A töredékes fajanszkészlet néhány mélykék tányérját az Aladdin pincében vásároltam egy télen. Olyan jó elôvenni ôket a következô telek beköszöntével és akkor az asztalon hagyni egy pár hétig, hogy év közben inkább hagyom elfeküdni mind, eltûnni, elfelejtôdni. Az ablakokról jutottak eszembe, megálltam a szoba egy pontján és egyszerre láttam a két éjszakai utca messzi homályba vezetô lámpasorait s megint azt éreztem, milyen régen nem néztem ki – nem is oly rég, de semmiképp sem így –, hát most ott maradok percekig, nézem a két utamat. Szépek.
Tányérom, ablakom, utcám – torz ez, mint egy mûvészéletrajz: nekem, belém, rám, felém, értem, hozzám, esetleg tôlem, velem, miattam. A ragozós kontinens egy ragozós országában állok az ablaksorban, mint egy hajó kapitányi hídján, elôttem a végtelen, déli tengerek, pacifikusak – rezignáltak –, csendesek.
Lefényképezem Zhang Haot a függôfolyosón. (Nem a függôhídon.) Álldogál mezítláb a folyosó kövén. Papa – az ô mosolygós papája, az elálló fogú édesapa – eligazítja a lencseformájú buksit, hogy szépen rám nézzen. Áll a gangon a nyuszis pulóverben a kínai kisfiú, csupa ív – fönt két ferde szem, középen, a pulóveren a nyúl két füle, végül lent a folyosó meander mintáin a gyerek két talpa. – Figyelj! Azonnal gyere! A Zhang Hao lány! – kiált Eti, és a liftajtóban valóban ott áll a minap lefényképezett gyerek fodros lányruhában. Telnek-múlnak a holdújévek. Lassan felderülnek a legnagyobb titkok is. Zhang Hao valóban fiú, de a gyereket a fényképen Zhang Csing Yaonak hívják, és ô abszolút lány. Mamájuk ezt úgy mondja: – Zhang Csing Yao három éves, Zhang Hao mínusz egy. – Kettô? – Igen! Kettô!
Elég jól tud magyarul a mama, persze nem ragoz. Egyszer láttam egy kínai-magyar tolmácsot munkában. A Király utca egy boltjában nézelôdtem, bejött egy kínai és egy magyar férfi, s televíziók iránt érdeklôdtek. Az eladó készségeskedve mutatott az egyik készülékre, és a magyarhoz fordulva ajánlgatta áruját: – Ez kérem itt egy legmodernebb, ötvenkilenc csatornás készülék, igen, természetesen színes, nagyképernyôs, teletexes!!! igen, ha bármilyen hiba elôadódik kérem, akkor egy éven belül teljes körû garanciát vállalunk rá. A tolmács a kínaihoz fordult, aki már amúgy is várakozó tekintettel nézett, és a következôket mondta magyarul: – Jó gép: nagy, sok szín, sok csatorna. Rossz: egy év hoz vissza.
A kínai gyerekek állandóan nevetnek rajtunk, hogy lehet egy felnôtt ilyen hülye, hogy a legegyszerûbb szavakat sem érti? Nem is sejtik, hogy vannak országok, és én egy külföldi vagyok. Ülnek a parkettomon szétgurult pasztellkréták között és éles kis hangjukon egymásra nevetnek.
A nevelônô nem régen még egy árva mukkot sem tudott magyarul, most naponta egy-két szó sebességgel halad Arany János nyelve felé. Átmegyek a másik szobába elôkeresni egy atlaszt, érdekel, honnan jöttek, eltervezem, hogy majd szerzek egy jó nagy fali térképet is, és gombostûre tûzött zászlókkal jelölöm ismerôseim távoli szülôföldjét. Keresgélek a könyvek közt, de csak egy múlt századi angol enciklopédiában lelek Kína-térképet. Szegény Lan Ying, azóta akár egészen másként is hívhatják azokat a tartományokat. Nem baj, majd kiderül, majd figyelem az arcát, amint elé fektetem a lapot. Belemélyed. Nagyon figyelmesen nézegeti a vonalakat. Közelebb hajol, már azt hiszem, nem is szólal meg. Egyszerre a tengerpart egy városára mutat. Onnan jött. És én is mutassam meg a térképen, hogy hol élek, mutat a lapra kérdô tekintettel. Életében nem sok térképet láthatott. – Messzire élek – mondom neki magamban, és olyan mozdulatokat teszek, mintha egy nagy könyvet lapoznék –, messzire, egy egészen távoli lapon.
A szobrász itt a közelben, a Klauzál tér mellett élt. Az Aladdin pince nevû bazárból ismertem, ott, a dohos sarkokban felhalmozott könyvek elôtt guggoltam, mikor bejött és beszélgetni kezdett a szôke lánnyal – erre persze én is gondoltam, csak elôbb átvizsgáltam a könyvhalmot, a lány ott ül hatig, a könyvek meg alulról nedvesednek.
Nem csak kukkoltam, és szagolgattam, aznap délután vásároltam a máz alatti kékfestéses fajansztányérokat az Aladdin pincebeli lánytól.
A szobrásznak nem kellett messzire jönnie, csak át a Klauzál téren, el az Aladdinlámpa javító kisiparos bedeszkázott ablaka elôtt, a csarnok molett cipôárus cigányasszonyai között – tangóharmonika, körömcipô, tök és kelkáposzta –, bólintani a Kádár étkezde ajtajában álldogáló fehérkabátos Garami úrnak, bekanyarodni egy, az utcára láncolt, és koszlott, piros selyemmel bélelt bádogvitrin mellett a ház udvarára, lelépdelni pár lépcsôfokot, az ajtótoknál a figyelmeztetésnek megfelelôen vigyázni a fejére, bármilyen alacsony, s már le is érkezett, szembe a szép szôke lánnyal, akirôl azt hitte, csak ô tud, ez az ô titka, ezért aztán elkomorult, mikor meghallotta a hangomat, nem lettünk barátok, ráadásul a kék tálakat is elvittem.
Egy bôröndnyi szemgolyót hozott magával Amerikából, mert akart egy olyan szobrot csinálni, ami kinyitja ezer szemét, amint belépsz a szobába. Benyitsz, felkapcsolod a villanyt és szemben találod magad egy csupaszem lénnyel. Acéltüskéi is voltak zongorához. Egy nagy dobozzal. Kiküldték külföldre, azután hazahívták, azután itthon volt és passz. Barkácsolt, százával vásárolta a hanglemezeket, mert valahogy még centben gondolkodott és úgy olcsónak tûntek. Kész üzlet. Nem túl nagyok a szobrai, csak mint egy kilós kenyér, esetleg kétkilós. Keveset öntetett bronzba, mert az drága – csak a legszebb, legformásabb asszonyokat. Faragott is, a konyhában faragta felháborító szobrait. Papírja volt róla, hogy felháborítóak. Nem is lehet ilyet köztérre tenni. Elpirulnának a bronz politikusok. Mi lenne, ha egy fallisztikus harcos állna valamelyik közintézmény elôtt egy hangulatos kis téren. A szûzlányok tavasszal körbetáncolnák. – Egy ujjamon meg tudnám ôt számolni – nevet a kôvendég.
Megállok a szobrász ablakában, nézem ecetfáit az utcán. Most szép, felújított a lakás: lakkozott, világos parkett, új sötétbarna polcok, újra enyvezték a lötyögôs bútorok eresztékeit is. A hagyaték maradékát nézegetve próbálom megállapítani, vásárolt-e végül ô is valamit az Aladdin pincében, vagy csak beszélgetett egy-egy féldélután. A régiségbolti szôke lány egyébként néhány esztendô múltán odébbállt, tovább költözött, már egy kifôzdében szolgált fel, aki ügyes volt, oda is követte és biztosan szép nagy adagokat kapott.
A polchoz lépek, a szobrász maradék könyveinek gerincei rendezett sorokban állnak. Sok mûvészeti album – Chatal Hüyük, régi kínai szobrászat, Amerika ôstörténete… persze, a könyvtár tulajdonosa sokáig élt a földgolyó másik felén, bébiszitter volt Amerikában. Fekszik is a szoba közepén, az asztalon egy nagy világatlasz.
Pont ebbe a házba, ahol ô utolsó éveiben lakott, engem egyszer bezártak. Padok állnak az udvaron, ott ültem egy lánnyal, nôi hang kiabált valahonnan, hogy menjünk ki a kertbôl, a Paradicsomból, az nem a Margitsziget, majd ránk zárják a kaput. Le is jött a lépcsôn, hozta a kulcsot, kiment az utcára a Kiskacsa vendéglôvel szemközt, jó hangosan elfordította a kulcsot és elkocogott az árkádok alatt. Senkit nem láttam a függôfolyosókon, egy teremtett lelket sem, csak hosszú idô múlva egy leheletnyi nejlonfüggöny rebbenést, nagy sokára jutottunk ki. Szép lány volt.
A szobrász lakásában állok egy festôvel. Finom arcú ember. – Itt maradtak a szobrok – mondja –, a könyvek, különös tárgyak dobozokban, és sok festék, rengeteg akril. Már beletanultam a technikába, de életemben nem fogok ennyi akrilfestéket elhasználni. Ahogy jönnek a vevôk, nézik a képeimet, mindig felírom, hogy mit mondanak, és készítek minden egyes festményemrôl egy kis rajzot is, hogy megmaradjon a teljes dokumentáció. Le lesz írva egy festô élete, fantasztikus lesz, ha valaki elolvassa, lefényképeztem a szobrász lakását is az eredeti állapotban, ahogy ô hagyta, aztán az átalakítás alatt, és most is, hogy készen lett. Megvan az egész, mindennek tudni a helyét.
Az akrilfestékek eredeti tulajdonosa szeretett volna az akadémiára járni, egy igazi szobrász az akadémiát végez – gondolta. Késôbb nem erôltette, tanult egy mesternél, de azért vágyott egy mûteremre, tágas, nagy teremre – ha valakinek mûterme van, egy álom az egész élete. Teltek-múltak a holdújévek, ô agyagembereket gyúrt a konyhában, egész kis cseréphadsereget, és megöregedett. – Csak ez a kiállítás – mondta néha –, egy igazi életmû-kiállítás, azért megérte az egész, csak még azt megérjem.
A lapos szikla a tengeren Skóciától északra: Orkney.
Sokan harcoltak érte, ki tudja, miért. Csak követ termett. Aztán elunták – annyira nem kellett senkinek, hogy független lett. Pogány lakóit Magnus, az ír vándorszerzetes térítette meg. Rózsával ábrázolják, ki tudja, miért. Orkney szigetén azelôtt sosem élt meg a rózsa.
A fôváros fôterén tömzsi templom, a Szent Magnus, mögötte üvegház. Hajnalonta a kertész kiültet tíz tô rózsát a fôtérre. Vöröslenek egész nap, éjjel feketére fagyasztja ôket az északi szél. Hajnalban a kertész kiássa a megfagyottakat, és tíz friss tövet hoz az üvegházból.
Vörösen ragyognak Orkney rózsái egész évben, ha esik, ha fúj. És mindig esik és mindig fúj.
A közép-afrikai Burkina Faso vidékén, a gyarmatosítás elôtt szabad szellemiség uralkodott. Ha egy lánynak két kérôje akadt, nem a szülôk alkudoztak, mint Afrika más népeinél, hanem ô maga dönthetett.
Nem kis dolog ez.
A leány letépett egy szál rózsát, háta mögé rejtette a kezét, egyikben a szár, másikban a virág. A kérôk választhattak: jobb vagy bal? Azután – annak jeléül, hogy fejet hajtanak sorsuk elôtt – ki mit nyert, megette.
Akinek a virág jutott, illatos lett a szája. Akinek a szár, kínhalált szenvedett a torkán akadó tövisektôl. A vesztes temetése volt a lakodalom fénypontja.
Születhettünk volna Burkina Fasoba is.
| TÁRCATÁR |
A szovjetónió történetébôl 10.
„Nem én vagyok a pártban,
a párt van énbennem.”
Andrej Belij: Pétervár
Egyszer, 1981. május 30-án, Borisz Paszternak halála évfordulóján, kimentünk a barátommal Peregyelkinoba. Ugyanis az a szokás Oroszországban, hogy nagy írók évfordulóin tömegek vonulnak a sírjukhoz, virágot visznek, ácsorognak kicsit, valaki mindig szaval is az író mûvébôl vagy a sajátjából, a jellegzetesen deklamálós stílusukban. Amitôl némiképp a bicska nyiladozik a zsebemben. A többiek pedig hallgatják, vallásos áhítattal. „Szinte vallásos áhítattal hallgatják a színészt, aki Puskint, az Anyegin egy fejezetét szavalja.” Ez bosszantóan szép. Egyforma szép.
A szovjetónió egyforma. „Mindenki hasonlít mindenkire”, írja André Gide. „Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák.” Ez nagyjából megy, az egy forma, viszont abszolút boldogság nélkül. Hogy „mindenki vidám s vidámnak látszik”, hát, már aki. Az, akibe tényleg, valami miatt belekerült a párt, lehet, hogy vidámkodik.
„A szovjet állampolgár bámulatraméltóan keveset tud a külföldrôl. Sôt, meggyôzték arról, hogy külföldön minden tekintetben rosszabbul állnak a dolgok, mint a Szovjetunióban”, így Gide. „Innét az a bizonyos fölény-komplexus”. Fölény, ámde megalázkodás is, mert ugyanakkor meg valahonnan pontosan tudja azt is, hogy külföldön minden tekintetben sokkalta jobban állnak a dolgok. Aztán pedig a helyzet az, hogy a „külföldi” is bámulatosan keveset tud arról, amit itten most szovjetóniónak nevezek. Ilyen épületes kérdések, mint hogy „mi történik, ha az átalakult szociális állam megfosztja a mûvészt a tiltakozás minden okától?”, meg a kijelentés-sorozat, miszerint „mindenrôl csak egyetlen vélemény lehetséges”, de, úgymond „a konformizmus nem esik nehezükre”, mert „a Pravda megtanítja ôket arra, amit tudni, gondolni, hinni kell”, és„annyira átformálták, hogy be sem várja a jelszavakat, s máris szerintük gondolkodik, tudatára sem ébred szolgaságának”, ez is alázat és fölény tökéletes kevercse.„Ezt az eredményt csak akkor lehet elérni, ha gondosan megakadályozzák az embereket abban, hogy érintkezésbe jussanak a határon túli külvilággal.” Pont így van, csakhogy oda-vissza.
„Az ízlés egyébként is csak akkor finomul ki, ha az embernek módja nyílik összehasonlításra. Itt azonban nem lehet válogatni.” Írja Gide. Ha viszont fölültél 1976. május 18-án valamelyik metróvonalra, aztán kielektricskáztál Szuzdalba vagy Zvenyigorodba, azt láttad, hogy nyilván nem épp maga a nép, mégis széles néptömeg zötykölôdik ott, és közben Lev Tolsztojt olvas az istenadta. Semmihez se hasonlítható látvány. Némiképp rázkódó olvasószoba. Adva van nagyjából Tolsztoj, de csöppet sincs kiadva Bulgakov, hát nem hasonlít össze, az fix, viszont kifinomul. Iszonyú tájékozatlanok és lilák: nem játszanak filmeket, nem lehet könyvekhez jutni, és nem lehet, mert akkora a sorbaállás, bejutni a múzeumokba. Az, hogy „a mûvészet vagy legyen népszerû, vagy ne legyen”, ahogy Gide látja, a párt/állam biznisze, ezzel a folytonos ne legyennel pontosan az ellenkezôjét éri el: irodalom, mûvészetek hallatlanul, mulatságosan, dühítôen fontossá lesznek.
Amúgy meg, Tolsztojon kívül, minden ronda. Borzasztó színek és formák: „ugyanazok a csúf bútorok, Sztálinnak ugyanaz az arcképe, semmi egyéb” és ez nem lehet, hogy nem hat vissza. Hozzászokik a szem. A szovjetónióhoz. Ezt magamon vettem észre, hogy mert nem szép, ami körülvesz, ha szépen rendben van valami, az kicsit ünnep. Legjobb a látvány miatt kikerülni innen. A dolgok formája miatt.
„A szocialista jövônek, s egyáltalában az embernek, nem csupán hasznos lakásra van szüksége, de szépre is.” Hát, bizony, így valahogy. „Megértették a szép és hasznos szembeállításának egész hazugságát, megértették, amit Eluard egyik versében oly szép szóval »a szépség tiszta hasznának« nevez. Mikor 1934-ben a kezdeti viták után a Szovjetunióban felismerték ezt és békében elbocsátották a funkcionalizmus addig szabadon garázdálkodó nagymesterét, Le Corbusier-t, a burzsoá mûvészetnek a haladó táborban is meglévô hívei »mint azóta is nem egyszer« felhördültek, s a »forradalmi« mûvészet »elejtésérôl« és hasonlókról kezdtek fecsegni. Ekkor írta J. R. Bloch azt a cikkét, amelynek a következô emlékezetes címet adta: »A proletariátusnak is joga van az oszlopokhoz«.” (S. Gy., Szabad Nép, 1954. július 9.)
Milyen igaz.
Én például egyszerûen csak fölöslegesnek tartok minden kirohanást a szerencsétlen M
M M M M
Magnum jégkrém ellen, pusztán azért, mert állítólag egy faszhoz hasonlít. A hiba nem biztos, hogy a formájában van.
