SOLYMOSI BÁLINT:

.egytárgy

Túl jón és rosszon

(A nôi lábakról)

Van egy visszatérô álmom, két nôi láb hintál az éjszakai égen, csak úgy, lustán nyújtóztatja azokat valaki a csillagok felé, idônként mintha rúgna, vadul kalimpálna a jobb is, a bal is, aztán mintha váratlan megállna mindkettô, egyikrôl le akarna esni a vérpiros lakkcipô, a másikon a fekete, hálószerû harisnya gyûrôdne, ráncolódna lehetetlenül, hanem akkor a firmamentum vonatablakának fémkeretéhez feszülnek, mondjuk épp’ a Nyugati pályaudvar fölött, gondolhat akárki akármit, én lent vagyok, lentebb, egy matracon fekszem és nézem, ahogy két nôi láb (mindközönségesen) széttárul fennen, még fentebb, a villanyvezetékek közt, az artériát keresik izgékony és kicsit dühödt ujjaikkal, ezt nem lehet látni, csak érezni..., erre ébredek, hogy nem lehet látni, mit, hagyjuk, messzire vezetne...!

A Magyar Állam Vasutaknál a kalauznôknek, ahogy láthatjuk, szinte emberfeletti a lábmunkájuk; inuk szakadtáig csak a lábmunka, jut eszembe, a lábról, a nôi lábról a munka szó jut eszembe gyermekkorom óta, a félelemérzetet a nôi lábak keltették fel bennem, addig semmi mástól nem féltem, a gyermeki léleknek félnie nem kellett, akkor is tehát a munkától kezdtem el félni, mely a kényszerûséget, a brutalitást jelentette számomra. (Ezek szerint utazásaimat a kalauznôk lábmunkája vágná gallyra?)

Ezért nem kell utazni, mondom magamban, mai napság minden nônek munkára vannak fogva a lábai; enyhén terpeszt, megfeszül, a laza is a „pihenj!” belsô katonai felszólításra alakul, ha leül széttesz vagy keresztberak, stb.

Nézd csak, nézd velünk a jégtáncot a tévén, mondták annak idején kérlelhetetlen nagyvonalúsággal a szülôk, nem is gyanítva, hogy a Katarina Witt lábainak látványa egy életre úgymond függôvé tesz, zárójelek közt tart. Elsôként, mint nôi láb, mindenkinek, akár tudja ezt valaki, akár nem, meggyôzôdésem, az a Katarina Witt lábai, fogalomként (ugyanis említhetném a magyar párosokból is a nôi lábakat, de nem teszem), mert lehet az akár egy gyorskorcsolyázó nônek a lába is, mindegy, téli sport legyen...!

Eleinte csak a téli sportok nôi lábai, vágyaink echójaként. Vágyak. Mik voltak azok tulajdonképp’? Valójában hideglelôsnek mondható fantáziálások a megfoghatatlanság ellenében, amikor, ha valami, akkor az megfoghatónak látszik. Inkább meg kellett volna tanulni rendesen korcsolyázni. Miért? A tél illatáért? Talán. A lányok télillatáért. Mondom. Eleinte ez tehát a nôi láb –, munkatitok, titokmunka. A telet vetkôztetni. Vagy inkább csak a gyötrô sejtelem, hogy ebbôl iszonyú baj lehet? Legyen!

Késôbb jönnek az orosztanárnônek a lábai. Igen, elôtte azonban még az artistalányoknak a lábai a cirkuszban, az egyetlen elviselhetô, sôt izgalmas szám a porondon, a porond fölött, már megint fenn, legyen, a nôi lábak legyenek fenn, legyenek a magasban! Az tetszett különösképp’, hogy egyáltalán nem értettem, hol vannak a lábaik; egyik pillanatban mintha keletkeznének, a másikban meg mintha elvesznének magában a nôi test figurációban; egy másfajta anatómiára gyanakodtam.(?)

Az artistanôk lábai; azok lehetnek jók vagy rosszak, lényegtelen akármi meghatározás ahhoz képest, hogy valóban a mutatvány, maga a mechanikai csoda az, ami elkápráztató mulatság, stb. Nem szépek. Nem szépek, de az eladdig látottak viszont rosszak is, úgymint kegyetlen, rendkívül könyörtelen lábak. Semmit sem tudtam még errôl, azt hiszem.

Az orosztanárnô lábai, azok szépek. Velük egy új korszak kezdôdik és végzôdik. (Ld. Gagarint!) És lásd Marlene Dietrich lábait –, azok már a láthatatlan munkásnô lábai, az ô lábai lettek mára az ideális „öntôformák” a nôi lélek számára. (Na, csak kibújt a lóláb...!) Merthogy a nôi láb nem a nôi test része (mondjuk farkasszemet nézve a tyúkszemekkel képzeletünkben) hanem a nôi léleknek része, szerve szinte, és ha már ennyire humorunknál vagyunk, mondjunk akkor erre egy hasonlatot –, a nôi láb a nôi lélek bögre(?), amfóra(?), na, ne ragozzuk! Szóval, az orosztanárnônek befellegzett és fennen ragyog Marlene Dietrich Kék angyala, a bizonytalan gesztusok helyett a tervszerûség, a hintálás helyett a feszült, hajszolt ritmus, a megfogott lendület, a feminin erotikum helyett a fiús szexualitás stb., azt hiszen ennyi jót rég’ mondtak a nôi lábakról. Holott azért még tetszenek, annak ellenére, hogy most nem említettem a lágyakat és a keményeket, az inasan bájosakat s az ôrjítôen selymes lábakat...; ahogy rájuk simul szûziesen egy rikító nadrág, vagy ellenkezôleg, ordenárén s csábosan engedi, hogy..., (ne tûnjenek elô mégsem a bokák) vagy a felsliccelt szoknya vagy a csillogóan áttetszô szoknya, ahogy elôvillantja a..., na, mit? Az anyagot! Szép volt, mondjuk, már annyira nem az. A nôi láb, arról jót vagy semmit. Természetszerûleg. Túl jón és rosszon.

„Eljött a konkrét lépések ideje.”

Három Hold*

Elszámolunk, egy, kettô, három, és négyre már nem éri lábunk a földet, kapaszkodunk a fortepianóba, saját hangunkba, mert szeretnénk tudni, hogy’ nincs vége semminek, mikor rég’ vége kellene legyen mindennek, hanem ez is meg az is újra meg újra elôtûnik, hol volt, hol nem volt, de, na nézzük csak, ez már megint a remény, a remény lesz az, az ágy mellett van, a szék elôtt, az ajtó fölött, lecsúszott a könyvespolc mögé, a szônyeg rojtjai alatt van, és így tovább. Álkulcs a másvilághoz?

Mennyi skatulya gyufa kellett ahhoz, hogy hideg fejjel négy vagy öt vagy hat csôüreges kulcsot foszforral töltsetek fel, és szöget helyezzetek a végére, spárgán meghimbálni, neki valami keménynek, hogy kilencévesként (68!) úgynevezett világotokkal utoljára érezzetek együtt –, legyen csatt és bumm!

És reng a Hold. Izgulunk, az üveghattyú el ne törjék. A csipketerítô végérvénnyel tapadjon a politúrba!

A nappaliban a szekrény faragott díszangyalkái oszlatják, foszlatják a késô esti szivárványt, és a vitrin üvegén túlról a lúdasmatyi mindjárt háromszor veri vissza recehártyádra a színhúst; akkor iszonyúan megrettensz elôször attól, hogy semmit nem látsz, másodszor meg attól, hogy alig is hallod saját hangod, mintha ijedtedben nem is ordítottál volna föl, harmadszor meg mikor kiderül, hogy a szex egyszer s mindenkorra begyûrûzött, ahogy mondják, tudatalattidba. Holott a gyermeki elhatározás az volt, hogy a szex begyûrûzése végett kell a tudatalattit fölrobbantani. Az összes szekrénykulcsot ki, ahol a szennyest tartjátok, azt is, hiába aprócska kulcsocska...!

Kinek hiányzik ez! A régi nóta! Méghogy mi vagyunk a szex terroristái!

Nem robbant föl, csak nagy volt a lárma, nagy volt a füstje, szálltunk, a detonációtól, szállunk kissé még ma is; azért, mint a Bruce Willisnek, sikerült pályájáról letéríteni a tudatalattit; egy Hold, érdemei elismerése mellett (Ld. Lúdas Matyi!) vitrinben. A másik és a harmadik Hold is vitrinben. Ne feledjük, zárójelben, az allegóriánál semmit sem kedvelek kevésbé, innét folytathatjuk hát, tudat között. Mintegy gerillázva, hogy idôvel mûholdjaink, minthogy mûholdakról van szó, rólunk sikeresen leválnak, az ûrben keringenek, és ha kutatnak, saját kontóra kutatnak; minket, az a látvány, miért is érdekelne.

Ahogy volt, a „historicai”, nem túl érdekes, nem számít. Az a látvány izgalmas, mikor fölnézünk, és a gyermekkori vitrin üvegén, úgymond a kritikus vékonyságú ózonrétegen túl, mikor az Antarktisz fölött megnyílik az ég, és három vagy akárhány Holdat láthatsz, ahogy az egygyel játszik a káprázat, a sok kiürült skatulya (címkéik gyûjtôknek ajánlva).

Soha nem az a gond, hogy valami véget érhet, hogy valaminek vége van, hanem a továbbiak elgondolása, annak nehézsége, az ember valami egész’ másnak az eshetôségeivel vessen számot...; hogy, na lássuk csak, ez akkor „Három Hold”. (Ez, így, legalább, emberszám, maradéktalan, de az is lehet, persze, hogy elszámoltuk magunk.)

  • *(Kopasz Tamás Három Hold címû kiállításának megnyitójára készült .egytárgy; a kiállítás a MAMÜ galériában tekinthetô meg, nov. 6. és 23. között)
  • {short description of image}

    KELECSÉNYI LÁSZLÓ:

    Napok és évszakok

    (Tavasz)

    A tavasz nem maradt puszta ígéret. Márciusban már laza felöltôben vagy kiskabátban találkozgattunk. Az elsô félév megpróbáltatásain túlesve Zénó könnyedébben vette az egyetemet. Tanult egy kis lazaságot Lastóczkytól. Egykori osztálytársunk építészeti karra járt, és folyton mindenféle rajzokat kellett beadnia, ám fütyült ezekre a kötelezettségeire. Inkább vívott. Hanyag tartással állt hozzá a dolgaihoz, ahogyan a fegyverét forgatta. Megnéztük egy versenyen, ahol jócskán a vert mezônyben végzett, ám tetszetôsen vívott.

    „Gyûlölöm a darizókat”, mondta megvetôen azoknak a stílusáról, akik meghalnak a páston egy-egy tusért. „Párbajtôrben úgyis az egész test találati felület”, magyarázta nekünk, víváshoz keveset konyító barátainak, „minek annyit szenvedni?!”

    Tetszett Lastóczky lezsersége, miként kedvelt sportjához viszonyult. „Nem kell darizni, nem kell szenvedni.” Tetszett a vívás is, de most már késô lett volna belekezdeni. Csak nézegettem a talpig fehérben, védôsisakkal tempózó-himbáló fiúkat. Kicsit irigyeltem ôket.

    Vasárnaponként a Múzeum-kert zöldrácsos kerítése elôtt találkozgattunk. A kertészek már kijavították az elmúlt tél rongálásait; megint paprikavörösen virított a füves elôtér közepén kirakott ötágú csillag. Az újságok pedig tele voltak a szovjet kommunista párt közeledô újabb kongresszusának híreivel. Mi nem politizáltunk. Sétáltunk, nézelôdtünk. Megbámultuk a tavasz elsô jelére kabátjukat levetkezô lányok régen látott alakját. A szoknyák mintha rövidültek volna tavalyi hosszukhoz képest. Londonban már hódít a mini, olvashattuk a képes hetilap színes híreiben, egy termelési riport meg az érettségi vizsga eltörlésérôl folyó vita között. Háborogtunk. Ezek is jókor gondolják meg magukat! Mikor mi túl vagyunk rajta. Túlságosan nem bosszankodtunk miatta. A szoknyák hossza, a fedetlen térdek, feszülô harisnyák sokkalta nagyobb jelentôséggel bírtak, mint hogy érettségiznek-e még az utánunk jövôk.

    Körbejártuk a Belvárost, a Körúton visszakeveredtünk a Blaha Lujza téri építési területhez. A Nemzeti Színház helyén már hatalmas kráter terjengett. A villamosok nagyívû hurokkal kerülgették a mély munkagödröt. Lastóczky a leendô szakember pillantásával méregette a terepet, a szétbontott csatornákat, kettévágott kábeleket. Mi ketten Zénóval csak a hatalmas rendetlenséget észleltük; különben is, láttunk már ilyet, három évvel korábban, két villamosmegállóval beljebb, az Astoriánál.

    „Jó kis hecc”, röhögtünk egymásra, aztán felszálltunk a terelôúton járó hetes buszra, csakhogy végigkanyaroghassunk vele az ideiglenesen kijelölt utcákon, például a mienkkel párhuzamos Kôfaragón. Akármikor nem buszozhattunk errefelé.

    Nehéz döntés elôtt álltam: hová adjam be a felvételi papíromat. Senki se adott használható tanácsot. Anyámmal alig-alig találkoztam mostanában. A barátaim túl voltak ezen a kérdésen, jártak valahová, szerették vagy sem, de nem foglalkoztatta ôket a felvételi. Sátori járt még hasonló cipôben. Rögtön tisztáztuk a helyzetünket, mikor a Toldi elôcsarnokában véletlenül összefutottunk. Mozijegyre kért kölcsön, mert semmilyen jövedelme nem volt. Sikeres felvételije reményében eltartották a szülei. Kis büszkeséggel adtam oda a pénzt: én, a dolgozó kölcsönözhetek az irigylésre méltó dologtalannak. Azt se bántam, ha nem adja meg. De megadta. Hetekkel késôbb egy este feljött hozzám. Visszaadta a pénzt, s amint megtudta, milyen szabadon élek, kölcsön akarta kérni a szobámat. Együtt lakott a szüleivel, rajtuk kellett átjárjon, és nem tudta hová vinni a barátnôjét. Nekem nem volt barátnôm, de nem emiatt nem adhattam kölcsön a lakásunkat, anyám, igaz rendszertelenül, de hazajárt, bármikor felbukkanhatott otthon.

    Napok óta ôriztem egy furcsa levelét. Ismerôs kéz írta a címzést a borítékra. Mintha már másutt is láttam volna ezt a kézírást. De nem tudtam rájönni, hogy hol, s ez nagyon bosszantott. Hosszasan nézegettem, de hiába.

    (Ôsz)

    Meg kell gondolni a világot, sorra venni mindent, ami történt veled. Ehhez magány szükséges. Hosszú, egyedüllétben töltött órák. A vasárnapok állnak rendelkezésre, mint szigorú kiképzésben részesülô kiskatonának a heti egyetlen kimenô. Te az élet besorozottja vagy, s nem tudod a szabályokat, ímmel-ámmal hajtod végre a parancsokat. Azt hiszed, hogy mindent szabad: az érzelmeid ôszintén megvallani, a nyelv minden szavát használni, érzéseid kimutatni, szeretni. Nem tudod még: tilos szeretned.

    Kimenôs vasárnapjaid egyikén moziba mész, oda, ahol szívszerelmeddel voltatok nemrég, le a föld alá. Borús az ég, lóg az esô lába, s mivel jócskán van még idôd a kezdésig, felszállsz a kettes buszra, végigutazol a végállomásig, s ugyanazzal jössz is vissza. Így biztos lehetsz abban, hogy valamiképp érinted a helyet, az utcát, ahol ô lakik.

    Idejében visszaérsz a pincemozihoz, ahol egy párizsi fiatalasszony történetével találkozol. A baljós befejezés elôreveti árnyát: alig kezdôdik el a vetítés, máris tudod, jó vége nem lehet a filmnek. A nôt lelövik a mocskos stricik, akik mintha azért büntetnék, mert egyszercsak szívbôl – és nem érdekbôl – kezdett szeretni. Keserû tanulság, ám ezzel kell hazatérned a korán sötétedô szeptemberi vasárnap estén, kaszárnyai kimenôd végeztével.

    „Ha húszéves volnék, nagyon szeretném magát.”

    Folyton ez a mondat visszhangzik benned. Amióta hallottad tôle, nem tudsz szabadulni a mélyén megbúvó keserû tapasztalattól. Akkor találta telibe a szívedet, mikor végre halálmegvetô bátorsággal megfogtad a karját. Ezt a kegyetlen logikájú mondatot kaptad, azóta se tudsz mit kezdeni vele. Nem érted, miért nem mer szeretni, miért menekül az érzései elôl. Mások, idegenek összevissza elejtett megjegyzéseibôl tudod, hogy elvált, magányos, senkije sincsen. A hírvivôk nem tudnak biztosat, ôk is találgatásokra vannak utalva. De hát kit érdekel a régmúlt?! Téged ugyan nem! A szíved után mész, nem adsz mindenféle szóbeszédre. Rövid, közös múltatok foglalkoztat, hogy évekkel korábban mi történt, ki volt a férje, miért váltak el, egyáltalán nem izgat. Egy picit azért érdekel, ha nem is úgy és azért, mint böszme kollégáidat, akik elcsámcsognak egy-egy friss pletykán.

    Mégis: valamilyen súlyos, nagy-nagy titoknak kell lappangania körülötte – így érzed. Olyasminek, amit semmiképp se vallana be, szégyelli, és mérgezi az életét, lassan átterjed minden kapcsolatára. Homályos, megfogalmazhatatlan önvád gyötri, megpróbál uralkodni rajta, de az súlyosan ránehezedik a lelkére. Néha fölszabadul lidérceinek nyomása alól. Olyankor mintha kicserélték volna, ragyogni kezd, másokat is belevon csillogása hatókörébe. A férfiak megbabonázva bámulnak utána, füttyentenek vagy csak fennakad a pillantásuk. „Itt jön a szexbomba”, hallod magatok mögött, amint együtt vágtok át a nagy szerelôcsarnokon az ebédlô felé. Féltékeny leszel, mintha bármilyen alapod, jogod lenne rá, holott semmilyen sincsen, tudod jól, mégis mardossa a szíved, hogy mennyire szép.

    A jó dolgok nem ismétlôdnek; egyszer vannak. A rosszak is? A jók biztosan csak egyszer.

    Hiába hívod újra moziba, hiába mond igent, tart veled, hiába mentek ugyanoda, véletlenül éppen egy hónappal az elôzô alkalom után – semmi sem alakul úgy, mint akkor. Nincs folytatás: törött szárnyú madár a kapcsolatotok. Fel-felröppen a vágy, ám néhány félbemaradó szárnysuhintás után visszahullik a földre. Vergôdtök a porban. Mellettetek a repülés mámorát soha nem érzett, földhöz kötött lények szemlélik közönyösen a küszködésetek.

    (Aranyvasárnap)

    Aranyvasárnap már zárnak az üzletek, mire útnak indulsz. A kihalt budai utcákon alig találkozol egy-egy sietôs járókelôvel. Mindenki behúzódott az otthonába, vagy ki sem tette a lábát a hideg téli estében. Ugyanaz a reszketés, belsô remegés fog el, amint a lépcsôházban a lakása felé tartasz, mint legelsô alkalommal. Késôbb, éveken át, még sokszor fogsz álmodni ezzel a perccel. Hozzá indulsz, s nem tudod, mi vár ott rád. S az az álom édes lesz és minduntalan visszakívánt. Most ellenben félelmetes: mintha elôre éreznéd az elkövetkezendôket.

    Mint egy alvajáró, úgy helyezed mutatóujjad a csengô gombjára. Bentrôl mintha suttogó hangokat hallanál. Egyelôre semmi fény, még a televízió kékesszürkéje sem. Álldogálsz darab ideig, aztán a találkozás reményét feladva becsúsztatod otthon írt leveled az ajtó résén át a lakásba. Vársz még egy kicsit, aztán reményvesztetten ballagsz le az utcára.

    A takarékpénztár elôtt ácsorogsz. A függönytelen üvegtáblák mögött kínos rend és fémes csillogás; semmi emberi. A pultok, a székek üresek, miként az utca is ezen a csípôs téli vasárnapon. Váratlanul ér a támadás. Mintha egy pórázáról elszabadult hatalmas fekete állat rontana rád. Sehol a gazdája, ki megfékezné a vadat.

    Dühödten, némán csépeli öklével az arcodat. Nem védekezel. Nem ütsz vissza. Nem kiáltasz segítségért. Ez a kettôtök ügye, rátok tartozik, senki másra. Egy halott ember ver téged. Régesrégen halott. Bár érzed, hogy felrepedt a szád, ajkadon a véred sós íze, mégsem fáj. A nyalka verôlegény végre abbahagyja a fárasztóan tökéletlen mozdulatokat. Bámul rád, üres tekintettel. Némák maradtok, mint a kôsziklák. Lógó karokkal, szinte bénultan távozik. Kiütött bokszolóként megy vissza a számodra épp most idegenné váló asszony lakásának fedezékébe. Megverték. Meghalt.

    Te is meghaltál valamiképp.

    Lábaid céltalanul róják az utcákat, ahol nemrég boldognak érezted magad. Nincs hová menned, menekülnöd. Senki sem vár.

    Hosszas bolyongás után felmész egyetlen barátodhoz. Régente beállíthattál hozzá elôzetes bejelentés nélkül, most se jut eszedbe telefonálni elôbb. Zénó vasárnap estéjét is vaskos jogi könyvek fölött tölti, az újabb vizsgaidôszak már megszokott rettenetében. Te is rettegsz, de nem holmi kollokviumok miatt; túl vagy már a vizsgádon. Megbuktál? Átmentél?

    Nem tudtok mit kezdeni egymással. Egyetlen szót se tudsz mondani arról, ami a szívedet nyomja, lelked mérgezi. Néma gyerekévé lettél – nem anyádnak – a barátodnak, aki mit sem ért váratlan megjelenésedbôl, így aztán segíteni sem tud rajtad. Otthagyod a könyvei között, hadd tanuljon, legalább ô tudjon valamit a világ mûködési rendjérôl.

    Másnap nem mész be a munkahelyedre. Hajnali hatkor gépiesen lenyomod az ébresztôóra némító gombját, s maradsz az ágyban, fejedre húzva a takarót. Még sokáig sötét lesz odakint, az év leghosszabb éjszakái tartanak.

    Nem kellesz a világnak. Apádnak, anyádnak, s most már a szerelmednek sem rád van szüksége. Senkinek sincs szüksége rád. Fölösleges vagy. Hiába igyekszel bizonygatni az ellenkezôjét, önmagadnak is, biztatásul, küzdelmeid ellenére minduntalan erre az eredményre jutsz. Eldobnak maguktól az emberek. Az ilyen verôlegény-félék csak nyomatékosítják az ítéletet az öklükkel.

    Egész nap ki sem teszed a lábad az utcára. Ne tudják meg, mi van veled. Higgyék azt, elvesztél, megsemmisültél, nem is létezel. Talán hiányolni fognak.

    Gyermeteg elképzelés ez, persze. Senki se keres, nem jönnek érted. Az emberiség nem küld békítô küldöttséget hozzád, fehér zászlóval, kedveskedô ajándékokkal. Azt se tudja, hogy hadban állsz vele. Kegyesen megengedi, hogy kedden ugyanott folytathasd az életed, ahol vasárnap este abbamaradt. Szemrehányást se tesz neked, közömbösen veszi tudomásul, leszálltál a körhintáról egy picit.

    (Nyár)

    Ajánlott levelet kézbesít a postás. Mikor eléd tartja a vaskos aláíró-könyvet, megörülsz, hogy az egyetemtôl jött értesítés. Örömed azonban gyorsan lelohad, a kerületi kiegészítô parancsnokság a feladó, téged citálnak maguk elé, holmi adategyeztetés ürügyén. Állítólag jó, ha késik a várva várt papír, elôbb az elutasítottakat értesítik, hogy legyen idejük a fellebbezésre.

    Várakozol.

    Azt várod, hogy mások oldják meg életed nagy választását. Húzod az idôt, ellazsálod a dolgokat, minél késôbb kelljen színt vallanod, lépned valamerre, javíthatatlanul belecsúszni a változtathatatlan cselekedetek mocsarába. Várni kell.

    Reá vársz, hogy a nyári munkát vakációnak tekintô, gondtalan diáklányok között végre feltûnjön az alakja.

    Nem jön.

    Már letelt a szabadsága, már elmúlt az a hétfô, amikor be kellett volna jönnie. Kedden sem történik semmi. A fônök a fejét csóválja, nem szokott hozzá, hogy a beosztottjai elhanyagolják a kötelességüket.

    Szerdán ér el a hír.

    Elôször azt veszed észre: kollégáid furcsa döbbenettel néznek össze, majd rád.

    Elhallgatnak, ha megjelensz köztük, pedig az elôzô pillanatban összehajolva susmorogtak.

    Néznek, és semmit se szólnak. Pedig mintha tudnának valamit. Csak a lányok viselkednek úgy, mint máskor, viháncolnak, munka helyett sztárfotókat mutogatnak egymásnak, élvezik gondtalan perceiket. Most senki se törôdik velük, nem szólnak rájuk, hogy „gyerekek, ez munkahely, legyetek kicsit komolyabbak”. Azt csinálhat a két rövidköpenyes, amit nem röstell.

    Aztán végre, hosszú, kínos percek után fojtott hangon azt kérdik tôled:

    „Nem tudja?!”

    Abban a pillanatban már tudni véled, amit tudni kellene, de szeretnéd, akarnád, követelnéd, hogy ne lehessen igaz, hogy inkább süllyedjen el mindôtökkel ez a hely, hogy inkább szûnjön meg a világ, forduljon ki sarkaiból a világegyetem, csak nehogy meghalljad, amit hallanod kell, mert az az egyedüli, hihetetlen és fájdalmas igazság.

    Most már tudod.

    Megmondták.

    Olyan friss még a hír, hogy senki nem tud semmi biztosat. Mindenki döbbenten hallgat. Elfog valamilyen ôrült, alaptalan, béna reménykedés: hátha tévedés az egész. Hátha csak megint kórházba került, mint a múlt hónap elején, amikor a barátnôjével meglátogattátok.

    Átrohansz a másik irodába, hátha ott ül az asztalánál és körmöli a sokszor leírt fölösleges sorokat.

    Üres a kopott szoba, a szekrényben elhagyatottan lóg a munkaköpenye.

    Kirontasz az épületbôl, el a világból, bárhová, a vadonba, ahol üvöltés nélkül, néma torokkal tátoghatnád ôsemberi fájdalmadat.

    A barátnôje közeledik a részvétlenül magasodó, idônként rejtélyesen ciccenô villanymozdonyok árnyékában. Fölemeli lehajtott fejét, rádszögezi könnyes pilláit.

    Most már tudod, nincsen remény.

    És aznap délutánra vagy beidézve a kiegészítôre. A fônököd reszketô kézzel írja alá a kilépô céduládat, aztán az ajtóból még utánad szól.

    „Ugye, nem csinál semmilyen butaságot?!”

    (Megint ôsz)

    Utolsó munkanapod végeztével öntudatosan bebuszoztál a Belvárosba, s az Astoriánál leszállva megfontoltan ellépkedtél a Kossuth Lajos utcai Keravillig. Másfél havi fizetéssel a zsebedben, igen határozottan, mintha tapasztalt vásárló lennél, kértél az eladótól egy Supraphon lemezjátszót. A sztereó túl sokba került, beérted az olcsóbbik szerkezettel. Boldog voltál az egyhangszórós, összecsukható táskagramofonoddal. Ma ezt cipelted haza a sutba vágott aktatáska helyett. Szórakozottan bámultál a Puskin neonbetûire, most nem érdekelt a mozimûsor.

    A délután keresgéléssel töltötted. A lakás minden zegzugát feltúrtad azokért a régi bakelitlemezekért, amelyekrôl azt hitted, megvannak még valahol. Amint telt-múlt az idô, fokról-fokra mondtál le róluk. Másnap nyitáskor visszamentél az üzletbe, és sokáig válogatva a fényesen csillogó színes tasakok között, vásároltál három korongot. Azokat hallgattad napokon át. Általában otthon lógtál, az évnyitóig hátralévô napokat igyekeztél hasznosan, azaz semmittevéssel eltölteni.

    Éppen a Mendelssohn-hegedûverseny hangjai töltötték be a szobád, amikor befutott anyád. Újabban, mióta együtt élt azzal az emberrel, akinek „korban hozzád illô kislánya van”, a legkülönbözôbb idôszakokban állított be. Olykor csak a nyomait lehetett fölfedezni, rendet csinált, takarított, feltornyozta a könyveket az íróasztalodon. Meglepte a kiszûrôdô zene, nem tudott a vásárlásodról. Megállt a hangdoboz elôtt, hallgatta egy kicsit a kadenciánál járó szólistát, majd mintha csak port törölne, lágyan végighúzta kezét a hangszórón. Megvolt még a hegedûje, amelyen lánykorában zenélni tanult; a ruhásszekrény tetején porosodott.

    „Sokba került?”

    A beálló tételszünetben hangzott fel a prózai kérdés. Feleleted elveszett az újra belépô zenekar édesen olvadó hangzásában. Míg szólt a hegedûverseny, míg véget nem ért a szólóhangszer és a többi muzsikus egymással vetélkedô hangpárbaja, eltûnt a konyhában, csak a hirtelen beálló csendre tért vissza.

    „Nem bánom, hogy megvetted… Kicsi korodban, míg élt apád, volt egy régi, felhúzható gramofonunk. Vasárnaponként mindig operaáriákat hallgattunk. De erre biztosan nem emlékszel.”

    „Mi lett vele?

    „Mi lett, mi lett? Hát ami a többi jobb darabunkkal. Eladtam, amikor megszorultam. Pedig egy intarziával kirakott házikóba volt beépítve a tölcsér. Folyton nyitogattad az ajtaját, én meg féltettem, s mindig rádszóltam miatta.”

    „És a lemezek?”

    „Eltörtek, elkoptak, nem is tudom… Most majd újakat kell venni ehhez. Nem olcsó mulatság, különösen, hogy nem fogsz keresni egy fillért sem.”

    „Kapok ösztöndíjat.”

    „Mennyit?”

    „Ötszáz forintot, azt hiszem.”

    „Tudod te, mit ér ötszáz forint manapság?!”

    Elhallgatott, talán azt várta, közbeszólok, mondok valami megnyugtatót, hogy majd megleszünk, ilyesmit.

    „Nem is a pénzrôl szeretnék beszélni veled. Azt megoldjuk valahogy… Azt viszont nem szeretném, ha ebbe a lakásba nôket hordoznál… Nem tudom, ki az a lány vagy asszony, akinek a képét kiraktad az asztalodra, zsidó vagy cigány, be se mutattad nekem, de hogy újabban már itt is tölti az éjszakát, ez nem tetszik, kisfiam. Tudod, milyen pletykásak a házban. Már azt hallottam vissza, hogy ide nôk járnak. Nem kell nekik lehetôséget adni, hogy ilyeneket beszéljenek… Ne tiltakozz! Remélem, nem akarod letagadni. Láttak titeket…”

    „Ô sohasem járt itt. Akit láthattak, az…”

    Nem érdekelte túlzottan a magyarázatod. Folytatta.

    „Én megértem, hogy beértél, húsz éves vagy, és úgy érzed, szükséged van erre, …szóval, megengedheted magadnak. De most vettek föl az egyetemre, öt évig nem fogsz keresni egy fillért sem, mi lesz, ha az a lány bajba jut, és el kell venned. Ha ô ilyesmit megenged, azt hiheti, hogy el fogod venni. Ne csodálkozz, és ne meregesd a szemed, ez ma is így van. Vagy ha nem gondol arra, hogy házasság lesz a dologból, akkor egy közönséges kis… ne akard, hogy a nevén nevezzem, micsoda…”

    Szétpattant a védôburok, nem volt, ami megóvjon, hiába csüggtél az asztalodon álló fényképen, nem segített, egyedül kellett megbirkóznod a közöny, a butaság és elôítélet rád zúduló lavinájával.

    „Te még nem ismered a nôket, kisfiam. Hidd el, hogy jót akarok neked. Nem tudod, milyen az élet. Vannak olyan »csajok«, ugye, ti így mondjátok, akik el akarják vetetni magukat. Itt ez a lakás, egyszer a tied lesz, és diplomás leszel, tanulnod kell, az a dolgod, nem »csajozni«. Megértettél, kisfiam?”

    Legszívesebben kirontottál volna a lakásból és beleordítottál volna a bérház hazug csendjébe, hogy menjenek a büdös kurva anyjukba mind, ahányan vannak, képmutatástól és hazugságtól bûzlô ólmeleg odvaikból, pállott illemtanukkal egyetemben. De nem ugrottál föl, nem rohantál ki, fegyelmezett jólneveltséggel hallgattad végig anyád intelmeit, mert apró gyerekkorod óta arra szoktattak, hogy ne szólj közbe, ha idôsebbek beszélnek, és köszönj elôre minden ismerôsnek, és ne himbálózz a székeden, meg ilyesmi. Csendben maradtál, pedig ha felüvöltesz, talán megértik, ki vagy és mit akarsz, talán nem kényszerítenek rád uniformizált elveket, s ha nem is értik meg, de legalább elviselik a másságodat. Akkor talán ô is életben maradt volna, mert átérzi, hogy te vagy a megoldás számára, nem a kalandokat keresô vidéki mérnök, nem a pofonokat osztogató „verôlegény”. De nem ordítottál. Csendben maradtál. Viselted a terheidet. És hallgattad a hegedûversenyt, folyton azt hallgattad.

    (Részletek egy közeljövôben megjelenô regénybôl.)

    {short description of image}

    BÉKÉS PÁL:

    Bélyeggyûjtemény

    Aleppó

    A Török Birodalom szíriai tartományának aleppói katonakórházában áldatlan állapotok uralkodtak az 1850-es tífuszjárvány idején. Haldoklók mindenütt: kórtermekben, folyosón, udvaron… Még Murad Tevfik pasának sem jutott méltó halál. Pedig a Porta nagy becsben tartotta.

    Született katona volt, költôk barátja, a szabadság szerelmese.

    Most azonban „a lázadók ostoraként” – újabban így nevezték – hetek alatt felszámolta a végeérhetetlennek látszó kurd szabadságharcot. Irgalmat nem ismert. Hívebb harcosa a szultánnak törzsökös törökök közt sem akadt. Holott alig egy éve, hogy munkát keresve Konstantinápolyba érkezett és az igaz hitre tért.

    A kórházírnok a halotti bizonyítványon feltüntette a „lázadók ostorának” korábbi, hitetlen nevét is. Oly furcsán festett szépen kalligrafált arab betûkkel: JOZEF BEM.

    Ha eljön az idô

    Amikor Kossuth Lajos partra szállt New York-ban, százezrek tolongtak a kikötôben, a nôk sikoltoztak és ájuldoztak „Európa Washingtonja” láttán.

    Kossuth végigutazta az Egyesült Státusok északi államait és meghódította az amerikaiak szívét. Szükség lesz rokonszenvükre késôbb is, ha eljön az idô.

    Érvelt, szónokolt fáradhatatlanul és kibocsátotta a Magyar Kölcsönt. Dollármilliókat remélt – ebbôl könnyedén fölszerelhetô lesz az új forradalom új hadserege, hogy készen álljon, ha eljön az idô.

    1851-es távozásakor tizenkétezer korszerû, hozzáértôen bezsírozott puska várta a New York-i Fegyvertárban, hogy Európába szállítsák – ha eljön az idô.

    A szolidaritást és a szakszerû tárolást dicséri, hogy még az 1913-as selejtezéskor is használható volt valamennyi.

    {short description of image}

    TÁRCATÁR

    Rom

    A szovjetónió története (12)

    1978-ban a barátommal kimentünk Nyugatra. Háromévenként lehetett nyugatra menni, ezt találták ki, a népmesei számok közül a hármas lett kiválasztva. Ha volt meghívóleveled, akkor minden második évben. Én nem tudom, hogy egyáltalában miért maradtam otthon.

    És nem tudom, miért mentem haza. A „Serényen folyik a munka tegnap a Dicsôség Sztálinnak nevû termelôszövetkezetben is”-ba. Meg a „Fúrógépgyár arról nevezetes, hogy nem csak a havi, a dekád-, hanem a napi terveket is pontosan teljesítik”-be.* A „Szakácsiskola nyílt a 27 ezer holdas Bólyi Állami Gazdaságban, hogy ízletesebb legyen az üzemi koszt”-ba, és „A Csád Köztársaság fôvárosában ünnepélyes külsôségek között megnyitották kedden a mesterséges holdak megfigyelésére létesült szovjet tudományos állomást”-ba. Abba, hogy a „Vas megye túlteljesítette lakásépítési tervét, állapította meg a megyei népi ellenôrzési bizottság”.** Vagy volt valami más? Lett volna más?

    Amikor nyugatra indulsz, egyszeriben magadra maradsz. Nincs pénzed, veszélyesen csúnyának bizonyul az útleveled színe, és nem érted, hogy ott mirôl beszélnek. Fogalmad sincs. Ha értesz mégis valami, akkor sem értesz semmit. A határon félreállítanak, ez nyilván a szín miatt van. Sötétkék útlevél, de lehet, hogy csak te látod úgy, mert lehet, hogy vörös és csöpög. Egy londoni Youth Hostelben körülveszik az ágyadat, elismerôen bámulnak, Sztalint emlegetik lelkesen, francia melósok janoskadaroznak, lapogatják a vállad szeretettel, amikor kiderült, honnan jöttél. Szerintük elvtársak vagytok, ezt nem érted, mert nem érted, hogy ennyire más lehet minden. Párizs, szeptember közepe, a falakon mindenütt Mao Ce Tung arcképe. Meghalt, és ôk gyászolják. Gyászolják a Maót. Na most azt mégiscsak lehetett tudni, hogy Kínában a Mao alatt tömegével végeztek ki embereket, vagy nem? Az 1946-52-es „agrárreform” végett 5 millióan éhenhaltak. Errôl lehetett azért hallani valamit. Az 1959-62-es „Nagy Ugrás Elôre” alatt éhenhalt emberek számát 20 és 43 millió „közé teszik”.

    Közé teszik. Mesei számok. Az 1966-76-os „Kultúrforradalom”, Tibet kiéheztetése. „Mocsaras fertôink helyén rizsvetés van, jó egészség, / Megették az okos halak a szúnyogok nemzetségét.”*** Koppenhágában a házfalak teli olyan plakátokkal, ahol a Marx-Engels-Lenint sort a Sztalin-Mao balszárny folytatja, szépen félig letakarva egymást, úgy, hogy a Mao-orr-rész lefödi a Sztalin-tarkót. Dán komcsik, ôk így képzelik el az emberiség fejlôdését az ôsembertôl a munkásôrig. Vagy lehet, hogy ez Stockholmban volt, akkor meg ugyanaz svédbe’. „Millió és millió ember ismeri Kínában Li Fü Liant. A fekete, nevetôszemû, simán hátrafésült hajú kínai leány az elsôk között kapta meg a »Munka Hôse« megtisztelô címet. A kínai textilipar élenjáró munkásnôje így mondja el életét: – Életemnek legnagyobb élménye: kétízben személyesen találkoztam Mao Ce Tung elvtárssal. Az elsô találkozás még abban a nyomdában történt, ahol a front katonái számára készítettük a könyveket, brosúrákat. Hevesen megdobbant a szívem, amikor Mao Ce Tung elvtárs odalépett hozzám és kezet nyújtott: »– Üdvözöllek, Li – mondta mosolyogva – sokat jelent számunkra az a segítség, amelyet nyújtasz nekünk.« – A második találkozás mostanában történt, amikor mint a nép választott képviselôje Pekingbe utaztam tanácskozásra. – Üdvözöllek, Li – mondta Mao Ce Tung elvtárs nagy kedvesen – sokat olvastam rólad az újságban.” (Szabad Nép, 1950. augusztus 31.)

    Egy német kisfiú hazajön az iskolából, ahol, nem tudom miért, orosz gyerekekkel van együtt, nyilván orosz nyelvû gimi, és azt meséli a mamájának, hogy az oroszok mind milyen buták, csak a Matrjoska, a pirog meg a Burattino érdekli ôket. Ezt a történetet egy német hölgy mondta el nekem. Akkor ô azt csinálta, hogy kiteregetett az asztalra egy térképet, és megmutatta a fiának. Elôször Németországot, egy lila színû pöttyöt, aztán pedig azt a sötétpiros, három tenyérnyi foltot, amely Oroszországot jelölte, és azt kérdezte a fiától, gondolod, hogy ekkora helyen csupa ostoba ember lakik?

    Ez így elég pontos történet. Azonban nem igaz. Vagy nem értettem jól, akkor viszont nem is akarom jól érteni.

    „Vidd el, szél, az üdvözletet
    A jó barátnôknek.
    Éljen minden jó munkásunk,
    Akik egymást váltják” ***

    Mert, igen, ott csupa nagyon buta ember élt. Ott nem éltek okos emberek, mert az okosok is ostobák voltak. A butaság rossz. Olyan rossz, mint egy meleg, de vészesen hûlô pirog az ulica Gorkaván, 1978 januárjában, csak még annál is sokkalta rosszabb. Rossz, csúnya, veszélyes. Ennyi buta együtt pokoli veszélyes, ôk pedig nem lehet, hogy ne lettek volna buták, mert abban az országban éltek, ahol az volt a rend. A rend szerint pedig a csúnya szép volt, a rossz jó, amit igaznak mondtak, nem volt igaz, halálosan nem, és így tovább. Elég egyszerû. Rossz, rossz. Rossz és rossz.

    „Mi van nálunk, elmesélem,
    Szép sorjában elszámlálva.
    Kombinát Kirivabádban,
    Élmunkásnôk száz meg százan,
    Nukában is kombinát van,
    Ott sincs hiány élmunkásban.” ***

    Mondjuk száz meg száz él munkásnô kombinátban, így együtt, ez az egy azért nem lehetett rossz.

  • Ez a Szabad Nép címû napilap 1950. július 9-i számából való.
  • * Ez a néhány mondat pedig egy 1969-es Népszabadságból kiollózott, akkor valamiért fontosnak gondolt újságcikk hátsó oldaláról. Ilyesmiket írtak. De csak ilyesmiket.
  • ** Éljen a barátság. Azerbajdzsán mese. Fordította Vajda Endre. Szovjet népmesék Leninrôl és Sztálinról. Szerkesztette Kormos István. Budapest, Ifjúsági Könyvkiadó, 1953.
  • Kukorelly Endre