Valóban lenyûgözô a berlini keleti (sziléziai) pályaudvarról keletre menô vasútvonalak sokasága a század elején, majd ahogy a világháborúk és diktatúrák szelleme megfeküdte és elbutította Európát, a kontinens két legnépesebb nemzetét, az oroszt és a németet is, a járatok megritkultak, vonalak befagytak, de még volt, a megszállottságokkal elkeveredve, vagy éppen kivételes idôszakokban, aranyló provizóriumokban volt józanság is, ami abban áll, hogy a népeknek sok értelmes dolguk lehet egymással, menjenek tehát a vonatok, és akárhogy is van, menjünk, nézzük meg egymást, tanuljunk egymástól és boldoguljunk egymás városaiban. Menni úgyis csak azok fognak, akiknek fontos, akik ott kellenek, akik megélhetésre leltek, akik otthonos zugot találnak a másik, a legközelebbi nagyvárosban, mondhatni világvárosban. Hova is menne a szellemi-politikai menekült? Oda, ahol már van több százezres kolónia, ahol – ha valaki Oroszországból jön – nagy valószínûséggel támaszra lel a németül már jobban tudó oroszoknál és a baráti németek körében, mert minden nemzeti kolónia körül van egy bennszülött baráti kör, amely az emigránsokkal összemelegedik, s körükben lelki hazája egy részét fedezi fel, így nôtt bele az orosz Berlin a német Berlinbe, Charlottengrad Charlottenburgba, így a berlini oroszok kellô mennyiségben gyûltek össze Észak-Európa közepén, érdekesek és változatosak is voltak persze, fehérek és vörösök, arisztokratikusak és darabosak, mindenféle tulajdonság megtestesítôi, de itt, Berlinben, voltak már annyian, elérték azt a kritikus tömeget, hogy mindenre teljen belôlük, hogy jóformán egész társadalommá váljanak.
Európaiak voltak, keveredni tudók, tanulékonyak, megfigyelôk, kémek, kíváncsiak, nézték taxisofôrként, nézték könyvtári törzsvendégként, kávéházi íróként Berlint, és mert ez a nézés megküzdés is volt az idegen város túlhatalmával, talán éppen jobban meg is ismerték, bebarangolták azt. Megfejtendô talány volt számukra a város, meggondolt viszonyuk volt hozzá, itt próbáltak élni, ezt választották, még ha szidták is.
Persze, hogy szidták, mert a kolóniák titkos belsô meggyôzôdése többnyire az, hogy a helybeliek nem rosszak ugyan, de van egy hibájuk, intellektuális és karakterhibájuk, nevezetesen az, hogy nem olyanok, mint mi, a kolóniák tagjai. Épp az emigráns ne szenvedjen abban a minden nemzetre kiterjedô agybajban, hogy mi vagyunk a legkülönbek? Ami nevetséges és megható is. Néha viszont fegyveres túlzások esetén a nemzeti önhittség gyûlöletessé és megbocsáthatatlanná is válhat, elôrebocsátva azt, hogy az ember bocsánatot érdemel, a bûn azonban nem.
Mindezt meggondolva az orosz nyelvû kolónia Berlinben nagy kulturális változatosságával, furcsa emberek mágneses pólusaival önmagában is tekintélyes volt, de a német Berlinnel, a fogadó várossal és más vendégekkel is összekeveredett – abban a két háború közötti, de leginkább a harminchárom elôtti periódusban, amelynek Berlinében valamennyien szívesen tennénk egy alapos látogatást –, és ez az orosz kolónia lényeges tényezôje volt az éppen általa is világvárossá váló Berlinnek, és innen továbbáramlóan Európa más urbánus központjainak, mert az emigráns az urbánus központok között bolyong.
A kolónia változatosságát az adja, hogy van benne mindenféle ember, mondjuk éppen szovjet állami szolgálatban álló, és attól az államtól éppenséggel menekülô ember, akik idegenben könnyedébben érintkeznek egymással, hiszen szemlátomást jól eltársalognak egymással olyanok is, akik odahaza nemhogy nem állnának szóba egymással, hanem éppen följelentenék vagy lecsukatnák egymást.
Karl Schlögelt szemmel láthatóan vonzza az, ami komplex, paradox, váratlan, tarka, és ezt az érzékenységét kelet felé fordította, ami rendjén való és elônyös döntés volt, hiszen szükségképpen kell olyan berlinieknek is lenniük, akiket nem csak az érdekel, ami Berlintôl nyugatra van, hanem az is, ami tôle keletre, akik a keleti szomszédokra is kíváncsiak, történetesen Európa legnépesebb és legterjedelmesebb nemzetére is, amellyel békében közlekedni nagyon is érdemes volt, háborúzni viszont egy csöppet sem érdemes.
Karl Schlögel a reflexíven kíváncsi, életfigyelô tudósok kivételes klubjába tartozik, aki, ha történész, akkor az ô kezében egy látszólag semmitmondó adat egyszerre énekelni kezd, mint például egy vasúti menetrend, vagy egy étlap. Így nézte meg korábban Moszkvát, annak is a századfordulós arcát utasként, kutatóként, aki kiszáll-beszáll pályaudvarokon, és étkezik az éttermekben, bogarászik antikvár könyvesboltokban és megtölti a céduláit a könyvtárakban, remek idézetekre vadászik, amelyek attól olyan pompásak, hogy majd együttállásba lépnek más idézetekkel, amelyeknek lelôhelyét pontos jegyzetek adják meg a könyv hátulján.
Így nézte meg most retrospektíve a saját városát, Berlint, mint nagyszabású táborhelyet, az Európába, nyugatra kiáramló oroszokét, oroszul beszélôkét a két háború között, idôutazást téve a történészi mesterség eszközeivel dolgozó esszéíróként, egyszerre érdekes, tanulságos és meggondolkodtató képét adva annak a világnak, amely háromszázezer ember köré szövôdött a weimari demokrácia idején; amikor a Komintern vizionáriusa, Radek, a geopolitika vizionáriusával, Franzhofferrel cserélt eszmét, amikor a frakkos, keménykalapos külügyminiszterek abban próbáltak megállapodni, hogy egymás ellen nem háborúznak, de innen-onnan elmarkolnak egy-egy területet, mert a nagy állam még nagyobb akar lenni, és ha a század nagyzási kórjában szenved, akkor azt is progresszív és erkölcsös tettnek érezné, ha kis államokat menet közben elnyelne, a másik nagy államtól pedig ezért legföljebb látszólagos ellenkezésben részesülne. Nabokov csak megélni akart, és néhány jó könyvet megírni, Radek szovjet világbirodalomról ábrándozott, és végül, 1937-ben, másfajta irodalomba mélyedt, segített Visinszkij fôügyésznek megírni a maga ellen szóló vádiratot.
Megbocsátható és teljességgel érthetô, ha Schlögel élvezetét leli a fantasztikus sorsalakulásokban, a bizarr tragédiákban, van szeme az anyagához, olyan tudós, akinek mûködik az empátiája, és amit megért, annak sokszor evokatív prózában ad kifejezést. Karl Schlögel hivatásszerûen fölteszi a HOL kérdését, és látni is akarja az összejövetelek helyszíneit, amelyek önálló alanyként élnek.
Két nép viszonya végtelen regény, amelybôl ez a finom mozaikszerkesztésû könyv egy mesedús fejezet. De ezt a fejezetet meg is kellett írni. Lehetett errôl-arról tudni, de a tárgyban a metaforát Karl Schlögel látta meg, az ô türelme kellett ahhoz, hogy olyan idézeteket olvashassunk sorban, amelyek éppen az összeillesztés révén csillognak fel.
Íróinak találom Schlögel szemérmét, ahogy elrejtôzik anyaga mögé, de íróinak érzem azt a felfedezô örömöt is, amellyel az elmondani érdekesnek vélt adatokra rábukkan, végezetül pedig a témák összefûzésének szuverén rendjét.
A két nép viszonyára a hullámzás volt a jellemzô, néha együtt, néha egymás ellen, az erôviszonyok változóak, egyik sem tud végérvényesen a másik fölé kerekedni, túlzó expanzióból összeomlás következik, és az sem megy, hogy a közbülsô zónát egymás között felosszák, mert a kis nemzetek sem hagyják magukat, és tesznek róla, hogy ôket is komolyan vegyék.
Béke van, nincsenek egymás földjén megszálló csapatok, és nem is tervez ilyeneket egymás földjére küldeni senki sem. A voltaképpeni huszadik században – 1914-tôl 1989-ig – a német-orosz viszonyban ott várakoztak a háttérben a fegyverek, a seregek, az udvariasság mögött ott állt a háttérben az erôszakgépezet. Ilyesmirôl most nincsen szó, lehetséges az, ami kívánatos: a megismerésen alapuló rokonszenv a két nemzet mértékadó személyiségei között.
Mind a két nagy nemzet a demokrácia mellett kötelezte el magát, és nem arról van szó, hogy a nacionalizmus és a szocializmus erôit próbálják egyesíteni a liberális demokráciák a Nyugat ellen, és a középeurópai kisebb országok rovására. Túlzás lenne szerelmi viszonyról beszélnünk, de az érdekeltek figyelik egymást, boldogulást kívánnak egymásnak és újra meg újra képesek a másikon elcsodálkozni. Most az értékek gyakorlati egyeztetése, a megsértett formák és normák helyreállítása van napirenden. Többek között a fôvárosi diplomáciai életé, amelyben a kulturális érintkezésnek kiemelkedô fontossága van.
Mind a nagykövet úr, mind a kiadó, mind a szerzô részérôl bölcs gesztusnak vélem, hogy a könyv megjelenését éppen itt, az Unter den Lindenen épült nagyszabású palotában ünnepeljük, amely valódi funkcióját ezen az ezredvégen fogja elnyerni, akkor, amikor az egész szomszédság felépül. Meglesz nem csak a többi követségi palota itt, a közvetlen közelben, de meglesz az új székháza a Mûvészetek Akadémiájának is, amely a mûvészek találkozásának, a szellemi cserének az elômozdítását választotta hivatásául. Közel az idô, amikor már sok fényes terem lesz ezen a környéken kivilágítva, amelyekben gyakori esemény lesz a nemzetek kiválóságainak megjelenése, szereplése, találkozása, keveredése egy nagyváros legközepén. Arról is írnak majd könyvet. És azok a szerzôk mind hivatkozni fognak Karl Schlögel könyvére, amelyrôl azt jósolom, hogy sokáig ott marad a könyvespolcokon.
• Molnár Erzsébet: Lichthof, Irodalom Kft., 1998. 236 oldal, 800 Ft
Mondjunk nagyot: Molnár Erzsébet az újságírás Galgóczi Erzsébetje: szigorú, elkötelezett, következetes, ôszinte, bátor.
Bátor olvasót is kíván ez a kötet; nem kellemes olvasmány. Nem szívesen látjuk, hol élünk. Ki itt belépsz, hagyj fel minden satöbbi.
Ha volna értelme, mondanám: nem értek egyet evvel a könyvvel. De lehet-e azt mondani, hogy nem értek egyet az esôvel? Nem értek egyet a létezéssel. Lehet-e azt mondani, értsd: gondolni, nem értek egyet a van-nal?
A táj, amelyben vagyunk: mondjuk, a nyolcadik kerület, ezerszer, de áldásról nincsen szó, egy bérház, egy folyosó, egy lépcsôház, a villanyt kikapcsolták, gáz nincs; aszott kenyérdarabka, megkezdett lekvár, penész, kihullott rizsszemek, egy hokedli furcsa pózban, asztal, tört lábú szék. Szakadt, viseltes, pecsétes: minden. Itt vagy kiabálnak (kiabálunk), vagy motyognak. Itt az emberek csúnyák, az arcokat alig látni a hegektôl és a véraláfutástól. Kinek a hasonlatosságára vannak teremtve? Karácsony = friss fenyôillat + dermedô cukormassza + paradicsomos káposzta.
Berzenkedhetnénk: nem, nem, nem. Berzenkedj csak.
Azért az egyértelmû, hogy a Práter utca és környéke is A világ, ugyanúgy, ahogy Oravecz Szajlája. Megkockáztatom: ugyanaz a világ. Megkockáztatom: ezt egyikôjük könyve sem tudja.
Elszaporodtak a magukban beszélô emberek a hatos villamoson. Ez egy jellegzetes ME kezdômondat. Vagy még inkább: A mellettünk lévô házban a minap a spartheltre borult egy öregasszony, melegedett kicsit, majd közvetlenül ezután csöndben távozott.
Megyesin iskolázott hang ez, de sprôdebb, kisebb dolgokra néz (lát), kevesebb a humora, több a tragikuma (egy tragikum nélküli világban). Na mije van neki, ha erre akarnánk válaszolni, ME-nek vagy a hangjának fôképp helyzete van, ahonnét beszél, az ô.
Mennyire nem valóságos ebben a világban az, amirôl a tévé (stb.) beszél: a gazdasági föllendülés, a javuló (romló) közbiztonság, a GDP, egy politikus, név nem fontos (tényleg nem), nem ezen kell elgondolkodni, hanem például azon, hogy kitakarítsuk-e a pincét vagy ne. A tévénézô a valóságos. Tipegô öregasszony és fitnessz mozgalom, kormány és rántott leves, mi van, mi nincs.
Mindig november van, ködös, nyálkás dermedés. Csak ha valaminek rohadnia kell, akkor lesz egy pillanatra augusztus.
Szerzônk sokat tud: tudja például, hogy a meggymagozástól elmennek a férfiak, elódalognak. Hortyogó embert (párt) konyhából ágy felé vonszolni: tudja, mirôl beszél. Kinek a varázslatos hasát simogassuk, hogy annyi – ilyen kérdések foglalkoztatják ME-t, amibôl kitetszik, hogy egy (!) komoly nô (van).
Így sebtében, magyar férfi, nem bírom átlátni, hogy politically correct-e a javaslatom, de olvasás közben ne tessék elfelejteni, hogy ezt a könyvet nô írta. Néhány mondat, helyzet, élet és életkép így külön fölragyog. Példákkal nem könnyítem az olvasó életét; könnyíts magadon. (Gyakorlat: képzeljük el, nem, gondoljuk át, hogy Beethoven nô…)
Lopják a józsefvárosi kapukat, bomba a kisudvarban, fölszántják a temetôket, és a tûzszerészek csak egy hónap múlva jönnek: az abszurd mint napi tapasztalat. Ennek semmi köze a hatvanas évek abszurdjához, a Mroæek kozmikus abszurdjához, ez hétköznapi, kicsi – csak belehalni lehet, írtam majdnem (mit ért ön majdnemen?), egy ME-írásnak ez nem jutna az eszébe. Az ember él, mondják ezek az írások. Hal is, de nem bele.
Mi tartja a ház homlokzatát? A dzsuva. – Errôl szól ez a könyv, a káoszról, amely itt billeg körülöttünk: jöjjön, ne jöjjön. Félig lumpen, kicsi polgár, ez van itt mint középosztály (rímkényszer). Minden töredék, mint a kortárs mûvészetben. Egy végzetszerû, szûk világ. Ez a szûk világ az ország. A hely, ahol most vagyunk. Ezt az országot Molnár elviselhetetlennek írja le. Elviselhetetlen, mely természetesen elviselhetô, mert elviseljük. Magyarország mint ezer éves katyvasz.
Itt nincs költészet, fény, ez újságírás, ez adja a súlyát a könyvnek, a nehezét, ezért is nehéz olvasni. Úgy kell talán, mint Marcus Aureliust: idônként kicsit bele, hogy tudjuk, merre hány centi.
Ajánlanám, ismerkedés az országgal, a millenniumi szervezôbizottságoknak kötelezô olvasmányul: tudják, kiknek. Mûvészeknek: tudják, kiknek. Szegény Márai beszélt errôl utoljára, ô még hozzátette akkor: minek.
Itt nem úgy van, hogy a sok izé közt a végén fölcsillan egy kis micsoda. Következetesen nem csillan. Ha csillanna, csillanna, de nem csillan. Nincs menekülés, mert, nemde, hova. Hogy megint nevet mondjak, Tandori volna ilyen, ha nem volna költô. Itt is minden az, ami: becsületesen, ahogy illik. TD mûfajának, vagyis létének megfelelôen teremtett (csinált) egy univerzumot („ezek vannak mostanában, fômedvém, a fejemben”), és ahhoz hû: ha törik, ha szakad, és törik, szakad. Ahogy itten is.
Mi a teendô hát? Menedzseljünk vesét.
A végére ideírok egy mondatot a könyvbôl, melyet én valószínûleg sosem fogok kimondhatni, pedig közel áll hozzám úgy mûvészileg, mint emberileg: Tudja, ki kúrna a maga urával, csak beszélgetni mentem be, azzal beszélgetek, akivel akarok.
Nem tudom elfelejteni azt az állapotos asszonyt a pingpongasztal alatt.
Ezt a magzatot miért nem akarja senki megvédeni? Nincs egy szervezet alfától ómegáig, melynek százezer forintjával meg lehetne menteni a mínuszos éjszakáktól, a baseballütôs skinheadektôl ezt az asszonyt és méhének „áldott gyümölcsét”? Ha valóban „minden gyermek egyaránt fontos”, az miért csak a milliomos csemetékre vonatkozik, az ô édesanyjuknak, mint ezt Anatole France óta tudjuk, éppúgy szabad a pingpongasztal alatt aludni, mint ama agyonfagyott kis koszosnak, aki állandó bejelentett lakás híján feltehetôen az állampolgári jogon járó családi pótlékhoz sem igen fog hozzájutni. A már megszületett kisdedeket miért nem óvja az a sok agresszív méh-békeharcos, aki egy nô válsághelyzeteként talán még egy pingpongasztal-lakást sem szeretné elfogadni? Az ölelés következményeit közügynek tekintik, a szülés következményét – ami egy virtuális Messiás világrajöttét éppúgy jelentheti, mint egy életképtelen véglényét – meg magánügynek, melyhez a köznek csak akkor van köze, ha a szülô nô a parkban hagyja az újszülöttet.
Ez évben még lehetôség volt arra, hogy adónk második 1 százalékát az éhezô gyermekek javára utaljuk át; 1999-tôl világi célként csupán Nemeskürty 25 milliárdját toldhatjuk meg adófilléreinkkel (azután meg, gondolom, a futball Eb költségeihez lehet kötelezôen választható módon hozzájárulni.) Igaz, az éhezô gyerekek szülei feltehetôen nem „járulnak hozzá a közterhek viseléséhez”, ezért nem méltók a társadalom megkülönböztetett gondoskodására. A Nyomorultak szerzôjének szép szavait arról, hogy „minden megnyitott iskola két bezárt börtönt” jelent, mifelénk manapság kevesen idézik. Ahogy jeles kortársa, a liberális katolicizmus/keresztény szociális gondolat múlt századi felfedezôje, Lammenois abbé írta: „Ha Krisztus közöttünk élne, bármely városi csendôr méltatlan érintésével gyalázhatná, és egy bölcs bíró elítélhetné csavargásért, mivel»az Ember Fia számára nem volt egy kôdarab, ahová fejét lehajthatta volna«…”
Persze így karácsony környékén felbuzdul bennünk a keresztény karitász, s egy-két napig, Marie Antoinette-i bölcselmünknek megfelelôen, kenyér helyett kalács is jut clochard-jainknak. Az év többi napján meg csak a „csak”-ot kell elhagynunk a kegyeletteljes igébôl: nem kenyérrel él az ember, vagy ha igen, vegye a kukából. Mármint az, akinek az emberi és polgári jogok klasszikus szentháromságából – Élet, Szabadság és Tulajdon – csupán az emberi jog, az élethez (de nem az emberi élethez) való jog maradt, a polgárlétet jelentô tulajdonból semmi, vigaszként meg annyi, hogy a szabadságjogokért lassan azon polgártársai is kezdhetnek aggódni, akiknek eleddig megadatott a nem csak kenyérrel élés szellemi luxusa.
Minden ember nemdohányzónak születik.
Tanárom a fegyelemsértésre adott magyarázatokat gyûjtötte.
Ez volt a szenvedélye.
Doktor Tettamanti Béla – isten nyugosztalja – kockás füzetével végigszáguldott a Rákóczi Gimnázium húgyszagú folyosóján, föltépte a klozetajtót, mely mögül kidôlt a negyedik cé gôzhajónyi füstje és megkérdezte:
– Mértdohányzolmikorazkárosazegészségre? Hm? Hüjegotár!
– Szenvedélyem nekem ez...
– Elfogadom az indokot. De ne fújd a pofámba a füstöt, kisbunkó!
Tulajdonképpen iskolám részérôl a dohányzás mint probléma ezzel el is volt intézve. Ezek olyan idôk voltak, amikor pauszpapírszerû zacskóban Harmóniát lehetett kapni hármat és a nôk rövid Mátra cigarettavégeket rúzsoztak ajkaikkal. Mikor anyám rájött, hogy dohányzom, megkérdezte:
– Mit szívsz?
– Tervet.
– Mér?
– Három hatvan.
Adott még egy forintot, hogy valami egészségesebb legyen a zsebemben, mert a dohányzás káros.
– Szívjál valami olyasmit, ami kevésbé ártalmas, mint a Terv. És ne fújd a pofámba a füstöt. Lakásban, közelemben és az iskolában nem dohányozhatsz.
Ezzel nevelô környezetem részérôl a dohányzás kulturális és mentális problémája, a tiltásoktól túlterhelt idôben megtárgyalást nyert.
„Csökkent a cigivel a szájban gyereket toló anyák száma” – mondja most a Napközben címû mûsorban az egészségügy minisztere, aki egyenesen egy „lágy, gyengén képzelt” dohányzásellenes törvény tervét örökölte.
„Nem szabad feladni a harcot, nem szabad hagyni, hogy kihunyjon a dohányzás elleni küzdelem parazsa. Ôrizni kell a lángot.” Ilyesmit.
Ilyesmit üzent még elôzô egészségügyi miniszterünk.
Ô hangbejátszásként került a mûsorba. Feltehetôleg nem minden cél nélkül lett megidézve – ez azonban már politikai kultúra kérdése és nem hagyom magam elterelni választott témámtól. Se. Szóval.
A jelenlegi miniszter formában bár, de alap-cinizmussal az elôzô kormány tehetetlenségének tudta be az említett láng és parázs fenyegetô kihunyását, melyet így a mostani agyonterhelt tárca kénytelen ôrizni.
Egyszersmind átvállalni és folytatni a hosszú harcot.
Említette azt is az egészségügyi miniszter, a problémákkal agyonsújtott délelôttön, hogy a mostani kormány példamutatóan élenjáró a nemdohányzás területén. (Is.)
És ezt látjuk is, ha figyeljük embertársainkat:
– „Kedvesem. Látta ennek a kormánynak bármelyik tagját cigizni?
– Látta? Nem látta!”
(Na látja!) És ha nem láttam?
Vagy ha nem is akarom látni?
Ha megelégszem azzal, hogy ôk figyelnek engem?
Tizenegy elôtt néhány perccel, feledve kórház és megannyi kutyaharapás problémáját, az eü. tárca minisztere foglalkozási körömben súlyos veszélyeztetést helyezett kilátásba:
– „...Hogy fejezôdött be a film? Négy öt macsó-szerû fickó fújta a füstöt, ahelyett, hogy azt levágta volna a tévé... azt a részt, mikor a Marlene Dietrich hosszú szipkával... ezt ugye, mert valahol a képi kultúra...”
Nincs kizárva, hogy a tüdônkért aggódó tárcatulajdonos cenzorként is megállná helyét.
Ha esetleg minden filmbôl egyedül nem tudná kivágni a füstöt, bizton tudom, találna segítôkre, akiknek nevét és címét egy már letûnt világ rongyos noteszébôl rendelkezésére tudom bocsátani.
Szögezzük le, hogy a dohányzás káros az egészségre, és hogy az ember jobb, ha nem fújja mások pofájába a füstöt.
Lehet, hogy nem kell dohányozni.
Lehet, hogy a szenvedélyes dohányosok nem tisztelik a nemdohányzók szenvedélyét.
A nemdohányzó úr is. (Erich KÀstner – nem tom, szabad-e nekem is németet idézni?)
Hogy van-e az embereknek helyük, ahol nem dohányozhatnak, vagyis hogy kulturáltan töltik-e nemdohányzó napjaikat?
Fogyasztanak-e? És ha igen, akkor mibôl? És milyet?
Ez kulturális kérdés.
Hogy pl. van-e hamutartójuk a dohányosoknak és hogy azt mibôl hajtogatják, nem beszélve annak formájáról, az is kulturális kérdés.
Hogy telik-e, van-e szopókája szivarunknak, és az olyan-e, hogy elbomlik a vécécsésze alján összegyûlt vízben, vagy csak úgy ott marad, mint pl. egy méltatlan közszereplés az éterben, az kulturáltság kérdése ugyanúgy, mint a következô kérdés: lehet-e egy kulturálatlan országban kulturáltan dohányozni?
Hogy van-e csikk a szônyeg alatt?
Szögezzük le, hogy a cigirôl le kell szokni, tudva azt is, hogy szenvedélyrôl leszokni nem lehet.
Lehet nem dohányozni (ideig-óráig) – de hadd jegyezzem meg, hogy például négy év, vagyis mondjuk egy ciklus is idô – és az, hogy ki, hol, mit, és hogyan szív, ugyanúgy kulturális kérdés, mint ahogy beszélünk róla.
A dohányzás kultúrtörténet.
Az új fiúknak is az.
Ez körülbelül annyit jelent, hogy jellemzô egy embercsoport kultúrájára, hogy milyen szokásai vannak, milyen papírba van csomagolva a szenvedélye. Keresztbe teszi-e a lábát és mélyeket slukkol, vagy csak leteszi a csákányt és szív, hogy pihenjen egyet. Lehet az is, hogy mondjuk valakinek már csak egy utolsó cigije van, és már csak arra gyújthat rá, mint egy hôs a filmekben – mert ilyen ugye csak filmekben fordulhat elô.
Árpi! Vágd ki mindet!
Gothár Péter
A miniszterelnök által februárra ígért konszolidáció megvalósítása érdekében az elmúlt hetekben maximális fordulatszámra kapcsolt a médiabuldózer. Bár a kialakult médiaviszonyok átalakításának indoklásaként a kormány a médián belüli egyensúly megteremtésére hivatkozik, mindaz, ami történik, nem vezethet máshová, mint az egyensúlyhiányos állapot konzerválásához. Amit ugyanis egyensúly alatt értenek, az nem egyéb, mint a hatalommal szemben kritikus vélemények nyilvánosságnak korlátozása, és az újságírásnak csúfolt kormánypropaganda közpénzekbôl történô finanszírozása. A médiapiac egyensúlya ugyanis nem egyéb, mint a kereslet és kínálat egyensúlya, amelynek megvalósulását a piac mûködését jellemzô önszabályzó, önkorrekciós folyamatok biztosítják. Tartós és a piacot mûködésképtelenné tévô egyensúlyhiány éppen azáltal jön létre, ha valamilyen módon kívülrôl, közpénzek felhasználásával avatkoznak az önszabályozó folyamatba. Tény, hogy a nyomtatott sajtó piacán az elmúlt tíz év során soha nem volt valódi piaci egyensúly, a hátsó kapukon át juttatott közpénzek a rendszerváltás kezdete óta akadályozzák, hogy korrekt és áttekinthetô viszonyok alakuljanak ki ezen a területen. Ha a kormány célja most valóban az lenne, hogy egyensúlyba billentse a piacot, akkor csupán egyetlen dolgot kellene tennie: útját állni minden olyan törekvésnek, amely arra irányul, hogy közpénzekbôl vásároljanak és finanszírozzanak lapokat, amelyek nem tudnak saját lábukon megállni. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy valódi piaci egyensúlyteremtés és a közpénzek kivonása helyett azonban a médiapiac ideológiai szempontok szerinti átrendezése a cél. Modern demokráciákban azonban ezt nem egyensúlyteremtésnek, hanem a hatalmi helyzettel való visszaélésnek szokták nevezni.
A kormány, döntéseinek indoklásaképpen, elôszeretettel hivatkozik a közérdekre és a közpénzekkel kapcsolatos felelôsségére, piacátalakítási törekvései azonban csakis a közpénzek korábbiaknál is felelôtlenebb pocsékolásához vezethetnek. Úgy tûnik, a választásokon gyôztes koalíció gondolkodásában tökéletesen elmosódnak a határok közérdek és pártérdek, közpénzek és pártpénzek között, hiszen a tervezett „egyensúlyteremtés” nemcsak a demokratikus nyilvánosság alapvetô normáival és a közérdekkel áll szemben, hanem rendkívül ésszerûtlen és költséges is.
A Postabank sajtóportfóliójának értékesítésére tett ígéretbôl eddig mindössze a Kurír és a Magyar Narancs felszámolása történt meg, és az eljárás nyilvánvalóvá tette, hogy a bank új menedzsmentje a közpénzek gyarapításánál elôbbre való szempontnak ítélte e lapok ellehetetlenítését, hiszen nemhogy eladni nem próbálta, hanem az önként jelentkezô vevôkkel sem tárgyalt, jóllehet a lapok eladása százmilliókkal csökkenthette volna a bank veszteségeit. Mindeközben a sajtóportfólió leginkább ráfizetéses darabja, a Magyar Nemzet veszteségeit a Postabankon keresztül mindmáig az adófizetô állampolgárok finanszírozzák, és ma már világosan látszik, hogy így lesz ez a jövôben is. A terv, amely szerint a Magyar Nemzetet a Magyar Fejlesztési Bank vásárolja meg, nem csak azért elfogadhatatlan, mert így valójában nem történik más, mint hogy az állam egyik zsebébôl a másikba nyúl azért, hogy elôteremtse a lap finanszírozásához szükséges forrásokat, hanem azért is, mert a Fejlesztési Bank tevékenységi körébe semmilyen módon nem illeszthetô bele annak a sajtóportfóliónak a fenntartása, amelynek indokoltsága már a Postabank esetében is több mint kétséges volt. A Fejlesztési Bank tevékenységi körébe a hitelintézeti törvény szerint kizárólag a gazdasági modernizációval és a regionális fejlesztéssel összefüggô feladatok finanszírozása tartozik, és lakossági szolgáltatással egyáltalán nem foglalkozik, így nyilvánvalóan csak törvénysértés útján vállalkozhat lapkiadói tevékenységre.
A Postabankkal összefüggésben hangoztatott ésszerûsítési és takarékossági törekvéseket kérdôjelezi meg az a tény is, hogy május óta éppen ez a bank a legnagyobb hirdetôje a legalacsonyabb példányszámú, ám a kormányhoz leginkább közelálló politikai napilapnak, a Napi Magyarországnak. Hasonlóképpen nehéz volna a közpénzekkel való felelôs gazdálkodás irányába tett lépésként értékelni azt a nyilvánvalóan kizárólag politikai motivációk alapján hozott döntést, amelynek következményeként a legnagyobb hirdetônek számító állami vállalatok hirdetéseiket ma már kizárólag a kormányhoz közelálló szellemiségû lapokban helyezik el. E döntés nyomán a közpénzekbôl finanszírozott reklámok hatékonysága – a lapok alacsony olvasottsága miatt – negyedére-ötödére csökken. Ennek fényében azonban érthetôvé válik az a piaci szempontokkal kevéssé indokolható lépés, hogy a Napi Magyarország reklámtarifáit – a szerény becslés szerint is öt-hatszoros példányszámban megjelenô – a Népszabadságéhoz igazította. Ha mindez a takarékos és ésszerû gazdálkodás követelményének szögesen ellentmond is, a mögötte rejlô filozófia új fejezetet nyithat a reklámgazdaságtanban: „Hogyan juttassuk el a lehetô legtöbb pénzért a legkevesebb olvasóhoz az üzenetet?”
Nemcsak a kormány médiával kapcsolatos ambícióit, hanem a közpénzekhez való viszonyát is jellemzi, hogy nemcsak a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország finanszírozását, hanem a Magyar Hírlap tönkretételét is az adófizetô állampolgárokkal akarja megfizettetni. A Miniszterelnöki Hivatal láthatóan nem tett le arról a szándékáról, hogy ezt a napilapot is megszerezze. Úgy tûnik, az adófizetôk pénzébôl ezért semmi sem drága, hiszen a gazdaságilag egyébként sem nyereséges lapért több mint kétmilliárd forintot ajánlott. A tranzakció bonyolítását ebben az esetben is a Fejlesztési Bank végezné, mi pedig izgatottan figyelhetjük, hogy vajon a Bankfelügyelet észreveszi-e, hogy a hatalom újfent törvényt sért. A Magyar Hírlap megvásárlásának egyetlen célja a lap tönkretétele lehet, hiszen ismerve az MH olvasótáborának szociológiai paramétereit, az nyilvánvaló, hogy közönsége sem egy kormánypárti Magyar Hírlapra, sem pedig egy Napi Magyarország–Magyar Hírlap fúzióból születô öszvérre nem lesz vevô, mint ahogy vélhetôn a Napi Magyarország gyûlölködésen szocializálódott közönsége sem kér a Hírlap szellemiségébôl. A Magyar Hírlap tönkretételével kapcsolatos törekvéseknek különös bukét ad, hogy a Miniszterelnöki Hivatalt irányító miniszter éppen azt a lapot kívánja most törölni a palettáról, amely az elmúlt négy év során folyamatosan közölte az akkor még független társadalomkutatói szerepben fellépô Stumpf István által vezetett mûhely politikai közvélemény-kutatásait. De hát mint tudjuk, „a hála nem politikai kategória”… S mindeközben észre sem vesszük, hogy egy füst alatt a Mahír is megszabadul a folyamatosan veszteséges Napi Magyarországtól, amelyet ezután ugyancsak mi, adófizetôk fogunk finanszírozni. A konszolidációnak nevezett újraállamosítás befejeztével pedig már mindössze két politikai napilap lesz magántulajdonban, és ez a gyakran hangoztatott véleménypluralizmus helyett nyilvánvalóan a véleménymonopóliumok kialakulásának kedvez.
Ugyancsak a közérdek szem elôtt tartása és a közpénzekkel való takarékoskodás deklarált elvét hazudtolja meg mindaz, ami a közszolgálati televízióval nem történt meg az elmúlt félév során, hiszen az nyilvánvaló, hogy annál rosszabb gazdája nem lehet a közpénzeknek, mint amikor nincs gazdája. A Magyar Televízió immár hat hónapja törvénytelenül, tulajdonosi testület nélkül mûködik, és adósságainak növekedésével párhuzamosan csökken közönsége. Miközben a kormány a médiatörvény rendelkezéseit semmibe véve újabb és újabb személycserék végrehajtására kényszeríti a reménytelen anyagi helyzetben vergôdô médium vezetôit, a parlamentben rendre megakadályozza az új kuratórium megválasztását, és a legátlátszóbb hazugságoktól sem riad vissza annak érdekében, hogy ezt a nyilvánvalóan törvénysértô és a közérdeket, valamint az intézmény érdekeit negligáló ellenállást igazolja. A közszolgálati televízió vezetôinek rendszeres megalázása pedig nyilvánvalóan nem szolgál más célt, mint erôfitogtatást és a sajtó munkatársainak megfélemlítését.
A kormány, felidézve a 1990 és 94 közötti helyzetet, legfôbb ellenségének és minden baj okozójának ismét a baloldali-liberális sajtót tekinti, minthogy e gyûjtôfogalom alá sorolja mindazokat az orgánumokat, amelyek a sajtótól elvárható kritikával szemlélik a hatalom tevékenységét. A baloldali-liberális sajtó bûnbakká való kikiáltása különösen annak a miniszternek a szájából hangzik furcsán, akinek karrierje baloldali ifjúsági vezetôként Pozsgay Imre pártfogásával indult, és a KISZ-utódszervezet MISZOT elnökségtôl vezetett a Liberális Internacionálé alelnökének tanácsadói pozícióján keresztül a „fôminiszteri” székig. A sajtónyilvánosság ideológiai átformálásának szándéka egyszerre ijesztô és képtelen vállalkozás. Mindaddig ugyanis, amíg a nyilvánosságban többféle vélemény is megjelenhet, az emberek többsége onnan fog tájékozódni, ahol a legtöbb, számára fontos információt találja, és azt a lapot fogja olvasni, amelynek stílusa, hangvétele, szellemisége gondolkodásához a legközelebb áll. Ezért azután hiába tömik a közpénzeket nyakló nélkül a kormányhoz közelálló médiumokba, a kormány által piackonformnak tekintett pozitív diszkrimináció eredménytelensége ismét bebizonyosodik. Az elmúlt évek tapasztalatai ugyanis azt mutatják, hogy a médiapiac politikai befolyásolása elôbb-utóbb bumerángként üt vissza. Kísértetiesen hasonló elgondolás alapján vette gyámság alá a Magyar Nemzetet az Antall-kormány, aminek következtében a nagy múltú és a rendszerváltás elsô éveiben a legnagyobb presztízsre szert tett lap elveszítette közönségének háromnegyedét, példányszáma rekordidô alatt 200 ezerrôl 35 ezerre zuhant, és talán ma már senki sem hiszi el, hogy volt olyan idôszak, amikor a Magyar Nemzetet többen olvasták, mint a Népszabadságot. Hasonló eredményre vezettek a „kiegyensúlyozó” törekvések a közszolgálati televízió esetében is, amely addig-addig egyensúlyozgatott a különbözô politikai érdekek között, amíg közönségének 60-70 százalékát el nem veszítette, és a csökkenés folytatódik, aminek újabb lendületet adhat, hogy a napokban az intézmény – nyilvánvalóan ugyancsak politikai nyomásra – felbontotta szerzôdését azzal a céggel, amely az MTV reggeli magazinmûsorát készítette. A szerzôdésbontásban sem az a tény nem akadályozta meg az intézmény vezetôit, hogy ez volt az egyetlen idôsáv, amelyben a köztelevízió mindmáig meg tudta ôrizni piacvezetô szerepét, sem az, hogy a ma már hatmilliárdos adósságot felhalmozó MTV ezáltal ismét jelentôs bevételektôl esik el. A közszolgálati televízió folyamatos zsarolásához szótlanul asszisztál az ORTT, amelynek pedig legfontosabb feladata a médiumok függetlensége feletti ôrködés volna. Ez az intézmény, amely az elmúlt években minden olyan kérdésben rendkívüli aktivitást tanúsított, amelyben nem rendelkezett törvényi felhatalmazással, most, amikor szükség lenne arra, hogy felemelje szavát a közmédiumok mûködôképességének megôrzése és függetlenségének védelme érdekében, akkor nem lát, nem hall, nem beszél. Arról egyébként, hogy milyen politikai hozadéka van egy kormánytelevízió mûködtetésének, mindennél többet mond el a 94-es választások végeredménye, amikor is éppen a kormány által elfoglalt rádió és televízió segítette gyôzelemhez annak legfôbb riválisát.
S ha a hazai példák nem elég meggyôzôek, akkor Richard Nixon és a Washington Post példája is számos tanulsággal szolgálhat arra vonatkozóan, hova vezethet, és ki fizet nagyobb árat azért, ha a hatalom a sajtóban megjelenô kritikára fenyegetéssel válaszol; ha a visszaélésekkel kapcsolatos tényekre hatalmi vádaskodás a válasz; ha a kormány bizonyos sajtótermékeket bojkottál, vagy megpróbálja gazdaságilag ellehetetleníteni a számára kellemetlen médiumokat. Richard Nixon, a korábban népszerû és külpolitikájában rendkívül sikeres elnök pozíciójával fizetett ezért.
Mindezek után – és valójában csupán mellesleg – érdemes megemlíteni, hogy a kormány „egyensúlyteremtési” ambícióinak a társadalom ideológiai tagozódása is ellentmond, és ez megmutatkozik a sajtópiacon kialakult keresleti struktúrában is. Hosszú évek közvéleménykutatási adatai bizonyítják, hogy a magyar társadalmon belül ma is többen vallják magukat baloldalinak, mint jobboldalinak, és lényegesen magasabb a liberális, mint a konzervatív beállítottságú polgárok aránya. Az újságíró-társadalmon belüli baloldali liberális „túlsúly” pedig, amelyet a jelenlegi kormány afféle posztkommunista örökségként emleget, nem magyar sajátosság: nemzetközi kutatások bizonyítják, hogy szerte a világon, az Egyesült Államoktól Tajvanig, Németországtól Ausztráliáig az újságírók között többségben vannak a baloldaliak és a liberálisok. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek kiemelkedôen színvonalas konzervatív újságírók és médiumok, ám közülük egynek sem jut eszébe, hogy hatalmi gyámkodással próbálja példányszámát növelni, vagy közpénzek igénybevételével jusson többletforráshoz. Ezzel ugyanis létüket tennék kockára: ezek a lapok ugyanis kizárólag hitelességükbôl és megkérdôjelezhetetlen szakmai színvonalukból élnek. A jelenlegi politikai elitnek azonban nem a színvonalas konzervatív újságírás hiányzik a hazai sajtópalettáról, hanem a szervilis, a kormány tevékenységét kritikátlanul szemlélô orgánumokat kevesli. Egy valóban független, konzervatív szellemiségû lap ugyanis legalább olyan kritikusan szemlélné a kormány médiával kapcsolatos törekvéseit, mint a liberális sajtó. A konzervativizmusnak ugyanis sem a szolgalelkûséghez, sem a gyûlölködéshez nincs köze, amit ma a hatalom konzervatív újságírásnak nevez, az nem más, mint az államszocialista rendszer pártsajtójának lényege.
„Felesleges volna tagadni, hogy mindannyian Kádár János köpönyegébôl bújtunk ki” – mondotta a Miniszterelnöki Hivatalt irányító miniszter a Népszabadság újságírójának, és ma már tudjuk, hogy ezt valóban felesleges volna tagadni. A „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” sejtelmes ígérete a valóságban olyan idôutazás, amely örökre letûntnek hitt idôkbe vezet. Mert bár az újságírókat a fejlett demokráciákban sem szereti a hatalom, az azonban ott elképzelhetetlen, hogy egy kormány úgy próbálja javítani sajtóban megjelenô imágóját, hogy közpénzekbôl újságokat vásárol és szüntet meg, hirdetési megrendelésekkel manipulál – a közszolgálati médiumokat pedig gátlástalanul maga alá gyûri. Amint az Antall-kormány példája bizonyította, hosszabb távon mindez még egy kialakulatlan és jelentôs részben monopolizált piacon sem szolgálja a kormány érdekeit, arra azonban feltétlenül alkalmas, hogy hosszú idôre visszavesse a nyilvánosság demokratizálódását. A média ellen indított hadjárat már ma rányomja bélyegét az sajtópiacra: a függetlenek óvatosabbak, a kevésbé kiszolgáltatottak azért imádkoznak, hogy minél kevesebb olyan belpolitikai esemény történjen, amirôl tájékoztatniuk kell, a kormánypárti sajtóban hétrôl hétre növekszik az egy hasábcentiméterre jutó álhírek és valótlanságok aránya, a közszolgálati televízióban pedig reggel Selmeczi Gabriella bugyijáról (Nap-kelte, 1998. december 5.), este pedig a 160 milliárdos hiány felhalmozásával vádolt Postabank-elnök feleségének színpadi karrierjérôl érdeklôdik a mûsorvezetô (Aktuális, 1998. december 8.).
Ludwig von Brockes (1768-1815) és a nôkkel szemben élete folyamán mindig elbizonytalanodó Heinrich von Kleist (1777-1811) rövid, de annál intenzívebb barátságát mintha a fiatal Brecht vagy Fassbinder találta volna ki. Kleist és a nála kilenc évvel idôsebb férfi kapcsolata Shlink és Garga (A városok sûrûjében), Baal és Ekart (Baal) vagy Franz és Reinhold filmbeli kapcsolatára emlékeztet – nem is annyira Döblin regényébôl, mint inkább annak Fassbinder általi megfilmesítésébôl (Berlin Alexanderplatz). Ugyanaz a szenvedélyes ragaszkodás, igény a kizárólagosságra, de ugyanaz a gyötrôdés és fájdalom is. És ettôl: hisztérikus kötôdés. A kísértônek és a megkísértettnek a homoerotikától sem mentes kapcsolata ez, amelyben egy idô után eldönthetetlen, ki kísértette meg a másikat. Megkísérteni csak azt lehet, aki nyitott és fogékony a kísértésre. De kísértô is csak abból lehet, aki belülrôl ismeri a másikat, és átérzi, mi zajlik annak keblében. Ráadásul az is csak utólag derül ki, hogy egyáltalán kísértésrôl volt szó. Mert amíg a kísértés tart, addig nincsen rá alkalom, hogy a megkísértett tisztába jöjjön akár magával, akár a másikkal. És az igazi kísértô is egész lényét latba veti, hogy közel férkôzhessen a másikhoz. Ahhoz, hogy a kísértés szó elhangozhassék, a játszma döntô részének már le kell zajlania. Ekkor kerülhet sor a bánatra, a megbánásra, a mérlegelésre. És, mint Kleist esetében, a felfoghatatlannal való viaskodásra. A kísértôhöz ragaszkodni annyi, mint a meghódíthatatlanhoz vonzódni. A megkísértett végül saját lelkének szakadékába szédül bele.
Kleist még azt megelôzôen találkozott a nála kilenc évvel idôsebb Ludwig von Brockesszel, hogy 1801-ben írni kezdett volna. Az élmények, melyeket neki köszönhetett, nem múltak el nyomtalanul: a hisztérikus, minden ésszerûségen túli ragaszkodás, illetve az éppennyire mérhetetlen csalódás egész késôbbi életmûvére rányomja bélyegét. Brockes is felelôs, amiért az 1800 ôszén tett közös (és mai napig rejtélyes) würzburgi utazásuk alatt Kleist egyre jobban távolodni kezdett jegyesétôl, Wilhelmine von Zengétôl, aki odahaza maradt. Miután pedig visszatértek Berlinbe, ahonnan 1801 januárjában Brockes végleg elutazott és magára hagyta fiatal barátját (Kleist szemében: valódi szakítás), napok kérdése volt csupán, hogy kirobbanjon az a válság, amelyet a Kleist-szakirodalom késôbb kanti válságnak keresztelt át. Hogy ez mit jelentett? 1801. március 23-án a magára maradt (és Berlinbôl érthetô okokból elvágyó) Kleist így írt nôvérének, Ulrikének: „Kedves kicsi Ulrikém, most nem tudom részletesen kifejteni, miért döntöttem úgy, hogy Berlint a lehetô leghamarabb elhagyom és külföldre utazom. Úgy látszik, én is a balgaság áldozatai közé sorolódtam, kiknek sorsa a kanti filozófia lelkiismeretét terheli. Viszolygom ettôl a társaságtól, és mégsem tudok szabadulni a kötelékeibôl. A gondolat, hogy e földön az igazságról semmit, az égvilágon semmit nem tudunk, hogy amit itt igazságnak hívunk, azt a halál után egészen másként nevezik, és hogy következésképpen minden igyekezet, hogy olyasmire tegyünk szert, ami a sírba is követ minket, hiábavaló és terméketlen, e gondolat lelkem szentségében megrendített – Odaveszett egyedüli és legfôbb célom, immár nincs többé másik…”
A barátság Brockesszel – Kleist írásos megnyilatkozásai alapján ítélve – intenzív volt, ugyanakkor tele elfojtásokkal, be nem vallott érzelmekkel. Kleist e néhány hónapig tartó kapcsolat alatt „tanulta meg”, hogyan kell mást mondani, mint amit gondol. Mialatt azonban buzgón gyakorolta az elfojtásokat, nem tanulta meg, hogyan kell velük „gazdálkodni”. Az ellentmondásokból újabb és újabb ellentmondások segítségével próbált kivergôdni. A vágyott nyugalom helyett az örvény fokozódott benne és körülötte. Az öntudatlan, tudatalatti gesztusok sokasága, amelyeknek a drámákban és elbeszélésekben majd döntô szerepe lesz, a Brockesszel kötött barátságra is visszavezethetô.
Mi történt egyáltalán? 1800. augusztus 16-án Kleist bejelenti Ulrikének, hogy útra kel – titokzatos ügyben. De nem egyedül: egy nemes és bölcs barátot keres, akivel titkát megoszthatja, mert egyedül gyengének érzi magát. Íme az elsô elszólás, egyelôre még csak a nôvére felé: „Ha férfi lettél volna – ó, istenem, tényleg szívbôl kívántam ezt!” Majd megismétli: „Ha férfi lettél volna”, s ezután az indoklás: „– mert egy nô nem lehet a bizalmasom.” Ulrike helyett ezért Brockest részesíti bizalmában, akivel négy évvel korábban, 1796-ban, 19 évesen ismerkedett meg Rügen szigetén. Rejtély, miként tartották a kapcsolatot; most mindenestre Kleist rátalált, s 1800. augusztus 17-én Berlinbôl utána ment Pasewalkba – abba a porosz kisvárosba, amely késôbb a német történelembe is beírta nevét: 1918 ôszén az itteni kórházban döntött úgy Hitler, hogy politikus lesz és megbosszulja a németek vereségét. Augusztus 20-án levelet ír – ezúttal jegyesének, Wilhelminének, és rajongva számol be róla, hogy megtalálta azt a barátot, akire „a legbensôségesebben vágytam”. Ugyanebben a levélben azt is közli a lánnyal, hogy ha terve sikerül (amit azonban se most, se késôbb nem árul el!), akkor nem lesz kettejüknél boldogabb pár. Lelkendezése azonban fölkelti a gyanút, hogy miközben Wilhelminét említi, valójában Brockesre gondol. Másnap, 21-én ezt írja a lánynak: „Brockes barátom személyében mindazt megtaláltam, amire szükségem volt…”. Talán maga is érezte, hogy e szavaktól a lány sértve érezheti magát, ezért ugyanebben a mondatban tesz egy engesztelô gesztust, amellyel azonban még inkább elszólja magát: „…és ennek az embernek immár a Te számodra is mindenkinél, rajtam kívül, mindenkinél drágábbnak kell lennie.” A lány Wilhelminével akar osztozni a férfin. Talán hogy így kerülhessen közelebb Brockeshez, az „illendôség” kereteit megôrizve? Két bekezdéssel lejjebb mindenesetre ezt írja: „Az igazi, valódi barátság majdnem képes pótolni a szerelem élvezeteit –”, de azután megriad e merészségtôl, s visszakozik: „Nem, ez mégiscsak túlzás.” A Kleist által kiemelt „majdnem” ettôl nyeri el valódi jelentését. „Igenis” – Kleist legszívesebben ezt írta volna.
Többet talált Brockes oldalán, mint Wilhelminéén vagy bármely más nôén valaha is. 1800. szeptember 1-jén elmeséli, hogyan feküdt éjszaka Brockes mellett egy kocsi tetején, „és egyenest a mérhetetlen világmindenségbe pillantottam fel. Az ég festôien szép volt. Tépett felhôk vonultak fölöttem, hol egészen sötétek, hol pedig a Holdtól fényesen megvilágítva. Brockes és én, mindketten kerestünk valakit, akire hasonlít a felhôzet, és meg is találtuk, ô az övét, én a magamét. Nem érzékeltük a finom esôt, mely a magasból lágyan benedvesítette arcunkat.” Azután, folytatja, fejére húzta a kabátját, gondolatban keblére ölelte a lányt, és elaludt annak karjaiban. Amirôl nem számol be a lánynak: valóságban Brockes keblén feküdt, s az ô karjai között aludt el. Hiszen 1801. január 31-én, fájdalmában, amiért Brockes elutazott tôle, szinte zokogva így emlékezett vissza rá: „Ha éjszaka alvás közben néha a mellére hanyatlottam, akkor tartott, anélkül, hogy ô maga aludt volna.”
Az útról terjedelmes leveleket küld a lánynak. De minél jobban kitárulkozik, annál inkább úgy érzi, hogy egyedül Brockes érti meg: „Mily boldog vagyok, hogy legalább egy ember van a világon, aki teljesen megért.” A lányt mindenesetre egyfolytában – gyanúsan sokszor – biztosítja szerelmérôl. A célállomásról, Würzburgból pedig ezt írja a lánynak: „ha arra gondolok, hogy e papír, melyre épp írok, mely a kezemben, a szemem elôtt fekszik, egyszer a Te kezedben lesz, a Te szemed elôtt, akkor – megcsókolom, titokban, hogy Brockes ne lássa.” (1800. szeptember 20.) Vajon miért írja le Brockes nevét ebben az intimnek szánt pillanatban? Miért utal rá – éppen a lánynak szánt csók említésekor? S miért titokban csókolja meg a papírt? Hogy Brockes ne legyen féltékeny a lányra?
1800 októberének végén Kleist visszatér Berlinbe – de egyedül. Ahelyett, hogy továbbsietne Frankfurtba, a lányhoz, ezt írja: „Ó, csakis Brockesre szabad gondolnom –! Mennyi jó, kiváló dolgot tesz nap mint nap ez a pompás ember –!” (1800. november 13.) S miközben a férfit várja, jegyesétôl haladékot kér: elôbb pár évet, azután hatot, majd a levél végére tízet. November végén Brockes megérkezik Berlinbe; Kleist pedig így figyelmezteti jegyesét: „Ó, bárcsak Neked is lenne egy barátnôd, aki azt jelentené Neked, amit ô nekem! (1800. november 18.) Amit a lány akár így is értelmezhetett: Kleistnek olyan fontos ez az ember, mintha a barátnôje lenne.
S ezután jön az 1801. január 31-i nagy kétségbeesett levél arról, hogy Brockes, „aki teljesen betölti szívemet”, végleg elment Berlinbôl. „Igen, ha Te az lennél a lányok között, ami ô a férfiak között”, írja, megint a be nem vallott nemcsere lehetôségét fontolgatva. Majd pedig, két jelentôségteljes gondolatjel után így folytatja: „Persze akkor félnem is kellene.” Saját ijedtségétôl megijedve így zárja: „Mert akkor, ahhoz, hogy Te szeress, nem olyannak kellene-e lennem, amilyen ô?” A zavarodottság teljes; nemcsak Wilhelminével cserélné fel barátját, hanem maga is azonosulna a férfival, hogy Brockesként érezhesse át, milyen az, ha egy nô szeret egy férfit. „Te is szereted ôt, ugye?”, kérdezi néhány bekezdéssel lejjebb. Lányos érzései végképp elhatalmasodtak fölötte. Brockes elvesztését annak késôbbi búcsúlevele sem enyhítette: „Bárcsak teljesen kárpótolná Önt valami az elvesztésemért, annyira szeretném Önt boldognak tudni, és azzal is tisztában vagyok, hogy olyan barátság nélkül, amilyet irántam érzett, nem lehet az; errôl árulkodott oly gyakorta derûs pillantása, ha találkoztunk, errôl szóltak könnyei, ha elváltunk.” (1801 november?)
Brockes tollából maradtak fenn följegyzések. Ezekbôl arra lehet következtetni, hogy bizonyára sejtette, milyen érzelmeket váltott ki a fiatalabb férfiból. Jó pszichológus benyomását kelti, aki a különbözô viselkedésformákat pontosan megfigyelte (féltékenység, hiúság, bizonytalanság, boldogság stb.) úgy, hogy a mögöttes, öntudatlan indítékokra is fölfigyelt, még az „öntudatlan” szót is használva. Miután elvált Kleisttôl, jegyzeteiben azokról a fiatalemberekrôl is írt, akik kiváló szellemi képességekkel rendelkeznek, miközben szívük mélyén halálos ürességet éreznek, „olyasmit keresnek s olyasfajta ismeretlen Valamire törekszenek, amirôl maguknak sem képesek számot adni…” Brockes talán visszariadhatott Kleisttôl. Nem azért, mert megérezte szívében az ûrt, hanem mert sejtette, hogy ez az ûr mindennél erôsebb: azt is fölfalja, aki ki akarja tölteni. Nem akart Kleist sorsában osztozni, aki, ha valakivel összebarátkozott, úgy adta vonzalma tanújelét, hogy közös öngyilkosságra szólította fel a másikat. Brockes nem akart az érte rajongó Kleist oldalán meghalni. Várni akart a halállal. Túlélte Kleistet, aki 1811 novemberében talált egy társat (ezúttal nôt), aki hajlandó volt közösen meghalni vele. Brockes sokáig CÀcilie von Werthern vôlegénye volt. 1815. szeptember 23-án vette volna feleségül a lányt – ha Bambergben, az esküvôre menet a templom elôtt nem rogyott volna holtan össze menyasszonya karjai között.
Pest, csakúgy mint a világ más városai, fejlôdik, átalakul és „átöltözik”. Aki évekig nem látja, az rá se ismer. Pestet mondok szándékosan, mert életem elsô hét évét nem számítva ez volt az otthonom. Budát igazán sohasem ismertem, most már Pestet is alig. Mert az természetes, hogy egy város nemcsak terjeszkedik, de folyamatosan változtatja arculatát is, a nagy múltú városok többségének azonban vannak olyan „anyajegyei”, amelyekrôl azonnal felismerhetô. Ilyenek lehetnek például a terek (parkok), egyes középületek, amelyek évtizedeken vagy akár évszázadokon át azonos funkciót töltenek be, és ilyen anyajegyek Párizs vendéglôinek bordó-piros napvédô ernyôi is. A városok idônként újjászületnek és ilyenkor új anyajegyek jelennek meg rajtuk, de – legalább részben – megmaradnak a régiek. Anyajegyek ezek a szó igaz értelmében, mert megkülönböztetnek, de azonosítanak is. Ha valaki bármilyen hosszú kihagyás után elvetôdik London, Párizs, Amszterdam, Róma akármelyik régi városnegyedébe, egy pillanat kétsége sem lehet affelôl, hogy hol jár. Szinte hihetetlen, hogy ezekben a városokban még az utcák neve sem változik. A nagy államférfiak megörökítésére általában olyan utcákat találnak, amelyek nem egy korábbi korszak (pozitív vagy negatív) személyiségének nevét hordozzák. Sôt, vannak olyan utcák vagy terek, amelyek a kimagasló érdemeket szerzett államférfiak nevét felvéve megôrzik „leánykori” nevüket is. Pesten ez nem így van. Pestnek alig vannak anyajegyei.
Megyek a Bajcsy-Zsilinszky úton, ki tudja, hogy gyermekkorom óta hány századszor koptatom itt az aszfaltot. Valamikor Vilmos Császár útnak hívták. Megállok az Arany János utcával szemben (ez hála istennek tartós név) és próbálom emlékezetembôl elôhívni a régi képeket. Mi volt húsz, harminc, vagy még több évvel ezelôtt a mai üzletek helyén, már nem tudom. A Bazilika persze ott volt, meg a mozi is, ez biztos. Igaz, hogy a Toldit egykor Citynek hívták, de mozi volt akkor is. A mozik jó része, ami egyáltalán megmaradt, nem úszta meg többszöri névváltoztatás nélkül. Nekem az Üllôi út és a Rákóczi út által határolt terület volt a mozizónám, ritkán merészkedtem azon túl késô kamasz koromig. De az Üllôi úti mozikból alig maradt valami. A Tátra, a Ludovika már régen a feledés homályába merült. (Az utóbbi a büszke Partizán nevet viselte, majd Alfaként adta át magát az enyészetnek.) Ezek jó mozik voltak, a „fapadosra” már hat fillérért jegyet lehetett váltani. A Savoy megmaradt, most Vörösmartynak hívják. Gyakran használtuk átjáróháznak is az Üllôi út és a Baross utca között. A Bodográf szintén létezik, Graffiti néven most multiplex. Aztán ott volt a Harminckettesek terén a kuplerájnak is használt Vénusz mozi. Ez nyomtalanul eltûnt, csakúgy mint az egykori Omnia, amely a József körutat a Gutenberg térrel összekötô kis utcában mûködött és ahol gyakori vendég volt Auguszta fôhercegnô is. Hasonló sorsra jutott a Józsefvárosi kis mozik többsége is. Vajon hányszor láttam ezekben, vagy a Tisza Kálmán téren Mándy Ivánt? Ki hitte volna akkor, hogy ilyen nagy író lesz. Utoljára a Rákóczi út és Erzsébet körút (Lenin) sarkán láttam ôt. Nagyon szerettem volna megszólítani és kicsit elbeszélgetni vele közös, de nem együtt átélt emlékeinkrôl. Közben zöldre váltott a lámpa és ô elment. Most már végleg. És alig van már valaki, akivel beszélgetni lehetne a Tisza Kálmán térrôl, meg a többirôl, ahova naponta „lejártak” a gyerekek. Pesten megváltoztak a terek (amelyek egyáltalán megmaradtak). Valahogy lélektelenek lettek. A gyerekeknek a tér valamikor olyan volt, mint a felnôtteknek a kávéház vagy a kocsma. A „törzstér” mellett máshova is elkalandoztunk. Nekem a Ludovika volt a törzsterem, de gyakori vendég voltam a Tisza Kálmán téren is. Golyózni a Múzeum kertbe jártunk, lyukra vagy csin-araszra ment a játék, szép színes agyaggolyókkal. (Hogy mit jelent a lyuk és a csin-arasz, nem érdekes. Aki nem csinálta, annak hosszú lenne elmagyarázni.) Késôbb nagyfiú koromban (most tinédzsernek mondják) gyakran elkeveredtem a Károlyi kertbe is. Ez nappal az egyetemisták törzshelye volt, nyári estéken pedig a zenekedvelôké. Ott ismertem és szerettem meg a klasszikusokat. Eleinte csak a kerítésen kívül, de hát a zene áthatolt a vasrácsokon is. A Károlyi kerti hangversenyeket még a felszabadulás (vagy megszállás?) utáni években is élvezni lehetett. Egészen addig, amíg az utcákról beszûrôdô zajok még nem voltak olyan harsányak, hogy élvezhetetlenné tették volna a zenét. A Ferenciek templomának harangjai pedig sokszor úgy illeszkedtek a vonósok, fúvósok és ütôsök szólamaiba, mintha a zeneszerzô komponálta volna azokat a mûvébe. (A hangversenyek valamikor a hatvanas években szûntek meg létezni és ezzel elszállt a Károlyi kert lelke is.)
Amikor vége lett a hangversenyeknek, elindultunk a Magyar utcán át a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út felé. Itt megállt az idô, ezeknek az utcáknak a neve soha nem változott, csak az üzletek viseltek új neveket (kivéve a Gourmand cukrászdát), vagy tûntek el nyomtalanul. A másik irányban a Sándor utca csak vezetéknevet kapott (Bródy), de ezt nem kellett szégyellnie. Igaz, az Eszterházy is Puskinra változott a rostélyossal együtt, de azért arrafelé nagyjából mindig el lehetett igazodni. Csakúgy, mint gyermekkorom fôhadiszállásán, az Üllôi út környékén. A Tûzoltó utca, Thaly Kálmán utca, Tompa utca, Páva utca, Liliom utca, meg a többiek túlságosan szegényesek voltak ahhoz, hogy méltók legyenek bármelyik újkori hôs nevének viselésére. A Ferencz-, József-, Erzsébet- és Terézváros mellékutcáinak többségében máig sem történt sok változás. Csak a hulló vakolatok és az aládúcolt körfolyosók jelzik az idô múlását. A fôútvonalakon ugyan többször is kipingálták a házakat, de a kapualjak mögé már nem célszerû bekukkantani. Többnyire olyanok ezek a házak, mint a puccos ruhába öltözött, pirosítóval kikent dámák, akik elfelejtenek alsónemût váltani. Néhol csak a koromtól elszürkült házak üzleteinek falrészeit pingálják csiricsáré színekre. Ezek meg olyanok, mint a gyerek, aki kezet mos ugyan, de csuklójánál annál feltûnôbben sötétlik a „mandzsetta”. Azt a házat azonban, amelyben egész iskolás koromat töltöttem, félig lerombolta a háború, félig az iparosítás (Labor MIM). A Tûzoltó utca 52. volt az én otthonom (Szabó Istváné a 25.). Alma materem, a Zrínyi Miklós (költô és hadvezér) Gimnázium túlélte ugyan a háborút, de az oktatási reformok elsô lépéseit már nem. Nemcsak az utca tábláit cserélték Tavaszmezôrôl (micsoda gyönyörû név) Kabók Lajosra, de a negyvenes évek végén megszûnt az iskola is. Nem volt az elitiskola sohasem, de valamikor tanítottak ott olyan neves emberek, mint Kacsóh Pongrácz, Kárteszi Ferenc (matematikus), vagy Staud Géza, aki mellékállásban az akkori Madách Színház dramaturgja volt. A diákokból nem lettek országos hírû emberek, de Kada Lajosnak (akkor még Weinszeisz), a vatikáni diplomatának nevét II. János Pál pápa magyarországi látogatása során az egész ország megismerte. És azért sokan futottak be tisztes, szép karriert a tudomány, a mûvészetek és a mûszaki élet területén. De nem csak a Zrínyi szûnt meg létezni, hanem átmenetileg a szomszéd utcák, a Bérkocsis utca, Víg utca, Conti utca és Fecske utca hölgyei is pályamódosításra kényszerültek, míg aztán néhány évtized múlva a kopott házak között újra kivirágzott az ôsi mesterség.
Állok az Arany János utcával szemben és ellátok a Nyugati térig. Ez volt a Berlini tér, közepén a „Banánszigettel”, kirándulásaink gyülekezôhelyével. Aztán lett Marx tér a Tejvendéglôvel, egyetemista korom McDonalds-ével, ahol nem ismerve még a big mac utolérhetetlen ízeit, karfiolt ettünk vajasmorzsával és persze Bambit ittunk hozzá, amely nem tartozott az imperializmus bûnös italai közé. A Banánsziget azonban elsüllyedt örökre. Egyetemi éveim újra visszavittek a Károlyi kert közelébe. A Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkoztam be, de a következô évben már az Eötvös Lórándra jártam. Sokszor azonban az egyetem helyett a Darling eszpresszóban töltöttük az idôt, Márkus úrnak, a tulajdonosnak atyai szeretetét élvezve. Ott volt Pilinszky, Réz Pál és sokan mások a kortárs irodalom élô és elhunyt nagyságai közül. Mi, természettudományosok külön társaságot alkottunk. Néha órákat eltöltöttünk egy szimpla mellett. (A szimpla is eltûnt azóta, akárcsak az agyaggolyók.) Szombat esténként az Andrássy úti cukrászatban gyülekeztünk (a helyén ma a MÁV menetjegy irodája van.) Ez volt Kellér Dezsô és Major Ida egyik törzshelye is. És ahogy eltûnt a Darling, a Tejvendéglô és az Andrássy úti cukrászat, szétszóródtunk mi is. A törzsasztalok egykori vendégeibôl lettek akadémikusok, egyetemi tanárok és külföldre szakadt neves hazánkfiai. Ez utóbbiak éppoly hiába keresnék ifjúságuk színhelyeit, mint mi, akik kalandvágytól hajtva itthon maradtunk.
Nem folytatom, hiszen nem önéletrajzi regényt írok, és nem is várostörténeti mûvet. Csak néhány percre megrohantak az emlékek, ahogy megálltam a Bajcsy-Zsilinszky úton, az Arany János utcával szemben. Mert megpillantottam ott egy cégtáblát, amely már a Vilmos császár úton is hirdette – állva a történelem minden viharát – és ma is hirdeti, hogy itt található Haas és Czjzek porcelán és ólomkristály boltja. Hirdeti, ugyanazokkal a kalligrafikus betûkkel, amelyekkel a letûnt világ egykori üzleti fôkönyveit írták. Szinte minden eltûnt vagy a felismerhetetlenségig megváltozott Pesten. Ha messzirôl – mondjuk a Gellérthegyrôl – nézzük a várost, újra és újra megcsodálhatjuk szépségét. Látjuk a hidakat, az Országházat, a Bazilika kupoláját és olyan érzésünk támad, mintha semmi sem változott volna. Ha azonban az utcákat járjuk, csak tétován keressük a biztos ismertetô jeleket. Mert mások lettek (többször is) az utcák, a terek, a mozik, a kávéházak, a presszók és az üzletek. Az anyajegyek helyén sokszor rút szemölcsök jelentek meg. Ezekben a zûrzavaros évtizedekben számomra Haas és Czjzek a folyamatosságot és a maradandóságot képviselte.
Nem tudom, hogy mióta áll ott az üzlet változatlan cégtáblájával, hogy létezett-e a vörös terror és a fehér terror idején. De mióta én járom a pesti utcát, azóta ott van. Átvészelte a Horthy-korszakot, a nyilas uralmat, Rákosit és a Kádár-rendszert. Megúszta az Edénybolttá történô lefokozást. És egyelôre állja a bevásárló központok szorítását is. Haas és Czjzek (akinek a nevét sem tudom kimondani) számomra a túlélés szimbólumává vált. Egy sokszor lerombolt, szétlôtt, felégetett és a szükségesnél is több plasztikai mûtéten átesett város épségben maradt anyajegyévé. Ki tudja már, hogy a város melyik újjászületésénél került oda.
Óvjuk hát gondosan Haas és Czjzeket az ámokfutó városszépítôk és a merkantil hódítók rohamaitól. Hisz oly kevés anyajegye maradt Pestnek. Az anyajegy nem szemölcs, vétek hozzányúlni.
Carlos Saura Flamenco címû filmjének zárójelenetében dicsôítô éneket hallunk a Jézuskáról. A mór-cigány-zsidó-kasztiliai énekesek körben ülnek, középen tizenkét húros spanyol gitár, jobbra-balra köcsögdudások, csörgôsök, kasztanyettások, de még inkább két tenyér, ha csattan, tehát rövid és feszült ritmusok futnak körbe, de mindegyik ütembôl makacsul kiárad a dicsôítés. Jézuskáék megpróbálnak tiszta szobát vagy fedett fekhelyet fogni, de mindenhonnan kirúgják ôket. Talán pénzük sincs, de szegénységük miatt amúgy sem számíthatnak részvétre. A dal szépségét az adja, hogy minden kudarcuk után az énekesek indulatosan dicsôíteni kezdik a Szent Családot, ezeket a gyanús homelesseket. Szegény Mária! Megjelenik neki az angyal, megígéri, hogy az Isten fiát szülheti meg, Izrael prófétáját, a Messiást, a királyt, most meg ott kell botorkálniuk a sötétben, utcagyerekek dobálják ôket, van, aki hangosan nevet, van, aki a lába elé köp. Hát nem indul valami fényesen fia karrierje. Szegény Mária! A végrôl még nem is tud. Jeruzsálem falain kívül, kitaszítva a zsidók közül, a latrok hegyén, bûnözôkkel körülfogva kell majd látnia halott fiát. Megaláztatás s keserû vereség az egyre gomolygó fekete viharfelhôk alatt.
Amikor láttam a tévében, hogy Orbán Viktor kárpátaljai gyerekeket fogad be, eszembe jutott ez a dal. Talán ha a betlehemi éjszakában kéznél lett volna valamelyik televíziós forgatócsoport, akkor az egész üdvtörténet más irányt vehetett volna. Szappanopera sorozat a Jeruzsálemi TV2-n. De most semmi kedvem ironizálni és aktualizálni. Sôt, különös szándékom karácsony apropóján Jean Vanier-ról írni. Zsidóknak botrány, görögöknek bolondság. Vagy az ellentmondás jele. Mindegy, amióta olvastam róla s hallottam szamizdat-kazettán lelkigyakorlatait (a 80-as évek elején vagyunk), csak azért fohászkodtam, hogy egyszer az életben találkozhassak vele. Biztos voltam benne, ha egy igaz kereszténnyel találkozom a sok hamis között (a hitre soha semmi veszélyt nem jelentenek az ateisták), megszilárdul a hitem. Pascallal fogadtam együtt, de most már elég. Természetesen – mert Isten jó, sokkal jobb, mint képzeletünkbôl telik – megadta a „sors”, hogy Vanier-t színrôl színre láthassam. Álltam vele szemben s a meglepetéstôl szólni sem tudtam. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem s ez elég valószerûtlenül hatott. Magas, szikár testalkatú tengerészgyalogos, rövid, ôsz hajjal és tengerkék szemekkel. Nincs ebben semmi túlzás. Vanier éveken keresztül szolgált a haditengerészetnél, látott sok kikötôt és még több vizet, de még annál is több klotyót. A haditengerészetnél az a rögeszme pusztít, hogy a matróznak nincs szüksége szabadidôre, mert akkor…, de hát Örkény ezt már megírta a Tótékban, így Vanier is a kiképzési idô után sûrûn ráhajolt a budira egy kifakult zöld színû kefével. A budi alázatossá tesz. Talán ezért javasolta Gandhi a feleségének és minden úrnônek a budipucolást. De az ember egyszer kiköt s Vanier sem ment vissza a gépházba, hanem beült a torontói egyetem filozófiai fakultására. Pár év múlva már ô tanítja az éppen kikötô tengerészeket. Kezd neve lenni a „szakmában”, amikor… S megint az utazás. Gadamer szerint a tapasztalás maga. Elutazik Thomas Philipp nevû barátjához. Úgy tervezi, egy hónapot átdumálnak, hosszúak az éjszakák. Amikor hajóra szállt, biztos, hogy fogalma sem volt arról, hogy révbe ér. A falu neve esetleges, Trosly-Breuil hívják. Itt vásárolta elsô házát, itt építette fel az elsô Bárkát. Az történt ugyanis, hogy Philipp barátja már évek óta két szellemileg visszamaradottal élt együtt, amire jó magyarázata volt, hogy velük nem akar lenni senki. Vanier faxolt, az egyetemnek vége, maradok.
Teréz anya trükkje ugyanaz, ami Vanier-é. Amikor Lévi Strauss Calcuttában járt, így kiáltott fel: óh, micsoda borzalom, emberek halnak éhen az utcán, nem bírom látni! S elutazott. Sem érzékenysége, sem erkölcse nem engedte, hogy mindez a szeme elôtt történjék. Teréz anya szerint nem szabad fölemelni a tekintetet az utca végéig. Inkább az elsô haldoklót kell fölemelni. Praktikus tanács. Vagyis ahhoz, hogy valaki a szenvedéssel együtt tudjon maradni, ismernie kell az ott-léthez való technikát is. Nem szabad túl magasra emelni a fejet. Velük kell lenni. Vanier szerint kétféle magatartás jellemzi az embereket, ha a szenvedéssel és a szegénységgel találkoznak. Vagy menekülnek elôle, egészen a fogyasztói társadalom hiperszorongásáig, vagy problémamegoldóként lépnek fel. A problémamegoldók is alapvetôen menekülési stratégiát használnak. A tapasztalattal ellentétben hisznek a szegénység megszüntethetôségében, még akkor is, ha az éhezôk száma évrôl évre nô. E két magatartáson kívül nincs más. Philippe-nél illumináció történt, Vanier abszolút filozófiai igazságra jött rá.
Ott álltam vele szemben s tudtam róla, hogy nigériai börtönökben gyilkosoknak tartott lelkigyakorlatot. De mesélhetne Bejrutról, vagy más meleg pitérôl is. Annyira be voltam szarva, hogy hang nem jött ki a torkomon. Utólag belegondolva mindig csak arra vágytam, hogy találkozhassak vele; a beszélgetés még az álmokból is hiányzott. Három vagy hét percig tartott. Nem történt semmi. (Nem igaz.) De amikor láttam Orbán Viktort, eszembe jutott Vanier s az is, hogy Orbánnak nem lesz elég lelki ereje odahagyni a miniszterelnöki széket, mondjuk, egy budi fényesre pucolása miatt. Holott Gandhinak, Vanier-nak, Teréz anyának jó a budi. Az egészben az a legfurcsább, hogy e három „trotlinak” jobb a tetszési indexe, mint bármelyik politikusnak. Az Isten is ironizálhat, szerintem.
Sajnos, most is az történt, mint mindig. Az ok, ami miatt írni kezdtem, meg sem említôdött. Hiába, az ember nem tud egyenesen kinézni a saját bizonysága alatt, de most ráfordulok. Vanier szerint a kereszténység a vesztes csapat. Akik nem gyôznek s akiket megaláznak. Ôk már egyszer s véglegesen gyôztek, amikor mesterük meghalt a keresztfán. A hátralévô idô a gonoszok danse macabre-ja, amiben a keresztény az áldozatokkal van együtt. Alapvetô hiba magatartásunkban, hogy gyôzni szeretünk. Nem szeretjük Istenben a megalázottságot. Olyanok vagyunk, mint a Szikla, vagyis Péter, aki szeret úgy gyôzni, hogy mielôtt vértanú lett volna, háromszor is megtagadja Jézust, sôt meg is kísérti ôt a sátántól indítva. Jézus azonnal rászól, takarodj Sátán. Péter mentálisan összezuhan.
Meg kell próbálni lelkileg és testileg elviselni mások szenvedését. Van eredménye – mondja Vanier. Harmincnál több országban építettek Bárkát. Én pedig azt mondom, hogy az a filozófus a tökös már régi görögök óta, akinek életében a tanítása. Vanier hitvallását emiatt szükséges megvizsgálni ugyanúgy a tudós, mint a politikus uraknak. Gondoltam én, amikor láttam Orbán Viktort az árban. Vajon megtalálható Vanier az Országgyûlés könyvtárában? Vagy naiv vagyok? Vajon Nagy Konstantinnal álmodok? Vajon ki hisz el ebbôl bármit is?
Ez a Pinochet-ügy most önöknek amolyan jogi csemege? – kérdezi tôlem a riporter egy interjúban. Kicsit zavarba jövök, és azt kezdem magyarázni, hogy nemzedékemnek a volt diktátor kiadatási ügye jóval többet és mást jelent, mint valamilyen különleges jogi kérdés eldöntését: politikai érzelmeket kavar fel, elfeledettnek hitt élményeket hoz a felszínre. Újra megjelennek elôttem a lebombázott elnöki palota, a Moneda képei. Jól emlékszem a santiagói stadionok látványára, az eltûnt férjeket és fiakat keresô asszonyok arcára, Hortensia Allendének, a meggyilkolt elnök özvegyének nemes vonásaira.
Ami 1973 szeptemberében Chilében történt, az sokunkat ma is a prágai tavasz eltiprására emlékezteti. Pinochet és társai nemcsak egy baloldali elnököt fosztottak meg életétôl, hanem véres eszközökkel tizenhét esztendôre felszámolták magát a chilei demokráciát is. Ez a demokrácia 1970 és ‘73 között az elnök és a konzervatív többségû kongresszus fáradságosan kialkudott kompromisszumain alapult. A junta – a castroizmus terjedésétôl tartó Washington támogatásával – szeptember 11-ikén betiltott minden pártot, mégpedig nem csak a baloldaliakat, hanem a kereszténydemokratákat is. Betiltotta továbbá a „munkás” szó használatát; helyette a „kézmûvest” kellett alkalmazni. Pinochet katonái és rendôrei módszeresen hozzákezdtek az ellenfeleiknek tekintett politikusok, szakszervezeti vezetôk, sôt külföldi újságírók, értelmiségiek üldözéséhez, megkínzásához, eltüntetéséhez, kivégzéséhez. Sokan emigráltak, de többeket a junta titkosszolgálata külföldön is utolért. A számos névtelen ember mellett Argentínában merénylet áldozata lett Prats honvédelmi miniszter, az Egyesült Államokban pedig Letelier külügyminiszter. Pinochet beletaszította Chilét a romlott dél-amerikai katonai diktatúrák sorába. Sokat emlegetett, sikeres gazdaságpolitikája egyébként nem ekkor, hanem a következô évtizedben kezdôdött. Akkor, amikor a gazdaság rendbetétele céljából a chicagói iskola híres közgazdászai érkeztek Chilébe.
Jack Craw brit belügyminiszterben is élénken élhetnek ezek az emlékek, hiszen annak idején egyetemistaként maga is a junta rémtettei ellen tüntetett. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a kiadatási eljárás során Craw és munkatársai feltûnôen gyorsan reagáltak és cselekedtek.
Baltasar Garzón spanyol vizsgálóbíró október 16-án bocsátotta ki a nemzetközi elfogatóparancsot Pinochet ellen. A parancs még aznap eljutott Londonba. Az angol kiadatási törvény elôírásai szerint a belügyminiszternek kellene felhatalmazást adnia a további eljárásra, de az idô rövidsége miatt erre nem került sor. Sürgôs esetekben azonban e nélkül is lehet intézkedni. Az illetékes bíró, bizonyos Mr. Evans pénteki napon, este kilenc órakor vette kézhez a dokumentumot, amelynek alapján még az éjszaka elrendelte a tábornok elôzetes letartóztatását. Nem tudom, melyik generációhoz tartozik Mr. Evans, de nem késlekedett, holott a kórházban lábadozó tábornok szökésétôl aligha kellett tartania.
A belügyminiszterhez csak a következô munkanapon, hétfôn jutott el a dokumentum. A kiadatási törvény értelmében Crawnak joga lett volna felülbírálni a bíró intézkedését és elrendelni a gyanúsított azonnali szabadon bocsátását, de nem tette, hanem várta a spanyol kormány hivatalos kiadatási kérelmét. Szerdán, 21-én Pinochet ügyvédei megtámadták a letartóztatási végzést. Erre csütörtökön Madridból egy második nemzetközi elfogatóparancs is érkezett, aminek alapján az illetékes bíró – ezúttal Mr. Bartle – újabb elôzetes letartóztatási parancsot adott ki. Mivel az ügyvédek ezt is megtámadták, az ügy a londoni bírósághoz került.
Tony Blair kijelentette, hogy a tábornok kiadatása nem politikai természetû ügy, ahhoz neki semmi köze, következésképpen a két érintett ország igazságszolgáltatási szerveinek kell döntenie. Craw szóvivôje pedig közölte a sajtóval, hogy a belügyminiszter Pinochet ügyében nem kíván tárgyalni a miniszterelnökkel, hanem saját hatáskörében jár el. Craw egyébként Insulza chilei külügyminiszterrel sem állt szóba, aki azt szerette volna elérni, hogy Pinochetet – állítólag az ottani felelôsségre vonás céljából – engedjék Chilébe távozni. Mindenki tette tehát a dolgát, szigorúan betartva a törvényi elôírásokat.
Tette a dolgát az a londoni bíróság is, amely október 28-án elsô fokon helyt adott az ügyvédek panaszának. A tábornokot eszerint szabadon kellett volna bocsátani, ezt azonban a bíróság nem rendelte el, arra hivatkozva, hogy a londoni rendôrség képviselôje fellebbezést nyújtott be a döntés ellen. Idôközben megérkezett az addig inkább bosszúsnak látszó spanyol kormány hivatalos kiadatási kérelme is. A fellebbezés folytán az ügyet a lordok házának öttagú tanácsa elé terjesztették, amely november 26-án – számos ismert nemzetközi jogász, az Amnesty International és más jogvédô szervezetek képviselôinek meghallgatása után – a fellebbezônek adott igazat. A lordok azonban nem rendelték el Pinochet kiadatását, mert ez nem az ô hatáskörük. Az ügy ilyen módon ismét visszakerült a belügyminiszterhez, aki december 9-én zöld utat adott a kiadatási processzus folytatásának. Az elkövetkezendô hónapokban szokványos bírósági eljárás keretében ezt fogják vizsgálni, hogy kiadható-e Pinochet Spanyolországnak a kiadatási kérelemben megjelölt bûncselekmények miatt.
Az eset valamennyi szereplôje szembetalálta magát a nemzetközi jog egyik alapvetô kérdésével: létrejött-e már az univerzális joghatóság azokkal a bûntettekkel kapcsolatban, amelyeket Pinochet elkövetett? Egyszerûbben fogalmazva, joga van-e napjainkban a világ bármelyik államának felelôsségre vonnia azokat a diktátorokat, akiknek a kezéhez vér, mégpedig sok vér tapad?
Erre a kérdésre a nemzetközi jog eddig nemleges választ adott.
Az elsô, Nürnbergben felállított nemzetközi törvényszék hatáskörébe kizárólag a német háborús fôbûnösök felelôsségre vonása tartozott. Az ilyenkor nélkülözhetetlen államközi egyetértés a négy szövetséges nagyhatalom szerzôdésén és a németek feltétlen megadásán alapult. A szerzôdô felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy az általuk elfogott háborús fôbûnösöket kiadják a törvényszéknek. A többieket azokban az országokban kellett felelôsségre vonni, amelyekben cselekményeiket végrehajtották. Az utolsó ítélet meghozatala után a törvényszék feloszlott.
1945-ben tehát még szó sem esett univerzális joghatóságról. A népirtásról szóló, 1948-ban megkötött egyezmény sem tette kötelezôvé az elkövetôk kiadatását. Az aláírók ebben nem tudtak megegyezni, és nem kívántak nemzetközi bíróságot sem felállítani. Ez az egyezmény egyébként nem a „közönséges” tömeggyilkosoknak, hanem csupán azoknak a felelôsségre vonását írta elô, akik kifejezetten valamely etnikai vagy vallási csoport megsemmisítésére irányuló bûntetteket követtek el.
A háború áldozatainak védelmérôl szóló 1949-es genfi egyezmények egyik közös rendelkezése már tiltotta az emberiesség elleni bûncselekmények elkövetését, így az emberölést, a megcsonkítást, a kínzást, a kínvallatást s túszok szedését, mégpedig nemcsak a nemzetközi, hanem a belsô fegyveres összeütközések, a polgárháborúk esetében is. Az utóbbiakra nézve további rendelkezéseket tartalmazott egy 1977-ben kötött, a genfi egyezményeket kiegészítô jegyzôkönyv is, de sem ’49-ben, sem ’77-ben nem esett szó az univerzális joghatóságról.
Nem állapítottak meg ilyen joghatóságot a Biztonsági Tanács ‘93-ban, illetve ‘94-ben hozott határozatai sem, amelyek Hágában két nemzetközi törvényszéket is felállítottak. Ezek ugyanis – a nürnbergihez hasonlóan – egy-egy meghatározott elkövetôi körrel, a délszláv, illetve a ruandai háborús bûnösökkel szemben jártak, illetôleg járnak el. A BT határozatai elôírták ugyan a kiadatási kötelezettséget, de az elkövetôket kizárólag Hágának kell és lehet kiadni, harmadik államnak nem.
Végül idén júniusban, Rómában írták alá az új, immár általános hatáskörû Nemzetközi Büntetôbíróság statútumát. Az okmány elôírja a háborús, az emberiesség elleni és más, hasonló bûncselekmények elkövetôinek kiadatását. Ez a kötelezettség azonban megint csak a bírósággal szemben áll fenn. Harmadik állam csupán akkor járhat el egy ügyben, ha az elkövetôre a bíróság valamilyen okból nem tartana igényt. A statútum nem visszaható hatályú, a bíróság tehát csak azokkal szemben fog ítélkezni, akik az okmány hatályba lépése után követték el az említett bûntetteket. Az intézmény létrehozására azonban még hosszú évekig kell várni. Minden megfigyelô fokozott érdeklôdéssel várja annak bejelentését, hogy mely államok csatlakoznak majd hozzá. Mely államok vállalják tehát azt, hogy alávetik magukat egy olyan nemzetközi bírói szervnek, amely a legalapvetôbb emberi jogi értékeket védi és ítélkezik azok megsértôivel szemben.
A második világháború befejezôdése óta az egyetlen, rendhagyó precedenst Eichmann esete jelentette, akit az izraeli titkosszolgálat 1960-ban kerített kézre Argentínában. A náci háborús bûnöst titokban Izraelbe szállították, s – noha természetesen nem ott követte el bûncselekményeit – a jeruzsálemi bíróság az emberiesség elleni büntettek elkövetéséért halálra ítélte.
Ilyen történelmi háttérrel és jogi adottságok között kellett tehát Baltasar Garzónnak, Mr. Evansnak, Mr. Bartle-nak, a belügyminiszternek, a londoni bíróságnak, a spanyol kormánynak, valamint a lordok öttagú tanácsának eljárnia. Érthetô módon valamennyien bizonytalanságban voltak a tekintetben, hogy minek alapján is foglaljanak állást.
Garzón elsô elfogatási parancsát arra alapozta, hogy Pinochet 1973 szeptembere és 1983 decembere között spanyol állampolgárokat öletett meg Chilében. Az elsô fokú bíróság errôl azt állapította meg, hogy ilyen cselekmény alapján kiadatásnak nincs helye, mivel azt az angol törvények nem teszik lehetôvé. Spanyolországnak csak akkor lehetne kiadni az elkövetôt, jegyezte meg a bíróság, ha spanyol állampolgárok saját hazájukban váltak volna az említett bûncselekmény áldozatává. Ezt a körülményt feltehetôen Garzón is kellô idôben érzékelte, ezért bocsátotta útjára – a kiadatási gyakorlatban viszonylag szokatlan módon – második elfogatóparancsát. A parancs több bûntettet is felsorol, köztük a hivatali minôségben elrendelt kínzást, túszszedést, valamint az európai kiadatási egyezmény részes országaiban gyilkosság elkövetésére való szövetkezést.
Az elsô fokú bíróság a jelek szerint semmilyen indíttatást nem érzett arra, hogy megállapítsa Pinochet felelôsségre vonhatóságát. Talán úgy gondolta, hogy nem neki kell a világon elôször kimondania: létrejött az univerzális joghatóság. Nem vizsgálta tehát az egyes cselekedetek büntethetôségét, inkább elfogadta Pinochet ügyvédeinek érvelését, miszerint a tábornok 1973-tól 1990-ig egy szuverén állam feje volt, s mint ilyen, élete végéig mentességet élvez minden olyan cselekménye miatt, amelyet a jelzett idôszakban elkövetett. A nemzetközi jog alapján egyetlen idegen államfôt, kormányfôt vagy minisztert sem lehet felelôsségre vonni – tette hozzá a bíróság –, még akkor sem, ha mentessége idôközben megszûnt volna. Ami azt az ellenérvet illeti, hogy a nürnbergi törvényszék elé éppen ilyen személyeket állítottak, arról a bíróság kifejtette, hogy ‘45-ben nemzetközi egyezmény alapozta meg egy szuverén állam vezetôinek felelôsségét, míg Chilével kapcsolatban semmilyen szerzôdést nem kötöttek, s a Biztonsági Tanács sem hozott határozatot. Következésképpen Pinochet nem adható ki Spanyolországnak.
A lordok házának tanácsa azonban másként vélekedett. Az elsô fokon eljáró bíróság egyébként azzal, hogy nem vizsgálta érdemben Pinochet büntethetôségét, roppant mértékben megkönnyítette a tanács dolgát. A tudós lordoknak nem arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy létrejött-e már napjainkra valamilyen univerzális joghatóság, hanem csak arra, hogy fennáll-e még Pinochet mentessége. 3:2 arányban úgy döntöttek, hogy nem áll fenn. Ôlordságai arra a következtetésre jutottak, hogy semmiképpen sem tartozik egy államfô szokásos funkciói közé a kínzás és a túszszedés elrendelése, így ezek tekintetében mentességet sem élvezhet. Az ilyen a cselekményeket – állapították meg – a nemzetközi jog értelmében közönséges halandóknak sem lenne szabad elkövetniük, nemhogy egy államfônek. Ezen túl azonban nem mentek. Kijelentették, hogy a kiadatással kapcsolatos minden további kérdés politikai természetû, abban tehát a belügyminiszternek kell döntenie.
Bárhogyan döntsön is a következô hónapokban a londoni bíróság, a nemzetközi közösség arculata október 16. és november 26. között egy kicsit megváltozott. Ez a változás persze hosszabb fejlôdési folyamat eredménye volt, amely Nürnberggel kezdôdött, de a hidegháború évtizedeiben elakadt. A szovjet vezetôk annak idején sokat szónokoltak a nyugati féltekén elkövetett cselekményekrôl, az amerikai vagy brit politikusok pedig az emberi jogok sajátos szocialista értelmezésérôl, ezen a téren azonban végül is nem avatkoztak be egymás hatalmi szféráiba. Ilyen körülmények között szóba sem jöhetett a háborús vagy az emberiesség elleni bûntettek elkövetôinek univerzális felelôsségre vonása.
A szocialista tábor, majd a Szovjetunió szétesése után azonban új helyzet alakult ki. Mind többen követelték (vagy fogadták el) azt, hogy az emberek ellen végrehajtott legsúlyosabb bûntettek – függetlenül az elkövetés helyétôl és az elkövetô személyétôl – nem maradhatnak megtorlatlanul. Az új szemléletmód részben már testet öltött a két hágai törvényszéket felállító BT-határozatokban és a Nemzetközi Büntetôbíróságról szóló római statútumban. A Pinochet körüli események azonban azt mutatják, hogy számos jogász és politikus valamivel elôbbre tart a gondolkodásban. Baltasar Garzónhoz, Mr. Evanshez, Mr. Bartle-hoz, a londoni bírósághoz, az angol lordokhoz, a brit és a spanyol kormányhoz azóta a francia, a svájci, a svéd és a belga kormány is csatlakozott. Az utóbbiak, mint ismeretes, szintén a volt diktátor kiadatását kérték. A felsoroltak láthatóan nem óhajtották kivárni a római statútum hatálybalépését, hanem a cselekvés útjára léptek. A liberális lapok máris arra figyelmeztették Fidel Castrót, Mengisztu Hailé Mariamot, Idi Amin Dadát meg Laurent Kabilát, hogy egyelôre jobban tennék, ha nem hagynák el saját országukat vagy búvóhelyüket.
A véres kezû diktátor gerincének megroppanása váratlanul hozzájárult a büntetôjogi felelôsség – jobb szót nem találok – globalizációjához.
A bunkóság magasiskolái címû írásomban (ÉS, 1998. december 4.) elôször néhány valóságból ellesett példával próbáltam körüljárni a bunkóság fogalomkörét. Kiindulópontom a hazugság embermegvetô változata volt. Aki hazudva nem is akarja azt a benyomást kelteni, hogy igazat mond, az partnerét – legyen ez egy ember vagy egy közösség – közönyével alázza meg, többnyire hatalmi pozícióból. Utána rátértem a bunkóság még bunkóbb fokára, amikor valaki valamely alapos gyanúra nem hazugsággal válaszol, vagyis európai módon, hanem fenyegetésekkel, mint a banditák. A valóságos példákat fejtegetésemnek ehhez a részéhez a SIMPERGERSÉG fogalomkörébôl merítettem.
Cikkem megírása óta – ezt csak mellesleg jegyzem meg – tovább bôvült ez a fogalomkor. Gansperger Gyula fôprivatizátor, éppen ô, az ábrándosan szétágazó Fidesz-gazdaság egyik atyja, a boldog emlékezetû székházbotrány állítólagos titkos hôse, valamennyi állami vállalat góréja bejelenti, hogy minden párt-kötöttségû vezetônek távoznia kell az állami vállalatok élérôl, és eme arcrezzenés nélkül elôadott követeléséhez még egy bunkót is mellékel, egy fenyegetést azok címére, akik nem mondanak le önként. Simicska Lajos pedig, az adóhivatal vezére és kancellárja, egy nemsokára felállítandó fegyveres testület parancsnoka újságjelentések szerint hatáskörébe utalhatja majd az olyan adócsalási ügyeket is, melyekben más fegyveres testületek nyomoznak már. Így hát saját csínytevéseinek monopol helyzetben lévô mesterdetektívévé válik, ami tovább súlyosbítja a törvényalkotói szándék bunkóságát. Ez viszont visszahat Simicska úr bunkóságának mennyiségére és minôségére. A fenyegetôdzés új változatához folyamodva beperli Eörsi Mátyás képviselôt, aki történetesen az unokaöcsém, de esetét nem ezért hozom szóba, hiszen távolról sem vagyok olyan családpárti, mint a koalíció. Simicska úr azért perli be a fent nevezettet, mert ez a Parlamentben olyan passzusokat idézett egy napilapból, amelyek ôt bûnözônek mutatták. Magát a napilapot nem perli be, talán mert nem akar újabb adalékokat kicsalni belôle, Eörsi Mátyást, a simicskológiával foglalatoskodó parlamenti vizsgálóbizottság javasolt elnökét viszont beperli, hogy a kormánypártok elfogultnak nyilváníthassák, és ily módon meggátolhassák e bizottság létrejöttét. A bunkóságot ez esetben az fokozza fel, hogy Simicska úr tettein átragyogott valódi szándéka, mint gyenge hajnali ködön a felkelô nap sugarai, és Simicska úr tudta, hogy átragyog, és ifjúkorának társa, az ôt kinevezô miniszterelnök úr is tudta, és mindketten tudták, hogy mindenki tudja mindezt, és még ez se zavarta ôket. Simicska úr lukratív csalások alaposnak látszó gyanújába esett, mire feljelenti azt, aki utánanézne ennek, vagyis nem az ügyészség keresi fel ôt, hanem megfordítva, ô keresi fel az ügyészséget, ráadásul még rendôrséget is kap, hogy a régi mondást némelyet átalakítva („APEH-ököl vasököl, oda sújt, ahova köll”) elláthassa majd a szimatoló személyek és újságok baját.
A SIMPERGERSÉG már korábbi cikkemben is elkalauzolt az abszurditás határvidékére. SIMPERGER elôtt behunyja mindkét szemét a rendôrség. SIMPERGER elôtt elnémulnak az ügyészek. Demokratikus intézményektôl körülbástyázottan SIMPERGER, akirôl idôrôl idôre cáfolhatatlannak látszó leleplezések jelennek meg rôfnyi terjedelemben, meg se rezzen, hanem virul, mint tök a napon. Ez a képtelenség arra biztatott, hogy dobbantsak egyet, és rúgjam el magam a valóság kalandos talajáról. Megítélésem szerint ezt az esztétikai sportmutatványt klasszikus költôink szellemében hajtottam végre („Nem a való hát: annak égi mássa” stb., Arany J., és „Az igazat mondd, ne csak a valódit” stb., József A.). Rátértem ugyanis miniszterelnökünkre, akit egy idô óta amúgy is mesei figurának látok. Leginkább az ószövetségbeli Saulra emlékeztet, aki elindult, hogy megkeresse apja szamarait, és egy királyságot talált, amelyet azonban csúfosan el is vesztett, feltehetôen azért, mert országa polgárait nem tudta megkülönböztetni apja szamaraitól.
Egyszóval a mi miniszterelnökünk önbizalomtól duzzadó személye szatírára ösztönzött. A szatíra köztudomásúlag eltúlozza valamely megszokott tényállás, folyamat vagy figura valóságos mozzanatait. Ily módon a közönség szórakozva döbbenhet rá arra, hogy milyen nevetséges, megvetendô vagy veszélyes az, amit addig természetesnek tekintett. Abból indultam ki, amit a mi miniszterelnökünk Németországban magyar újságíróknak mondott: hogy nevezetesen nem nekünk kell felfejlôdnünk az Európai Unióhoz, hanem megfordítva. E felismerés nyomvonalán továbbhaladva írásomban a mi miniszterelnökünk megkéri Kohlt, aki az ô tudatában kancellár maradt, hogy intézzen el számára egy csekélységet. Ne Magyarország lépjen be az Európai Unióba, hanem az Unió Magyarországba, de elôbb még vegye fel magába szomszédainkat, és velük együtt tagolódjon belénk, mert ily módon mintegy automatikusan megszûnne a magyar kisebbségek kínszenvedése. Aztán a budapesti metróépítés leállításának analógiájára kitaláltam még egy beszélgetést, melynek során a mi miniszterelnökünk rá akarja beszélni Berlin kormányzó polgármesterét, a kereszténydemokrata Diepgent arra, hogy a választási vereségért büntetésképpen függessze fel az évek óta folyó gigászi építkezéseket Berlin szívében mindaddig, míg Kohl kancellár ismét el nem foglalhatja, immár ebben az új fôvárosban, örökös kancellári hivatalát. Ezzel a kis szatirikus ötlettel akartam leróni adómat utolsó tíz évünk legnagyobb kormányzati bunkóságának: annak, hogy a miniszterelnök borsóra térdepelteti Budapest rosszul szavazó polgárait.
Mindezt azért kell megismételnem, hogy számot adhassak, repesô szívvel, a bunkóság elképesztô diadaláról. Számos olvasóm elhitte a miniszterelnök úrról mindazt, amit szatirikusan írtam róla. Csengett a telefon, újabb részletekrôl és tényekrôl faggattak, cikkemet Interneten akarták terjeszteni, csak arra kértek, hogy nevezzem meg forrásaimat. Volt, aki szavát adta, hogy informátoraim nevét megtartja magának. Másvalaki elképzelhetônek tartotta, hogy mint Berlin-járó mûvész jóban vagyok Diepgennel, de vajon Kohllal is haverkodom-e? És ha nem, akkor hogyan szereztem tudomást Európa belénk-integrálódásának tervérôl? Csak nem valamelyik politikus feleségétôl? Vagy egy tolmácstól, ha a társalgás németül folyt?
Egy szó mint száz: szatírát mindenkor nehéz írni, de a mi miniszterelnökünkrôl szinte lehetetlen. A bunkóság ugyanis nem csak a valóságban eresztett mély gyökereket, hanem a képzeletünkben is. Annyira természetesnek tekintjük, hogy kritikai érzékünk leteszi elôtte a fegyvert. Minthogy az utóbbi hónapokban elmosódtak a határok a megtörtént és az elképzelt bunkóságok között, lelkileg felkészültünk a csodákra. Olyan világban érezzük magunkat, ahol minden megtörténhet. Ezt így gondolja a mi miniszterelnökünk is. A minap például bejelentette, hogy a parlament ellenzék nélkül is egészen jól mûködhet. Ez a pártállam összeomlása után tíz évvel lélegzetelállítóan eredeti felismerés; gyakorlati következményeinek kivitelezése méltó feladat egy becsvágyó és energiáktól duzzadó kormányfô számára. És mi volna, ha a parlament analógiájára kitalálná, hogy az ország is pompásan mûködhet ellenzék nélkül? De ha ellenzék nincs, akkor mire valók az ellenzékiek? Érdekes kérdések, nem igaz?
Miközben írom ezt itt, ismeretlen szorongás kerít a hatalmába. Mi lesz, ha a mi miniszterelnökünk úgy reagál múltkori írásomra, mint olvasóim zöme? Ha ô sem tud majd különbséget tenni fiktív és valódi bunkóságok között? Viselkedésébôl ítélve nincs messze ettôl az állapottól. Mi lenne, ha írásomtól megihletôdve csakugyan odamenne Kohl kancellárhoz, továbbá Diepgen kormányzó polgármesterhez, és elôadná nekik a bunkóságokat, amelyeket jókedvemben a szájára adtam? Ezek pedig azt hinnék, hogy viccel, és kacagásban történek ki. Erre a mi miniszterelnökünk felugrana, mert ô meg azt hinné, hogy kinevetik, és ezt kiáltaná: „MEGSIMPERGELLEK”, mire berontanának Kohl kancellár testôrei… Rossz elképzelni, mi történne ezután. Elfog a felelôsségérzet agresszív fattya, az önvád. Megfogadom, hogy soha többé nem túlzom el, szatirikus szándékkal, a mi miniszterelnökünk viselt dolgait. Ez nem is esik majd nehezemre, hiszen olvasóim reagálásából kiderült, hogy a mi miniszterelnökünk vonatkozásában már úgysem különböztetik meg a valóságot a szatírától.
A Time most megjelent Európa-különszámának hat teljes oldalán Magyarországgal foglalkozik, az összeállítás nemcsak megkapóan terjedelmes, hanem úgyszólván revelatív. Hogy mást ne mondjunk, két helyen is szerepel benne az a kijelentés, hogy a magyar gazdasági növekedés az európai átlagnak a duplája lesz, ezt egyszer a miniszterelnök mondja, egyszer pedig Peter Munk (a chicagói Sears Tower tulajdonosa), ôk pedig nyilván tudják. Kiderül továbbá, hogy Surányi György bankelnök „szokatlanul széles körû politikai elfogadottságnak örvend” Magyarországon, továbbá kiderül, hogy a gazdasági átrendezôdésnek ebben az új korszakában, amelyet élünk, „a megoldások a konszenzuson nyugvó centrumpolitikából, nem pedig ásatag ideológiai formulákból fakadnak”.
Amúgy a Time igen tárgyilagos orgánum, de ezt a túlhabzó objektivitást, ezt a már-már eszelôsségig fajuló kiegyensúlyozottságot az ô részükrôl is figyelemreméltónak ítélnénk, ha nem volna odaírva az oldalak tetejére, hogyfizetett hirdetés. De persze oda van írva, hatszor egymás után, ami a szövegben foglaltak érvényességét nem kérdôjelezi meg, hanem éppenséggel garantálja. Kormányunk épp a közelmúltban ismerte fel, hogy a lapok mindenféléket irkálnak összevissza és teljesen kiegyensúlyozatlanul, tehát ki kell ôket egyensúlyozni, oly módon, hogy kilóra megvesszük az egész vircsaftot és jól összevonjuk a Szittyakürttel, vagy ha nem tudjuk megvenni az egészet, akkor veszünk benne egy darabot, és ott végre bemutatjuk tárgyilagosan, hol lakik a magyarok istene.
A nyájas olvasó most nyilván szilaj lovasnomád hordaként fogja megrohanni a nagyobb újságosstandokat, hogy a Time Európa-különszámának összes példányát fölvásárolja, mielôtt azonban ezt tenné, figyelmeztetjük, hogy a polgári koalíció politikai filozófiájáról, vezérelveirôl, szellemi arculatáról a különszámban kevés szó esik. Van ugyan egy cikk a kultúráról, amelyben az illetékes miniszter oda nyilatkozik, hogy „meg kell ismertetnünk a magyarokkal a saját nemzeti örökségüket, elsôsorban vidéken”, sajnos azonban ez a kijelentés számunkra kissé nehezen értelmezhetô, másképpen fogalmazva ekkora marhaságot a magunk részérôl a Time-ban még nem olvastunk, de hát ez legyen a mi problémánk. Nem is effélére gondoltunk a politikai filozófiáról vagy vezérelvekrôl szólván, hanem arra a valószínûleg nem tudatosult világképre, amely a polgári koalíció szellemi hátterét adja és a mindennapokban indirekt módon megjelenik.
Illusztrációként egy költeményre utalunk, amely történetesen az ÉS jelen számában lát napvilágot, sôt nem is csak utalunk rá, hanem idemásoljuk négy sorát, íme:
Orbán Ottó föntebb idézett lírai mûvét elsô olvasásra szívszorítónak, mondhatni fájdalmasan gyönyörûnek ítéltük, késôbb arra is rádöbbentünk, hogy ez a négy sor korunk uralkodó eszméinek egyikét foglalja össze. Miért sújtok hétfôn, szerdán, nemkülönben csütörtökön a heréire kendnek? Hát csak úgy. És kedden vajon mért nem? Mert akkor minek.
Mármost van-e olyan erô manapság ebben a honban, amelynek a cselekedeteit ez a minden ízében végiggondolt, kikristályosodott fogalomrendszer irányítja? Vajon nem ez volna-e amaz eszme, amelyre a választópolgárok voksoltak, amelynek a képviseletére a polgári koalíció kormányát felhatalmazták?
Igen, a költô – noha ô maga nem tud róla – valójában a Fidesz-indulót írta meg. Avatott fordító által angolra átültetve bármely világlapnak dísze lehetne, négy sorban summáz egy teljes politikai hitvallást, sokkal többet mond, mint akármelyik hatoldalas special advertising section.
Hétfôn, szerdán és csütörtökön herén van csapva a honfi, persze nem haragból, hanem csak a miheztartás végett. Az élet nem habostorta, és egyáltalán.
Viszont: kimarad egy nap, a keddi.
Derekak vagyunk.
1. Vannak, akik szerint ma már nyilvánvaló közhely, hogy a hagyományos és kiváltképp a digitális média folyamatosan formálta át kultúránk szerkezetét. Mára semmi sem maradt érintetlen a metamorfózistól: a kiváltságos elitkultúra valaha állami pénzekkel védett bástyái épp úgy összeomlottak, amint megváltozott az úgymond szélesebb közönség által fogyasztott javak sora is. A média – akár a nagy televíziós csatornákról, akár a digitális forradalom által teremtett új terjesztési eljárásokról essék szó – elsôsorban globális, s különösképp nincs tekintettel a helyi szokásokra, civilizatorikus sajátosságokra, adandó alkalommal még nyelvre sem. Az ellenállhatatlan erejû globalitás a médiában egyszerre technológiai és gazdasági kényszer: a satellitek és az új távközlési-informatikai-médiarendszerek csak nehezen adaptálhatóak a nemzeti határokhoz, végül a piacokhoz. Az is igaz persze, hogy a médiatörténet során volt már példa a technikai adottságok ellenében való fejlôdésre: a rádió és a televízió – technikai értelemben – egykor ugyancsak globális megoldásokat kínáltak, de történetük során végül mégiscsak a nemzeti kultúrák kereteihez domesztikálódtak: és ha jól, ha rosszul, de sokkal inkább beilleszkedtek a nemzeti kultúrák által mûködtetett szerkezetekbe, mintsem hogy fenekestül felforgatták volna azokat. Egykor a rádiózás, majd a televíziózás volt az a nagy járvány, amely végigsöpört kontinenseken, hogy aztán – mint az oly sokszor a betegségek történetében is lezajlott – a láz csillapodtával, belesimuljon az addigi kulturális-gazdasági állapotokba. A broadcasting forradalmai komolyan fenyegetôek voltak a kánonra nézvést: de végül a kulturális fogyasztás szokásai továbbra is alkalmazkodtak a nemzeti kultúrák addigi keretrendszeréhez.
A kérdés ma az, hogy az épp most zajló digitális médiaforradalommal miként is áll a helyzet: hiszen meglehet, hogy nincs is más dolgunk, mint okosan kibekkelni a hurrikán elsô rohamát, majd rendbehozni a károkat – de igazán felesleges a Mene Tekel emlegetése. A historizáló relativizmus érveit ugyan nem osztom, de annál komolyabbak, hogysem elfelejtkezhetnénk azokról. Ellenben elég könnyû arra a belátásra jutni, hogy ezúttal nincs ok az analógiás gondolkozás mindig hamis reményére: s a mostani technológia vezérelte kulturális átrendezôdés bizony visszafordíthatatlan. A globális médiapiac mai struktúrája már komoly fenyegetés a helyi kultúrákra. Tény, hogy a technológia és a szórakoztatóiparral párosodott média olyan óriásai, mint az egymással is összefonódott Time Warner, Disney, a Sony, Seagram, s Bertelsmann, Viacom, végül, de nem utolsósorban a Murdoch News Corporation-je, épp oly nehezen képesek magukat a nemzeti kultúra és piac keretei között identifikálni, mint a Microsoft, az Intel, az AOL/Netscape, vagy épp a globális távközlési vállalatok. Magyarán a globalitás nem filozófiai kérdés, hanem kikerülhetetlen és nyers közgazdasági realitás.
2. A mindennapi gyakorlat szintjén ez annyit jelent, hogy a javarészt az Egyesült Államok médiaipara által naponta kiokádott, globális fogyasztásra szánt, s a technológiai fölénnyel is támogatott népszerû kultúrához sorolható termék gazdasági súlya és fölénye – ha tetszik mindez, ha nyomasztó, ha nem – gyakorlatilag már ma is alapvetôen determinálja a Hollywoodtól vagy New Yorktól igencsak távoli kultúrák mindennapi életét. Manapság szerte a világon milliárdok fogyasztanak azonos „Made in USA” termékeket, a XX. századvég kulturális ikonográfiájában a mai amerikai populáris kultúra fôszerepe vitathatatlan. Más kérdés, hogy mit is jelent mindez, hiszen az adott többféle értelmezésére nyílik lehetôség. A domináns álláspont szerint a mcdonaldizáció folyamata az üzleti racionalitás standard logikájának exportját is jelenti, de egy szerényebb hagyomány szerint az azonos termékek fogyasztása még nem jelenti szükségszerûen a hasonló normák követésének modelljét is. Ám a kérdés, hogy hat-e és miként hat a média a mindennapi életre, még soha nem volt ilyen fontos és éles napi politikai probléma. Ha a gyermekek világának védelmérôl van szó, akkor csak nehezen találnánk bárkit, aki ezekben a vitákban teljes egyértelmûséggel elkötelezné magát a teljes liberalizmus mellett. Ha televíziókról, ha Internetrôl van szó, az úgynevezett V-Chip-vita – nevezetesen az erôszak kiszûrésére alkalmas eljárások valamelyike – aktuális változata mindig visszatér: nemigen állítja senki, hogy a mediális világban közöltekért nincs felelôsség, a kérdés csupán az, hogy ki viselje azt. Konzervativizmus és liberalizmus a hagyományos politikában elfogadott határvonalai hirtelen más fénytörésben tûnnek fel a médiakultúra kapcsán. Hiszen a szólásszabadság oly sokat emlegetett vitáiban a magas kultúrához tartozó mûalkotás, a Krisztus utolsó megkísértése engedélyezése/tiltása ügyében ellentétes oldalon helyet foglaló konzervatív és liberális hamar ugyanazon az oldalon találhatja magát, ha olyan kérdésekrôl esik szó, mint a street/free fighting, a kutya- és patkányviadalok televíziós közvetítése, vagy a pornográfia-pedofilia interneten való jelenléte, illetve általában a fiatalkorúak szexuális tevékenységre való rábírásának mediális rögzítése. (Street vagy free fighting-on, illetve annak változatain azt a leginkább tûrt kulturális önkifejezési formát és részben üzleti tevékenységet értjük, amelynek keretében általában az elnyomott osztályok tagjai mindössze néhány elemi szabály betartásával mérkôznek meg leginkább elhagyott stadionokban. Azonban mind az utcai harc, mind a kutyaviadalok, összefoglalóan a közvetlen kegyetlenség kultúrájának kérdései túl bonyolultak ahhoz, hogy ennek a cikknek a keretében akár csak részlegesen elemezhetném azokat.) A médiakultúra technológiai környezete, a képek terjesztésének hatékonysága komolyan determinálja a szólásszabadság javarészt szöveges hagyományokon kiérlelt álláspontjait. Helyeselhetô liberális álláspont az utolsó lélegzetig védeni Bataille A szem történetének kiadását, amely mû elolvasása nem egy konzervatív, hívô ember számára okozhat komoly kulturális sokkot. Sokkal bonyolultabb viszont egyetértôen érvelni amellett, hogy – a hatásos kábeltévétörvény hiányában – a HBO folyamatosan vetítheti mindazon pornográf filmjeit, amelyekben hol a nácizmus kérdései keverednek össze a szexualitás reprezentációjával, hol a nôk totális emberi megalázása a fôtéma. Nyomtatott hagyományok ügyében megrendíthetetlen liberálisok gyakran változtatnak engedékenységükön, ha arra kényszerülnek, hogy végiggondolják: a sokszorosított képek hatalma mennyivel szerteágazóbb és kiismerhetetlenebb, mint a szövegek uralma volt egykor.
3. Roppant könnyû arra a belátásra jutnunk, hogy – ha itt van a kultúraváltás órája, ha nem – a globális forradalommal szemben bármely megoldás automatikusan a még meglévô nemzeti kulturális termékek védelmét jelenti, s a vita mindössze arról folyhat, hogy miként is védjük meg azokat, illetve, hogy mit is soroljunk a védelem alá esô tevékenységek, alkotások körébe. Amilyen könnyû elköteleznünk magunkat a védelem gesztusa mellett, olyan bonyolult a válasz a másik két kérdésre; nevezetesen, hogy mit és miként is kell megvédenünk. Mit és miként, ha csak nem óhajtjuk, hogy tevékenységünk kimerüljön a panaszkodásban, rosszabb esetben az átkozódásban, xenofób dührohamokban. Mit is kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy amit védelemre méltónak tartunk, az tényleg védve legyen. Életképesen, s ne múzeumi félálomba dermedten várva a feltámadást.
Az elsô felismerés abból eredhet, ha a „mit” és a „miként” kérdését nem választjuk el többé a médiagazdaság – a kulturális termelés – folyamatainak problémáitól. Kérdés, hogy kultúránk – s egyelôre ne feszegessük a kérdést, hogy ki mit ért rajta – védelme az egyetlen lehetséges teendô-e: vagy itt az alkalom arra, hogy a kétségtelenül lezajló nagy technológiai váltássorozat közepette végre újraértelmezzük a magas/népszerû kultúra kettôsségérôl vallott nézeteinket, s akkor talán már nem csak a folytonosan veszni tûnô állandó konzerválása, de végre az új horizontok kérdése felmerülhet. Mindez annyit jelent, hogy tudomásul vesszük a kulturális identitás nemzeti ikonográfiájában végbement drámai változásokat. Tudomásul vesszük, illetve felismerjük, hogy ennek az ikonográfiának mára nem csak s nem is elsôsorban a kanonizált irodalmi kultúra hôsei a fôszereplôi. A két világháború közötti világ kulturális héroszai – a rádió és a film jelenléte ellenére – még részben az irodalmi hagyomány fenntartói voltak: Osvát Ernô egy életen át a szent magyar irodalmat szolgálta, Karinthy Frigyesnek megállt a villamos Pesten és Budán, Szerb Antalnak több olvasója volt, mint amit ma bárki elképzelni mer magának. Sok minden megtörténhet még, de tudomásul kell vennünk, hogy ennek a kiválasztottságnak egyszer s mindenkorra vége. A magas kultúra hôseinek erôdjébôl mára mandarinok elitklubja lett, amelynek tagjai kiváltságaik és befolyásuk elvesztését panaszolják, és – attól tartok – saját helyzetük megrendülését szívesen kötik össze az Istenek alkonya fenyegetô rémképének felfestésével. Holott talán csak az történt, hogy a nemzeti ikonográfia hôsei – megfelelôen a folyamatos médiaforradalmaknak – ezután máshol keresendôek, s függetlenül attól, hogy az elit mit is gondol tevékenységükrôl, a média hôsei alkalmanként többet tesznek a nemzeti identitás és kultúra fogalmának és gyakorlatának újrateremtéséért, mint a mandarinok világában feltételeznék. Ugyan mi történne akkor, ha a globális tektonikus rengések lökéshullámait végre nem zavaró zajnak tekintenénk, hanem annak, ami: a kulturális kánon átrendezôdésével járó szeizmikus jelenségeknek. Jeleknek, amelyeket értelmezni kell, s amelyekre nem különösképp érdemes panaszkodni. Az ezredvégi magyar kultúra hôsei, ikonjai többek között a globális média lokális változatának alakítói: s mint ilyenek, bizony roppant értékesek és komolyan veendôek.
A közszolgálati, s különösképp a kereskedelmi rádiózásban, televíziózásban itthon gyártott mûsorokról és a honi televíziózás hôseirôl van szó. Azt állítom tehát, hogy nem kizárólag az irodalmi hagyomány elvesztése feletti borongás a megoldás, hanem – többek között – a magyar televíziózás-rádiózás, illetve azzal összekötött népszerû kultúra tevékenységének radikális rehabilitációja a véleményformáló magyar értelmiség részérôl. Ennek megfelelôen: a mai magyar köz- és „középkultúra” részeként, a nemzeti identitás újratermelésének fontos hagyományaiként lehetne látnunk az olyan produkciókat, mint a Szomszédok, a Família kft., Kisváros, a sajnálatosan rövid életû Patika. Kulturális hôsként az olyan televíziósokat, mint Antal Imre, Fábry Sándor, Frei Tamás, Friderikusz Sándor, Geszti Péter, Horvát János, Kepes András, Vágó István, Vitray Tamás. S így áll a helyzet a Szabó családdal, a Rádiókabaréval, az Apukám világával is. A felsorolás nyilván hiányos és bántó a méltatlanul nem említetteknek – elnézést érte. Amikor kultúránk önreprezentációs technikáiról beszélünk, akkor a televíziózás helyi hôsei nélkül nemigen lehet mást tennünk, mint panaszkodunk. Arról nem beszélve, hogy azt tényleg nem lenne szabad megengedni, hogy ezek a kulturális héroszok elbukjanak a kereskedelmi televíziózás normáinak elsajátítási folyamatában, hisz pontosan tudjuk, hogy milyen energiába és pénzbe került a fentiek ismertségét elérni, s utánuk nem feltétlen az újak, hanem a nemzetközi konzervmûsorok jönnek.
Ugyanígy alapvetô kérdés, hogy milyen sikerre számíthat a digitális kultúra magyarországi sorsa: azaz milyen mennyiségû és minôségû lesz az a magyar nyelvû tartalom, amit itthon viszünk fel az Internetre, amelyet a lokális játékszabályok ismerete diktált. (A félreértések elkerülése végett: nem magánéletemmel terhelem az olvasót, amikor itt megjegyzem, hogy a Matáv tanácsadójaként épp az adott területen dolgozom.) Amint felbecsülhetetlenül fontosnak tartom mindazoknak a médiumoknak a sorsát is, amelyek például az új nemzedék életformáját befolyásolják, illetve reprezentálják. Ezért vélem politikán túli ügynek a Magyar Narancs, a Tilos Rádió sorsát. Ezért tekinthetjük önmagán túlmutató sikernek a Pesti Est történetét, amely ma, úgy tûnik, egyedül alkalmas arra, hogy adandó alkalommal a Microsoft Sidewalk-jával felvegye a versenyt, illetve eleve kiszorítsa azt. S itt van a mai magyar populáris zene: a halott Vámosi Jánostól, a népszerûsége csúcsain járó Zámbó Jimmyn át a Kim Nowakig – közelebb és távolabb a magas- és középkultúrától, illetve az avantgárdhoz. S végül, de nem utolsósorban: ezért is oly alapvetô kérdés a filmek sorsa: amely nélkül a szó szoros értelmében elképzelhetetlen a kulturális önreprezentáció.
4. A panaszkodást felváltó új médiakultúra igazi problémájára azonban mindezzel még nem válaszoltunk. A médiakultúra radikális rehabilitációja csak a szükséges, de nem elégséges feltétel. Ám a nagy kérdés ez: miként is tarthatóak fenn a magyar gyártású médiatermékek a piacon? Mert a helyzet úgy áll, hogy a mai magyar piac már ma is szûk, egyszerûen túl kicsi ahhoz, hogy hosszú távon eltartsa a digitalizálódó médiaipart. Az egyik oldalon ott a felismerés, hogy helyi hôsök, a magyar nyelvû lokális tartalomipar nélkül nincs lehetôség a kulturális ikonográfiára, az önreprezentáció technológiái kicsúsznak a kezünkbôl, s akkor nincs okunk arra, hogy szót ejtsünk az autonómiájáról – a másik oldalon a kijózanító gyanú, hogy a magyar lakosság túl kis piacot jelent. S ezen még a határainkon kívül élôk sem feltétlen segíthetnek, figyelembe véve a romániai és magyarországi árszínvonal drámai eltérését. A digitalizált kultúra elterjesztésének viszont kíméletlenül drága technológiai feltételei vannak: vagy komputerek vagy megokosított televíziók százezreit, valamint olcsó távközléssel szabad hozzáférést kellene eladni és feltételezni ahhoz, hogy a fogyasztóképes közönség kritikus tömege elég gyorsan kialakulhasson. A túl kis piac problémáját részben lehetne kezelni: okosan végiggondolt médiatörvénnyel, illetve a digitalizált média kihívásaira válaszképes törvények sorozatával. Jelenleg azonban az Eli M. Noam által lapidáris tömörséggel megfogalmazott szabály érvényes: minden országnak olyan a médiatörvénye, mint a nemzeti jövedelme. Más szóval: mint amilyet megérdemel. A fájdalmas tény az, hogy a kis és szegény országok esetében ez a kegyetlen összefüggés komoly költségekbe kerül. Ugyanis a helyzet úgy áll, hogy a panaszkodás kultúrájának csak egy gazdaságilag életképes médiakultúra vethet véget, amely nem függhet teljes egyértelmûséggel a saját piacunk nagyságától, pontosabban nem szenvedhet annak kicsiségétôl, szegénységétôl.
5. A kitörés lehetôsége – feltevéseim szerint – a jelenlegi médiaimport-export tragikus aránytalanságának megváltoztatásában áll. A szinte kizárólagos médiaimportôr helyzetét megváltoztatva bizony be kell törnünk a világpiacra. A digitális médiaforradalmat ugyanis a kis és szegény országoknak találták ki. Olyanoknak, mint Magyarország. A hagyományos médiapiacokon soha nem lett volna esélyünk hasonló részvételre: Hollywoodból nyilván nem is látszunk, s ami a történelem egy ritka nagyvonalú és kegyes pillanatában Szabó Istvánnal, illetve a Mephistóval megtörtént, az inkább kivétel, mint követhetô példa.
De a digitális fronton más a helyzet. Ott összehasonlíthatatlanul csekélyebb befektetésekkel reális jelenlét vívható ki épp az Internet révén. S ezt a technológiatörténeti lehetôségbôl adódó kihívást válasz nélkül hagynunk több lenne, mint bûn. Hiba lenne. Ha a mai magyar médiaipar az Internet által és annak uszályában médiaexportôr lesz, akkor az annyit jelent, hogy potenciálisan az egész magyar high tech ipar fenntarthatja a növekedési pályaívét. A digitális média ugyanis szoros együttmûködést jelent az informatikával és távközléssel: a konvergencia kihasználása annyit jelent, hogy a magasan képzett munkaerô megfelelô lehetôségekhez jut itthon. Minden nagyrabecsülésem Széles Gábor autóbuszai iránt, de attól tartok, sokkal fontosabb nekünk, hogy a magyarországi Ericsson szoftvergyárában dolgozó száz és száz fiatal olyan programokban vehessen részt, amelyeket a médiaexportôrré váló expanzió tett lehetôvé. Amúgy a világ tele van hasonló példákkal: Luxemburg igazán nem túl nagy ország, és globális médiahatalom lett – már a kora hatvanas évektôl kezdve. Csak épp sutba hajították a mûsorszórás uralkodó filozófiáját.
6. Nem szeretném azonban, ha bárkiben hamis illúziók keletkeznének. A médiaexportôrré válás – amelyet egész egyszerûen elkerülhetetlennek, illetve a dolgok jelenlegi állása szerint az egyetlen járható útnak tartok – több feltételt követel, és még több problémát hoz majd a felszínre. A feltételek összefüggenek a médiatörvénykezés-nemzeti jövedelem szabály meghaladásával. Csak akkor sikerülhet e tekintetben bármi, ha a jelenlegi hidegháborús politikai viszonyok ellenére lesz a kormányban és az ellenzékben elég nagyvonalúság ahhoz, hogy éljen a kétharmados törvények adta kommunikációs lehetôséggel, és nem hagyja elodázni ezt a kérdést. Tisztában vagyok azzal, hogy e tekintetben a Horn-kormány öröksége igencsak sovány: a korszerû digitális médiaexport kitermeléséhez szükséges EU- és OECD-konform szabályozási keretrôl a mai magyar politikai elitnek inkább sejtelmei, vélelmei, mintsem rendszeres tudása van.
Az igazán éles problémák azonban javarészt kulturálisak lesznek. A médiaexport ugyanis nem magyar nyelvû kulturális termékek gyártását és terjesztését jelenti: sôt ellenkezôleg, kizárólag angol nyelvû termékekrôl lehet szó – ezt a tényt a MIÉP lunátikus neonácijatól eltekintve mindenki belátja. Az is nyilvánvaló, hogy mindez sokak számára legalábbis elkedvetlenítô. Mindazoknak, akiknek a mai magyar kultúra – legyen az akár magas, akár népszerû – ügye szent, azok elsô pillantásra nehezen törôdhetnek bele abba, hogy a médiakultúra forradalma bizony nem evidensen kötôdik az anyanyelvhez, sôt, adandó alkalommal semmi köze nincsen ahhoz. Ezt a kijózanító tényt elfedni álságos lenne, s tisztában vagyok azzal, hogy tudomásulvétele sokkot eredményez. De való igaz, hogy a tényekre és nem a félelmekre figyelve a mai magyar kultúra és gazdaság már nem egy vonatkozásában kétnyelvû. Az angol nyelv használata – illetve az a különös globális angol, amelyet a british English hívei olyan rémülten és gyakran undorral figyelnek – a szükséges, de nem elégséges feltétel tipikus esete. Ha nem a panaszkodással töltjük az idôt, akkor tudomásul kell vennünk, hogy pusztán a gazdasági kényszer okán kultúránk vagy kétnyelvû lesz, vagy marginalizálódik. A kétnyelvûség azonban valóban kétnyelvûséget jelent: azaz a magyar nyelvû tartalmak, kulturális termékek fennmaradását is. Kicsit élesen fogalmazva: mindazoknak a magyar nyelvû kulturális termékeknek van esélyük a hosszú távú fennmaradásra, amelyek szoros gazdasági összefüggésben állnak a digitalizált médiaipar realitásával és trendjeivel. A többire valóban a panaszkodás és a marginalizálódás vár. Csak egyetlen példát az új összefüggésekre. A nagyon közeli jövôben a digitális televíziózás elterjedésének megfelelôen általános lesz egy-egy kábeltévé mintegy 200-500 csatornás, javarészt interaktív szolgáltatási struktúrája. Akárki akármit is gondol: kulturális önidentitásáért helytállnia – ebben a közegben kell. S mindez ellen – a globális média mindennapi jelenléte ellen – nincs orvosság, csak az együttmûködés.
7. Végezetül egyetlen megjegyzést a magyarországi kultúrák rendszerén belül különösön nehéz helyzetben lévô írástudatlanok kulturális hozzáférésének kérdésérôl, épp a fentiek, a kommunikáció és média fuldokló kínálati gazdagságának fényében. A gazdasági ellehetetlenülés esetükben ugyanis komoly mértékben megnöveli az auditív információk jelentôségét. Evidencia például, hogy a digitális rádiózás egyik kitüntetett célcsoportja azok a kisebbségek kell, hogy legyenek, amelyek maguk is az írástudatlansággal küzdenek, illetve amelyeknek gyermekei naponta szakadnak ki a Nagy Társadalom média által fenntartott kötelékeibôl – miután a szociális hálón már rég kiestek. Ha a reánk váró médiaforradalom által felkínált lehetôségeket nem használjuk arra, hogy ôket is segítsünk átjutni a XXI. századba, akkor – teljesen mindegy, hogy liberális vagy konzervatív alapokon, de igazán bûnösek leszünk. A másodlagos oralitás, azaz a multimédia forradalma olyan lehetôségeket kínál az írás kultúrájából kirekesztettek újraintegrálására, amilyet ritkán nyújt emancipációban hivôk számára a történelem. Akármint is lesz: a magyar nemzeti kultúra képviselete, a tükör csak akkor lesz igaz, ha abban minden itt élô polgártársunk magára ismerhet.
Sokan féltik a Magyar Hírlapot, mert egy kormányhoz közelálló bank meg akarja vásárolni. Ne féltsék: egy lapnak a legjobb reklám, ha meg akarják venni. A napokban maga a kormányfô erôsítette meg a korábban pletykának vélt hírt, hogy valóban tervezik a Magyar Hírlap megvásárlását, s megkísérlik a Napi Magyarországgal való egyesítését majd bevitelét a Magyar Fejlesztési Bank sajtóholdingjába, ahol már várná a Postabank sajtóportfóliója, benne a Magyar Nemzettel. Aznap délután ez volt a Beszéljük meg... egyik fô témája: mi történik, ha nem csak a vételi szándék lesz erôs, hanem az eladási szándék is. Ilyen szándékról egyelôre nem tudunk, a tulajdonos eddig kétszer határozottan cáfolta, hogy meg akarna válni a laptól.
Az ember azért csak beleborzong, ha hallja, hogy meg akarják venni. Hiszen ha kenyéradó lapjára szemet vet valaki, akkor abban valamiképpen ô is benne van, ô is árucikk vagy valami ehhez hasonló. Én még sohasem voltam adásvétel tárgya. Talán azért, mert még senki sem akart megvásárolni. Se korrumpálni. Érdem ez vagy szégyen? Nem tudom. Persze, áruba bocsátottam már a munkaerômet, de az erkölcsi erômre még senki sem volt kíváncsi. Nem lehetetlen azonban, hogy elôbb-utóbb új helyzettel kell szembenéznünk. A miniszterelnök azzal indokolta a tervet, hogy valamit kell kezdeni a Postabank erôsen veszteséges sajtóportfóliójával és hát a kiegyensúlyozandó médiaviszonyok is indokolják ezt a lépést. A tájékozatlan hallgató nem tudhatta, hogy az MH-nak semmi köze a Postabank sajtóholdinghoz, s többen úgy értelmezhették, mintha a Hírlap is odatartozna, s amazokkal való „valamit kezdés” óhatatlanul együtt jár a Hírlappal való „valamit kezdéssel”. Nos, ez természetesen nincsen így, hiszen semmilyen módon nem vagyunk összekötve – legalábbis egyelôre. Azt sem lehetett pontosan érteni, a Hírlap tulajdonviszonyai miképpen befolyásolhatják a médiaegyensúlyt. Van, aki úgy értelmezte, hogy a lap elhallgattatásával lehet gyengíteni az egyik oldalt, van, aki úgy: áthangszerelésével lehet erôsíteni a másik oldalt.
Hogy mi a terv, még senki sem tudja. Azt sem, mit fog felelni a tulajdonos harmadszor a vételi ajánlatra. A cinikus telefonálók azt mondják, ne vegyük örök érvényûnek a korábbi nyilatkozatokat. A tulajdonos csak azt mondta: nincs az a pénz, amiért eladná kedvenc napilapját. No, és ha van az a pénz?
De ne menjünk a dolgok elébe. A napokban várhatóan személyesen tárgyalnak a sajtóegyensúly szorgalmazói a Hírlap külföldi tulajdonosával, aki többször kifejtette, éppen hogy venni akar, nem pedig eladni. Ez tiszta beszéd, csak akkor van baj, ha a vevésnek eladás a feltétele. A külföldi tulajdonos erkölcsileg nem hibázhat, akár eladja lapját, akár nem, hiszen a magyar sajtóviszonyokhoz csak üzletileg van köze, ha eladja a Hírlapot, sok pénzt kap érte, ha megtartja, sok presztízst nyer általa. Olyan lapja van, amelyet a kormányerôk meg akartak vásárolni: vagy mert értékesnek tartják, vagy mert tartanak tôle. Mindig ez volt a célunk: mértékadó lap lenni. Úgy látszik, sikerült.
A rendszerváltás hajnalán azt szerettük volna, ha magyar tulajdonban maradnak az újságok, ha független hazai sajtómágnások igyekeznek lapjaikkal ellenôrizni a demokratikus hatalmat, ôrködve a közélet tisztaságán és saját vagyonuk gyarapításán.
Mostanra kiderült, hogy nincsenek – anyagilag és politikailag – független hazai tulajdonosok, s ha vannak is, többségükben túl hamar tönkremennek.
Ezért tulajdonképpen nem járt rosszul a sajtó a külföldi laptulajdonosokkal. Ôk nem mennek olyan hamar tönkre, messze vannak, nincs érzékük a hazai szekértáborok ádáz harcai iránt, s ha látják is, hogy a karok mindkét oldalon fönn himbálóznak a levegôben, azt se tudják, fenyegetôznek vagy integetnek. Nekik az újságíró nem frontkatona, hanem csupán pénz- és presztízstermelô gép, része a lap infrastruktúrájának. Mondjuk mint a nyomda. Persze van egy kicsi, ám nem elhanyagolható különbség. Ha a tulajdonos eladja a lapját, a nyomda, a lapnév, a számítógépek, levilágítók nem mondhatják, hogy én nem vagyok eladó. Egyedül az újságíró szabad többé-kevésbé – attól függôen, hány gyereke van. Egyedül ô mondhatja, hogy nem iratkozom föl az eladási szerzôdés függelékébe sem mint leltári tárgy, sem mint leltári személy. Persze nem biztos, hogy ezt bárki megkérdezi tôle. Lehet, hogy a vevônek tiszta és üres lap kell, s nem kíváncsi rá, mit akar az újságíró, ez a tipikus alkalmazott értelmiségi, aki lap nélkül talán nem is létezik.
A Népszabadság kezdettôl fogva kemény hírként közli puha értesüléseit, nemrég ezzel a címmel közölte a vásárlási szándékról szóló hírt: Napi Magyar Hírlap?
A Magyar Hírlap nem kívánja szóvá tenni, hogy a Népszabadság nem viselkedik kollegiálisan iránta. Én kívánom. Ha az írás végén az áll, hogy a tulajdonos nem akar megválni lapjától, akkor még kérdôjelesen sem illik összehozni a Magyar Hírlapot a Napi Magyarországgal és a Magyar Nemzettel. De nem is ez a vége, hanem az, hogy információik szerint az MFB közvetlenül is ajánlatot tett a lap megvásárlására. Ez, mint kiderült, nem volt igaz – a tulajdonossal még senki sem tárgyalt, de az ilyen utolsó mondat alkalmas arra, hogy fölpuhítsa az MH Rt. cáfolatát. Másnap, amikor megjelent, hogy Marquard nem akarja eladni a lapot, a Népszabadság közölte a hírt, de az utolsó mondatba itt is becsempészte: egyelôre. Elismerem, ez nem hazugság, nem szakmai hiba, ez az információkkal való manipulálás magasiskolája. Elegáns, alig észrevehetô, mégsem nem egészen fair. Mert az elsô híradás címe kérdôjellel is arra utal, hogy a Napi Magyarország, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap könnyedén eggyéolvadhat kormánylappá. S valamiért még azt is szükségesnek tartotta hozzátenni, hogy a Magyar Hírlap 1968-ban a kormány félhivatalos lapjaként jött létre. Hogy ez a harmincéves információ mennyiben tartozik egy jövôbeli – s egyelôre képzeletbeli – tranzakcióhoz, nem tudom. Csak azt tételezhetem fel, a hír adója segíteni akar az olvasónak: ha akkor kormánylap volt, miért ne lehetne az most is. Azt viszont nem olvashattuk a cikkben, hogy akkoriban a kormány legigazibb lapja azért mégiscsak a párt lapja volt.
Pedig nem olyan könnyû különbözô karakterû lapokat kormánypártivá összemixelni, mint ahogy a kiegyenlítôk és a kibicek gondolják. Elôször is, mert a lapoknak, a nyilvánosságnak legfôbb feladata a hatalom ellenôrzése és hibáinak bírálata. A kormánypártok dicsérete és az ellenzék bírálata nem újságírói feladat. Egyiknek sincs igazán értelme – és vevôje. Ha a kormánypárti lapnak ez a dolga, akkor ilyen politikai lap talán nem is létezik. Természetesen minden lap kormánypárti abban az értelemben, hogy országpárti, nemzetpárti. Vagyis minden jó törekvést, minden jó üzenetet közvetít. De csak ennyiben köteles szolgálni a hatalmat. Egyébként, ha meg akar élni a piacon, azt kell tennie, ami a dolga.
Nem hiszem, hogy az összevonási terv a kritikai hang elfojtásának naiv szándékára épül, vagy arra, hogy a három lap összevonásával az olvasók mechanikusan összeadódnak. Mert lehet, hogy az újságírók nem sokat számítanak: vagy beállnak a sorba vagy elmennek, de az olvasó végképp nem adásvétel tárgya. Már a Rádió aznapi Beszéljük meg... mûsorában is volt, aki azt mondta, ha a Hírlap elveszíti arcát, ô lemondja az elôfizetést. S azóta az Interneten és postán hasonló levelek sokasága érkezik.
Ha semmi sem lesz a sokak által remélt üzletbôl, akkor is félô, hogy sokan az évvégi elôfizetési csúcsban elbizonytalanodnak: vajon mire fizetek én most elô?
Ha a Magyar Hírlapot eladják, veszíti elôfizetôi nagy részét. Ha nem adják el, a vételi szándék hatására sok olvasót nyer.
Köszönjük a vételi szándékot, annak ellenére, hogy ez a lap nem jár önnek.
Zsellér: 1. Magyarországon a jobbágyfelszabadításig (1848) a jobbágyság alsó rétegéhez tartozó személy. Az 1767 és 1774 közötti úrbérrendezés után a zsellérségnek két csoportját különböztették meg, a házas és a házatlan zsellért. A házas zsellér egynyolcad jobbágyteleknél kisebb földön gazdálkodott 2. Az úrbériség eltörlése után a földnélküli mezôgazdasági munkás elnevezése.
Az úrbérrendezést megelôzô birtokívek készítôi szemléletesebben fogalmaztak: a „tsak a pusta fasa vagyon”, ill. „nints egyebe, mint a valaga” megjegyzésekben legfeljebb az gondolkodtat el, hogy a morfológiai distinkció mögött van-e valami valós különbség, a szikár szentencia (szinte) tapinthatóvá teszi a lényeget. A vagyoni egyenlôtlenségeket történelmünk (il)logikája néha szûkítette, néha növelte, de (csaknem) teljesen megszüntetni csak az 1948-at követô évtizedekben sikerült – ezekben az években a már említett humán testtájakon kívül senki sem mondhatott magáénak egyebet. Amúgy persze minden a mienk volt, de a tulajdonosi tudat ritkán okozott eufóriát. A magántulajdon likvidálása gigantikus társadalmi mozgásokat indított el: Kolosi Tamás szerint 1948 és a hatvanas évek közepe között a lakosság több, mint 70%-a más foglalkozási csoportba került, mint ahol korábban ô volt vagy szülei voltak. Ilyen méretû társadalmi változásokhoz Németországban 80, Angliában pedig 100 évre volt szükség. A hídcsaták és széncsaták után 10 évvel sikeresen befejezôdött a mezôgazdaság szocialista átszervezése, az iparszerûvé organizált nagyüzemi agrárium munkaerô-szükséglete csökkent, a foglalkoztatottak képzettségével kapcsolatos igények viszont növekedtek. A mezôgazdaságban feleslegessé vált munkaerôt a vidékre telepített ipar szívta fel. Ezredvégi zselléreink élete valamikor a viharos változások évtizedében kezdôdött, a hetvenes évek elején jelentek meg teljes értékû munkaerôként, s a rendszerváltást követô gazdasági átalakulások áldozataiként váltak nincstelenekké. Közülük 136 fônek tettünk fel kérdéseket jelenlegi és múltbeli élethelyzetükre vonatkozóan, s mindannyian azt válaszolták, hogy a Kádár-rendszer „jobb és igazságosabb politikai rendszer volt”, mint amiben most élünk. Ezzel együtt, közülük csak 17 fô vett részt a tavaszi országgyûlési választásokon.
A tiszazugi zsellérek nem örökölték sorsukat, jelenlegi helyzetük történelmi produktum. Szüleik „ingadozó középparasztok” voltak, abból a fajtából, amely a munkán kívül nem ismerte semmilyen módját az „egyrôl kettôre jutásnak” s ezt adta tovább gyermekeinek is. 1957-ben kilencéves voltam, de szombat délután és sokszor vasárnap is a kukoricában dolgoztunk. A vegyszeres gyomirtás akkoriban még ismeretlen volt, a növényvédelem legkorszerûbb eszközének a kapa számított. Kapáltuk a magunkét ingyen, a szomszédét napszámért, a komáét meg felesben. A meleg nem zavart, a derekam nem fájt, de a lábam szárát véresre marták a legyek. A végén aztán lapuleveleket kötöttem a kapanyélre, és szorosan magam mellett húztam a kapát, így legalább egyik lábamról elhajtottam a legyeket. De hát az öregek agya teljesen más srófra járt. Nálunk télen esténként csak az istállóban égett egy negyvenes égô, mert a jószágnak kellett valami fény, anyámék már este hétkor az ágyban feküdtek és sötétben hallgatták a rádiót. Így alig került pénzbe a világítás, de én a tehén mellett tanultam a Szózatot (P. J. – Homok). Az általános iskola befejezésével kétharmaduknál lezárult a tanulás, másoknál valamilyen mezôgazdasági szakiskola következett – többnyire mezôgazdasági gépszerelô, ritkábban állatgondozó. Úgy látszott, hogy az egyre jobban gépesített nagyüzemi mezôgazdaság szakember-utánpótlása így is biztosítva van. Aztán valami megbicsaklott. Az extenzív iparfejlesztés nagyon jól tudta hasznosítani a mûszaki alapképzettséggel rendelkezô fiatal munkaerôt, de betanított munkásként szívesen foglalkoztatta azokat is, akik csak alapfokú végzettséggel rendelkeztek. A megkérdezettek csaknem háromnegyede (73%) l971 és 1974 között néhány hónapos szövetkezeti munkaviszony után elindult a környezô ipari üzemek, vagy a nagyvárosok gyáróriásai felé. Engem Kiss Jani hívott, ôt meg a menyasszonyának a testvére ajánlotta be a 43-as építôipariba. A traktorhoz értettem, megszereztem a nehézgépkezelôi vizsgát, közmûfektetéshez ástam árkokat. A fizetésre nem lehetett panasz, túlórázni mindig kellett, a munkásszállás tûrhetô volt, a kosztot nagyrészt hazulról hoztuk. Héten át csak hideget ettünk, aztán hétvégeken otthon jóllaktunk hazaival. Divatosan öltöztünk, ismertük a legújabb zenekarokat, a fene se emlékszik rá, milyen külföldi arcvizeket kentem magamra már akkor, amikor itthon még csak a pitralont ismerték. Ha egy lány nem tetszett, azt mondtuk rá, hogy silószaga van. Nagyfiúk voltunk idehaza, a kocsmában, a bálokon mindenki fizetni akart, de csak ritkán fogadtam el, inkább én hívtam meg a gyerekkori haverokat egy körre. Most persze ahhoz járunk napszámba, akin akkor a legnagyobbat röhögtünk, mert november 6-án, a nagy ünnep elôestéjén térdig sárosan, gumicsizmában, svájci sapkában jött be egy felesre a presszóba – akkor fejezte be a szántást. A katonaság után hazaköltöztem, innen jártam a gyári busszal Martfûre a cipôgyárba. A kárpótlásnál jóformán semmit sem kaptam, mert a földet még nagyapámék vitték be a szövetkezetbe, az öregemék meg négyen voltak testvérek, így aztán a 13 hold negyedét kaptam volna. Akkor még volt munkahelyem – persze már saját költségen utaztunk –, nagynéném pénzt ajánlott a részemért, hát lemondtam a javára. Most már négy éve, hogy munkanélküli vagyok. Szüleim házában lakom, amíg én élek, addig kibírja. Szociális segélyt kapok, s rendszeresen járok napszámba. Nem bírom a tétlenséget, de nagyon bánt, hogy huszonegy év munka után csak egy kapám van és egy vasvilla, meg annyi, hogy mások birtokát kaparhatom – (T. K. – Cibakháza).
A hatvanas évek közepétôl tehát felgyorsult a mezôgazdasági alapképzettséggel rendelkezô fiatalok beáramlása az iparba. A szubjektív tényezôk (nagyobb fizetés, kényelemesebb életkörülmények, „kalandvágy”) mellett minden bizonnyal szerepet játszott a politikai preferenciák sajátságos rendszere, amely a szocialista társadalom legfontosabb osztályaként a munkásságot nevezte meg, s mintegy másodlagosnak tartotta a „vele szövetséges szövetkezeti parasztságot”. Ezt az értékrendszert közvetítette az iskola, a kollégium s természetesen a politikai, mûvészeti és kulturális kommunikáció. A korosztály politikai szocializációjában a szakmunkásképzôk mellett mûködô kollégiumok alapvetô szerepet kaptak. A kollégiumban a rend és a fegyelem olyan szigorú volt, hogy számomra alig tudtak újat mondani a katonaságnál. Oktatóinkat tanár elvtársnak szólítottuk, s minden este kötelezô volt megnézni a tévéhíradót. Amikor a történelemben a Szovjetunióval foglalkoztunk, nem Leninrôl, hanem Lenin elvtársról kellett beszélnünk, nemcsak ha feleltünk, hanem a dolgozatokban is. Így természetes volt, hogy elfogadtuk a szocializmust, könnyû volt azt hinni, hogy örökéletû – (Z. N. – Homok).
Azon folyamat következményeként, amelynek során a „vele szövetségesbôl” a „meghatározó társadalmi osztály tagja lett”, kialakultak az alvófalvak, ahol a lakosság jelentôs része naponta ingázott. A Tiszazugban l985-ben már az aktív keresôk 28%-a választotta ezt a munkavállalási formát. Az 1998 nyarán készített felmérés szerint a falvakban, ill. aprófalvakban a tartósan munkanélküliek csaknem 90%-a az iparból vált munkanélkülivé. Alig van olyan közöttük, aki a szülôktôl örökölt házon – házrészen – kívül, földtulajdonnal rendelkezne, vagy saját gazdaságot tartana fenn. A kora gyermekkorban interiorizálódott munkakultúra viszont érezteti hatását, az önkormányzatoktól kapott szociális segítség mellett a havonta 14-20 alkalommal teljesített napszám nemcsak a megélhetést könnyíti meg, hanem kitölti a mindennapokat, strukturálja az idôt. Erre mindenképpen szükség van, mert a Tiszazug zselléreinek 86%-a egyedül él. Többségük meg sem nôsült, a többiek elváltak. A 10 órás napszám általában 1500 forintot jelent alkalmanként, de a kivételes fizikai erôt igénylô munkáknál (bálázás) eléri a 3000 forintot is. Mindent összevéve a háztartások költségvetésének harmadrészét jelenti a munkanélküliek jövedelempótló támogatásaként kapott havi 10 800 forint, s legalább ennek kétszerese származik a többé-kevésbé rendszeresen végzett mezôgazdasági munkákból. Ugyanakkor az egyszemélyes háztartás fenntartása meglehetôsen drága, az elmúlt két évben a 136 megkérdezett egyike sem vásárolt tartós fogyasztási cikket. A mosógép-televízió-hûtôszekrény még a szülôktôl maradt, ha valamelyik meghibásodik, pótlására már nincs lehetôség.
A gazdasági szempontból történô elemzés aztán újabb kérdéseket vet fel. Az ugyanis érthetô, hogy a fiatalok 25 évvel ezelôtt szívesen cserélték fel a sárbafulladt, gumicsizmás világot a városi betonra, de ez nem magyarázza, hogy mitôl ilyen alacsony ma a mezôgazdasági fizikai munka társadalmi presztízse. Egyszerûen felfoghatatlan, hogy miért jobb egy olajos, zajos futószalag mellett kapszlit kapdosni napi 8 órában, mint hagymát szedni, vagy kapálni. Napi 1500 forint – talán meg kellene kérdezni egy ápolónôt vagy pedagógust, mi a véleménye havi harmincezer nettóról. Nem a jövedelem kicsi, hanem túlságosan nagy az egyén társadalmi státusában bekövetkezett deficit. Nagyon sok gyermek készül lakatosnak, kômûvesnek, meg akárminek, de azt egyik sem tervezi, hogy napszámos lesz. Pedig a mezôgazdaság jelenlegi rendszere mûködésképtelen lenne az alkalmi munkások nélkül. Aztán komoly gond az is, hogy ez a munkavégzés messzirôl sem társadalmasított. A társadalmilag integrált munkavégzés persze egyet jelent a közterhek fizetésének kötelezettségével. Ez viszont a bérköltségek megduplázódását, ugrásszerûen növekedô árakat, radikálisan csökkenô keresletet, elszabadult inflációt eredményezne. Úgy tûnik, jobb ez így. Különben szó sincs valamiféle társadalmi diszfunkcionalitásról. A szövetkezetek átalakulását szabályzó törvény elôkészítésekor egyik fontos érv volt, hogy az újjáalakuló családi gazdaságok majd foglalkoztatják a szocialista nagyiparból kiváló munkaerôt. Pontosan ez történik. Ez persze társadalmi méretû svarcolás, de hát istenem – éppen tôlük sajnáljuk?
A Tiszazugban a megkérdezettek egyike sem rendelkezik alkalmi munkavállalói könyvvel, az informális kapcsolatok hálózata viszont nagyszerûen mûködik. Ezzel együtt sem a „munkáltatók”, sem a munkavállalók nem elégedettek. Tulajdonképpen nem lehet számítani a napszámosokra. A dolgosabbja már márciusban tudja, hol fog áprilisban palántázni, májusban kapálni, júniusban bálázni. Akik maradnak, azokról jobb, ha nem beszélek. Egy napig itt van, aztán két napot iszik. Lélektelenül, figyelmetlenül dolgoznak, ilyen munkáért engem apám világgá kergetett volna. Nézem, ahogy elgyötörten, szenvedve szedik fel a hagymát, és akkor megértem, miért ment csôdbe a szocializmus. Látom rajtuk, hogy utálnak – pedig én is ott dolgozom velük –, mert a föld az enyém és nekik csak a napszám marad. Pedig nem én teremtettem a világot ilyenre. A nyáron eltörött a tengely a rotációs kaszában, nem akartam várni a javításra, gondoltam, fogadok valakit, hogy a kaszálót levágja. Nincs az egész fél hektár, két kaszás egy rövid nap alatt megeszi. Hat ember hûsölt fröccs mellett a kocsmában – hétköznap délelôtt –, de egyik sem vállalta, mert „nem ért rá”. Amikor aztán a hónap elején érkezik a szociális támogatás, akkor a postás elôször a kocsmárossal rendezi a számlát, s csak a fennmaradó összeget fizeti ki a címzettnek. Gyerekkoromban, ha kicsit nehezebben ment a munka, apám mindig megjegyezte: leves ingyen – nincsen. Ezt a bölcsességet nem ismerik a kormányban? – (P. T. – Homok).
A tartósan munkanélküliek döntô többségének túlélési stratégiái a rendszeres napszámon alapulnak. 70 százalék fölött van azoknak az aránya, akik heti négy-öt napot töltenek így, de sokszor – ha az idôjárás úgy kívánja – a hétvégeken is dolgoznak. A „státusbeli deficitet” persze nem mindenki tudja feldolgozni. Egy leharcolt sereg elbocsátott katonája ritkán mondhat magáénak pozitív életérzéseket. Az asszony nélküli üres konyhában halomban állnak a konzervdobozok, a mosatlan tányérok és evôeszközök. A tiszazugi zsellérek 62 százaléka csak hetente egyszer, 24 százaléka pedig hetente kétszer eszik meleg ételt, s akkor is csak rántottát, sült szalonnát, vagy „papírlevest”. A lassan pusztuló házakban lepedô helyett pokróc van az ágyakon, az ablakon nincsen függöny. Sokan kezdték úgy, hogy csak az estéket töltötték a kocsmában, késôbb a délutánt, aztán már a délelôttöt is. Ma már sokszor ez az egyetlen közösség, amely egyáltalán alkalmat ad emberi kapcsolatokra. A falkameleg védelmet nyújt, de a falkakonform magatartás késôbb megnehezíti a társadalmi reintegrációt. Bár erre egyébként sincs sok lehetôség. Olyan ez, mint amikor valaki a gödörbôl a szakadékba menekül. Engem a könyvtárban jobban ismernek, mint a kocsmában, napi hat órában bedolgozást vállalok, hétvégeken napszámba járok és legfeljebb a horgászatra adok ki néha pénzt, de ezzel együtt nem hiszem, hogy új életet tudnék kezdeni. Havonta 40 ezer forint összejön, 8-10 ezret meg lehetne takarítani, de ebbôl 10 év múlva sem vásárolhatok házat, de még telket sem. Munkanélküliként – azaz most már rokkantosítottak – igazán nem tudom, mibe foghatnék. Közülünk majdnem mindenki dolgozik, de sok helyen ahogy jön a pénz, úgy le is csúszik a gallér mögé. Mert hát mi mást kezdjenek vele? Esténként sokan hoznak be bort vagy sört, de nagyon ritkán látok valakit, hogy ételt készítene magának. Sokszor beszélgetünk a munkanélküliségrôl, de mindig abban állapodunk meg, hogy aki akar, az talál magának megélhetést. Ezek lényegében mind feketemunkák, de azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a jövedelempótlóból, vagy a szociális segélybôl meg lehet élni. De azért nagyon becsapósak az ilyen lehetôségek. A gazda hagymaszedésre keres embereket, aztán mikor megérkezünk, kiderül, hogy pótkocsis kamionokat kellene megpakolni, vagy ki kellene cibálni az embermagas paréjt, mielôtt hozzálátnánk a szedéshez. A napszám minden esetben 1500 forint egy tízórás munkanapra, és legfeljebb fél órát ha pihenhetsz, amíg eszel. A cigarettát már menetközben szívod el. A felügyelôk állandóan hajszolják az embert, a munkaidôt percre pontosan be kell tartani. Van, aki megunja, s az elsô óra után továbbáll. Itt mindenki ipari munkás volt és a váltás bizony nehéz. Pedig biztos van valami titka az egésznek, mert a nyugdíjas parasztasszonyok gyorsabban és könnyebben szedik a hagymát, mint a negyvenéves erôs férfiak (L. M. – Martfû, Kereskedelmi Szállás).
Jóllehet a Tiszazug zsellérei egyértelmûen pozitívan értékelik a szocializmus éveit, a nosztalgia ritkán kap politikailag artikulációt, s egyszer sem nyilvánul meg politikai aktivitásban. Félmúltunk és jelenünk értékelésekor a május elsején türelemmel hallgatott ünnepi beszédek szófordulatai kapcsolódnak össze a KISZ-gyûlések érvrendszerével és a személyes élményekkel. Minden alkalommal elhangzott az is, hogy „akkor megbecsülték a munkásembert”, hogy „letettem a szerszámot és úriember voltam”, hogy „apámék (bátyámék, nôvéremék) akkor építkeztek” és hogy „a vállalat fizette az utazást”. Ez utóbbi esetben tényleg csak nosztalgiáról lehet szó, mert ma már a mezôgazdasági alkalmi munkákra – és a vállalkozók által szervezett „idôszakos” ipari munkákhoz is – teherautóval, de sokszor autóbusszal szállítják a dolgozókat. A mindenkori munkaadókkal szemben megnyilvánuló gyanakvó tartózkodás sosem lesz agresszivitás, az osztályharcos tudatosság inkább csak azok nyilatkozataiban fedezhetô fel, akik végképp a perifériára szorultak, és helyzetüket politikai meggyôzôdésük egyenes következményeként értékelik. 19 évet dolgoztam a cipôgyárban, cipôipari szakmunkás vagyok. Nem dolgoztam sem nagyon rosszul, sem nagyon jól – én voltam az átlag. De szerettem annyira az igazságot, hogy ha marhaságot láttam magam körül, azt szóvá tettem, és munkatársaim érdekében is mindig igyekeztem valamit tenni. Nem féltem soha, tudtam, hogy amíg kezem-lábam bírom, addig a jég hátán is megélek. Akik velem dolgoztak, szerettek, a fônökeim már nem annyira. Amikor aztán jött a tulajdonosváltás, persze az elsôk között küldtek el. 1991 óta 31 munkahelyem volt, de nem maradtam meg egyiken sem. Volt, ahol két napot voltam, volt, ahol két hetet. Tizennyolcezer meg húszezer forintokért akartak dolgoztatni, s ha reklamáltam, mert a mosóban lyukas gumicsizmát adtak munkaruhának, azt válaszolták, hogy ha nem tetszik, mehetek. Naná, hogy mentem. Ráadásul egy nô mondta ezt – egy nô volt a fônököm. A Barneválnál nekem kellett a megölt baromfit a felsô függesztésû csigasorra akasztanom. Két sort kellett kiszolgálni, mert a másikra nem volt ember, de a munkabér maradt. Hát ôket is gyorsan otthagytam. Hülye, aki csinálja. Amikor a közmunkából is kiléptem, megszûnt a támogatás, azóta évente háromszor kapok csak segélyt – összesen hatezer forintot. Gyûjtögetek, cserélek, veszek, eladok – ebbôl élek. Tavasszal hívtak engem is kapálni a többiek. Kapálni? – kérdeztem. A másét? Nevettek rajtam, aztán otthagytak. Pedig hát akárhogy is nézem, itt a miénk csak a munka és a gazdáé a haszon. Mondtam aztán nekik este, hogy engem gyermekkoromban seprûvel vert az anyám, és azóta utálok mindent, aminek nyele van. De novemberben dolgoztam pár napot a sörgyárban és akkor megcsináltam a szerencsémet. Kifigyeltem, hogy a mosás után, a címke nélküli üvegeket átvilágítják, s amin karcolás van vagy szennyezôdés maradt, azt összetörik és kidobják. Persze nem minden üveg törik össze, elég sok épen marad. Szereztem Pestrôl címkét és nyakcímkét is, a házmagasságú üvegtörmelékbôl elôbányászom a sértetlen üvegeket. Kézzel fényesre glancolom, felcímkézem, aztán van néhány bolt, ahol felesben viszsza tudom váltani. Nem keresek én sokat, de olyan vastag szalonnákat eszem, mint egy regény. Így legalább magamnak dolgozom. Enyém a munka, enyém a haszon. Amikor november végén az utcai kútnál mostam az üvegeket, a nadrágomra fagyott a víz, a kezemmel még másnap is alig tudtam fogni – de tudtam, hogy miért csinálom. Van egy üveg, megismerem, mert egy érdekes folt van a nyakán, már negyedszer találkozom vele. Négyszer akarták összetörni és egyszer sem sikerült. Olyan, mint én – ha legközelebb is találkozunk, hát elteszem. Úgy emlegetnek a többiek, hogy Béla, az életmûvész. Én úgy gondolom, hogy igazuk van. Ha ez élet, akkor én tényleg mûvész vagyok (P. B. – Martfû, Kereskedelmi Szállás)
Szociálpszichológiai szempontból persze könnyen érthetô, hogy kedvezôtlen a mezôgazdaságban végzett alkalmi munka társadalmi értékelése. Egy betanított lakatos közösségben dolgozik, szerencsés esetben egy összeszokott csapatban. Állandó munkaadó, havi rendszerességgel folyósított bér. Kiszámíthatóság, biztonság, tartós munkaviszony, hitelképesség. A mezôgazdaságban az alkalmi munka folyamatosan cserélôdô munkatársakat, folyamatosan cserélôdô munkaadókat, s a nap végén kézhez kapott munkabért jelent. Kuncog a krajcár… és még jó, ha kuncog. Történelmi távlatból nézve az ügyet: faluhelyen a negyvenes éveinek közepén járó alkalmi munkavállaló ma olyan körülmények között dolgozik, amelyekkel kapcsolatban az elmúlt évtizedekben kizárólag negatív értékítéletet hallott. Rosszabb esetben éppen azok a munkáltatók, akik ezt az értékrendszert képviselték, vagy tanították. Szerepzavar, orientációs zavar, kognitív deficit. Jövedelmüket tekintve: fontosabb annak bizonytalansága, mint a bevétel csökkenése, annál is inkább, mivel ez a csökkenés nem törvényszerû. A megélhetéshez többnyire elég. Újrakezdésre viszont aligha lesz lehetôségük. Rossz prognózis. Az ezredvégi zselléreknek tényleg csak a pusta… altestük maradt.
(Részlet a Kegyelemkenyéren címû, készülô szociográfiából. Az írás a „Közösen a jövô munkahelyeiért” Alapítvány támogatásával készült.)