naponta érkezô kompról letódulnak az albániai meg a koszovói családok - gondolom, törvényes bevándorlók mind -, éjszaka pedig, ha száz kilométert autózom délre, láthatom, amint az olasz partvédelem keresi a menekültekkel telizsúfolt gumicsónakokat, amelyek minden éjjel nekivágnak Vlorából a veszélyes Adriának. És mégis, ha csak azért megyek el otthonról Bariban, hogy meglátogassam a barátaimat, egyem egy pizzát vagy megnézzek egy filmet, aztán elüldögéljek egy bárban, akkor nem vagyok közelebb a háborúhoz, mint a tévéhíradók vagy a küszöbömre minden reggel megérkezô újságok. Ennyi erôvel odahaza is lehetnék, New Yorkban.
Könnyû, persze, szemet hunyni az események fölött, ha nem velünk történnek. Vagy ha nem megyünk oda, ahol történnek. Eszembe jut egy bosnyák barátnôm, aki 1993 nyarán, Szarajevóban keserûen mesélte, hogy 1991-ben, amikor a tévében a szerbek által földig rombolt Vukovárt mutatták, azt gondolta: micsoda szörnyûség, de hát ez Horvátország, ilyesmi nálunk, Boszniában lehetetlen... és átkapcsolt egy másik csatornára. A következô évben, amikor Boszniában kitört a háború, rájött, mekkorát tévedett. Akkor ô vált egy riport részévé, amit, ha más emberek láttak a tévében, azt mondták rá: micsoda szörnyûség... és csatornát váltottak.
Milyen tehetetlennek érzi magát a „mi" megállapodott, békés, kényelmes Európánk, ha a másik Európában végbemenô esztelen mészárlással, a szenvedéssel kell szembenéznie. De a nyugtalanító képeket nem lehet elhessegetni - az otthonukból elüldözött emberekét, a felgyújtott falvakét, a százezrekét, akik éppen olyanok, mint mi.
Európaiak nemzedékei félnek mindennemû idealizmustól, képtelenek a felháborodásra, hacsak mûködésbe nem lépnek a rég bejáratott antiimperialista, hidegháborús reflexek. (Holott, természetesen, ebben a háborúban épp azt kell észrevenni, hogy egyenes következménye a hidegháború lezárulásának, a régi birodalmak felbomlásának és egy birodalmi versengés végének.) Állítsátok meg a háborút, állítsátok meg a népirtást! - olvashatjuk a tüntetôk transzparensein Rómában és itt, Bariban. Éljen a Béke! Le a Háborúval! Ki gondolja másképp? De hogyan lehet háború nélkül megállítani azokat, akik eltökélték magukat egy nép kiirtására?
Ismerôs történet. Ó, iszonyat! Iszonyat! Próbálkozásunk arra, hogy „humanitárius" választ csiholjunk ki magunkból. Képtelenségünk arra (úgy bizony, Auschwitz után!), hogy megértsük, miképp is következhetnek be ilyen szörnyûségek. És ahogy sokasodnak a borzalmak, úgy válik egyre érthetetlenebbé, miért is nem tudunk válaszolni egyikre sem (hiszen már az eddigiekre se reagáltunk). Miért éppen erre az iszonyatra kellene megfelelnünk, és nem egy másikra? Miért Boszniára vagy Koszovóra, és miért nem Kurdisztánra, Ruandára vagy Tibetre?
Nem azt mondanánk ezzel, hogy az európaiak élete, az európai szenvedés jobban megérdemli a cselekvô védelmet, mint a közel-keleti, afrikai vagy ázsiai embereké?
Az effajta ellenvetés különben gyakran elhangzik a NATO háborújával szemben. A kérdésre lelkifurdalás nélkül azt válaszolhatjuk, hogy ha aggódunk a koszovóiak sorsa miatt, az igenis eurocentrikus gondolkodásra vall - de mi a baj ezzel? És vajon az eurocentrizmus vádja nem maga is az európai önteltség egyik maradványa, nem az az elbizakodottság fejezôdik-e ki benne, amely egyetemes küldetést tulajdonít Európának, amely úgy tartja, hogy Európa köteles figyelemmel kísérni, mi történik a földgolyó bármely pontján?
Ha több afrikai államot olyannyira aggasztott volna a ruandai tuszik körében véghezvitt népirtás - csaknem egymillió ember veszte -, hogy egy nap rászánják magukat a katonai beavatkozásra, mondjuk, Nelson Mandela vezetésével, akkor mi vajon afrocentrikusnak bélyegeztük volna-e kezdeményezésüket? Megkérdeztük volna, hogy mi jogon avatkoznak be ezek az országok Ruandában, amikor semmit sem tesznek a kurdok vagy tibetiek érdekében?
Azt az érvet is felhozzák koszovói beavatkozás ellen, hogy ez a háború „törvénytelen" - mily gyönyörû szó -, merthogy a NATO megsérti egy szuverén állam határait. Elvégre Koszovó a Jugoszláviának nevezett új Nagy-Szerbia része. A koszovóiak egyéni pechje, hogy Miloøeviå elvette az autonómiájukat. Igazán kényelmetlen, hogy a koszovóiak kilencven százaléka albán - avagy „albán nemzetiségû", hogy meg lehessen különböztetni ôket Albánia polgáraitól. A birodalmak átrendezôdnek. De az államhatárok, amelyek oly sokat változtak az utóbbi száz évben, vajon csakugyan döntô választóvonalat jelentenek-e? Az ember megölheti a feleségét a saját házában, de kinn az utcán már nem?
Képzeljük el, mi lett volna, ha a náci Németországnak nincsenek hódító tervei, hanem megelégszik azzal, hogy a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején lemészárolja az összes német zsidót. Vajon egy kormányzatnak a saját területén joga van azt csinálni, amit akar? Lehet, hogy hatvan évvel ezelôtt Európa kormányai mind ezt mondták volna. De helyeselnénk-e ma ezt a döntésüket?
Hosszabbítsuk meg a hipotézist a jelenig. Mi lenne, ha a francia kormány nekilátna a korzikaiak kiirtásának, a megmaradtakat meg elûzné Korzikáról? Vagy az olasz kormány megkezdené Szicília és Szardínia megtisztítását, menekültáradatot indítva el? Vagy Spanyolország úgy döntene, hogy a végsô megoldást alkalmazza a lázongó baszkok ellen? Nem értenénk-e egyet azzal, hogy a földrész hatalmaiból alakult tömörülésnek jogában áll katonai erôt alkalmazni, hogy rábírja a francia (vagy olasz vagy spanyol) kormányt rendelkezéseinek visszavonására, minden bizonnyal elôidézvén az illetô kormány bukását?
De hát ilyesmi, ugye, nem történhet meg. Európában ugyan nem. Szarajevói barátaim azt mondogatták az ostrom alatt: „Hogyan engedheti a »Nyugat«, hogy ezt tegyék velünk? Hiszen mi is Európa vagyunk. »Ôk« biztosan nem hagyják, hogy ez így menjen tovább."
De ôk - Európa - hagyták.
Mert Boszniában valami mélységesen szörnyû dolog történt. Attól kezdve, hogy a szerbek 1992-ben haláltáborokat létesítettek Észak-Boszniában - ezek voltak európai földön az elsô haláltáborok a negyvenes évek óta -, egészen addig, hogy 1995 nyarán a srebrenicai és más civilek ezreit végezték ki, Európa mindent eltûrt.
Nyilvánvaló tehát, hogy Bosznia nem volt Európa.
Mi, akik jó ideig ott voltunk az ostromlott városban, azt mondogattuk: ahogy a XX. század Szarajevóban kezdôdött, úgy a XXI. század is Szarajevóban fog elkezdôdni. Ha a NATO elôtt álló lehetôségek ma egytôl egyig kivihetetlenek vagy taszítóak, annak az az oka, hogy a katonai szervezet nyolc évet késett a cselekvéssel. Miloøeviået akkor kellett volna megállítani, amikor 1991-ben szétlövette Dubrovnikot.
Annak idején, 1993-94-ben az amerikai politikacsinálók azt mondták: lehet, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be Boszniában, de csak nyugalom, ez Miloøeviå utolsó dobása, amit még büntetlenül megúszhat. Húztak egy vonalat a homokba: nem fogják megengedni, hogy Koszovó ellen is háborút indítson. De ki hitt akkor az amerikaiaknak? A bosnyákok nem. Miloøeviå sem. Az európaiak sem. Még maguk az amerikaiak sem. Dayton után, a független Bosznia szétzúzása után mindenki mehetett újra békésen aludni, mintha azt az eseménysort - amely 1989-ben indult el Miloøeviå hatalomra kerülésével és a koszovói tartomány autonómiájának megszüntetésével - nem juttatná el saját logikája a nyilvánvaló végkifejletig.
Ha Európának nehezére esik elgondolnia, hogy nem mindegy, mi történik Európa délkeleti szegletében, képzelhetjük, mennyire nehéz az amerikaiaknak elgondolniuk, hogy ez az egész az érdekükben áll. Amerikának nem érdeke, hogy ráerôltesse Európára ezt a háborút. És Európának nagyon nem áll érdekében, hogy megjutalmazza Miloøeviået Jugoszlávia lerombolásáért meg mindazért a szenvedésért, amit okozott.
Miért nem hagyjuk, hogy a bozóttûz magától leégjen? - érvelnek megint mások: a millió vagy még több menekült kikergetése a szomszédos országokba, Albániába és Macedóniába? Ez bizonyosan tönkreteszi a fiatal, sérülékeny macedón államot, az pedig a Balkán térképének újbóli átrajzolásához vezet, és biztosak lehetünk abban, hogy ehhez Szerbiának, Bulgáriának és Görögországnak is lesz egy-két szava, hogy csak a legszûkebb kört említsem. Ki képzeli, hogy ez békésen megy majd végbe?
Nincs abban semmi meglepô, hogy a szerbek most áldozatnak állítják be magukat (Clinton egyenlô Hitlerrel és a többi). Csakhogy az egyszerûen groteszk, ha valaki egyenlôségjelet akar tenni a NATO-bombázások okozta veszteségek és erôszaknak ama tombolása közé, amely százezreket sújtott az utóbbi nyolc év szerb etnikai tisztogatásai során.
Nem minden erôszak egyformán elítélendô, és nem minden háború egyformán igazságtalan.
Nem volna szabad erélyesen fellépni, ha egy állam erôszakot alkalmaz olyan népek ellen, amelyeknek a tagjai hivatalosan a saját polgárai? (Mert manapság ezt jelenti a legtöbb „háború". És nem országok összecsapását.) A mai világban a tömeges erôszak legsúlyosabb eseteit kormányok követik el a saját, törvényesen elismert határaik között. Valóban nincs erre méltó válasz? Elfogadható-e, hogy ezeket a mészárlásokat mint „polgárháborúkat", más néven „ôsrégi etnikai gyûlölködéseket" egy legyintéssel elintézzük? (Ha meggondoljuk, az antiszemitizmus is régi hagyomány volt Európában, sôt, sokkal régebbi, mint az évszázados balkáni ellentétek. Vajon ez kellô igazolás lett volna ahhoz, hogy ráhagyják Hitlerre a német határokon belül élô összes zsidó meggyilkolását?) Valóban igaz, hogy egyetlen háború sem oldott meg soha semmit? (Kérdezzük csak meg egy fekete amerikaitól, hogy szerinte sem oldott-e meg semmit a mi polgárháborúnk.)
A háború nem egyszerûen hiba, nem pusztán a kommunikáció kudarca. A világban létezik radikális gonoszság, és ezért vannak igazságos háborúk. Ez pedig egy igazságos háború. Még akkor is, ha elfuserálták.
Megállítani a népirtást, elérni, hogy minden menekült hazatérjen - ezek jó ügyek. De hogyan lehet elképzelni e célok megvalósítását, ha Miloøeviå rezsimje nem bukik meg? (És az igazság az, hogy nem lehet elképzelni.)
Képtelenség elôre látni a háború kimenetelét. Minden eshetôség valószínûtlen, és egyik sem kívánatos. Nem lehet elgondolni a vég nélküli bombázást, amennyiben Miloøeviå valóban hajlandó elfogadni még a szerb gazdaság teljes tönkretételét is. A NATO számára pedig elgondolhatatlan a bombázások befejezése, ha Miloøeviå nem törik meg.
A Miloøeviå-kormány végül is elérte, hogy Szerbia is átélje egy töredékét annak a szenvedésnek, amellyel ez az ország a környezô népeket sújtotta.
A háború: kultúra, a hadakozás szenvedélybetegség. Egy olyan közösség számára, mely a történelem örök áldozatának képzeli magát, a vereség éppolyan részegítô lehet, mint a gyôzelem. Meddig tart még, hogy a szerbek rájöjjenek: a Miloøeviå-éra teljes katasztrófát hozott országuknak, és Miloøeviå politikájának nettó egyenlege nem más, mint egy egész régió s benne Szerbia gazdaságának és kultúrájának emberöltôkre szóló tönkretétele? Egy dologban, sajnos, biztosak lehetünk: ez a felismerés nem következik be egyhamar.

(Fordította: Széky János)

(Copyright © 1999 by Susan Sontag. First appeared in The New York Times Magazine. Közlés a The Wylie Agency engedélyével.)

RADNÓTI SÁNDOR:

Écrasez l'infâme!

(Tiporjátok el a gyalázatost!)

Nem vagyok politikai publicista. Ha mégis írtam e mûfajban egy-két tucat cikket - korábban szamizdatban, 1988 óta a nagy nyilvánosság elôtt -, mindig személyes indulat indította el a tollamat, noha, remélem, nem az vezette. Legtöbbször barátok védelme vagy barátok és volt barátok általam súlyosnak tartott tévedésének kritikája ösztönzött, ezért Csoóri Sándornak, Domokos Mátyásnak, György Péternek, Heller Ágnesnek, Kenedi Jánosnak, P. Szûcs Juliannának, Szalai Erzsébetnek és másoknak köszönhetem - ha van ezen mit köszönni -, hogy politikai nézeteimnek nemcsak tiltakozó akciókkal és szavazásokkal, mozgalmi részvétellel és pártrokonszenvvel adtam hangot, hanem egyet-mást ki is fejtettem a nyilvánosság elôtt.
Ne felejtsem ki öreg (azaz régi) barátomat, Tamás Gáspár Miklóst, akinek védelme és méltánylata szintén fölpezsgette néhányszor nemlétezô publicisztikai vénámban a vért (Beszélô, 1994/46; Kritika, 1999/5). Ezúttal is valami ilyesmirôl lesz szó, csakhogy fordított értelemben: magamra veszem a liberális héjákat illetô - mint mindig: frech, és mint mindig: mélyértelmû és csillogó - bírálatát. (Balkán, Élet és Irodalom, 1999. június 4.) Magamra veszem, mert írtam a békemozgalom ellen egy rövid cikket (A pacifisták, Népszabadság, 1999. május 10.), ennek nyomán adtam néhány interjút, és aláírtam az ugyane mozgalmat bíráló nyilatkozatot.
Úgy látom, hogy a NATO és Szerbia konfliktusának kérdésében, pontosabban ama leszûkített kérdésben, hogy a jelenlegi helyzetben hogyan vélekedjünk errôl, ma három kurrens álláspont van. 1. Az intervenció elutasításának különbözô változatai. 2. Az intervenció igazságosságát és szükségességét valló nézet - ennek egyik változatát képviselem én is. 3. Végül a kettô közötti választás szükségességét elutasító nézet. Mivel ez utóbbi a dolog természete szerint ritkán kap nyilvánosságot, indokolt egy hevenyészett tipológiát adni változatairól, melyeknek motívumai lehetnek nemesek vagy nemtelenek, vagy éppen erkölcsileg semlegesek. Ezek közé tartoznak a konzervatívok és szkeptikusok, akik - ellentétben a baloldaliakkal - nincsenek arra trenírozva, hogy a világ szenvedéseire lehetôleg azonnal ható gyógyírt ajánljanak. (A sorok írójának ez utóbbi a tradíciója.) Ide tartoznak azok, akik kellô tudás, szakértelem hiányában vonakodnak az állásfoglalástól. Erre még visszatérek, más összefüggésben. Ide sorolhatók azok, akik valamilyen ügy érdekében - amely közvetlenebbül érinti ôket, bennünket, vagy amelyben aktivitásukat hasznosabbnak látják és eredményesebbnek remélik - maradnak neutrálisak. Ilyen a hadszíntérrel szomszédos hazánk, a szerbiai magyar kisebbség, vagy a menekültek ügye. (Bár természetesen ezek messzemenô figyelembevétele sem zárja ki sem az elsô, sem a második álláspontot.) A semlegesek táborát szaporítja az a furcsa aleset - az ellenzéki értelmiség táborában -, amely egyetlen szempontot ismer, az ellenzékiséget, és a második álláspontot azért utasítja vissza, mert a kormány is azt képviseli. (Igaz, az ellenzék is - az MSZP szégyenletes és ügyetlen, pénztártól való távozás utáni felszólamlásától eltekintve.)
Ez utóbbihoz fûzök néhány szót, mielôtt továbbmegyek. A kormány és elnöke helyes döntéseket hozott és gyalázatosan viselkedett/viselkedik a történelmi órában. A miniszterelnök nem találta meg azokat az államférfihoz méltó szavakat, amelyek egyesíthették volna a megriadt és aggódó nemzetet, ezzel szemben folytatta a pitiáner politikai kiszorító-játékot az ország egyik felét képviselô ellenzékkel és a köztársaság, valamint a nyilvánosság intézményeivel szemben, továbbá a cinikus semmittevés álláspontjára helyezkedett a menekültügyben. (Ebben az ügyben egyébként elôbb írtam alá tiltakozást, mint a békeharcosok ellen.) Ha a menekültkérdés hidegen hagyja, akkor helyes döntését helytelen okból hozta meg: nem az igazság, hanem az erôsebb kutya oldalán kötelezte el magát.
S most vissza Tamás Gáspár Miklós cikkéhez. Ô a felsorolt nézetek közül a másodikat képviseli, az intervenció pártján áll, méghozzá abban a radikális formában, hogy a korlátozott légicsapásokkal szemben a szárazföldi beavatkozást pártolja. Nincs válasza arra a pragmatikus kérdésre, hogy abban a helyzetben, amelyben a korlátozott légiháború folyik, de az amerikai életeket - s tegyük hozzá: az eddiginél összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben a szerb életeket is! - kockáztató hagyományos háborúra nincs meg a kellô politikai akarat, mit kívánhatunk.
A magyar békemozgalom elleni nyilatkozat aláírói azt kívánták, hogy a NATO-országok, s fôképp az Egyesült Államok kivételes és törékeny elszántságát a genocídiumnak, az etnikai tisztogatásnak, egymillió ember hazájából való kiûzésének megtorlására és a lehetséges restitució kikényszerítésére ne akadályozza meg a közvélemény amúgy is ingatag támogatásának aláásása. A bombázások egyoldalú felfüggesztése ugyanis, amit a pacifisták világszerte követeltek, nemcsak azzal járna, amit a NATO-beavatkozás katasztrofális elkésése miatt nem sikerült megakadályozni*, hanem azzal is, hogy a Nyugat, mint annyiszor, most is tudomásul veszi egy nép megtizedelését, földönfutóvá változtatását - és napirendre tér fölötte. Szóval: ha az Egyesült Államok bármily tévedékenyen, múltbeli szemethúnyásaihoz képest következetlenül, és saját fiai életét mindenek fölé helyezve hajlandó valamit tenni azért, hogy az élet, a szabadság és a boldogság keresése ne csak a nyugati világ emberének magától értetôdô igazsága és elidegeníthetetlen elôjoga legyen, ne záruljon be önnön megszentelt tradíciójába, akkor ne akarjuk lefogni a kezét. A katasztrófa így is igen nagy: ha a NATO föladja, ha megelégszik látszatmegoldással, akkor világtörténelmi katasztrófává válik. Samuel Huntington rémlátománya a cordon sanitaire-rel elválasztott „kultúrákról", az abszolutista relativizmus utópiája jelentôs lépést tenne a megvalósulás felé.
Ennek a kívánságnak a logikája természetesen az, hogy a békét és a restitúciót ki kell kényszeríteni. Ha a korlátozott, a lakosság életét kímélni szándékozó légiháború, a szerb hadi- és ipari potenciált, felvonulási és utánpótlási útvonalakat stb. valóban lovagiatlanul megsemmisítô, illetve felmorzsoló eljárás, amelyet minden szörnyû tragikus tévedése és ártatlan áldozata ellenére csak a szerb propaganda és a militáns pacifista hiszékenység festhet korlátlannak, totálisnak, nem vezet célhoz (e pillanatban - Tamás ellentmondást nem tûrô kijelentéseivel ellentétben - legalábbis remélhetjük, hogy célhoz vezet), akkor nem Drezdának, nem a terrorbombázásnak kell következnie (ez volna az a határ, amelyet nem lehet átlépni), hanem a szárazföldi kockázatvállalásnak.
Tamás Gáspár Miklósnak, mint mindenki másnak, természetesen joga, hogy elképzeljen egy feddhetetlen, elméletileg megalapozott álláspontot, annak nevében bírálatot gyakoroljon, és a nap követelményére ne mondjon semmit. Ha feltételei teljesültek volna, überhéja lenne - mert ez a háború igazságos -, a fentebb leírt hármas sémában az elsô álláspont egy változatát képviseli. Ha nem teljesülnek - mert ez a háború igazságos, de helytelen -, kritikájából nem von le pragmatikus következtetést, a helyzetet megoldhatatlanul tragikusnak tekinti. Ez a harmadik álláspont egy komplikált és érdekes változata. Ezzel más szintre helyezi a vitát, mint ahol az folyt: feltûnik a tragikus próféta árnya, s persze a konzervativizmus bizalmatlansága mindenfajta kikényszerített („szervetlen") történelmi megoldással szemben. Érdeklôdéssel várom a Boston Review-ban vagy a Beszélôben Tamás történelmi-politikai tanulmányát a kétszázéves balkáni dilemmáról - bizonyára sokat fogok tanulni belôle.
Dicséretes és emelkedett dolog, hogy Tamás Gáspár Miklós az elsô álláspontot veszi védelmébe a második támadásától - ehhez az állásponthoz ugyanis, ellentétben a másodikkal és a harmadikkal, igazán semmi nem fûzi. Barátom úgy utálja Noam Chomsky politikai nézeteit, mint a szart - elég sokszor beszélgettünk errôl. A békemozgalom „inkább vörös, mint halott" demagógiája, Amerika-ellenes fajgyûlölete közös megvetésünk és dühöngéseink tárgya volt két évtizeddel ezelôtt. És senkinek ne legyenek kételyei: ez a hagyomány támadt fel.
De Tamás talán téved, amikor a victrix causa diis placuit sed victa Catoni (az istenek a gyôztes ügyet pártolták, Cato a legyôzöttet) fennkölt eszményét akarja érvényesíteni. Gyôztes és vesztes még nem dôlt el ebben az ügyben, kivéve a koszovói albánokat és a halottakat. Ha Tamás arra figyelmezteti a liberális héjákat, hogy nyilatkozatuk inkább illene az esélytelen kisebbségekhez, mint azokhoz, akiknek álláspontja mögött sok-sok trillió dollár áll, akkor persze nem azt akarja mondani, mint néhány értelmiségi pályatársam névtelen levele, hogy ezekbôl a dollárokból csurran-cseppen is az áruló aláírástudóknak, de arról megfeledkezik, hogy a technikai, katonai, gazdasági értelemben bizonyára legyôzhetetlen hatalom milyen könnyen legyôzhetô (azaz izolacionista visszavonulásra kényszeríthetô), ha egy militáns kisebbségnek sikerül megfordítania a közvéleményt.
Továbbá talán nem érzékeli a baloldali magyar értelmiségi széljárást, ahol korántsem bizonyos, hogy a galambok (demagóg fellépésük kényszerítette megszólalásra a héjákat) kisebbségben volnának. Legalábbis az én tapasztalatom szerint az elsô és a harmadik álláspont az általános, a beavatkozáspárti ritkább, és semmiképpen sem többségi. Az ellenzéki és „legkedveltebb" napilap közleményei is erre vallanak, noha ez ott nyilván közléspolitika is. De hát a közléspolitika is a baloldali értelmiség tünete. Mindenesetre Tamással közös barátunk, Heller Ágnes felkérésre írt cikkét hetekig fektették, míg alkalmas ellencikket találtak, amelybôl megtudhattuk, hogy „Clinton vagy Miloøeviå ugyanannak az éremnek a két oldala". Fölényeskedô kioktatásokban, moralizáló leckékben és pszichológiai analízisekben részesülünk - nem panasz: „ütô legény, aki az ütést állja" -; az elsôhöz most Tamás Gáspár Miklós is csatlakozik, igaz, magasabb színvonalon, mint Tamás Pál.
Hiszen az elsô álláspont részleges védelmének oktató jellegû retorikai célja van, annak napnál világosabb szemléltetése (persze a cikk komoly és magvas mondandója mögött - vagy elôtt), hogy a magyarországi liberális héják nem tanulmányozták a Workers' Vanguard legutolsó számát. Meglep Tamás ismételten felbukkanó véleménye, mely némi hangulatkeltéstôl sem menten szakértelmet igényel a köz ügyeiben megszólalóktól: „ha a különféle nyilatkozatokat és publicisztikákat szignáló kollégák csak tizedannyi szorgalmat és rációt fordítanának embermilliók életét vagy halálát jelentô kérdések taglalására, mint egy esztétikatörténeti részletkérdés aprólékos tisztázására [köszönöm, Gazsikám, a Tiédbe is], akkor a vita jobb állapotban lenne". Nem kell nekem Nádas Pétert megvédeni. Különben sem rokonszenveztem - csak egyetértettem - a Frankfurti Általánosban, majd az ÉS-ben megjelent cikkével. (Elvégre, ha elkotyogja, hogy egy korosodó író idônként elszundít különbözô fórumokon, azzal nem igazolja, hogy a paternalizmus elleni harc hôse maga is paternalistává vált. S amellett ki nem vette észre tizenöt évvel ezelôtt az Antipolitiká-ban, hogy a szerzô szereti egyik térdére az egyik, másik térdére a másik nagyhatalmat ültetni, s tanárosan megdorgálni a vásott lurkókat?) De aggasztónak találnám, ha Nádas politikai nézetei kimunkálásának „annyi figyelmet szentelne, mint regényei, novellái, esszéi bármely más tárgyának", azaz a politikát szakmának tekintené.
Nem követem el azt a hibát, amit sokan, hogy Tamás Gáspár Miklós írói szeszélyei, stiláris ticjei és tartalmi idioszinkráziái miatt gondolatai mérlegelésétôl is fölmentve érezzem magam. De nem helyeslem, hogy egy demokratikus vagy elitarisztikus utópia nevében - a közérdek legyen mindenkinek, vagy realisztikusabban az elitnek a mestersége - saját mesterségével fölényeskedve bele akarja fojtani a szót a laikus állampolgárba, aki érdekeltnek tekinti magát a közügyekben.
Persze, ki tagadná, hogy a demokratikus közéletben való részvétel, a politikai állásfoglalás megindoklása: munka. Most például hajnali öt óra van, kilenc órája írom ezt a cikket, és én holnap (azaz ma) már esztétikatörténeti részletkérdésekkel szerettem volna bíbelôdni. A demokrácia fáradságos. De talán mégsem kell mindannyiunknak szakértôkké, vagy - üsse kô - (politikai) filozófus-királyokká válnunk, hogy alapvetô politikai kérdésekben felelôs véleményt formálhassunk. A modern munkamegosztásban megbízzuk az újságírót, a politikai publicistát, a politika tudósát és a politikai filozófust, hogy foglalja össze a tényeket, tömören terjessze elô elemzését és érveit. Ezeket azonban nem fogadjuk el szíre-szóra. Véleményünket magunk alakítjuk ki.

*A pacifisták nyilvánvalóan fölcserélik az okot és okozatot, amikor sejteni engedik, hogy az albánok elleni terrort a bombázások váltották ki. A legmesszebb valószínûleg Konrád György ment, aki egy nyilatkozatában arra a kérdésre, hogy „egy népcsoportot közben mégiscsak elûztek lakóhelyérôl", azt válaszolta, hogy „Akkor errôl még nem volt szó, ez a bombázás után történt." (Magyar Hírlap, 1999. június 5.) Ebbôl, mint napra éj, következik, hogy Konrád számára az elûzés 300 000 ember fölött kezdôdik.

Logikai bukfencek

Azt írja Tamás Gáspár Miklós (Balkán, ÉS, 1999. június 4.), hogy az emberi jogi elvekre hivatkozó beavatkozási politika csak akkor tartható, „ha betartatik az egyetemesség ismérve. Márpedig nem tartatik be."
Nos, szerintem, ha így áll a dolog - bár elvileg az emberi jogok védelmét ô maga is elôbbre helyezi az állami szuverenitásnál (Vö. Liberty, Equality, Hospitality Constellations, Summer, 1999. [forthcoming]) - akkor a gyakorlatban ne is támogassunk emberi jogi alapú beavatkozást az állami szuverenitás védelmezôivel szemben. Szóval, ha Kelet-Timorban szemforgató módon elmulasztják a beavatkozást, akkor maradjon Jugoszláviában az állami terror.
Ettôl függetlenül - hogy érvelése még kacifántosabb legyen - TGM helyeselne egy esetleges fölszabadító háborút a rasszista szudáni kormányzattal szemben, amely fenntartja, méghozzá faji alapon, a rabszolgaság intézményét.
Miért helyeselné?
Miért akar beavatkozni Tamás Gáspár Miklós a szuverén szudáni állam belügyeibe, ha az emberi jogi politikában az egyetemesség ismérve globalice „nem tartatik be"? Csak azért, mert ott a feketéket verik? Ez haladó, bár partikuláris szempont - az emberjogi univerzum perspektívájából inadekvát.
Komolyra fordítva a szót: mint TGM is írja, az „emberi jogi forradalom" történeti folyamat. Kétszáz éve tart. Az elv lassan egyetemessé válik, bár a gyakorlat távol van ettôl. Reméljük, a demokratikus országok politikája empirikusan is egyre inkább igazodik majd az általuk meghirdetett emberi jogi elvekhez. Minden kiállás az emberi jogok védelme mellett újabb és újabb precedenst teremt, amelyet egy idô után nem lehet majd negligálni, mert hagyománnyá válik, s az emberi jogok védelme beépül a demokratikus országok politikai kultúrájába. Mint tudjuk, a kommunizmust nem sikerült egyszerre bevezetni minden országban - a demokráciát sem. Akkor miért sikerülne az az országhatárokon túlmutató emberi jogi politikával?
Önmagában derûlátásra ad okot, hogy a nemzetközi politikában egyre inkább elfogadott alapelv: az államok nem ölhetik meg saját állampolgáraikat következmények nélkül. Ahogy más állam polgárát nem szabad megölni és más asszonyát nem szabad megerôszakolni, úgy saját államunk polgárait sem szabad megölni, és saját társunkat sem szabad megerôszakolni. Reméljük, ez az egyszerû gondolat elôbb-utóbb globálisan is gyökeret ereszt - bár igaz, amíg államok léteznek, addig van állami erôszak is. Addig a nem demokratikus államokat - jobb híján - a demokratikus államok közösségének kell megfékeznie.
Ami pedig A TGM által „héjáknak" nevezett liberálisok nyilatkozatát illeti - amelyet én is aláírtam -, a mûfaji hiba vádja nem stimmel. Antidemokratikus országokban a petíció a gyöngék, elnyomottak, állásuktól, jogaiktól megfosztottak fegyvere, az utolsó szalmaszál. Demokratikus országokban azonban - ahol a közvélemény nagy úr - inkább a közbeszéd, a közvélekedés befolyásolásának eszköze. Magyarországon baloldali békeharcos barátaink jóvoltából vita bontakozott ki a jugoszláviai NATO-beavatkozás - és benne hazánk szerepvállalása - jogosságának, morális indokoltságának kérdésében. A liberálisok nyilatkozata pusztán válasz volt BBM-nek arra a kiáltványára, amely felhívta az Egyesült Államok kormányát, hogy tartsa be a nemzetközi jogot (értsd: az állami szuverenitás jogát), de nem hívta fel Miloøeviået és kormányát arra, hogy tartsa tiszteletben az emberi jogokat. Azt kívántuk a közvélemény számára nyilvánvalóvá tenni, hogy komoly morális érvek szólnak a beavatkozás indokoltsága mellett, és nem kevesen vagyunk, akik ezeket az érveket elfogadjuk. Szerettünk volna szembeszállni azzal a demokratikus vitakultúrától idegen sitigmatizációs eljárással is, amely szerint a más véleményen lévôket imperialista ügynököknek, orrszarvúaknak, éretlen kamaszoknak, infantilizálódott, regresszióba zuhant eseteknek (betegeknek, hülyéknek stb.) lehet tekinteni.
TGM „konspirációs elméletével" szemben az egymással vitában álló értelmiségi csoportok elvi álláspontja teljesen független attól, hogy aktuálisan mit gondol a magyar kormány, az orosz kommunista párt, a kínai mandarin, vagy a pekingi kacsa. Igazán perverzitás lenne, ha egymás érveit aszerint mérlegelnénk, hogy melyikünk mögött hány trillió dollár, guruló rubel, karvalytôke, hány neutronbomba, anyahajó vagy topmodell-alkatú bombázó áll. (Tamás Gáspár Miklós elfelejti, hogy Oroszország, Kína, Pakisztán is atomhatalom, plusz ott van még India, Irán, Észak-Korea, az egész fundi arab világ, és ezek - vigyázat! - gombnyomásra, szükség esetén, Konrád, Krausz, Szalai Pali és Szalai Erzsi mögött sorakoznak fel.) Ha TGM e képtelen gondolatát elfogadnánk, akkor nemcsak a szudáni rasszisták vagy a szerb etnokraták politikáját nem állna módunkban elítélni, de ijedtünkben minden vitát beszüntethetnénk. Ezt pedig az emberi jogok egyetemességének hívei még rossz pillanataikban sem akarhatják.
Különben pedig nem vagyok se háborúpárti, se héja. Örülök, ha véget ér a háború. Csak éppen azt szeretném, ha nem Miloøeviå kényszerítené rá békefeltételeit a Nyugatra, hanem a Nyugat Miloøeviåre. Azt szeretném, ha nem az elnyomás, hanem a szabadság békéje valósulna meg. Nem balkáni békét, hanem szabad Európát akarok.
Hogy a „béketábor" is értse: egy a jelszóm, tartós béke.

Bozóki András