Ömlött a medárdi esô. Napok óta. Aki csak moccant, az égiek mázolták bele könyörtelenül a feláztatott laza környezetbe. Feloldották a kopott, szürke katonát is. Elmosták a határvonalat. Szétmállott a rozsdás szúrósdrótban végzôdô háló. A halász nem szólt, csendesen feladta. Fáradt? Nem, nem volt fáradt, mitôl is lett volna? Maga sem vette észre, mikor fordított hátat a folyónak. Sejtette, hogy nem fog sikerülni, mert neki itt van a helye a megáradtan hömpölygô víznél, ezen a parton, ott, ahol koszos örvények gyötörték gémberedettre az öreg fûzfát. Mégis elindult, mint a többiek, szerencsét próbálni.
Mindig ugyanaz a kérdés. Áporodottan lengi körbe az ácsorgókat, mint az átcsempészett olcsó, bûzös cigaretta füstje. Így kell lennie. De késôbb. Késôbb nem megy ám az olyan kutyafuttában. Ülnek ráérôsen, pislognak a kispadon azok legalább öten. Lassan szemetel az idô. A mutatókat nehéz bevárni. Honnan és mióta szivárog ez a hangulat? Elôre megtervezett mozdulatokkal félig fordul vissza, fél ívben behajlik és nevet a szôkeség, tökéletes idomai kihívóan ringanak a fehér nadrágban, ahogyan tettenérhetô koreográfiával tovalibben. Szinte meztelen, jól mutatna rajta – ha lehajolna és tomporának legfeszesebb pontjára stempliznének – a szigorúan ellenôrzött vonatok lila pecsétje. De itt a mûúton ahogy hátraveti fejét, a hullámzó tincsekkel keretezett mosoly egyet jelent az amúgy is nyilvánvalóval: nem látod, te mafla, én szép vagyok. Az a szerencsétlen flótás meg egyik lábáról a másikra áll, végül nem derül ki róla semmi, az sem, kalauz-e, forgalmista, határôrtiszt, rendôr vagy közönséges mezei katona, a téblábolás összekeveri egy pillanat alatt a szinteket és idôket.
Valahol a sötét gépteremben kicsúszott a filmszalag, amíg befûzik, jobb híján benned pereg tovább a fekete-fehér. Aztán nem marad belôle több, mint ezek a szürkébe mártogatott képek, amelyeken lassan megrepedezik – mint elrontott glazúr – az elôbb még kísértô hangulat, majd a rohamosan növekvô réseken elillan az is, amit egy ideig nosztalgiaként magadban hordozol. Nem érzékelhetô más, csupán a hiány.
Felrémlik egy állomás, ahol rég nem araszolnak vonatok, a kikapcsolhatatlan hangosbemondó mégis kitartóan jelzi a soron következô járatot, amely valójában nincs, nem is lesz többé. Állomás, amelynek utasai régóta tudják, hogy egy-egy bejelentésre fölösleges felugrálniuk, hiábavaló futni a nem létezô szerelvények mellett, már a peronon megvíva a harcot – ahogyan szokták – az üres ülôhelyekért. Várakoznak megadón, szelíd, túláradó türelemmel. Meglehet, nem is utasok, talán megtévesztésül helyezték el itt hû másaikat szélhámos mutatványosok. Hadd nevessen a publikum, ha egy hitetlenkedô kíváncsian meghúzogatja valamelyikük kendôjének csücskét, vajon kikéri-e magának. Figyeled némán és nem csodálkozol, hogy a megcibált nem fortyan fel dühösen, nem kiabál: ôt pedig ne macerálja senki. Csak bólogat mereven egy síkban, akár a kocsik hátsó szélvédôje mögött fejüket ingató kabalakutyák.
Lassan, szinte nem látni lépteit, úgy közeledik az egyenruhás alak. Lecövekel a sor elején álló autó elôtt és bármily furcsa, valódiként kezeli a bólogatókat, mert tisztában van azzal, a többieket, akik másként viselkednek, meg kell semmisíteni vagy éppen ellenkezôleg, ajánlatos félni tôlük. Lefestenéd az egyenruháját, részletesen gombról gombra, ha nem illant volna el örökre az elôbbi hangulat. De ez nem az az uniformis, amelyrôl írni akaródzik, mert nem ragyog bele semmi a fekete posztóba, a visszás rend nem teremt harmóniát. A káosz oltára elnagyolt, sohasem sejtheted, mikor alakul renddé. Itt törvények születnek minden rándulásra és érvénybe lépnek azonmód, mielôtt megszavazhatná a tisztelt utazótársaság. Szeretnéd megérteni, de gondolkozni a legrosszabb. Ráérôsen elmaszatolja a képzeletbeli tisztet a két ország közötti lebegés. Olvastál róla, láttad valahol? Nem fontos. Eltûnt, mert fölöslegessé vált, idejét múlttá és idegenné. Ruhájáról lenyisszantották a fémes gombokat. Egyesével gurították el valamennyit. Mire teljesen levetkeztették, az egyre védtelenebb figura, akár megteremtôje, kilépett nagyvonalúan ebbôl az elviselhetetlen világból, akár egy hatodik emeleti ablakból, madárrá változott, mint Hrabal. Nem örökített át semmit. Ami visszamaradt utána, az csak egyenruhába bújtatott butaság, a leírhatatlan szürke ólomkatona.
Békés hely, ahol mindig minden ráér. Azok pedig ülnek lábukat lógatva, mint akinek semmi dolga nincsen, a padon, rágyújtanak. Vajon ez az a cigaretta? Rácsodálkozol a forgalomirányító lámpára, megkérdezed az egyik szürke embert, mikor fog zöldre váltani a vak izzó. Sose, jelenti öntelten és magabiztosan. Meglepôen tele van a szája. Annyira megtelt a vidékkel, ahonnan tulajdonosa származik, hogy szinte már nem is fér a szabolcsi almák, szatmári szilvák, beregi szôlôk íze mellé ez a sose. Sose, szinte látod, ahogyan hintázik, lebeg körülötted, közönséges földi halandó körül, s egyre erôsebb benned a bizonyosság, ezzel a megfoghatatlan tagadással kell egyezséget kötnöd.
Mar-git, Mar-git-ka, énekli és beüti a pecsétet, beleremeg az egész kóceráj. Az asszonynak szeme sem rebben. Összébb húzza az ölében megbújó kopott reklámtáska száját, mintha a fiatalságát csempészné benne, nem a holnapi betevôre valót. Szinte nyöszörgi azt, hogy igen. Nem kéri meg a pohos hasút, ugyan mutatkozz már be te is, fiam, hadd tudjam, Sándornak vagy Sanyinak hívjalak-e. Az unokáira gondol, meg arra, úristen, ma a kopasz van szolgálatban a határon. Az visszafordíthatja, az olyan. De nem, csak annyit kérdez hatalmának tökéletes tudatában, hogy kuda? Ezt még a romos arcú, elhasznált kis öregasszony – aki ugyanúgy nem beszéli azt a nyelvet, mint kérdezôje – is megérti és válaszol csendesen, alázatosan. Mert megtanulták itt nagyon a meghunyászkodást. Építenek porladozó tégláiból katedrálist önként, felszólítás és elvárások nélkül.
Látod, a halász már hazafelé tart, ahogyan teszi a hét bármely napján ebben az idôben. Kivéve a vasárnapokat és néha a szombatokat is. Ismered jól. Válláról hiányzik bot, háló és halak füzére; inas, ma is erôs kezébôl, karjából a feszes kötelek és a szíjas mozdulatok, tüdejébôl, orrából a mélység és a víz illata. Csak a szúnyogoktól nem szabadulhat, azok bizony elkísérték ide, hadd lássák, mire cserélte öreg ladikját, a füzes csendjét. Még jó, hogy a halász elôtt rostokolnak a brit rendszámú dzsip utasai, azok nem értik egy szavát sem, azoknak mesélhet. Ô pedig úgy mondja, mintha egy nyelven beszélnének, még véletlenül sem mutogat, elvesznének a részletek, az apró finomságok nélkül mi értelme az egésznek. Akkor jobb meg nem szólalni, a hallgatásban, a csöndben több a teremtô erô. Ülni naphosszat a parton és várni, várni… A víz pedig… El nem képzelik, milyen kiismerhetetlen a víz, veszélyes, változó, engedelmes, behízelgô, kiengesztelhetetlen, szeszélyes, mégis örökre fogva tartja az embert, mert mint az asszony, életet ad. Az angol fiatalok hallgatják illedelmesen, nem kérdezik meg, miért fordított hátat mégis a folyónak, csak ugrabugrálnak hol ingerülten, hol beletörôdötten, csapkodják kezüket-lábukat, idônként beszórják magukat valamilyen civilizáció erjesztette pacsulival, orrcsípô rovarriasztóval, mert amióta elállt az esô, valóban sok itt a szúnyog. Közben egy mûanyag dobozból tömködnek magukba valamit. Kézrôl kézre jár a doboz, felváltva kanalaznak belôle. Sose gondolta volna, hogy a britek ilyenek. Ugyanabból a mûanyag dobozból valamennyien. Ízetlen vacakság lehet, a halásznak a csirketáp jut róla eszébe, meg az, milyen régen nem etette be a halakat. Akármilyen gusztustalan az a csirketáp, azért hálás alkalmi útitársainak. Miközben eszegetnek, hagyják emlékezni, s ô mondja, hogyan is mozdult a világ annak idején. Jól elvannak együtt. Megtehetik, futja rá bôven az ácsorgásból. Vízillat lengi be a sorban állókat, majd egy órája nem mozdul a kocsisor.
Mellettük persze számtalan autó húz el elôre, vezetôiknek eszébe sem jut beállni a többiek mögé. Így szokott ez lenni. Senki sem háborog, nekik végül is a munkaidejük telik. Az angoloknak nem, ezért – mint aki hitelbe ad el értékes holmit – bejegyeznek idônként egy irattömbbe valamit, bár cseppet sem látszanak idegesnek az érthetetlen vártálás miatt. Hogy mit firkálnak, kit érdekel, ez egyáltalán nem fontos, az éppen érvényes helyzeten kívül rekedt mozzanatokkal itt nemigen foglalkoznak. Lám, Margit is izgalmasan szép volt valaha, ma mégsem figyel rá senki. A halász még emlékszik rá, udvarolt neki. Margit is szerette a szép ruhákat, a haját a divat szerint bodorította, ha végigsétált az Alsókert utcában, mindenki utána fordult, s ugyan mi lett belôle. Átcsempészi azt a pár karton cigarettát és boldog, mert kicsúszott a kopasz keze alól. Vajon mit érthetnek meg ebbôl az angol rendszámú dzsip utasai? Láthatóan elégedettek, végre történik valami, nem az a vértelen, hömpölygô jólét, élettelen és monoton mindennapok, ahol nagyon szeretlek, mama – én is, kicsim-mázzá cukrozódik a társadalom formázta nyalogatnivaló. Ezt kapni reggelire, ebédre, vacsorára, hidegen, fagyasztva, melegen, forrón… ez még egy jólnevelt angolnak is megfekszi a gyomrát, világgá megy, mert halálosan unja magát, mert nem írnak már semmi újat lady Di haláláról a sztoriéhes színes magazinok, a megboldogult walesi hercegnô sírhelyét pedig már kétszer meglátogatta. A halász szégyelli magát, röstelli gondolatait, ô, aki annyira el szokott mélyülni a részletekben, nem kapaszkodhat ilyen felszínes megfigyelésekbe.
Meglódul a sor, az angolok izgatottan találgathatják, vajon most mitôl gyorsultak fel az események. A többieket egyáltalán nem rázza fel a váratlan változás, hisz elôttük még a híd. A híd bûvkörébe kerülni, ez mozgatja a csigaként haladók akaratát, ez hajtja a precíziós finomsággal arasznyikat gördülô kocsisort. Akár egy gondosan lelassított felvétel. Két-három órába beletelhet, míg átérnek a túloldalra, magyarázzák a jártasabbak egy amerikai házaspárnak. Azok elôször nem hiszik, bámulnak értetlen pofával. Csóválják a fejüket, hogyan lehet száz métert megtenni ilyen hihetetlen lassú tempóval. Egy idô után megértik és hamarosan annyira beilleszkednek a többiek közé, hogy senki meg nem mondaná: nem errôl a világrészrôl valók. Ôk is kipattannak minduntalan a kocsiból, néznek sóvárogva a mellettük elhúzó kiváltságos autók után és nem háborodnak már fel, nem találgatják, vajon mennyi a mai napon a hídpénz. Ha elôbbre kerülnek egy-egy félkocsival, boldogan bólogatnak, mint a kabalakutyák. Aztán megtanulnak gyújtózás nélkül, a kocsit tolva lépegetni a túlsó part felé. A halász csóválja a fejét, nem, ez teljesen felfoghatatlan, nem hinné el senkinek, ha nem látná a saját szemével. Közben a hídfôn álló katonához újabb és újabb küldöttségek indulnak, ki néhány dollárral, ki egy-egy flakon ásványvízzel, Colával, cigarettával veszi meg látszat-szabadságát.
A halász a kövekrôl beszél. Otthon is vízben tartja a gyûjteményét, úgy élnek igazán, szépek, fényesek, valamennyiben megbújik egy-egy történet. De ezt itt, mutatja az angoloknak, ezt mindig magával hordja a zsebében. Hosszúkás, s mintha uszonya is lenne, leginkább egy cetre emlékeztet. De középütt – a gyomránál – kilukasztották a csökönyös vízcseppek. Mintha kiszabadították volna Jónást.
Interesting, érdekes, legalább úgy sejti, valami ilyesmit hajtogathatnak a dzsip utasai, miközben egymásnak adogatva lapogatják féltve ôrzött kövecskéjét, a nap felé fordítják, átnéznek a hasán tátongó lukon. Amikor eltelnek vele, visszaadják. Elôreviszem és felajánlom a hídfôn állónak, jelenti ki egyszer csak végtelen komolysággal a halász. Senki nem mert nevetni, vagy egyszerûen nem értik meg, mit mond. Néznek utána lemondással, amikor elindul.
A katona átnéz rajta, ebben a fejtartásban meg sem látja, mit tart az elé járuló a kezében, csak int unottan, csúsztassa, amit hozott, kopott uniformisa zsebébe. A halász szeretné, ha a megvesztegetett megfogná, kezébe venné a felkínált tárgyat és rádöbbenne, mit is szorongat öklében. Vágyja látni, hogy a másiknak hogyan torzul el fokozatosan a dühtôl amúgy teljesen érzéstelen, bambán keletlen arca, hogyan rázkódik meg egész testében és hajítja a követ a híd alatt örvénylô folyóba. De hiába, a katona messzire köpi a szotyolahéjat és tudomást sem vesz a zsebében lapuló kövecskérôl, sem az elôtte állóról. A halász leforrázottan és csalódottan hátrál vissza a helyére és nem vág ki a kocsisorból, hogy éljen a megvásárolt soron kívüliséggel. Pedig most már akár elôre mehetne, megspórolhatna legalább negyven percet a mai ácsorgásból. Morgolódik, ilyen nincs, nem illik a híd világába, ellentmond valamennyi törvényének, az ilyesmit valaki kitalálja, önzômód leírja és vakmerôen költészetnek nevezi. A halász bosszús, vele ne járassák a bolondját, nem, nem játssza tovább, elég volt, tudja ô jól, mennyi belôle az igaz, a többi legfeljebb felfogható és néha jólesik azt hinni, megeshetne így is.
Félóra telik el, mire az elôtte álló dzsip eléri a hídfôt, mire az értetlenségükben mutogató angolok felé nyújtják az elsô cédulát. A földön a leköpködött maghéj-tengerbe taposva ott világít a katona lába elôtt a fehér kôhal. Közepén a vízmosta lukacska megtelt porral, mintha fogságában újra ott gurnyasztana Jónás. A halász észreveszi, fáradtan lehajol érte, zsebébe rejti és nem érez örömet, nem érez semmit. Semmit.
Beköltözött a házamba Latin-Amerika. A letört gipszrózsa maradékában dinasztiák dicsôsége, gyík csontváza a repkény alatt, az elmúlás kipárolgása, ahogy az idô lassan lüktetve elszivárog a repedéseken.
Elôször odakint a feltört járda, a hulló vakolat, a megroppant esôcsatorna és a félrecsúszott, penészes zöld pala. Késôbb a lakásban is. A redônyök meg a spaletták leszakadtak, beszorultak, a ferde napsugár megtört a hiányos lexikon szakadt gerincének matt aranyán. Ez vagyok hát.
Egyetlen nagy könyvön dolgozom, melybe minden tudás belehordható, és fölöslegessé válnak a króm-nikkel-üveg komputeres könyvtárcsodák csakúgy, mint a hegycsúcsokra épített kolostorok nyirkos sötétjébe rejtett titkos gyûjtemények. Látszólag nagyravágyó program. Sajnos ahhoz, hogy a mû elkészülhessen, a szavaktól kellene megszabadulnom, ahogy a festônek a kikevert színektôl. Nincs közös forma mások próbálkozásaival. Majd sokáig nem derül ki, hogy miért nem ír az író. Olyan ez, mint amikor a kertész gombát termeszt a pincében, vagy a szónok horgászik, a politikus pedig hosszan magába tekint. A szöveg, az élet mindenféle tanulsága egy nagy agyaghegyben lapuló morzsa. Nem értelmezhetô kategóriák. Az író gyûjti a szavakat, hogy megszabadulhasson tôlük.
Elôször a fal mentén észrevétlenül megjelent a lehulló vakolat fehér pora, aztán jöttek a pókok. A kis ártatlan, majdnem átlátszó fehérek, a fürge barnák, végül a nagy potrohú, gonosz feketék. Ezek a halál zsoldosai, ráérnek, és nincs takarítóeszköz, amely elbírna velük.
Az ablakon betolakodó nedves ágak, a púposodó padló, majd a csúszómászók is. Éjszaka idegen macskák parádéja az udvaron. A vak esôk és redônyöket rázó szél. Persze együtt hajtottuk végre a produkciót. Nekem a hajam hullott, a háznak a kéménye rogygyant meg. Én olajat szedtem a prosztatámra, a házban csöveket kellett cserélni. Én egyre erôsebb szemüveget vásároltam, ô pedig egyre vetkôzte-hámozta le magáról a vakolatot, a festéket, az összetartó pántokat és rozsdás vasalásokat. Rozsdára rozsdamaró, majd felújító festék, megkeményedett ecset, félzsáknyi megkötött cement. Elmozduló cserepek, porladó beton, a padlás haldokló zajai. Madarak és surranó éjszakai rágcsálók.
Mindig igyekeztem a század gyermeke lenni, felvilágosult, aki birtokolja a kor modern eszközeit, bravúros kezeléssel fölényesen uralja ezeket a többé-kevéssé néma rabszolgákat. Volt felhúzós gramofonom és tekerôs diavetítôm, majd mikrobarázdás hanglemezem. Gyártottam monoaurális csehszlovák lemezjátszó és néprádió összeépítésével sztereofonikus zeneszekrényt. Majd évtizedig harcoltam hifiberendezésem színvonaláért. Napokra felzaklatott, ha a bal és jobb csatorna bizonyos frekvenciákon nem egyenlô decibelt bocsátott ki. Hallani persze nem lehet ezeket a nüánszokat. De a tökéletesség érzéséhez elengedhetetlen volt a mûszerekkel alátámasztható bizonyosság. A nappaliban felállított érzékeny hifiberendezés semmi mást nem tûrt meg maga körül, azáltal szentéllyé avatta a helyiséget. Aztán a cd sterilitása. Még késôbb Waw fájlok 44 megahertzes mintavétellel. Végül egy értelmetlen E-mail Caracasba, ahol a lányom utoljára szült, de már régen nincs ott. A technika szánalmas határai.
Elôbb nyikorogni kezdtek az ajtók. Hiába az olajozás, késôbb gyûrûkre emeltem ôket, de végül is az derült ki, hogy a padló jön fölfelé, púposodik, a kinti nagy fenyôfa küldi befelé a gyökerét. A pincében elfolyt egyetlen hordó borom, mert a csap eresztett, a lé megállt a hordó csínjában és megrohasztotta a fát. Ekkor káromkodtam, mert a jelenségek nem álltak össze követhetô folyamattá. Magyarázat mindenre van. A bolti segédek szintjén.
Mesterembert nem engedek a házba. Igaz, nem is nagyon törekednek. Én javítom a redônyt, és láng felett pirítom a kenyeret, a szuper Bosch elektromos pirító tönkrement, amikor a konyha beázott. Garmadában állnak a könyvtári felszólító cédulák, hogy vigyem vissza és fizessek büntetést. De a pénzhez való viszonyom megváltozott. A könyvtár pedig semmiben nem tud újat mutatni, a „semmi új”-ba beleértve az összes könyvtáros leány összeszorított térdét is. Tavaly még esetleg.
Az alkonyatkapcsolású kerti hangulatfényt szereltem, amikor a lányom elment. Visszatérve a szobába meg akartam hallgatni Vivaldi D-moll kettôsversenyének Allegro non molto tételét. Balról David Ojsztrah, jobbról Isaac Stern. Csak nekem. Ilyen tempót azóta se, soha, senki. Ám Thorens lemezjátszóm (katalógusára: 1600 USA $) lejátszókarja gyökerestül ki volt tépve. A pótolhatatlan CBS lemez darabokban a földön. A nôknek eltérô a jelrendszere. A lányom többé nem akar visszatérni a szülôi házba.
Minden nyár elején megemelem a cseresznyefa ágát. A mozdulat illetlen, mintha egy nô hóna alá kukucskálnék. De mit tegyünk, ha mindig a levél alatti takarásban vannak az érettebb cseresznyék. Egyébként nem szeretem, ha egy nô borotválja a hónalját. Persze, higiénikus s talán kényelmes, mindenképpen korrelál a kultúránkkal – következésképp mérce, elkerülhetetlen, ám míg a hónalj kalászos ürege az erotika, vele szemben a meztelen hónalj korunk sterilitása, a virtuális valóság, a tévéreklám, a kényelmes, száraz érzések világa. A lucskos érzés nemcsak illetlen, de nem is korszerû.
A kenyérpirító kimúlása után jöttek a recsegô hangszórók. A sztereó már rég nem sztereó, mi több, a sztereó felesleges is. És mennyi minden felesleges még. Emlékszem, a korán meghalt Pernye András zenetudós a HIFI Magazin kérdésére elmondta, hogy egy öreg csehszlovák monó lemezjátszója van. Mert ha az élmény nem „a” koncert „a” Zeneakadémián, akkor minek az utánzást cizellálni?
A valóság meghaladott állapot. Nem is harcolhatsz érte. Ülj be fél órára egy multiplex moziba, és meglátod. Ugyanilyen feleslegesek a civilizált ember megnyugtatására félig és rosszul importált távol-keleti eszmék, étkezési szokások, tornák, gyakorlatok, harci mûvészet- és jóga-paródiák, pohos emberek fittness karikatúra-sportjai, a csôd elhárításának jelképes gesztusai.
Néha kihagy az áram. Rágcsálók elfogyasztották a falban a szigetelést. Fény és sötétség. Isten beszorítása a skatulyába. Nekem a saját szemhéjam is megteszi a játékhoz. Sötétség és fény. Sajnos a fény a végesebb.
Amikor apámat felborította a kutya. Ült kint a kertben egy nevetségesen gyenge vázú modern kempingszéken, mint akit ott felejtettek, és a hófehér kuvaszunk nekiment, fölborította. Apám, félig hanyatt feküdt, mint egy nagy bogár és hadonászott, hogy na, eriggy már, hagyjál. A Bözsi kutya nyaldosta, ugrált körülötte, így játszadoztak, míg haza nem jöttem. Akkor tejeskávét fôztem apámnak, kiflit daraboltam bele, a kutya is kapott belôle. Amikor apámat felborította a kutya, le akartam fényképezni a jelenetet, de elôbb a kis öregembert mentettem ki szorult helyzetébôl, és csak utólag indultam a fényképezôgépért. Aki ebben a sorrendben cselekszik, abban nyoma sincs hívatástudatnak. Az örökre mûkedvelô marad.
Késôbb ez a kutya öngyilkos lett, miközben én Piazza Armerinában huszonéves olasz restaurátor lányok fenekét tanulmányozva jutottam el a mozaikmûvészet feltámadásának élményéig. Ezek az antik formákat mutogató lányok négykézláb restauráltak, és a kijelölt munkaterületbôl ítélve néhány év múlva igen komoly új leletmezôvel gyarapodik a Villa Romana del Casale mozaikkincse a turisták legnagyobb örömére. Bár addigra a lányok asszonnyá lesznek, a kerekdedségük is más dimenziókat ereszt. Hazafelé jövet már háborús füstöket hordott a szél, kitört az ezredvég Európájának legdicsôbb eseménysorozata, a horvát-bosnyák-szerb-jugoszláv-albán-stb. konfliktus. A magyarok mindenütt ott vannak, s ez nemcsak Hollywoodot jelenti ezúttal. De a lányommal nem sikerült találkoznom, pedig az egész Szicília az ô ötlete volt.
Egy ember meg akarta venni a házat. Akkor már fáztam, egy szûz nyúlánk, meleg teste még szóba jöhetett volna mint alternatíva. Megértettem Salamon királyt, aki lábmelegítôt igényelt, és az erre alkalmas szûz megtalálása végett egy egész országot fellármáztak a katonái. Egy alkalmas szûz ölében az ember lába valóban felmelegedhet. Még jó, hogy Salamon a lágy meleg ölben és nem pedig vérben melengetett, hiszen ha akarja, azt is megteheti. Az öregkor pánikja iszonyú hajtóerô, a szûzek vére pedig bôven buzog, az utánpótlás csupán csak szervezés kérdése. Úgy nevezik, logisztika. Ámbátor ezek a korszerû, borotvált hónaljú szüzek talán már nem is bírják viselni a szûzesség hagyományos terhét. Nem elég száraz már az az érzés.
Tehát ez az ember meg akarta venni a házat, és mivel nem érdekelt már annyira a hi-fi, sem a gyík csontváza, engedélyeztem, hogy komoly szándékkal szétnézzen. Ô aztán körbejárt alaposan. Megmutogatta részletesen, hogy egész életemben mennyire rosszul éltem a ház alkalmatlanságaiból kifolyólag. Rögtön elmesélte, hogyan fogja átalakítani. Olyan ember volt, akinek mindene mûködik. Erélyesen felvázolta a ház jövôjét. A ház megérdemelte volna ezt a büntetést, hogy az erélyes úr kézbe vegye a dolgokat és bosszút álljon értem. Mégis inkább azt hazudtam, hogy hazajön a lányom, és ketten fogunk itt lakni. A legszegényebb hazugság is igyekszik valóságnak látszani, de a lányom itt még Peru fennsíkjait járja egy fotoriporterrel, nincs gyereke, ez élete legboldogabb korszaka. Késôbb börtönbe kerül kábítószer-csempészésért, megismerkedik egy japán artistával és gyereket szül neki. Utolsó ismert címén Caracasban semmit nem tudnak róla. Nem szándékozik hazájába visszatérni.
Le kellett zárnom a hátsó szobát. A mester, akit mégis beengedtem, azt mondta: ebben a házban háborús anyagból van minden. Negyvenöt óta nem látott ennyire szétrohadt szemöldökfát. A lécek és gerendák katasztrofális állapotban. Bármelyik pillanatban elindulhat az egész tetô lefelé. Higgyem el, ebben neki semmi üzlet. Nekem se. Na jó, legalább borítsuk be felülrôl, csak nagy lyukak ne maradjanak. Nem szeretem a denevért, és a denevér hajlamos a beköltözésre. Ha a lányom mégis hazatelepedik, megjavíttatom a hátsó traktust. Nem akarok érzelgôsnek mutatkozni, a könny elhomályosítja az éleslátást és eltereli figyelmedet a célról. Viszont nincs is akárkinek japán artista unokája.
Isten akkor költözik ki a házadból, amikor megérezve a baj elôszelét, hozzá fordulsz. Ám ez az isten jókedvedben akart téged, nem romjaidban, mostanra már nem igazán kíváncsi srác, tudja, mi következik. Mert isten éppoly önzô, mint te magad. Ebben az elkésett megtérésben még csak nem is hasonlítanál semmiféle bárányra. Ekkorra ezzel a viszonnyal már ugyanolyan nehéz lenne, mint az öregkorban kötött házasságokkal. Sok fájós derék és kevés élvezet, több a panasz, mint a hancúrozás. A ház megérzi, hogy isten kiköltözött, és már annyira se ügyel a látszatra, mint régen.
A lányom és az unokám sokáig vártak a frankfurti repülôtér forgatagában. A táviratát majd két hétig csapkodta esô és szél a postaláda alatt a fûben. Olvashatatlan volt az írás. Különben sem hittem már a közvetített szavaknak. Egy utazási irodában várt rám minden útiokmány, de nem tudtak értesíteni, mert a megadott címen nem találtak senkit. Ez hazugság lehet, vagy a szeszélyes gondviselés büntetése, hiszen ki sem mozdultam a házból. A lányom és a kis japán unoka továbbrepültek, mellettük egy szerzetes kapott helyet az utolsó pillanatban, mivel én nem jelentkeztem a jó elôre kifizetett helyért. Valaki így csereberél a lelkekkel. A gép az Atlanti-óceán fölött jelzés nélkül eltûnt, ezt a légitársaság megbízottja közölte velem, miután az utaslista szerint engem is eltûntnek nyilvánítottak.
A lányom utolsó üzenete sokáig lógott rajzszöggel feltûzve az elôszobatükörre: „El kell jönnöd Latin-Amerikába, különben ô jön el hozzád!” A képeslap túloldalán Karib-tengeri tájban elkorhadt halászhajó, félig a partra húzva. Remélhetem, hogy megbocsátott.
Házam spalettáit a szél csapkodja. Amikor etetés után a nôvérek elvégzik rajtam a szokásos mûveleteket, hûs kezük a szabadság szellôjét idézi, mikor még kint a kertben, meg az apám a kuvasszal, amirôl nem maradt fénykép. A méltóságra gondolok, Stephen Willam Hawkingra, a csillagász zsenire, aki már sem beszélni, sem mozogni nem tud, akit a számítógép egyetlen gombja köt a külvilághoz, s mégis a világ születésének titkát kutatja, isten szôrös hónalja táján motoz büntetlenül. A méltóságra gondolok, hogy egyetlen komputeres nyomógomb is elegendô szál lehet a zsigeri léthez, ha szellem van belül.
De a szellemet csak kölcsön kaptad és rosszul sáfárkodtál vele. És nem voltál bátor hozzá, hogy felmássz a tudás trónusának legalább a legalsó lépcsôjéig. Nem azt írtam, amit szándékoztam írni, de ne csodáld. A szavaktól való megszabadulás nem mûködött zavartalanul. – Így vitázunk itt belül hosszan, aztán az ismerôs hang, ami egyszerre betöri védekezésem törékeny hártyapapírját:
– Szerencséje van, papa – mondja a harsány nôvér –, mégis ehet darabosat is, mert a szemétben megtaláltuk a fogát! Mért kell magának mindig akkorát kacagni, mi?! Hogy kiessen még a fogsora is? De lemostam. Na, mondja szépen, ááááá!
Minden napnak megvan a maga utolsó éjszakája.
Hajnali fél négykor kezdôdött megint a köhögési roham. Mintás Gábor elôször elfordult a feleségétôl, és félálomban arra gondolt, hogy a fronton katyusatûzben sem félt ennyire. Mert magát igazán sose féltette, tudta, hogy mindent túlél, hiszen még tíz éves sem volt, mikor családi barátjuk, a tótföldi Manó bácsi végtelen hosszú életet jövendölt néki szigorú számítások alapján, nem kevesebbet, mint százötven évet.
Hanem Matild miatt végtelenül fájt a szíve. És nem tudott rajta semmiképp segíteni, nem úgy, mint az asszony ôrajta, mikor négy év hadifogság után hazaevickélt. Mintás Gábor ugyanis nem orvos volt, hanem optikus. Precíz, nyugodt ember, aki apró rézkarikák, miniatûr csavarok és hajlított drótszálak közé illesztette be a fényesre csiszolt lencséket – még most, az állami boltban is ugyanolyan lelkiismeretes munkával és már-már sztahanovizmusba hajló buzgalommal, mint hajdanán kis, Petrezselyem utcai boltocskájában.
A köhögés mind erôsebb, szipákolóbb lett. A férfi felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját.
– Édesem, hozzak kis vizet? – kérdezte esetlenül, feltûrôdött hálóingben.
A pohár víz ott állt a másik éjjeliszekrényen. Az asszony csak intett a fejével, és köhögött tovább, a paplant a szája elé tartva, szinte belegyömöszölve. Így ment majd’ egy hónapja.
Mintás Gábor részvevôen felesége felé nyújtotta a kezét, de csak a paplan huzatát simította meg, mintha azt kellene sajnálni úgy igazán.
Felkelt, kétszer felemelte a jobb lábát, ami annak idején kicsit megfagyott, majd a balt. Kiment a vécébe. Itt, a meszelés elszürkült foltjait bámulva jutott eszébe elôször, vajon mit csinálhatnak most a fiúk? Vajon tudnak-e aludni? Ha nem, min töprengenek; és ha igen, mit álmodhatnak?
Bentrôl hallotta a szûnni nem akaró küzdelmet, ahogy Matild erôltetve próbálja kiköhögni magából a nyavalyát, de az karmos kézzel kapaszkodik belé, belül, a tüdejében, a torkában.
Mintásnak hirtelen az is eszébe jutott, hogy húsz éve meglátogatta egyszer volt iskolatársát a kórbonctanon, és ott látott a hideg folyosón hatalmas spirituszos üvegbe tett emberi tüdôt. Nem tudott undorodni tôle, sôt azt mondta, szinte csak magának:
– Szép...
– Fenét szép! – vágta hátba a barátja. – Minden, mi emberi, ocsmány dolog. Ezt valami görög bölcs mondta, szokás szerint! – és ezen nevetett.
– Vegyél be egyet abból a rózsaszín tablettából – mondta, mikor visszatért a szobába, ahol a felesége izzadtan, kimerülten feküdt a felpolcolt párnákon. Csak bólintott, hogy már bevette.
– Kinyitom kicsit az ablakot!
– Ne! – nyögte az asszony. – Csak bejön a hôség.
Mintás Gábor bebújt az ágyba, megint oldalra nyúlt, és megint csak a paplanhuzatot simította meg. Maga is csodálkozott, hová lett az ágynemû alól a felesége teste.
– Kapcsold le a lámpát és aludj – szólt az asszony ekkor. – Nem kell velem törôdni.
– Dehogy is nem! – vágta rá azonnal a férfi, és a következô pillanatban eloltotta a kislámpát. A sötétben még hangosabban hallotta a nehéz lihegést, és ô maga is elkezdett mélyeket sóhajtani.
– Mi van veled? – hallotta az asszony aggódó hangját szinte rögvest.
– Semmi, csak...
– Nem kell. Látod, elmúlt.
– Délelôtt úgyis jön a doktor úr. Azt mondta, a misérôl hazajövet benéz – mondta a férfi, kissé bûnbánó hangon.
Erre a felesége nem felelt már.
Nézte a sötétet, ami elôször mélységesen fekete volt, majd világosodni kezdett, barnába váltott, végül a fûzöldnél állapodott meg. Szép élénkzöld lett a szoba, és Mintás már a felfestett vonalakat is látta, a nagy téglalapot, a kezdôkört és a kapukat. De mi ez? A kapukon nincs háló, hanem hátrább még egy kisebb kapu áll, akár a jégkorongban, ráadásul csak az egyik oldalon! Nem igazság, direkt ki akarnak szúrni velünk, mert olyan jók vagyunk, nekünk mért kell jéghoki kapuba betalálni a gólt?! A világbajnoki döntôben!
Felriadt. A felesége horkolva aludt, vékonyka jobb karjával teljesen eltakarta az arcát. Feltápászkodott, és a gyönge kis végtagot a test mellé fektette. Nem akart zörögni, a konyhai csapnál mosakodott kicsit. Már most lehetett érezni, hogy rekkenô hôség lesz ma. Tejet melegített és a pótkávés doboz aljáról összekaparászott egy kanál barna port. Ahogy a konyhaszekrény fiókját húzogatta, talált egy pakli régi cigarettát. A fogság után leszokott a bagóról, most mégis, miután visszatolta a fiókot, még egyszer kihúzta megszemlélni,nem káprázott-e a szeme.
Odaült a nyitott konyhaablakba, ahonnan a teraszra látott és a kert másik felébe. A bögre a kezében, és csak nézett elôre, a sárga tûzfalra, melyrôl térképnyi foltokban pergett le a festék. Mióta megtörtént az államosítás, itt egy gyufaszálat nem tettek keresztbe. Ahhoz is engedélyt kellett volna kérnie, hogy maga kifessen. De nem erre gondolt most. Jobban mondva semmire sem gondolt. A fogságban ezt tökéletesen megtanulta: a semmire sem gondolás üdvös tudományát. Sok mindent köszönhet ennek. Mert ez jobb, mint az alvás. Az alvás veszélyes. Jön az álom, ez a végtelen gonoszságú mozis, és vetíteni kezd, kérés nélkül. És micsoda filmeket! Otthonról, feleségrôl, kertrôl, vasárnapi ebédrôl. Mire való az ilyesmi fogságban? Összeszorított foggal kivonta magát azokból a beszélgetésekbôl is, mikor a többiek kedvenc ételük elkészítésérôl meséltek, egy-egy kakaspörkölt vagy tepertôs túrós csusza mint csúszott le a bajtársak torkán, sörrel vagy kadarka borral locsolva. Ült a barakk mellett egy betonrúdon, és csajkájából egykedvûen kanalazta a betonfôzeléket. Ha meghalt valamelyikük, hajlamos volt magában azt gondolni, az emlékezésbe, a vágyakozásba halt bele. És ezt gyöngeségnek tartotta. Ôt pótszülei és inaskorában a mestere is úgy nevelte mindig, hogy azt kell szeretni, ami van. Vannak célok, van holnap és holnapután, de igazából sose rajta múlott, hogyan és miként lett. Ezért hitt Istenben is. Isten talán tudja. Bár az sem lehet azért olyan jó.
Idehaza végképp beletörôdött mindenbe.
Csak ez a Matild. Ebbe nem lehet beletörôdni. Egyszerû szerelem volt az övék, minden cirkalmazás nélkül képzelték el valaha az életet. Ki gondolta volna, hogy a történelem majd kérés nélkül kicifrázza, hogy egyik pillanatról a másikra rá sem lehet ismerni. És milyen hosszú, végtelen hosszúságú pillanatok jöttek egymás után. Matilddal szemben mindig lelkiismeret-furdalása volt. Ugyanis tudta, legbelül érezte, hogy voltaképp nem is Matildot szereti, hanem azt, hogy Matild szereti ôt. Matildban az iránta érzett feltétlen odaadás volt a legszebb. Egy vékony, végtelenül elfáradt asszony. Mikor több, mint öt év után megpillantották egymást, Mintás Gábor szemét elfutotta a könny. De nem a meghatottságtól vagy az örömtôl, hanem a szánalomtól. Szegény, szegény Matild. Nem ezt érdemelted!
Aztán eltelt még négy év a mai napig. Úgy élnek egymás mellett, mintha valamiféle életen túli ráadást teljesítenének. Lehet ezek után még egyszer meghalni? Hiszen a vég már oly rég elkezdôdött.
Az eresz alól elôbújtak a fecskeszülôk, megkezdôdött a csivitelô fiókák táplálása. Az irgalmasok templomából tisztán hallatszott a hat órai harangszó. Ott bent legalább hûs van, gondolta. Nagy lyukú trikót húzott fel, és a konyhában még egyszer kihúzta azt a fiókot, amelyikben a mostanra bizonyosan porrá száradt cigarettát látta. „Honvéd”,vette most észre a fakó, rossz papírra nyomott barna feliratot.
Hát ez az. A Száguldó Ôrnagy. Már biztos nem alszanak ôk sem. De a nagy álom még csak most következik. Csípôre tette a kezét, mint amikor izgalmas és igazából tôle idegen gondolatok szállják meg.
Matildot egy fikarcnyit sem érdekelte a futball, de ha Majláth gróffal együtt hallgatták a meccsközvetítéseket a rádióban, képes volt egy félidôn át is a férje mögött állni, és a homlokától hátrafelé simogatni a fejét, mert az állítólag nyugtat. Matild számára ez is szeretet-feladat volt, és tôle ugyan nyugodtan kiélhette magát, mert magyar találatnál sem történt egyéb, mint hogy Mintás Gábor egy üres szipkával koppantott egyet a kredenc politúrján, és úgy mondta:
– Na, gól!
Majláth gróf, aki kúriájából kiebrudalván kötögetéssel kereste a kenyerét, ennyit fûzött hozzá:
– Hadd örvendezzen a Kopasz!
Odabentrôl neszezés szûrôdött ki, majd rögtön a test legmélyérôl felszakadó vad köhögés. A férfi belépett a szobába.
– Semmi, semmi – nyöszörögte az ágyból Matild.
– Készítek egy kis reggelit.
– Nekem? Minek?
– Ne beszélj így. Tudod, hogy enned kell, a doktor úr is megmondta. Te mindig hallgatni szoktál rá.
Az asszony csak fújtatott, és hosszan nézte a férjét.
– Nem kell velem törôdni, apóka. Öltözz inkább, mert elkésel a misérôl.
– Ugyan. Egyedül nem megyek.
– Dehogy nem. Ki fog imádkozni értem?
Csönd lett egy pillanatra, Mintás Gábor a kredenc fölötti falra pislantott, ahol aranyos rámába foglalva a szemét égnek fordító szenvedô Jézus függött, rózsaszínre retusálva, pirospozsgás arccal. Ezt a képet kapták nászajándékba felesége özvegy édesanyjától.
– Kibírhatatlan ez a hôség, már most kora reggel – szólt a férfi.
– Azért csak vidd magaddal a szürke kardigánodat. Tudod, hogy a templomban mindig hideg van! – A felesége, most, hogy valami miatt aggódni lehetett, mindjárt új erôre kapott, felült az ágyban és félresimította csatakos haját.
Mintás Gábor a falatnyi fürdôszoba homályos tükrébe pillantva mintha valami lelkiismeretfurdalás-félét érzett volna. Hirtelen szégyellte magát a túlzó szeretet miatt, amit feleségében szeretett, és ami úgy áradt felé még most is, hogy egyszerre mellbe vágta. Miközben a szappanon körözgetett a borotvaecsettel, már hallotta is a nagy huppanásokat, matracnyikorgást, parkettacsikorgást, majd pár pillanat múltán a nehezen járó szekrényajtó vonítását. Azok a vékony, gyönge kis karok csak harmadszorra tudtak megbirkózni vele. Új pengét vett elô a zsírpapírosból és óvatosan a borotvafejbe illesztette. Igen, Matild képes volt felkelni azért, hogy a szürke kardigánt saját kezûleg vegye elô a selyempapírral szegett polcról, óvatos ujjakkal leszedegessen róla néhány szöszmöszt, és odakészítse az ô fehér, rövid ujjú inge és vékony, barna nyakkendôje mellé.
Matildnak nem is volt saját élete. Mintás Gábor egyetlen életét ôk ketten élték.
Mikor elkészült, és ott állt az ajtóban, a szürke kardigánt a karjára vetve, tett még egy kísérletet.
– Édesem, ne maradjak mégis?
Bentrôl zihálást és mintha egy csipetnyi türelmetlenséggel vegyes sóhajtást követôen érkezett a válasz.
– Apóka, vasárnap van!
– Az Úrjézus megbocsátaná.
– Szükséged van egy kis idôre nélkülem.
– Nekem? Hat évem volt nélküled. Hat év.
– Mire való ez a beszéd. Menjél már! – Matild hangja szinte parancsoló volt. Mintás Gábor zavarában a vállára dobta a kardigánt.
– Hát akkor megyek. Hazafelé hozom a doktor urat.
Erre a sípoláson kívül már nem érkezett válasz.
Térdelt a padban, két összekulcsolt kezére döntve homlokát próbált átkerülni lélekben abba a másik világba, amit már annyiszor megtapasztalt, hogy van, és ezért hitt Istenben, hitte, hogy van földön túli jó, ami sosem ér véget, nem úgy, mint itt. A fogságban és azóta is, ha nagyon akart, el tudott röppenni valahová máshová. Más volt ez mindennél, mert nem volt olyan színes és pezsgô, mint a képzelet vagy az álom, de az ima jótékonyan tompító monotóniájánál – így kell mondja – mégis izgalmasabb volt. Egy külön tartomány, aminek nem voltak színei, nem volt története; talán ezért képzelte úgy, hogy ez maga a vágy nélküli boldogság.
De most hiába erôltette az utazást. Összepréselte a szemhéját, igyekezett tudomást sem venni a kappanhangú Tibor atya langyos szentbeszédérôl, mégis a fülébe kúsztak a szavak. Háthogy ez a Dániel próféta, lám-lám, oroszlánok vették körül, mint bennünket is e hazában, ám akik valóban különös anyagból vannak gyúrva, azok mi vagyunk, keresztény katolikusok,és majd... Pedig Tibor atyát egyszer már lecsukták kilenc hónapra, de a mostohatestvére valami nagykutya a fôvárosban, és Nagy Imre elôrelépésével kieszközölte – Mintás e szép szóval hallotta emlegetni a templomszolgától –, hogy nem csak huszonnégy órán belül szabadult, de a régi helyére is visszakerülhetett.
Végre csönd volt.
Föllesett, ahol a magasban az üvegablakokon át színes hasábokban zuhant be a fény, és az oltár fölött metszették egymást. Piros volt a legteteje, aztán égetôen fehér és zöld alatta. Mintás Gábor kapkodva magára cibálta a szürke, még a háború elôtti idôkbôl való kardigánját, majd visszahanyatlott a padra, és hogy semmit se halljon, végül is magában mormolva imádkozni kezdett.
A templomból kifelé jövet vett egy újságot, és azonnal az utolsó oldalt kezdte böngészni. Aztán bosszúsan a hóna alá csapta a lapot. Az Új Embernek persze, hogy nincs sportoldala! Hiba, nagy hiba. Hol lehetne igazabb a mondás, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek?
A platánfa árnyékában várta, hogy feltûnjön a doktor, aki a mise végeztével még konspirálni szokott kicsit a sekrestyében Tibor atyával, akit heves gyomorgörcsök kínoztak, nem egyszer még szentbeszéd közben is, és csakis egy becsületes katolikus orvos tanácsaiban bízott. Azok után, amit megért, érthetô is, ugyebár, tett egy oly sok mindent elhallgató mozdulatot az orvos, mikor errôl beszélt.
De most csak nem jött. Mintás Gábor visszasétált a templom hûvösébe. Néhány kitartó öregasszony ücsörgött csak odabent.
Amikor megint kilépett az utcára, egy nyári kalapos, csokornyakkendôs, ugyan kopottas, ám kifogástalan öregúr ragadta meg a tekintetét. Fehér vászonkesztyûs bal kezében fogta a jobb kesztyût. Ahogy illik. Ahogy illett, valaha. A szigorú, mégis ôszinte és jóságos arc nagyon ismerôs volt neki. Egyszerre érezte, hogy lelkének mélységes mély rétegei szakadnak fel, és keresi ezt a rég eltemetett, egykor nagyon is fontos arcot.
Az öregúr épp csak rápislantott, majd levette a szemüvegét és díszzsebkendôjét elôvonva akkurátusan elkezdte törölgetni a lencséket.
Mintás Gábor archívumából ekkor ugrott elô végérvényesen az arc és tolult nyelve hegyére azonnal a név is.
– Toszkán Ede tanár úr – mondta, de még csak magának.
Az öregúr feltette a szemüvegét.
– Tanár úr! Teljes tiszteletem, tanár úr! – hallotta, és amint felnézett, látta, hogy a templomajtóban álló férfi feléje hajlong.
Mintás Gábor közelebb lépett.
– Biztos nem tetszik rám emlékezni. Alsó reál, az 1925-ös évfolyam. Mintás Gábor.
– Á, á! – horkant fel az öregúr.
– Pedig még szertárosa is voltam a tanár úrnak. Én cipeltem a kitömött rókát meg a baglyot!
– Hogy is hívnak? – tette vékony májfoltos kezét a tanár egykori diákja vállára.
– Mintás Gábor.
– Szóval, te még élsz, Mintás? – kérdezte szigorúan.
– Engedelmével, igen.
– Az jó. – Itt egy pillanatra elhallgatott. – Mert mindenki meghalt, mindenki.
– Hiszen a tanár úrnak is élni tetszik – csúszott ki a száján –, szerencsére! – tette hozzá rögvest.
– Nem tetszik, de élek, fiam. És amúgy, mi újság? – kérdezte az öregúr elfordulva, némi szórakozottsággal a hangjában.
– Megvagyok, tetszik tudni. Dolgozom – felelte.
– Az jó – mondta a tanár.
– Sajnos, szegény feleségem eléggé beteg.
– Az rossz – mondta a tanár.
– Eltelik az élet – ezt nem tudta, minek jegyezte meg.
– El – mondta a tanár.
Ekkor, a sekrestyébôl vezetô kis ajtóban, ahonnan Mintás a doktor felbukkanását várta, egy nagyon öreg, nagyon töpörödött, kalapos, fátylas néni jelent meg, majd fürgén hozzájuk tipegett.
– Nézze, kivel találkoztam, aranyom – mutatott Mintás Gáborra a tanár úr. – A legjobb tanítványom volt. Mondja csak a nevét!
– Mintás Gábor – felelt, és meghajtotta magát.
– Ô volt a szertárosom, úgy bizony. Cipelte a kitömött rókát!
– Igenis – lehelte.
– Aranyos – mondta a nénike, és elragadtatottan az öregúrra nézett. – Látod, apuska, ez az, ami csak neked adatott meg. Ezek a találkozások. Köszönjük, fiatalember – fordult megint Mintáshoz. – A férjemet ezek éltetik, ezek a régi hangok és arcok. Hogy mindennek azért még sincs vége. Köszönjük.
Mintás Gábor csak dadogni tudott valami búcsúzásfélét. Pedig hirtelenjében el szerette volna még mondani, hogy valaha mennyire rajongott az élôvilágért. Még az is megfordult a fejében, hátha lehet belôle egyszer orvos, de a nevelôszülei a négy alreál után beadták tanoncnak.
El szerette volna mondani, hogy a fogságban evett sült rókát.
El szerette volna mondani, hogy majd negyven év múlva igenis szeretne ugyanígy templomba járni a Matilddal, mint a tanár úrék.
Otthon néma csönd fogadta. Nem nézett be a hálóba. Állt egy pillanatig a hôségtôl átforrósodott konyhában. Paprikás krumplit készít, így döntött, Pedig egy csöpp éhséget sem érzett. Majd megjön az étvágya. Van otthon egy szál lókolbász. Matild vette, mikor még ô járt a boltba. A végén még megromlik. Lement a szuterénbe krumpliért. Négy közepes nagyságút vitt magával.
Leült a konyhaasztalhoz, s mielôtt – akár a fogságban – a bicskájával elkezdett volna hámozni, befülelt egy pillanatra.
Semmi.
Egy villanásra újra felrémlett elôtte a tanár úr máig jóságos arca, de most nem érzett fájó vágyódást se a múltba, se a jövôbe. Arra gondolt, miközben az elsô barna krumplihéj-csík a lába között a földre pottyant, vajon mit esznek a fiúk, mi jóval tömik meg a bendôjüket, mielôtt csatába indulnak a végsô gyôzelemért. Mert a gyôzelem is fontos az életben, nem csak az ôszinte részvét, ugyebár.
Amikor Nyugat-Berlinben jártam, minden nap elmentem a falhoz. A fal mentén csomó helyen vadászleshez hasonló tákolmányokat állítottak fel, hogy át lehessen bámulni oda. A másik oldalra. Olyankor kerestem mindig egy ilyen vadászlest magamnak, és amikor nem volt rajta senki, fölmentem átnézni. És ez volt nagyjából a szovjetónió. Az, hogy én itt vagyok, de ha itt vagyok, akkor miért vagyok mégis annyira ott. Elôbb megvártam, hogy az a valaki, aki épp ott fent tartózkodott, lejöjjön. Sokáig nem lehetett ott maradni és bámulni, mert mások is fel akartak jönni. De milyen sokáig? Volt többszemélyes vadászles is, több személy részére, oda én felkapaszkodtam, és néztem a trabantokat, ahogy ide-oda furikáztak, nagy csinosan. „Liber Unrecht als Unordnung”, ahogy Goethe vélekedett. Érdekes, ahogy el tudták ottan tüntetni a színeket. Ha mondjuk a Westkreutznál fölszálltál a berlini S-Bahn-ra, és utaztál Ostkreutz felé, lassan eltûntek a színek. A házakról, az utcákról, az utasok ruháiról, az emberek arcáról. Ha átkerülsz a határon, letörlôdnek a színek. Néztem ott saját magam, azt a helyet, az én helyemet, és ez volt, éppen ez, a szovjetónió. Az ott, ôk, én, ez a vadászles, és a többi hülye, aki mindjárt feljön ide, majd ha én lemegyek.
Most túl azon, hogy 1921-ben és 1922-ben a rekvirálások miatt a Szovjetunióban 5 millió ember effektív éhenhalt. Az 1932-33-as szövetkezetesítés alatt pedig úgy körülbelül 6 millió. Túl azon.
Túl mindezeken, a szovjetónió túl sok mindent jelent. Annyira túlzottan sok mindenbôl kellene kijönni, kiszabadulni. Kimászni. Nehéz olyat mondani, csöppet sincs hozzá kedvem, hogy a szovjetónió a szívemhez nôtt, viszont hova nôtt volna máshová? Mert persze, hogy nem pusztán elszenvedem, ami megesik velem. Ugyan kiben nincs valami a szolgálóból, a megváltóból, a cinikusból vagy az elszánt bûnözôbôl. Kit ne öntene el olykor a fanatizmus, átalakítani, megváltoztatni azt a rosszat, ami körülveszi. A többieket. Vagy kiiktatni ôket. Kicsoda ne vágyna ehhez olykor hatalomra. Vagy nem ehhez vagy ahhoz, csak úgy: csak kikerülve az erkölcsi megfontolásokat a hatalom mellett dönteni. Ezek nem az úgynevezett rendszerektôl függnek, hanem így van elosztva mindenkiben szép rendesen, és az úgynevezett rendszerek ezeket a dolgokat valahogy kezelik. Az agressziót valahogy kezelik. A szovjetónió rom. A legérdekesebb a szovjetónióban, hogy szétrombolnak mindent, és amit a rombolás helyére építenek, az a hihetetlen munka maga a rombolás. „Csehszlovákia egyik legjobb munkása: Stepán Grossman. Amikor a szovjet sztahánovisták tapasztalatai alapján áttért a több fúrógépen való munkára – az ellenség uszított ellene, a maradiak pedig ezt mondták: »Nem fogod bírni«”. Ezt tényleg nem lehet bírni. Innen ki kell jutni.
Én eleve abbahagytam a komcsizást. Egyszer csak abbahagytam.
Nem azok miatt, akik komcsiznak, hanem amiatt, ahogyan csinálják. Vagy nem tudom pontosan miért, a dolog nincs eldöntve, lehetséges, hogy nem kellet volna abbahagyni, de most már ez van. Nem emlékszem rendesen. Erre és erre még jól, más dolgokra pedig egyáltalán nem. Az egészre nem.
A banánra például emlékszem. Az volt a banánnal, hogy általában nincs banán, és néha valami miatt behoztak. Hogy miért pont banán nem volt, vagy banán pont miért nem volt, ha narancs igen, némiképp rejtélyes. Lehet, hogy egészségügyi döntésbôl, a vitaminadag miatt. Másfajta vitaminok. Foglalkoztak a vitaminommal. Ezért nem volt banán.
1986-ban vettem egy kis házat a Dunakanyarban, Kisorosziban, és egy délután elsétáltam a Szentendrei sziget csücskéhez. Onnan el lehet látni a nagymarosi duzzasztógátig, az építkezésig. Nem egészen odáig, de kicsit látszott valami, és ez a valami volt a Rom. Aztán nem mentem oda többet, nem volt kedvem jobban látni. Csak három év múlva sétáltunk ki megint, egy késô ôszi délután S-val, egy német lánnyal, egy hamburgi ny-német lánnyal a sziget végében lévô kempingben. Már nem voltak nyaralók, a kemping mégis tele volt. Tele azokkal a németekkel, akik tudták már, elhatározták, hogy nem mennek viszsza. Abba az országba, Kelet-Németországba. Ôk Magyarországra utaztak nyugatra. Kelet felé. A k-német lányok mindig úgy bámultak, ahogy én biztos sose mertem volna, de ezek nem bámultak. Most nem az volt, hanem az volt, hogy a hûvösre fordult idôben több száz német üldögélt a hálózsákjába csavarva a sátrak elôtt egy magyarországi kempingben, a Dunakanyarban, mert nem akart hazamenni. Ez a szovjetónió. Aznap éjszaka engedték át ôket az osztrák határon a magyarok. Kiengedték onnan. Innen. Vagy honnan is. Kert, német, szovjetó. Gát, határ, haza, halál, bámulás, saját film. Az egyiket, dulakodás közben, félreértésbôl, nyilván ijedtében, egy magyar határôr kiskatona fejbelôtte. Ha jól emlékszem a történetre, és nem én találtam ki ezt az egészet.
Bailey, Philip, James (Nottingham 1806. ápr. 22. – uo. 1902. szept. 6., angol költô). Jogot végzett, de nem praktizált. 23 éves korában Goethe Faustja nyomán megírta egyetlen jelentôs mûvét, a Festust (költôi dráma, 1838), mely a maga idejében rendkívüli hírnévre tett szert. A szerzô e mûvét élete hátralévô ötvenhárom évén át mindegyre átdolgozta, terjedelmes és csekély értékû betétekkel bôvítette, míg végre a 11. kiadásra a dolgozat élvezhetetlen és olvashatatlan monstrummá nôtt. A pályát összegzô Cambridge History of English Literature szerint: „a népszerû költô egyetlen alkotásának – melyet a kortárs kritika a század csúcsteljesítményeként ünnepelt, és követendô példaként állított az utódok elé – gondolati sekélyességével csak költôi megformálatlansága vetekedhet”.
A neve Mwarungi. Alacsony, fekete, lapos orrú. Dôl belôle a szó, de senki sem érti. Repülôn érkezett, potyautasként, papírok nélkül, be nem engedik, visszatoloncolni nincs hová. Poggyásza egy Adidas-szatyor, benne koponya.
Valaki rájött: ausztráliai bennszülött. Tavasszal elvetôdött Budapestre egy Sorbonne-professzor, aki évekig tanulmányozta az ausztráliai ôslakók nyelvét.
Kiderült: Mwarungi az apja koponyáját ôrzi a reklámszatyorban, mert törzse ôt bízta meg, hogy tartsa a kapcsolatot a holtakkal. Apja kérdôre vonta: miért nem képviseli senki a halottak érdekeit a felvilágon? Mwarungi a fejébe vette: ô lesz az ENSZ-közgyûlésben a világ holtjainak szószólója. Nekiindult. Eddig jutott.
Az illetékesek az ENSZ-hez fordultak. Mwarungi vár. Sokat beszélget az apjával. Ügye holtponton.