JÁNOSSY LAJOS:

Sípszó után

Erôss Ádámnak és Lengyel Józsefnek (Múzeum)

Ránk szakadt a reggel, ahogy a nyári reggelek szoktak, hirtelen nehéz lett az ég, pehelypaplan júliusban. Egy piacon ácsorogtunk. Ügyetlenül kotortunk a zsebünkben, három nap volt mögöttünk és már csak ketten maradtunk. A kezdôcsapat többi tagja felszívódott, elment zuhanyozni, úgy döntöttek, részükrôl vége a meccsnek. Mi maradtunk, mint általában, akik mindig halogatják a befejezést, képtelenek elfogadni, hogy a hármas sípszó már elhangzott, üres a pálya, üresek a kapuk és nincsenek gólhelyzetek. Komikus pantomimesek az ötösön belül. Magunk sem tudtuk, hogyan keveredtünk a piacra, mi volt az utolsó állomás. Hosszú villamosút volt mögöttünk, a forgóban azt latolgattuk, miért nincsenek büfékocsik a nagyobb szerelvényeken, mondjuk a négyes-hatoson, a Moszkvától a körtérig az vajon hány sör-unicum lehetne. A mögöttünk hagyott éjszakák egyetlen fekete, fenyegetô tömbbé sûrûsödtek, meghajlította a hátunkat, test és lélek végre végsô szinkronba került, kilúgozott gyomor és lélek, megérett a helyzet a felismerésre, hogy mi bizony nem szórakoztunk, épp ellenkezôleg, keményen dolgoztunk, és nem, az istennek sem nem tudjuk abbahagyni. Két workoholicer, nincs fájront. Vibrált a levegô. A piacon már kirakodtak, hûs halmokban ragyogtak a zöldségek és a hentes pultok mögött vöröslöttek ámulatba ejtô márványos felületükkel a lábszárak, lapockák. Szalonnák szivárványlottak. Gyönyörködtünk a kiállításban, gasztronómiai karneválban, hát ez azért még megvan, lüktetô élet, lüktetô halál. Egy savanyúságos stand elôtt álltunk meg, a szánkban összefutott a nyál a gondolatra, hogy veszünk negyedkiló cseresznyepaprikát, lemaratni az éjszaka sarát a torkunkról. Ekkor szólt ránk a káposztáshordó mögül a parányi néni, tudom mi kell maguknak fiatalemberek és már merítette is a félliteres mûanyagbögrét a káposztalébe. Vizenyôs volt a szeme, maroknyi haja hálóba fogva. Mohón kortyoltunk, nem gondolva arra, hogy otthon ki se hûl a deszka a fajansz felett, rángatjuk majd a vécéajtót szûkölve. Nehéz léptekkel, lábaink vízzel telt tömlôk, kapaszkodtunk fel a piacépület második szintjére, ahol, tudtuk, sört mérnek és támaszkodhatunk a szabadtéri pultokon. Vigyáztam, vigyáztam, ordította egy rekedtes hang mögöttünk, hallottuk az elektromos targonca halk ciripelését és odébbléptünk. Hát ezt mi nem mondhatjuk el, mondtam barátomnak, de ránk azért talán valaki vigyáz. Ahol az angyal állt a karddal, most egy rakodó ordít, tette ô hozzá. A sör mellé ruszlit bontottunk, szláv reggeli Budapesten. Megtámasztottuk a pultot. Három éjszaka, három nappal, annak a három éjszakának a három nappala. Ki mer ilyenkor hazamenni, postaládát nyitni, farkasszemet nézni az üzenetrögzítô villogó szemaforjával. A bárány az, mondta a barátom sörhabos vigyorral, szemöldöke ördögien megrándult. Álltunk, ettünk, csúszott a hal meg a sör.

Mondd csak, Danikám, mi mindig így fogunk élni, kérdeztem a barátomtól. Harmincas éveink elején még mindig a régi nóta, nyomjuk a gombot, a gázpedált ütközésig? Nincs megállás, nincs alvás és nincs ágyazás? Így fogunk élni, Lalikám, mondta a barátom szokott nyugalmával. Tizenöt év nagy idô, azóta vagyunk placcon, körülöttünk babakocsis anyák, arcukon gyermekük bárgyú mosolyával és szakadatlan pityegô vekkerórák. Megcsalt férjek és feleségek, délutáni presszók kávékonyakos mélabújában rejtôzô munkahelyi kapcsolatok, némán áttévézett éjszakák, széthúzott ágyak, reggeli, ideges cigaretták füstje, nézz körül, mondta a barátom, megannyi menekülô szerencsétlen. Apósok, anyósok, sógorok, menyek, bátyak és húgok hátborzongató panoptikuma. Családi ebédek és nyaralások, születésnapok és karácsonyok. Egy családi ebéd öt év az ember életébôl, egy nyaralás minimum tizenöt, a kettô együtt felveti az öngyilkosság gondolatát, a többnapos ünnepeknek már pusztán a gondolata a halálos ítélet, mondta töprengve. Nézz körül, csütörtök hajnal egy piacon, sörkortyokban mérjük az idôt, nem olyan szomorú ez, mennyi idô, mennyi sör még, gondolj bele, én mindjárt libabôrös leszek az örömtôl. Így fogunk élni, ismételte, munkára már képtelenek vagyunk, két harmincas nyugdíjas, nem lesz feleségünk és nem lesznek gyerekeink, csuklónkon sosem büdösödik óraszíj. Teleink pinceborozókban, nyaraink kerthelységekben telnek, a tavasz sörözôk utcai ablakainál talál bennünket, az október egy étkezôkocsi résnyire nyitott ablakán érkezik. Feléljük az örökséget, karácsonyainkat barátságtalan kocsmákban töltjük hasonszôrû honfitársainkkal.

Tavaly voltam elôször kocsmában karácsonykor, mondtam neki. Kedvenc pincéremet kérdezgettem, milyen neki egy ilyen karácsony a munkahelyén. Hát nekem ez a második, mondta, meséltem a barátomnak, de az elsô az emlékezetes volt, mondta a pincérem. Nyugodtan készülôdtem, összeraktam néhány újságot, biztos halál nyugi lesz az egész, folytatta a pincérem, majd olvasgatok, egy kis keresztrejtvény, elmúlik valahogy az éjszaka. De amikor beléptem a kocsmába, cukrászdába, mondta ô eufemisztikusan, már láttam, hogy nem lesz egyszerû, apróra körbeült asztalok fogadtak, a pultra egy felespoharat se lehetett letenni, meséltem a barátomnak, aki újabb sörökkel hozakodott elô. A sarokban azonnal felfigyeltem a néger férfira, aki komótosan szopogatta unicumjait, kísérte sörrel a keserû poharakat. Tört magyarsággal, épphogy csak megértetve magát kért újra és újra, mondta a pincérem. Körülbelül a hatodik kör után vettem észre, hogy szedelôzködik, indulni készül. Vártam, mikor kéri a számlát, de nem, a fekete férfi nem kérte a számlát, hanem nyugodt léptekkel, elindult a kijárat felé. Jó, hát berúgott, elfelejtette, gondolta, mondta a pincérem, odaléptem hozzá az ajtónál, megveregettem a vállát és mutattam a számlát, amikor a fekete férfi rám nézett és ékes magyarsággal azt mondta, Jézus ma nem fizet, és kilépett a járdára. Kôvé dermedve álltam ott, mondta a pincérem, pedig tudod, engem nehéz zavarba hozni, fejeztem be a történetet barátomnak.

Na látod, nekem ez a kedvenc karácsonyi történetem, tettem hozzá. A barátom meg azt mondta, na látod, nekünk mindig lesznek ilyen történeteink, tele vagyunk ilyen történetekkel, a babakocsisok meg cipeljék csak a pelenkát, csörögjön a vekker, bömböljön a gyerek, mosogassanak kétségbeesetten, nyaraljanak, kenjék egymás szalonnás hátát napolajjal, a házassági évfordulókon csöpögjön a viasz a levesükbe, küldözgessék egymásnak a Homokórát a Záraivámosival a kívánságmûsorokban, anyák napján meg tollasodjanak a virágárusok, belôlünk nem esznek. Jó, hát élhetünk így, mondtam már majdnem derûsen, jó ez az örök jelen idô, de amikor majd ötvenévesen állsz a kedvenc kocsmádban, fröccsökben snóblizol, a fiatal csálingerek levesznek kilóra, amikor viszkit kérsz hitelbe, ímmel-ámmal nyújtják a kannás kisfröccsöt, a lépcsôházban rövid csókolomokkal suhannak melletted a kiélesített gádzsik, a pormacskáidnak már neve van és nem tudsz tôlük mozdulni a lakásban, a vetetlen matracból kikéredzkedik az afrik és hajnalban ijedten silabizálod a telefonnoteszedet, hogy hova lehetne akkor esetleg most felmenni, rántottára gondolsz, meleg zuhanyra satöbbi, akkor majd bajban leszel. Mert esetleg, ha valami régi csajnak a férje elutazott, egy-két nap vidéki munka tudod, akkor kapsz szusszanásnyi idôt, marháskodhatsz a gyerekkel, ki ez a bácsi, kérdezi majd, akkor esetleg lesz majd egy-két jó napod, mondtam. De aztán másnap léc, szóval, akkor azért idézd fel ezt a beszélgetést.

Ha lehet, szarakodjunk majd akkor, mondta a barátom, szevasz és felemelte a sörét. Egészségedre, mondtam és beleittam az üvegbe. Szinte abban a pillanatban, mintha egy injekciós tût szúrtak volna a torkomba. Visszaköptem a sört, és a korty sörrel együtt egy darázs elnehezedett teteme is a cipôm mellé zuhant. Jézusom, lenyeltem egy darazsat, torkon csípett egy darázs, mondtam rémülten, megkaptam az utolsó döfést. A barátom is ijedten pislogott, most mi legyen, kérdezte. Semmi ne legyen, majd megvárjuk mi lesz, mondtam. Utólag furcsa volt ez a lélekjelenlét, álltam rémülten, de eszembe se jutott, hogy most rohanás, az esztéká két percre van. A szemeteszacskó mellett zsemleszín korcs kutya falatozott, kolbászvéget rágcsált, kilógott a szájából. Ne tessék itt turkálni, mondta a kékköpenyes a pultból kihajolva az öregasszonynak, aki könyékig merült a fekete zsákba. Hagyja már, szólt egy rakodóforma, és szájához emelte a feles mûanyagpoharat. Várjunk, mondtam. Mindenesetre, ha elkezdek fulladozni, intézkedj. Ilyen fekete mûanyaggal borították le azt a nyugdíjast, aki a vállamba kapaszkodva esett össze, jutott eszembe, kezdtem mesélni a barátomnak, amikor elsô éjszakám után kiléptem új lakásomból. Karácsony szentestéjének délelôttje volt, kapkodó sürgés-forgás, latyakos utcák. A hetven körüli férfi lábán szandál volt, kitérdelt, piros mackóalsót viselt, fölötte valami kopott anorákot, kezében nagylukú neccszatyrot tartott, benne zöldség és papírba csomagolva valami, talán hal lehetett. Levet eresztett. A kapualjban ültettük le, meséltem tovább, nem szólt egy szót sem, rohantam a telefonfülkéhez, a mentôket tárcsáztam, akik fél óra múlva érkeztek. A bácsit néztem és cigarettáztam, egy darabig még lélegzett, folytattam, nyitva volt a szeme, aztán láttam, ahogy a kék tekintet megmerevedik, befutja a téli ég szürkéje. A mentôorvos, egy mosógépszerelô szenvtelenségével állapította meg a halált és hogy ha hamarabb érkeznek sem tudtak volna segíteni. A szív, a motor ledadogott, elromlott végleg. Hozták a fekete mûanyag fóliát, mondtam tovább, a feje búbjáig letakarták, a zoknis lába, a szandálja viszont kilógott, mint egy játékbábúnak. A mentôsök intézkedtek, rendôrért telefonáltak, az emberek cuppogtak a bevásárlószatyraikkal, az élettelen test elôtt lelassítottak, mentükben szörnyülködtek egy kicsit, továbbsiettek. Aztán egy nénire lettem figyelmes, aki elnyújtott másodpercig, kôvé dermedve állt, az arcán megjelent a rémület dermedt maszkja, a mentôsökhöz lépett könyörögve, hadd nézhesse meg a halott arcát, az ô férje most jött le vásárolni, ilyen szandált hord ô is. A fehérköpenyesek kénytelen-kelletlen felemelték a mûanyag leplet, meséltem a barátomnak, még egyszer láthattam az ég szürkéjét a szemén, a néni megkönnyebbülten köszönte meg a segítséget, Istenem, nem ô az, mondta, megigazította a sálját, sietett a dolgára. Nem vártam meg, míg elszállítják, elindultam a piac felé, ahol tudtam, még bepótolhatom a napok óta halogatott bevásárlást. Beszéd közben éreztem, hogy zsibbad a torkom, egészen jólesô érzés volt.

Lehet, hogy halálosan be fogsz állni, a darázsméreg, ha nem halsz bele, a legtutibb anyag, na, mit érzel, kérdezte a barátom irigykedve. Zsibbad a torkom, mondtam és elérzékenyültem, halálba zsibbadok, bezsongok, meghalok, mondtam. Rilke egy rózsatövistôl, én egy darázstól, igaz, esetemben a mûvek elmaradnak. Nézd, bármi van, intézd az ügyeimet, mondtam és kezdtem magam beleélni a szerepbe. Soroltam, hogy a könyveket akkor kinek, lakást hogyan, a tartozásokat kinek leghamarabb és kinek ér rá késôbb. Közben nevettünk, a lakásra ô tartott igényt, mondtam, rendben van, legyen a tied, a porszívót meg kell keresned, talán abban a szekrényben van, ahol a bundámat tartom, irha, egyszer volt rajtam életemben, azóta külön szekrénye van, egyébként az is a tied lehet, cserébe a temetés is a te dolgod, tettem hozzá, csak sokan legyenek, a csajok mindenképpen, egymás mellett álljanak, egyet állíts csak külön, nevet mondtam, errôl gondoskodj, amúgy meg vidd a zászlót, mondtam zsibbadt fejjel, ittam még egy korty sört és rágyújtottam egy cigarettára. A növényeimmel csinálj, amit akarsz, három éve nem mozdulnak, pedig már mindent megpróbáltam, öntöztem és trágyáztam, zuhanyoztam és átültettem ôket. Lehet, hogy téged megszeretnek, beszélgess hozzájuk, állítólag az segít, rám nem hallgattak, mélyet szippantottam a cigarettámból. Ja, hogy ez most P. Mobil, régóta várlak, utolsó cigarettám ég, a falakról meg eltûntek a hôsök, mondta. A számítógépembôl törölj ki mindent, naplók szerencsére nincsenek, semmi posztumusz, mondtam végül. Vibrált a levegô.

Kezdett enyhülni a zsibbadás, a néni már vállig bukott a zsákba, a kutya szájából lógott a kolbász, a rakodó maga elé tette a poharát. Elindultunk a közelesô lakásomba, a virágárusok mellett. Az ajtóban kettôt fordult a kulcs, odadobtam egy pokrócot a barátomnak, az ágyamon felhajtottam a takarót. Jó kis trip volt, mondta. Nem volt rossz, válaszoltam és fellapoztam a telefonnoteszemet.

{short description of image}

BENEDEK SZABOLCS:

Süper fresh pizza!

(Egy nem létezô útinapló részletei)

A sarc, kérem, olyan dolog, hogy a rendôrautó áll az út szélén – nemzetközi bonyodalmak elkerülése végett egyelôre maradjunk annyiban: a balkáni állam rendôrautója áll az út szélén –, az egyik hekus könyököl a motorháztetôn, a másik leinti a külföldi illetôségû jármûveket, a sofôr kiszáll és szó nélkül átnyújtja az üveg italt vagy a karton cigarettát (telhetetlenebb hatóság esetén mind a kettôt), az út egyes szakaszain sûrûbben követik egymást a megállók, félálomban azon tûnôdöm, mennyit költhet rájuk az utazási iroda, de immár az is világos, miért keresünk föl útközben minden egyes vámmentes üzletet (Saban abi szerint a félliteres Johnny Walker körkörös utat jár be: ô megveszi a Duty Free Shop-ban, megajándékozza vele a balkáni állam rendôrét, az meg eladja valutáért, lehet, hogy ugyanott, ahol Saban abi vette); éjjel kettôkor arra ébredek, a szokásosnál hosszabb ideje várakozunk, a rendôr a buszon válogat, a Marlboro helyett Camel-t kér, az ital márkáját nem látom, Saban abi visszaül a volán mögé és magyarul káromkodik, a tükörbôl figyelem a profilját, mintha a nagyapámat látnám, kiskunsági parasztember volt, nemhiába mondják a törökök, hogy testvérek vagyunk.

Visszaalvás elôtt az jut eszembe, a benzinkutaknál minél inkább egy alá esik az angolvécé/taposóvécé hányados, annál távolabb vagyunk – hogy mitôl, hát a magyar határtól egész biztosan.

{short description of image}

Tizenhatmillió lakos, kénytelen vagyok elhinni, Timi a noteszébe jegyzi a számot, én nem vezetek naplót – Rodostóban beültem Mikes Kelemen székébe, Törökországban ennyi elég az irodalomból –, a belvárosban lépésben haladunk, a mozgóárusok többszöri dudálás után hajlandók a busz elôl félreállni, lekászálódunk, a környezô shop-ok tulajdonosai rögtön körbevesznek, gyévácská, rubáská, pázsálusztá, morgásunkra az addiginál is nagyobb örömmel reagálnak, mádzsár, mádzsár, szerbusz, hodzsvadzs, testvér…

Isztambul orosz invázió alatt: tenyeres-talpas, agyonrúzsozott szôke asszonyok járják az üzleteket, a kezükben, a hónuk alatt zsáknak beillô nejlonszatyor, a kirakatokban cirill betûs feliratok (már nem divat az alku sem, a török mond egy árat, az orosz rábólint, a magyar egyezkedni próbál, a török inkább az orosz vevôvel foglalkozik); az Ayasofia és a Kék Mecset körül látunk „valódi” turistákat is, hagyományos török viseletbe öltözött teaárusokkal fotóztatják magukat, egy fénykép és egy kávényi almatea értéke öt márkával egyenlô (DM); Nagy Szulejmán türbéjénél az elsô csoda, ahogy kánonban énekelnek a müezzinek; vacsorára kebabot és piláfot eszünk (van McDonald’s és SÜPER FRESH PIZZA is), sötétedik, a vendéglôben egyre több a külföldi, 135 ekran-on lehet nézni a futball-világbajnokságot; a szállodában a tévét kapcsolgatjuk, orosz és lengyel mûholdas csatorna, CNN, BBC, Prime, a török állami adón popzenei mûsor megy, népzenei elemekkel átszôtt lakodalmas rock, egész Törökország ezt hallgatja.

A hatsávos Boszporusz-híd után az élmény a megkapó: Ázsiában vagyunk.

{short description of image}

Egyéjszakás házak Ankarában – egy rendelet szerint amelyik épületet egy éjjel fölhúzzák, még engedély hiányában sem lehet lebontani: elég, hogy kívülrôl tessék-lássék, a belsejét majd lehet pofozgatni; ebbe az irányba halad a török urbanizáció –, az Atatürk-mauzóleum a Népstadion szoborkertjét idézi, a Régészeti Múzeumban kétméteres hettita uralkodók; Saban abi szerint ennyi elég is Ankarából, menjünk végre a tenger felé (mindkét sofôr jól vezet, mégis jobban örülök, amikor Szinan abi fogja a volánt, ô kevésbé figyel a busz belsejében folyó eseményekre); több száz kilométeres út Kappadókiába, kihalt vidék, bazaltsziklák, szikkadt földek, Timinek föltûnik, nemhogy embert, állatot is alig látunk, sehol egy ôz, egy fácán vagy útmenti tehenek, legföljebb egy-egy gólya lejt el peckesen a sós vizû tavak mellett; Türkis Petrol benzinkutak, húsz évvel ezelôtti amerikai filmekben látható teherautók, a szélvédôkön MASALLAH! föliratú matrica.

Ürgüpbe érünk, holdbéli táj, a cukorsüvegszerû sziklakúpok tetején kôtömbök kalap gyanánt, a vulkáni tufába vájt barlanglakásokban emberek élnek, ókeresztény sziklatemplomokban tartják a háziállatokat, némely vájat azért majdnem eredeti formájában látogatható (barlangkatedrálisok, a falakon bizánci freskók, vakut használni tilos, ám amíg én szóba elegyedek a belépôket szedô effendivel, Timi gyorsan lefényképezi Szent Mihály arkangyalékat); a bazársoron szônyeget kínálnak, hátravezetnek az „üzembe”, a fônök magyaráz, Saban abi fordít, miután kijövünk, cinkosan odasúgja, el ne higgyük, hogy kézzel szôtték; három márkáért (DM) tevére lehet ülni, ha egy kört is tesz, az úgy öt, a kissrác elszalad a pénzt fölváltani, a teve ott áll pányva, minden nélkül, Timi sikoltozik, mi van, ha elindul, de a teve nem olyan hülye, hogy a harmincöt fokos melegben bárhova is menjen.

Mikor a huszonöt márkás folklóresten a közönség nyálcsorgatása közepette a sudár hastáncosnô leveszi fátylát, meglepetten morajlik a barlangvendéglô: ez fiú – egyesek hangoztatják, sejtették, hogy valami turpisság van, egy hastáncosnô nem lehet vékony; bólogatok, hallgatok, a buja Keletre, a kialvatlanságra meg effélékre gondolok.

Konya felé újabb hétmérföldes túra (Szinan abiék fölhívják a figyelmet, zarándokhely, tartsuk tiszteletben a vallásos érzelmeket), a buszról leszállva kéregetôk hada vesz körül, a dzsámiig kísérnek – odabent a szokásos szag: a cipôket a bejáratnál kell hagyni, a süppedôs szônyegen izzadnak a lábak –, a keringô dervisek kolostorában üveg alatt ôrzik a Próféta szakállának néhány szálát, a vitrin elôtt leborul a tömeg (mi nem), van, aki alulról csókolgatja a szent ereklyetartót; a mecset mellett az igazhitûek a lábukat mossák, rosszalló pillantással veszik tudomásul a fényképezést; Szinan abi tájjellegû ételre invitál, ekliekmek, vékony kenyérszeleteken még vékonyabbra szelt sülthúscafatok, erôspaprika, utána Özsu típusú palackozott víz.

Néhány óra múltán teljesül Saban abi óhaja: a Földközi-tenger, levegôt alig lehet venni, minden fülledt, párás – hajat mosunk, órákba telik, míg úgy-ahogy megszárad –, a szállodában is a hôséggel kínlódunk, a légkondicionáló mint valami traktor, ha elzárjuk és az ablakot nyitjuk ki, behallatszik a közeli büfesi-ben egész éjjel ordító török popzene.

A hotel mögött (nem a tenger felé) negyedéig kész tízemeletes épület, csak a betonváz áll, még a panelokat sem tették be, az elsô szinten laknak, sötétedéskor látjuk, amint a család tévét néz; akár egy Lego-ház, ahol azért nincs az épületnek fala, hogy a figurákat lehessen a szobákban mozgatni – Antalya, a Török Riviéra.

{short description of image}

Az Égei-tenger partján tucatjával ókori romvárosok, úton-útfélen görög színház, bizánci vízvezeték maradványai; Hierapolis-t Nero császár is kedvelte, ma Pamukkale-nak hívják, a mészkôteraszokon lehet lubickolni, ha nem törölközöl meg alaposan, a lábad fehér lesz, mint a kilométerkô; az Agóra romjai között egy nemzetközi keveréknyelvet beszélô férfi oridzsin antik érméket kínál, majdhogynem verdefényes, avantgárd módon keverednek rajta a latin és a görög betûk.

Délután már Efes-ben vagyunk (nem tudom, van-e hozzá valami köze az Efes Pilsen nevezetû, Isztambulban gyártott sörnek, ha annyi mint Pilzenhez, akkor nincs), azt mondják, itt töltötte életének utolsó éveit János apostol társaságában Mária, iszonyú szerpentin vezet a házához, Szinan abi a szakadék szélén is százhússzal teper, egyik kezében a kormány, a másik kezében a már említett Efes Pilsen (ezek a sofôrök nem zavartatják magukat, a benzinkútnál egy pohárka raki, aztán nyomás tovább), leizzadok, mire fölérünk, öles táblák hirdetik, VIRGIN MARY’S HOUSE, a Szûz házában a leghangosabb turisták is elnémulnak, teszünk odakint pár métert, a plüsstevék között százával árulják a gipszbôl faragott szent bizsut.

A völgyben Epheszosz ókori városa (az ásatások még folynak), idegenvezetôk színes esernyôi emelkednek a magasba, hömpölyög a tömeg, fölkapaszkodunk a képviselôház romjaira, egy kismacska méretû gekkó személyében megpillantjuk az elsô törökországi négylábú vadállatot – úgy ingatja a farkát, akár a játékboltokban kapható elemes dinoszaurusz –, Timi megijed, átmászunk a bazilikára, onnét jól látszik a színház, a domb mögött állt valaha Artemisz szentélye, egyike a hét csodának.

Selcukban van a szállás, János apostol sírja fölé a törökök – jó szokásukhoz híven – dzsámit emeltek; vacsorát a hatemeletes szálloda tetején kapunk, paprikás csirke, kicsit alulsütve, gombás rizs, ital helyett görögdinnye (apropó, görögök: a jó abik – Saban és Szinan – elvisznek bennünket a tengerpartra, Timi elmondja, ô már Görögországban fürdött az Égei-tengerben, ez itt a másik oldala, napnyugta van, a nap vörös korongja a tengerbe bukik alá); reggel ötkor a müezzin ébreszt, a hotel melletti minaretbôl teljes hangerôvel imádja Allah-ot.

i

Cöpsis, az újabb török szó, amit megtanulunk, úton Bursa felé, bárányból készült rablóhús, Saban abi vesz nekünk ayran-t (vízzel és sóval kevert joghurt, ha fölgázosodik, rosszabb az íze, mint a romlott tejnek); Izmiren elég áthaladni, az autópálya a kanális mellett visz el, Allen Ginsberg egyik verse jut az eszembe, az, amelyik arról szól, New York vajon mennyi ürüléket termelhet egyetlen nap alatt; Bursában nem sokat idôzünk, a Zöld Dzsámi mellett egy szakállas férfit négy, tetôtôl talpig fekete gyolcsba bugyolált nô kísér, az arcuk sem látszik, a szemük villog csupán, az abik azt mondják, mind a négy a fickó felesége, tamáskodunk, de hát Atatürk betiltotta a többnejûséget, Saban elmagyarázza, egyházi esküvôt azért lehet még több nôvel kötni, a szakáll is bizonyítja, a férfi ortodox muzulmán.

Komppal kelünk át a Márvány-tengeren, a hajón egy fiatal nô a Vörös és feketét olvassa, a török fordítás vékonyabbnak tûnik, mint a magyar; Isztambulban jóval melegebb van, mint az elsô napon, a Nagy Bazárban sikerrel lealkudunk Timinek egy fülbevalót (a fiatal árus nagyon sóhajtozik, többször a tudomásunkra hozza, hazamegy, és papa bumm-bumm), én egy török meg egy Fenerbahce-zászlót veszek (sampion), természetesen azt is alku után – a Régészeti Múzeumban jön rám az elsô mediterrán hasmenés, csodálom, hogy ilyen késôn, Timi le akarja fényképezni Nagy Sándor szarkofágját, ám a teremôr állandóan bennünket néz, egy darabig sunyizunk, mintha az oldalára vésett csatajeleneteket tanulmányoznánk, de a fickó nem tágít, lemondunk a fotózásról; a Topkapi Szerájba nem jutunk be, a legnagyobb csúcsforgalom idején, fél ötkor bezár, hazafelé dönert eszünk, gyros néven Pesten is kapni, marhahússal és zöldséggel töltött, félbevágott cipó.

Az ABC Tekstil Fashion Shop tulajdonosa megsértôdik, mikor Timi egy szem pólóra alkudni akar: az oroszokat emlegeti, azok nem egyesével, hanem tízesével viszik, örüljünk, hogy bennünket egyáltalán kiszolgált.

{short description of image}

Edirne az utolsó állomás (régebben Drinápoly, azelôtt Hadrianapolis), Szinan abi büszke rá, hogy hajdani névrokona tervezte az Oszmán Birodalom legnagyobb dzsámiját, a kántor – némi baksisért – a kupola alatt kiengedi a hangját, kiderül, hogy az évente megrendezésre kerülô müezzinversenyben az elsô háromban mindig benne van, el is hisszük neki, a dzsámi is szép (a lábszag a megszokott), de mi már a hazaútra gondolunk, Szinan abi a névrokona szobra elôtt emlékeztet, a java most következik – dél van, talán holnap ilyenkor Pesten leszünk –, Saban abi azzal vigasztal, Bulgáriának más részén fogunk menni, mint idefelé; nincs kimondott hurráhangulat, a táj lenyûgözô, az utazás nem az, Saban abi keskeny hegyi utakon teper, elhagyatott falvak, bedeszkázott üzemek, az est leszáll, a busz lámpáin kívül csak a csillagok világítanak, errefelé viszont nem kell autópályadíjat fizetni és rendôr sincsen, gyanítom, már fogytán a félretett valuta.

A szerb határôrök a Jugoszlávia-Egyesült Államok mérkôzést nézik, a buszsávban várjuk, míg vége van, vámvizsgálat után még tíz utast visszahívnak, fertôtlenítô vízben mossanak kezet; reggel fél kilenc körül a röszkei vámudvaron állunk, a finánc borotvahabbal a füle mögött érkezik, azt mondja, mindjárt befejezik a reggelit, addig pakoljuk le a buszról, valószínûleg halat ettek, mert bô egy órával késôbb bukkannak újra elô, szemlátomást gyanakvóak, az abiékat már más (vajon milyen?) utakról ismerik; a kutya a busz hûtôrekeszénél szagot fog, a hûtôrekeszt apró csavarokra bontják, sehol semmi, a két abi arca rezzenéstelen – a tûzô napon aszalódunk, dél felé jár, indulhatunk Budapestre.

{short description of image}

NAGY GERGELY:

A rock and roll végnapjai

Valami zúgás volt odabent. A kezdésig még jócskán volt idô, egy láda hátlapja ledobva, mögötte két görnyedô alak matatott, drótokból, forrasztópákából, kábelbôl álló, összekuszálódott csomót téptek szálakra. Rohad a végfokban valami. A folyosókon hideg járkált, odakint jegyeket szedtek, gyûlt a tömeg és minden belépônek kezébe nyomták a programot. Hétfôn Heavy Metélt, kedden Szív Attak, szerdán Dobszerda, csütörtökön Felszállt az Orion, pénteken Kambodzsa, szombaton Fekete Sábesz, vasárnap szünnap, a koncertek után Dj. Zánka játszik a hetvenes évekbôl.

Be akart jutni. Téglalap alakú, nagy tok volt a kezében, azt állította, hogy ô a basszusgitáros és várják a többiek. A beengedô-embereket ebben a klubban kidobóembereknek hívták és semmilyen próbálkozás nem hatotta meg ôket, ahogy mondani szokás, ezek mellett a saját anyjuk sem jut be. A helyzet egyenesen reménytelen volt. Emlékeztetett a Kövek 67-es, varsói koncertjére, ahol az elsô harminc sorban párt- és állami vezetôk rokonai ültek és a barna egyen-öltönyt viselô biztonságiak mindenki mást azonnal elhajtottak. Akkor azonban megmenekült. Kint várakozott, hamis jeggyel, amelyet Budapesten vett nepperektôl. Kezében fényképezôgépet tartott. Megjelent egy barátja, karon ragadta és hadonászva, ismételgetve, hogy „press, press”, bevonszolta a Sala Kongresowa hátsó kapui egyikén, míg végül a színpadra került valahogy. Közvetlen közelrôl készíthetett felvételeket a csíkos pulóverben játszó Brian Jones-ról. Ez volt az utolsó alkalom, hogy látta Brian-t. Azt, hogy a medencéjébe fulladt, Brüsszelben olvasta, ahol egy szabadtéri fesztiválon megnézte a Who-t. Összegyûrte az újságot és az énekes felé dobta, aki elhajolt elôle. A papírt egy technikus vette föl, belenézett és kirohant vele a színpad melletti, karámmal elkerített részre. A lapokat széthajtogatta és osztogatni kezdte az ott állóknak, akik a fejükre borították, mert esni kezdett az esô.

A klub borospincének tûnt, de hordók helyett biliárdasztalok álltak a folyosón. A falakat graffiti borította, egy képregény kockái százszorosra nagyítva, a beszéd-buborékokban felismerhetetlen nyelven írott szövegek. Nyilván volt értelme a történetnek, követni lehetett volna a falak mentén, arra gondolt, majd késôbb megnézi, ha már bent van. A zaj nem enyhült. Közben betettek egy cd-t, lassú reggae felvételek búgtak a hangfalakból. A bálnaszív basszus minden egyes taktusnál gyomorba bokszolta a hallgatót, a mesterségesen késleltetett visszhangokra minduntalan felkapta a fejét, a gitáros mintha közvetlenül a háta mögül játszotta volna be az akkordokat. A tömeg egyre beljebb sodorta, így megvolt az esélye, hogy mégis átjut a kidobóemberek kordonján. Belesimult a tömegbe, talán nem szúrják ki egybôl. Már nem volt feltûnô piros tüskehaja, az az életkor elmúlt. Arra a frizurára még Johnny Rotten is felfigyelt 1976-ban, a Marquee öltözôje elôtti tumultusban, amikor a fellépés után a gratulálókat fogadta. Egészen közel hajolt a füléhez és azt súgta, maradjon itt, mert mondani akar neki valamit. Rotten izzadt volt, a tornacipôjét pedig leköpködték a gyerekek. Nem mozdult a helyérôl órákig. Eloszlottak az emberek, Rotten végre megjelent.

– Tudom, hogy itt vagy! – bökött felé a mutatóujjával.

– Mondani akartál valamit, Johnny.

– Igen. Van egy cigarettád?

Felé nyújtotta a dobozt. Rotten kivette az utolsó szálat. Meggyújtotta neki.

– Eszembe jutott egy dallam – mondta, kifújta a füstöt és egészen közelrôl, az arcába hajolva eldúdolt egy melódiát. Kottázd le, kérlek és hozd el nekem, mert el fogom felejteni! – nézett a szemei közé Rotten, ô pedig lelkesülten bólintott és egész éjszaka dünnyögte magában, nehogy kimenjen a fejébôl.

Végül is kifizettették vele a beugrót. Dob-beállás volt, a keverôn és egy technikus állítgatta a potmétereket, fülhallgatóval a fülén. A Clash-turné trikóját viselte. Megállt mögötte és ahogy olvasta az állomások nevét a hátán, szívét melegség öntötte el. London-Brixton Academy, Hamburg-Airport One, Paris-Élyséee Montmartre, Amsterdam-Paradiso, aztán vissza a szigetországba, Glasgow-Barrowlands, Belfast-Student Union (a koncert félbeszakadt), Nottingham-Rock City, Sheffield-Arena, Manchester-University és végül ismét London-Hammersmith Odeon. Micsoda névsor! Nagy levegôt vett. Távoli csarnokok. A mûszak pallókat fektet le és azokon gurítja végig a konténereket. Mindenkin kesztyû. Fekete ládákban a felszerelés. Riggelôk lógnak a trégerrôl. A stadion mögött katonai sátor, élelmet osztanak, iskolai táblán strigulák fehér krétával, hány nap van még a turnéból. Hol lehet a büfé? Megfordult, hogy megkeresse, amikor rászólt egy vékony hang.

– Te vagy a basszeros?

Visszafordult, egy alacsony fiú állt elôtte.

– Géza vagyok. A fiúk már várnak.

– Rögtön jövök – válaszolta –, csak iszom valamit.

– Jó, de siess, mindjárt kezdés.

Elindult a büfé felé. Géza még utánaszólt: tudod a számokat? Hunyorított: ne izgulj!

A büfénél türelmetlenül kígyózott a sor. Alig volt már levegô az egész helyiségben, pedig még nem volt igazi tumultus. Elôre próbált jutni. Bocs, zenekar! – mondta a büféscsajnak, aki bólintott. Ez azt jelentette, hogy rendelhet valamit a klub számlájára. Egy sört kért és valami harapnivalót. Volt hidegszendvics szendvicskrémmel és melegszendvics szendvicskrémmel vagy szójakrémmel és sajttal. Különleges menü. Elsôre nem értette, amikor a büféscsaj elhadarta. Újra megkérdezte, hogy mit lehet enni, a büféscsaj ismét elhadarta.

– Inkább nem kérek semmit.

Elvette a sörét. Zürich-Fabrik, a stáb-büfé tökéletes, salátabár van, háromféle kenyér, gyümölcslevek, ásványvizek, vörösbor. Bécsben, a Rockhaus-ban zsetonokat adnak, arra lehet inni a sört. Amsterdamban, a Melkweg-ben van kávé és kifli is, itt, ha kávét kérsz, néznek rád, mint a hülyére vagy ihatatlan, barna levet töltenek a termoszból. Párizsban, a New Moon-ban szendvicset kapott és mellé egy szórólapot, befizethet egy körútra a városban, amelyen megtekintheti Jim Morrison életének néhány utolsó állomását. Azt a kávéházi asztalt is, amelynél utoljára látták.

Elindult, hogy most már tényleg megkeresse a zenekart. Ketten sziszegtek utána valamit, a pultot támasztották. Látta már ôket valamelyik együttesben, de nem tudta volna megmondani, melyikben. Nem lehettek jók, különben emlékezne. Mellé lépett valaki.

– Szia, ne haragudj, nem akarlak feltartani, de… – kezdte lendületesen. Szakállas, hosszú, fekete hajú, hátul két indiántollal.

– Mondjad.

– Egyébként Szekszárdon már találkoztunk. Mikor kezdôdik a koncert?

– Szerintem hamarosan.

A fiúból ömlött a szó, a kezével léggitározott.

– Nem azért, de a legutóbbi albumotok kommerszebb lett egy kicsit, mint az elôzô volt. A lemezkiadó kényszerítette rátok ezt a hangzást, vagy kicsoda? Egész egyszerûen nincs gitár a lemezen. Nem hallom a gitárt. Helyette van egy csomó minden, persze, de ez mégis alapvetôen gitárzene, szerintem. Közben meg nincs gitár az egész lemezen. A klipjeitek is. Tiszta elkurvulás.

– Ne haragudj, de mennem kell.

Mintha a falnak beszélt volna. A srác zavartalanul folytatta.

– A Fûrészéket hallottad már?

– Kik azok a Fûrészék?

– Ott állnak a pultnál! Minden szerda, Saigon.

– Beszéljük meg utána, jó? Most már tényleg megyek.

Elindult. A fiú tovább szólózott a levegôben.

– Itt leszek még, szia, sok sikert.

Hallotta, hogy még zajlik a hangbeállás. Lépdelt a terem felé, vigyázott, hogy a söre ki ne loccsanjon és ahogy közeledett, egyre nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy a hely alkalmatlan a koncertezésre, a hang megreked, a boltíves pince szinte felerôsít mindent, hangzavar és brutális hangerô van bent, a mélyek betapasztják a fület, a magasak fájnak, kínszenvedés ez az egész, ha egyszer elkezdôdik. A szöveg kivehetetlen, a szólamok értelmezhetetlenek. Úthenger hangokból felépítve, egyenletesen teríti, mint az aszfaltot, a zenét a közönségre. Súlyfürdô, iszappakolás, sôt, iszap-zuhany. A dobos légszomja, a gitáros dühe, az énekes kétségbeesése, ahogy ordít, mert nem hallja a saját hangját. Véget ért a szám. Közönségzaj. Taps. Nagyonszépenköszi. A közönség számcímeket kiabál be. Gerjedés. Úgy tûnt, ez már a koncert. Elkezdték nélküle. A Géza azt mondta, hogy van még ideje. A teremben füst és az emberek párolgása. Ütemesen ugrál mindenki. A fejek fölött idônként feltûnt az énekes, de aztán megtörve alá is bukott. Mint egy szörfbajnok. Észrevette Gézát a színpad szélén. Géza rámeredt. Hol az istenbe vagy? – integetett a cingár fickó. Megy a buli! Áttört az elsô sorokon Géza irányába. Kivette a tokból a hangszerét. Keress valahol egy csatornát és dugd be! – szólt rá egy technikus. Nem voltam sehol, miért, mi van? – mondta Géza felé, aki elfordult és egy öltönyös férfi fülébe beszélt közvetlen közelrôl. Nyakába akasztotta a hangszert. Lelógott a dereka alá. Gallérja fölhajtva, terpesz. A basszusgitár feje igazi faltörô fegyver. A nyak meg kecses, a vége felé elvékonyodik. A kulcsok alakja valamilyen kártyajáték ábráira emlékeztet. Lefogott egy hangot. Rövid szünet következik, tizenöt perc múlva folytatjuk! – morogta a mikrofonba a gitáros. Mindenki lekászálódott a színpadról. Kezébe nyomtak egy poharat. Egy lány felhúzta a pólóját, adnál egy aláírást a hasamra? Az öltözôben ismerôs arcokat keresett. Jól szól a gitárod! – verte hátba a dobos. A szûk, dohos szoba függönnyel elválasztva, elôl mosdó, a víz egyfolytában folyt belôle. Hátul volt a klub irodája. A tulajdonos, vagy a régense klumpában, kulcsait csörgette a zsebében és telefonált. Csukjátok be az ajtót! – könyörögte az énekes. Félmeztelen volt, úszott a verejtékben, tenyerén seb, becsípte a mikrofonállvány. Az ajtó másodpercenként nyílt. Csukjátok be azt a kurva ajtót! Valaki letett egy rekesz üdítôt. Fanta lesz, a színe alapján. A gitáros megfogott egy üveget és leverte a kupakját az ajtófélfán. A közelben állókat sárga lé terítette be. A gitáros felemelte az üveget, annak, aki az, ami – rikoltotta és meghúzta. Géza izgatott feje jelent meg az ajtóban, cérnahangján kiabálta, hogy baszkikáim, itt vannak páran a kiadótól, mutassuk meg nekik. Aztán behajolt a függöny mögé: adhatok számlát?

Becsukta a szemét, homlokát a csempének támasztotta. Megszûnt a zaj is a fejében. Egy lépcsôt látott. Fellépett rá, feljött a föld alól, ki a pincébôl a sötét ég alá. Egy szempár jelent meg elôtte. Az egyik szem barna volt, a másik kék. Ez nem lehet más, mit Bowie. Fekete kabát, alpaka nadrág, szôke haj tûnt elô a sötétbôl.

– David! Pont most jöttél? Ha szólsz, felírtalak volna!

– Nem érdekes.

– Nem vagyunk ma valami jók. Egyfolytában gerjed a kontroll. Semmit nem hallunk magunkból.

– Elôfordul – válaszolta. Mély, megnyugtató hangja volt. – Emlékszel arra, mit mondtam?

– Mindenre emlékszem, David. Azt mondtad, hôsök leszünk, egyetlen egy napra. Heroes, 1978, „A” oldal hármas.

– Úgy van.

– De akkor én most… – kezdte félénken.

– Igyunk valahol valamit.

– Jó.

{short description of image}

ZSÁGOT ANDRÁS:

Szilvi és én

Tudtuk, hogy soha nem leszünk egymáséi. Szerettük egymást, de tudtuk, hogy hiába.

Miután elbúcsúztunk délután, hazamentem, s megmérgeztem magam. A szomszédaim találtak meg, azonnal értesítették ôt. Azért mérgeztem meg magam, mert tudtam, hogy soha nem leszünk egymáséi, ô és én. Mikor meglátott ô, feljajdult és megmérgezte magát, mert tudta, hogy soha nem leszünk egymáséi.

Mentôk jöttek, kimosták a belemet, s felélesztettek; ám amikor megtudtam, hogy ô öngyilkos lett, felvágtam az ereimet, mert tudtam, hogy soha nem leszünk egymáséi.

Az ô belét is kimosták az orvosok, s feléledt ô is, de amikor meglátta, hogy fagyott véremben fekszem, felakasztotta magát ô.

Miután felvágtam az ereimet, vérzéscsillapítóval mérsékelték vérzésemet, friss vért pumpáltak a testembe, feléledtem, de amikor megláttam, hogy kötéllel a nyakában függ fenn ô, vízbe fojtottam magam.

Ezután elvágták a kötelet, amit a nyakába akasztott ô, leesett a földre és rögtön fel is éledt. De rögtön szíven szúrta magát, amikor megtudta, hogy a vízbe fulladtam. Tudta, hogy soha nem lehetünk egymáséi.

Partra vonszoltak, víztelenítették a tüdômet, mesterséges lélegeztetéssel visszahoztak az életbe, de hiába, mert amint megtudtam, hogy ô szíven szúrta magát, én egy teherautó elé vetettem magam.

Ô túlélte azt, hogy a kés keresztülhatolt a szívén, új szívet kapott, s ezután élve eltemette magát húsz méter mélyre, a föld alá, mert megtudta, hogy egy teherautó elé vetettem magam, s tudta, hogy soha nem lehetünk egymáséi.

A teherautó gázolását a csodával határos módon túléltem, egy budapesti kórház intenzív osztályán szomorkodtam amiatt, hogy soha, de soha nem lehetünk egymáséi, ô és én. S mikor értesültem arról, hogy ô élve eltemette magát húsz méter mélyre, elmentem egy acélfinomítóba és az acélfinomító kohójának lángjai közé vetettem magam.

Mikor rokonai kiásták ôt a húsz méter mély gödörbôl, ahova temette magát, a bôre bomlásnak indult már, de ágyba fektették, s felgyógyult. Gyógyulása után elment az állatkertbe, s beugrott a krokodilok közé, mert megtudta, hogy én az acélfinomító kohójának lángjai közé ugrottam.

Tudtuk mindketten, hogy soha nem leszünk egymáséi.

Gyorsan peregtek az események, mert az acélfinomító munkásai megmentettek a kohóból, s elmondták nekem, hogy szomorú véget ért a szerelmem a krokodilok között, a kohó összeégette mindenemet, s egy régi revolver csövét szorítottam a fejemhez, s elsütöttem a revolvert.

Ôt megmentették a krokodilok közül, a lábait és a máját felfalták a krokodilok, s mert én fejbelôttem magam, ô felbérelt egy bérgyilkost, hogy az gyilkolja meg ôt.

A revolver golyója szerencsére nem pusztított el, csak életveszélyesen megsebesített, de beleugrottam egy kénsavval telt kádba, mert valakitôl hallottam, hogy bérgyilkost bérelt ô, hogy az megölje ôt.

A bérgyilkos rosszul célzott, s nem ölte meg ôt, de úgy látszott, amikor fellövette magát az ûrbe, és a holdraszállása után oxigénpalack nélkül kilépett a Holdra, azért, mert azt hitte, hogy a kénsavval telt kádban leltem a vesztemet, tehát ekkor mindenki azt hitte, hogy meghal ô.

Én is azt hittem, hogy meghal ô, amikor kimertek a kénsavval telt kádból s megtudtam, hogy mi történt. Bánatomban kimentem a közeli fenyôerdôbe, kivágtam egy hosszú fenyôfát, hogy az pont a fejemre dôljön.

Bátor ûrhajósok visszahozták ôt az ûrbôl, s a Földre visszatérve kiderült, hogy kutya baja nincs neki, csak azt sajnálta, hogy a fenyôfa a fejemre dôlt. Emiatt megmaratta magát egy viperával.

De most már tudtam, hogy nem lesz halálos marás a kígyó marása. Elmentem hozzá, hogy megbeszéljem vele a jövônket. Hosszan beszélgettünk egymással, bosszankodtunk, hogy soha nem leszünk egymáséi, s végül valahogy megöltük egymást.

{short description of image}

BÉKÉS PÁL:

Bélyeggyûjtemény

Elôjegyzés

A Halál telefonon jelentkezett. Ötödszörre végül bekapcsolták Verhovinai Árpádhoz. A Halál szabadkozott, hogy csak így ismeretlenül, majd a tárgyra tért. Rövid munkamegbeszélés halaszthatatlan ügyben. Létfontosságú.

Verhovinai sajnálkozott, tömérdek teendôje szinte kicsordult a noteszbôl, egyik tárgyalás a másikat éri, egyszerûen képtelenség. Az egyik erôsködött, a másik hárított, mindkettejükbôl elôtört némi ingerültség, már-már veszekedtek; kinek több a dolga. Végül Verhovinai az asztalra csapott; a szabadságáig most már semmiképp! A Halál engedett. Rendben. Nem kívánja partnere jól megérdemelt pihenését megkurtítani. Hanem azután rögtön.

Verhovinai a nyaralás utáni elsô napra elôjegyezte a Halált.

Amikor letette a kagylót rájött, elfelejtette megkérdezni: pontosan mirôl is van szó?

Fantom

Gellei ôrnagy, a rendôrség sorozatgyilkossági egységének pszichológusa évek óta dolgozott a hat fiatal nô halálával gyanúsítható drótos fojtogató ügyén. Az idô múltával egyre biztosabb volt benne, ha van életcélja, hát ez az: a drótos fojtogató kézrekerítése.

A tanúvallomások alapján többször is újrarajzoltatta a gyilkos fantomképét. Beleásta magát kóros személyiségébe. Lassanként jobban ismerte, mint önmagát. Tudta, közel a megoldás. Az utolsó, legpontosabbnak vélt képet az íróasztalára állította. Farkasszemet nézett vele, és lassuló szívveréssel látta: a fantom rezzenetlenül visszanéz.

Akkor belépett az irodába a küldönc néhány új aktával és futólag megkérdezte: miért a saját képét tartja az íróasztalán, ôrnagy úr?

{short description of image}

TÁRCATÁR

Rom

A szovjetónió története 9.

„Kitûnô kaukázusi boraink is vannak”
Illyés Gyula: Oroszország

„(elsôrangú borokra emlékszem Cinandaliból)”
André Gide: Visszatérés a Szovjetunióból

„Ó, ínséges hazám, orosz földem”
Alekszandr Blok: Hazám

A legelképesztôbbek voltak az élelmiszerboltok. Minden a legelképesztôbb, de amikor éhes vagy, az élelmiszerboltok kiemelt szerepet kezdenek játszani. Egy nagy-nagy, irtózatosan büdös hodály, ahol nincs az égvilágon semmi. Néhány karton gyufa, meg egyfajta sajátságos füstölt hal, de a halat nem veszi senki, viszont attól büdös a bolt. Ahogy Gide fogalmaz, „szállításra nem alkalmas”. Ha nincs mit enniük, akkor nem esznek, mondta egyszer az apám az oroszokról. Igen, és aztán meg mégis van mit enniük. Tényleg, nem lehet tudni, hogy honnan, de mindig volt valami kaja.

Gide úgy remélte, nem fog több szegény embert látni: „épp azért jöttem a Szovjetunióba, hogy ne lássak.” Ezt nem tudom, hogy érte el. Hogyan tudott ilyesmi meséket végigmondani saját magának, belemenni egy mesevilágba, álomba merülni, és megpróbálni nem ébredni föl. Nem azért jött, aztán máris nyakig üldögél a tejbe-vajba’. Ha szabad így mondani. Ráadásul nem engedik fizetni, ezen mégis csodálkozik kicsit. Csodálkozik? Vagy nem lát? Illyés: „Én a napszámosok ebédjébôl akarok enni, de kérésünk ellenére az étterem vezetôje, talán vendégszeretetbôl [mi az, hogy talán?], az elsô kategória, a szakmunkások ételeit szolgáltatja elém.” Most szerintem meglepôdik vagy viccel? „Az egész egy rubel húsz kopejkába kerülne, ha ki engednék fizetni”. Mégis, kinek gondolta kifizetni? „A park egyik sarkában […] terül el az ejtôernyôsök területe. […] Tessék, tessék, ki kockáztatja meg az ugrást?”, így André Gide, és – fordítójával együtt – sokszor tényleg elterül, gyermeki gügyögésbe fog a meghatódottságtól meg az igyekezettôl, hogy tessék, tessék neki, amit lát. A „rendkívüli nemtörôdömség” ellen a sztahanovizmust „kitûnô ötlet”-nek találja: azelôtt, ugyebár, „kancsukát használtak erre.” Annál mégiscsak jobb, nem? „Kérlek, másfél éve Sztálingrádból kaptunk egy szalmatevét, mert állandóan hatnapi késéssel szállítottuk a csapágyakat. Nagy szégyen volt. Az újságba is belekerült. / – És mit csináltatok vele? / – Mit csináltunk? Elfogadtuk”, ez a bájos párbeszéd Illyés Oroszországában zajlik, állítólag, két ivarérett férfi között.

Aztán valahogy mégiscsak abbahagyják a lelkendezést. Fájdalmas dolog lehetett kiábrándulni. „Nem felvilágosítást várnak tôlünk, hanem bókot”, írja Gide: de tényleg más várt? „Nem leplezhetem a megilletôdést, kicsit a feszélyezettséget – ez Illyés –, mikor az elsô szörnyeteg közelébe lépek, melynek vörös száján épp most tolnak be egyszerre egy egész kocsirakomány acélt.” Színtiszta népmese. „Köröskörül fiatal lányok szaladgálnak, egy-egy fogantyúemeléssel irányítják a rettenetes test mûködését”, népmesei erotika, bár szerintem egy-az-egyben gondolja, nincs semmi mellékes. „A lányok arca tiszta, egyik-másika még ki is van rizsporozva – most veszem észre.” Miért, mikor máskor venné? „A terem levegôje friss [friss!]. Ott künn kánikula van, itt a teremben a gépek valóságos nyája feszíti izmait és izzad, de semmi hôség”, tiszta idill. „Csillognak a tisztaságtól.” Ennyire senki nem hihet, ezt csak abbahagyni lehet. Vagy felfüggeszteni.

Mert olykor könyörtelen iróniával beszélnek. Illyés az alkoholizmusról, arról a „technológiáról”, ahogy a polgártársak benyomják a fél litert („Tisztességes nyugati szokás szerint miért nem a kocsmákban isszák le magukat? Mert kocsmák nincsenek. Legalábbis a nép számára elérhetôk. Vodkát azonban minden állami üzletben lehet kapni”), Gide a sztahanovistáról: „hatalmas arcképével már találkoztam a gyár falán. Elmondják, hogy öt óra alatt sikerült elvégeznie nyolcnapi munkát. (Ha ugyan nem nyolc óra alatt ötnapi munkát, nem emlékszem pontosan.) Megkérdem, vajon nem azt jelenti-e ez, hogy azelôtt nyolc napot fordított öt órai munkára?” Ezekben a könyvekben mégsem a lucidus-vicces, hanem épp a komoly-elszánt, hívô, reménykedô vagy kesergô részek a legmulatságosabbak. Például amikor a várakozáson-várakoztatáson morfondíroznak vagy dühösködnek, attól függ. Illyés dühös, mert neki kell várnia („Negyedik délelôttömet töltöm egy iroda elôszobájában. Bosszúból kezdek ezekbe a sorokba”), Gide inkább rezignált: „Mi dolguk van az embereknek ez elôtt az áruház elôtt?” A sor a szomszédos utcáig nyúlik, állnak nyugodtan, „itt fogják tölteni délelôttjüket, egész napjukat, ebben a levegôben.” „Ô nem fogja itt tölteni. „Úgy látszik, örömük is telik a várakozásban… igaz, a várakoztatásban is.” Hát, ebbe ne menjünk bele. „Sajnálod ôket, mert órák hosszat sorban állnak, de ôk természetesnek érzik, hogy várniuk kell.” Lófaszt érzik. „Az áru általában visszataszító.” Nem általában, hanem nincs kivétel. „Ha volna »ízlésük«, nem tudnák kielégíteni.” Nem eleve nincs, hanem épp a szovjetónió teszi, hogy nincs: a szovjetónió maga (az) ízléstelenség. „Amit ma a Szovjetunióban termelnek, az a legostobábban [itt most különösen csúfat akart mondani] polgári, sôt kispolgári”, ez csiszta igyeológija. „Moszkva kirakatai megdöbbentôek”, ez tény.

Bemegyek a GUM-ba, ez pedig egy kis emlék. Bemész, áttörsz: „Hol áttörve a tömegen, hol sodortatva magam áramában, széltében-hosszában bejártam az áruházat.” És ott nincs semmi. Csak a tömeg. Egyszer, az hihetetlen látvány volt, hoztak, állítólag Finnországból, Ponds arckrémet, tele volt a GUM Ponds-szal, húszasával vitték, darabja öt rubel. „Egyébként az a helyzet, hogy a Szovjetunió népei rajonganak minden újdonságért, akármilyen csúfnak látjuk is mi a nyugati szemünkkel.” Hát nem. Nincs nyugati szem, ne legyünk olyan nagyra, hanem kialakulnak formák, az élet formái, és aztán van a szovjetónió, ahol ezt szisztematikusan kiölik. Kiiktatják. A szovjetónió alapvetôen ízlés-kérdés. Non est disputandum. Igazán alig van mirôl vitatkozni.

Kukorelly Endre