Puszika 1995 szeptemberében került a Fôvárosi Állatkertbe. Az akkor négy hónapos oroszlánkölyök eltartását a Globex Holding vállalta magára, amely akkoriban az állatok királyával reklámozta terebélyesedô vállalatcsoportját. Zahár István, az állatkert menedzsere a televízió elôtt ülve eldöntötte, felkeresi a Globex vezetôit, és rábeszéli ôket az oroszlán megvásárlására. A Friderikusz-show-ban – a mûsort a vállalat 1995-ben több tízmillió forinttal támogatta – látta ugyanis, hogy a reklámokban egy oroszlán a fôszereplô. A menedzser elônyös üzletet ajánlott: a cég fizesse az eltartás költségeit, cserébe reklámfigurának használhatja az állatot. A szerzôdés létre is jött, de az idill nem tartott sokáig. A Globex elôször pénzügyi nehézségekre hivatkozva nem fizetett, majd a szerzôdés módosítását kérte. Az állatkert vezetôi ekkor közölték: a cég Királyhágó téri székházába szállítják az állatot – ketrec nélkül. Ez hatott, bár az állatkertnek járó ötmillió forintot a Globex Holding a mai napig nem fizette ki maradéktalanul.
Puszika hányatott sorsa nem egyedi eset. Sôt, az állatkert még jól is járt a többi Globex-ügyfélhez képest. A tartozás minimális, ráadásul a cég a támogatásért cserébe soha nem kért semmit, az oroszlán egyetlen reklámfilmben sem szerepelt. Ez a „nagyvonalúság” azonban távolról sem volt jellemzô a Globexre. A semmibôl egyik napról a másikra nagyra nôtt vállalatcsoportot ugyanis üzleti körökben már az évtized elején is úgy jellemezték, hogy „minden ügyfelét igyekszik átejteni. Fizetni nem szeret, a szerzôdéseket rendre nem tartja be, és ha végül fizet is, azt csak az utolsó utáni pillanatban teszi”. Ha egyszerre többen is szorongatták, annak engedett, aki a legerôsebbnek látszott vagy a leghatékonyabb módszerrel zsarolt. Az állatkert alighanem ez utóbbinak köszönhette „szerencséjét”: a Globex-székház elôtt szabadon kószáló oroszlán rémképe erôsítette a cég fizetési hajlandóságát.
A többi hitelezô nem rendelkezett ilyen hatékony eszközzel: a Globex Holding és leányvállalatai fûnek-fának tartoznak kisebb-nagyobb összegekkel. A Fôvárosi Bíróságtól kapott tájékoztatás szerint a csoport tagjaival szemben több mint ötven felszámolási eljárást indítottak, sokan pedig – így a XI. kerületi önkormányzat, az F. S. A. Biztonságtechnikai Kft. és a KMV Villamosipari Vállalat (Magyar Nemzet, 1998. december 12.) – peres úton is igyekeznek érvényt szerezni követelésüknek. Ezek azonban valószínûleg meddô próbálkozások, miután a cégcsoport vagyona a szakértôk becslése szerint messze alatta marad a hitelezôk közel 8-10 milliárd forintra rúgó követelésének.
A holding ellen – megállapítva a cég fizetésképtelenségét – a jogerôs felszámolási végzést közel másfél éves hercehurca után 1998 ôszén hozta meg a Fôvárosi Bíróság. A kijelölt felszámoló, a Mátraholding Rt. a napokban összesíti a több száz hitelezô igényét. A pontos összeg még nem ismert, de Csepiné Preiner Mária felszámoló szerint milliárdos nagyságrendû. Még ennél is bizonytalanabb a követelésekkel szemben álló vagyon nagysága, a vagyoni helyzet feltérképezése még hosszú hónapokig húzódhat. Még a pontos számítógépes nyilvántartás is hiányzik, a bukáskor ugyanis a Globex Holding szerverének mágneses adatrögzítôjét „szakszerû kezek eltávolították”. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a már fellelt vagyontárgyak (zömében ingatlanok) tulajdoni helyzete sem egyértelmû, „a tulajdoni lapokon hosszan sorakoznak a hitelezôk széljegyei”. A felszámoló még óvatos becslésre sem vállalkozott, csupán azt valószínûsítette, hogy a csoport többi tagjának felszámolása után tisztul a kép a Globex vagyoni helyzetérôl.
Ami viszont már biztos: a Holding Globex Értékpapír Rt.-jének tartozásai önmagukban kitesznek négy és fél milliárd forintot. Az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (ÁPTF) összesítése szerint ebbôl közel négymilliárd az az összeg, amit a brókerház különféle önkormányzatoktól vett át vagyonkezelésre. A fennmaradó félmilliárd pedig annak a mintegy 800 kisbefektetônek a követelése, akik ’98 tavaszán „Globex 2000” kötvényt jegyeztek. Az egymillió forint alatti követeléseket ugyan névértéken kifizeti a Befektetôvédelmi Alap, az ennél nagyobb összegek maradéktalan megtérítésére azonban a brókerházhoz tavaly ôsszel kirendelt felügyeleti biztos, Déri Éva szerint nincs sok esély. A cég összes vagyona ugyanis „hat papírdobozban lévô irat és két darab lepukkant személyautó”.
A történet 1989-ben kezdôdött Érden. Itt alapította meg 11,9 millió forintos törzstôkével Vajda László és két társa a birodalom magjául szolgáló vállalkozást, a Globex Tervezô és Beruházó Kft.-t. A Németországból hazatérô Vajda – aki 1985-ig a Filmgyár gyártásvezetôje volt – nem azonnal talált rá az „aranytojást tojó” építôiparra, a kft. tevékenységi körében túlsúlyban voltak a szórakoztatóipari szolgáltatások, mint például a zene- és táncmûvészeti tevékenység, a cirkusz- és varietémûsorok szervezése. A cég korai történetét ismerô egyik forrásunk szerint „a business két forgatókönyvvel indult, ami mellett Vajda László autója szerepelt apportként”. A cégiratok szerint Vajda 1,3 millió forint készpénz mellett egy 900 ezer forintot érô VW Golfot adott a vállalkozásba. A másik két alapító, a hamburgi Günter Holch 2,62 millió forinttal, az Anheuer-család pedig a Globex késôbbi bázisának számító Völgy utcai ingatlannal szállt be. (Utóbbiak üzletrészüket egy év múlva lecserélték egy Mercedes gépkocsira.) Vajda és Holch ezt követôen szapora tôkeemelésbe kezdett, bár ezek között a legritkább esetben szerepelt készpénz. 1989-ben üzleti kapcsolataikat értékelték 8,9 millió forintra, késôbb egy tévésorozat forgatókönyvét és egy filmgyártó vállalat megvalósíthatósági tanulmányát apportálták a cégbe. Az áttörés éve, amikor a cég – papíron – a nagyvállalatok sorába emelkedett, 1991 volt. Ekkor 17,4 millióról elôször 40 millió forintra emelték az alaptôkét (készpénz mellett két gépkocsival), majd – miközben részvénytársasággá alakultak át – 120 millióra, többek közt a Völgy utcai ingatlan átértékelésével és egy másik vállalkozás beolvasztásával. Az ingatlan egyébként csak egy darabig gazdagította a kft.-t, 1996-ban ugyanis Vajda – papíron – kivásárolta a cégbôl. Így fordulhatott elô, hogy amikor már nemzetközi elfogatóparancs volt érvényben ellene, bûnügyi zárlat hiányában egymilliárd forintért árulhatta a magántulajdonában lévô villát. (Vevôt már nem talált rá.)
Vajda László felbukkanását a nagyvállalkozók között sokan titokzatosnak tartották, nem lehetett tudni ugyanis, hogy Németországban mivel foglalkozott. Képes volt viszont olyan légkört teremteni maga körül, hogy üzletfelei azt higgyék, mindenhol jó összeköttetései vannak. Akadt, aki szerint képességei alapján kevéssé volt alkalmas egy szerteágazó vállalatbirodalom irányítására és mûködtetésére, egy másik forrásunk szerint viszont karizmatikus vezetô volt és igen vakmerô, aki nagy dobásra készült az építôiparban. Egy távoli munkatársa úgy találta, „nehéz volt beszélgetni vele, mert egyfajta primitívség sugárzott belôle”. Közelebbi ismerôsei pedig így jellemezték: „nagyon ellenszenves és rámenôs volt, viszont roppantul ügyelt a látszatra, hogy mindenkinek egyértelmû legyen, ô egy igazi nagymenô”. Egyik ügyfele szerint ez fôként külsôségekben nyilvánult meg: látványos fogadások a Völgy utcai rezidencián, ahol „még a szökôkútból is pezsgô folyt, és fürdôruhás hostessek foglalkoztak a vendégekkel”. Késôbb, 1993-tól több mint ezer négyzetméteres, impozáns székház a Királyhágó téren, elôtte öt-hat luxus Mercedesszel.
Forrásaink szerint a Globex igazi „motorja” a bankszakmából érkezô Vellai Györgyi volt, akit az ôt ismerôk úgy írnak le, mint aki „nagyon ügyes, erôszakos és gátlástalan”. A legtöbb forrásunk szerint kifejezetten ellenszenves volt. Abban szinte kivétel nélkül mindenki egyetért – még ha csak egyszer találkozott is vele –, hogy ha valamire szüksége volt, nem lehetett lerázni, elérte, amit akart, akár azon az áron is, hogy nem mondott igazat. Férfi ügyfelei szerint ugyanakkor „vonzó nô volt, elbûvölô modorral”. Évfolyamtársai úgy emlékeznek rá, mint aki csendes és segítôkész volt. A Közgazdaság-tudományi Egyetem elvégzése után az Országos Tervgazdasági Intézetbe került gazdaságmatematikusnak, ahol egyik volt kollégája szerint „semmivel nem tûnt ki a többiek közül, viszont nagyon szorgalmasan elemezte az idôsorokat”. Miután kutatóként nem futott be fényes karriert, a rendszerváltás már az Ipari Minisztériumban, Kapolyi László miniszteri titkárságán érte. Ezt követôen a Pénzügyminisztérium Medgyessy Péter vezette gazdaságpolitikai titkárságán dolgozott fél évig, majd 1990-ben, egy Hollandiában továbbképzéssel töltött év után a Fekete János elnöksége alatt álló izraeli–magyar Leumi Bankba tért haza. Ide Páles György, a pénzintézet vezérigazgatója hívta helyettesnek, hogy vállalati hitelelemzéseket készítsen. Onnan 1993 közepén a Globexhez távozott. Ugyanakkor elsô felbukkanása a vállalat körül két évvel korábbra tehetô, amikor a Globex Tervezô és Beruházó Rt. felügyelôbizottsági tagja lett. Ez informátoraink szerint az akkori banki gyakorlatban bevett szokás volt, így jobban figyelemmel kísérhették a kihelyezett hitelek sorsát. Azt azonban sokan a mai napig rejtélynek tartják, hogy a közepes képességû, átlagos teljesítményt nyújtó kutatóból hogyan lett a kilencvenes évek közepére – ahogy egyik közvetlen munkatársa mondta – a Globex pénzügyi zsenije. Egy volt egyetemi kollégája igencsak plasztikusan fogalmazta meg értetlenségét: „A kérdés az, hogyan lett a szerény kis nyusziból néhány év leforgása alatt nemzetközi szélhámos?”
A Vajda–Vellai párosról ugyanakkor sokan azt tartják, hogy „ôk sem úgy indultak, hogy lopni fognak és bûnözôk lesznek”. Ügyesek voltak és álmodozók: egy olyan piacon – luxuslakások tervezése, kivitelezése és értékesítése – akarták megvetni a lábukat, amelyben független szakértôk szerint is „volt fantázia”. Mint azonban jószerivel minden nulláról indult vállalkozásnak, a Globexnek is abból volt a legkevesebb, ami a növekedéshez a leginkább kellett: a pénzbôl. Ennek megszerzéséért ôk viszont semmilyen eszköztôl nem riadtak vissza. És az eseményeket nem bûnözôkként, hanem sikeres üzletemberekként élték meg – a 90-es évek Magyarországán, az egészen eredeti tôkefelhalmozás korában.
A látványos külsôségek ellenére tehát a Globex már az induláskor állandó pénzzavarral küzdött, amin csak idôlegesen tudtak enyhíteni a kívülrôl bevont források. A kezdeti szakaszban (1989-94 között) a Globex elsôsorban bankhitelekbôl finanszírozta egyre merészebb terveit. Az elsô nagyobb beruházást, a Völgy utcai vendégház építését például a Leumi Hitelbank lebonyolításában a már megszûnt – a Magyar Nemzeti Bank tulajdonában lévô – frankfurti Deutsche-Ungarische Banktól kapott 107 millió forintos hitel fedezte (HVG, 1997. május 10.), amit a Leumi Hitelbank 300 millió forinttal garantált. Ugyanakkor információink szerint ebben az idôszakban már több más bankkal (Magyar Hitel Bank, Általános Értékforgalmi Bank, Corvinbank, Kultúrbank, Credit Lyonnais) is hitelkapcsolatban álltak. Ezekkel az együttmûködés azonban többnyire csak egy alkalomra szólt, mivel egyik informátorunk szerint „elég nyögvenyelôsen ment a hitelek visszafizetése”. Pedig ekkor még többnyire fizettek – így a piaci hiedelmek ellenére a Leuminak is –, ha nem is mindig idôben.
A késedelem oka egyes forrásaink szerint az volt, hogy a felvett hitelek többsége egy éven belüli lejáratú volt, miközben az általuk kivitelezett ingatlanok értékesítése ennél jóval hosszabb idôt vett igénybe. A Globex – ahogy egy, a céggel a bukásig kapcsolatban állt ingatlanügynökség képviselôje fogalmazott – „már a kezdet kezdetén sem volt átlagos ingatlanfejlesztô”. Ennek oka pedig a – forrásaink szerint – szokatlan üzleti stratégia volt. Kezdetben ugyanis ezen a piacon nem akadt versenytársuk, sokáig a Globex volt az egyetlen, amely szinte kizárólag osztályon felüli lakások építésével és értékesítésével foglalkozott. A cég egy nagyon szûk réteget célzott meg, és ennek a nehezen behatárolható, elsôsorban orosz, ukrán és hazai vállalkozókból álló rétegnek a fizetôképes keresletére alapozta saját növekedését. Ugyanakkor egy magas inflációjú gazdaságban egyedülálló gyakorlatot folytatott: rövid lejáratú bankhitelekbôl maga finanszírozta a lakások építését, és az értékesítést csak azután kezdte, hogy a lakások készen álltak. Ráadásul ezeket – a budapesti luxuslakások piacán vezetônek számító két cég képviselôinek egybehangzó véleménye szerint – a szokásos ár két-háromszorosáért adták, miközben egy forrásunk szerint „klasszikus, optimista ingatlanfejlesztôi magatartást tanúsítottak azzal, hogy úgy számoltak: az átadás után fél évvel valamennyi ingatlant értékesítik”. Ez azonban korántsem sikerült: miután a Globex ragaszkodott a magas négyzetméterárhoz és az egyösszegû készpénzfizetéshez, és az árból sem engedett, mire elkelt az összes ingatlan, a fél évbôl gyakran két év lett. (1995-ben, amikor átlag 150-180 ezer forint volt egy színvonalas budai luxuslakás négyzetmétere, a Globex 400-500 ezer forintot kért. A csúcsot is a Globex tartja: a Gellért-hegyen egymillió forintos négyzetméteráron kelt el egy lakás.) Ez pedig azt jelentette, hogy a cég pénze állt a felhúzott házakban, miközben a banki kamatok ketyegtek. Ráadásul bérbe adni sem volt könnyû a rendkívül igényesen, egységesen és drágán kivitelezett lakásokat, miután a közös költség a Globex-házakhoz járó extraszolgáltatások (uszoda, szauna, 24 órás ôrzés, kertész, beléptetô-rendszer üzemeltetése) miatt meghaladta az amúgy is borsos bérleti díj húsz százalékát.
Ez pedig még a Magyarországon dolgozó külföldi menedzsereket is elriasztotta attól, hogy ilyen házakba költözzenek. Az értékesítés lassúságában ugyanakkor egy idô után az is szerepet játszott, hogy nem sok ügynökség törte magát a Globex által épített ingatlanok értékesítse érdekében. A piacon ugyanis gyorsan elterjedt, hogy nem mindig fizették ki a közvetítôi jutalékot.
A globexesek ennek ellenére forrásaink szerint „nem hallgattak senkire, mert ôk hittek ebben az üzletben. Kicsit olyan volt az egész, mintha maguknak építenének”. Késôbb a Globex a mûfajokat is keverni kezdte: nem maradt klasszikus ingatlanfejlesztô, amely azért szerez meg egy telket, hogy építsen rá, és minél hamarabb eladja, hanem olyan telkeket is vásárolt, amelyeken nem akart túladni. Ezt forrásaink szerint többek között az 1996-ra tervezett budapesti világkiállításra készülve tette, miután elnyertek egy ingatlanfejlesztési projektet a Soroksári úti expotelken. (Magyar Hírlap, 1994. július 6.) Egy szakértô szerint „már az elején látszott, hogy a piaci árnál kétszer magasabb négyzetméterárakra nem lehet hosszú távon alapozni, mert az ilyen lakások nagy számban nem eladhatóak. Márpedig ahhoz a látványos növekedéshez, amit a számok mutattak, tömeges értékesítésre lett volna szükség”. Elég, ha a lakáspiacon sikeres OTP Ingatlan Rt. vagy a Binder Rt. számait összehasonlítjuk a Globexével. E két cég ugyanis évek óta szerény (10 százalék körüli), de stabil eredményt produkál, miközben vezeti a lakásépítési piacot. Ebbôl ingatlannal foglalkozó forrásaink szerint az olvasható ki, hogy a Globex látványos növekedést sejtetô számai nem a lakás-, illetve ingatlanpiacon elért valós eredményeken, hanem az ingatlanértékelési játék lehetôségeit kihasználó számviteli és jogi trükkökön alapultak.
Volt olyan szakértô, akinek sommás véleménye szerint az egész vállalkozás „légvár volt, amihez képest a piramisjátékok biztos, kiszámítható üzletmenetet jelentettek”. A holdingszerkezet (a koordinációért és az adminisztrációért felelôs „vízfej”, a Globex Holding alatt a leányvállalatok önállóan mûködtek) 1993-as kialakítása sokak szerint már azt a célt szolgálta, hogy „számszakilag elfedjék a vállalkozás növekvô likviditási válságát, valamint az eszközök és források eltérô lejáratából fakadó feszültségeket”.
Vagyis folyamatosan görgették maguk elôtt az adósságokat, a felvett hitelekbôl pedig a meglévô lyukakat tömték be. Ezt a módszert nevezte egyik informátorunk „csepegtetôs technikának”: ahol a legjobban szorult a kapca, ott részben fizettek, majd „ügyvédek népes hadával felvértezve” kérték a tartozás átütemezését. A pénzügyi szektorban dolgozó informátorunk szerint elsôsorban ennek az üzleti magatartásnak a nyomán 1993-ra megromlott a Globex viszonya a bankokkal. (Ez alól csupán a Budapest Bank és a Polgári Bank jelentett kivételt. A külföldi tulajdonú pénzintézetek már nem szívesen adtak hitelt a csoportnak.)
Az eszközök és források „feszítettségét” és a bankoktól való függôséget tehát oldani kellett. Amint az részben a mérlegekbôl is kitûnik, a Globex Holding elsô teljes üzleti évében, 1994-ben az összes forráshoz képest feltûnôen magas (28,5 százalék) volt a – mindenekelôtt – rövid lejáratú kötelezettségek aránya. Ez az arány két év múlva már megközelítette az 50 százalékot, igaz, közben a kötelezettségek a hosszú lejárat irányába mozdultak el. Ebben nem kis szerepe volt Vellai Györgyi érkezésének, akinek javaslatára 1993 októberében megalapították „a csoport pénzszerzô lábát”, a Globex Brókerház Rt.-t. A brókercég feladata a csoport növekvô pénzigényének kielégítése lett, a banki hitelek fokozatosan háttérbe szorultak. Vellai – aki maga nem volt „értékpapíros” – egyik nagy erényének tartották, hogy olyan fiatal szakembereket tudott a brókercéghez csábítani, akik „hihetetlenül leleményesek voltak abban, hogyan lehet a hatályos jogszabályok mezsgyéjén mozogva új finanszírozási formákat kialakítani”. Elsô lépésként 1994-ben zárt végû ingatlanbefektetési alapot indítottak Rezidencia néven, amelynek kezelôje a holding százszázalékos tulajdonában lévô Pannónia Alapkezelô Rt. lett, élén a Leumi Hitelbanktól érkezett izraeli Zvi Hoffmann-nal. A Rezidencia befektetési jegyek kibocsátásból közel másfél milliárd forint folyt be, amitôl „egy csapásra bô lett az addig szorító kabát”. Nemcsak a bankkal szemben fennálló tartozások rendezésére futotta, hanem a terjeszkedésre is. Ebben az idôszakban fôként olyan befagyott követeléseket vásároltak meg, amely mögött ingatlanfedezet állt. (Így került a birtokukba két belvárosi ingatlan a Lupis-hagyatékból, több mátyásföldi szántó az Ybl Bank felszámolásakor, vagy a Konzumbanknál majdnem csôdhelyzetet okozó 1,8 milliárd forint névértékû követeléscsomag egy része is.) Bár akkor sokan nem értették, miért volt szüksége egy alapvetôen ingatlanos csoportnak – ahogy egyik forrásunk fogalmazott – egy „teljesen profilidegen” brókercégre, utólag elismerik: az értékpapírpiac szabályozása jóval elmaradt a bankszektorétól, így itt jóval több lehetôség nyílt az ügyeskedésre.
Trükkökben nem volt hiány. A Rezidencia befektetési jegyek értékesítését például vidéki takarékszövetkezetek bevonásával oldották meg (többen közülük máig bánják, hogy szóba álltak a Globex képviselôivel). Az ajánlat felettébb csábító volt: a szövetkezet az értékpapír-vásárlást meghitelezte ügyfeleinek, akik ezután adókedvezményt vehettek igénybe, a hitelt pedig a szövetkezetnél letétbe helyezett befektetési jegyek hozamából törleszthették. A papíron jól mutató konstrukció szépséghibájára csak utóbb derült fény, amikor az alapkezelô két év után, 1996-ban „elfelejtett” hozamot fizetni a Rezidenciák után. Hat-nyolcezer kisbefektetô és közel száz szövetkezet szembesült azzal, hogy az „ingyen” folyósított hitelt valakinek törlesztenie kell. Ekkor többen az Állami Értékpapír-felügyelethez, illetve jogi képviselôkhöz fordultak, és végül 1997-ben kicsikartak a Globexbôl egy engedményezési konstrukciót. Ebben a holding a brókercég kezessége mellett vállalta, hogy megvásárolja a letétbe helyezett befektetési jegyeket, illetve a befektetôk tartozását. Ezen a bolton is csak a Globex keresett, miután információink szerint a befektetési jegyeket és követeléseket az eredeti ár töredékéért vásárolta vissza.
Hasonlóan „furmányos” volt a kárpótlási jegyek hasznosítására alapított Globex Általános Befektetési Szövetkezet is. A veszprémi székhellyel, ötvenezer forintos induló vagyonnal alapított társaság – hasonlóan másokhoz – arra a személyi jövedelemadóról szóló törvényben lévô joghézagra csapott le, amely szerint a szövetkezeti üzletrészek vásárlása után 30 százalékos adókedvezményt lehetett igénybe venni. A történetet végigkísérô egyik szereplô szerint „a törvény az agráriumban tevékenykedôket akarta helyzetbe hozni”, ám a pontatlan fogalmazás miatt az ügyeskedôk kiváló terepe lett. A törvény szövegébe ugyanis a „szövetkezet” szó elé elfelejtették beírni a „mezôgazdasági” jelzôt. Meglepetésüknek magas beosztású állami tisztviselôk is hangot adtak (Figyelô, 1995. március 23.). A Globex Szövetkezet a kárpótlási jegyeket 172 százalékos árfolyamon számította be, cserébe szövetkezeti üzletrészt adott el a névérték 500 százalékáért, ami után a befektetôk visszaigényelték a 30 százalékos adókedvezményt. Aki pedig nem alanyi jogon volt kárpótolt, az hitelre vásárolhatott náluk kárpótlási jegyet. Egy adószakértô szerint az ügylet „teljesen fiktív volt, miután az üzletrész mögött lényegében semmilyen vagyon nem állt”. Ezt a Globex Holding is felismerte, ezért tízmillió forint tôketartalékot adott át a szövetkezetnek. „A buli azonban túl jól sikerült” – mondta egy másik forrásunk, ezért „állandóan tupírozni kellett az alaptôkét”. A szövetkezetnek közel tízezer tagja lett, akik milliárdos nagyságrendben vettek igénybe adókedvezményt.
Ezt azonban már az APEH sem hagyta szó nélkül, felhívásban jelezte, nem fogadja el a szövetkezeti üzletrészek utáni adó-visszaigénylési kérelmeket. A felhívásból több mint tízezer perrel járó országos botrány kerekedett, amelynek szításában információink szerint élen járt a Globex-csoport. Az egyik szereplô szerint a „globexesek a demokratikus intézményrendszer minden elemét mozgósították annak érdekében, hogy az adóhivatalt döntése megmásítására bírják”. Még a német nagykövetségtôl is érkezett egy levél a pénzügyminiszterhez, amelyben a német–magyar befektetési egyezmények súlyos megsértéseként értékelték az APEH döntését. Az APEH azonban a PM illetékeseivel teljes egyetértésben alakította ki álláspontját. Azt ugyanis a PM-ben is látták 1995 ôszén, hogy a befektetési adókedvezmények „innovatív módon történô kevergetése” sok munkát és fejtörést fog okozni. Egy igen befolyásos PM-s forrásunk szerint ezért már jó fél évvel az ügy kipattanása elôtt szakmai megbeszéléseket kezdeményeztek az APEH-esekkel, mert „politikailag roppant kényes volt az ügy, hiszen sok embert érintett. Ráadásul olyan elvi kérdéseket kellett megfogalmazni, hogy az adókedvezmény valamilyen – az állam által támogatott – célt szolgál, ha pedig nincs mögötte valós gazdasági teljesítmény, akkor a kedvezmény nem vehetô igénybe”. Az ügy folyományaként egyrészt 1996-ban bekerült az szja-törvénybe az idézett kitétel, másrészt az APEH egy széleskörû vizsgálatot indított a Globex-csoport holdudvarába tartozó cégek feltérképezésére. Ennek egyik eredménye információink szerint az lett, hogy az adóhivatal büntetôfeljelentést tett ismeretlen tettesek ellen a Központi Bûnüldözési Igazgatóságon.
Abban informátoraink többsége egyetértett, hogy a Globex-csoport a szövetkezeti konstrukcióval felettébb olcsón jutott nagy mennyiségû kárpótlási jegyhez, amelyet késôbb tôzsdei ügyletekben és privatizációs tranzakciókban használt fel. Ez azonban még távolról sem volt elég arra, hogy a csoport növekvô készpénzigényét kielégítse. A valódi gyógyírt erre 1996-ban találták meg, amikor piacra dobták elsô kötvényüket, a Globex ‘98-at. A papír rendkívül egyszerû elven alapult: a kétéves futamidô alatt a piacinál jóval magasabb hozamot ígért (az elsô évre 32, a másodikra 36 százalékot), amit megfejeltek egy visszavásárlási garanciával. A hangzatos reklámkampány megtette a hatását: „dôlt a lóvé”, a kötvényekbôl egymilliárd forint folyt be.
Volt azonban egy elem, amely többek szemében még a sikerek tetôpontján is gyanússá tette a Globex-csoportot. Ez a holding 1994 szeptemberében elhatározott, ám végül csak 1995. május 26-án végrehajtott alaptôke-emelése volt, melynek során a jegyzett tôkét az alapításkori 300 millió forintról 3,1 milliárd forintra emelték, a szakemberek szerint „meglehetôsen mókás módon”. A tranzakció úgy zajlott le, hogy a Globex Tervezô és Beruházó Rt. 220 millió forint névértékû részvénycsomagját a tulajdonos Günter Holch – 2,86 milliárd forintos, azaz majdnem tizenháromszoros értéken – ellenérték nélkül (!) átruházta a Globex Holding Rt.-re. Az akciót a cégiratok szerint a társaság könyvvizsgálója, a Deloitte & Touche is elfogadta, „mivel az nem haladta meg a D&T üzletértékelésében meghatározott mértéket”. Szakértôk szerint az ügylet klasszikus példája annak, hogyan lehet egy vállalkozás alaptôkéjét készpénz nélkül legális módon a többszörösére felfújni. Nem kell más, mint egy, a vállalkozás jövôbeni kilátásait taglaló üzletértékelés, amelynek alapján szabadon eldönthetô, milyen értéken fogadják be az apportot – feltéve, ha azt a könyvvizsgáló is hitelesíti.
A Deloitte & Touche igazgatója, Steve Labossiere cáfolta, hogy ôk készítették volna a tôkeemelés alapjául szolgáló üzletértékelést. Nem is hitelesítették a Globex Holding Rt. alaptôkeemelését, csupán annyi történt, hogy „a Deloitte & Touche meghatározta a Globex Tervezô és Beruházó Rt. saját tôkéje 1994. augusztus 31. állapotának megfelelô befektetési értéktartományát. Az értéktartomány meghatározása a Globex Tervezô és Beruházó Rt. vezetése által összeállított üzleti terven alapult. A nemzetközi értékbecslési szabályok és a Magyarországon elfogadott értékbecslési módszerek alkalmazásával készítettük el az értékbecslést, amely egy bizonyos értéktartományt határozott meg. Ezen az értéktartományon belül a Globex Holding, illetve a Globex Beruházó Rt. határozták meg az apport értékét, amit a Deloitte & Touche elfogadott.”
Forrásaink szerint a tôkeemelés leírt módja késôbb jelentôs törést okozott a könyvvizsgáló és a Globex-vezetôk között, elsôsorban azért, mert az üzleti tervben meghatározott értéknövekedés nem következett be. A Deloitte & Touche többször próbálta rábírni a cég vezetôit, hogy az ebbôl fakadó számviteli veszteségre képezzenek céltartalékot. Ôk azonban elutasították ezt, majd 1997-ben (két évvel az ügylet után) visszavonták a könyvvizsgáló megbízatását. A könyvvizsgáló az 1996-os évrôl szóló mérleget tehát már nem hitelesítette, hanem – ahogy egy forrásunk fogalmazott – „kölcsönös káromkodások közepette levonult a pályáról”. A szakemberek egy része a sikerek ellenére gyanakodva tekintett a Globexre. Egy magát óvatosnak tartó befektetési bankár szerint „a tôkeemelés miatt volt az embernek egy bizonytalanságérzete a Globexszel kapcsolatban, hogy az egész valahogy nem megalapozott”.
A látszat azonban azt mutatta, hogy a szekér szalad, amire éppen ezért egyre többen próbáltak felkapaszkodni. 1996-ban a csoport már hét tagból állt, együttes jegyzett tôkéjük meghaladta a hétmilliárd forintot. A holding mutatói ezzel együtt is meglehetôsen felemás képet mutattak: a 7,3 milliárd forintos mérlegfôösszeghez képest a kötelezettségek együttes összege 3,4 milliárd forint volt, miközben az adózás elôtti eredmény alig haladta meg a 300 milliót. A kétkedôket is meggyôzte azonban, hogy abban az évben több mint 40 (!) ingatlan tervezésébe és kivitelezésébe fogtak bele, többek közt a I. kerületi Szalag és a II. kerületi Fullánk utcában. A finanszírozók közé a látványos sikerek hatására visszatértek a bankok is: az OTP Bank közel 300 millió forint hitellel segítette a Szalag utcai ingatlan kivitelezését, a Konzumbank pedig 250 millió forint hosszú lejáratú beruházási és fejlesztési hitelt nyújtott. Erre az idôszakra tehetô a birodalom német hídfôállásának, a Globex Holding Deutschlandnak a megalapítása is, egymillió márkás alaptôkével. Még arra is futotta, hogy hozzákezdjenek az eredeti arculattól végképp eltérô sajtóportfólió kiépítéséhez is. Bár a Magyar Nemzet megszerzéséért folytatott versenyben végül alulmaradtak a Postabankkal szemben, a Reform kiadása így is súlyt adott nekik a sajtópiacon.
Ez utóbbi ugyanakkor döntô szerepet játszott abban is, hogy a Globex-csoport hatalmi tényezôvé vált. A Globex Press elnöke az ismert tévés személyiség, Kapuvári Gábor lett (aki igazgatósági tagja volt az Evernia Rt.-nek is, ahol a korábbi KISZ-fôtitkár Nagy Imre mellett a szocialista politikus Szekeres Imre felesége, Vásárhelyi Katalin is helyet kapott). Vezérigazgatónak Mérô Tamást nevezték ki (ô korábban az MSZP központjában dolgozott). A felügyelôbizottságba beválasztották a Honvédelmi Minisztérium helyettes államtitkárának, Janza Károlynak a másod-unokatestvérét, Janza Györgyöt is. A szóvivô pedig a szakmában „régi motorosnak” számító Meruk József lett. Forrásaink szerint a sajtóportfólió két okból is fontos lehetett a Globex számára. Egyrészt „hatalmi tényezô volt, amivel befolyásolni lehet”, másrészt pedig kiválóan alkalmas „különféle honoráriumok kifizetésére és költségek elszámolására”. Épp ezért még az sem számított, hogy a Globex Press Rt. megalakulásától kezdve veszteséget termelt. Szolgálatai ugyanis busásan megtérültek a csoport többi tagjánál.
Ám a Globex vezetôi nem elégedtek meg ennyivel. 1997 közepén egy igencsak merész, hároméves programot vázoltak fel. Ennek egyik eleme, hogy a holding alaptôkéjét nyilvános kibocsátással további hárommilliárd forinttal, a brókercég alaptôkéjét pedig egymilliárd forintra emelik, és az új hitelintézeti törvénynek megfelelô befektetési társasággá alakítják át. Lépéseket tettek a banki kapcsolatok szorosabbra fûzésére is: kiválasztottjuk az akkor már igencsak ingatag helyzetben lévô Postabank volt, amelynek alaptôke-emelésében kétmilliárd forinttal vettek volna részt. Ezzel párhuzamosan kilenc ingatlan-projektet terveztek 2000-ig, amelybôl 30 milliárd forintos árbevételt és közel nyolcmilliárd forintos nyereséget reméltek. Ebben olyan ingatlanfejlesztések szerepeltek, mint a Hunguesttel közösen hasznosítandó rózsadombi SZOT-üdülô és a tulajdonukba került kôszegi Hotel Panoráma átépítése, vagy az Ybl Banktól származó mátyásföldi ingatlanokon egy teljes új városrész, a Parkváros felépítése, amelynek kivitelezéséhez még a végjáték napjaiban is kétségbeesetten kerestek partnert.
(A következô számunkban megjelenô második rész tartalmából: milyen beruházások sodorták a Globex-csoportot csôdhelyzetbe, miként szegték meg az írott és íratlan szabályokat, mit tettek vagy nem tettek az állami szervezetek?)