A tömjén illatát este is éreztem anyám hajában. A konyhaszéken ücsörögve magamhoz húztam, fehér haja csiklandozni kezdte az orromat. Hallgattuk a semmit. Délután még csavarókkal a fején vetôdött bele a sütôbe, a forró tepsit káromkodva dobta el, ahogy kifelé rántotta a füstölgô üregbôl. Házi barátot sütött, talán még emlékezett, hogy gyerekkoromban bebújtam a konyhaasztal alá, és a nyers kiszaggatott tésztából elcsentem néhányat, amíg begyújtott.
Akkor apám már nem élt velünk. Néha becsengetett, a küszöbön lerázta a havat a kabátjáról, levegyem idekint, kérdezte, miközben mosolyogni próbált. Vigyázz, mert összesározol mindent, tolta odébb anyám, és ô csak állt egyhelyben, integetett nekem anyám válla fölött és kacsintott és attól féltem, hogy nem fog bejönni.
Semmit nem tudtam róla. Mindig hozott valami kis pénzt, anyám úgy köszönte meg, hogy rá se nézett, de legalább ilyenkor odatelepedhetett hozzám a szônyegre és rugós focival játszottunk, s mindig megvertem három-négy góllal. Néha kirúgta a középhátvédjével a jobb ficakot, néha meg a középcsatárját húzogatta jobbra, balra, miközben a szürke kis golyó körbegurult a centercsatár körül. Ezt jobban élvezte, mint magát a lövést. Szerettem vele játszani. Szerettem megverni. Ô meg, ahogy láttam, szeretett veszíteni.
Egyszer, amikor a kabátját emelte le éppen a fogasról, az a furcsa érzésem támadt, hogy soha többet nem látom. Gondosan tûrte be a sálját a kabát hajtókája alá, s ebbôl arra következtettem, hogy valamit alaposan végiggondolt. Az ajtóhoz szaladtam, lefeküdtem a küszöb elé, és sírni kezdtem. Engedj kisfiam. Ennyit mondott és olyan száraz volt a hangja, hogy a legkisebb énekesmadár alatt is letört volna. Nem mehetsz el, mondtam parancsolón, aztán hasra feküdtem és az öklömmel verni kezdtem a padlót. Csinálj valamit, kérlelte anyámat, de ô csak állt és úgy nézett, mint a Kónya tanárnô, amikor végre beírhatja matematikából az elégtelent. Apám lehajolt, magához ölelt, de ezzel az öleléssel egyszersmind odébb is emelt. Aztán átlépett fölöttem és kipréselôdött az ajtón. Utána hetekig felénk sem nézett. Aztán évekig…
Egy civil ruhás énekmondó magasztos képpel lóbálta a tömjént a pap mellett, aki a könyvébe mélyedt, annak ellenére, hogy már ezerszer elmondta ugyanezt, ezerszer figyelmeztette a gyászolókat az elhunyt gyarlóságaira. Pedig nem is ismerte. Hiszen én sem ismertem.
Nagy, barna, aranyveretes fadoboz hevert elôttem, rajta a nevem, benne az apám, aki már nem érzékelte a szájába kúszó sötétséget. Nem tudta, hogy itt állok, anyám fekete kardigánjába karolva és arra gondolok, vajon melyik vonattal volna legszerencsésebb visszautaznom.
Sütött a nap, a temetkezési vállalat dolgozói fekete cipôben tapostak az agyagon, amint szórták befele a földet. Átütött az izzadság a fehér ingükön, éreztem a fanyar szagot, hallottam a szuszogásukat, a nyögésüket, ahogy egyikôjük guggolva próbálta a fejfát beleerôltetni a földbe. Zavart, hogy apámnak dolgoznak.
Mariska néni, a szomszédunk a régi házból, megállt elôttem és kétségbeesett hangon a nevemen szólított. Aztán zokogásba tört ki, rámvetette magát és azt hajtogatta, hogy édes fiam, édes fiam. Nem akartam anyámat megbántani, ezért nem öleltem vissza. Nagyszerû ember volt az apád, mondta Mariska néni, aztán anyámhoz lépett, megállt elôtte, megfogta a kezét és bámulták egymást. Nem értettem, hogy ez mit jelent. Sírtak.
Mikor már csak az elkésett ôszi meleg vett körül, és anyám is mosolyogva, megnyugodott hangon búcsúzott a rokonoktól, észrevettem, hogy egy idôs férfi, aki a fagyalsövény mellé húzódott, biccent a fejével. Köszönt talán. Belekaroltam anyámba és hátat fordítva a koszorúhalomnak, elindultunk kifelé. Kicsi sírok mellett haladtunk el, Tamáska, 2 és fél éves, Soha el nem felejtünk…
Az egyik fa mögül elôlépett a biccentô ember, anyámat ismerôsként üdvözölte, nekem bemutatkozott, Tar Zoltán ökölvívó, kétszeres megyei sampion. Fogadja részvétem, az Ön apja remek barát volt és nagyszerû ellenfél. Bár a megyei döntôben egyhangú pontozással legyôztem, kemény, harcos ellenfélnek bizonyult, aki egy pillanatra sem adta föl. Büszke lehet fiam az édesapjára. Biccentett megint, anyámnak kezet csókolt és elnézést kért, megyek megnézem a szüleim sírját, mondta és eltûnt a fehér kövek között.
Felröhögtem. Anyám nem értette, hogy miért nevetek. Én sem. De nevettem, folytak a könnyeim. Láttam apámat, ahogy a havat lerázza a kabátjáról a küszöbön, ahogy hagyja, hogy a szürke kis golyó körbeguruljon a centercsatár körül, ahogy átlép fölöttem, ahogy nem szól anyámnak semmit, amikor az ellenôrzômet mutogatja neki.
Ültünk a konyhában, hallgattuk a csendet, anyám haján éreztem a tömjén illatát. Tényleg bokszolt, kérdeztem. Tényleg. Láttad bunyózni? Nem, nem érdekeltek a hülyeségei. Azt tudod, hogy ezzel szörnyen megbántottad. Tudom. Most már együtt nevettünk.
Hajnalban keltem, hogy elérjem az elsô vonatot. Apám is biztos ezzel ment volna.
Széthulló vasbeton-koloncok díszletei között zajlik a jelenet. Molyrágta kalapokban, madzaggal felkötött nadrágokban próbálnak a színészek. Ô lent ül az elsô sorban szövegkönyvvel a kezében. Mellette a rendezô. Mint egy isten. Szakállas ôrült zseni… Tôle mindent eltûrne, tôle mindent eltûr, mindent el kell tûrnie… Tûrôképessége határtalan. Évtizedek óta naponta több órát ül a díszletek mögött, a sötétben vagy egy csupasz kis égô fényénél, az épp menô színdarab egyik példányával a kezében, feleslegessége tudatában.
Csend. Nem szólal meg senki. Hosszú, már-már kínos csend. Egészen máshol jár az esze. Nézi a színpadot, a színpadon a színészeket, ölében a szövegkönyv, de ô sem szólal meg. Nem érti… nem tudja mi van, nem tudja, hol tartanak… Rabul ejti valami különös atmoszféra. A gerince mentén enyhe zsibbadást érez, az ágyékában lüktetést… érzi, hogy a nemi szerve megduzzad, fenekén feszül a farmernadrág… mellette egy faun, fönt a hegyen szatírok… szôrös mellük csupasz, szemük lángot vet, minden lépésüknél látja megereszkedô hímtagjukat, fickándozó heréjüket.
Hirtelen felüvölt, szinte feljajdul a rendezô:
– Mi van!? Elfelejtetted a szöveget, vagy… – A színészre támad, de a súgónô lángbaboruló arccal érzi, hogy ô a hibás, neki kellett volna súgni… de maga sem tudja miért: kizökkent, nem tudta, hol van… Ez az érzés gyakran hatalmába keríti: a gerince melletti zsibbadással kezdôdik, aztán átterjed az ágyékára, nemi szervére… és a zsibbadásból valami égô, izzó érzés lesz, a csiklója megduzzad, a szeméremajkai megvastagodnak és hozzátapadnak enyhén izzadó combjaihoz… mintha szerelmes lenne… de ennek az érzésnek nincs alanya… általános, gyötrô, mégis csaknem élvezetet okozó…
– Én nem súgtam…– hallja a saját hangját – az maradt meg bennem, hogy… – próbálja megmagyarázni, dadog, mentegetôzik, és akkor megint az a jajdulás-szerû kiáltás:
– Jaj!! El ne mondd, hogy mi maradt meg benned!… Ki a faszt érdekel, hogy mi maradt meg benned?! Te csak súgj! – Üvölti, sziszegi az isten, és ô érzi, hogy elvörösödik… a rendezô túlságosan hosszan és üvöltve fejti ki a mulasztás lényegét, és az izzás az ágyékából újra felhúzódik az arcába, kezdi tisztán látni a helyzetet, a színpadot, a szereplôket, a feladatát… a példányába temetkezik. Ekkor megszólal a színész:
– Te ne törôdj semmivel!… te csak súgj! Mindent. Próba van… és ezt a részt még egyáltalán nem tudom…
Ezek kijózanító szavak. A szatírból egyszerre egy ványadt, kopasz, hiszteroid félbuzi lesz. A súgónô csaknem fázni kezd… pedig kint még szinte nyár van. Indián nyár! A legszebb évszak. A legmelegebb, a legbujább… ilyenkor még kint kellene hancúrozni a szabadban, csodás színekben: vörösökben, aranyokban tobzódó lombok alatt, magas, meleg fûben… nem baj, ha csípi a hátát, pucér fenekét a csalán, elhajított ruhájába tapad a bogáncs…
Vérborbolyák alatt, cickafark, kamilla és rozmaringillatban izzó búzamezôkön, verejtékezô testtel, sokáig, hosszan, lüktetô, kidülledô erekkel szeretkezni, erre gondol… nagyvirágú liliomfák alatt, andalúziai jegenyefenyôk tövében, álló és folyóvízben…
…ehelyett ott áll imádottja mellett a hûvös nézôtéren, piruló arcát a zizegô, fehér lapok közé rejti, igyekszik figyelni és kellô idôben elsuttogni a szükséges mondatot, hogy ne kelljen fölriadnia boldogító álmodozásából, és tûrnie a realitások kijózanító durvaságait… aztán majd eljön a premier és ô megint ott kuksol a színfalak mögött, sötétben, vagy egy gyönge fényû lámpás mellett, minden nap, órákon át, feleslegessége tudatában, és érzi, hogy – szinte – percrôl-percre hogy’ fonnyadnak élvezetre teremtett testrészei…
Egy idô óta különösen sürgetônek érzi, hogy éljen a lehetôségekkel; szinte hajszolja a gyönyöröket, hiszen elmúlt már negyven… még plasztikai mûtétre is rászánta magát, hogy becsapja a férfiakat és az idôt, hogy kívánatosabb legyen, mert nincs számára nagyobb öröm, mint amikor egy férfi szemében meglátja az állati vágyat, megérzi, hogy ôt kívánják, az ô testét…
Nem tudja, pontosan mi történik vele, csak azt érzi, hogy a teste különös szenvedélyeknek, ellenállhatatlan vágyaknak, ôrült hallucinációknak a kiszolgáltatottja. Férjet, gyereket, biztonságosnak, nyugodtnak mondott családi életet hagyott ott a színházért, itt kezdôdött ez az évtizedek óta tartó lázkóros állapot. A nagy templomszerû épület és benne a különös szertartások, a minden nap más arccal megjelenô, más ruhába öltözött démonok és szentek, a bordó bársonyok, a duhogó, vaskos függönyök és az estérôl-estére feldördülô taps… Úgy érezte, ô is részese ennek a különös misztériumnak, a csodáknak és varázslatoknak ô is okozója… A színházba volt szerelmes, de azon keresztül minden hímnemû lénybe, aki ott dolgozott… pontosabban: minden hímnemû lénybe, aki a mûvészeti állományban dolgozott, mert hiszen – úgy gondolta – ô is közéjük tartozik… mûvészet ez, amit csinál, és ami létrejön, az az ô közös mûvük… a mûvészeké… Az alkotás lázában egymásra találnak, összeforrasztja ôket a nagy, szent mûvészet… és ô ezt a szó szoros értelmében komolyan vette, a zsigereiben, minden porcikájában, minden sejtjében érezte, és boldog volt, ha ebben a lázban fizikailag is összeforrhatott valamelyik alkotótárssal… és ez elég gyakran elôfordult vele… eleinte… aztán teltek-múltak az évek, az évtizedek, és alig akadt már valaki a társulatnál, akivel ne élte volna át ezt a vérpezsdítô élményt… és most itt van ez a zseni, ez a faun külsejû, démon tekintetû félisten, aki nem veszi észre az ô értékeit, nem tekinti méltó alkotótársnak… Nem volt ehhez hozzászokva.
Egy nô pontosan tudja, hogy mikor kínálkozik fel, bármilyen diszkréten teszi is… azt is érzékeli, ha ezt a férfi észreveszi, és ha a kiszemelt nem él vele, ez az egyik legnagyobb sértés… nem, több annál: megaláztatás… soha nem feledhetô, nem megbocsátható… de ezt az érzést eddig nem ismerte… biztosra ment… tudta, hogy kinek, mikor és hogyan kell felkínálkozni… ha ô megkívánt valakit, megtalálta a módszert, hogy az a férfi is megkívánja ôt…és a kapcsolat – többnyire – még aznap létrejött. Szándékosan nem azt írom, hogy lefeküdtek, mert nem mindig így történt… szerette állva, hátulról, ágy nélkül és fôként szabadban… jócskán akadtak ezek között színészek, zenészek, rendezôk… és ô elhitette magával, hogy ez kölcsönös szenvedélybôl, sôt szerelembôl fakad, az együtt dolgozás közben megszületett fokozódó szimpátiából és vágyból… holott: enyhén bazedovkóros olajbarna tekintetének, formás, öntudatos altestének, duzzadó kebleinek nehéz volt ellenállni… legalábbis eddig, ezek a férfiak nem tudtak és nem is akartak ellenállni… egy fárasztó próba után mindenkinek jólesik egy laza numera… egy problémamentes nô, akinek már nem kell semmit eljátszani, nem kell hazudozni, csak egyszerûen megtörténik a dolog, mert mind a két fél akarja… de ez a rendezô, ez a faun arcú, démon tekintetû férfi most – úgy látszik – nem akarja. Nem tudta mire vélni. Az fel sem merült benne, hogy veszített vonzerejébôl, hiszen „szerelmei” sorát eddig sem ennek tulajdonította, sokkal jobban hitt belsô bájában, tehetségében, lelki gazdagságában… és most itt van egy férfi… ezt ô pontosan meg tudta ítélni… egy férfi, aki ôt semmibe veszi, és csak azt várja el tôle, hogy súgjon. Ez fájdalmas felismerés volt számára… a visszautasítás fájt. Pontosabban: nem is volt itt szó semmiféle visszautasításról, csak legújabb kiválasztottja egyszerûen nem volt hajlandó ôt észrevenni mint nôt… csak azt kívánta tôle, hogy a dolgát rendesen elvégezze. Megalázottnak érezte magát. Fájdalom és düh kavargott benne, és ô ezt magában „szerelmi csalódásnak” nevezte…
Ezekben a napokban kezdett elterjedni az a hír, hogy halálos beteg. Orvoshoz járt, feltûnôen lefogyott, többször látták kisírt szemekkel, ahogy azelôtt soha, átvirrasztott éjszakákról, lidérces álmokról panaszkodott… és most fájt a feje, remegett az idegességtôl, hányingere támadt, minden összemosódott elôtte és úgy érezte, láz égeti… ki kellett mennie a mosdóba… megmosta az arcát hideg vízzel, aztán bevette a gyógyszerét… maga sem értette miért, olvasni kezdte a gyógyszerhez mellékelt cetlirôl: „Mellékhatásként néha fejfájás, idegesség, alvászavarok, szokatlan álmok, kábultság, látászavarok, hányinger, hasmenés, borzongás léphet fel. Ritkán remegés, szorongás, szédülés, étvágycsökkenés, szájszárazság, súlyvesztés, emésztési zavarok, izzadás jelentkezhet…”, jó kis gyógyszer, morogta magában, összegyûrte és egy indulatos mozdulattal a lábbal mûködtethetô szemétgyûjtôbe dobta a papírost és a megmaradt gyógyszereket… nagy elszánást érzett, bosszúvágy tüzelte…
Próba után a klubban megivott két whiskyt, aztán odaült az ügyelô mellé, aki meghívta még egyre, aztán ô visszahívta… és éjszaka már ott találta az ügyelôt maga elôtt, maga mögött, magán, maga mellett… az ágyában, a szônyegen, az erkélyen… sercegtek a gyertyák, halk zene szólt… faunok és szatírok táncolták körül…
Felébredtem. Fenn voltam a lakásban, a konyhában vetett, saját ágyamban, anyám keltegetett. Tegnap este apám fölparancsolta a családot a pincébôl. „Vége a lövöldözésnek, vége a sztrájknak, hétfôn bemegyek a gyárba, ti pedig az iskolába.” Kicsit sajnáltam, hogy a szénrakáson elrendezett matracokat anyám összeszedte, a petróleumfôzôt visszarakta a sarokba, a rongyoszsákok mellé. A lakásban begyújtott a vaskarikás tûzhelybe, teleöntötte a víztartályt. „Reggel fürdés lesz”, mondta, „tiszta retek kezetek-lábatok”. A szomszédok szedelôzködtek. Tibi bácsi a világvevô rádióját csapta a hóna alá, Aranka néni a gyerekek ruháit kötözte batyuba. A két gyerek beszaladt a lakásba, és már a konyhából hallatszott civódásuk, hogy melyikôjük kapcsolja fel a villanyt. Még szomorúbban láttam, hogy Józsi bácsi is indult. Az ô családja hozzánk már nem fért be, Kresinszky tanítóék pincéjébe költöztek, de Józsi bácsi a hajnalig tartó snapszlipartik kedvéért kora este megjelent nálunk a pincelejárat tetején, egy háború elôtti bonbonier fémdobozban zörgetve a filléreit. „Na, sose osztunk?” – kiáltással lecsörtetett a lépcsôkön, középre, a villanydróton lógó körte alá tette a hokedlit, aköré két sámlit és két tuskót. Ekkor jött el az én pillanatom, odaülhettem közéjük. Férfiak csak hárman voltak, Tibi bácsi nem tudott ultizni, a snapszli pedig csak négyesben játék, hármasban sánták futása, ahogyan Józsi bácsi kijelentette egy héttel ezelôtt. Szétnézett a pincében, megakadt rajtam a szeme. „Na ülj csak ide tököském”, mondta, én pedig már másnap keményen csapkodtam a kártyalapokkal a hokedlira terített Szabad Népet. Ennek az idillnek vetett véget a tegnapi este.
Anyám állt az ágy mellett, kezében a cipôm. „Gyere kisfiam, ne félj, lemegyünk a pincébe.” De hát, vége a lövöldözésnek… mondtam volna, amikor az ébredésemet utolérte a fülem. Elôször azt a távoli, szüntelen dübörgést hallottam meg, melyet a lövések és a robbanások már jól ismert döreje szabdalt olyasféle ritmussá, amint a zeneórán Zsiráf szokta pecsétgyûrûjével a padon lekopogtatni az éneket. Aztán meghallottam a háztetôn idônként végigsöprô, a nyári jégesôt idézô záporverést, nyomában csörögtek a lecsúszó, törött cserepek. Aztán meghallottam a spájzból kiszüremkedô kocogást, amint a befôttesüvegek egymáshoz verôdnek, aztán a szobából a nagypapa faliórájának halk kondulásait, hogy az a kis filccel bevont kalapács neki- nekiütôdik a hosszú fémrudacskáknak, amelyek máskor csak félóránként jelezték az idôt. Aztán sivítás hallatszott az udvarról, néha pedig valami hatalmas darázs döngött az eperfa körül, olyasféle berregéssel, mint amikor a vonalzónkat egy spárgára kötve forgattuk. Végül az a zene. A konyhában a mi néprádiónk szólt, onnan áradt a világvége zenéje, amely a szûnni nem akaró dübörgéssel, a rengô házfalakkal, a robbanásokra válaszoló ablaküvegekkel, a kívülrôl jövô érthetetlen, megmagyarázhatatlan zajokkal megkomponálta számomra a rettegés szimfóniáját.
„Ne félj kisfiam” – mondta az anyám, és a hangján éreztem, hogy ô fél. Megállíthatatlan remegés fogott el, rázta a testem, a térdkalácsom mindkét lábamon önálló életre kelve, fel-alá ugrált. Képtelen voltam lábraállni. Anyám ledobta a cipôket, a hátára vett és lementünk a pincébe. A pinceajtó és a feljáró elôtt két matrac fedte a bejáratot. Lent ráfektetett a szénrakáson újra megvetett ágyra, onnan lestem a kinti égzengésre, és hogy a hokedlin már javában folyt a „sánták futása”, a nélkülem elkezdett, hármas snapszliparti. Józsi bácsi lapos pillantást vetett a szénágyra. „Na szomszéd, ha makkot hívott, akkor nálam kontra”. „Rekontra” – mondta apám, letette a lapokat, és odajött hozzám. „Az oroszok lövik ágyúkkal a várost, ijesztgetik a beszariakat, de itt senki sem ijedt meg. Igaz?” „Igaz” – feleltem, visszanyelve azt a valamit, ami a gyomromból igyekezett felfelé, de akkor éreztem, hogy hamarosan egyéb bajoknak nézek elébe. „Kakilni kell” – mondtam. Apám odavezetett a túlsó sarokban álló, egy pokróccal elkerített sárga tartályhoz, melyen piros betûkel a WC felirat állt. A fedele légmentesen zárható volt, használat közben egy deszkát fektettek át a tetején, de utána tökéletesen magába zárta a szagokat. Tibi bácsi ôrizte még a háború végétôl, talán éppen erre a reggelre gondolván. Kézmosónak egy lavór víz szolgált, szappannal.
„Akkor kivan a parti. Az elsô piros oszt.” – mondta Józsi bácsi. Kezembe vettem a lapokat. Néztem a tarka figurákat, a hulló levelek, a sárga makkok között elrejtôzô messzekék hegyeket, lassan belemerültem a közöttük folyó patakokba, melyek partján hol egy komor vár, hol egy nádfedeles házikó emelkedett, mellettük erdô, karám, fenyô és jegenye. A zöld ász a mesebeli rôzsehordó néni volt, a makk ász pedig a tábortûznél melengette a kezét, és lassan megmelegedett az én megdermedt lelkem is. A királyok ültek a lovon, félkézzel a kantárt fogták, a másik kezükben aranyjogar, vállukra terített hermelinpalástot súlyos aranylánc tartotta össze, a fejükön a koronát rubinkövek ékesítették. Fürkészve figyeltek a távolba, a felsôket keresték, hogy összetalálkozván diadalmasan jelenthessem: húszam van!
Hanem ezen a hajnalon nem ment a játék. Elôször apám ütött aduval egy lapot, holott volt kezében a hívott színbôl, aztán Tibi bácsi keverte el a partnereket. Szétnéztem. A gyerekek a priccsen aludtak. A felnôttek is ott voltak, szóltak is egymáshoz, de mintha valami fal mögött ülnének, elnéztek a másik mellett, a földre, az éppen a kezük ügyében lévô tárgyra. Arcuk nyugodt volt, de hol kifelé figyeltek, hol pedig bent rebbentek, a rádió minden szavára. A világvevô rádió visszakerült egy székre a lámpa alá, lassan mozdult a zölden világító varázsszeme. Ugyanaz a zene szólt, mint amit fenn hallottam. Idônként beszéd hallatszott, ilyenkor a felnôttek mozdulata megszakadt, fülük a hangszóróra tapadt, a lapokat alig figyelték. „Uraim – mondta Józsi bácsi –, úgy látom, be kell fejeznünk a partit, piros ászt oszt, nem oszt, itt vannak a ruszkik.”
Kint virradt. Józsi bácsi és apám felmentek a pincefeljáróhoz, félrehúzták a matracokat, nézték, vágódott-e repesz beléjük. Felóvakodtam én is. Árnyéktalan, szürke reggel volt, az eget szakadt felhôk takarták, de amint a szél meglibbent, felkavarodott az egész, behömpölygött az udvarra, megült a sarkokban, az egyenes részeken pedig úgy kúszott elôre, mint a tûzbôl elôkavargó füst. Mert a felhô füst volt, füst, lôporfüst, a lövedékeket ontó több száz ágyú torkából kiömlô, szúrósan édeskés füst, ami a túlégetett cukorra és a rövidzárlatban megpörkölôdött bakelit villanykapcsoló szagára emlékeztetett. Az udvaron látni lehetett azokat a fémszilánkokat, amelyek valahonnan fentrôl hullottak, kárt nem tettek semmiben. De azok a repeszek, amelyek a felettünk felrobbanó lövedékekbôl csapódtak le, láthatatlanok voltak, hangos sikítással fúródtak falba, fába, törték a cserepet, üveget. „Ezektôl meg lehet halni” – mondta apám. Az eperfa lassan egy sündisznóra emlékeztetett, annyi vasdarab állt ki a törzsébôl. Az udvar végében álló vécék tetején, a törött cserepek alatt a lécek már alig tartották magukat, tenyérnyi lyukak alatt látszott a meztelen szürke színük, azokon a friss fehér szálkák, amint beléjük mart egy-egy repesz.
Józsi bácsi úgy döntött, nem megy ki mégsem. Visszahúzódtunk a lépcsôn. A felnôttek a rádiót hallgatták, a többi gyerek aludt, én pedig meghallottam a mondatot, melyet valami furcsa zamattal egy férfihang ismételgetett: „csapataink harcban állnak”. Bebújtam a szénágy biztonságos paplana alá, és próbáltam megérteni, hogy a mi csapataink, ugye az a magyarok csapatai. És harcban állnak. A ruszkikkal, mint Tibi bácsi mondta, de ezek a ruszkik a Szovjet Vöröshadsereg, akik vérük hullatásával ezerkilencszáznegyvenötben elhozták nekünk a békét és a szabadságot, kiûzvén hazánk területérôl a megszálló fasiszta német hordákat. Magyarország hû barátja és szövetségese a Szovjetunió, mégpedig örökül és megbonthatatlanul. Két hete, amikor a lövöldözések elkezdôdtek, azt mondta a rádió, hogy fasiszta elemek megtámadták a középületeinket. Aztán azt mondta ugyancsak a rádió, hogy ôk évek óta hazudoztak, ráadásul minden hullámhosszon, aztán azt mondták, hogy gyôzött a dicsôséges forradalom. Most meg harcban állnak. Jó lesz vigyázni ezzel a rádióval.
Aranka néni és az anyám vászonzacskóba kötött száraztésztát vettek elô, Tibi bácsi begyújtotta a petróleumfôzôt, az egyik lángra vizet tettek, a másikra lábasban zsírt, azon pirul majd a gríz. Grízes tészta mellett döntöttek, ahhoz nem kell se kenyér, se hús, mert hát egyikbôl sem volt.
Pontosan déli tizenkettôkor hirtelen csönd lett. A megszûnt dübörgés, a robbanások hiánya megfájdította a fülemet. A felnôttek egymást nézték, hallgattak, mindenki a másiktól várta, hogy most mi legyen. A gyerekek oldották meg a helyzetet, felszaladtunk a lépcsôn, ki az udvarra.
Az eget még mindig az a szürke, rongyos felhô és füsttakaró fedte. Lejjebb füstlovak, füstbirkák és füstkutyák nyargaltak, gomolyogtak, kavarogtak, lassan vonultak az eperfa felôl a szétlôtt vécék felé. Hosszú füstfarkak, füstkukik és füstlábak lógtak lefelé, beleakadva a háztetôkbe, a fák ágaiba, leszakadtak, leereszkedtek a sufnik közé, a virágágyásokra, a közöttük vezetô apró ösvényekre, az udvar közepére. Ezekbôl füstkígyók, füstbékák lettek. Amikor elmentünk egy ilyen füstkupac mellett, felkavarodtak, körülfonták a lábunkat, másszor önálló életre kelvén tovaúsztak az úton. Az út. Sûrûn teleszórva vasdarabokkal. A cipôm talpán keresztül éreztem, böktek minden lépésnél. Felvetten néhányat. Valószerûtlenül nehéz volt mindegyik, még a legkisebb is gödröcskét nyomott a tenyerembe. Színük, mint a ceruzák bele, alakjukban, mintázatukban pedig kagylóhéjat formáztak, a körömnagyságútól az almányi darabokig. A szélük éles, mint a borotva. Megszedtem a zsebemet velük, a végén két kézzel tartottam a nadrágomat, húzta lefelé a sok repesz. Kiraktam az egészet apám kis mûhelyében a satupadra. Egy közepes darabot magamhoz vettem, és a többiek után indultam az utcára.
A pincébôl felbukkant Tibi bácsi és Aranka néni, a félig kész ebédet vitték, fent majd kényelmesen befejezik a tûzhelyen. „Hol van apád?” – kérdezte Tibi bácsi. „Kimentek a kapu elé” – feleltem. „Várj, megyek veled.” – mondta Tibi bácsi, de megtorpant, visszalépett a konyhaajtón. Halknak szánta, de tisztán hallottam. „Aranka”, mondta, „süss süteményt.”
A kapuk elôtt kis csoportok álltak, apám Lucskai bácsi borbélyüzlete lépcsôjén ült, figyelte Zahorák bácsi, a fûszeres szónoklatát. „Az ensz csapatok Hegyeshalomnál állnak, nem mernek a ruszkik semmit csinálni, nem kockáztatnak egy világháborút, de ha mégis bejönnek, hát nem vagyok fiatal, de akkor veszem a géppisztolyt és kimegyek…” Nem tudta befejezni, mert Zahorák néni ugrott ki a kapun, és valami soha nem hallott visítással rárontott az urára, belekapaszkodott két kézzel a füle körül megmaradt hajába, rángatta lefelé. „Te vén hülye, hová akarsz te kimenni, majd adok én neked géppisztolyt, hát megint itt maradjak egyedül a gyerekekkel, öt évig?”, közben húzta befelé a házba. Zahorák bácsi mélyen elôrehajolva ment utána, úgy néztek ki, mint valami furcsa négylábú állat, elôl hátrálva az asszony, utána derékszögben a férje. Nevettek az emberek, én apám mögé álltam, hátamat a borbélyüzlet kirakatának támasztottam, és valami földöntúli sugallatra elôhúztam a repeszdarabot. Óvatosan megfordultam. Kezemben a nehéz szilánkkal nekifeküdtem a kirakatnak, és egy rövid vonalat húztam a vasdarab élével az üvegre. Csodálatos fehér vonal keletkezett. Megdobbant a szívem. Végre! Ezentúl nemcsak a falakra és a kerítésekre írhatok, de – letörölhetetlenül – a kirakatok is ôrizni fogják kezem nyomát! Eltettem a kincset. Visszafordultam, nevettem az emberekkel, de torkomra forrt a vidámság.
Megint megrendült a föld, látomás száguldott el mellettünk, egy lapos, alacsony tank, olyan széles, hogy a lánctalpa hol a jobb oldalon, hol a bal oldalon kiforgatta a járda szegélyköveit a helyükrôl. Az emberek nézték a tankot. Folyt tovább a beszélgetés, de a nevetés valahogyan elhalt. A Zrínyi utcából most motorzaj, vele csörgés, nyikorgás, ropogás hallatszott. Aztán magasan, valahol a tetôcserepek mellett megjelent egy csô. Egy másik tank közeledett, de keskenyebb, és jóval magasabb. Lassan jött, csöve meredeken felfelé mutatott, a lövegtornya az ereszekig ért. Amikor az utcánk sarkán elôbukkant, az egyik lánctalpa megállt, a másik forgott tovább, feltúrva a keresztezôdés keményre taposott földjét, befordult és megállt. A tank mögött katonák lépdeltek.
Mindenki elhallgatott. Az ágyúzással, az elszáguldó tankkal nem törôdtek. De ez a monstrum itt áll, a Zrínyi utca sarkán, eleje a Kapitány-háznál, a vége a fûszeres elôtt. Az éppen elkezdett mozdulatok, lépések, fejfordulatok megszakadtak, az egész utca egy állóképpé merevedett. Senki sem mozdult. Hanem az arcok. Minden felnôtt maga elé nézett, valahogyan furcsán, keserûen, ugyanakkor már-már megnyugodott tekintettel. Ahogyan az a gyerek is megnyugszik, akinek az elkövetett csíny után a büntetés már megváltás, nyugalom. Aztán egy szempillantás alatt kiürült az utca.
A tankot, a rendetlen csoportban, kezükben dobtáras géppisztolyt tartó katonákat bámultam. Pontosan olyanok, mint az Egy igaz ember, vagy a Bátor emberek filmben, csak ezek fáradt, mocskos, olajos, rongyos katonák voltak. Már dér ült reggel a sufnik tetején, pulóvert, bélelt kiskabátot adott ránk anyám, de ezek a katonák nyári vászonzubbonyt, vászonnadrágot hordtak, fejükön olyan sapka, mint a mi gimnázistáinké, a gimnázium címere helyén egy vörös csillag. Ezeknek a katonáknak nem a gyôzelem boldog mosolya ült az arcán, hanem reménytelenül szomorú fáradtság. Ezek a katonák nem néztek semerre. A hirtelen megállt tank mögött összetorlódtak. Kivágódott a magasban a lövegtorony kerek teteje, egy tányérsapkás tiszt kibújt a nyíláson és leugrott a földre. A nyakán átvetett bôr térképtáska lemaradt az ugrásnál, aztán hangos csattanással vágódott vissza az oldalához. A tiszt kezében már ott volt a pisztolya, érthetetlen parancsszavak pattogtak az ajkán, hozzá, mint karmester a pálcával, a pisztolyával vezényelt. Kis csoportokra osztotta a katonákat, újabb parancsszó, mindegyiknek csattant a závárzat a géppisztolyán, tudtam, hogy csôre töltöttek. Aztán a csoportok elindultak egy-egy kapu felé. Észrevettem, hogy egyedül vagyok a katonákkal az utcán. Apám bevitte a testvéreimet, engem pedig elfelejtett.
Minden kapu elôtt kinn maradt egy ôr, a katonák eltûntek a házakban. Senki sem törôdött velem, odasomfordáltam a kapunkhoz. Ott is állt egy ôr, a mi ôrünk. Nagyon magas és nagyon sovány volt. A nadrágját egy szíjjal szorította a derekára, de mint a sovány emberen, ha nagy nadrágot húz, a dereka körül hatalmas ráncokat vetett a sárgászöld vászon. Tenyérnyi olajfolt ivódott a felém esô térdén a nadrágba. A zubbonya, mint egy függöny, úgy lógott a csontos vállán. Sokkal fiatalabb volt az apámnál, de öregebb, mint a bátyám. Az arca sem ráncos volt, hanem mély barázdák szabták részekre, szája szögletén keserû vonal, fekete, talán a kosztól, talán olajtól, talán a kiütközô borostától. Ez a katona sem nézett semerre. Felfelé nem nézett, mert a feje kissé lehajlott. Elôre sem nézett, mert a szempillája félig takarta a szemét. És lefelé sem nézett, mert akkor látnia kellett volna engem. De engem sem látott. Állt, hátát kissé a kapunknak döntötte, a nyakában függô géppisztolyon lógatta a két kezét. A sapkáján a vörös csillagja két cérnaszálon lifegett, még az elôzô mozdulatától hintázott a csillag a két odavarrt csúcsán.
Hirtelen, a hátam mögül, elôbukkant a tiszt. Egyedül volt, kezében a pisztolya. A katona elôtt megállt, ordított, a szabad kezével a géppisztolyra mutatott és a pisztoly agyával az ôr arcába vágott. Az ôr megingott, csôre töltötte a géppisztolyát. Odalapultam a kapuhoz, azt hittem, hogy az ôr most lelövi a tisztet. Vagy engem. Ehelyett az ôr feszes vigyázzba vágta magát. A tiszt továbbrohant, a katona pedig rám nézett. Vérzett az ajka, a fájdalomtól könynyes volt a szeme. Lehajolt, kezét a hátamra tette, gyengén tolni kezdett befelé, aztán becsukta mögöttem a kaput.
Az udvaron a katonák elôre tartott fegyverrel éppen Tibi bácsiéktól jöttek ki. Négyen voltak, elindultak a mi lakásunk felé. Apám a jobb kezével anyám vállát ölelte, a másikkal az öcsémet és a húgomat fogta. Amikor meglátott, megkönnyebbülés futott át az arcán, de nem szólt. Én mentem be a katonák után. Ketten átmasíroztak a konyhán, be a szobába, a harmadik jobbra fordult, a spejzba, a negyedik lecövekelt a kredenc és az asztal között. Hát, mit mondjak? A sztyeppe végtelen hómezôin valahogyan jobban mutattak. Akik a szobába mentek, kinyitották a nagyszekrényt, és a lelógó ruhák közé bedöfködtek a fegyver csövével. Aztán mindnyájan kimentek. „Mit keresnek ezek?” – kérdezte halkan anyám, és apám felelt: „Hát mit, fegyvert, mit.” És abban a pillanatban elsápadt, rám nézett és én majdnem elájultam, mert három vagy négy nappal ezelôtt a Jókai utcában a szeméttároló alól kikotortam a szomszéd Imrével egy géppisztolyt, aztán a hozzá való dobtárat. Hazahoztuk, az udvar végében összeraktuk, és rövid sorozatokat eresztettünk a galambok után, mígnem megjelent apám, mindkettônknek adott egy rettenetes pofont. A géppisztolyt levitte a pincébe és bedugta a rongyoszsákok mögé. Ott van még most is.
Anyám megnézte, hogy mit csináltak a szobában, éppen jött kifelé, és hangosan méltatlankodott, „a fene egye le a kezüket, összeolajozták a fehér krepdesin blúzomat!”
A négy katona most vette észre a pincét. Az egyik kinyitotta az ajtaját, de a lépcsôk és a sötét láttán visszalépett. Azt hittem, nem mennek le, de aztán az, amelyik anyám mellett állt, és hallotta is a méltatlankodását, karonragadta, maga elé húzta és egy lökéssel elindította, lefelé a pincébe. Mentem velük lefelé. Ügyetlenül lépdeltek, a katona, aki a karjánál fogva vezette, jóval magasabb volt, mint anyám, aki egy lépcsôvel még lejjebb is ment. A katona anyám jobb keze alatt kidugta a géppisztolyát, igyekezett elrejteni magát, de már lenn is voltak. Kis csoportunk összetorlódott a lépcsô alján, zseblámpa villant egyikôjük kezében, körbejáratta, elôször a mennyezeten, aztán a földön. A sarokban megvetett priccsen megállt a fény, egyikôjük odament, félrelökte a takarókat és a matracokat, a szén láttán otthagyta az egészet, és már ott volt a rongyoszsákok elôtt. Belerúgott a zsákba. „Eto sto za bljágy?” – kérdezte, nem is annyira tôlünk, inkább a társaitól, aztán lehajolt és megfogta az egyiket. Nem értettem, hogyan történt, de határozottan tudtam, hogy most egy szót kell mondanom, ezzel a szóval segíteni fogok, ezek megértik, hogy mi van a zsákokban, abbahagyják a kotorászást, ez a szó azt jelenti, rongyok, azt is tudtam, hogy Vadászi tanár úr, ki tudja miért és melyik olvasmánnyal, megtanította. Végre bevillant az agyamba: trjápki. Trjápki! Ez az! Már csak az agyamból a nyelvemre kellett leküldeni, és rámutatva a zsákokra felordítottam: „Trjápki!”
A zsákoknál álló katona megpördült a sarkán, a másik hárommal együtt, tátott szájjal nézett le rám. Trjápki, mondták, leeresztették a fegyverek csövét, felnevettek, trjápki, ismételték, egymás vállára csaptak, trjápki, már hahotáztak, trjápki, már anyám vállát is csapdosták, aztán az enyémet is, trjápki, és elindultak felfelé a lépcsôn, nevetve, megnyugodva, hiszen itt nincs sem ellenség, sem ellenforradalmár, sem fegyver, itt csak rongy van, trjápki.
A fentiek nem értették a vidámság okát, annál is inkább, mert azóta, hogy mi a pincében voltunk, újabb csapat jött az udvarba. A tiszt is velük volt. A katonák arcáról eltûnt a nevetés, vigyázzba vágva magukat jelentettek a tisztnek. Az újonnan jöttek próbálták megmagyarázni, mit keresnek, a zsebükbôl kilôtt töltényhüvelyeket vettek elô, leszórták a földre, és a köréjük sereglett gyerekeknek mutogattak. „Imikém, gyere onnan!” – hallottam Aranka néni visítását, de a katonák láthatóan végeztek, egyenként, többen, elindultak a kapuhoz.
Ekkor perdült ki a konyhaajtón Tibi bácsi, a kezében a metszett kék üvegtállal. Hogy mi van a tálon, azt nem láttam, de pontosan tudtam. Tibi bácsi körülnézett, szemével a tisztet kereste. Az a távozó katonái mögött állt, feltehetôen ô akart utolsóként kimenni. Tibi bácsi odaállt eléje, és félmozdulattal nyújtotta a tálat. A tiszt megtorpant. Az arcán valami megrándult, ajka egy vonallá préselôdött, a szeme felizzott. A csodálkozás, a megvetés és a gyûlölet ötvözete játszott a tekintetében, majd egy rövid, gyors mozdulattal felütötte az üvegtálat, bele Tibi bácsi arcába. A tál hangos pengéssel esett a földre, táncolt egy kicsit, majd az alján elpihent. A sütemények teteje baracklekváros volt, tésztafonatokból készült rácsozattal a tetején. Amikor belenyomódtak Tibi bácsi arcába, az egész összeragadt, most, hogy leestek, a lekváros felével lefele, a tiszt és Tibi bácsi között, egy darabban hevertek az udvar földjén. A tiszt átlépett a süteménytömbön és kiment. Tibi bácsi arcán lekvár és tésztamaradványok lógtak, a kezefejével letörölte a javát. Olyan volt, mint egy bohóc, de nem nevettünk.
Apámmal hátramentünk, a tyúkólban ástunk egy gödröt, egy régi, rongyos ingbe csavarva eltemettük a géppisztolyt. Aztán apám szemügyre vette a satupadon heverô repeszeket. Spekulált egy kicsit, az egyik legkisebbet ellátta rövid nyéllel, fogott egy törött ablaküveget, és a repesszel számtalan apró, szabályos darabra szabta. „Na” – mondta –, „most egy darabig nem lesz üvegvágóra gondunk.”
Már sötét volt, amikor megjelent Józsi bácsi, titokzatos arccal, kezében két vizesvödörrel. „Szomszéd” – mondta apámnak –, „a ruszkik feltörték a Sebestyén-kocsmát.” Apám is felfogott két vödröt és elmentek.
Egy óra múlva a pincébôl énekszó hallatszott. Amikor lementem, apámat és Józsi bácsit találtam, amint a legalsó lépcsôn ültek. Szétvetett lábuk között egy-egy vizesvödör állt, melybôl bádogbögrével merték a bort. Átölelték egymás vállát, a szabad kezükkel összecsapták a bögréket, aztán ittak. „Ha megéhezem, elôveszem a bicskámat” – kezdte apám az új nótát, Józsi bácsi belekapott – „azután a paprikás szalonnámat”, kortyoltak, folytatták. „Eszem is, iszom is, azután meg megtörölöm a számat,” összecsapták a bögréket, a bor kiloccsant, kevés vissza a vödrökbe, nagyja a földre, „azután meg bécsukom a bicskámat.” Apám bizonytalan mozdulattal megmerítette a bögréjét, ivott, folytatta a második strófát. „Ha csókra vágyom, elmegyek a babámhoz…” Most Józsi bácsi ivott, ô merített, énekelte. „Bémászok, bémászok, aztán meg hajnal elôtt kimászok, mert a babám erkölcsére vigyázok.” Elhallgattak, újabb merítés. „Na Józsikám, hát akkor, vége a forradalomnak…” – mondta apám. Józsi bácsi bólogatott, „hát, szomszéd, bizony vége van.”
| TÁRCATÁR |
A szovjetónió története 11.
„A bolsevikok magasra értékelik az
irodalmat… A Párt Központi Bizottsága azt akarja,
hogy a szellemi kultúra bôsége legyen országunkban,
mert”
Zsdanov
„A szovjet irodalom Leninnek azt a jelszavát
is megvalósítja, hogy »álmodoznunk kell!«”
Horváth Márton
„Halálommal senkit se vádoljanak,
csakis a mi szeretett szovjet hatalmunkat.”
Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos
„Ez a föld nekünk nem anyánk, se
hazánk,
elakad panaszunk, ha kinyitjuk a szánk”
Oszip Mandelstam
„ÖN így fog szólni hitveséhez
miközben ôt egészséges fiúgyermekkel ajándékozza
meg:
a gyermekem már kommunista lesz
ÖN ezek után mint bölcs és praktikus családirtóhoz
illik
kivételesen 2 adag hajszeszt fog mosdózás közben
elhelyezni felesége irrigátorában”
Barta Sándor
„O. M., miután megpofozta Alekszej Tolsztojt, azonnal visszatért Moszkvába, és minden nap telefonált Anna Ahmatovának, kérlelte, hogy jöjjön el.” (Nagyezsda Mandelstam: Emlékeim) Mandelstam egy vlagyivosztoki lágerben pusztult el 1937 körül. Tolsztoj grófnak nem smakkolt az emigráció, hazament és átírta a dolgait. Átigazgatta a kurzus szerint. Állítólag, biztos ami biztos, három autót tartott Alekszej Tolsztoj. Nyikolaj Punyin azt mondta a Tretyakov-képtárban Anna Ahmatovának: „Na most menjünk, nézzük meg, hogy viszik majd magát a kivégzésre.” Punyin volt Ahmatova harmadik férje. „Magát a végére tartogatják”, mondta Punyin kényszeresen rángó arccal. De a végén megfeledkeztek Annáról, nem vitték el, viszont egész életében kísérhette utolsó útjukra barátait, köztük Punyint is. Mihail Zoscsenkóval együtt Ahmatovát Zsdanov kizáratta az Írószövetségbôl, csaknem éhen halnak. Nyikolaj Gumiljovot, Ahmatova elsô férjét 1921-ben kivégezték. Ellenforradalmi összeesküvés miatt.
„Undorodom magamtól. A lelkem legmélyérôl jön fel az egész förtelem. Engem azzal kényszerítettek a megalkuvásra, hogy éheztettek”, írja Mandelstam. Sztálin-ódája nem jelent meg, így aztán nem ért semmit: 1938-ban ötesztendei kényszermunkára ítélték. Még azt az évet sem élte túl. Sztálin állítólag megkérdezte Paszternakot, hogy Mandelstam tényleg nagy mester-e.„Pár napja kivisznek minket dolgozni. Ettôl jobb a hangulat. A mi lágerünk tranzitláger, ahonnan állandó lágerekbe irányítanak át.” Állandó lágerek.
Varlam Salamov csaknem egész életét lágerekben töltötte. Dmitrij Mirszkij herceg, irodalomtörténész, Londonban élt, az angol kommunista párt tagja, hazatér, lágerben hal meg a harmincas évek végén. Livsic, futurista, 1939-ben lágerben halt meg. Nyikolaj Olejnyikov börtönben halt meg 1942-ben. Nyikolaj Zabolockij: elôbb Sztálin-óda, aztán 38-tól lágerek. Lengyel József. Ô 16 évig élt munkatáborokban. „Én egyszerû ember voltam, de fölakasztottak”, így Barta Sándor, aki feleségével, Kassák Lajos húgával, Újvári Erzsivel együtt 1925-ben költözött Moszkvába. Lelkes, naiv, rajong. 1938-ban megölték. Hlebnyikov 1922-ben éhen halt (talán nem épp a szovjethatalom miatt, de éhen, ez Ludmilla Sargina szíves közlése). Nyikolaj Bergyajevet számûzték. Lev Sesztov, Vlagyimir Nabokov emigráltak. Averbach 1927 és 1932 között a RAPP egyik vezetôje, valami miatt ejtették, 37-ben eltûnt. Egy Csarenc nevû örmény költô, derék sztalinista, 1937-ben kivégezték. Valentyin Sztyenyics, Joyce fordítója, 38-ban agyonlövik. Borisz Pilnyakot kémkedés miatt letartóztatták, a lágerben kivégezték. Pilnyak mint kém. Alekszandr Fagyejev, szocreál író, 1956-ban öngyilkos lett. Majakovszkij 1930-ban öngyilkos lett. Szergej Jeszenyin 1925-ben felakasztotta magát. Danyiil Harmsz, kétszer is letartóztatják, ôrültek házában pusztult el. Vjacseszlav Ivanov Rómába emigrált, Ivan Bunyin és Merezskovszkij Párizsba, Kuprin is, de 37-ben visszatért. Leonyid Andrejev Finnországba, Jevgenyij Zamjatyin Franciaországba emigrált. Kész csoda, hogy kiengedték. Nyilván túl sokan olvasták már az úgynevezett nyugaton a Mi címû úgynevezett negatív utópiáját. Remizov (6 év börtön munkásmozgalmi múltja miatt), 1921-ben emigrált. Kljujev és Klicskov, parasztköltôk, 1937-ben eltûntek.„O. M.-nek tetszett Klicskov »ridegfarkas« ciklusa, és gyakran olvasott fel belôle részleteket Klicskovot utánzó ózó tájszólásában. A házkutatáskor elvitték ezeket a verseket, oda is vesztek, mert Klicskov nem dugta el idejében ôket. Eltûntek, mint minden, ami a Lubjankába került. Maga Klicskov is eltûnt. A feleségének azt mondták, hogy tíz évet kapott, levelezési jog nélkül. Nem rögtön tudtuk meg, hogy ez agyonlövést jelent.” Oresint 1938-ban kivégezték. Miért végezték ki ezt az Oresint? Gorkij Berlinben. Aztán Sorrentón. Aztán hazamegy, ünneplik, aztán úgy nagyjából megmérgezték. Perec Markis jiddis írót 1952-ben, más zsidókkal együtt kivégzik. Ilja Ehrenburg 1942-tôl a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökségi tagja, Szálin-díjas, Sztálin-békedíjas, nagyjából asszisztált a Bizottság vezetôinek kivégzéséhez. Leonyid Leonov átírta a regényeit. 46 és 70 éves kora között tagja a Legfelsôbb Tanácsnak, 95 évig élt. Valentyin Katajev 89 évet élt. „Megkocsikáztatott bennünket Moszkvában Amerikából hozott, vadonatúj autóján”, írja róla Nagyezsda Mandelstam.„Én a modernet szeretem – húzta össze a szemét Katajev, Fegyin pedig, egy emelettel lejjebb, a mahagónit szerette”. Konsztantyin Fegyin 85 éves koráig élt, az Írószövetség elnöke, részt vett a Szolzsenyicin elleni hajszában.
Szolzsenyicin.
Artyom Veszjolijt 39-ben kivégezték. Alekszandr Vvegyenszkijt a láger 1942-es evakuálásakor megölték. Marina Cvetajeva 1939-ben visszatért az emigrációból. Férjét, Szergej Efront kivégezték, a lánya, Ariadna, lágerbe került. Cvetajeva 1941-ben felakasztotta magát.
Iszak Babel. Babelt 1940-ben kivégezték. De miért. „Nekem az éjszakai rémségeket idézô csekás legendákról csak az az icipici lyuk jut eszembe az óvatos, okos, magas homlokú Babel koponyáján, akinek nyilván soha életében nem volt pisztoly a kezében”, írja Mandelstam özvegye.
Paszternak. 1934-ben Buharin (1936-ban kivégezték) a szovjet költészet élvonalába sorolta. És Bulgakov. 1976-ban egy barátommal elmentünk Kijevben a szülôházához. Aztán pedig Moszkvában az özvegyéhez. Az elsô feleségéhez, nem Margarítához. Pici szoba egy blokkház földszintjén, tele macskaszaggal. Nem volt valami vidám. Csak úgy mondom, nem tartozik ide. A Kutyaszívet pl. Lev Kamenyev tiltatta be (1917-tôl a Központi Bizottság tagja, 1936-ban kivégezték). „Az író nem kulloghat az események után.” Zsdánov: Az irodalom feladatai. Szabad Nép, 1950. aug. 31.
– De itt most essék szó csak oroszokról. Van viszont egy könyvem, Forradalmár elôdeink (Bp. 1970., szerk. Bakó Ágnes), abban az áll, hogy, ha jól számoltam, 123 magyar kommunista közül, akik, szegények, a harmincas éveket megélték (mert szerepel az 1908-ban meghalt egyszerû parasztvezér Szántó-Kovács Jánostól az 1919-ben meghalt „gyilkos golyó oltotta ki életét” egyszerû, vagy, legyen, bonyolult tömeggyilkos Szamuely Tiborig sok mindenki), huszonnégyen váltak „törvénysértések áldozatává” a Szovjetunióban. Huszonnégy. Például Madzsar József. Könyvtáros, Jászi Oszkár sógora, Marx-Engels-válogatást szerkeszt 1904-ben. Magyar Lajos újságíró. Szabados Sándor, Marx-fordító, a Tanácsköztársaság alatt közoktatási népbiztos, a moszkvai Gavlit (Irodalmi Fôigazgatóság) idegennyelvû részlegének vezetôje. Mathejka János, a Proletár Írók Szövetségének tagja, a Mezsdunarodnaja Lityeratura fôszerkesztô-helyettese, a Gorkij Világirodalmi Intézet igazgató-helyettese. Karikás Frigyes. Ô egy író volt. Bokányi Dezsô kôfaragó, lefordította a Kommunista kiáltványt. Róla nevezték el a Bajnok utcát. Balázs Béláról az áll, hogy „a fasizmus üldözése elôl a Szovjetunióban talált menedéket. A Moszkva melletti Iszkrában telepedett le, szép otthona a Szovjetunióba menekült haladó mûvészek egyik találkozóhelye lett.” Aztán, 5 oldallal késôbb Bauer Ervinrôl, elméleti biológus, rákkutató, Kaffka Margit férje, Balázs Béla öccse: „1923-ban Berlinbe költözött, de tudományos felkészültségének megfelelô körülmények között csak a moszkvai Ohub Munkaegészségügyi Intézet általános biológiai laboratóriumában láthatott munkához… 1937-ben koholt vádak alapján letartóztatták.” Hát ehhez a Béla mit szólt? Az ô szép otthonában?
1550-ben Valladolid kolostorában összegyûlt a Tizennégyek Tanácsa, hogy meghallgatván Las Casas és Sepúlveda atyák vitáját, döntsön: emberek-e az Újvilág lakói?
Sepúlveda úgy érvelt: értelemmel nem bírnak, éppúgy vadászhatók, mint az erdô vadjai. Las Casas úgy: beszélnek. A beszéd emberi sajátosság. Hetekig vitáztak. Végül Sepúlveda felolvasta a Chilét dúló Pedro de Valdivia minapi levelét: „Minek tekintsük a lényeket, akiknek koponyája oly vastag, hogy katonáinknak ügyelniük kell, kardjukkal belsôségeiket forgassák ki s ne sújtsanak fejükre, mert pengéjük kicsorbul?”
Ez döntô érvnek bizonyult. A Tizennégyek Tanácsa kimondta: az indiánok a felületes hasonlóságok ellenére sem emberek. A kérdés évtizedekre lekerült a napirendrôl. Hiszen a Tizennégyek voltak Európa legbölcsebbjei.
A búrok megindultak Afrika belseje felé.
Összegyûltek a hosza nép varázslói; az egyik keselyûtollpörzsölést javasolt, a másik kígyóbélbog-rontást.
Nhasza, a legifjabb, esküdözött, beszélt az istenekkel, azt üzenik, öljék le marháikat. Akkor leszakad az ég, agyonsújtja a fehéreket. Szavában nem kételkedtek; hiszen beszélt az istenekkel.
Valaki megkérdezte: ha leszakad az ég, csak a fehéreket sújtja agyon? Ezt ledöfték.
A hoszák lemészárolták állataikat.
Többségük hamarosan éhen halt.
Nhasza azt mondta, az istenek azt üzenik: így gondoskodtak róluk. Hiszen ha harcba küldik ôket, ott vesznek mind. Így meg mégiscsak maradtak néhányan.
Valaki megjegyezte: ha nem ölik le állataikat, többen maradnak. Ezt ledöfték.
Hosszan hálálkodtak a hoszák Nhaszának, legifjabb varázslójuknak.